47. fejezet

Félelem. Ez egy olyan jelenség volt, ami már teljesen hozzám nőtt, míg a rothadó falak között voltam. Legtöbbször Harry-ért aggódtam. Féltem, mert nem tudtam mit csinálnak vele, mit csinálhat, hová viszik, hogyan büntetik meg, mi lenne tettének a következménye. De most nem Harry miatt volt jelen az az érzés.

Ezúttal a szívem dübörgött a félelemtől, csontjaim belezörögtek és ez kitisztította az elmémet. Furcsa bizsergés járt át testemet, melytől nyakamon a szőr felállt, és gyomrom is összezsugorodott. Valaki az én nevemet mondta, aki követett engem. De most túl sötét volt ahhoz, hogy meg lássam, ki súgta a nevemet.

„Rose.” Mondta halkan ezúttal Harry. Óvatos volt, mintha a hangosabb beszéde miatt az a valaki megtámadna. „Mássz olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, és ne nézz hátra!”

Boldogan követtem utasításait. Kezeimet a mocsokba raktam és szorosan a talajhoz nyomtam. Kényszerítettem magamat a mozgásra, szó szerint húztam magamat az életemért. Égető pánik futott végig bennem, és csak arra tudtam gondolni, hogy minél gyorsabbnak kell lennem.

Harry is növelte sebességét. „Gyerünk Rose.” Mondta sietve, hangjából tisztán kihallatszódott az aggódás. Félt és így még soha nem hallottam beszélni. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Ő is tud érezni félelmet.

És ezt tudva, akaratlanul is egyre jobban eluralkodott felettem ez az érzés. A nő, aki szerintem az, egy ideje nem adta jelét jelenlétének. De tudtam, hogy itt volt. Ha megálltam volna hallani a zajokat, akkor tisztán kihallottam volna mászásának hangját. De most nem érzékeltem semmit. Szóval egy rövid pillanatra elképzeltem, ahogy valaki engem szólít, úgy, mint a Wickendale falai között.

De nem, ez igazi volt. Harry is tudta, megfigyelésünk és félelmünk is közös volt. Ha nem is létezik ez a valaki, Harry és én is meg fogunk őrülni, vagy itt van és követ minket. Nem tudtam, hogy melyik gondolat volt az ijesztőbb.

Nem volt időm az elmélkedésre, bár, továbbra is másztam, szívem zakatolt, adrenalin száguldott testemben, és gyorsabban mozogtam, mint egész eddigi életemben valaha. Vadállatnak éreztem magam, hiszen a mocsokban gázoltam, hogy kijussak ebből az őrült alagútból.  Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, az Harry jelenléte volt, habár ebben a helyzetben semmi sem lehetett jó.

De ezen a megnyugváson kívül, még mindig éreztem valamiféle elektromosságot, mely idegeimmel és szívemmel játszott. El tudtam képzelni, és éreztem, ahogy az a nő megragadja a bokámat, kezei még távol vannak, és ő is csak előre halad utánam, követi az utat, mely a kijutást jelenti a horrorral teli Wickendale-ről.

Olyan volt, mintha több millió szív dobbant volna, és az őrültek nehéz légzése hallatszott, míg izmaim már égtek a több órás mozgás miatt, és a célig még mindig volt hátra. Harry megtorpant. Én is így tettem. Zsákutca volt. És ekkor, rájöttem, hogy azért még nincsen annyira közel. De még mindig hallottuk a nehézkes lélegzeteit; képtelen csendben követni minket.

„Mi a franc volt ez?” Kérdezte Harry zihálva, keresve a kiutat.

„Én-„Kezdtem levegő után kapkodva. „Fogalmam sincs.”

„A francba.” Mondta. „Ne hagyjuk, hogy közelebb érjen hozzánk; kijutunk és rohanunk.”

Bólintottam, és fejemet a suttogás helye felé fordítottam. Semmi sem választott el minket egymástól. Semmi. Szívem vadul vert a pániktól és a félelemtől, és csak arra a hosszú részre tudtam figyelni, ahonnan mi jöttünk. Közelebb húzódtam Harry-hez, keresve a nő jelenlétét, ami igazán nehéz feladatnak bizonyult a korom sötétben. Ez olyan fajta félelem volt, ami mellett nem tudsz semmire sem gondolni, és mozogni sem vagy képes, csak idegeid pattanásig feszülnek. Ez követelte a figyelmedet, mindaddig, amíg ez alább nem hagy. És ez még nem történt meg.

„Megvan!” Motyogta Harry, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam. De nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy utánunk jöhet, utolérhet, lehet, van fegyvere, vagy egy terve, hogy meggyilkoljon minket. Tudja a nevemet.

Megijedtem, mikor Harry valamibe belevágta az öklét előttünk. Valami keménybe, mintha fa lenne. Zárva volt, egy kitömött lyuk. Szóval elkezdte feszegetni. Csak ültem ott, és vártam, míg a félelem és pánik kusza gondolatokat szőtt fejemben. Harry az érzéseit nem mutatta úgy ki, mint én, de az ő aggodalma a cselekedetében, amit az adrenalin és a helyzet sürgőssége irányított, csak hevesebbé tett, míg öklével a faajtót ütötte.

Majd ismét az a suttogás. Rekedtes és halk, miközben még mindig ugyanazt hajtogatta. „Rose.”

Egyre közelebb került hozzánk.

Ismét kirázott a hideg és Harry-hez fordultam. Remegő kezeimmel toltam, ütöttem, és nyomtam az ajtót vele együtt, és egyikünket sem zavart, hogy zúzódások lesznek kezeinken holnap. Ha már eddig eljutottunk.

Olyan volt ez, mintha egy horrorfilmbe kerültünk volna, és élve temettek el minket, míg a túlélésért küzdöttünk. Ütöttük, toltuk az ajtót, de nem értünk el vele semmit.

Harry most a hátával próbálta meg. Nehéz volt egy ekkora helyen a megfelelő pozícióba állni, de sikerült neki. „Vigyázz!” Mondta. Olyan erővel ugrott az ajtóhoz, hogy egész testével nekiesett. A hirtelen jött csapódástól, az ajtó megrepedt. A fa ketté vált, és a kosz és por a levegőbe emelkedett.

Nagyon közel voltunk, most már csak darabokra kellett törni. De amit nem vettünk észre a nagy fáradtságunkban, az annak a nőnek a közeledte volt.

A szemem sarkából mozgást láttam. Fejemmel azonnal balra fordultam, és ott volt ő. Nem túl közel, de már látóhatáron belül. Alakja körvonalazódott előttem, hiszen világosabb volt, mint az őt körül vevő sötétség. A nő, aki minél közelebb került hozzánk, annál jobban megszállott lett, nem volt többé ember, hanem egy szörnyeteg.

Szívem azonnal megállt, míg testem éppen ellenkezőleg, egyre jobban lüktetett. Szemeim elkerekedtek, levegőm torkomban elakadt, és minden porcikám remegett a rémületben.

Siettem, hogy segítsek Harry-nek abban, amit elkezdett. Hallottam, hogy egyre közelebb van, mire sikítani kezdtem. Könnyeim utat törtek maguknak, és tovább kiabáltam. Sikolyom hosszúra nyúlt, ordítottam magam miatt, Harry miatt, a szörnynek, hogy álljon le, és azért, hogy megszabaduljak a félelmeimtől. „Gyerünk, gyerünk már!” Kiáltottam kétségbeesetten újra és újra, reménykedve abban, hogy minél hamarabb kijutunk innen. Könnyeim ömlöttek, míg a fa törése és Harry morgása egy dühös, vad, lehetetlennek tűnő félelmet váltott ki belőlem, és ez sírásommal együtt változott.

Addig sikítottam, amíg egy kis része az ajtónak már teljesen eltűnt. Ismét kosz szállt a levegőbe, beterítve engem és Harry-t. Tovább folytattuk a pusztítást, mindaddig, míg akkora lyuk nem keletkezett, hogy az adrenalintól tomboló testem át nem fért rajta.  Ekkor a szemembe, a ruhámra és Harry-re még több kosz került. Vékony réteg borított már minket, gyors lesepertem magamról, amikor megpillantottam a kék eget, amit már oly rég láttam.

De még mindig nem jártunk teljesen sikerrel. Harry gyorsan felállt és kimászott a lyukon, de két valaki még ott volt.

„HARRY!” Ordítottam, mikor piszkos keze értem nyúlt, alig érve hozzám. Mielőtt még túl közel ért volna hozzám, Harry a karom alá nyúlva húzott végre ki a csatornából, és ezzel együtt a kosz is lejött rólam, amint földet értem,

Amit utoljára láttam, az egy kinyúló kéz volt, majd már rohantunk is tovább.

„Gyerünk, Rose!” Utasított Harry, amint a lábam a talajt érte. És ezután futottunk. Már igy is nehezen vettem levegőt, de zihálásomat hallani lehetett, ahogy próbáltam a tüdőmet hozzászoktatni a sebességemhez.

Nem ünnepelhettünk még, mert a lábunk talajt ért, és már nem a Wickendale levegőjét szívtuk. Nem lehettünk boldogok, hiába szöktünk el.

Hiszen egy horrorisztikus alak még a nyomokunkban volt. Harry és én is lassítottunk egy pillanatra, hogy mély lélegzetet vegyünk. „Mi a pokol volt ez?” Kérdeztem.

Harry megrázta a fejét, míg nyelt egyet. „Úgy néz ki, nem csak mi akartunk kiszabadulni.”

Lassan fordítottuk fejünket abba az irányba, ahonnan jöttünk. És végre megpillantottuk azt a személyt, aki követett minket. A nő egy fa árnyékába húzódott, ami kísérteties volt a sötétségben. De mozgott. Nem úgy, mint egy ember, hanem mint akinek volt valami baj a lábaival. Maga után húzta őket.

Nem úgy álltak lábai, ahogy kellett volna nekik. Durva, és borzalmas öltésekkel voltak a lábai a combjához varrva. Lábujjai hátrafele álltak, mintha lábait levágták volna és pont fordítva varrták volna vissza. Eltorzult volt, émelyitő és félelmetes látványt nyújtott, amit senkinek sem szabadott volna látnia. És nagyra nyílt, halott tekintete és kezei nem segítettek. 

„Rose.” Suttogta Harry nekem, míg ő is azt nézte, amit én.

„Igen?” Vinnyogtam.

„Fuss!”

És ezt is tettük. Hátra hagytuk őt, az őrültet, aki itt időzött, és ingott egyik oldalról a másikra, míg lábait nagy nehezen vonszolta maga után.

Tekintetünkkel a környéket kémleltük, ahogy egymás mellett rohantunk, és az ő dohányfüsttől megtelt tüdője is hasonlóan reagált, mint az enyém.

Nem álltunk meg, akkor sem, amikor már levegőt is alig kaptam, mikor tüdőm és torkom is égett, és akkor sem, mikor Harry felnyögött fáradalmában. A horrorisztikus nő lábai nem vehették fel a mi futásunk ütemet, de mi addig mentünk, míg az összes adrenalin, ami bennünk tombolt, el nem tűnt. Tudtuk, hogy ha megállunk el is foghatnak minket, és visszavisznek a celláinkba, mindannak ellenére, amit elértünk. Messze, ami már egy jó kilométer is lehetett, talán kettő vagy három, de futottunk, amig képesek voltunk rá.  

A táska, melyet Lori és Kelsey biztosított nekünk, mindig a hátamnak csapódott, és a vállamat is lehúzta. Csak megakartam tőle szabadulni, és attól, hogy le lassít, de tudtam, hogy pénz, étel, és víz van benne. Ráadásul ha már eddig elhoztam.

„Ne állj meg!” Utasított Harry, pedig úgy nézett, ki, hogy neki hamarabb szüksége lesz egy kis szünetre.  

De egyikünk sem állt meg, addig, míg el nem értünk valamit, amire nem voltunk felkészülve. Messze a Wickendale mögött, de még mindig ahhoz tartozott egy szikla. Túl ezen víz csordogálása, és a tiszta ég volt.

Levegő után kaptam, amint megálltunk, és próbáltam azt a kevés ételt, amit ma megettem, nem kiadni magamból. Pulzusom az egekbe volt és homlokomon izzadtság cseppek gyöngyöztek. És még mielőtt lett volna időnk visszaszerezni higgadtságunkat, egy kérdésnek szenteltük teljes figyelmünket.

 „Mi?” Lihegtem, és csak ennyire voltam képes. Harry combjaira helyezve két kezét, előre hajolt, szemeit becsukta, és próbált minél több oxigént beszívni.

Mikor már normálisan lélegeztem, felül vizsgáltam a helyzetet. Körül vette az egészet, igy akár merre mentünk volna, az mindig az intézethez vezetett volna minket. Csak előre tudtunk menni, ami annyit jelentett, hogy megmásszuk a sziklát és beleugrunk a vízbe. 

Harry szemszöge

Sok beteg szarságot láttam már, de ez a lány és a fordított lábai teljesen szokatlanok voltak számomra. De ami pozitív ebben, az az, hogy le lassította a mozgását, és már jó egy mérföldre voltunk tőle. Nem kellett sietnünk most már a szökéssel, hiszen kitudja mit tervezett az a zavarodott elme. De sürgőssége is volt a helyzetnek, hiszen elegendő távolságnak kellett lenni köztünk, hiszen akár már most is üldözhetnek minket. Az egyetlen lehetőségünk az ugrás volt.

„Bízol bennem, Rose?” Kérdeztem tőle, amint normálisan kaptam már levegőt. És az én koszos, könnyes arcú, gyönyörű szerelmem bólintott. „Persze.”

„Jó.” Mondtam. „Akkor fogd meg a kezem.” Utasítottam, és tekintetemmel a hullámokat tanulmányoztam, amik nagyon távol voltak tőlünk.

„Le fogunk ugrani?” Kérdezte, hangjából a bizonytalansága még mindig nem tűnt el.

„Ez az egyetlen út. Ha már eddig eljutottunk, akkor egy kis víz mit sem árt.” Mondtam. De igazából fogalmam sem volt, hogy milyen sekély lehet, vagy, hogy sziklák vannak e a felszínén. Nem mehettünk vissza. Ez nem volt opció. Ez volt az egyetlen lehetőségünk.

„Készen állsz?” Kérdeztem tőle, és tudtam, hogy retteg, de mégis bólintott. Egyikünk sem állt készen, de mást nem tudtunk tenni. Nos, kivéve valamit. „Csak egy perc.” Mondtam. Lovagiasan elvettem tőle a táskát, majd én is igy tettem. Eldobtam őket a víz túloldalán lévő partra. Szükségünk lesz még azokra.

Újra összefontam ujjainkat, kissé megszorítva kezét bátoritás képen. „Háromra.” Mondtam. Egymás megerősítése miatt még újra összenéztünk utoljára, mielőtt számolni kezdtem. „Egy….kettő….három.” És egymás kezét fogva, lábunk elhagyta a biztos talajt. A levegőben voltunk, és éppen az ismeretlen felé zuhantunk. A szél összeborzolta hajunkat, de nem volt időnk ezt kiélvezni. Csak az érzéseim cikáztak, melyeket nem tudtam megérteni még ezlőtt, hogy lemerültem volna. Testem rögtön lehűlt, amint körbevett a fagyos víz. Nem kaptam levegőt és ezzel együtt a víz is csípte arcomat. De éltem. Nem voltak sziklái, de mély volt.

Ahelyett, hogy utáltam volna a fájdalmat, imádtam a megkönnyebbülést, hálás voltam azért, mert a szívem még mindig a helyén dobogott. Élveztem, ahogy a víz keresztül szánt hajamon és eláztatja ruháimat, beborítva kezeimet.

A kezeim. Üresek voltak, Rose ujjai nem fonódtak össze az én ujjaimmal.

A felszínre úsztam, és amint felértem egyből levegőért kaptam.  Hajam a homlokomhoz tapadt, és ruháim nehézsége is megnehezítette a lebegést, de nem érdekelt. Meg kellett találnom Rose-t, mielőtt a jelentéktelen aggódásom újra felszínre törne.  

„Rose!” Kiáltottam. A veszélyes sötétkék hullámok között nem találtam sehol. Szívem sajgott, amint körül néztem. „Rose!” Ordítottam ismét.

Fellélegeztem, mikor megpillantottam felbukkanni. Levegőért kapott és köhögött, de rendben volt. „Gyere ide.” Lélegeztem, és felé úsztam, míg ő is felém közelitett. „Kapaszkodj belém, karold át a nyakam.” Utasítottam. Körém kulcsolta kezeit, és én is igy tettem törékeny és reszkető kezével. Sikerült fent maradnunk, amig nagy nehezen eljutottunk a vízpartra. Egyszer kezeim már a talajon voltak, felsegítettem Rose-t, aki egyből lefeküd a földre.

Követtem őt, és miután partra értem, kifeküdtem mellé. A hirtelen cselekedetein és gyors futásunk miatt már kiérdemeltünk egy-két percnyi pihenést. Csak pár percet, mert lassan folytatnunk kell a rohanást, igy csak egy kis pihenésre volt szükségünk. Rövid időre lehunytam szemeimet, gondolkozva azon, merre menjünk ezek után. De a Rose arcán jelenlévő mosoly, annak ellenére amiken keresztül mentünk, hagytam magam ezen ábrándozni. Elfelejtettem, hogy mit tettünk és mit fogunk még ezután.

„Harry?” Kérdezte.

„Igen?” Kérdeztem, előre tudva mit fog mondani.

„Kijutottunk, kint vagyunk.”

Ezek voltak azok a szavak, az a két egyszerű szó, amelyek…boldoggá tettek.

„Szent szar.” Mondtam, És ezután nevetni kezdtem, és Rose is felkuncogott, ettől pedig felszabadultan boldog voltam.

„Kibaszottul kint vagyunk!” Ordítottam, míg vigyorom egyre csak szélesebb lett. Felálltam, és egy pillanatra megfeledkeztem a nőről, aki a nyomunkban van, az őrökről, akik már a nyomunkban lehettek, és a férfiról, akit megöltem.

Hiszen most csak én és Rose voltunk. Lehajoltam hozzá, hogy kezeimmel átkaroljam derekát és felemeljem. Kuncogott és nevetett, ami átragadt rám is, miközben megforgattam. Lábaival körül ölelte csípőmet és csak nevettünk, sokkal hangosabban, mint a körülöttünk hullámzó folyó.

Hamarosan ismét rohannunk kell, és alvóhelyet is keresnünk, és még igy is túl sok nehézség áll előttünk. De most, ebben a pillanatban, egyik sem számított.

Hiszen sikerült a kibaszott szökésünk a Wickendale intézetéből.

46. fejezet

Fogalmam sem volt róla, hogy merre megyek. A zavaró sötétben haladtam.  Az ujjaim a ravaszra voltak fonódva, éreztem a szabadságot, mely erőt adott, majd már Norman lábán egy szivárgó sötét lyuk lett. Olyan gyorsan történt, szóval rögtön nem is lettek a dolgok tiszták.

De nem öltem meg. Így tehát kénytelen voltam futásnak eredni, hiszen őrök hada fog a pisztoly durranásának nyomába eredni. Igazából ez volt a legjobb lehetőségem, amit tehettem. De most, hogy a sötét folyosókon járkálok, már annyira nem vagyok ebben biztos. Igaz, még mindig nálam van a fegyver, de nem akarom még egyszer elsütni.

 Szóval rohantam, hunyorítva kerestem Harry-t a homályban. Azt kívántam, bárcsak magammal vittem volna a raktárba. Ketten ülhettünk volna ott, míg újra magához nem térne. De a cél túl távoli volt, és pillanatokon belül őrök lephetik el a folyosót; nem találhattam meg anélkül, hogy valaki el ne kapjon. Szóval csak rohantam és bíztam benne, ahogy mondta.

De hozzátette, hogy maradjak a raktárban, amit nem sikerült teljesítenem, hiszen a kihalt folyosókon flangáltam.

A szívem üteme, nem hogy lassult volna, de még gyorsabb lett, ahogy a félelmetes tényekre gondoltam; teljesen egyedül voltam. Nem tudtam, hogy hol van, tehát képtelen voltam gondtalanul keresnem, amíg rá nem jövök. Egyedül.

Minden saroknál kétségbeesetten kutattam utána, és ekkor jöttem rá, hogy most először kell ezzel a horrorisztikus hellyel egyedül szembesülnöm. Azóta bízok benne, mióta először berakta a lábát erre e helyre, hiába nem ismertem. A pajzsom, aki a Wickendale összes terhét a saját vállára vette, míg az enyémet nem nyomta semmi. Volt magánzárkában, megkorbácsolták, és túlesett egy elektrosokk terápián is, míg az én egyetlen fájdalmas dolgom az volt, hogy mindezt végignéztem. De most a védelmezőm nélkül voltam, csak egy pisztollyal a kezemben, magányosan.

Majd hirtelen már nem én voltam az egyedüli. Valahonnan felém tartott egy ismeretlen személy, és ezt is csak a kis zajból tudtam. Még messze volt, de a hang egyre közelebbről jött. A sarok 

környékénél járhatott. Pontosan nem is láttam semmit, így beléptem az egyik fal rovátkái közé. Kissé mélyebben volt, az egyik oldalán a folyosó futott, míg a másikon egy hatalmas ajtó volt. Pont elég volt a rejtőzködéshez.

Csöndben hallgatóztam, és próbáltam megfejteni a hang forrását. Nem tűnt őrnek. Semmi kulcszörgés és a sebessége is elég lassú volt. De nem is tűnt egy betegnek. Nem azok a tökéletes lépések voltak, és a motyogás és nehézlégzés is elmaradt, így valószínűleg ez a valaki nem tölthet sok időt a folyosókon.

Inkább vonszolás hangja ütötte meg a fülemet. Mintha valaki egy eszméletlen testet húzna magával, ruha, cipők és a bőr súrlódása hallatszott.

Harry.

Nem, ez nem lehet Ő. Lehetetlen. Hiszen egy eszméletlen test tart felém, akit valakinek húznia kell. És nem hallok második embert. Nincsenek léptek. Csak ez a furcsa, szokatlan mászás a kövön. Ami egyébként, egyre közelebb van már hozzám. Jobban a falhoz szorítottam magamat, míg tenyereimet a falhoz nyomtam, így teljesen kiestem a látóteréből. Már csak pár méterre lehet, és akármelyik pillanatban megláthat. Megbizonyosodtam róla, hogy a táskák még mindig a vállamon vannak és kezeimmel még mindig a pisztolyt szorongattam, míg egyre szorosabban markoltam.

Hamarosan már teljesen közelről jött a hang, és tudtam, hogyha tesz, még egy lépést máris lelepleződök. De ekkor a hang megszűnt a saroknál.  Az ismeretlen valaki megállt, pont mellettem. Visszatartottam a légzésemet, és kényszerítettem a testemet a mozdulatlanságra. Füleltem. De még mindig csak csend volt, és még a légzését sem hallottam. Semmi nem volt. Csak a nyugalom, ami köztem és a névtelen személy között volt, aki pár lépésnyire állt tőlem. Éreztem a másik személy jelenlétét. És tudtam, hogy bármilyen apró mozdulat, ebben a nyugalmi állapotban, segítene neki észrevenni engem, szóval még mindig lapítottam.

Egy percig vártam, azon gondolkodva, hogy kidugom a fejemet, hogy meglássam azt a valakit, de utána ellene döntöttem, és még mindig vártam. Csendben. Mintha tartózkodtam vagy versenyeztem volna. Az adrenalin száguldott, féltem és mindenre fel voltam készülve.

Majd hirtelen a csend megtört. „Rose?!” Szólalt meg egy hang a folyosón. 

Harry az! Messze, de itt volt. El kell hozzá jutnom. Megszólítása megtörte a nyugalmat és így kockáztatva, de kinéztem a sarkon. Szívem vadul dobogott, a legrosszabbra számítva. Egy őr is lehetett fegyverrel vagy akár egy beteg, készen állva a bántalmazásomra és a szökésem felborítására. Lassan, nagyon lassan kiléptem a helyemről. Körülnéztem a sötétben úszó folyosón és…

Semmi. Nem volt itt senki.

„Rose?!”A mély, rekedtes hang kiáltott újra. Megráztam a fejemet. Mi a franc?

Ez az előbb történt hülyeségre ráérek később átrágni magamat. Gyorsan kiűztem a fejemből, hogy az ennél fontosabb dologra koncentrálhassak.

„Harry!” Szólítottam meg. Az őrök feltehetőleg meg is hallották, de jelenleg csak mellette akartam lenni. Nem akartam egyedül végigmenni a Wickendale sötét helyein, szükségem volt Harry-re, hogy ha úgy van harcolhasson azzal aki szembe jön velünk. Talán gyengének tűnök, de nincs elég magabiztosságom ahhoz, hogy ezt nélküle végigcsináljam. 

„Rose!” Kiabálta, majd teljesen kiléptem rejtekhelyemről. Szinte rohanva mentem Harry-hez, és részben azért is rohantam, hogy minél messzebb legyek attól, aki talán a sötétben rejtőzködik.

„Harry!” Ordítottam, majd a hangja irányába folytattam utamat.

„Rose!” Mondta még utoljára, de ekkor már itt is volt. Rohanva a folyosókon, mint egy őrült, haja össze visszaállt, és arckifejezéséből láttam, hogy megkönnyebbült. Az én arcom is hasonlóról árulkodhatott. Éreztem, hogy a stresszem elszállt, amint rápillantottam.

Sebességem egyforma volt az övével, és így rohantunk egymás felé. Pár pillanat múlva, megéreztem teste melegét, és végre levegőhöz jutottam, pedig észre se vettem, hogy eddig nem lélegeztem. Megéreztem ismerős kezeit derekamon, míg én sajátjaimat nyaka köré fontam.

Majd kezeimet állához vittem, és összepréseltem ajkainkat. Gyors és sietős volt, habár még mindig tele volt szenvedéllyel, ami minden egyes csókunknál jelen volt.

Amikor elváltunk, szorosan magához húzott, fejemet mellkasának támasztottam, majd kiengedtem egy sóhajt. „Annyira örülök, hogy megtaláltalak. Istenem, Harry, annyira aggódtam.”

„Ahogy én is.” Mondta, és még szorosabban fontam körém karjait. 

„Rendben vagy?” Kérdeztem, és fejemet felemeltem egyenruhájáról, hogy felnézhessek rá. 

Szerencsére nem volt semmi jele a fájdalomnak az arcán.

„Igen, minden a legnagyobb rendben.” Válaszolta őszintén. „És te?”

„Igen.” Mondtam. Fizikailag igen. Mentálisan ideges és ijedt és zavarodott voltam.

„Jó.” Sóhajtotta, míg óvó pillantásokkal végigmért. „Akkor, irány tovább, és hagyjuk hátra ezt a poklot. Van fegyvered?”

Bólintottam, és tudtam, hogy mi lenne a következő kérdése. Átadtam az én izzadt tenyeremből, az Ő hatalmas és erre sokkal alkalmasabb kezeibe a pisztolyt. „Honnan tudtad?”

„Láttam Norman-t idefele jövet.” Mondta. Tehát tudja, hogy meglőttem.

Lenyűgözöttnek tűnt, és próbálta büszke mosolyát elrejteni, ahogy rám nézett. De nem mondott semmit, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy ezt majd később kell megbeszélnünk. Nem akartuk vesztegetni az időt tovább.

Szóval folytattuk a tervünket. Nagyon kockázatos volt, és még annyira nem állt össze. Vakon sétáltunk a sötét folyosókon, míg nagy esélye volt annak, hogy az őrök akármelyik pillanatban megláthatnak bennünket. De sokkal jobb volt itt lenni, a bizonytalan sötétben, együtt, mint egyedül lenni a celláinkban leláncolva a saját sírunkban. 

„Oké, kövesd az utasításaimat.” Kezdte Harry. „De ragaszkodj hozzám, fogd meg a ruhám hátulját vagy valamit, és ne engedd el.”

Bólintottam, majd követve az utasításait, ujjamat az övtartójába akasztottam. Nem akart engem még egyszer elveszíteni, ahogy én sem Őt. Magam mögé néztem, majd mind a két oldalamra, hallottam, de nem láttam az őröket.

Figyelmen kívül hagytam őket, és csak Harry-t követtem, óvatosan közelítette meg a sarkot. „Gyerünk.” Suttogta. Abba az irányba ment ahonnan én jöttem, egyenesen a talán ott rejtőzködő személy felé tartottunk.

„Harry.” Szólítottam meg halkan. „Volt itt valaki. Szerintem egy másik beteg.” Biccentettem a sötét folyosó irányába.

Hunyorogva nézett maga elé. „Nem látok senkit.” Válaszolta. „Már elmehetett, de nyitva tartom a szememet.” Összepréselődtünk.

Lassan lépkedtünk, és egyre csak közeledtünk az előző rejtekhelyemhez. Még mindig Harry-be kapaszkodtam, aki két kezével tartotta a fegyvert, amit akár pillanatok alatt elsüthet. Hiába volt velem, de még mindig féltem, de most már nem voltam reményvesztett. Vele biztonságban voltam, még az ilyen szituációkban is.

Még tettünk pár lépést, mielőtt ahhoz a helyhez értünk, ahonnan hallottam a furcsa neszeket. De a hang nem volt ezúttal jelen. Harry megállt az ajtó előtt, melyik mellett én bujkáltam, majd teljesen megközelítette.

Miért jöttünk ide? Elcsodálkoztam. Majd rájöttem. Ez nem egy raktár vagy egy iroda volt. Az ajtó – amit eddig nem vettem figyelembe – túl hatalmas volt. Felnéztem és elolvastam a nehezen megtéveszthetetlen szavakat. Ward C.

Itt álltam a Wickendale ismeretlen bejárata mellett, mely elválaszt engem és Anglia legveszélyesebb őrültjeit a világtól; és én nem vettem ezt észre.

„Készen állsz?” Súgta Harry, míg James ruhájában a kulcsot kereste.

„Nem.” Mondtam őszintén.

„Én sem.” És ezzel a kulcsot a kulcslyukba helyezte, majd lassan elfordította és tisztán halhattuk a zár kattanását. Mikor meghallotta, nagyon halkan lenyomta a kilincset. Szívem dübörgése a fülemben hallatszott, és éreztük, hogy egyre közelebb kerülünk a kijutáshoz.

Nem tudom mire számítottam. Kiáltások, suttogó, fájdalmas hangok, megcsonkított lelkek a cellákban. Egy csapatnyi őr várja, hogy megérkezzünk. De nem ez volt. Valami furcsa módom, ez sokkal rosszabb volt, mint az én alternatívám.

Döbbent. Halott. Csend.

Teljes mértékben semmi nem volt itt. Mintha csak a háttérzaj, a ventillátorok és csövek hangjai se hallatszanának. Harry megfordult, és úriemberhez méltó módon becsukta mögöttem az ajtót, de ezután mást nem tett. Mintha a levegő nem is járna itt, és még mindig csend van. Az egész helyet sötétség borította. Csak annyit tudtam kivenni, hogy mellettünk cellák hada sorakozott. Egymás felé fordultunk. Volt egy vészjelző lámpa, mely miatt a cellák rúdjai fényesek lettek, habár kísérteties árnyékokat csinált. Nem láttam egy dolgozót vagy őrt sem. Csak túl csendes páciensek, a celláikban, ahonnan nem láttak minket. 

Harry és én vonakodva indultunk el. Valami nincs itt rendjén. 

De mennünk kellett. Nem állhattunk tétlenül és várhattunk semmire. Harry halkan elindult balra, én pedig követtem. Majd jött a következő lépés. Lassan és óvatosan tettünk meg minden lépést az azonos cellákhoz, a fényhez. Úgy tűnt, mintha már egy örökkévalóság óta nem változott volna semmi. Lépteink még mindig csendesek, ahogy egyik sort hagyjuk el a másik után. 

De ekkor megpillantottunk valakit. Megtorpantam, de Harry ment tovább engem is magával húzva.

Ez a valaki egy őr volt. Sokkal komolyabb és hatalmasabb, mint a többiek az intézmény másik részén. De végül is, biccentett Harry-nek, majd már tovább is ment kérdések nélkül. Biztos abban a hitben volt, hogy Harry egy őr.

Szerencsénkre a tervünk még mindig jól haladt. 

 És ez így is maradt, míg tovább haladtunk. Senki nem látta Harry arcát, és én se az övékét. Senki nem ismerhetett fel minket ebben a sötétségben. És a táskákat is elrejtettem köztem és Harry között, hogy ne vegyék észre. Senki sem.

Végre egy olyan részhez értünk ahol nem csak cellák voltak. Mintha ez lett volna a főfolyosó, ahonnan ajtók nyílnak az étkezőbe, talán egy fürdőszobába. Voltak még itt ajtók, de nem tudtam mik lehetnek mögötte.

Egy férfi közeledett felénk. Próbáltunk normálisan viselkedni, közeledtünk a folyosó végéhez, de most lassan, azt a látszatot keltve, hogy nem sietünk sehova.

De ezúttal ez nem volt ilyen egyszerű. Ez a férfi sokkal intelligensebbnek nézett ki, mint a többiek, és valamivel fontosabbnak számíthatott itt. „Elnézést, uram. Hova viszi ezt a pácienst? A cellák nem erre vannak.” Érdeklődött, és fejével abba az irányba biccentett, ahonnan jöttünk.

„A fürdőbe viszem.” Válaszolta egyszerűen Harry, majd már tovább is indult.

Szkeptikusan bólintott, és sokkal jobban áttanulmányozott minket, mint a többiek. És, hogy ne menjen minden egyszerűen, észrevett valamit, amit a többiek nem. „Hol vannak a bilincsei? Kérdezte.

Harry már cselekedett is, mielőtt a férfi összerakhatta volna a képet, és karjával a falnak taszította a férfit, kezével pedig tovább szorította. „Ha segítséget hívsz, vagy a fegyvered után nyúlsz, meghúzom a ravaszt.” Mondta Harry csendes, fenyegető hangon, próbálva nem több figyelmet magunkra vonni. Az ártatlan férfi állához nyomta a fegyverét, az őr pedig kezeivel próbálta védeni magát.

„Rendben.” Mondta Harry. Egyik kezével tartotta még, míg másikkal a pisztolytáska felé nyúlt, majd megszerezte a fegyvert, amit nekem adott. Átvettem tőle. Egyszer csak mind a ketten fel voltunk fegyverkezve, Harry az őr fejéhez fogta a pisztolyt, aki fejét már a falnak nyomta, majd egy golyót eresztett a férfi fejébe.

Az őr eszméletlenül terült el a földön. Teljesen elképedtem; Harry vagy erre született, vagy nem először csinálta ezt.

„Siessünk, mielőtt még valaki megint bejönne a képbe.” Mondta, majd a vezetésével folytattuk utunkat. Találkoztunk még egy őrrel, aki csak biccentett, majd ment tovább. Még nem vehette észre a sötétben fekvő testet.

A folyosón lefordultunk, és egy valószínűleg nem nagyon látogatott poros részhez értünk. Itt, a legeslegvégén, megláttuk a raktárt, ami feltehetőleg a szökésünk kulcsa.

Harry-nek egy kis időbe telt, mire kinyitotta az ajtót, hiszen tucatnyi kulcs volt egy csomón. Szerencsénkre a hetedik próbálkozásunk sikeres volt, majd az ajtó feltárulása után megpillantottuk a többi felszerelést. Besétáltunk, majd a Kelsey által leírt ajtót kerestük. Majd megpillantottunk a padlóban egy faajtót. 

„Itt van.” Mondta Harry lenyűgözötten. Itt voltunk. De mielőtt még izgalmunk elmúlhatott volna, egy újabb őr jelent meg az ajtónál.

Esküszöm, az őrök olyanok, mint a hangyák; megszabadulsz, egytől jön a következő.

„Mit csinált…?” Kezdte, de Harry máris kibiztosította a fegyvert, ami így félbeszakította őt. Rögtön a férfi felé szegezte. A dolgozó kezeit önvédelemből felrakta, és lassan, félve hátrálni kezdett. Nem volt egy erős őr, nem csinált hasonló dolgokat. Egy puszta doktornak nézett ki, aki halálra volt rémülve.

„Vedd úgy, hogy nem is láttál minket, vagy különben agyon lőlek.” Mondta Harry. A gyomrom felfordult, reméltem, hogy ezt csak fenyegetésként mondta. Nem ölne meg egy ártatlan embert, igaz? Vagy mégis?

Szegény ember remegve a félelemtől hátrált, majd megfordulva elrohant, és el is tűnt a szemünk elől. 

„El fogja mondani mindenkinek, mennünk kellene, mielőtt a többi őr is megjelenik.” Folytatta Harry.

„Igen.” Értettem egyet. Visszatértünk a szobához, és próbáltunk lehetséges szökési opciókat 

kiagyalni. Az alagúthoz egy faajtó vezet, mely le van csavarozva, így nem tudjuk, hogy miképp jussunk át rajta.

„A faszba.” Sóhajtotta Harry.

„Lőj rá!” Ajánlottam.”Az őrök amúgy is jönnek értünk már, jobb, ha próbálkozunk, mintha várnánk a csodára, a mi segíthet.”

Harry összehúzta a szemöldökeit, míg átgondolta a hallottakat. „Igazad van.” Értett egyet. „Fogd be a füleidet!”

Tettem, amire kért, majd Harry célzott és lőtt. Egy lyuk volt ott, ahol a golyó átfúródott rajta, és faszilánkok repültek mindenhova. Mint az üveg, így ennek is voltak még részei, amik a helyükön maradtak, de Harry-vel kiütöttük őket onnan. Most, a lerögzített faajtó helyett egy lyuk volt már csak, ami az alagútba vezetett minket. Túl sötét volt ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy milyen mély, nagy és mocskos.

„Én megyek elsőnek.” Szólalt meg Harry. „Meg akarok bizonyosodni a biztonságról.”

Biztonságos vagy nem, de ez volt az egyetlen lehetőségünk, így nem veszekedtem Harry-vel. 

„Rendben.” Értettem egyet, majd végig néztem, ahogy Harry leereszkedik a sötét lyukba.

„Adj egy zseblámpát.” Kérte, én pedig rögtön turkálni kezdtem a táskában. Kezeimmel megfogtam a darabot, majd átadtam neki.

Lement és körbevilágított. „Minden rendben van, úgy néz ki.” Mondta. „Gyere!”

Kezeivel elengedte a fenti részt, majd lecsúszott, így helyet adva nekem is. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és hallottam, hogy az őrök már nem járnak messze, így vállaimra kaptam a táskákat. Tömegük kissé lehúzta a vállaimat.

Majd már lent is voltam, lában, térdem és könyököm a mocsokban. „Rendben vagy?” Érdeklődött Harry, míg háta mögé nézett.

„Igen.” Válaszoltam. Harry elkezdett mászni a koszban én pedig követtem. De a francba, ez egy szűk alagút volt.

Láttam Harry lámpájának fényét, és próbáltam fókuszálni rá, így lassítva a légzésemet. Annyira közel voltunk már, és nem akartam lassítani a tempónkon ezen a szűkös helyen. Tovább vonszoltuk magunkat a mocsokban, én pedig csak erre tudtam gondolni. Olyan volt, mintha a falak csak szűkültek volna körülöttem és a kosz magába akart volna szippantani akármelyik pillanatban. A saját légzésemre koncentráltam, ki és be, és Harry csizmáira előttem, meg az alagút végén lévő fényre. Nem figyeltem semmilyen más képre, a helyszínre és a többi zajra.

Hirtelen Harry megállt és csendre intett. „Hallgasd.” Mondta, majd mind a ketten fülelni kezdtünk. Harry aggódó arckifejezése és az, ami őt megrémisztette, engem is lesápasztott. Hiszen ha Harry félt, akkor annak valami nagyon rossznak kellett lennie. 

Hallgatóztam és vártam, de nem történt semmi. Csak csend volt.

Majd, az alagút végéből, az ajtó közeléből, ahonnan jöttünk, megszólalt egy hang. Az a hang, amit Harry keresése közben is hallottam. Most ez kicsit más volt, hiszen ez inkább halk volt, mint konkrét, de még így is félelmetes lett a szituáció. És több volt, mint egy rekedt hang. Messze volt, de így is tisztán hallatszódott, hiszen a szűkös alagút koszos falai jól továbbították a hangokat. Egy kísérteties, tébolyodott, apró kis hangocska. „Rose.”

És ekkor Harry-vel rájöttünk, hogy nem vagyunk egyedül.

45. fejezet

Sötét volt. A keskeny raktárhelyiségben nem volt lámpa. Csak sötétség.  Kísérteties nyugalom volt, ami beborított, mint egy meleg nyári estén egy vékony takaró. Kétségbeesetten szaggatni akartam a takarókat, egy kis levegő reményében, kilépni innen és megkeresni Harry-t. De nem tudtam, mivel fogalmam sem volt róla merre lehet. Jobb, ha itt várom meg és megbízok benne, mint hogy elkapnának és elrontanám az egészet. 

Szóval csak álltam és vártam. Úgy tűnt, mintha már több óra is eltelt volna azóta, hogy kivettem az eszméletlen őrnek a fegyvertartójából puskáját és ebbe az istenverte szobába jöttem. Attól a pillanattól kezdve egy sötét sarokban állok, a felmosók, seprűk és szemetes zsákok mögött, várva a megfelelő pillanatra ebben a fojtogató sötétségben. 

Nem voltam biztos Harry hogylétében, de azt tisztán hallottam, ahogy egy őr jött és elvitte őt az ajtó előtt. Nem tudtam hol tartózkodik most. Nem tudtam, hogy kivel volt, vagy hogy miképp fog visszajutni hozzám.  Nem tudtam, hogy miként kellene éreznem magam, amiért megölt egy embert, nem számít kit.

Biztos voltam abban, hogy bízom benne. Ha megígérte, hogy elszökünk, reméltem, hogy meg is tartja ígéretét. Hiszen még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek rengeteg szenvedélye, hatalmas intelligenciája és ennyi eltökéltsége lenne. 

Még mindig aggódtam, bár, voltak kétségeim, melyek keresztbe tettek optimistaságomnak. Minden kisebb zajtól megugrottam, még jobban növelve a már így is nagy idegességemet. Kezeim nyirkosak voltak és émelyegtem. Nem számított, hogy mennyire próbáltam hinne a reményben, egy idegroncs voltam. Minden hangosabb vinnyogás egy közelgő halál jele lehetett, és minden hangos lépés egy újabb büntetés következménye volt, amitől a szívem majd kiszakadt a helyéről. Ha valaki bejönne ebbe a szobába, akkor az egyenes utat jelentene vissza a cellámba, miután végig mennék néhány borzalmas büntetésen, melyet Ms. Hellman találna ki. És akkor itt ragadnánk. Lori és Kelsey elveszítenék az állásukat. Teljes katasztrófa lenne. 

Elképzeltem Harry-t, ahogy lekötözik és ostorral bántják, vagy éppen az elektrosokk miatt vergődik, és ez újra és újra lejátszódott a fejemben, míg kérdések villogtak a szemeim előtt, rendben van? Biztonságban van? Kivel van? Mit csinálnak vele? Hogyan fog visszajutni ide? És mi van, ha nem jut el idáig?

Kétségbeesetten kívánta, hogy átlépje ennek a szobának küszöbét, és elszöknénk erről a pokoli helyről és száguldó gondolataim is lenyugodnának. Vártam, csak vártam, mintha egy örökkévalóság lett volna, de semmi sem változott. A tároló helyiség még mindig üres volt, de a szorongástól akadozó lélegzeteimet hallani lehetett.

De végül, ami valójában úgy tűnt, mintha napok teltek volna el, meghallottam a kilincs csavarodását. Visszatartottam a lélegzetemet, és imádkoztam Istenhez, hogy Harry legyen az. 

 Az ajtó kinyílt. Csak egy röpke pillanatra, ami elég volt az illetőnek, remélhetőleg neki, hogy belépjen. 

Majdnem kiejtettem nevét a számon, és megkönnyebbülésemben felsóhajtottam volna. Itt volt. Biztonságban.

De még időben visszafogtam magamat, mielőtt ez még megtörtént volna. Mert ez az ember, akinek a körvonalát csak egy másodperc töredékéig láttam a villogó vörös fénytől, nem Harry volt. Gyomrom összeszorult. Amit ki tudtam venni, hogy ez a személy magasabb és nagyobb volt, termetesebb. És semmi jele nem volt kócos göndör fürtöknek a fején. 

Lélegzetem elakadt, és a falhoz lapultam, a fegyveremet szorongatva, amit a mellkasomhoz szorítottam. Az ismeretlen férfi belépett a kis helyiségbe és becsukta az ajtót maga mögött. Oh, ne. Oh, a francba.

A szívem olyan vadult vert, hogy biztos voltam benne; lehet hallani a csendes szobában. Egy másik beteg volt az, jól tudtam. Valaki, aki ide rohant, hogy elbújjon az őrök elől, mint én. Fogalmam sem volt róla, hogy melyik részlegről jött, és hogy mennyire veszélyes. 

Ismételten sötétség borított mindent, ahogy becsukta maga után az ajtót. De ezúttal, most nem egyedül voltam. 

Még nem vett észre. Csak szitokszavak voltak agyamban, olyanok, melyeket csak Harry használna, pánikban, aggodalomban és félelemben.  Csak csöndben kellett maradnom és reménykednem, hogy elmenjen innen. Hallottam, hogy nehezen veszi a levegőt, feltehetőleg futott. Hálás voltam ezért, mivel így nm hallhatott engem. És ha még meg is hall, vagy megérzi más jelenlétét, vagy körbenéz és észreveszi, hogy egy lány is van itt, talán nem bánt engem. Talán csak meg akar szökni, és elbújt pár percre, hogy utána távozhasson. 

De hamarosan elcsendesedett, ez az ismeretlen férfi, aki nem messze állt tőlem. Levegővételei lelassultak. Szívem erősen ütődött a mellkasomhoz és próbáltam nem pánikolni, és vissza akartam tartani nehéz légzésemet. Reménykedtem Istenben, hogy segít észrevétlennek maradni. 

De azonnal észrevettem, hogy mozogni kezdett. Nem fizikailag, de volt valami a levegőben. Feszültséggel és vibrálással töltődött meg a levegő. Már levegőt se vettem.

Valami apó volt, valami, amit nem hallottam. Mintha valaki elfordította volna a fejét, vagy felemelné a kezét. A testem remegni kezdett, ahogy egyre idegesebb lettem, és lehunytam szemeimet, míg visszafojtottam a lélegzetvételemet. 

Ebben a síri csendben hallani lehetett, ahogy a testen a ruha megmozdul. Biztosan elfordította a fejét. És az a valami a levegőben, az volt, hogy arcát felém fordította. Tudta, hogy itt vagyok.

Rekedtes, mély hangon szólalt meg, ahogy suttogott, mitől kirázott a hideg. „Hallom a légzésedet.”

Harry szemszöge

Néha-néha pislogtam egyet. De mindig csak homályosan láttam. Harcoltam, hogy felkelhessek, valami próbált felhős tudatomba beférkőzni. Majd ez újra eltűnt, és újra eszméletemet elvesztettem.  Két világ között sodródtam, az egyikben a furcsa valóság volt, ami egy kicsi irodahelyiség féle szoba volt, a másik pedig Rose, a nevetése, és egy tengerpart. Mikor álmodtam, Rose egy fehér fürdőruhát viselt, ami a mostani bikininek felel meg. Göndör haja a hátára omlott, míg a homokos parton futott, sikítozott és nevetett, mikor elkaptam. Szabadságot éreztem, csak mi ketten, a vizet rugdosva, míg mentünk. Majd visszatértem a pirosra festett szobába és hátra kötött kezekkel egy kényelmetlen székben ültem. 

Majd ismét minden eltűnt a szemeim elől, és már egy fagylaltot nyaltam, Rose kezét fogva, míg a naplementében sétáltunk, a már szürkésedő ég alatt.

Visszacsöppentem a valóságba. Elvesztettem és visszanyertem az eszméletemet, az agyam próbált a legyűrni készülő gyógyszer ellen küzdeni. Sokkal inkább élném az álmomat, de emlékeztetnem kellett magamat, hogy Rose az öntudatlan agyamba is beférkőzte magát. Nem volt itt, valahol odakint számolhatja vissza a perceket, amíg vissza nem találok hozzá. Szóval küzdöttem az álmom ellene, és lassan a nyugtatók is múlni kezdtek. Voltak dolgok, amik teljesen nem voltak tiszták és a fejem nehéz volt, de felébredtem.

A falakat most már rendesen láttam. A gesztenye piros árnyalatában pompáztak. Felemeltem a fejemet és hunyorogva próbáltam a ködösséget elhessegetni, majd sikeresen megláttam egy régi asztalt magam előtt, melyen egy ostor volt elhelyezve. További asztalok és székek voltak elszórva a falak mellett. Egy asztal volt mellette, melyen egy világító zseblámpa állt. Olyan érzést árasztott, mintha egy vallató teremben lennék. A széken, melyen ültem, az egyetlen középen álló szék volt. Próbáltam felállni, de sikertelen próbálkozás volt.  A kezeimet visszatartotta, hogy a székhez lettek kötözve. Nem úgy tűnt, mintha a vágó bilincsekkel lennék lekötve. Ez a valami durva volt, viszketést kiváltó, de rugalmas. Kötél.

Hol a fészkes fenében vagyok?

Egyedül voltam a szobában. Nem tudtam, hogy ki hozott ide és miért, vagy mit fognak velem csinálni. De tudtam, hogy nem fog érdekelni, de valahogyan kiszabadulok a kötelek fogásából és megkeresem Rose-t. Valószínűleg kibaszottul félhetett egyedül a sötét szobában. Ha akármi is történik vele, az az én hibám lenne, hiszen nem voltam ott neki. 

De már el is tűnt a gondolataim közül, amikor meghallottam a kilincs kattanását. Nem tudtam elrejteni az izgulásomat, amikor Ms. Hellman belépett a szobába, azzal az önelégült, és öntelt mosollyal az arcán. 

„Szökni próbáltatok, igaz Harry?” Kérdezte, mag becsukta maga mögött az ajtót. „Azt hittétek Rose-zal, hogy csak úgy kijuthattok?” 

Nem reagáltam. Nem tudtam, hogy mire is megy ki a játék, így nem is szálltam be.

„Nos, sokkal többre lesz szükséged annál, hogy magadra veszel néhány régi őr ruhát és áramszünetet csinálni, a szökés érdekében.”

Még mindig üres tekintettel ültem, elnyomva egy vidám mosolyt. De édes, nem tudja, hogy az a halott fia ruhája volt. Az önelégült, ráncos képébe akartam ezt vágni. De a nyelvemre haraptam, hogy megakadályozzam magam. És tudtam, hogy ez az információ talán többet árt, mint segít. 

„Úgy tűnik, hogy valaki hiányzik innen. Nem tudom elhinni, hogy hátrahagytad. Szóval áruld el Harry. Hol van Rose?”

„Baszódj meg.”

Felkuncogott a reakciómon, és a fejét rázta. Majd közelebb jött hozzám, mint régebben. Karjait a székem karfáján támasztotta, nem volt már messze tőlem, ahogy előre dőlt. Majd kezével megütötte arcomat. Erősen. 

Tettétől leblokkoltam, lenyűgözött. Most komolyan megütött?

Mint anya a fiát.

„Mondd, el hol van.” Követelte, mintha semmi sem történt volna, mintha arcom nem pirosodott és égett. És ezzel felidegesített, és még hozzájött az arrogáns kinézete. Szóval arcon köptem. 

Rögtön hátrahúzódott, és kezével letörölte magáról, míg arcán undorodás jelei látszódtak. Egy pillanatra elszakította rólam a tekintetét, és próbáltam neki feszülni a kötélnek, és erőlködve lazítani akartam a szoros csomón. Összeszorítottam fogaimat és kézizmaim megfeszültek, míg szabadulni próbáltam és kezeimet olyan erősen próbáltam elhúzni egymástól, ahogy csak tudtam. Semmi.

Mindketten utálattal teli tekintettel néztünk egymásra, az előbbi tetteink miatt. „Meg fogom tudni, Harry.” Bámult, és úgy köpte a szavakat, mintha méreg lenne. „És akkor azonnal megtaláljuk. Minden őrömmel átkutattatom az összes négyzet-centiméterét ennek a helynek, csak a betegek keresése érdekében. És ha segítesz nekem megtalálni, akkor minden sokkal egyszerűbb lesz. Büntetés nélkül kerülhettek vissza a celláitokba.”  Megállt egy pillanatra, időt hagyva nekem az ötlete megfontolására. 

„De ha nem… nagyon szigorú, kemény következményei lesznek. Legfőképp neki.”

„Kibaszottul nem fogok neked semmit sem elárulni. Ha akarnám, se tudnám megmondani.”

„Hülyeség.” Mondta. „Akkor nézzük csak, ha nem mondod el, akkor a Ward C-re fogom vitetni. Soha többé nem láthatod.” A szavai mögött ott bujkált egy beteges, szadista mosoly. 

Normális esetben dühös lennék. Megpróbálnám elszakítani a kötelet, állkapcsomat megfeszíteném és fenyegetéseket, és ocsmány szavakat kiabálnék. De túl zavarodott voltam, túl fáradt a gyógyszerektől, melyek még mindig bennem voltak. Plusz, az ordibálásom nem változtatna a helyzeten. Csak a provokációjának sikerességével járó megelégedettséget adnék neki. 

Szóval e helyett egy másik taktikát választottam. Körülnéztem a helyiségen, megpillantottam a köteleket, majd Ms. Hellman-on állt meg a tekintetem. Észrevettem, hogy az ajtók mögött csönd volt. Valahol távol voltunk a kórtermektől. „Senki nem tudja, hogy itt vagyunk, igaz?” 

„Tessék?” Kérdezte zavartan és idegesen. 

„Az őrök, dolgozók. Elküldted őket, hogy keressék a betegeket, és tudtad, hogy mind a cellájukban van, de így te meg tudsz engem kínozni és kikérdezni, anélkül, hogy bárki tudna róla.”

„Ennek semmi értelme nincs.” Válaszolta, mentegetőzve a teóriám alól. De önelégült vigyora eltűnt. „Ez az én intézményem, azt teszek, amit csak akarok ezzel és a betegekkel is.”

„Nem teheted. Úgy bánsz velünk, mintha a szolgáid lennénk ebben az általad életre keltett csavart játékban, és neked ilyeneket szabad tenned. De tudod, hogyha akármelyik dolgozó is megtudná, hogy milyen beteg szarságok folynak a Wickendale-n, elveszítenéd a munkádat. Szóval idehoztál engem, ahol senki sincsen, így nem tudódik ki a titkod. Kínozni fogsz engem a semmi közepén, így te maradhatsz a főnök, anélkül, hogy bármilyen panasz érkezne a fura kezeléseidről. Szóval talán ez működni fog, talán sikerülni fog, amit elterveztél és senki sem fog tudni róla. De nem fogsz semmit tenni Rose-al, mindketten tudjuk. Biztos, hogy megbüntethetsz mindenkit. De ne add be nekem azt a hülyeséget, hogy Rose-t egy másik részlegre viszed, hiszen egy pár hét vagy hónap múlva az emberek észrevennék, hogy nincs már itt.”

Ms. Hellman felkacagott. „Harry, szerintem elfelejted, hogy vannak más opciók is.”

„Mint például?” Követeltem válaszát. „Mint a homloklebeny műtét? Vagy agy műtétek? Ms. Hellman, szerintem nem gondolt arra, hogy Jane eltűnt a múlt héten. Ha közölünk, ölsz meg valakit, szerinted hogyan fog a sajtó reagálni arra, hogy teljesen egészséges betegek eltűnnek a föld színéről a Wickendale-ban?”

 Ms. Hellman nyelt egyet, tekintetét nem elszakítva enyémtől. Tudta, hogy igazam volt. Nem csinálhatott semmit velünk már, hiszen a dolgozók tudták a nevünket és ismerték az arcunkat. Talán képes lesz elrángatni ide Rose-t minden hónapban egyszer, de ennek az ideje még nem érkezett el. Nem akkor, mikor Jane eltűnt, és mindenki nyugtalan volt. És ezek mögött, a legrosszabb, amit tenni tud, már meg történt. Magányos fogság után korbácsolást és elektrosokkot kapni. Szóval semmit sem veszíthetek. 

És ha valamit is tehetne, hogy közülünk valakit bántson, azt mindenki észrevenné, és Ms. Hellman tudta. De „Majd meglátjuk.” válaszolt, ezzel megtartva maradék nyugalmát. „Ne becsülj alá, Harry.”

Ezúttal nekem kellett felnevetnem.

„Ha megbocsájtasz, most mennem kell megnézni az őröket, hogy a munkájukat végzik.” Mondta.

Ez több volt annál, hogy ellenőrzi az őröket, inkább keresni megy Rose-t, akit ide fog hozni, és megkötözni úgy, mint engem.

De mielőtt távozott volna a szobából, megragadott egy ruhadarabot, majd visszasétált hozzám. „Mi a fészkes fenét csinálsz?” Kérdeztem. Nem beszélt. Mielőtt még tiltakozni tudtam volna, szám köré tekerte a rongyot és megkötötte a tarkómon, így nem tudtam beszélni és segítséget kérni sem. Kibaszott pszichopata.

„Visszajövök.” Fenyegetett, mielőtt kilépett a teremből. Ms. Hellman egy teljesen új szintjét képviseli a gonoszságnak. Mi a fenét képzel ő magáról? Egy senki, nem egy nagy ember, aki kikötözheti és elnémíthatja a betegeket. Ez már nem csak az irántam érzett utálatáról szólt, hanem ez egy undorító visszavágás akart lenni, amiatt, hogy bántottam a fiát. Egy rosszindulatú nő volt, rosszindulatú tervekkel. Fogalmam sincs, hogy mik lehetnek azok a tervek, habár, nem is vágyom erre a tudásra.

Kétségbeesetten néztem körül a teremben annak a reményében, hogy találok valamit, ami kisegít ebből a rohadt székből. Húztam és feszítettem a kötelet, szét akartam szakítani az erőmmel, amit most előszedtem. Ki akartam szabadulni, mér éreztem a mellkasomban növekvő fájdalmat, és egyre jobban kezdtem berekedni. Az egész testem feszült volt, ahogy a levegőmet visszatartottam, fogaimat összeszorítottam, és hajlandó voltam szétszakítani a kezeimet fogva tartó kötelet. A szövet belevágott már a bőrömbe, mindaddig, míg meg nem éreztem, hogy a bal csuklómról lefolyik a vérem.

Meg sem mozdultam pedig. Próbáltam elvágni a szék oldalánál, fel-le mozgatva próbáltam meglazítani. Még mindig semmi. Bassza meg.

Kellett lenni egy megoldást, hiszen mindig van. Muszáj kitalálnom valamit.

Az öngyújtóm.

Igen, az öngyújtóm. A zsebembe süllyesztettem, mielőtt még elhagytuk volna Kelsey irodáját. Éreztem, ahogy súlya kissé lehúzta a zsebemet, majd megkönnyebbülésemben felsóhajtottam, hogy itt van még. Végre egy kis szerencse.

Kissé eltoltam a testemet, így ujjaimmal elő tudtam halászni.

A kezeim kivoltak tekeredve egy nagyon fájdalmas szögbe, míg csípő is, ahogy kényszerítettem összeérinteni őket. A kötél belevágott a húsomba és rohadtul fájt, de szemeim előtt csak Rose képe lebegett és ezt használtam a célom elérése érdekében. 

A kezeim már majdnem a zsebemnél voltak, és összeszorítottam a fogaimat a fájdalomtól és erőfeszítéstől. Már csak egy kicsi kell.

Már teljesen biztos voltam benne, hogy nem tudok már tovább forgolódni, de valahogy mégis sikerült, és a fájdalom, amit éreztem egyből elpárolgott, amint a kezeim között éreztem a szabadulásom kulcsát. Végre, megéreztem a hideg fémet az ujjbegyeimmel. Megemeltem a csípőmet és az öngyújtó a kezembe csúszott.

Nagyot sóhajtottam, amint visszaültem, majd összerezzentem a kezemen gyorsan lefolyó vértől, ami olyan volt, mintha ezer tűt szúrtak volna belém. Nem vesztegettem az időt, és már kezemet hajlítottam is a gyújtó felé, hogy a feltörő lángok elkezdjék égetni a kötelet. És reménykedtem Istenben, hogy el fog égni, mielőtt még Rose-nak valami bántódása esne.

 Rose szemszöge

Mindenem lezsibbadt. A félelem bénító volt és a testem megtelt rettegéssel, ami olyan volt, mintha nehéz cementes zsákokat raktak volna a vállamra. A szívem a fülemben dobogott, ahogy összepréseltem magamat a sarokban. Az agyamban újra és újra lejátszódtak a suttogó szavak. „Hallom a légzésedet.”

Lassú léptekkel haladt, alig csinált zajt, így nem zavarta meg a csöndességet. Levegőm torkomba szorult. Sokszor féltem már, de így még soha, hogy a veszedelem ilyen közel volt hozzám, sosem fogtam be a számat és képtelen voltam mozogni. És legrosszabb az egészben, hogy semmit sem tudtam tenni. Ha elrohanok, Harry nem találna meg. Ha segítséget hívok, az őrök meghallanak. Ha harcolnék, biztosan nem lenne semmilyen esélyem.

Harry talán képes lenne rá, de nekem nincs akkora erőm. Csak álltam egyhelyben, míg arcomon könnyek folytak le, gyáva voltam. Igen, tartottam a fegyvert a kezemben, de kétlem, hogy rávenne a lélek a használatára.

 

„Ki az?” Kérdezte a férfi. Hangja mogorva és fenyegető volt. Ismerős.

Durva kezek érintették meg a vállamat, én pedig összerezzentem.

„Válaszolj.”

Durva követelése, arra ösztönzött, hogy fogadjak szót neki.

„Rose.” Suttogtam gyengén. Semmi értelme nem volt a csöndnek, nem számított, hogy ki vagyok, hiszen a férfinek már volt valami az eszében. Tudtam, hiszen hallani lehetett hangjának magabiztosságán. Akármit tervezett, a nevem nem változtat semmin.

Mélyen felkacagott, dörgő nevetés, melyet már hallottam ezelőtt. Valakit ismertem, akinek ilyen nevetése volt. És ekkor, személyazonossága felderengett előttem. „Hello Rosie.”

Norman. Hát persze, neki kell lennie.

„Egyedül vagy itt?” Gúnyolt. „Hol van Harry, Rosie? Hol van a csillogó páncélba öltözött lovagod?"

Nyeltem egyet. Közelebb lépett és éreztem rohadó leheletét. „Mondtam, hogy egyedül hagy, és távol leszel tőle.”

Éreztem már, de nem a bőrömön, hanem a magából kibocsájtott test hőjéből. „Végül megkaptalak, ott ahol akartalak.” Mondta, vágya már hónapok óta körülöttem forgott. Az ő akaratától megalázkodtam.

„Végre megkapom, amit akarok, anélkül, hogy akárki félbeszakítson.” Hideg ujjaival nyakamhoz ért, ami engem ugrásra késztetett. Eltoltam kezét, de ezzel csak azt értem el, hogy még közelebb férkőzzön hozzám. Kezei lejjebb csúsztak és ujjaival végigsimított kulcscsontomon. 

„Norman, engedj el.” Követeltem, de hangom annyira sem volt magabiztos, amennyire számítottam. Csak nevetett, és viccesnek találta félelmemet.

És ekkor rájöttem, hogy belefáradtam ebbe, hogy az emberek játéknak nézzenek. Ms. Hellman, James, és most Norman mind azt hitték, hogy akármit tehetnek a kicsi és gyenge Rose-al, és úgy irányíthatnak, mint egy állatot. Megköszörültem a torkomat, a szökésem céljának érdekében és a hangom újult erőre kapott a fejemben összeállt tervemtől. „Norman, eressz el, vagy lelőlek.”

„Micsoda?” Kérdezte, és szórakozottsága még mindig hangjában volt. Kezeivel még mindig a mellkasomon vándorolt, majd megfogta az egyenruhám szegélyét. Egyik kezemmel eltaszítottam magamtól, míg másikkal szorítottam a nehéz puskát.

 

„Nem szórakozom Norman. Most is meghúzhatom a ravaszt.” 

„Woah-hoo.” Nevetett fel gúnyosan.”Nem hinném, hogy megtennéd, vagy mégis bébi? Még csak most kezdtünk el szórakozni.”

Kezeivel még mindig testemen tapogatózott és a könnyeim arcomon folytak. „Norman Istenemre esküszöm!” Ordítottam, és próbáltam erőteljesen mozogni erős szorítása alatt. Meglöktem és eltoltam a mellkasánál, de meg sem mozdult. Nem akarom meghúzni a ravaszt, de ahogy a hatalmas keze a mellemhez vándorolt és másik keze a hasamnál járt már, rájöttem, hogy nem halogathatom a dolgot. „Norman, kibaszottul meg merem tenni!” Figyelmeztettem, szemeimet pedig összeszorítottam. 

Ujjamat ráhelyeztem a ravaszra. Visszakiabálva csak annyit válaszolt. „Fogd be!”

Nem akartam megölni, de komolyan semmi olyan szándékom nem volt, de nem hagyta abba a taperolást és érintést, mellesleg durván a falhoz szorított és még akkor sem mozdult, amikor ellöktem. Tartoztam ennyivel Harry-nek, megtalálom és kijutunk innen. És egy jelentéktelen akadály, mint Norman nem állhatott a cél útjába.

Nem egy gyilkos voltam, aki képes lenne megölni akárkit is. De valahogyan ki kellett innen jutnom. Összerezzentem és becsuktam a szemeimet, és lejjebb céloztam, így nem tudtam megölni, majd meghúztam a ravaszt.

Egy kissé visszalökődtem a falnak, és a lövés hangja a fülemben zúgott, míg valaki hangosan ordibált. Az előttem álló férfi hátratántorodott, ordítva, hogy mi történt. „Bassza meg, a térdem!”

De nem voltam ebben biztos, hiszen a csengett a fülem. Az adrenalin száguldott bennem, féltem, és meg voltam lepődve, hogy képes voltam megsebezni valakit, majd megragadtam a táskákat és kirontottam az ajtón. A hideg levegő iszonyatosan jól esett felmelegedett testemnek. Az őrök bármelyik percben feltűnhetnek, hiszen már biztosan meghallották a fegyver eldördülését, szóval nem volt időm megállni és élvezni a hűvösséget. És még időm sem volt habozni vagy elgondolkodni a tettemen.

Ehelyett, a két táskával és a csengő fülemmel, elrohantam a férfitől, akibe eleresztettem egy golyót.

Harry szemszöge

Volt szerencsém Ms. Hellman nélkül eltöltenem 10 percet. Ebben a 10 percben, elégettem a köteleket és megszabadultam tőlük, mindaddig, amíg két kezemet már elég távol tudtam egymástól tartani. Éreztem, ahogy kezeimről eltűnik a szorítás, majd leestek a földre, én pedig megkönnyebbültem. Egy vigyorral az ajkaimon, amit nem tudtam eltűntetni, győztesen felálltam a székemről. Csak kevés vért vesztettem és rengeteg türelmet, de végre megszabadultam a kötelektől.

Már éppen ki akartam a számból szedni az anyagot, amikor megállítottam magamat. Először ellenőriznem kell az ajtót. Gyorsan odapattantam és lenyomva a kilincset, bekövetkezett az, amitől rettegtem. Zárva volt.

És ekkor, valahonnan távolról, meghallottam egy fegyver dördülését. Egy viharos, visszhangok nélküli csend telepedett a folyosókra. Szemeim elkerekedtek és ajkaim elkerekedtek aggodalmam és rettegésem miatt. Ez nem lehetett…

Mielőtt még végig gondoltam volna ezt az ijesztő gondolatot, meghallottam a kilincs lenyomódását, csak most a másik oldalról. Visszajött. Visszarohantam a helyemre, kezeimet a hátam mögé helyeztem, és úgy tettem, mintha soha nem tudnám elhagyni a széket.

Belépett és becsukta maga után az ajtót, kulcsait pedig az asztalra helyezte. Vigyorgott, hiszen azt hitte, hogy sikerült neki fogva tartania engem, és ezért megkönnyebbült. „És akkor Harry.” Kezdte. „Hol is tartottunk?”

Felém fordult és azokkal a rideg, lélektelen szemekkel nézett rám, amit remélhetőleg most láttam utoljára. Nem tudtam válaszolni, és ezzel tisztában is volt, de megkérdezte, hiszen szerette, amikor totálisan idiótát csinál belőlem a saját kedve szerint.

„Ah, igen. Arról regéltél, hogy nem tudlak semmilyen büntetéssel bántani téged és a kis barátnődet. De nem tudom, hogy miért vagy ebben ennyire biztos. Egyébként, már megtaláltuk, és már meg is büntettük.”

A lövés.

A szívem a mellkasomnak ugrott. „Hazudsz.” Mondtam a szöveten keresztül.

„Nem.” Rázta meg Ms. Hellman a fejét, és megelégedetten elvigyorodott. Rohadt ribanc. „Pár szobával arrébb találtuk meg.”

„Nem.” Ismételtem. Közelebb jött hozzám, leereszkedően ravasz módon, úgy, ahogy az oroszlán becserkészi a prédáját.

„De igen Harry. Mert nem mondtad el nekem azt amit tudni akarok, ezért azt teszik vele, amit ígértem neked.”

Volt valami a beszéde mögött, amit nem ismertem, valami a szokásos magabiztossága mögött. Hazudott, biztosan azt tette.

Meg kellett találnom Rose-t, és ezt kibaszottul most kellett megtennem, hiszen tudni akartam, hogy minden rendben van vele. Nem fogok nélküle elmenni. Ha Ms. Hellman állítása igaz, akkor cselekednem kellett. Most azonnal.

Szóval felpattantam a székről. Egy gyors mozdulattal, melytől a szék is hátra borult. A meglepett, félelemmel teli pillantása Ms. Hellman-nak megfizethetetlen volt, de nem állhattam meg és élvezhettem.

Rohannom kellene, de követne, megpróbálna megállítani, vagy szólna az őröknek, hogy vadásszanak le, szóval csinálnom kellett valamit. Gyorsan, gyerünk már.

Visszahúztam kezemet és ökölbe szorítottam, majd mint néhány órával ezelőtt a fiának, most neki is az állának ütöttem kezemet. Nem voltam büszke erre, megütni egy öreg nénit, de ő nem egy édes nagymama volt. Helyette, egy ördögi teremtése volt a pokolnak. És Rose megtalálása lebegett most csak a szemeim előtt, nem volt időm kedvesen viselkedni.

Az ajtóhoz rohantam és feltéptem azt, majd már a Wickendale sötét folyosóján találtam magamat, és nem néztem vissza. Nem tudom, hogy Lori miként tarja vissza az őröket, hogy felkapcsolják az áramot, de kibaszottul jó munkát végez, hiszen csak a villogó vörös fény, ami elárasztja az épületet.

A lövés valahonnan innen jött, balra tőlem. Mindkét irányba néztem, majd sprintelve végig rohantam, amennyire csak tudtam. Még azelőtt, hogy meghallhattam volna Ms. Hellman reakcióját. Elhaladtam egy nem törődő őr mellett, rengeteg ajtó mellett, és csak futottam a rémisztő sötétben a halk folyosókon. Nagyon gyorsan futottam a folyosókon és forgolódtam a sarkoknál. Mintha a rémálmomban lettem volna. A levegő keresztülszántott hajamon, gyorsaságom csak egyre növekedett, mintha a fénnyel rohantam volna. De ezúttal nem egy adrenalintól kicsattanó izgalmakkal voltam feltüzelve. Émelyítő előérzetem volt, aggódtam és féltem, és emiatt lettem egyre gyorsabb.

Az egész szökés a határaimat feszegeti, de ez már túlszárnyalt mindent. A fájdalomküszöbömet a kötelek próbálták ki, és a gyorsaságom határait most próbáltam ki, míg végig száguldottam a folyosókon. De ami ennél jobb, a félelmem most volt kihíváson. Sosem éreztem még ilyen szívdobbantó, szívszorító, beteges félelmet. És ez még nem érte el a felső határt.

A környék már nagyon ismerős volt, de ez csak az egyik jele volt a pánikom sürgősségének. Itt, ezen a helyen látott meg minket az őr.

Gyorsabban.

Itt ütött ki a gyógyszer, mely mostanra már nem hatott rám. Hallottam az őrök nem túl cél felé futó mozgását, de én még vánszorogva is gyorsabb lennék náluk.

És megérkeztem. A szoba, az ellátmányos szertár, ahova Rose bújt. Itt volt előttem, mint legutóbb is. Kivéve, hogy az ajtó most nyitva volt, és semmi jele nem volt annak, hogy még bent tartózkodik. Helyette Norman volt bent, aki vérző térdét szorongatta. A számításaim közül, az volt az amire egyáltalán nem számítottam. 

„Norman.” Parancsoltam, hangom mély volt. „Hol a francban van Rose? Mi történt?”

„Az a ribanc meglőtte a térdemet, az történt!” Ordította fájdalmában és dühében. Rose meglőtte Norman-t?

Ez az én csajom.

Ezért meg fogom dicsérni, de előbb meg kell találnom. „Merre ment?”Kérdeztem.

„Honnan a pokolból kellene tudnom?”

„Melyik irányba ment Norman?!” Kiabáltam, A türelmem és az időm is vészesen fogyott.

„A francba.” Rezzent össze fájdalmától, míg a vérző térdét szorította. „Abba az irányba.” Hangja feszült és nehezen érthető volt, de a kezét tisztán láttam. Balra mutatott. Ami nekem jobb. Végignéztem a folyosón, ami sötét és csendes volt. És ekkor rájöttem, hogy Norman nem árulna el információkat ilyen egyszerűen, miután meglőtték. Nem adná ki, hiszen utál engem és Rose-t. És nem estem a csapdájába.

Szóval ismét nekiindultam, csak az általa mutatott iránynak az ellenkezőjébe. És ha a mennynek van Istene, akkor imádkozom hozzá, hogy a jó irányba menjek.

Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Ehhez is várjuk őket. Puszi:)