Ezt a részt már 100%-ban én fordítottam, és még sehol sem volt fent lefordítva, szóval jó olvasást :) A következőt igyekszem holnap hozni, de nem ígérek semmit.
Psychotic D. xX
*Harry szemszöge*
Micsoda megkönnyebbülés volt, visszatérni ide. Otthon édes otthon, igaz? Csak belélegezni ezt a dohos hányás-és-láb szagot, ráülni a nyikorgós ágyra és a poros anyagra, elzárva lenni elektromos ajtók által ezzel a semmittevéssel. Imádtam.
A lábaim csoszogtak, végig a kemény beton padlón ahogyan az utamat jártam az említett matraccal, majd leültem egy hosszú sóhaj kíséretében. Káromkodtam. Ha egy tökéletesen normális személyt bezárnak egy cellába hetekre, akkor ők is idegesek lennének.
Nincs normális ellátás, nincs jó kaja, és szörnyű büntetések, amik magukba foglalják a sok korbácsolást. Mármint, tudtam hogy a Wickendalen rossz lesz, de meghaladta az elképzeléseimet. Az egyetlen dolog a napban, ami miatt nem akartam megölni magam, az a beszélgetés Rose-al. Ő volt az egyetlen épelméjű személy, akivel tulajdonképpen meg tudtam vitatni a dolgokat.
Megpróbáltam beszélgetni ezzel a James gyerekkel, egyszer, de idegesnek látszott körülöttem. Szintén vonakodónak tűnt, hogy beszélgetnie kell velem, és úgy gondolt rám mint egy szörnyszülöttre, és csak egy szavas mondatokkal válaszolt.
És kedvelem Rose-t, határozottan. Nem úgy néz ki, mint aki fél tőle, de ha mégis félne, nem viselkedik úgy. Persze, idegesítő volt, de én is az vagyok. Ő sem úgy kezel engem mint egy normál személyt, annál inkább úgymint egy pszichológiai esetet.
Ezvolt az, amik leginkább voltunk ezeknek a 'kiváló' és 'értelmes' emberi lényegnek. De nem különböztünk sokban, tényleg. Az út, ahogy leginkább gondolni szerettem erre a dologra, az, hogy mindannyian őrültek vagyunk. Mindannyiónk elméjének van egy olyan része, ami némileg sötétebb és rendezetlen hely, de néhányan tovább fedezték fel ezt a területet, mint ameddig mások eljutottak.
Hirtelen kirázkódtam a bölcs filozófálásomból, amikor léptek visszahngját hallottam a folyosón keresztül. Elsőnek nem gondoltam semmire, mert sokan sétálgatnak a folyosókon, általában alkalmazottak, beteget vagy látogatók volak. De akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor meghallottam a hangokat.
- El kellene mondanunk Mrs. Hellman-nak? - Feszülten hallgattam a félelmetes suttogást. Egy nő, azt hiszem.
- Nem. Legalábbis én nem fogom. - egy másik nő.
- Rosemary, el kell mondanunk valakinek. Talán az egyik őrnek?
- Csinál amit akarsz Helen, de én nem veszek részt ebben. Amit láttunk, az.. - szinte láttam rajta, ahogy megborzong. - Az abszolút borzalmas, szörnyű volt. Nem akarom felidézni. Nem veszek részt benne. Csak elakarok felejteni mindent, amit láttam.
A hangjukat egyre közelebbinek hallottam, ahogy megmarkoltam a fém korlátot, amivel egy vagyok kerítve. Előrehajolva próbáltam jó kilátást szerezni az ismeretlen nőre.
- Plusz, mi állítólagosan nem jártunk odalent, ami azt illeti. Hatalmas bajba keverednénk. - ez a hang Rosemary-é volt. Mostanra már nagyon közel voltak.
- Csak dobd el - Rosemary durván parancsolta - Végül is valaki úgyis meg fogja találni.
Ahogy kimondta a szavakat, a nők elmentek a cellámnál. Gyorsan sétáltak, és nem néztek az irányomba, így nem tudtam azonosítani az arcukat.
Nem tudtam segíteni, de kívácsi voltam, hogy mi a pokolról beszélgettek. Valami történt itt a Wickendale-n, amit már a kezdetekkor is tudtam. Valami rossz. De nem tudtam megfejteni. És most itt volt két alkalmazott, akik féltek valamitől, amit láttak az intézetben, ami csak megerősítette a gyanúmat. Ez volt az egyetlen izgalom a napjaimban, szóval nem tudtad segíteni, de kinyitottam a számat.
- Hey - suttogtam hangosan. Figyelmen kívül hagytak. Arra gondolnom kellett volna, hogy a betegek valószínüleg mindig őrült dolgokat kiabálnak rájuk. De szükségem volt a figyelmükre.
- Rosemary, Helen. - erre már megfordultak. Az egyik elég ídős volt, valószínűleg Rosemary, a másik pedig egy fiatal hölgy volt, aki feltehetően a lánya.
- Mit akrsz? - kérdezte Rosemary elég durván.
- Mit láttatok?
- Menj vissza a celládba, Harry. - Nem volt ötletem, hogy honnan tudhatja a nevemet, de aztán rájöttem hogy valószínűleg minden alkalmazottnak tudnia kell az összes beteg nevét.
- A cellámban vagyok. - hatrozott voltam. - Csak mond el hogy mit láttál. Miről beszéltetek?
- Gyerünk Helena, menjünk. - Rosemary figyelmen kívül hagyott, megragadta Helenát a karjánál fogva és elfordította tőlem.
Basszus. Tudnom kell, vagy a kíváncsiság meg fog enni. Szóval kimentem a végtagjaimon (?) és használtam az információt ami a birtkomban volt.
- Vagy, el tudom mondani Mrs. Hellman-nak, hogy ti ketten odalent jártatok. - nincs ötletem, hogy hol - ott lent - de értékes dobás volt.
Sikerrel jártam az erőfeszítésemben, mert mind a ketten megfordultak és visszajöttek hozzám.
- És ki fog neked hinni? Egy pszihopata vagy, Mrs. Hellman azt fogja gondolni, hogy hazudsz. - mondta Rosmary. Bár úgy látszott mintha magát próbálta volna meggyőzni, mintsem engem.
- Vajon fog? - kérdeztem - Nézd, mind a ketten tudjátok, hogy nem vagyok olyan mint a legtöbb beteg. Sosem kaptam még ostorral, és sosem borultam még ki. Engedelmes vagyok, követem a szabályokat. És ezért, Mrs. Hellman kedvel engem. Biztos vagyok benne, hogy kérdezni fog titeket erről a dologról, és egyikőtök sem akar hazudni neki, ugye?
A két nő szkeptikus pillantást cserélt, még látszólag tétováztak. Azt hiszem egy kicsit több győzködésre van szükségük.
- Gondold át. Elmondod, hogy mit láttatok, és megtartom az infót magamnak. És akkor nem kerültök bajba Mrs. Hellman-nál és békén hagylak titeket, senki sem fog rájönni a mi kis titkunkra. Senki sem fogja megtudni mi történt, rajtam és rajtatok kivül. És esetleg, ha elmondanám bárkinek is, hogy mit láttatok, senki sem hinne nekem, ahogy mondtad. Mármint őrült vagyok, igaz?
Mégegyszer bizonytalan pillantást váltottak, úgy tűnt megvitatják a dolgot pusztán a szemükkel.
- Oké, jól van. - Helena felsóhajtott amikor úgy tűnt meghozták a döntést.
- Ő beszél - mondtam meglepetten. (itt Helenára céloz, mert eddig Rosemary beszélt csak)
- A pincében voltunk, és mi.... - kezdte el, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem. - mi láttunk 2 testet....mind nő volt, azt hiszem.
- Holt testet? - kérdeztem
A félelemteljes szemei és az ingatag bólintása volt az egyetlen megerősítés amire szükségem volt.
- Igen. De nem csak halottak voltak.....meg voltak nyúzva
*Rose szemszöge*
Visszafelé sétáltam Lori irodájába jelentősen jobb hangulatban, a szörnyű időjárás ellenére. Furcsa volt, mert Harry elindított egy boldog környezetet ebben az időben, ahelyette ott hagyott volna engem mérgesen és idegesen.
Utáltam beismerni magamnak, de eléggé elbűvülő volt ebédkor is. A Clue játékaink alatt vicces volt és karizmatikus, tulajdonképpen volt benne valami édes. Valami. Ennek az édes dolognak köszönhetően nem tettem semmi durva vagy közönséges megjegyzést.
De még mindig volt benne valami...valami üdítő. Elég élénk volt a többi pácienssel szemben. Ha nem lenne egy elmebeteg bünöző, akkor valószínűleg megfontolnám, hogy barátok legyünk.
Kizökkentem a gondolatmenetemből, amikor egy természetfeletti 'BOOM' tört be az épületbe. A dühöngő mennydörgés nem enyhült, azt feltételeztem, hogy ez csak rosszabb lesz. A vihar volt az egyik legrosszabb dolog, amit valaha is tapasztaltam. A vastag mennyezet ellenére is hallottam, ahogyan az eső csuroga tetőre. Maga, az eső hangja mindig megnyugtatott engem néhány ok miatt, de most az időjárás ezzel az érdességgel, az egész zaj ellenszenves és zavaros volt.
Két fordulóban hallottam még a csont-csörgő mennydörgést, és abban az időben visszaértem az irodához, belépte ott találtam Lorit az asztal felett görnyedve, mint általában, még több papírmunkát birtokolva. Elléptem néhány kórházi ágytól, hogy elérjem őt, majd helyet foglaltam egy kicsi széken a papírral töltött asztal előtt.
- Szia - üdvözöltem.
- Hello kedves - válaszolt, de nem nézett fel.
- Szükséged van egy kis segítségre? - kérdeztem.
-Nem - mondta - Valószínüleg nem leszünk elfoglaltak egy ideig, mert minden beteg visszament a cellájába, amíg a vihar el nem múlik. Mrs. Hellman nem akarja, hogy bármelyik is kiboruljon a vihar miatt.
Válaszol bólintottam, majd megragadtam a könyvemet az asztaláról. Mindig magammal hozom a munkába unalmas szituációk esetén, mint ez, és nagyon hálás vagyok magamnak érte.
Kikerestem, hogy hol tartottam legutoljára, és olvasni kezdtem, teljesen lenyűgöztek a szavak az oldalon. Teljesen elnyelt engem a történet, elvesztettem a fonalat, nem néztem fel, teljesen addig amíg meg nem történt a legfurcsább dolog.
A fények megvillantak, majd minden fekete lett aztn ismét világos. Majd fekete.
És fekete maradt ; elment az áram.
Felnéztem Lori-ra, amint aggodalommal teli szemeit becsukta, de csöndben maradtunk, mert utána volt egy hang. Mintha láncot húznának, vagy nehéz ajtók nyílnának. A kettőnek a keveréke volt, talán. Aztán valahol lefelé a hall-ban egy elmebeteg/őrült kiáltás.
Az ijjesztő része a dolognak nem a hangsúly mögött volt. Sok beteg hallatott sokféle furcsa zajt a feszültségben, határozatlan hangokat.
A dolog, ami miatt aggódtam a hang közelsége volt. Közel hallatszódott, túlságosan közel, aztán elhalványult, ahogy valaki elrohant az iroda ajtaja előtt.
Ennek lehetetlennek kéne lennie, mivel a páciensek be vannak zárva a cellájukba. A gondolat, hogy valaki kiszökött nevetséges volt, hiszen az autómata ajtók szigorúan bezárva tartják őket.
És amikor ez leesett. Az ajtók autómatikusak. Az áram elment. És áram nélkül az ajtók nem maradnak zárva. Szóval, most a betegek ki tudtak szökni a celláikból, és nem kételkedtem a gondolatban, hogy pontosan mit is csinálnak ők.
Közvetlen Lori felé fordultam, nem akartam hallani azt amit mond, tudtam hogy mi következett. A halvány piros vészhelyzeti lámpa fényében éppen csak hogy láttam az arcvonásait. Aggodalamat és félelmet mutattak.
- Rose? - kérdezte.
- Igen? - suttogtam, néhány dolog miatt nem mertem túl hangosan beszélni.
- Azt hiszem, van egy kis problémánk.
*Harry szemszöge*
Az ágyam szélén ültem, könyökeim a térdeimen pihentek, a kezemmel a fejemet tartottam, a történeteken agyaltam.
Nem tudtam elhinni, hogy miket mondtak, az agyam ezeken az új információkon kattogott. Ott volt három megnyúzott nő az intézmény pincéjében. Az én 'áldozataim' meg vannak nyúzva, és itt vannak. A holttesteket nem rég ölték meg, vagy legalább pontosan elég azt látni, hogy a testükről le van hámozva a bőr.
Nem egészen tudtam, hogy ez mit jelent, de minden bizonnyal jelent valamit. Már csak ki kellett találnom, hogy mit. Meg kellett néznem a testeket magamnak.
De hogy a pokolba csinálhatnám ezt? A testek álltólag a pince hátulján voltak. Valószínűleg valahol, ahol sosem lehet őket megtalálni. Szóval kell keresnem, egy felügyelet nélküli dőben meg fogom keresni őket, de az ilyen időkből sajnos kevés volt.
Pokolba, nem tudok elmenni anélkül vizelni, hogy az őrök ne vezetnének be a mosdóba, hogy biztosak legyenek abban hogy nem próbálok meg elszökni. De amikor az előtérben sétálok, mindig csak egy volt a sarokban, mármint az őrökből. Az egyetlen idő, amikor egyedül voltam, akkor volt amikor el voltam zárva a cellámban, olyankor csak én voltam és az imádott matracom. Ha csak, nem találok egy kiutat ezeken az átkozott fém rudakon keresztül..
Hirtelen megvillantak a fények, megszakította a tervezésemet, ahogyan felnéztem. Az izzók feketék lettek, majd világosak, és teljesen kikapcsoltak. Elsőnek azt gondoltam, hogy ez csak az én cellában történt, de amikor észrevettem a sötétséget a folyosón és a hirtelen hangerő emelés, az erős zajok amit a betegek mindig csinálnak.
Az áram elment, amit azonnal észrevettem.
Kirohantam a cellám ajtaján, ami már régóta fogva tart engem, szeleburdinak éreztem magam, ahogy az ajtó csúszva kezdett kifelé nyílni. El sem tudom hinni, hogy működött, és milyen tökéletes időzítés.
Hezitálva lépkedtem a cement fal mellett kifelé haladva a folyósora, remélve hogy sehol sem lesznek őrök. A szemeimmel keresni keztem őket,majd rájöttem hogy az áram hiánya miatt alig van egy minimális fény, szóval nem fogok látni semmi olyat egyébként. Az egyetlen dolog ami viágított az a veszélyt jelső piros kis lámpa fénye volt, ez a kísérteties fény vette körül az egész helyet. Nem panaszkodhattam, mivel, legalább kijutottam abból a szörnyű börtön cellából.
Szóval most minden amit tennem kellett, hogy megtaláljam azt a három testet a pince mélyében, amit nem tudtam hogy hogyan fogok, majdnem teljes sötétségben anélkül, hogy az őrök elkapnának.
Nos, nehezebb kihívásokkat is néztem már szembe ezelőtt.
*Rose szemszöge*
- Kimegyek és megnézem, hogy mégis mi folyik odakint.
- Nem! - tiltakozott Lori - Nem biztonságos.
- Meg kell találnom Mrs. Hellman-t, nem ülhetünk itt tétlenül.
- De ülhetünk, csak várj. Ki tudja, bármelyik pillanatban visszajöhet az áram.
- Te várhatsz, de én kimegyek oda. - mondtam neki, majd felálltam a helyemről, Itt ülni a sötétségben ijjesztőbb volt, mint kitalálni, hogy mit tegyünk következőnek. Plusz, ha bármelyik beteggel összetűzésbe kerülnék, tudom hogyan kell kezelni őket. A nagy többséget.
*Harry szemszöge*
Megtalálni az utat a pincéig könnyebb volt, mint hittem. Gondoltam, hogy a készletek és szarságok mögött les közvetlen, én csak nem vártam, hogy ilyen hamar megtalálom az ide vezető utat. De szerencsére megtalálam.
És bármilyen komplikációk nélkül. Nos, vártam a gyors összefutásomat James-el.
De elvesztettem őt, leköröztem őt egy naggyal, remélhetőleg. Nem fogok vele találkozni egyhamar. Vagy senkivel az ügy miatt.
A folyosón, ami magába foglalta az összes ellátásos fülkét (magyarul WC) és raktár szobát, ott volt a lépcső, ami a pincébe vezetett. El volt rejtve, bár, közvetlen szemben volt a folyosóval. Csak keresned kellett és meg is találtad, egyébként valószínűleg elsétálsz mellette anélkül hogy észrevennéd.
A lépcsők fedve voltak mocsokkal, a levegő dohos volt, jelezve, hogy ez a terület hosszú idők óta lakatlan. A lábaim kopogtak az alattuk lévő betonon, ahogyan siettem lefelé az alsó szintre, figyelve a poros lépcsőket, ahogy haladtak.
Idővel, mindkét oldalamon a falak egy nagy kamrába terjedtek, ami a pince volt, mindent por fedett odalent.
Ott lent még a veszélyt jelző lámpa sem világított, adott nekem még egy nyomot/okot, hogy ez a terület nem tartozott a legnépszerűbbek közé itt a Wickendale-n.
Ott volt az egyetlen leghalványabb fény mögöttem, ami tiszta fényt adott 6 láb hatósugarában, minden más fekete volt. Azt kell hogy mondjam, a pince hatalmas volt, hála a látszólag gyér és hidegebb levegőnek.
Ha kormányoztam volna az egész hatalmas helyet, akkor szükségem lett volna egy kis fényre idelent. Óvatosan körbenéztem, a kezeim sikeresen megfogtak valamit, ami egy zseblempához hasonlított.
Próbáltam nem feladni a reményt, lenyeltem őket a legjobban ahogy csak tudtam. Felvettem a lámpát és éreztem a kiálló kapcsolót, ügyetlenkedtem vele egy kicsit, mire sikerült lenyomnom, és a fény beterítette az egész szobát.
Nos, nem csak ez volt az én szerencsém napom.
Körbevilágítottam a lámpával a hatalmas területet, keresve valamit, ami hasonlít egy holttestre. Egy kicsit körbesétáltam, keresgéltem az asztal alatt és a sarkokban. Semmi.
Az egyetlen nyom, amit találtam, egy gyenge beteges édes és rodhadt szag volt valahol a szoba sötét részében. Ez volt az egyetlen dolog amit kiszimatoltam.
Az orrom félrevezet engem néhány alkalommal, belevezet a pókhálóba és egy régi asztalba. De ennek a félrevezetésnek hála tettem egy új felfedezést, egy meglehetősen kellemetlent. Mert ahogyan megéreztem a forrás szagát, láttam egy tucat régi korházi ágyat, amiket száraz vér borított. Tucat.
De most nem tudtam ezen gondolkozni, egy küldetésen voltam, azon voltam, hogy sikerrel befejezzem.
A furcsa szag felé fordultam, ami szúrta az orrom, és mégjobban ahogy levegőt vettem. Teljes mértékben borzalmas volt azokon a bontokon, ahol csupasz voltam.
De keresztül vánszorogtam a bűzön és végül is eljutottam a pince hátsó ajtajáig. Ez volt az a hely ahonnan a szag jött, ennek kellett lennie.
Vettem egy mély levegőt, inkább a számon mintsem az orromon, és lassan kinyitottam az ajtót. És a bent lévő látvány elég volt ahhoz hogy sokkot kapjak és ziháljak.
Ott a saroknál lévő kis szekrénynél volt két hátborzongató hulla, szinte azonosíthatatlanok. Úgy néztek ki mint egysajta lemészárolt állat, bőr nélkül. Az egész testük csak hús és hús volt.
- Véres pokol
*Rose szemszöge*
Végigsétáltam az intézet folyosóin, remélve hogy megtalálom a központi irodát, ahol Mrs. Hellman a legvalószínűbben megtalálható. Meg akartam tőle kérdezni, hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy biztonságban maradjunk és meglegyen mindenki. Jobb ötlet odamenni hozzájuk, mint hogy csak üljünk és várjuk, hogy ők jöjjenek oda hozzánk.
A lépéseim túl hangosan voltak ezeken a csendes folyosókon, látszólag mintha valaki néhány lépésen belül volna és hallaná. A célom az volt hogy olyan gyors legyek amennyire csak lehetséges, hogy elkerüljek bármiféle összeütközést, de ebben a pillanatban úgy tűnt nem működik.
Ott valakit láttam futni. Meghökkentem, ahogy láttam valakit közülük. Az első gondolatom az volt, hogy megragadjam és visszazárjam őket. De túl gyorsak voltak, és messze jártak. Plusz, nem volt kulcsom sem hogy kézzel be tudjam zárni az ajtókat, szóval nem volt semmi amit tehettem volna.
Felsóhajtottam és aztán felgyorsítottam a tempóm egy lassú lökéssel. Ezzel a sebességgel pusztán egy perc alatt odaértem a központi irodához, nem vesztegetve a időmet széttéptem az ajtókat. De senki sem volt ott.
Azt gondoltam, hogy Mrs. Hellman valószínűleg kint van és próbálja kontrollálni a dolgokat, nem ülne itt és nézné ahogyan őrültségek történnek körülötte. Mindenkit visszirányítana a cellájába. Mármint, ő volt a gondnok.
Úgy döntötte, hogy itt még nincs vége, de helyette megterveztem az utamat visszafelé az épületbe. Mivel a központi iroda elől volt, így gondoltam hogy majd látni fogom őt.
Öt örökkévaóságnak tűnő percig sétáltam, amíg végül el nem értem a készletek raktárhelyének bejáratát. Még mindig nem Mrs. Hellma volt az.
Ebben a pillanatban hagytam a pánikot, és kétségbeesetten küzdöttem azért hogy visszakapjuk a világítást, a lélegzetvételem őrült módjára nőtt. Az összes beteg kint volt és vadul rohangáltak, Mrs. Hellman-nak nyoma sem volt, és egyetlen őrt sem láttam. Bármelyik pillanatban rámtámadhat valaki.
És aztán, amikor az aggodalmam nem volt még elég rossz, egy borzalmas gondolat ütött meg. Mi a helyzet a betegekkel a 'Ward C'-ben? Még mindig be voltak zárva a cellájukba?
De mielőtt gondolni tudtam volna rá, az aggodalmam ismét visszatért egy másik dolog miatt. Ott volt egy férfi, egy hatalmas közép-korú kopasz férfi egy kígyó tetkóval a bal szeme mellett és felém közeledett. Ő egy beteg volt, meg tudtam mondani a ruházatáról. A neve Norman volt, azt hiszem. Erősen próbálam megőrizni a nyugalmam. Egyenesen felém sétált és a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert a nehéz lépései miatt, az adrenalin lüktetett az ereimben. Nyugalom, mondtam magamnak. Semmi sem történhet.
De amikor Norman közvetlen előttem állt meg, rádöbbentem, hogy ennél rosszabb nem is lehetne.
- Hello - mosolygott. Észrevettem, hogy a fél foga hiányzik, és bűzlött a lehellete.
- Szia Norman. Gyerünk, vissza a celládba. - mondtam a leg-magabiztosabb és -erőteljesebb hangsúllyal, amennyire csak tudtam, próbáltam visszajutni a nagyterembe.
- Ne olyan gyorsan. - mondta furcsa és feszült hanggal. Nem volt erőm, ahogyan durván nekilökött engem a falnak. Ez emlékeztetett az első találkozásomra Harryvel, bár ez sokkal ijjesztőbb volt. Megpróbáltam küzdeni ellene, de sokkal gyengébb voltam, még az adrenalin löketemmel is. Most nagyon féltem, a félelmem elérte azt a pontot ahol úgy éreztem, hányni fogok.
- Norman, állj - szigorúan mondtam neki.
- Nem hiszem - válaszolta. Nem adtam semmilyen figyelmeztetést, ahogyan kezét az egyenruhám alá tolta, ami sajnos egy fehér ápolónői szűk ruha volt.
Felkiáltottam meglepettségemben és kényelmetlenségemben, ahogy húsos kezét durván tolta felfelé testemen. Kiengedett egy remegő nyögést, csak amiatt hogy érzett engem.
- Már azóta ezt akartam csinálni, mióta elsőnek megláttalak. - mondta nekem, szavai sötétek és fenyegetőek voltak.
- Kérlek, - könyörögtem, miközben fulladoztam a zokogásomban. - Ne csináld ezt.
Hirtelen valami csattant az őrült fejében, az kifejezése feldühítettnek látszódott, ahogyan a számra csapott. Fájdalmamban felkiáltottam, de el volt szigetelve a pufók ujjai által.
- Azt csinálok, amit akarok. - már szinte majdnem kiáltotta.
Egyre fentébb tolta kezét a testemen. Norman szája egy rettenetes mosolyra húzódott. Összepréseltem szemeimet, nem akartam látni az arcát, reméltem hogy valaki, bárki, segíteni fog.
De hirtelen valami változás történt a légkörben, ahogy Norman némileg elhúzta a kezét a számtól és abbahagyta a tapogatózását a testemen. Kinyitottam a szemeimet egy pillanatra, hogy lássam Norman fejét hirtelen nagy erővel a falnak csapódni. A szemeim tágra nyíltak, ahogy megláttam Harryt, és életemben nem voltam még boldogabb hogy láthatom őt. Csaknem a nyakába ugrottam egy hatalmas öleléssel.
De ő még nem fejezte be, ahogyan keze rácsapódott Norman kopasz fejére még egyszer. Állkapcsa megfeszült és szemei feketék voltak, düh-vel teltek. Harry hatalmas ereje nyílvánvaló volt, ahogy nekicsapta Norman fejét a tégla falnak émelyítő ropogással. Elhajította az öntudatlan és esetleg halott testét a földre, mintha valami szemét lenne. (Harry hajította el Normanét)
Majd Harry hirtelen szembefordult velem, vonásai azonnal ellágyultak.
- Rose, jól vagy? Bántott téged? - kérdezte, törődés hallatszott hangjában és aggodalom csillogott szemeiben.
Nem válaszoltam neki, de helyette remegve elléptem a faltól, megykönnyebbülés járt át.
És ebben a pontban, nem tőrődtem azzal, hogy Harry egy szellemi beteg, aki talán megkínzott három nőt, de azzal már igen, hogy ő csak megmentette az életem a valaha volt legrémisztőbb pillanattól az életemben. És szükségem volt most egy kis vigaszra, nem számított hogy kitől.
Szóval odamentem hozzá, és karjaimat dereka köré fontam. Úgy tűnt, némileg mintha őrök fogták volna meg, de aztán viszonozta az ölelésemet és izmos karjait vállaim köré fonta.
Arcomat szövet ruhájába dörgöltem, a zokogás megkönnyebbülés volt.
És hagyta nekem hogy sírjak egy pillanatra, miközben azt suttogta "Shh, rendben van. Mostmár biztonságban vagy." a fülembe. A gesztusa megnyugtató volt, ahogyan a hátamat dörzsölte megnyugtatott, csökkentette a könnyeim hullását.
Ez őrült érzés volt, nem tudod irányítani azt, ami veled fog történni. Betegség, szadizmus, egy elmebeteg szatír, kétségtelenül rossz dolgok a fejemben. Ijjesztő volt, kimondani a legkevésbé. És aztán jön egy személy aki minden rossz dolgot elránt tőled, ami elragandtatt, a megkönnyebbüléssel ami egészen olya mint egy hllámvasút.
- Köszönöm. - motyogtam Harry mellkasába, kontrollálva a sírásom.
- Természetesen. - válaszolta nyugodt hangsúllyal. Annak ellenére, hogy ordibáltam, hogy hagyjuk egymást, az ölelés túl meleg volt és kényelmes.
De ennek hamarosan vége lett, ahogy több léptek hallatszódtak lent a hallból. Elmozdítottam a fejem Harry mellkasáról, hogy lássam Mrs. Hellman-t felénk sétálni, tekintetét rám irányította, ahogy csücsörített ajkaival.
Neki volt a legrosszabb időzítése.
- Nocsak, nocsak, nocsak - gúnyolódott Harryn - Mi van itt?
