43. fejezet

Bassza meg.

Ma van a szökésünk napja. Ma, rohadtul elmegyünk a Wickendale Mentális Intézményéből, melyet a Bűnös Őrülteknek tartanak fent. Itt volt az idő. Erre a napra vártam már érkezésem óta, és most elérkezett. Természetesen hittem benne, hogy elmegyünk ma innen, de most, hogy ez ma elérkezett ez már túl jónak tűnt, hogy igaz legyen.

Egy idegroncs voltam. Nem gyakran vagyok ideges, de most a király, összeszedett Harry össze volt zavarodva. Gondoltatok és kétségek férkőztek az agyamba, mint éles karmai a félelemnek. Az izgalomtól összeszorult a gyomrom és a szorongásomtól izzadni kezdtem. Rose és én mindent megteszünk, hogy kijussunk, de ez nem azt jelenti, hogy nem lesz semmilyen hiba vagy lyuk a tervünkben. Ez nem azt jelentette, hogy valami balul sülhet el. És ha mégis valami rossz történne és Ő megsérül, én Istenre esküszöm…

Megráztam a fejemet, mielőtt másra tudtam volna gondolni. Nem lesz semmi baja, mert azt nem fogom hagyni. Mind a kettőnket kijuttatom innen. De még mindig ez a nyomás nem segített enyhíteni az idegességem, hogy végre az idegeim lenyugodjanak. És még a tény sem, hogy Rose volt, aki elindítja a tervet. Nos, miután Lori lekapcsolja a fényeket, ez fog következni. Hiszen nála van a kulcs. Ő fog először kijutni a cellájából, majd végig osonni a folyosón, egyedül és sebezhetően a sötétben.

Felálltam, hogy ne csak az ágy tetején üljek. Járkálni kezdtem oda-vissza, és kezemmel végig szántottam hajamon. Mi lesz, ha valaki rajtakapja, még mielőtt ideérne? És én nem leszek képes ez ellen semmit se tenni?

Bassza meg, pihennem kell. Ha Lori már most megcsinálná azt, amit neki kell, akkor már nem kellene sokat gondolkoznom, és mehetnék is már, és ezt nagyra értékelném. De ahelyett, hogy már most cselekednénk, a véget nem érő percekben többször végig gondoltam a tervünket és a lehetséges komplikációkat, mindezt újra és újra. Először; Lori lekapcsolja az áramot, Rose kinyitja a celláját, majd engem is a sajátomból, elbánok James-sel, míg Rose megszerzi a táskáinkat. Majd újra találkoznánk. Az agyam megtelt más gondolatokkal is, melyek a hátralévő időben még marcangolni fognak. Gondolatok, hogy milyen lesz Rose-zal végre egyedül együtt lenni. Hogy egy dolgozó vagy egy őr az utunkba állna. Hogy milyen szúrós vagy akár véres is lehet a kijutásunk. Hogy felfoghassam, a kijutásunk létfontosságú volt, egy olyan helyről, ahol az őrülteket segítették.

Majd a fények kialudtak.

Rose szemszöge

Az, hogy mennyire ideges voltam nem volt kifejezés. Idegesítő, undok voltam, és úgy tűnt levegőt venni se tudtam normálisan. Ne cseszd el, mondogattam egyfolytában magamnak. A célom már régóta az volt, hogy kijutassam Harry-t innen, és muszáj sikeresnek lennie a célomnak. Ki tudja, milyen következményekkel járhat, ha nem én.

A zsebemben lévő kulcs nehéznek tűnt, mintha a rettegésem és idegességem ebben lenne. Szemeimmel még mindig a zárat pásztáztam, ami kalitkába zár, és szellemképek jelentek meg előttem, amíg felkészültem a kinyitására. Gondolatban végig rohantam a Harry-hez vezető úton, újra és újra, mígnem idegesítő lett. El tudtam most Őt képzelni, szorongása hasonló lehet az enyémhez. Fogadnék, hogy ajkai között most ott van cigarettája, és a stressztől ráncok húzódnak szemöldökei között. Talán ül és lábai pattognak idegességében, talán előre hátra - dülöngél. 

És ez nem a legmegfelelőbb idő a sok gondolkozásra, de nem tudtam várni arra, hogy végre együtt legyünk, úgy ahogy mi akarunk. Ha megszabadulunk, ettől a helytől végre érezhetem Harry erős testét, sima őrét, üdítő ajkait és gyönyörű kezeit. Természetesen volt más is, ami miatt szökök, de a stresszel és a félelemmel együtt vágyok arra, hogy elfelejtsem ezt a helyet. 

De először meg kell valósítanunk a tervünket. Sikerrel kell járnunk ebben, és ez okozta a nagy rettegésemet és az émelytő izgalmamat. És tudtam, tisztában voltam vele, hogy minél hamarabb megyünk, annál jobb. De egyébként, féltem a pillanattól, amikor lekapcsolják az áramot. Hiszen kénytelen leszek megvalósítani egy nagyon kockázatos, és veszélyes tervet, amit nem csak magamért, hanem a szeretett férfiért is csináltam. Ettől függ a jövőnk, az egész életünk, és ez mind tőlem függött. Semmi nyomás.

És most, mintha meg lett volna tervezve, a fények kihunytak. A gép hangja, amit észre se vettem, lassan elnémult. Némaság honolt az üres sötétségben. Fekete volt, koromsötét, és nehezen láttam akármit is. A szívem őrülten dobogott, és hangosan nyeltem egyet.

Gyenge zajok hallatszódtak a folyosóról. Ijedt nyöszörgések, éles sikítások és durva kiabálások, amik a folyosóról jöttek.

Összekapartam maradék eszemet és túlléptem a zajokon. A cellám fémrúdjaihoz hajoltam, majd szétnéztem, habár nem sok mindent láthattam. Kezeim átcsúsztak a dobozszerű tárgy felett, majd a kinti részénél megtaláltam a kulcslyukat. Gyorsan a zsebembe nyúltam, kétségbeesetten körbenéztem, de értelmetlen volt. Amilyen gyorsan csak tudtam visszacsúsztattam a kezemet, majd nagy nehezen a csuklómat próbáltam úgy hajlítani, hogy a kulcsot be tudjam helyezni a zárba. Volt néhány próbálkozásom, az adrenalin egyre jobban száguldott az ereimben, de szinte azonnal meghallottam egy kattanást.

Kicsit meglöktem és az ajtó nyikorogva kinyílt. Ha! Igen! Egyik beteg sem vette észre, habár igazán elfoglaltak és túl vakok ebben a váratlan jött sötétségben.

Nem vártam mást az ajtó kinyitásánál, mégis az izgalmam mellett túlnyomóan jelen volt a félelem.  Izgalmas, hiszen a legizgalmasabb része a tervnek már félig teljesítve van; kijutni a cellából. De mégis ijesztő, mert most ki kell nyitnom Harry celláját, ami jó pár teremmel odébb van. És kitudja, hogy kivel fogok összefutni az út során.

Harry szemszöge

Hol a fenében van Rose? Az áram már rég ki van kacsolva. Itt kellene lennie. Már meg kellett volna érkezni fél perccel ezelőtt. Mi van, ha elkapták? Ha most éppen elrángatják Ms. Hellman-hoz? Vagy ha az egyik beteg őr kihasználja az előnyét annak, hogy senki sem lesz képes tanúja lenni bárminek a sötétben. 

Az agyam ehhez hasonló kérdésekkel kínzott, míg minden egyes gondolat után még jobban szorítottam a fém rudakat. Nagyon szorosan tartottam, lélegzetvételeim egyre nagyobbak lettek, ahogy telt az idő. Szükségem volt egy rohadt cigarettára.  Ha ezzel nem fújnám fel az egészet, akkor már rég elszívtam volna egy dobozzal.

Fejem a rácsokhoz ért, ahogy próbáltam kivenni bármilyen jelét Rose közeledésének. De ez nehéz volt, hiszen a folyosót kiáltások, ordítások, és sikoltások töltötték meg. Tompa vörös izzás jelent meg, ahogy a vészjelző lámpa felkapcsolódott, ami először irritált. Ez megnehezíti a szökésünket, hiszen tompa fénye körbevette az épületet.

De pár perccel később hálás voltam ezért, hiszen megpillantottam Rose alakját a folyosón. Köszönöm Istenem, gondoltam, míg feszült vállaim kissé ellazultak. „Rose!” Suttogva szóltam hozzá. Úgy tűnt senki nem vette észre, hiszen szórakoztatta őket az agyukig úszó sötétség.

 Tekintetünk találkozott, majd ismét levegőt vettem. A cellámnál termett pillanatok alatt, mivel a sürgőssége a terv végrehajtásának gyorsaságra ösztönözte őt. Mire feleszméltem már csak centik voltak közöttünk, míg az ajtó kinyitásával bajlódott. Csak néztem és helyreállítottam a légzésemet, csak visszaemelte kezeit és ajtó már ki is nyílt. 

Mintha ezt eltervezte volna, karjait derekam köré fonta, míg enyémek azonnal körbeölelték hátát és vállait. „Bassza meg, Rose, aggódtam érted.” Sóhajtottam megkönnyebbülésemben. 

„Sajnálom.” Motyogta mellkasomba.

„Semmi baj, csodálatos munkát végeztél.”Mondtam neki, mikor eltoltam magamtól, nem vesztegethetjük az időt. Ajkait gyorsan enyémek ellen nyomta, szenvedélyes csók volt, mintha megerősítené a célját és a sürgősségét a szökésnek. 

„Találkozunk Kelsey irodájában, légy óvatos.” Mondtam neki, mikor ellépett tőlem. Rose bólintott én pedig egy gyors csókot nyomtam fejére, csak hogy megnyugtassam, mielőtt még veszélyesen elváltak útjaink. Általában ez egy rossz ötlet lenne, de ez szükséges volt a tervnek ezen a részén. Plusz, nem akartam, hogy szemtanúja legyen annak, amit tenni fogok. 

Rose szemszöge

Annyit kellett tennem, hogy elkerülöm az őröket, amíg el nem érem Kelsey irodáját.  Általában a dolgozók ilyenkor már Ms. Hellman-hoz sietnek elmondani neki a történteket, szóval valószínűleg már hozzá tartanak. Ami azt jelentette, hogy jó nagy ívben elkerülik az én utamat. Jó messze, nagyon jó.

Próbáltam magamat nyugtatni ezekkel a gondolatokkal, de csak Harry-re és James-re tudtam gondolni. Ez nem azt jelenti, hogy megvetem a tényt, miszerint James halott lesz, hanem nem tetszett, hogy Harry gyilkos lesz. Nem számított, hogy ki, de más emberek életének a kioltására senki sem lehetett büszke. És Harry ezt akarta tenni. Még azok után is amit James tett, senki nem lenne képes olyan nyugalommal és vággyal megölni őt, mint Harry. Nem rémültem meg vagy lettem kételkedő vele kapcsolatban, csak nem hangzott jól.

Fogadnék, hogy semmit sem tudnék ez ellen tenni, mivel kulcsfontosságú része a tervnek. Inkább leszek ettől nyugtalan, mint itt rohadni egész életemben.

Szóval úgy döntöttem, hogy a saját feladatomra koncentrálok, majd gyorsan elindultam a folyosón Kelsey irodájához, ami egészen közel volt. Majd ismét valami gyötörni kezdett, és éreztem, hogy ez az egész nem lesz ennyire könnyű. Éreztem, hogy valami rossz fog történni.

Félénken benyitottam Kelsey irodájába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy kevés piros fény árasztotta el a helyiséget, így elég fényt biztosított ahhoz, hogy megpillanthassam a teljesen kitömött hátitáskákat az asztalon. Egy Harry számára, egy pedig nekem. Halkan megköszöntem Kelsey-nek és Lori-nak, akik valószínűleg Ms. Hellman irodájába lehettek most. És most, éberen figyeltem az ajtót, és csak annyit tudtam tenni, hogy várok Harry-re, hogy befejezze a gyilkosságot.

Harry szemszöge

Az elmúlt hetekben megfigyeltem James-t. Nagyon óvatosan, míg magamban jegyzeteltem a tényeket, amikor láttam. Amikor a folyosókon pillantgatott össze vissza, vagy kihallgattam a beszélgetéseit vagy információkat szereztem másoktól. Igazából nem is tudtam volna ránézni erre az idióta pöcsre, de most ez létfontosságú volt, hogy összegyűjtsek róla információkat. És ezek az apró tények segítetett rájönni, hogy merre is lehet most. Járőrözött egy bizonyos folyosón, nyaktámasszal, csak pár óráig. Reméltem, hogy nem megy Ms. Hellman-hoz, feltételezhetőleg tudja mi a teendő az ilyen esetekben, hiszen a fia.

Beléptem a folyosóra, és ott volt ő. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszer lesz, de úgy tűnt, ma minden nekünk kedvez. Olyan halkan, ahogy csak tudtam végig sétáltam a folyosón lassan, és utáltam, hogy lehet esélye valami fegyverért nyúlni, mielőtt még a közelébe érnék.

De sikeres voltam, egyre közelebb kerültem a hátához, míg ő csak előre nézett. Annyira kibaszottul könnyű volt, hogy már kezdtem aggódni. Végre van, lehet egy kis szerencsénk. 

A szeleburdi izgalommal az adrenalin száguldott bennem, és egyre közelebb kerültem a szökéshez, a leggyerekesebb módszert választva óvatosan megkopogtattam a vállán. A pillanat, amikor hirtelen megfordult, öklöm lendült és állkapcson találtam, hallottam a ropogását a szinte már teljesen kihalt folyosón. Fogadnék, hogy könnyű harc lesz. Tudtam a legutóbbiról, hogy nem ér fel hozzám. James nem tudott nyerni. És tudtam, hogy ezúttal James nem fog visszajönni az élők sorába. 

 Sziasztook! :) Köszönjük szépen az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Nagyon aranyosak vagytok, mi pedig hálásak vagyunk! Véleményeteket most is szívesen olvassuk!  Puszi! 

 

42. fejezet

Harry szemszöge

Egy rémálommal kezdődött.

A napok sikolyokkal, őrültek halk suttogásával, véget nem érő magányossággal teltek, és túlságosan rövid időt tudtam Rose-sal tölteni. Közte volt alvás, reggeli, ebéd, vacsora, majd ismét alvás, és ezek mind szaros csoport tevékenységek voltak. Ez volt a napirend. És ezek unalmasak voltak.  Semmi sem volt normális, vagy ha az is volt, de csak az őrültek házában. A dolgozók tették a feladataikat és a betegek a fene se tudja mit csináltak. 

Vagyis nem tudtam rájönni arra, hogy mit csinálnak, kivéve a mi kicsi, reménykedő négyes csoportunkon kívül. De mi teljes mértékben csináltunk valamit. Lori és Kelsey diszkréten próbáltak nekünk megszerezni, azt, amire szükségünk volt és mindezt a legnagyobb óvatosságban tették, amíg Rose és én felvettük a szívás –hogy –itt –fogjuk –tölteni –a - hátralévő- életünket  arcunkat. És én becsültem Lori-t és Kelsey-t, hiszen a munkájukat kockáztatták ezzel. A hozzáállásomat leszámítva hálás voltam, legfőképp Lori-nak, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. Nem tudtam, hogy mi az oka annak, hogy ennyire hűségesek hozzánk.

És most van egy tervünk, ami működhet. Nagyon kockázatos, és különlegesen összerakott közös terv. De ha megvan a legkisebb lehetőségünk is arra, hogy pár héten belől kijussunk innen, én benne vagyok. Hiszen minden kínzó percben ott volt, hogy mi történhet Rose-zal, ha maradunk. Ki kellett juttatnom innen, de gyorsan.  Gyorsan, habár nem ezt vártam. Zavaros napjaink kínzó türelmet igényeltek, mintha átkelnél egy hömpölygő folyón, amikor inkább rá kellene nagyítani a távolból.

Egészen eddig a rémálomig. Minden akkor kezdődött, amikor belecsöppentem ebbe az átkozottan szörnyű álomba. Úgy kezdődött, mint a pihenés. Hideg és sötét volt és én teljesen elfeledtem, hogy bármilyen veszély leselkedne rám. Kivéve, hogy ez alkalommal futni kezdtem. Igazából nem emlékeztem, hogy miért, de csak annyit láttam, hogy eltorzított fákhoz közeledem.  A lábaim vittek végig maguktól, és a susogó szél belefújt a hajamba és hűsítette bőrömet. Csak futottam és futottam, mintha egy versenyen lennék, habár a dohányzástól megtelt tüdőm aligha bírta volna ezt a sebességet. És mint az elektromos áram, úgy áramolt szét testemben az adrenalin. Pezsdítő izgalmat kezdtem érezni, amíg végig sprinteltem a puha fűben mezítláb. A szél segített a haladásban, és átsüvített fülemen, szívem dobogott, és egyre csak gyorsabb, és gyorsabb, és gyorsabb lettem. Amióta be voltam zárva, nem voltam kint a szabadban és most legyőzhetetlennek éreztem magamat. 

Bezártan. Eltöprengtem. Bezártan? Hol kellett lennem, ahhoz, hogy be tudjanak engem zárni?

Wickendale.

És egyből eszembe jutott, hogy miért futok. Gyors lábaim lelassultak és izgatott mosolyom kezdett elhalványulni. Volt valami, amit elfelejtettem. Valami hiányzott. Már csak kocogtam. A most ijesztő fekete fák úgy néztek ki, mint a sötét ég, és mintha próbáltak volna arra emlékeztetni, hogy veszélyben vagyok. Sétálni kezdtem. Egy varjú szállt alacsonyabban az égen felettem és károgott a sötétségben, mint egy másik jelzése a veszélynek. A szívem még mindig őrölt sebességgel vert a mellkasomban, de nem a kimerültségtől. A köd is leszállt. Volt valami baljóslatú érzésem a lilás, átlátszó légkörtől. Libabőrös lettem tőle és a nyakamon a szőr is felállt.

De vonakodva kezdtem el vánszorogni a ködben, át a füvön, és a félelmetes fák mellett. De a talaj kissé lejtős volt, lesiklani rajta, és mintha a távolban víz lenne. Szemeimmel kukucskáltam a vékony ködrétegen keresztül, majd felfedeztem egy tavat. Még ez is, habár, nem érezhetem magamat jól ettől. De nem mehetek vissza. Szóval megközelítettem a szárazföld szélét és megálltam egy pillanatra, hallgatóztam, hogy van-e bármilyen gyanúsan félelmetes hang. Figyeltem a sápadt szürke hullámait az alkonyatnak, keresve a lehetséges ragadozót.

Volt valami a vízben. Sötét, mint a tinta. Úgy döntöttem, hogy teszek egy lépést, a csizmám elmerült a hűvös tóban. Majd még egy lépés. Majd még néhány, amíg a kép kezdett kitisztulni, ahogy a köd eloszlott. Egy lány haja úszott a felszínen, mint egy halott tömeg. Éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból. És, Istenem, nem akartam megfordítani, hiszen tudtam, hogy ez nem csak egy lány volt, hanem egy hulla, a félelmem forrása. De kinyújtottam a kezem és megérintettem a szövetszerű hajat. 

Összerezzentem, ahogy megfordítottam.

Majd sikítottam.

Itt volt a vízben, amit elfelejtettem, a baljóslatú névtelen veszély. Egyből marta a szemem, és nem tudtam tovább nézni. Rose volt ott, és puha bőre, piros ajkai kissé elváltak és gyönyörű sötét haja, ami a víz alatt tárult szét, és úgy nézett ki, mint egy istennő. De ez alatt, a nyakánál kezdődött valami, amitől hányingerem lett. A bőre le volt nyúzva, ahogy a testén is. Teljesen látszódott a húsa, mint egy lemészárolt állatnak, és bőrét sötét vére borította. 

A szívem dübörgött, és hangom sírássá alakult, és próbáltam elfordulni, de az agyam nem engedte. A kép maradt. Rose, aki az erőt adta nekem ehhez a szökéshez, volt az egyetlen, amit elfelejtettem megvédeni. És a büntetésem az volt, hogy így kellett Őt látnom, egy gyönyörű, de halott arcot, élettelenül elernyedt izmokat, összeállt vénákat és húst. 

Vagyis az volt, amíg a kiáltásom kitört az álmomból, az öntudatomba, ahogy felkeltem rekedt sikítás tört elő a tokomból. Tekintettemmel kerestem a sötétben Rose-t, az élőt, de egyedül csak a koszos cellám volt és a mély légzésem. 

De a megkönnyebbülés elég volt. Tudtam, hogy Rose él és, hogy a saját cellájában volt, mint mindig, amikor ezek a nyomorult álmok történtek. Ez rendben lenne. Tudtam, hogy Rose biztonságban van. Amit nem tudtam, az, hogy ez a rémisztő álom lenne-e a jele a szökés kezdetének.

Rose szemszöge

A napok unalmasak voltak és nem éreztem semmilyen izgalmat vagy örömöt, de bánatot és boldogtalanságot sem. Nekem csak előre volt egy megérzésem. El akartam menni innen még most, és a türelem nem igen az erősségem.

Szóval ezért voltam izgatott, amikor Kelsey informált a hírekről. Nem tudtam várni, arra, hogy elmondjam Harry-nek később, így végig ugrándoztam a kórtermek között. Feltehetőleg jobban néztem ki egy őrültnek, mint a betegek fele.

Betörtem az ajtókon keresztül és hozzá sétáltam, nehezen visszafojtva a mosolyomat.   Egy elkápráztató mosollyal köszöntött. Miután köszöntöttük egymást, és apró csókot váltottunk, rögtön a tárgyra akartam térni, de Harry hamarabb szólalt meg.

„Szerinted miért csinálják ezt értünk?” Kérdezte.

„Tessék?” Faggattam, és zavartnak éreztem magam ettől az egyszerű kérdéstől. 

„Miért segít Kelsey és Lori elszökni innen? Az állásukat és mindent kockáztatnak ezzel.”

„Mert tudják, hogy nem ezt érdemeljük. Kelsey a legjobb barátom és nem akar itt látni, és Lori említette a nyugdíjasságot, amikor vele dolgoztam. Talán még keresztbe akart tenni Ms. Hellman-nak, mielőtt nyugdíjba vonulna.”

Harry megfontoltan bólintott. Én is feltettem magamnak ezt a kérdést számtalanszor, remélve, hogy ez nem csapda vagy felültetés, hiszen az eddig történtek után már semmin se lepődnék meg. De hittem benne, hogy Kelsey és Lori igazából is segíteni akart. 

Kihasználtam a pillanatot, amikor Harry csendben volt, majd felhoztam a híreket. „Megvan a kulcs.” Suttogtam.

„Micsoda?” Kérdezte, és mosolya azonnal megjelent arcán. 

„Kelsey ide adta. Megvan a terv, a kulcs, Lori pedig ide adja a táskákat, amikor szökünk. Harry, készen vagyunk és megszökhetünk a Wickendale-ről.”

Ráncok húzódtak szemei fölött és a mosolya a legszélesebb és legelkápráztatóbb volt, mint amit valaha láttam.  „Ez kibaszottul csodálatos!” Mondta és egy szoros, mackóölelésbe vont. „Végre elmehetünk innen.” Suttogta a fülembe. Felnevettem azon, hogy mennyire izgatott, de nem kellett volna. Én nem voltam ilyen izgatott. És Harry biztos észrevette, hogy a nevetésemből hiányzott valami és, hogy ideges is voltam.

„Mi az?” Kérdezte, és hátrébb tolt, hogy a szemembe nézhessen. „Mi a baj?”  Csalódottnak hangzott, amiért nem osztoztam vele örömében. 

„Én csak….nem tudom, csak félek. Úgy érzem, hogy nem lesz olyan egyszerű, de mi van, ha mégis? A rendőrök halálunk végéig a nyomunkban lesznek, Harry.” 

„Tudom.” Válaszolt halkan. „De az még mindig jobb, hogy szöknünk kell, mint ezen a helyen megrohadni. Megcsináltuk, miközben Ms. Hellman piszkált minket, szóval itt az ideje, hogy visszaadjuk neki a szenvedést.”

Bólintottam, de még mindig nem voltam meggyőzve. Volt néhány kockázatos dolog ebben az egészben, de nem akarom nagydobra verni. Természetesen izgatott voltam, hogy megkóstolhassam a szabadságot, de egy idegroncs voltam.

„Rose, Istenre esküszöm, hogy kijutunk innen.” Harry hangja újra kedves lett. ”Szóval, ha valami akadályba ütköznénk, küzdenék ellene. Kijutunk ebből az átkozott helyről és megvédelek téged, rendben?”

Ajkait halántékomhoz nyomta, míg suttogott. „Biztonságban tartalak, Rose.”

 Bólintottam és akaratom ellenére is legördült egy könnycsepp az arcomon. Székeink szinte már összeértek, így könnyen tudtam fejemet vállára hajtani, egyik kezemmel körülöleltem derekát, míg ő egyik kezét a vállamon pihentette. 

„És mi lesz, miután megszökünk?” Kérdeztem.

„Miután elszökünk, futni fogunk. Csak futunk és futunk több kilométert, és miután elég messze leszünk, felszállunk egy repülőre és elmegyünk valahova. Fidzsire gondoltam vagy a Bahamákra. Valahova az országon kívülre, valami trópusi helyre, ahol szexelhetünk a parton és ihatunk Piña Colada-t. Senki nem fog tudni a Londoni körözöttekről, és biztonságban és boldogságban leszünk. Jól hangzik?” Kérdezte és hüvelykujjával letörölte az arcomon lefolyó könnycseppet.

Valószínűleg ez volt az álma, és nem ez lesz a jövőnk, de egyébként mosolyogtam.  Nem kimondott titkokat és közelgő gyilkosságokat szórt szét Harry a levegőben, és tudtam, hogy nála jobb emberrel nem is szökhetnék el ebből a mentális intézményből. 

„Tökéletesnek hangzik.” Nevettem.

Egy őr figyelt minket, de nem változtattam a helyzetemen és még mindig közel voltam Harry-hez. Senkit sem érdekeltünk, hiszen páciensek voltunk, de majd rájönnek, hogy figyelniük kellett volna ránk.

„Szóval Kelsey szerint mikor kellene cselekednünk?” Kérdezte tőlem Harry.

„Holnap. Lori és Kelsey készen állnak.”

Éreztem, hogy Harry ellazul és hallottam, ahogy mély levegőt vesz. „A francba.” Mondta. „Holnap megszökünk a Wickendale-ről.”

„Igen.” Mondtam sokkal természetesebben, mint amilyennek éreztem. Harry és én kitörünk ebből az őrült bolondokházából holnap.