38. Fejezet

Nem igazán tudtam eldönteni, mit is jelent számomra Jane. Egy barátot? Szövetségest? Vagy csak egy másik beteget? Nem, egyértelműen nem a harmadik opció. A betegek nem jelentettek semmit nekem ezen a helyen, nem utolsó sorban, ő sokkal több volt náluk. Valaki volt. Egy furcsa, csendes nő, sok problémával. Érdekes és kedves. Volt egy fia is.

Nem sok mindent tudunk róla. Talán fiatal volt a fiú, talán idősebb. Talán törődött az édesanyjával, talán nem. De most ez a fiú hosszú ideig nem tudhatja maga mellett anyját. Nem tudja meglátogatni, nem tud vele hosszú ideig kapcsolatba lépni. És valamilyen okból pokoli bűntudatot érzek.

 „Ez az én hibám.” Ejtettem ki halkan a szavakat, de Rose meghallotta őket. Kezét ösztönönösen simította az enyémre.

„Nem, te nem-”

„De, igen.” Szakítottam félbe. „Amikor elmentem Ms. Hellmanhoz megkérni őt, hogy váltsa le az őröd, megkérdezte, hogy miért akarom mindezt.” Rose zavart arckifejezésével próbált sürgetni, hogy folytassam a mondandóm. „Így elmondtam neki mindent Janeről.” Szemeim lesütöttem, hogy ne kelljen szembenéznem vele.

„Miért?” Kérdezte Mikayla.

„Nos, igen. Elmondtam, hogy Kevin azért nem lehet Rose testőre, mert megerőszakolta Janet. És nem tudom miért, de ez késztette Ms. Hellmant arra, hogy elvigye őt a műtőbe.”

„Ennek nincs semmi értelme.” Tiltakozott Rose. „Miért csinálná ezt?”

 „Ki tudja?” Vontam vállat. „Ő Ms. Hellman. Talán csak próbál ellenünk cselekedni valamit. Vagy csak el akarta hallgattatni Janet, hogy ne találjanak semmi bizonyítékot arra, hogy nőket erőszakoltak meg az intézményen belül. A lényeg, ha csendben maradok, akkor talán most itt lehetne közöttünk.”

„Nem tudhattad, hogy Ms. Hellman mit fog tenni. Harry, te csak próbáltál engem megvédeni. Helyesen cselekedtél.” Rose szavai enyhítették a terhet a vállamon, bólintottam, de továbbra sem gondolom, hogy helyes volt, amit tettem, nem tudom ezt hinni. „Ráadásul.” Folytatta Rose. „Nem tudhatjuk biztosan, hogy meghalt.” De a hangja nem hangzott valami magabiztosnak.

„Várj, halott?!” Kérdezte Mikayla egy kicsit hangosabban a kelleténél, egy pillanatra el is felejtettem, hogy itt van velünk. De figyelmen kívül hagytuk.

 „Két napja, hogy eltűnt, mi más történhetett volna?” Kérdeztem

„Talán még mindig abba a szobában van.” Mondta Rose. „ Talán még életben van.”

Vettem egy mély levegőt. „Nem Rose, Nem hiszem, hogy így lenne.” Folyton csak reménykedett, folytan megbízott az emberekben, amit imádtam is benne, de néha ez volt az oka annak, hogy annyira csalódottá vált. Semmit sem tudott jobbá tenni, ahol én szkeptikusan tisztába voltam azzal, hogy az ördög mindenki bőre alatt ott lapul. Az intézménynek nem volt gondja Cynthia Porter létezésének eltüntetésével, meg voltam győződve arról, hogy Jane eltüntetésével sem lesz semmi problémájuk.

„Szerinted azért csinálják ezt, mert tudják, hogy ki akarunk jutni innen?” Súgta Rose. Szemeiben félelem csillant, és az enyémekben keresett megnyugvást. Annyira kétségbeesetten meg akartam neki adni azt, amire vágyott. Meg tudnám védeni, ha nem lennének köztünk rácsok minden este.

De, „Nem hiszem.” Ezzel a válasszal tudtam most a legjobban megnyugtatni. „Valószínűleg nem akarják, hogy ép eszű emberekkel fogjunk össze, ez minden. Nem hinném, hogy tudják, mégis mire készülünk.”

Bólintott majd kiengedett egy megkönnyebbült sóhajt. Visszaült a székre, de vállait lerogyasztotta, mintha valami bántaná.

 „Mi a baj?” Kérdeztem,

„Semmi” Mondta Rose zavartan.

„Mondd el Rose.” Utasítottam.

„Én csak . . .” Kezdte. „Ez most Janeről szól, nem rólunk. Nem kellett volna felhoznom.”

„Próbáld meg elmagyarázni.” Követeltem. Azokkal a nagy szemekkel újra rám nézett, és láthatta rajtam, hogy nem hagyom annyiba ezt az ügyet.

 „Rendben . . . Úgy értem, hogy MS. Hellman miért nem velünk teszi azt, amit Janenel? Mi okozunk minden problémát számára. Miért nem minket vitt a műtőbe helyette?”

Végiggondolva, túl sokszor kérdeztem már meg ezt saját magamtól is, Wickendale nyilvántartásából valószínűleg törlik, csakúgy, mint Cynthia eltűnését.

„Ne aggódj emiatt.” Biztosítottam. „Ms. Hellman sose tudna minket megölni.” Nos, ez nem nyilvánvaló. „Túl sok mindent tudunk. Mindenki tudja, hogy ki vagyok. Én vagyok a hírhedt Harry Styles, aki nőket nyúz meg. És te, mindenki ebben az épületben ismer téged. Minden alkalmazott, minden páciens. Szóval, ha egy nap varázslatosan eltűnnénk, akár Cynthia vagy Jane, túl sok ember kezdeni gyanakodni.”

Rose bólintott, a gondolataim újra megnyugtatták őt. Habár Mikayla nem volt valami nyugodt.

„Oké, sajnálom, hogy véget vetek a kis Sherlock Holmes pillanatodnak, de mi a fenéről beszéltek ti?” Kérdezte tőlünk. „Azt mondjátok, hogy ez a börtönigazgató hölgy megölte Janet? És titeket is meg akar ölni?”

 Várakozóan Rosera néztem. De ő csak oldalba bökött a könyökével, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nekem kell megválaszolnom a kérdéseit. Szóval elmondtam neki, hogy mi folyik Wickendaleben, elmondtam neki az elméletünk, az agy vizsgálatokat, az illegális és veszélyes műtéteket is. Ez nem volt titok, de mégis fojtott hangon beszéltem, hogy senki más ne hallja meg.

Nem meséltem neki Ms. Hellman fiáról, vagy a baleseteinket illetően ezzel a gonosz családról. Mindent elmagyaráztam, amit csak tudtam. Nyilvánosságra hoztam minden veszélyt.

„Szent szar.” Lehelte amint befejeztem. „Ez őrület, nem csinálhatják ezt!”

„De, igen, megtehetik.” Ellenkeztem. „Úgy értem, hogy tudnánk őket megállítani?”

 „Nem tudom, de tennünk kell valamit. Menjünk a rendőrségre. Szóljunk az őröknek, talán?”

„Majdnem olyan rosszak, mint maga Ms. Hellman. Semmi jót nem hozna magával, ha szólnánk nekik.”

Mikayla fújtatva hátradőlt, arckifejezése mindent elárult; azt hiszi, mindennek vége van. Tudtam, hogy túl hamar akarta felfedni az elkerülhetetlent; nem tehettünk ellenük semmit. Szóval csak ültünk, szenvedve a vereségünkben és bánatunkban Janere gondolva. De nem sírtunk. Nem imádkoztunk, és nem hasonlított semmilyen típusú temetésre vagy lezárásra. Mivel egyikünk sem ismerte kellően Janet, nem volt meg rá a jogunk. De egyikünk se tudott volna úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Mivel egy kis ideje már ismertük őt. Nem éreztem helyesnek, hogy egy szarkasztikus viccel megpróbáljam feldobni a hangulatot, vagy témát változatni, vagy együtt zokognunk a nem létező emlékeinkről róla. Csak ültünk.

Eljátszottam a gondolattal, hogy talán még életbe van a két napos eltűnésétől eltekintve, de ahogyan belépett a ’műtőbe’ nem sugallt sok reményt. Különben is az egyetlen reményünk Rosesal a menekülés. Lenéztem az apró kezére, ami az enyém között pihent, csak erre próbáltam összpontosítani. Talán Jane nem tudta megcsinálni, Cynthia is eltűnt, esetleg mások is eltűntek örökre, de Rose és én különböztünk tőlük. Mi meg tudjuk csinálni. Meg kell tennünk.

Habár voltak pozitív gondolataim, a légkör és a hangulat minden volt csak pozitív nem. Megkönnyebbülés volt ebéd után átléptünk ezen a néhány percnyi csenden.

Mikayla se szó- se beszéd nélkül otthagyott minket, és én egy csókkal köszöntem el Rosetól. Csak reménykedni tudtam, hogy holnap nem lesz, ilyen gyászol hangulat ebédnél.

Rose szemszöge

Tény volt számunkra, hogy sajnálatosan Harryt használták fel az emberek eltűnésére. Megszakadt a szívem, amiért ez igaz volt, mindenki, aki szerette őt, a haláluk miatt veszítette el. Tehát Jane haláláért bűntudatot és felelősséget vállalt, de nem volt olyan szívszorító, hogy meg kellett volna halniuk.

De én nem szoktam hozzá a tudathoz. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem láttam annyi halottat magam körül az eddigi életem során. Nem ismertem annyira Janet, hogy dühöt, szomorúságot hagyjon maga után, egy szörnyű hangulatot. Festenünk kellett, hogy érzelmeinket egy igazán nevetséges módon fejezzük ki, de minden, amit tenni tudtam, az az volt, hogy csak ültem és néztem az üres vásznat. Más betegek, szerte szét a szobában erőteljesen festették a papírt. De én nem éreztem egy cseppnyi inspirációt sem a mai napi események hatására.

Mindaddig, míg meg nem hallottam egy husky mély hangot a fülem mellett. „Csodásan néz ki, babe.”

Ugrottam egyet meglepetésemben, elfordítottam a fejem és Harry arcát láttam meg a vállam felett. Felnevettem, mikor egy ostoba vigyort villantott felém. „Ugye?” Kérdeztem szarkasztikusan. Majd folytattam. „ Nem volt semmi ötletem.”

„Nem, komolyan mondtam.” Állította majd odasétált a fehér vászon mellé. „Lenyűgöző. Olyan mintha beszélne hozzám.”

 „Fogd be.” Nevettem. „Lássuk, próbálj meg festeni valamit.”

„Jó.” Fogadta el a kihívást. Volt mellettem egy asztal, hatalmas színválasztékkal és ecsetekkel. Ártalmatlan ecsetekkel, amivel a betegek festeni tudtak. Harry egy sötétkék színt választott, egy nagy és vastag ecsettel együtt. A festéket egy kis vízzel keverte, majd egy határozott csuklómozdulattal a papír felé irányította azt. Az egykoron üres vásznon, most egy nagy paca helyezkedett el.

Ment, hogy megismételje a mozdulatot, de akkor felém fordult. Felkiáltottam, mikor a folyékony festék az arcomon landolt. Harry nevetni kezdett, de én sem tudtam megakadályozni az egyre csak növekvő vigyorom. „Mit csinálsz?” Kérdeztem nevetve.

„Nem tudom. Csak könnyítek, a hangulaton azt hiszem.” Lépett fellép ecsettel a kezében, de még időben elkaptam a csuklóját, mielőtt túl közel került volna hozzám. Látta, hogy a mosolyom elhalványul, sóhajtott, majd az ő mosolya is elhalványult.

„Nézd, az ebéd eléggé durva volt.” Mondta. „De nem tudunk vele mit csinálni. Tudom, hogy volt egy fia és nem érdemelte, meg amit kapott, de nem gondolhatunk csak erre, mert őrültekké fogunk válni. Most nem cselekedhetünk semmit.”

 Bólintottam és egy mosolyt erőltettem az arcomra, de nem éreztem úgy, hogy minden megoldódott.

„Hey, nézz rám.” Mondta Harry és kezét az arcomra helyezte. „Ne agyalj túl sokat a dolgokon, amik itt történnek. Egy nap elviszlek erről a helyről, jó messzire. Megígérem, hogy nem lesz több halál, műtét vagy akár kínzás. Ki fogunk szabadulni, és meg foglak védeni mindentől és mindenkitől, rendben?”

„Rendben.” Bólintottam, fejemet belesimítottam a tenyerébe, és megéreztem ajkait az enyémek körül. Néhány értékes másodpercet szerettünk volna csak, de a csók olyan hamar ért véget, amilyen hamar elkezdődött, hogy ne keltsük fel senki figyelmét se.

De mikor ránéztem valami furcsát vettem észre az arckifejezésén. Ajkait egy vonallá préselte, de mosolyát nem tudta leplezni. Kissé összezavarodtam mikor kezét elvette az arcomról, de aztán egy nedves foltot éreztem az arcomon. Szemem a kezére vezettem, amibe ott tartotta a kék festéket.

„Harry!” Tiltakoztam és megütöttem a mellkasát. Amint a kezem egyenruhájához ért, felkuncogott.

„Ez azt jelenti, hogy mégis.” Kezdte Harry nevetése közepette. „Úgy értem, ahogy mondtam, de ezt meg kellett tennem.”

 A válaszom csak egy vigyor volt és egy rosszalló fejrázás. Ujjaim gyorsan belemártottam az asztalon lévő piros festékbe. Mielőtt Harry reagálni tudott volna, egy vékony csíkot festettem rá. Menekülni próbált, de én gyorsabb voltam.

„Hahh!” Kiáltottam fel diadalittasan, amikor festékes lett az egyenruhája.

Harry ráharapott az ajkára és lenézett a foltra. „Oh, eljött a te időd.” Mondta szélesedő mosollyal. Leszedte a kék festéket a festőállványról. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mikor rájöttem a szándékaira. Megpördültem és elindultam az emberek között, akik ahelyett, hogy egymást festették volna, a papírt részesítették előnyben. Felsikoltottam és nevettem, ahogy egyre közelebb ért. Szerencsére a kísérő nem hallott meg minket, ugyanis a szoba többi nesze elvonta rólunk a figyelmet.

Hátul volt egy kis terület, éppen csak szem előtt. Ez egy kiterjesztése volt a szobának, mint egy folyosó. Talán ez szekcionált raktárnak, vagy fürdőszobának. Pár méterrel arrébb ért véget, mint egy zsákutca.

Átrohantam, majd a hátam gyorsan a falnak támasztottam. De Harry éber volt és egy pillanattal később megtalált. „Megvagy.” Magas alakja lassan közeledett felém, nem törődve az idővel, ahogy megtalált engem. Behúzódtam a sarokba és könyörögtem. „Ne! Nem, Harry ne!”

De a nevetésem mindent elárult, ezért ez a mondat, játékosan hangzott. Közeledett felém, mikor már csak egy lépés volt közöttük, felemelte a kezét és az ecsetet végighúzta a nyakamon, kuncogások és nevetések közepette. Meglöktem a mellkasát, de nem használt semmit, így próbáltam az ecsetet kivenni a keze közül. Többszöri próbálkozás után, sikerült elvennem tőle azt. Kék csíkokat húztam az arca és a nyaka találkozásánál. „Megvagy.” Gúnyolódtam, ahogy ő is tette az imént.

Egy hirtelen és finom mozdulattal, kiverte az ecsetet a kezem közül, majd a csuklómnál fogva a falhoz préselt. Mellkasát ellenem nyomta, majd megéreztem ajkait a sajátomon. A csók mély volt, éhes, de édes is. Éreztem heves lélegzetvételeit, ahogy mellkasa az enyémhez simult. Olyan közel volt hozzám, de ezek az átkozott egyenruhák megakadályozták, hogy még közelebb érezhettem magamhoz.

Harry elvállt tőle. „Le akarom venni rólad ezt a ruhát.” Mondta, mintha csak olvasna a gondolataim közt. „Látni akarlak, az egész lényed.”

Fejemet arrább mozdította, orrát végighúzta a nyakamon és apró csókokat hagyott azokon a területeken ahol nem fedett festék. „Fogadni mernék, hogy gyönyörű vagy ez alatt az ócska ruha alatt.” Suttogta. „Minden domborulatod, lágy és sima bőröd.”

Kezem a hajába vezettem, ahogy újra megcsókolt. Több alkalommal is megcsókoltam már, de még mindig érzem a pillangókat és az izgalmat, mikor még én vittem vissza a cellájába hosszú idővel ezek előtt. „Szeretlek” Mondtam, amint véget ért a csók.

„Szeretlek.” Lehelte Harry.

Lépések zaját hallottuk a folyosó előtt ahol voltunk. Hirtelen észrevettem, hogy nem is volt annyira elszigetelt ez a terület. Bármelyik pillanatba lebukhattunk volna. Harry ezt észre is vette és elhúzódott. „Gyerünk.” Mosolygott, megfogta a kezem és visszahúzott a szobába, véget vetve a néhány percnyi magánéletünknek.

Amint visszatértünk a szobába, újra láthattuk a betegeket, ahogy festeni próbálnak. Harry a vállamnál fogva tolt előre a rendetlenségben, majd a kezem közt tartott ecsettel kezdtünk dolgozni. Megmentettem a vásznam, hogy ne érje több katasztrófa majd az övére kezdtem el rajzolgatni. Megláttam a nevem az egyik kis sarokban, már félig készen. Nevetségesek lehettünk. Mint az ötévesek.

Mikor visszatértem a sajátomhoz, meglepődtem mikor egy nő állt velem szemben. Kusza, szürke haja volt. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, ráncok hívták fel magukra a figyelmet az arca mentén. De nem lehetett több negyvennél.

 „Segíts.” Súgta haloványan. Hirtelen közelségétől megugrottam egy kicsit. Harryre néztem, de ő a munkájára koncentrált.

„Miben?” Kérdeztem kedvesen.

„Visszatért. Évekkel ezelőtt itt volt, de most újra visszatért és én annyira félek.” Beszélt gyorsan, szavait alig értettem meg annyira halkan beszélt.

„Nyugodj meg.” Tanácsoltam. „Lélegezz.”

„Ez a férfi őrült. A legrosszabb mind közül, és most itt van bezárva ebbe a szobába. Ijesztő és muszáj elmennünk innen! Valami szörnyűt csinált korábban. Újra itt van. Figyelmeztetnem kellett téged. Távol kell magad tartanod tőle.” Egyre kétségbeesettebbé vált. A teste reszketett és hihetetlenül ijedtnek tűnt.

„Ki ő?” Kérdeztem. Vártam, hogy rámutat Kevinre vagy talán Jamesre. Vagy egy másik betegre, mint Norman. De olyat tett, amire nem számítottam. Remegő, csontos kezével egy pontra mutatott. Ez a pont Harry volt.

Még egyszer szeretnék elnézést kérni amiért ennyit kellett várnotok a részre. Valahogy, sehogy sem akart összejönni ez most nekem. Ma is kérdéses volt, mert a nővérem valamit csinált a gépemmel, de sikeresen megoldottom és tádáá itt a rész. Reméljük, hogy tetszett és várjuk a véleményeket! :*