18.Fejezet

Kezdem azzal, hogy mennyire szégyenlem magam, amiért majdnem egy hónapig nem hoztam részt :/ Szinte végig beteg voltam, volt olyan hetem, hogy az ágyból kikelni nem tudtam :S De mostmár jó ^^ Szeretném megköszönni a türelmet, és a nyelvvizsgához a támogatást, 29-30.-án derül ki, hogy sikerült e :3 A szóbelin 50ből 42 pontom lett, szóval ha megvan a magnón a 8 pont, akkor igencsak túlteljesítettem a 60%on :D De nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!
FB CSOPORT
TRAILLER 

Psychotic D. xX

*Kelsey szemszöge*

Arra ébredtem, hogy valami zörög, a hang olyan volt, mintha az ajtó becsapódása keltett volna föl engem az alvásból. Szemeim tágra nyíltak, ahogy fejemet egyenesen az ajtó irányába döntöttem, még mindig fél-álomban voltam, alig voltam magamnál. További zajokért hallgatóztam, amíg próbáltam rájönni, hogy ez a valóság e vagy csak része az álmomnak. Semmi. Álom volt. Eldöntöttem, visszagurultam, próbáltam ismét elaludni.

Puffanás.

Felültem, a hálószobám ajtaját bámultam. Minden bizonnyal most hallottam. Valaki volt a házban. Letettem a lábaimat az ágy mellé kibújva a meleg paplan alól. Nyugtalanul lépkedtem az ajtó felé, próbáltam a lehető legcsendesebben kinyitni. – Helló? – kiáltottam.

Nincs válasz.

Tovább lépdeltem a sötétségbe, alig értem be a konyhába, amikor is ziháló lélegzetvételeket hallottam, úgy hangzott, mint amikor a hal kifogy a vízből. A bal oldalamnál felkapcsoltam a villanyt, ezzel felfedve a rejtélyes hangok forrását.

- Van ott valaki… oh Istenem, Rose. Jól vagy? – ahogy a fény megvilágította a konyha helységét, elakadt a lélegzetem a látványtól, ami velem szemben volt. Rose az ajtó előtt feküdt, mintha a teste alkalmatlan lett volna az állásra. Odarohantam hozzá, a térdeimre borultam előtte. – Mi történt?

Alig rázta meg a fejét válaszul, mintha nem lett volna energiája többet tenni, egyenetlenül szedte a levegőt. A feje tetején viselt megszokott kontya helyett nedves és kusza tincsek lógtak arcába, az egyenruhája mocskos volt, ugyanúgy a nedves arca. A térde sebes volt, vércseppek folytak belőle a kárpitomra.

Mi a fene történt?

- Bántott téged valaki? – követeltem. Reszkető teste és könny áztatta arca bizonyították, hogy történt valami. Fáradtan bólintott fejével, ami megerősítést nyújtott. Többet akartam tőle kérdezni, de láttam rajta, hogy nincs olyan állapotban ebben a pillanatban, hogy beszélgessen.

- Rendben – mondtam – Elviszlek a kanapémra. – karjaimat dereka köré fontam, felsegítettem őt az előző pozíciójából a lábtörlőről. Lábaival csoszogott a padlón, ahogy a nappaliba vittem, ami nagy segítség volt. A testét ráfektettem a párnákra, majd kisiettem a konyhába egy pohár vízért, amire kétségtelenül szüksége volt. Oh és talán sebtapaszt is kellett volna hoznom a térdére.

Egyenesen felé sétáltam a cuccokkal a kezemben, elhelyeztem őket a kávézóasztalon a kanapé előtt. Rose légzése csak lassan jött helyre, de a teste remegése már egész sokat csökkent. Elvettem tőle a pohár vizet, ahogy felém tartotta. Hallhatóan lenyelte a szájában lévő vizet másodperceken belül, megkönnyebbülve sóhajtott, amikor is végzett.

- Köszi – mondta tisztán, bár hangjában volt egy kísérteties rekedtség. Bólintottam, türelmesen odasétáltam, majd helyet foglaltam a vele szemben lévő fotelben. Felnézett rám, rémült szemei fogságban tartottak. – Nem fogod elhinni, hogy mi történt.

* Rose szemszöge*

Mindent elmondtam Kelseynek. Elmeséltem neki James bűnösségét, a sötét fák közti való menekülésemet, amiknek köszönhetően dezorientált állapotba kerültem. És elmondtam neki mennyire kibaszottul is ijesztő volt szemtől-szemben állni a gyilkossal. Nem olyan volt, mint a filmekben vagy a könyvekben, ahol szembesülsz a halállal és megtartod a higgadtságodat néhány perccel később a rendőrséggel szemben. Nem olyan, mintha jól lennél, miután egyszer elszabadultál, és a remegésed abbamarad. Egyáltalán nem ilyen volt.

Az első a sokk volt. Barátok voltunk, és azt gondoltam, hogy édes volt. Nevettem a viccein, fogtam a kezét, még meg is csókoltam. De ezek közül egyik sem volt valós. Mintha csak egy álom lett volna. Mert azokkal a kezekkel gyilkolt, azok az ajkak formáltam fenyegető szavakat az áldozatokkal szemben. De nem csak az sokkolt le, hogy teljesen más volt, mint ahogyan én gondoltam, tényleg, de ez már inkább a félelem volt. Ez csak erősödött, amikor a falhoz szorított engem, és a szorítása zúzódásokat vont maga után, de zaklatott is voltam. Cikázott az ereimben, a pulzusom a fülemben lüktetett. Megvolt hozzá a képessége, hogy véget vessen az életemnek, akkor és ott. Megerőszakolhatott volna vagy megnyúzhatott volna, vagy mindkettő. Bármit megtehetett volna, amit akart, védtelen lettem volna vele szemben. Néhány másodpercen belül egy bögre forró csokiból egy jó baráttal átfordultunk egy veszedelmes konfrontációba egy sorozatgyilkossal. Egész testembe megborzongtam, az epe nőtt a torkomban. De szerencsére elég tisztán tudtam gondolkodni ahhoz, hogy kitörjek. A pillanat, amikor megszöktem az otthonából, hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, egy aprócska reménysugár. És aztán csak futottam.

Az első ötletem az volt, hogy Harryhez futok. Hozzá futni, a fejemet a mellkasába rejteni, amíg erős kezeivel körülölel engem, hatalmas kezeivel simogatja hátam, ahogy mély hangján azt mondja, minden rendben lesz. Biztonságban tartott volna Jamestől, mint ahogy Normantól is pár hete. De nem tehettem ezt. Nem rohanhattam addig, amíg műszakom nem lett volna és nem szerzek kulcsot jó indok nélkül, és nem rohanhattam volna be Harry cellájába és mondhattam volna ez neki mindent. Mert nem tudtam, hogy Ms.Hellman mennyire vesz részt James tevékenykedésében. Hisz Kelsey azt mondta, hogy már gyanakszik rám és Harryre, és ha nem tud James gyilkosságairól, akkor nem lett volna jó ötlet.

Végül egyenesen ide futottam, a hely, amiről James nem tudta, hogy hol van. Nem igazán ismerte Kelseyt, így nem folytatta volna itt a gyilkos keresését. Még mindig zaklatott és ideges voltam a történetem miatt, és a könnyed eszmefuttatások a horrorról nem igazán segít. Még mindig túlzottan kimerült voltam. Órákon át futottam megállás nélkül, hátra se néztem. Az egyetlen dolog, ami erőt adott és elvezetett engem idáig nyitott szemmel az az adrenalin volt.

De tudatomnál maradtam, így el tudtam mesélni Kelseynek a kis történetemet. Teljes mértékben felfogtam a tényt, hogy James a gyilkos. Lassan kezdtem elsüllyedni a terrortól, ami megrémített. De sajnos ez az újonnan talált igazság sem tudta lezárni a James kapcsolatos dolgokat a történetemben, és nem tudtam csak úgy továbblépni. Mert még mindig a Wickendalen dolgozott. És én is.

- El kell mondanunk a rendőrségnek! – kiáltott fel Kelsey – Nem hagyhatjuk, hogy ez a beteg fattyú elmeneküljön.

Kelsey jó ponton járt, de még mindig szórakoztatott ez az ötlet időről időre. – Kelsey, az őrök a rendőrség által lettek kijelölve. Ő alapvetően rendőrtiszt. És amúgy sincs semmilyen bizonyítékunk.

-  Szóval akkor mit kellene tennünk? Csak hagyjuk elmenni?? – kiáltotta, a hangja egyre magasabb lett.

- Nem, én nem ezt mondtam! Nézd, azt akarom, hogy elkapják, jobban, mint te, de jól akarom csinálni. Ha elmegyünk a rendőrségre bizonyítékok nélkül, nem fognak hinni nekünk, és ha utána már találunk bizonyítékot sem fognak foglalkozni velünk. De, ha várunk addig, amíg nem találunk valamiféle dolgot, ami ellene szól, akkor biztosra mehetünk majd. Nem tudunk nekik okot adni, hogy ne higgyenek nekünk. – magyaráztam.

Kelsey sértődötten sóhajtott, de aztán bólintott, tudta, hogy ez lesz a helyes. – Basszus – mondta – Akkor Harry tényleg ártatlan.

Harry említésével visszatért a szívem erős zakatolása, ahogy bólintottam. Igaza volt. Amíg James úgy tett hogy ártatlan, addig mindvégig ő volt a bűnöző, Harryvel szemben. A múltja keltett bennem egy kis félelemérzetet, ami biztos volt, de Ő jó volt. Harry, sötétsége alatt, személy, jó ember volt. Tudtam, hogy el kellett mondanom neki Jamest és, hogy mit is csinált, de túlzottan vonakodó voltam, hogy megtegyem. Ő is gyilkossá válna.

Ha elmondom neki az igazságot, nem volt kétséges számomra, hogy Jamest halálra verné.

*Harry szemszöge*

A nehéz cella ajtót vonszoltan nyitotta ki Brian, akinek arcán undor ült. – Ebédidő – mondta. Általában rettegve figyeltem, ahogy belép a szobámba, az a kísértés egyike volt azoknak a számos terápiáknak, amik a betegeknek voltak. De ez az irritáció napról napra egyre jobban szétesett, mivel a többséget a cellámban töltöttem. A cellámban egyedül magammal és velem, egyedül a távoli sikolyok és a saját sikolyaim voltak hallhatóak. Ugyanaz a szoba, ugyanazok a szelíd falak, ugyan az a mocsok és bűz. Semmiféle elvárt variáció sem volt az elmémnek, ahol a gondolataim kezdődtek, egyre elszórtabb és őrültebb lett. Esküszöm, elvesztem az eszem ezen a helyen, és ha már nem voltam őrült, biztos voltam benne hogy az leszek, ha tovább kell bebörtönözve maradnom ebben a szörnyű épületben.

 És tovább halványítva a vonakodást, amit Brain formált amikor megérkezett, a gondolat, hogy láthatom Roset, enyhítette a felfogásom. Napról napra úgy tűnt, hogy egyre lassabban közeledek a töréspontomhoz, a még tisztább gondolatok jöttem róla. Azt a célt szolgálta, hogy a terapeuták nem csak terapeuták. Anélkül beszélt velem, hogy felmérte volna a mentális helyzetemet, miközben beszéltem.

 És nehéz volt bevallani a gyengeségem, igaz hogy erősebb egyén voltam, de őszintén szükségem volt rá. Ő volt az egyetlen normális ember, és úgy is bánt velem. Úgy éreztem Ő az egyetlen, aki igazán meghallgatott engem anélkül, hogy kifogásolná a szavaim jelentését. Nem is Rosenak kellett lennie, akárki lehetett volna, akivel civilizáltan tudtam volna beszélgetni. Egy ilyen valaki nélkül kénytelen lennék magammal beszélgetni, mint itt mindenki más, ami nem igazán segítene épségben maradnom. De akárhogy is, ez a hallgató akárki is lehetne, mint ahogy korábban kijelentettem, örülök, hogy Ő volt az. Rendkívüli módon szerencsés vagyok, hogy ez az ismeretlen hallgató Rose volt. Tényleg kedveltem Őt. Tudta tartani magát és mindig nagyon kíváncsi volt, így elfogadta és megértette, amikor beszéltem neki az apámról, a Wickendale-ről és Emilyről. Ezután a beszélgetés után az iránta érzett szeretetem megnőtt.

- Harry – vakkantotta Brian, felálltam az ágyról és az ebédlőbe mentem. A folyósok ma valahogyan zsúfoltak voltak, az őrök és a betegek elszórtan voltak a folyosókon. Nyugalomban sétáltam be az ebédlőbe, nem éreztem késztetést arra, hogy viccet űzzek Brian költségére, mind általában tenném. Végre beértünk a büfébe, és ott volt Ő, a körmeit piszkálta míg rám várt.

Brian megállt az ajtóban, mint általában, mintha az apám lenne, aki levitt engem a parkba, óvatosan nézte, ahogy játszani mentem. Kihúztam egy széket Rose-al szemben, mire Ő felnézett rám egy mosollyal az arcán, de ez nem a megszokott mosolya volt, egy kicsit..hamis volt. De nem volt eléggé az, hogy rákérdezzek, így nem tettem.

- Mi a vezetékneved? – kérdeztem, mielőtt bármit is mondott volna, leültem és behúztam a székem magam alatt.

- A vezetéknevem? – ismételte, mintha egy fura kérdés lett volna. Bólintottam.

- Winters – mondta.

- Rose Winters – mondtam magamnak, bólintottam elfogadásképpen a néven. Illett hozzá.

Mosolya nagyobbra nőtt és valódi lett, ahogy kimondtam. – Hé, Harry? – kérdezte.

- Igen?

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

Szemeivel arcomat fürkészte mielőtt beszélni kezdett, a hangja egy kicsit halkabb lett. – Miért nem mondtad már az elején, hogy ártatlan vagy?

Nem ellenségesen kérdezte, de úgy tűnt valóban kíváncsi. El kellett gondolkodnom egy pillanatra, hogy összegyűjtsem a gondolataimat, mielőtt válaszolok. – Nos, láttam az embereket, hogy milyenek itt, amikor tizenkettő voltam. Megtanultam, hogy azt mondod ártatlan vagy, csak még inkább őrültnek látszol. Ha sírtál, azt jelentette ártatlan vagy, ha sikítoztál azt, hogy ki akarsz jutni, csak tovább korlátoztak. A többi gyerek gyengének tartott, te voltál a céljuk. Az egyetlen, akit nem vertek össze vagy zaklatták a gyerek-pszichopaták, azok a seggfejek voltak /rossz szamarakat ír/. A srácok, akik felkarolták az őrültségüket, az előnyükre fordították és a szart is kiijesztették a többiekből. Ők sosem mondták, hogy ártatlanok, így senki sem feltételezte róluk, hogy azok, egy szerepet játszottak, és elég jól csinálták, és mindenki félt tőlük. Érinthetetlenek voltak. És ez az, amit csinálok, így nem bánt engem senki olyan, mint például Norman. Egy szerepet játszok.

Megigézően hallgatott, amíg beszéltem, és imádtam, imádtam, hogy mennyire érdekli az, amit mondtam neki. De az arca a végére sértett lett.

- Nem, nem úgy értettem, hogy hamis voltam. – mondtam gyorsan, próbáltam megnyugtatni őt. – Igaz volt, az összes dolog, amit a találkozásunk óta mondtam neked. A kifejezés „szerepet játszott”, nem a legjobb választás volt tőlem, most azt gondolja, hogy a személyiségem nagy része csak mutogatás.

Bólintott, de nem igazán nézett a szemembe. – Rose, nézz rám. – könyörögtem, és megtette. – Egy percre se hidd azt, hogy nem vagyok önmagam körülötted, nem erre céloztam. Csak azt mondom, hogy próbálok egy kicsit megfélemlítőbb lenni mint általában a többi beteg körül, ez minden. – utáltam a kétségbeesett tónusát a hangomnak, és talán ez csak az én őrültségem lassú növekedése volt, de szükségem volt arra, hogy teljesen bízzon bennem. Ő volt az egyetlen, akiben teljesen megbízhatok, és aki tudja az igazat, nem tudtam kockáztatni a köztünk lévő szoros köteléket.

Egy pillanatra rám nézett, és nem tudtam leolvasni az érzéseit. Türelmesen vártam, egyre jobban rettegtem a válaszától minden egyes véget-érhetetlen másodpercben. – Szóval akkor tényleg egy provokatív, szarkasztikus segglyuk vagy? – végre válaszolt. Egy pillanatig engem nézett, mielőtt kitört belőle a nevetés, aztán hátravetettem a fejem nevetésben. Hangosan nevettem, ami vonzott néhány bámészkodót, amit gyakran megkapunk, de nem igazán érdekelt. Aztán Rose is nevetett, mind a ketten együtt kuncogtunk, ami ragyogóan hangzott.

- Csak vicceltem – vihogott. A nevetés lassan abbamaradt és csend telepedett a szobára. A vigyorunk elhalványult, komoly tekintettel nézett rám, majd szemembe.

- Kijuttatlak innen Harry, ígérem.

Bólintottam a majdnem suttogott szavaira, tudva, hogy nem akarok semmi mást sem jobban, mint elhagyni ezt a helyet. Jó. És egy részem reménykedett, apró vággyal, hogy velem jönne. Csak egy apró gondolat volt, elmennék vele vagy nélküle is, de pokolian jobb lenne, ha Ő is velem jönne. Elértem a kezét az asztalon, amilyen diszkréten csak tudtam. Vele, mellettem, lenéztem a kezemre, hogy övéibe tegyem, de ahogy kerestem, valami mást találtam. Zúzódások. Zúzódások a csuklóján. Minden mozgásom megállt, ahogy szemügyre vettem a szörnyű jegyeket. – Mi a faszok ezek?

*Rose szemszöge*

Basszus. Ez volt az a pillanat, amitől rettegtem, amíg meg nem érkeztem Kelseyhez. De tudtam, hogy elkerülhetetlen volt, előbb vagy utóbb elmondtam volna neki. Csak reméltem, hogy inkább később. Nem tudom, hogy milyen erősen reagál,nem tudom, mit fog csinálni. Ha valahol máshol lett volna, elmondanám Harrynek, amint megtalálom, és nézném, ahogy James megkapja a büntetését. De ez nem akárhol volt, hanem a Wickendale-n. És itt, ha Harrynek túl sok dobása lesz, megverik, vagy akár elektrosokkos kezelést is kaphat. Nem hagyhattam, hogy megtörténjen. Nem hagyhattam, hogy újabb büntetést kapjon James miatt. A jó dolog, hogy ma nem láttam azt a beteg korcsot, nem kellett munkába lennie.

- Rose, ki csinálta ezeket? – követelte Harry. Már dühös volt, nem volt jó kezdet.  

- Oké, Harry, hallgass meg. Ne borulj ki. Ha kiborulsz, eltiltanak tőled, téged pedig meg fognak büntetni. Akármi is legyen… csak maradj nyugodt.

Bólintott, de tudtam, hogy nem igazán hallgatott rám. – Ezek..nos..Ő-ő a falnak szorított és megragadta a csuklómat, de elmenekültem…

- Ki? – követelte, a hangja rekedt volt, ahogy végigért mellkasán keresztül.

Összerándultam, mielőtt kimondtam a szavakat, megalapoztam magamnak, ahogy előkészültem arra, hogy mi fog történni. – Ez..ez..James volt. Megpróbált megölni, Ő a gyilkos.

Kezeivel megragadta az asztal szélét, erősen szorította, bütykei elfehéredtek. Mély és könnyű lélegzeteket vett orrán. Állkapcsait szorosan összeszorította, aggódtam, hogy fizikálisan fáj neki, és az erei a nyakán kidudorodtak a bőre alatt. Füstölgött, majdnem remegett dühében.

És tudtam, hogy másodperceken belül robban.