37. fejezet

A korábban várható „rossz dolog”, amit gondoltam, hogy meg fog történni, igazából meg sem történt. Nos, akárhogy is, de még nem. Elhúzódni látszik. Valahol belül az eszemben tudta, hogy el fog jönni, és ez most a vihar előtti csend. A boldogságunk mindig rövid életű volt és a szerencsénk mindig gyorsan elszaladt. Megtanultam, hogy nem reménykedhetek, és nem érezhetem magam kényelmesen, mivel ez mind nehezen hihető.  Szóval nem élveztem semmit túlságosan, annak ellenére sem, hogy pár napja békés pillanataink vannak. 

De kihasználtam az előnyeinket a legjobb képességemmel.  Hiszen az őröm teljesen rendesnek tűnt, nem beszél sokat, de elvisz oda, ahova kell mennem. Ms. Hellman ördögsége sakkban tartott volt most, és James, Kevin és legfőképpen Norman megtartották a távolságot. Valami hiányzott a szokásos megpróbáltatásaink közül, ami hatással volt ránk.

És nehogy ne említsem, Harry mennyországa, amiről beszélt gyakran felhős volt a rettegés viharaival, és nehezen hittem el, hogy létezik-e egyáltalán. De úgy tűnt, mindig újabb próbálkozásokat tett, hogy szert tegyen arra a bizonyos boldogságra. A ruhák között settenkedni, várni, amíg a terem üres lett, csak azért, hogy csókot csenjen tőlem, vagy éppen kézfejét a térdemen pihentetni az étkező asztal alatt, mindig valahogyan sikerült boldoggá tennie. Természetesen nem tudtunk teljes mértékben egymással lenni, ahogyan mi kétségbeesetten akartunk és szükségünk lett volna rá.  De meg volt a maga módja, hogy egy kicsit csillapíthassunk a vágyunkból. Harry mindig felidézte a tervünket, hogy hogyan kerüljük el az őrök szigorú éberségét; és ezt eléggé sokszor megtette, túlságosan is, és valószínűleg úgy vélte, hogy nem tudok túl sokáig meglenni az érintése nélkül. Főképp az elmúlt pár napban, amikor egyszer vagy kétszer azon kaptam magam, hogy hajam ujjai között van, és ajkaink vad csatában vannak. 

Fel kellene venni csintalan pillanatainkat, amiket együtt töltünk és alá rakni egy zenét, amivel montázsszerű videót csinálhatsz egy tini moziba. Minden pillanat egyre izgalmasabb és elégnek tűnt, mint az előtte levő.

A kedvenc ilyen pillanatom tegnap történt.

Mikayla-val és a címtelen könyvével kezdődött az egész. Mikayla Itt ült, amikor besétáltam az étkezőbe, elégedetten hátradőlve a műanyag székén. Cserszínű alkarját az asztal tetején pihentette. De volt még valami vele, amit a kezei között tartott, valami, ami nagymértékben hiányzik a lakásomból, és ami egy kis szabadságot tud adni.

„Honnan szerezted?” Kérdeztem kíváncsiskodva.

„Ezt?” Csodálkozott a könyvet feltartva.

„Igen. Magaddal hoztad, amikor bejöttél az intézménybe?”

„Nem.” Válaszolta, közben Harry a helyéről figyelte a beszélgetésünket. „A könyvtárból van.”

„Milyen könyvtárból?”Sürgettem. Egy könyv a legjobb módja annak, hogy elkalandozhassak egy másik világba, ami nem ilyen zavaros és fárasztó, ahol jelenleg tartózkodom.

„Ami itt van.” Mondta egyértelműen. Mintha ez teljesen ésszerű lenne.

„Várj, várj.” Vágott közbe Harry.”Ennek a helynek van könyvtára?” 

„Igen…nem tudtad?”

„Nem.” Mondta, egy kissé felháborodottan, hiszen eddig nem tudott erről. „Mióta?”

„Nem tudom.” Mondta Mikayla monoton hangon. „Újnak tűnik, talán pár éve.”

„Honnan szereztél róla tudomást?”Csodálkoztam.

„Lassabban srácok.” Mondta, és dramatikusan maga elé tette a kezét.”Megkérdeztem az őrömet, hogy van-e itt valamilyen könyv, és elvitt a könyvtárhoz.”

Harry szemei elkerekedtek meglepettségében.”Szent szar, oda kell most mennem.”

„Várj ebéd végégig.” Mondtam, és nem tudtam elfojtani mosolyomat. „Én is menni akarok.” Kihúztam a székemet és leültem Harry mellé.

„Köszönöm Istenem, hogy itt van egy könyvtár.” Mondta mindenkinek, aki hallgatta, figyelmen kívül hagyva kérésemet, de visszaült a helyére. „Szétunom az agyamat a cellámban. Szükségem van az olvasásra.” 

„Oh, szóval ki is a nevetséges most?” Ugrattam, visszagondolva az első hétre, amikor találkoztam Harry-vel, amikor éppenséggel rajtam szórakozott. Szerettem volna mondani valamit és Ő visszaszólhatott volna hozzám gúnyolódva. 

„Még mindig te.” Válaszolta. „Ugyanaz, mint ez előtt.”

„Szóval te még mindig seggfej vagy?”

„És te még mindig az a 20 éves vagy, aki még soha sem szexelt. „Mondta megerősítés képen, és kanala tartalmát szájába helyezte.

Leesett az állam, de nem tudtam megállni, hogy szám széle mosolyra húzódott.”Nyomi.” Mondtam.

„Szűz.”Vigyorodott el önelégülten, miközben a száján maradt ételt törölte le hüvelykujjával. Élesen szívtam be a levegőt, tettetett fájdalommal szavaitól, míg szeme gonoszan csillogott.”De ne aggódj, ezt hamarosan megváltoztatom.”

Valaki megköszörülte a torkát, és Harry-vel együtt a hang kiadója felé fordultunk. Mikayla kínosan ücsörgött az asztalnál, megerősítve jelenlétét, amiről mi teljesen megfeledkeztünk. Mind a ketten. Végül is, én felejtettem el. Mivel annyira Harry-re és az új információra, a könyvtárra koncentráltam és arra, hogy jelen pillanatban annyira nem is borzalmasak a körülmények körülöttünk, hogy nem vettem észre dolgokat. Beleértve Jane hiányát az étkezőből.

Ez a gondolat szertefoszlott, amikor vége lett az ebédidőnek, és megkértem az őrömet, hogy megnézhetném-e a könyvtárat. Plusz, Jane valószínűleg terápián volt vagy egy egyszerű ellenőrzésen. Nem láttam szükségét annak, hogy aggódjak érte. 

Szóval nem is tettem, helyette gondolkodva néztem végig a könyvek borítóját és címeiket a szépen nyomtatott oldalakon.  Egy elhagyatott részén voltam a szobának, ahol a merengő őröknek nem voltam a látókörében, akiknek soha nem sikerül elárasztani az összes szobát az intézményben. Senki más nem volt rajtam kívül a két könyvespolc között ahol álltam. Az a pár bűnöző is elöl vadászott könyvekre, az újabb érkezőkkel együtt, agy békében keresgélhettem. 

 De ez a békesség csak pár percig maradt így. Épp mélyen belemerültem volna, az Érik a gyümölcs első oldalába, amikor megéreztem, hogy nem egyedül vagyok. A bizonyos jelenlevőt nem láttam, de éreztem, hogy valaki mögöttem van. Mielőtt megfordulhattam volna, karok fonódtak derekam köré. Felkiáltottam és eldobtam a könyvemet, és gyorsan megfordultam az ölelő karok között. Hirtelen Harry ujját a szám elé helyezte, és egyik erős karjával még mindig engem tartott. „Shhh.” Mondta miközben felkuncogott. 

Megkönnyebbülésemben felsóhajtottam, és újra nekitámaszkodva a könyvespolcnak miközben vele együtt nevettem. Azon kívül, hogy nevettünk, kuncogtunk és mosolyogtunk nem tudtunk tovább várni és a meg szokott módon egymásnak nyomva ajkainkat csókoltuk meg egymást. De nem gondoltam, hogy valaha megfogom-e szokni puha ajkai simaságát és azt, ahogyan gyengéden mozog az enyémmel.  Azt, ahogyan hosszú karjait a csípőmön és a derekamon tartja, miközben én beletúrok fürtjeibe. 

A csók nem tartott sokáig, amikor is Harry hátrébb húzódott. „Szia.” Mondta egy mosoly kíséretében.

„Szia.” Kuncogtam, majd újra megcsókoltam.

Ha Harry figyelmes fülei nem lettek volna velünk, valószínűleg észre sem vesszük a közeledő őr lépteit. De Harry hallotta, hogy közeledik, így megragadta a kezemet. „Gyere.” Suttogta, mikor megszakította csókunkat. Gyorsan maga után vonszolva a sor végére értünk, majd hátunkat neki nyomtuk a magas fa tartónak. Kezemet szám elé helyeztem, miközben Harry merészen kilesett az őr irányába. A sorok közötti folyosót figyelte, a miatt a kis zaj miatt, amit Harry és én okoztunk. De a látókörén kívül voltunk és fuldokló nevetésben törtünk ki, amikor az őr tovább járőrözött a könyvtár területén. „Hú.”  Szólalt meg Harry és látszólag letörölte a verejtéket a homlokáról, ami igazából nem is volt ott. 

„Ez közel volt.” Túloztam megkönnyebbülésemben. Eléggé figyelmetlenek vagyunk az őrökkel kapcsolatban.

Harry alsó ajkát beharapta és tekintetét az enyémhez szegezte.

„Mi az?” Kérdeztem.

Harry húzta az időt a válaszadásra, és várt egy pillanatot. „Gyere velem.”

Megfogta csuklómat és maga után húzva mentünk egy másik polchoz, még közelebb érve a könyvtár végéhez. „Mit csinálunk?” Kérdeztem.

„Könyvet keresünk.” Válaszolta egyszerűen, megvonva vállát. Szavak nélkül fürkészte végig a sort, szemöldökeit összehúzta koncentrálása közben, míg alsó ajkát kissé lebiggyesztette. A magassága és ereje ellenére is imádnivaló volt.

Próbáltam egy könyvet keresni magamnak, és találtam is egyet, ami talán megfelelő lesz. Megnéztem a tartalmát, habár, szinte azonnal vissza is raktam a helyére, hiszen semmi kíváncsiságot nem éreztem, amikor átfutottam a sorokat. Szóval inkább Harry-re néztem. Még mindig keresgélt, kezei a háta mögött voltak és épp lehajolt, hogy el tudja olvasni egy könyv címét. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek oda hozzá és nyomjak enyhe csókot arcára. Mikor felém fordult mosolyogva pillantott felém. Mielőtt még reagálhattam volna, szorosan magához húzott egyik kezével, másikkal beletúrt hajamba, majd ajkait enyémhez préselte, keményen, de játékosan csókolt. Több volt, mint egy egyszerű csók, de komolyan, ez gyors volt.

De ezután, mint ahogy általában szokta apró csókot lehelt homlokomra, mindkét orcámra, orrom hegyére, nyakamra, és újra a homlokomra, majd megismételte a folyamatot, míg én kuncogtam és befogtam az összes pillangómat.

„Állj!” Nevettem tiltakozva, ott ragadva karjai szűkös fogságában. 

Végül abbahagyta és elengedett, majd újra keresgélni kezdett, de ezúttal vigyor húzódott végig ajkain, ahelyett, hogy szemöldökét ráncolta volna. Tovább kerestem a megfelelő könyvet vele együtt, de nem igazán tudtam koncentrálni, mivel ajkaink vad csatája kötött le.

A címek mind unalmasnak vagy szomorúnak tűntek, ahogy végig néztem a polcokat. De végül, talán találtam egyet, ami érdekes lehet. Elolvastam a címét, A Nagy Gatsby, volt nyomtatva a sötétkék kötésre. Elindultam felé, de Harry is megtette abban a pillanatban. Szemei rám villantak és gyorsan mozgott, hogy elkaparintsa előlem.

„Hé!” Mondtam. „Ezt én szeretném.”

„De túl lassú voltál.” Válaszolta Harry, kinyitotta a könyvet és az első oldalt fürkészte.

Megforgattam a szemem. „Rendben, ez sokkal jobbnak ígérkezik.” Állapítottam meg. Harry rá pillantott, elolvasva a címet. A Kék Hold Völgye.

„Ha te mondod.” Sóhajtotta.

„Az is. A Kék Hold Völgye sokkal jobban hangzik, mint A Nagy Gatsby.”

„Egyáltalán nem.” Ellenkezett Harry.

„Rendben, az egész könyvet befejezem még ma este, és majd elolvashatod. És holnap cserélünk, és eldöntjük, hogy melyik a jobb.”

„Áll az alku.” Értett egyet, szórakoztatta a versengésem.

A maradék időben a Wickendale nem éppen nagy szélességű sztorijait nézegettük, Harry egyik keze a derekamnál volt végig, miközben a sorok között sétáltunk. Minden egyes alkalommal, amikor Harry talált egy számára érdekes könyvet hangosan felolvasta a tartalmát nekem. Elveszettnek találtam magam miközben Harry dörmögő hangján felolvasta a szavakat, így még tökéletesebbnek tűntek, mint ahogy az az író szándéka lett volna. Megfélemlítő volt mások számára, de a biztonságos blokádok és polcok között, ahol csókolóztunk és nevettünk suttogás közben, miközben megvitattuk a meséket és a sztorikat, nem éreztem félelmet, hanem biztonságot és boldogságot.

Ez volt mostanában az egyik legboldogabb pillanatom.

|Következő nap|

Harry szemszöge 

Emily halála után, bár a gondolata dramatikus és közhelyes volt, sose gondoltam volna, hogy újra szerelmes tudok lenni. De az voltam, teljesen kibaszottul szerelmes voltam Rose-ba. Nem tudtam megállítani magam, hogy ne csókoljam végig arcát és ne halljam ajkai közül előtörő örömteli kuncogását. 

Ez csak megmutatta, hogy nem szabad feladnunk, hogy vannak még lehetőségeink és helyrehozhatjuk a helyrehozhatatlant. Ha már egyszer megvalósítottál valamit, miért ne csináld újra? Rengeteg dolgot hozhatunk helyre.

De kitörni egy mentális intézményből nem volt ezek között. Nem úgy, mint az én tagadhatatlan szerelmemnek, ennek nem volt második esélye. Ki kellett tervelnünk valamit, és cselekedni kell gyorsan vagy egyáltalán nem. Mivel a szökés nem az a dolog, amit újracsinálhatnánk. Ha elkapnának minket, sosem hagyhatnánk el a celláinkat. Nem tölthetnénk több értékes időt a nemrég felfedezett könyvtárban. Nem ehetnénk többször azokkal az emberekkel, akikkel szeretnénk, inkább a rácson keresztül kapnánk enni, mint a kutyák. És ha Ms. Hellman tudná, hogy szökni próbálunk, ki tudja, mit tartogatna számunkra az alagsorban.

Senkinek sem mondhatom el, kivéve az embereknek akikben, teljes mértékben megbízom. És néhány okból kifolyólag, Lori azok közé az emberek közé tartozott.

„Úgy tűnik, minden rendben van.” Informált, miközben az egyik havonta esedékes vizsgálaton voltam. Egy szót nem szóltam egész idő alatt a szökésről, mivel az új nővér, Grace, még nem volt hallótávolságon kívül.

„Köszönöm.” Mondtam. Grace még mindig a jobb oldalán állt. „De, uh, mielőtt elmegyek….tudnánk beszélni?” Kérdeztem.

Lori bólintott, a székében ülve, ami az ágy mellett volt, ahol ültem. „Persze.”

„Négyszemközt?” Kértem, majd Grace Lori-ra nézett. Lari bólintott és Grace elhagyta a szobát.

Az első dolog, amit tettem, hogy kimondtam a legfontosabbat. „ Rose-nak és nekem meg kell szöknünk.”

„Tudom.” Lori ismét biccentett, és pedig meglepődtem.

„Hogy érted, hogy tudod?” Kérdeztem.

„Hamarabb tudtam, mint, hogy te bejöttél ide.” Mondta nekem. „Öreg vagyok, de nem vak. Tisztán látom, hogy Rose épelméjű. És te a kettő között vagy, de ez a közösség nem jelenti azt, hogy a Wickendale-n a helyed.”

„Szóval segíteni fogsz nekünk?” Kérdeztem lelkesen. Minden segítségre szükségünk volt.

Lori bólintott.

„Nagyszerű.” Válaszoltam. „Akkor be kell töltened valami szerepet. Kelsey szerezni fog nekünk egy térképet. De többre van szükségünk, mint egy menekülési útvonal, szükségünk van valamire, amivel eltéríthetjük az őröket. Kell egy terv ahhoz, hogy kijussunk a celláinkból és elhagyjuk az épületet.”

„Meg tudom csinálni.” Mondta nekem. „ Úgy értem, nem tudlak én magam kihozni onnan, de kitervelhetek valamit.”

„Hogyan?” Csodálkoztam.

„Amikor az áram elment pár hónappal ezelőtt, teljes volt a káosz. Mindenki mindenhol volt, és senki nem látott. Le tudtál jutni az alagsorba anélkül, hogy akárki észrevett volna.”

Bólintottam, és próbáltam rájönni, hogy mi is a terve. „Elvágod az áramot, amikor szökni fogunk?” Kérdeztem tisztázva a dolgokat.

„Ha ez segít.”

„Igen, ez segítene. Úgy értem, még mindig van mit kitervelnünk, de ha elvágod a vezetéket, amikor szükségünk van rá, akkor az segíthet. Nagyon szépen köszönöm, Lori.” Dicsértem. Rose-nak és nekem ki kellett jutnunk innen, és teljes biztonsággal rakom Lori-t a megbízható szövetségeseink listájára, akik segítenek nekünk ezt megvalósítani. Láttam a szemében, hogy fáradt volt. Mindent tudott a Wickendale-ről, túl régóta dolgozik itt. És belefáradt.

Szóval a segítségével hozzájárul a szökésünkhöz. Ha el akarunk szökni, szükségünk van zavaró tényezőkre, és arra, hogy biztonságban legyünk. Ez nem történhet meg csak úgy az éjszaka alatt. De az áram lekapcsolási ötlet, a térkép amit Kelsey fog megszerezni, és a szövetségeseink mind nagyszerűek a kezdéshez.

 Ettől a gondolattól sokkal jobb kedvem lett, amikor is elhagytam az irodát és elindultam az étkezőbe. Megpillantottam Rose-t és Mikayla-t a szokásos asztalnál ülni, egymással szemben. Úgy döntöttem, hogy Rose mellé ülök természetesen, és kezemet combján pihentettem. „Szia, bébi.” Mondtam és megpusziltam az arcát. „Szia.” Ismételte egy lélegzetelállító mosoly mellett. Készen álltunk arra, hogy kibeszéljük a könyveket és megvitassuk, hogy a Nagy Gatsby sokkal jobb, mint a Kék Hold Völgye.

De mielőtt megszólalhattam volna, észrevettük Mikayla zavaros tekintetét.

„Valami baj van?” Kérdezte Rose hitelesen. Mielőtt válaszolt volna, a lány gyorsan végig járatta a tekintetét a termen, majd hozzánk fordult.

„Hol van Jane?” Kérdezte aggódóan. „Nem volt itt tegnap sem.”

„Nem tudom. Lehet, hogy lebetegedett.”

„Nem, én nem így gondolom.”Ellenkezett Mikayla.

„Mikor láttad utoljára?” Faggatózott Rose.

Mikayla mély lélegzetet vett. „Van ez az őr, a neve Thomas, azt hiszem.” Nézett maga elé mereven. „Ő bevitte egy szobába, mintha a sebészetre vitte volna. Láttam, miközben a folyosón sétáltam. Azt hittem, hogy ennek semmi jelentősége sincs. De volt valami különös érzésem. És mellesleg az óta nem is láttam Jane-t.”

Harry tekintete megtelt rettegéssel, míg enyém félelemmel. Ez ismerősen hangzott. Mivel ugyanez történt Cynthia Porter-ral. A sebészetre vitték és soha többé nem látták utána. És ha ugyanaz lett a sorsuk, akkor Harry és én is tudatában voltunk annak a hírnek, ami tönkretette a rövid életű boldogságunkat. 

Jane halott volt.

 Sziasztok!:) Itt is lenne a következő rész. Tudjuk, hogy késtünk, DE mostantól havonta egy rész lesz várható. Reméljük megértitek. Nagyon szépen köszönjük nektek a rengeteg megjegyzést! Puszilunk, ölelünk Benneteket!

Vivi xx

36. fejezet

Harry szemszöge

Bassza meg.  Nem volt az az isten, aki gondolta volna, hogy ez fog történni.  Elfogadtam Ms. Hellman-t és a szadista rendszerét; megengedem, hogy őrök vezessenek, mint egy pórázra fogott kutyát; és most még elviselem James jelenlétét, hiszen már szétrúgtam a seggét egyszer.  De nem engedem, hogy egy beteg, nemi erőszakot elkövető ember legyen Rose közelében.  Nem hagyom, hogy levigye a folyosókon minden egyes nap, amikor én nem vagyok ott, hogy megbizonyosodjak biztonságáról. 

Azt gondoltam James tette, Ő az a férfi, akiről Jane beszélt. Rose és én is azt hittük.  De nem, ez a hely látszólag taszító volt, hitvány biztonsági őrökkel.  James, Norman, Kevin, és a másik, akire Jane utalt.  Négy elmebeteg férfi, aki nőket bántalmaz akár szexuális módon, tökéletesen megközelíthetik az én Rose-omat.  Kibaszottul tökéletes. Mindannyian a pokolban égnének, de addig is, nem hagyhatom őket a közelében. Nincs olyan rohadt mód. 

Már annak a gondolata, hogy a szemeiket Rose-on tartják, gondolnak rá, meg akarják érinteni, az őrületbe kerget.  És elképzelni a napot, amikor nem leszek itt, alkalmuk lesz megtenni ezeket. Ez a rohadék Kevin egyszerűen bezárná a cellája ajtaját és senki se tudna semmit. Megtette Jane-nel, szóval Rose-zal miért ne? Azonnal elbírna vele és azt csinálna, amit akarna. Az ebédnek vége, mi van, 30 perc múlva?  És ezután egyedül lennének a sötét folyosón épelméjű tanúk nélkül. 

A gondolattól már az ideg rázott és hirtelen már fel is álltam onnan ahol ültem. Nem bírom tovább. „Mindjárt jövök.” Jelentettem be a három nőnek.  Hirtelen mozdulatom és szavaim miatt mind engem néztek, különböző arckifejezésekkel.

„Hova mész?” Kérdezte Rose, nagy szemeivel figyelt engem, hosszú sötét szempillái mögül. 

„Ne aggódj. Visszajövök.” Ismételtem meg, gyors csókot nyomva homlokára. A gesztus látszólag kissé megnyugtatta, de nem tiltakozott. Végig sétáltam az őrök között és könnyen megtaláltam Brian-t. Más férfiakkal beszélgetett, de egyből észrevett, mikor megérkeztem hozzájuk. „Beszélnem kell Ms. Hellman-nal.” Követeltem. Meglepetten figyeltek engem. Kissé szórakozottan.

„Ebéd után.” Mondta közömbösen, majd folytatta a beszélgetést.

 „Nem. Most.” Percről percre aggódóbb és idegesebb is lettem. Valami a hangsúlyom miatt felhívta a figyelmét, mivel több figyelmet fordított rám.

„Harry, az ebédnek fél órán belül vége. Mi..-„

„A fenébe, csak vigyél oda. Sürgős.”

Az alacsony ember sóhajtott egyet bosszúságában, de eleget téve kérésemnek ellépet a barátaitól. Meglepett voltam, igazából amiatt, hogy hallgatott rám. Legfeljebb egy kis vitára számítottam. Talán félt tőlem, vagy csak fele annyira volt könyörtelen, mint a többi munkatársa. Bocsánatot kérve fejezte be a beszélgetést, majd az ajtó felé indult pár lépéssel előttem.

A folyosó teljes egészében a megszokott sötét árnyalattal volt festve.  Lépteink visszahangoztak a folyosókon, amíg el nem értük a sátán űrnő irodáját. Lehet, hogy nincs is bent, de érdemes volt kockáztatni. 

Próbáltam fenntartani az udvariasságomat, hogy Brian lépjen először, megállítva magamat, hogy én lépjek be először.  Kopogott, majd belépett. „Um, Ms. Hellman?” Kérdezte.  Ha nem tudtam volna jobbat kitalálni, akkor azért suttogott, mert talán ő is félt. „Harry Styles szeretne beszélni magával.”

Hallottam valamit, ami úgy hangozz: „Küld be.” és ettől egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Ez nem úgy hallatszott, mint egy kérés, hanem, mint egy halálos mondat.

Brian felém nézett és bólintott Ms. Hellman-nak, ezzel jelet adva a belépésemnek. Szóval megtettem, Brian mögöttem még megbizonyosodott arról, hogy nem fogok semmi olyat tenni, ami az őrültséget szimbolizálja. 

És ott volt, mahagóni színű asztalán papírok hevertek ceruzákkal és tollakkal együtt. Fagyos szemeivel figyelt, mint mindig. Jelenléte nem félemlített meg. Ha valami mégis lenne, akkor az a szoba.  Túlságosan ismerős volt. Nem tudtam megállni, hogy szememet körbe járassam a szoba jobb oldalán. Tudtam, hogy tele van különböző ostorokkal.  Éreztem a kemény fullánkjait a bőrömbe mélyedni. 

Rövid idő alatt végzett az írással, mielőtt különös tekintettel felnézett. De volt ott valami, a megszokott lenéző, közönyös pillantása alatt.  Mikor rám nézett nem tűnt úgy mintha bántaná akármi is, de nem voltam benne biztos, hogy valaha is érzett volna ilyet. De elismerést véltem felfedezni. Feszültség volt köztünk, nyomasztó volt érezni a borzalmas tetteit, amit ebben a szobában elkövetett. 

„Cserélje le Rose őrét.” Mondtam, figyelmen kívül hagyva a feszültséget és nem foglalkozva azzal, hogy leüljek. 

„És miért kellene ezt tennem?”  Kérdezte tompán. 

„Csak cseréld le. És valami jóra, nem James-re vagy valami szarra.”

„Ez nem válasz a kérdésemre.” 

Észrevettem, hogy meg se védte a fiát.

„Mert az őre Kevin egy undorítóan erőszakos ember.” 

Ms. Hellman azonnal felhorkantott, mintha ez szórakoztató lenne számára. Járkálni kezdtem fel és alá, hogy arcáról lehervadjon vigyora.  „Erősen kétlem.”

„Nos, pedig ez igaz.” 

„Miből feltételezzem, hogy hihetek neked?”

„Megtette Jane-nel…láttam.”  A második rész egyértelműen hazugság volt, de valamivel alá kellett támasztanom az igazat, ha Rose-t biztonságban akarom tudni. Ms. Hellman nem hitt Jane-nek, szóval szükségem van egy szolidabb verzióra.

„Láttad, hogy Kevin bántalmazta Jane-t?” Úgy kérdezte, mintha nem hitte volna el, mintha csak egy viccet mondtam volna.

„Igen, láttam. Szóval cserélje le Rose őrét. És még most.” Mondtam határozottan, még mindig fel alá járkálva. „Mielőtt vége lenne az ebédnek.”

„Először is Harry, te nem parancsolhatsz nekem. Fogalmad sincs róla, hogy én mennyi mindent tudok. Úgy értem, csak egy kis részét tudjuk a motivációdnak, hogy nőket ölj, tudjuk mind, hogy milyen mentális betegséged lehet. Felfújhatod az egészet. És másodszor, nem dobhatok mindent félre és cserélhetem ki az őrt, hogy fenntartsátok a röhejes kapcsolatotokat Rose-sal.”

Higgadtságomat nehezen tudtam megtartani és türelmem is igen vékony volt már. „Csak kibaszottuk tegye meg! Fáradt vagyok ahhoz, hogy ezeket a játékokat játsszam, hogy a kis bábod legyek, akit kínzol a saját magad és fiad örömére.  Elég sok mindenen mentünk már keresztül miattad. Kérem, csak ezt az egy dolgot. Csak cserélje le Rose testőrét, ez a legkevesebb, amit tehetsz.”

Szórakozottságában felvonta szemöldökét, mintha vicces lettem volna. Mintha felülkerekedne rajtam, és tudna valamit, amit én nem. „Viszlát, Harry.”

Bólintott Brian-nek. És ennyi volt. Kezek fonódtak karom köré, távol kényszerítve a fekete asztaltól, ami mögött ült. „Cserélje le.” Mondtam még egyszer utoljára, olyan erőteljesen amennyire csak tudtam. Arckifejezéséből nem tudtam semmi választ kiolvasni. Nem tudom, hogy mit fog tenni, Semmiből sem lehet rá következtetni.  Kis lehetőség van arra, hogy hallgat rám. Talán lecseréli Rose őrét. Vagy talán közel hagyja Kevin-t Rose-hoz. Csak reménykedni tudtam, hogy az első lesz az igaz.

„Bassza meg.” Sóhajtottam, amint hallottam mögöttem becsukódni az ajtót. Ismét túl rövidnek tűnt minden. A dolgok túl gyorsan történtek, és úgy tűnt mintha soha nem lett volna időm teljesen megvalósítani akármit is. Mielőtt végeztem volna James-sel vagy esélyem lett volna odamenni Ms. Hellman-hoz vagy végre együtt lenni Rose-sal; megállítottak minden cselekedetemben.  Mindig. Kivéve a szökést. Úgy tűnt, hogy a menekülés mindent kitöltött ebben az elcseszett világban.

„Brian, mióta dolgozol itt?” Kérdeztem, miközben az étkezőhöz sétáltunk.

„Három éve.”

„Szóval tudatában vagy, hogy Ms. Hellman egy ribanc, igaz?”

Halkan felkuncogott. „Azt hiszem.”

„Rendben, akkor megkérdezem tőled. Meg kellene védened valamelyikünket, kinek az oldalán harcolnál? Az enyémen vagy az övén?”

Az őr elnézett rólam. Még mindig sétáltunk, de most már csendben. Átgondolta a válaszát. Brian okos ember volt, és a kérdésem nem volt nyilvánvaló.  Normális esetben igen. Annak kellett volna lennie. Egy rosszkedvű börtönigazgatót kellene választania nem pedig egy gyilkost.  De úgy tűnt mindig többnyire engedelmes módon viselkedtem vele. Látta hogyan bántam Rose-al, és annak is tanúja volt, hogy hogyan lett egy normális dolgozóból egy csapdába ejtett, pszichopata ruhába öltöztetett lány. Az őrök és a dolgozók közül nem vették észre vagy nem akartak ezzel foglalkozni és tenni akármit is. De sokan közülük ismerték Rose-t, tudták, hogy nem találkozott még a Wickendale kritériumaival a páciensekről. És tudták, hogy látott bennem valamit.  És ha még keresünk valami kis különbséget, tudták, hogy többet jelentett nekem Rose, mint bárki más; Ő, aki nap, mint nap mellettem ült. Brian azok között volt, akik ezt észrevették.

Mindig figyelmes voltam, mindig észrevettem olyan dolgokat, amiket más emberek általában nem. És pont akkor, észrevettem Brian gondolkozásba esését.

„Ne mond el a választ. Csak emlékezz rá.” Mondtam.  Akartam, hogy emlékezzen erre. Szükségem volt szövetségesekre.  Mindenkit akartam, aki elég figyelmet fordított a borzalmas eseményekre ezen a helyen, hogy emlékezzenek arra a csatára, amit meg kell vívni. Rengeteg konfliktus, háború szórta szét az emberi népességet. Bár az én csatám nem a józanság és a tébolyodottság között volt, ami meghatározott egy kis vonalat. Nem a rossz és a jó között folytatott csata, és nem is a hatalmas és szegények között volt.

Én a ketrecbe zárt életemet akarom szabadra váltani. Lehet, hogy valamilyen értelemben ez is gonosz. Ms. Hellman forrongó tervei és a fia kegyetlen bűntettei ellen harcolok. Nem a jó és a gonosz címekkel nevezném el, mivel a csatán kívül meg kell szökni és kijutni erről a helyről; de volt még egy csata mélyen legbelül bennem. És nem voltam biztos, hogy melyik oldalhoz is tartozom.

Rose szemszöge

Kimaradva Jane halk csicsergéséből és Mikayla alkalmi ittlétéből, köztük ültem és rágtam a körmeimet. Mikor jön már Harry vissza? És hova a fenébe mehetett? Láttam Brian-nel beszélni, majd távozni.  Feltételezem, valamit tennie kellet a Jane által szerzett hátborzongató információval. Elment valamit intézkedni az őrömmel kapcsolatosan. De ez azt jelentette, hogy valószínűleg verekedésbe keveredett vagy valamiféle bajba, amikben a végén mindig találjuk magunkat. 

Sőt még ideges is voltam, hiszen Norman csak pár asztallal arrább ült. És mert James valahol ott volt mögöttem. És mivel Kevin velem szemben volt a szobában. Továbbá a szoba tele volt emberekkel, akik különösen nem voltak biztonságosak, és én különösen nem akartam velük egyedül lenni.

„Mi van veled, Rose?”

Félbeszakították a gondolkozásomat, meglepve engem azzal, hogy kérdeztek tőlem valamit.

„Huh?”

„Mi van veled? Mi hiányzik a legjobban otthonról?”

„Oh,” Mondtam, zavarba ejtettek kérdésükkel. Semmi nem volt az átlagos lakásomban, ami hiányzott volna. A szabadságot hiányoltam, talán.  És hiányoltam, hogy nem tudok finom ételeket enni. Egy jó matracot és a magánéletemet is hiányoltam ebből a helyből. De ha fel kellene adnom azokat a dolgokat, ahhoz, hogy Harry-vel lehessek és segítsek neki kijutni, elfogadnám a távollétüket. A gondolat, hogy milyen gyorsan estem bele Harry-be, zavart és megijesztett. Szóval gyorsan témát változtattam.

„Étel és alvás. Neked?” Kérdeztem tőle.

„Nem tudom.” Suttogta. „Sok minden.”

„Válassz egyet.” Válaszoltam, ezzel is húzva az időt. 

Az arca mindig egy kicsit szomorúnak tűnt, de most nem, amikor beszélt. „A fiamat.”

Élesen beszívtam a levegőt, miközben válaszolt.  Ettől a ténytől Jane sokkal tragikusabbnak tűnt és ezzel jobban megismertem. 

Nem tudtam mit válaszolni, és szerencsére nem is kell válaszolnom, mivel megpillantottam Harry-t közeledni felénk. Minden egyes lépése az étkezőben, olyan volt, mintha valami híres ember lenne, aki a vörös szőnyegen sétál. Mindenki tekintetével őt figyelte. A figyelemnek szerepe volt útjában. Magas alakja passzolt férfias járásához. Tartotta szerény önbizalmát, amit rengeteg más ember tett, akit szerettek. De valami megkülönböztette őt a hírességektől. Mivel az emberek bámulása és figyelme félelemből volt. Mindezek után, még mindig rettegtek tőle. 

De Jane, Mikayla és én sem féltünk, amikor visszaült az asztalhoz. 

„Hé.” Mondta. A második dolog, amit a székén ülve tett; kezét védelmezően pihentette combomon.  Zaklatott volt, szemeivel Kevint figyelte, miközben szemöldökeit ráncolta.

„Hé, hol voltál?”

„Megkértem Ms. Hellman-t, hogy cserélje le az őrödet.” Nem nézett rám, miközben beszélt, gondolatai teljesen máshol jártak. 

„Tényleg? Mit mondott?”

„Nem tudom. Nem adott választ.”

Vártam, hogy folytassa, de nem tette. 

„Nos, ne aggódj. Nem tett még egy lépést sem vagy akármit, talán nem ő volt az.” Nem hallatszottam túl meggyőzőnek, mivel én magam se hittem el, amit az előbb mondtam. 

Harry bólintott, még mindig a szoba másik felére bámulva. 

És ez ment még vagy tíz percig. Harry rákoncentrált az álldogáló Kevinre, Jane fáradt tekintettel figyelte az asztalt és a férfit messze tőle, Mikayla beszélt egy kicsit és nézelődött. És én csak itt ültem. De a tíz vége érhetetlen perc után, valaki belépett a szobába és a levegő megfagyott.

Egy férfi volt az, alacsony és nagydarab. Sötét haja volt és arca frissen borotvált. Negyven körül lehetett. Úgy nézett ki, mint az őrök ezen a helyen, de ismeretlen volt. Egyértelműen nem azok közé az őrök közé tartozott, akik felügyeltek ebédidő alatt.

Most mind a négyen ugyanazt tettük, figyeltük, ahogy megközelíti Kevint. Rövid ideig beszéltek, a férfi az ajtó irányába biccentett, és akkor Kevin felállt. Ámulatomra megfordult és gondtalanul kisétált.

„Igen.” Mondta Harry, miközben megkönnyebbülten felsóhajtott.  „Megtette.” 

Ránéztem és mosolygott, szemöldök ráncolása és ajak harapása abbamaradt.

„Istenem.” Mondtam, nem tudtam megállni vigyorgásomat. „Nem tudom elhinni, hogy tényleg lecserélte. Mit mondtál neki?”

„Semmit. Kedvesen követeltem az őrváltást, és csak találgattam, hogy… megteszi.”

Helyeslően bólintottam. Akármit is tett Harry, egy súly olyan gyorsan esett le a vállamról, amilyen gyorsan jött.

„Könnyebb volt, mint gondoltam.” Mondta.  Jane és Mikayla nem szóltak hozzá vagy vettek részt a mi megkönnyebbülésünkben. Mikayla azért, mert közömbös volt, és Jane, akinél semmi sem változott. 

„Amikor vége az ebédnek mond meg az őrödnek, hogy mosdóba kell menned.” Mondta Harry, gyorsan témát változtatva, míg ajkai közel voltak fülemhez. Nem erotikus szavak voltak, de borzongás futott végig hátamon közelségétől.

„Miért?” Kérdeztem.

„Csak csináld.”

Az ebédnek vége lett, és azt tettem, amit mondott nekem. Az új őr bemutatkozott, majd elvezetett a legközelebbi mosdóig, a „Női” címkével ellátott ajtóig. Volt egy férfi részleg is rögtön mellette.

Bementem a megfelelő ajtón és a három mosdóhoz sétáltam, amik tükrök alatt helyezkedtek el. Az egyik tükör törött volt, mintha valaki belevert volna. A fürdő üres volt, a kabinok nyitva voltak, így tudtam, hogy senki sincs itt.

Fogalmam sem volt róla, hogy Harry honnan fog felbukkanni. És itt voltam, egyedül állva miközben fogalmam sem volt arról, hogy mit tartogat még a tarsolyában. De nem várhattam sokáig, hogy rájöjjek. Pár perc elteltével, valahol az ajtó mögött ott volt Harry. Kicsivel Brian előtt járhatott, miközben megközelítették a mosdókat, így hamarabb lefordulva a sarkon kiesett Brian látóköréből egy pár másodpercre. És ezek a másodpercek kellettek neki ahhoz, hogy a női mosdóba jöjjön be a férfi helyett észrevétlenül. 

Elvigyorodtam, amikor megpillantottam. Gonosz mosoly terült el piros ajkain. 

„Harry?” Hallottam Brian szólongatását, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy Harry jó helyen van.

„Igen?” Kiabált vissza.

„Melyik mosdóban vagy?”

„A férfiben, miért?”

Kérdezte, mintha ez egyértelmű lenne. 

„Úgy hangzik, mintha…-„

„A fenébe, csak hagyj békében pisilni, megtennéd?” Követelte Harry, tenyeremet szám elé tartottam, hogy elfojtsam kuncogásomat.

Brian elcsendesedett ezek után.

„Miért mondtad, hogy jöjjek ide?” Kérdeztem halkan, mivel nem akartam, hogy az őreink meghalljanak.

Ahelyett, hogy válaszolt volna, kezével megfogta arcomat és magához húzott. Ajkát enyém ellen nyomta. Kiéhezve csókolt, harapdált. Kezeimet tarkójához vezettem, éreztem, hogy határozottan lejjebb hajolt, hogy ne legyen annyi magasság különbség közöttünk. Ajkai simák és gömbölydedek voltak, nyelve lágyan harcolt enyémmel. Imádtam, ahogy Harry csókolt, minden erőmet, akaratomat és józanságomat elvette. Ajkai szinte masszírozták enyémet, kis nyögések törtek elő belőle. Kezei, szája és teste mozgott, mintha én lennék az egyetlen vágya a világon. 

„Csak meg akartalak csókolni.” Sóhajtotta, miközben hátrébb állt. 

Nyaka köré fontam karjaim és Ő nekidöntötte homlokát az enyémnek, mellkasunk összeért minden egyes nehézkes levegővételünknél, míg kezeit csípőmnél tartotta. Megkíséreltünk még egy csókot, de mind a ketten nem bírtuk abbahagyni a mosolygást.  Minden ellenére, Harry még mindig boldogsággal töltött el egy csókjával vagy egy mosolyával vagy érintésével. Soha nem tévesztette el az élvezet módján, még ha a Wickendale falai között vagyunk is.

„Szeretlek.” Motyogta boldogan, miközben ajkaival megközelítette a nyakamat. 

„Én is szeretlek.” Nevettem. Mikor arca ismét velem egy szintre került, megcsókoltam még egyszer utoljára.

„Ezt meg kell tartanunk, tudod. Muszáj találnunk valami módot arra, hogy csókolózzunk, és meg kell találni a módját, hogy veled lehessek.”

„Nem tudok várni, amíg megtalálod.” Mondtam.

Beharapta alsó ajkát, szemeit végigvezette testemen, mintha valamit elképzelne.  Ahelyett, hogy elpirultam volna, ahogy általában szoktam, felszabadultnak éreztem magam. Harry tekintete miatt, érezni akartam őt. Habár ez az érzésem ne ezen a helyen lenne, de még is jó. 

„Gyerünk, mennünk kellene.” Mondta végül. „Ez egy igazán hosszú pisilés lett.”

Kicsit hangosan nevettem, így kezével befogta számat, habár Ő is kuncogott. égül tartani tudtam magamat és elvette kezét, ezzel én indultam el először, miközben Ő hátrébb lépkedett.

Kiléptem a mosdóból, és az őröm egyből indult is, engem várva, hogy kövessem, és mindezt szavak nélkül. Harry és a testőre nem voltak csendesek, mindazonáltal, kis vitába keveredtek azon, hogy Harry melyik helyiségben volt bent.  Még mindig hallottam dörmögő hangját, ahogy lefordultam a saroknál, és halványan elmosolyodtam magamban. 

Ha ez a legjobb, amit tehetünk, rövid csókok a fürdőkben és közös percek a kézműves szobában, hát megteszem. Ha Harry-vel lehetek, elvállalom.

És remélhetőleg a dolgok így fognak folytatódni. A problémánk Kevin-nel csak jött és már ment is, és imádkozom azért, hogy az összes többi bajunkkal is ez történjen. De a reményem nem elég erős, mivel megtanultuk, hogy a csillogó szerencsénket egy zivatar követi, ami tele van stresszel és aggodalommal. És annak ellenére, hogy a szerencse ma a mi oldalunkon volt; van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni. 

Sziasztok!

Rengeteg késéssel, de itt van az új rész. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb hozni, de rengeteg tanulnivalóm van. Remélem azért megérte várni a részre. 

Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket, amiket ezúton is várunk. És a több, mint 300 megtekintést a részre.

Puszilunk mindenkit. Már csak 2 nap az Őszi Szünetig :3

Vivi xx