9.Fejezet /Teljes/

Sziasztok! Tudom, hogy régen hoztam részt, de most minden összejött :/ Ma sikerült nekilátnom fordítani, de nem tudtam befejezni, így nagyjából a 70%-ával lettem kész csak. Mivel kb 10 napja volt utoljára rész, ezért gondoltam felteszem nektek így a Fejezet egy töredékét, és amint tudom, hozzáteszem a következő részét is. Remélem nem öltök meg emiatt, hogy nem teljes rész van :$ 
Kellemes olvasást! :*
U.I.: Vasárnap megpróbálom befejezni a fordítást!
Psychotic D. xX


Cynthia Porter. Ez volt a neve. Ismertem Cynthia Portert, beszéltem Cynthia Porterel, kedveltem Cynthia Portert. Voltam emlékeim róla, bár csak néhány, de attól még emlékek voltak. Az intézetben volt, mint beteg. Ő is volt Lori irodájában havi kivizsgáláson.
Az egyetlen probléma az volt, hogy Ő nem létezett.
Vagy legalábbis Mrs.Hellmannak nem tette. Emlékszem, hogy ez a kavarodási elmélet csupán néhány napja volt, amikor elmentem Lori irodájába, hogy megkérdezzem tőle, hogy Cynthianak szüksége volt e műtétre. Lori nem nagyin emlékezett Cynthiara, de azt mondta, hogy mivel Cynthia idősebb ezért több idő emlékezni, mivel számos beteg van itt, úgy hogy ez normális volt. De, azt állította, hogy senkit sem küldött műtétre a múlt héten. De akkor mi történt vele?
Mivel Lori nem tudott semmit, ezért elmentem Mrs.Hellman irodájába, hogy információt keressek az üggyel kapcsolatban. Mindig indeges voltam, amikor vele beszéltem. Nem csak azért, mert ő volt a főnököm, hanem mert egy megfélemlítő személy volt, a leereszkedő és kiváló hozzáállásával. Meglepődött, amikor meglátod engem belépni, és még jobban meglepődött amikor elmondtam neki, hogy mi történt. Kérdeztem őt a titokzatos alkalmazottról és hogy mi történt Cynthiaval, és ez volt a válasza:
- Az alkalmazott, akit láttál, valószínűleg Thomas volt, át lett helyezve a második emeletről. Teljes mértékben ártalmatlan. És azzal a lánnyal kapcsolattal, hibáznod kellett valamit. Mindent felügyelek, ami a Wickendale-n történik, és mint ahogyan Lori is mondta, semmilyen műtét sem volt a múlt héten. Biztos vagy benne, hogy Thomas nem egyedül ment be oda a készletért vagy valamiért? - a kifejezésmódja leereszkedő volt,  a hangja egy vihogó boszorkányra emlékeztetett.
- Nem, volt vele egy beteg. Ezért vagyok összezavarodva. - magyaráztam - Nem tudom hogy ez miért történt, de aggódtam.
Mrs. Hellman bosszúsan sóhajtott.
- Még egyszer, mi volt a beteg neve? - kérdezte
- Cynthia Porter
Amint kimondtam a nevet, valami megváltozott. Mrs.Hellman arckifejezése megváltozott, nem tudtam megállapítani. Talán stressz volt és aggodalom. De nem volt semmiféle nyom a hangulatára, vonásai pillanatok alatt kemények és hidegek lettek. Egy rövid pillanatig csendben maradt, úgy tűnt mintha összeszedné a gondolatait, majd egyenesen a szemembe nézett.
- Hibáznod kellett, Rose. Nincs Cynthia Porter nevű betegünk.
Azonnal éreztem, ahogy szemöldökeim összeérnek zavaromban a kijelentésén. Ez nem lehet igaz.
- Ms.Hellman, nem akarok vitázni magával, de igen is ott volt. Előtte már beszéltek vele, láttam őt percekkel ezelőtt.
Ms.Hellman folytatta a vitáját velem, amint érveltem. Még mindig tagadta Cynthia létezését az intézetben, ami abszolút hülyeség volt. Körülírtam neki Cynthiát, próbáltam felidéztetni az emlékeit, de nem sikerült. Visszamentünk és előre mialatt próbáltam udvarias lenni amennyire lehetett, habár a főnököm szerint a betegem még mindig nem létezett.
De végül is rászántam magam, hogy leellenőrizzem a fájljai közt a nevet.
- Nézze a dossziéját, ott van a neve, annak kell lennie. - mondtam. És amit csinált mellettem az feldühített, és aggódtam emiatt az egész miatt. Konkrétan kiröhögött engem, e ez egy lekezelő, megvető nevetés volt, ahogyan megsajnált engem.
- Rose, drága, tudok mindent, ami itt a Wickendale-n megy. Én vagyok a gondnok, mindenhol vannak szemeim és füleim. Ismerek minden munkatársat, minden beteget. És biztosíthatom neked, hogy nincs semmiféle Cynthia Porter nevű személy. Be kellene látnod. Jól érzed magad? - kérdezte bármiféle aggodalom jelenléte nélkül a hangjában.
Mi a pokol? Hazudott, hazudnia kellett. Az nem igaz, hogy Cynthia csak egy koholmánya az elmémnek. Semmiképpen. Láttam őt, Lori is látta. Csak Lori nem emlékszik...
- Mennem kell - mondtam - Sajnálom, hogy vesztegettem az idejét.
És eljöttem onnan, lekocogtam a hallba. Futottam és futottam, nem voltam benne biztos hogy hová. Ez túl sok volt, ez az egész túl sok. Stressz stressz után, ami zsúfoltságot okozott az elmémben, és most ezt. Tényleg megőrültem? Vagy Ms.Hellman hazudik valami ismeretlen ok miatt? És mi a franc történt Cynthiával? Vagy kezdettől fogva nem is létezett?
Nem, persze hogy létezett. Nem képzelődhettem. Hiszen volt a nővéri irodában. Lori és Én is beszéltünk vele. Vagy ezt is csak képzeltem? Nem, gondoltam újra a tizedik alkalommal is. Kibaszottul nem vagyok őrült. Ezek az emlékek valósak voltak.
De akkor miért hazudik Ms.Hellman? No, bármilyen ok, jobb volt mint az alternatív tőlem, hogy téveszme az egész. Akárhogyan is, minden stressz és minden esemény hatással volt rám, ahogyan éppen a mosdóba rohantam, és hánytam.
Többet hánytam, mint egy átlagos ember, főleg amikor stresszeltem vagy aggódtam. Így ott voltam, hánytam a mosdóban. És most, itt voltam napokkal később, és a kérdések megmaradtak. Próbálkoztam, hogy James ismeri-e Cynthyát, de Kelsey felajánlott egy fuvart, szóval nem volt lehetőségem sétálni James-el, mint általában. És a következő napon James beteg lett, é a következő napon pedig szabadnapja volt. Szóval nem tudtam őt faggatni Cynthyáról.
Kérdeztem Kelsey is, de ő mindig ejtette a dolgot és témát váltott, ami egy kicsit furcsa volt, de mostanában furán viselkedett, és nem akartam faggatni őt.  Próbáltam beszélni néhány beteggel is a látszólag hiányzó Cynthiy Porterről, de nem szolgáltak túl sok információval, instabil emlékek és beszéd. Eddig még senki sem tudott Cynthia Porterről.
Kétségbeesetten vágytam némi információra. És a személy, aki talán tud nekem segíteni, olyas valaki volt akihez utoljára mentem volna segítségért. Valaki aki intelligens volt, és mindig egy lépéssel előrébb járt. Valaki, aki hálás volt, hogy felmentettél a magánzárka alól a mai napon.
És az a valaki Harry volt.


*Harry szemszöge*


- Ez kibaszott hülyeség! - kiáltottam fel - Be voltam zárva egy sötét szobába egy hétig, bármilyen emberi kapcsolat nélkül, igazi fürdő nélkülem nem öltözhettem át, és most hogy végül kikerültem ebből a pokolból, nem gyújthatok rá egy rohadt cigarettára??!
- Sajnálom Harry. Itt nem lehet dohányozni, meg kell várnod amíg elmehetsz. - mondta Kelsey immár harmadik alkalommal, egyenesen rámutatva a 'No Smoking' (Tilos a Dohányzás) táblára. Egyenesen idejöttem a magánzárkából , még csak nem is zuhanyozni.  Bosszúsan sóhajtottam és megráztam a fejem. - Itt kellett ülnöm egy szaros lyukban a földön.
- Szóval, mondd el Harry - mondta, nem vesztegetve az időt és figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet - Van bármi, amiről beszélni akarsz?
- Nem
- Semmi sem zavar?
- Dehogy (itt Nope-t mond, amit imádok *-*)
- Bármi, amit le akarsz emelni a mellkasodról? (ez egy szólás szerűség lenne, itt teherre gondol)
- Semmi
Most volt az, hogy ideges lett.
- Oké, kezdjünk egy másfajta kérdéssel. Milyen napod volt?
- Milyen volt a tied?
Egyre irritálóbb lett nyilvánvalóan, de próbálta elrejteni.
- Jó, de én kérdeztem elsőként.
- Jó.
- Figyelj Harry - sóhajtott - Itt voltál minden héten, és még nem haladtunk semmit.
- Nem az én bajom. - mondtam neki.
- Igen, de az én bajom. Csak próbálom végezni a munkámat, és nem teszed ez könnyebbé azzal, hogy egy-szavas válaszokat adsz. Ne aggódj, semmi sem lesz feljegyezve abból, amit mondasz , és én köteles vagyok arra, hogy ne mondjam el senkinek. Szóval, hagyom neked hogy válasz, de mondanod kell valamit. Bármit.
- Miért törődsz ezzel ennyire? - kérdeztem - Nem számít mit mondok, nem tesz semmit. Le írhatsz bármit a kis jegyzettömbödbe, amit mondok, olyan diagnózis készítesz, amilyet akarsz, címkézz fel bármilyen mentális betegséggel, nem fog megváltoztatni semmilyen rohadt dolgot. Ugyanúgy itt leszek, és te ugyanúgy ott leszel, szóval mi a cél/pont?
- A cél, hogy jobban legyél - mondta - Azért vagy itt, mert az  ügyvéded elég okos volt ahhoz, hogy elmebajra hivatkozzon, másképpen halálbüntetést kaptál volna. Ha be tudjuk bizonyítani a gondnoknak, hogy jobban lettél és már kevésbé vagy őrült, akkor talán engedélyezi, hogy kikerülhess innen mielőtt még 70 lennél.
Nos, ha van egy dolog, amit akartam, az a volt, hogy elhagyjam a Wickendale-t. Szóval talán tényleg meg kéne próbálnom ezt a szaros terápiát. Holnap.
- Most már elmehetek? - kérdeztem - Tényleg szükségem van egy zuhanyra.
Kelsey csak bosszúsan sóhajtott, kudarc.
- Jól van, menj. Úgy látszik sehová sem haladtunk.
- Köszönöm! - mondtam elkeseredve. Végül. Ahogy sétáltam kifelé az irodája ajtaján, Brian megragadta a bal kezem. Brian volt a fő őröm, mindig mellettem sétált, és biztosra ment, hogy nem nyúztam meg több embert. Ez eléggé komikus volt, mivel, felé tornyosultam (arra céloz hogy magasabb volt). Nem lett volna esélye ellenem. De én sosem próbáltam meg legyőzni őt, mivel tudtam, hogy csak korbácsolást vonna maga után, mint büntetést. Szóval helyette hülye szar dolgokat mondtam neki, hogy idegesítsem őt mindenféle módon, ahogy csak tudtam. És ember, szerettem őt idegesíteni. Ez volt az egyetlen tényleges vicces dolog, amit itt csinálni lehetett.
De ennek volt egy másik oldala is..ő is idegesített engem. Mindenhol ott voltak. Volt egy Klesey irodájában, néhány a büfében, néhány a 'Speciális Foglalkozások Szoba'-ban, ahol olyan szarságokat csináltunk egész nap mint a sütés és a művészet-és-kézművesség. Ott volt egy, aki követett téged, amikor a mosdóba mentél, egy aki elkísért vacsorázni. Ott voltak mindenhol. És ha nem őr volt, ott volt valaki más, aki lenyugtatott téged bármelyik pillanatban. Ott voltak, hogy elítéljenek a hamis fölényeikkel. Minden egyes irányba, amerre a fejemet fordítottam, ott volt egy alkalmazott.
És ami még rosszabbá teszi a dolgokat, bárki lehet közülük a gyilkos.



/Folyt Köv./


*Rose szemszöge*

Tizenöt perce sétált be, nedves göndör hajjal és Brian-el a bal karján. De az alkalmazott azonnal megjelent Harry mellet, hogy még egy őrt állíttasson oda.Harry balról megközeleített engem bármiféle társaság vagy bilincs nélkül, de ez a tény nem ijjesztett meg, mint néhány hete. Nem tudom mit gondolhattam, sötét karikákkal a szeme alatt, piszok borította bőrrel és talán zsíros, száraz hajjal kellett volna megjelennie.
De ez szemben állt a valósággal, ahogyan helyet foglalt velem szemben. A telt ajkai és erős állkapcsa csábítóbbak voltak mint valaha, meglepett engem ismét, napról napra gyönyörűbbnek néz ki. És olyan mintha lenne egy kis ragyogása, ellentétben a többi beteggel. Előlről hiányzott néhány gombja az egyenruhájának, megmutatva ezzel sima bőrét. Piercingezett szemei csillogtak, ahogy találkoztak az enyémeimmel első alkalommal a héten. És utáltam ezt elismerni, de hiányoztak azok a szemek. Elsőként látni őket a napokban.....felfrissítő volt.
Beszédre nyitotta a száját, de mielőtt bármit mondhatott volna feltettem egy kérdést.
- Ismered Cynthia Portert?
- Nos, hello neked is - mondta a szokásos vigyorral az arcán, közelebb hozva magát az asztalhoz.
- Szia. Szóval ismered őt? - tovább sürgettem, minél hamarabb választ akartam kapni.
Harry feltartotta kezeit miközben ezt mondta - Adj egy percet - és aztán megdörzsölte szemeit. Türelmetlenül vártam amíg kiszedte a cigijét és a gyújtóját a zsebéből, elzárva a cigit kezeivel, hogy melegen tartsa. Ajkai közé szorította, és szívta a cigit ameddig a levegője hagyta. - Mégegyszer, ki is az? - kérdezte.
- Cynthia Porter. Egy beteg. Sötét-szőke haj, sötét szemek. Nagyjából 30 körül lehet.
Egy percre elgondolkozott, szemöldökeit összehúzta, ahogy próbált emlékezni.
- Nem, nem hinném. - mondta nagyjából egy perccel később, a cigi táncolt a szájában ahogy beszélt. - Miért?
Basszus, szóval nem ismeri. Ő volt az utolsó reményem, mit fogok most csinálni?
Sóhajtottam, mentális vitát tartottam arról, hogy csak el kellene mondanom Harrynek az egész szitut. Hogy egy tényleges páciens, és talán sokkal jobban tudna nekem segíteni abban hogy mi folyik itt, mint bárki más. Plusz, úgy érzem hogy jobban bízhatok benne azóta, mióta megmentett engem Normantól. Szóval mindent elmondtam neki.
- Nos, van egy alkalmazott, akit Thomasnak hívnak, most ezen a szinten dolgozik és láttam ahogy beviszi Cynthiát a műtőbe, amikor nem kellett volna.
- Gondolod, hogy Ő lehet a gyilkos? - kérdezte váratlanul Harry.  Felhúztam a szemöldökömet meglepettségemben, tudnia kell a feltételezett gyilkosról az alkalmazottak között. Azt gondolom, hogy amikor van egy heted hogy ne csinálj semmit, kitalálsz néhány dolgot.
- Nem, nem hiszem. Mert elmentem megkérdezni Lorit, a főnővért, erről az egészről, de nem emlékezett semmiféle Cynthiára. Ezért megkérdeztem Mrs.Hellmant, az igazgatót, és azt állította hogy senki sincs itt, akit Cynthiának hívnának. És most, nem emlékszel rá, tehát alapvetően van ott egy páciens akire senki más sem emlékszik, csak én. És ha Mrs.Hellman benne, akkor valószínűleg nem Thomas a gyilkos.
- Várj - szakított félbe Harry - Szóval azt mondod, hogy ez a Cynthia nevű személyt bevitte Thomas a műtőbe, és tudtad hogy nem kellett oda mennie, szóval érdeklődtél róla, de senki sem tudja, hogy ki ő.
Bólintottam, realizáltam, hogy milyen őrülten is hangzik.
- Láttad valaha Cynthiát azelőtt?
- Nem - válaszoltam.
- Szóval akkor alapvetően megőrültél?
- Nem! - tiltakoztam - Nem őrültem meg, csak meg kell találnom vagy találni valakit aki emlékszik rá.
- De ott van az a dolog - mondta Harry - Senki sem emlékszik rá. Kivéve téged, szóval valószínűleg őrült vagy.
- Nem vagyok őrült! - mondtam egy kicsit hangosan. Harry elvigyorodott, vidáman emiatt a dolog miatt. - Valami történt Cynthiával, és ki kell derítenem hogy mi.
Bólintott, próbált nem röhögni rajtam.
- Nos, az egyetlen alternatív az, hogy Thomas a gyilkos és Cynthia egy volt az áldozatai közül. De akkor miért lenne benne ebbe az egészbe az igazgató és a főnővér? Rose, ennek nincs értelme.
- Tudom - sóhajtottam - Ezért nincs ötletem, hogy mi történik. Nem tudom, hogy mit csináljak.
- Ha te lennék, csak kivárnám. Hátha felbukkan Cynthia. És ha nem, csak ne aggódj emiatt, és ne mondd el senki másnak. Ez nem a te gondod,  és nem akarod hogy az emberek azt higgyék hogy pszichopata vagy. Bízz bennem, ez szar.
Csak bólintottam, szükségem volt egy kis szünetre ebből az egész Cynthia dologból. Ez megerjít engem, ha még nem vagyok az.
- Azt hiszem igazad van, csak figyelmen kívül kéne hagynom ezt az egészet.
Harry bólintott, nedves tincsek hullottak az intelligens szeme felé.
- Mindegy - kérdeztem témát váltva - Milyen volt a magánzárka?
- Szörnyű - mondta - Inkább éveknek érződött, mintsem napoknak. Sok időm volt gondolkozni, tudod?
- Jah - értettem egyet. Mindig átgondolom a dolgokat, és tudom milyen érzés csapdába esni a gondolataidban.
- Min gondolkoztál? - kérdeztem. Tudtam, hogy személyes és kíváncsi kérdés volt, de nem tudtam segíteni magamon. Imádtam hallgatni ahogy beszél, és mindig vágytam arra hogy többet tudjak meg róla. Ez volt az egyik legnagyobb félelmem és legnagyobb vágyam is, hogy kibogozzam a bonyolult rejtélyt, ami Harry Styles volt.
Hálás voltam, amikor válaszolt idegenkedés nélkül, megkönnyebbültnek tűnt, hogy valakinek elmondhatja.
- Mindenen, tényleg. Főként a testeken amiket találtam, hogy uhh, látni őket eléggé megrázó volt számomra.
Tanulmányoztam erős, valahogy mégis finom vonásait, kerestem bármiféle reszketést kijelentésében. Nem kellett volna felzaklatnia őt, figyelembe véve hogy ez sorozatgyilkos. Szemei távoliak, zárkózottak voltak, mintha visszaemlékezne az incidesnre. És nem csak egy percig figyeltem/kerestem bármiféle változást a beszédében, kifejezésében.
- Arról az esétről - kezdtem - Nem hiszem hogy valaha is megfelelően köszönetet mondtam volna azért, amit tettél. Elképesztő volt.
- Semmiség volt. - mondta, próbált nem hízelegni a hozzászólásom miatt.
- Nem, nem volt semmi. Harry, megmentettél engem az erőszaktól. Nem tudom eléggé megköszönni.
- Tényleg, jó. Csak örültem, hogy időben ott voltam. És örültem hogy sikerült kómába ejtenem azt a f*szt, amíg bent voltam. - vigyorgott.
Annak ellenére, hogy a kómát okozó ereje megfélemlítő volt, nem tudtam segíteni, de nevettem a megjegyzésén.
- Én csak sajnálom, hogy magánzárkába kellett menned emiatt - mondam.
- Tényleg nem volt annyira rossz, hogy őszinte legyek - nyugtatott meg - Azt gondolom, hogy a legrosszabb dolog az volt, hogy egy hétig semmi sem volt, csak realizálam hogy mennyire hiányzik minden, tudod, idekint. - mondta, utalva a világra a Wickendale-n kívül. És újra a helyébe képzeltem magam, hogy sohasem hagyja el az épületet.
- Mit hiányolsz legjobban? - kérdeztem, nem igazán figyeltem arra, hogy mit kérdeztem.
De úgy tűnt, Harry nem bánja. - Mindent - mondta egyszerűen - Csak apróságokat, amiken általában nem szoktál gondolni. Hogy képes voltál választani, hogy mit eszel minden étkezésnél, választani hogy mit akarsz csinálni minden nap, kiválasztani hogy mit viselsz. Csak úgy választani, általában. - bólintottam, a szavakon lógva amiket komoly hangja mondott. Imádtam amikor így beszélt, mint most, nem pedig az arrogánsan és közönségesen, hanem amikor elmondta nekem, hogy hogyan érez.
- És hiányzik az, hogy láthassam a barátaimat és a családomat - folytatta - Oh és a sültkrumpli, Istenem hiányzik a sültkrumpli. Hiányzik a kutyám, az ágyam. Hiányoznak az ügyességi játékok, a TV, a sport, a sör..........a sex. - a szívem kihagyott egy ütemet ahogyan kimondta az utolsó szót, a mély, lassú és álmosító/émelyítő hangja, már majdnem dorombolás volt. Esküszöm, szándékosan tette, miközben kíváncsi zöld szemeivel vizslatta testemet.
Hirtelen képzeletek jelentek meg fejemben Harryről, felettem egy kicsivel csupasz és csillogó bőre verejtékkel, reszelős nyögés morajlott végig mellkasán. De a tisztátlan gondolat azonnal visszalökött a valóságba, ahogyan egy harmadik személy közeledett az asztalhoz.
Harry és Én felemeltük fejünket hogy megtaláljuk a teljes uniformba öltözött Jamest, miközben lenéz ránk. - Oh Hello James - üdvözölte őt Harry barátságtalan gúnyolódással a hangjában.  - Kihagytad a beszélgetésünket a sex-ről és Rose mentális egészségéről.
Megforgattam szemeimet, figyelmen kívül hagyva megjegyzését. - Szia James - mosolyogtam.
- Hey - vigyorodott el - Csak ide akartam jönni és látni hogy jól vagy e, nem jöttél vissza a büfébe valamelyik nap, és nem volt lehetőségem tovább beszélgetni veled.
- Oh igen, sajnálom. Lori uh .... Lori megállított a hallban mert szüksége volt rám, hogy megcsináljak néhány dolgot.  - hazudtam.
- Oh oké. - mosolygott James. Úgy tűnt maradni akart és beszélgetni, de Harry - el tudnál menni most - kifejezése elküldte innen Jamest. De mielőtt még elég messze juthatott volna megfordult.
- Még áll a vacsoránk Péntekre, igaz?
- Igen - bólintottam. Mindennel ami történt, konkrétan megfeledkeztem róla, de most hogy emlékeztetett, eléggé izgatott voltam.
- Király - vigyorgott.
- Király -nevettem. James arcán volt a legcukibb mosoly, egészen addig a pillanatig amíg el nem fordult, hogy visszamenjen a műszakjába. Rájöttem, hogy nekem is ugyan ezt kellene csinálnom, de Harryvel beszélgetni sokkal izgalmasabb volt, mint csak ott ülni és színlelni hogy dolgozom, miközben semmit sem csináltam. Ahogy visszafordítottam a fejemet, láttam ahogy hipnotikus szemeivel engem néz. Visszanézett és tekintete köztem és James között járt, kifejezése gondolkodó volt.
- Szóval most ti ketten b*sztok?
- Nem! - azonnal tiltakoztam, megdöbbentem a választott szavain. - Csak barátok vagyunk, Harry, az isten szerelmére.
Harry kuncogott a reakciómon, a gödröcskéi teljesen előjöttek. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nem számít mennyire is szeretem James mosolyát, sosem szállhat versenybe Harry lenyűgözően fényes mosolyával.
 



Elnézést kérek a késésért, csak nagyon keveset tudtam gépnél lenni, és amint elkezdtem a fordítást azonnal közbejött valami.De most itt van a rész, és ez a lényeg. A türelmeteket pedig nagyon szépen köszönöm ♥

Psychotic D. xX

Díj

Kaptam egy díjat Ash-től, amit nagyon köszönök <3

Szabályok:

1. Rakd ki, hogy kitől kaptad a díjat!

2. Írj magadról 11 dolgot! 

3. Válaszolj 11 kérdésre! 

4. Írj 11 kérdést! 

5. Küld tovább 11 embernek! 


11 dolog rólam 

1. Imádom az állatokat
2. Van egy kutyám, Vilmosnak hívják
3. Október 2.-án van a születésnapom
4. Egy kis városban élek Debrecen mellett
5. Imádom táncolni és énekelni, bár hangom nincs
6. Szeretek olvasni, de KIZÁRÓLAG csak blogokat
7. Utálom az iskolát
8. Önkéntes vagyok egy állatmenhelyen
9. 2011 nyara óta vagyok Directioner
10. Sok blogot olvasok
11. Szeretem fordítani ezt a blogot és örülök, hogy már van 20 feliratkozó

Kérdések

1. Mi a kedvenc illatod?   uhmm, nem tudom, lehet hogy hülyén hangzik, de szeretem a frissen fürdetett kutya illatát (ne nézz hülyének pls >< )

2. A gyermekkori éned büszke lenne most rád? sok dologban igen, de sokban nem :/

3. Van tetoválásod?  nincs, de majd szeretnék

4. Hány évesen csókolóztál először? az oviban csókolóztam egyszer, azóta nem :c

5. Kaptak már rajta hazugságon? igen, de még elsőben, azt hazudtam hogy palotában lakunk, miközben nem :c

6. Milyen koncerten voltál utojára? tavaly augusztusban volt a városban Csobot Adél, és arra elmentem

7. Szerinted mi a legjobb randihelyszín? egy szép park, vagy egy tópart

8. Mi taszít egy másik emberben? ha igénytelen

9. Mi az, amit sosem lenne merszed kipróbálni? bemenni egy csomó repkedő-csúszömászó izé közé

10. Létezik szerelem első látásra? szerintem határozottan, vagyis én hiszek benne

11. Bírsz magassarkúban járni? igen, és imádom is őket, csak 175 cm körül vagyok alapból is, és csak az ilyen 10-15 cm sarkú cipőket szeretem :c 

11.Kérdés

1. Mi a kedvenc bandád?

2. Milyen zenéket szeretsz?

3. Ha egy napra választhatnál magadnak egy szuper erőt, mi lenne az és miért?

4. Mit választanál: BFF-ed utolsó szülinapja mielőtt meghalna, vagy a kedvenc bandád búcsúkoncertje?

5. Mi fog meg téged egy fiúban/lányban?

6. Hiszel a halál utáni életben?

7. Milyen nyelveken beszélsz?

8. Kedvenc országod?

9. Legfőbb vágyad?

10. Divatosnak tartod magad?

11. Voltál már valaha igazán szerelmes?

Jelöltjeim:  

Nadia Kumanov

Do 

Nora Fülöpp 

Nesi

Bocsi, nem tudok 11 embert jelölni, mert nem olvasok annyi blogot :/ :S 

Nagyon köszönöm a jelölést, még egyszer <3

8.Fejezet

Sziasztok! Öt perc híján hajnali 1 van, de befejeztem nektek a fordítást, mert holnap(azaz már ma) nem tudtam volna befejezni, és nem akartalak titeket tovább megvárakoztatni. Nézzétek el nekem, hogyha van benne néhány nyelvtanilag helytelen mondat, eléggé fáradt vagyok. 
Nem is húznám tovább az időt, kellemes olvasást, várom a véleményeket :)
Psychotic D. xX



- Magánzárkába?? Viccelsz velem?? - kiabáltam túl hangosan a kis étkezőben.
Kelsey egy komor bólintással válaszolt, kortyolgatva a pohár kóláját.
- Ez nem igazságos! Már mióta ott van? - kérdeztem, még mindig túl hangosan.
- Nem igazságos? - visszahangoztatta. - Rose, Harry beleverte Norman koponyáját a falba ezzel kómába juttatva őt!
- Igen, de megmentett engem attól, hogy megerőszakoljanak! Vagy még rosszabb, ki tudja milyen beteg dolgok történtek volna meg. - védtem.
- Először is, halkabban, mert mindenki bámul. Miért vagy ilyen védelmező? Végül pedig, nem korbácsolták vagy vezettek bele áramot. Rendben lesz, csak egy hétről van szó.
Megsértődtem, majd megragadtam a meleg teámat. Úgy gondolom, hogy igazságos volt, a magánzárka volt az egyik legkellemesebb büntető lehetőség.
- Nos, mégis - kezdtem - amit csinált az csodálatos volt, ne számít milyen elmebeteg vagy rendetlen.
- Igen, erről - mondta Kelsey - talán nem is olyan elmebeteg mint gondoltuk.
- Miről beszélsz? - Csodálkoztam, érdeklődtem és közelebb hajoltam.
Kelsey hangja átment suttogásba, nyilvánvalóan nem akarta, hogy bárki más hallja a szobában.
- Nos, tudod hogy Harry a celláján kívül volt tegnap este, az alagsor közelében?
Bólintottam.
- Nos az áramszünet alatt lement oda.
- Az alagsorba? Miért?
Meredten néztem rá, vártam , hogy folytassa .
- Talált három holttestet.
- Mi?! - kiáltottam fel ismételten.
- Igen, de nem csak halottak voltak, meg is voltak nyúzva. És a testek túl frissek voltak, ahhoz hogy Harry áldozatai lehssenek, valaki más csinálta ezt ott.
Leesett az állam, nem akartam elhinni, amit hallottam. Ez túl sok volt.
- Oké, oké, szóval, ez mit is jelent pontosan? - próbáltam értelmesen megérdezni.
- Azt jelenti, hogy van odakint valaki, aki kapcsolatban áll a Wickendale-el, aki még mindig megölte ezeket a nőket. Valaki elrejtette odalent a testeket, aki végig lehetett akár a gyilkos ; talán Harry ártatlan.
- Igen - értettem egyet - Vagy valaki odakint csak Harry nyomába akar lépni, és Harry még simán lehet bűnös. Nem tudhatjuk biztosra.
Kelsey bólintott.
- Pontosan ez volt az, amire Mrs. Hellman gondolt. Még mindig azt gondolja, hogy Harry bűnös, ugyan így a rendőrség.
Szóval, az új információnk semmin sem változtatott. Harry még mindig rácsok mögött volt, nem ezt vártam neki egyébként. De belül a tudat, hogy valahol még mindig ott volt a gyilkos, semmi sem érintette igazán ezt az esetet. Ezen gondolkodtam, míg Kelsey meg nem szólalt.
- Rose, azt hiszem valami fontosat hiányolsz innen.
- Mit? - kérdeztem, rettegve a válaszától.
- A testek a Wickendale pincéjében voltak elrejtve. - mondta.
- Igen, és? - kérdeztem, még mindig nem értettem miért volt ez olyan fontos.
- Szóval, a személynek aki elrejtette a testeket, legvalószínűbben a gyilkos, van kulcsa az intézményhez. - mondta hangosan a hatás kedvéért. - És az egyetlenek, akiknek kulcsa van, azok az alkalmazottak. Rose, a gyilkos valaki, akivel együtt dolgozunk.

Oh, basszus.

Az étkező hirtelen túl meleg lett és levegőhiányos. Szükségem volt egy kis levegőre. És még arra is szükségem volt, hogy ez az egész meg nem történt legyen most, holnap vissza kell jönnöm ide dolgozni. A mai napom szabadnap volt, de kevesebb mint 12 órám volt ahhoz, hogy visszamenejk az intézménybe, ide a Wickendale-re, ahol bármelyik pillanatban megragadhat engem a gyilkos.
Ez nem történhet meg. Talán csak el kellene menekülnöm.
- Hát nem izgalmas? - mondta Kelsey, egy valódi mosolyt villantva.
- Izgalma? Kelsey, ez borzalmas! Egy kicsit sem akadtál ki?
- Nem igazán. - vont vállat - Ez nem azt jelenti, hogy egy másik alkalmazottat fognak választani következő áldozatnak, ez túl kockázatos. Plusz a rendőrség rajta van az ügyön, talán nem is lesz következő áldozat.
Bólintottam. Amit mondott, annak volt értelme.
- Igen. És az alkalmazott valaki a 'Ward C'-ről vagy az intézmény más részéről. Talán nem is ismernek minket. - mondtam, biztosítva a továbbiakról.
- Pontosan - bólintott - Ez az oka annak, amiért nem aggódom emiatt.
Csak felsóhajtottam és próbáltam könnyíteni az aggodalmamon. Kelsey-nek igaza volt, valószínűleg nem kellene aggódnom. Vagy legalábbis ez volt az, amit mondtam magamnak.
- Rendben va, nos jobban teszem ha megyek. - mondtam, csak szükségem volt egy kis egyedüllétre.
- Okés, hadd vigyelek haza.
Általában, tiltakozom ezellen, de figyelembe véve az új információkat, örömmel elfogadtam. Plusz hideg volt odakint, és megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett sétálnom a zuhogó havazásban.
Így lehúztuk a számlánkat és elhagytuk a hatalmas étkezőt, és elmentünk Kelsey Ford autójához. Egész úton a lakásomig az új barátjáról beszélt, Marvinról, amíg tettettem hogy hallgatom, de nem nagyon érdekelt engem ez a téma.
Elképesztő volt nekem, hogy hogyan lehetett ennyire rettenthetetlen, mindenhez olyan alkalmi volt. Mintha az nem lenne nag dolog, hogy egy őrizetlen gyilkos van velünk ugyan abban az épületben minden nap. Ezek a dolgok izgalmasak voltak számára, szerette a drámákat.
Én nem. Én rémült voltam. És amíg Kelsey csak zümmögte tovább és tovább a dolgokat, nekem mentálisan jöttek a legrosszabb lehetséges dolgok a holnappal kapcsolatba.A legrosszabb dolog ami történhet, hogy megnyúzva végzem a pince egyik szegletében.
De szerencsére a gyilkossági jelenetem rövid életű volt, amikor Kelsey lehúzódott az apartman összetett parkolójába. Gyorsan megköszöntem neki, majd felfutottam a szobámba, kinyitottam az ajtóm és ledobtam magam az ágyamra.
Annyi minden történt az elmúlt két napban, nekem csak szükségem volt egy kis időre hogy átgondoljam a dolgokat. Ez őrültség. Mármint, kezdem valójában megkedvelni Harryt, legalábbis már nem utálom őt annyira, mint korábban. És amikor elment az áram, majdnem megerőszakoltak, de Harry megmentett engem, és rádöbbentem, hogy nem utálom őt annyira. A módja, ahogyan megmentett engem, egy kicsit erőszakosabb volt, mint ahogy reméltem, de végülis megmentett engem. És aztán Mrs.Hellman látott minket, ahogy karjainkat egymás köré fonjuk. Miután megmagyaráztam neki, hogy mi történt, úgy tűnt kételkedik a korábbi döntésében, megkért, hogy zárjam be a betegeket a kulcsával.  De ezúttal megkérte James-t, hogy kísérjen el, köszönöm Istenem.  Ahogy elsétáltam, hallottam Mrs.Hellman hangját.
- Most Harry, gyere, eldöntöttem mi lesz a büntetésed.
Azt hiszem, hogy egy hét egy magánzárkában nem volt annyira rossz. Ezután korbácsolás vagy elektrosokk szokott járni, mint ahogy Kelsey mondta. És végülis tegnap szabadnapos volt, így kiszakadhattam egy kicsit ebből az őrültségből. De amint élvezni kezdtem az itt töltött időt, megtudtam, hogy a Wickendale-n egy gyilkos dolgozik. Imádnivaló.
De Kelseynek igaza volt, valószínűleg nem kellene aggódnom. Bárki a gyilkos, nem venne célba senkit sem az intézetben, ez túl kézenfekvő lenne és túl sok nyomot hagyna maga után. Rendben leszek. Ugye?

- Harry! - kiabáltam izgalmamban. Nem tudtam elhinni, hogy végre otthon volt. Nem is emlékszel, hogy hol volt, de arra emlékszem, hogy már hosszú ideje, hogy elment. És arra is emlékszem, hogy hiányzott.  Minden porcikámmal hiányoltam őt, minden csont a testemben fájt egy bizonyos szárazsággal, amit egyedül ő tud pótolni. Nem tudom megmagyarázni azt a megkönnyebbülést, amit éreztem, amikor visszatért. Olyan volt, mint egy sivatag ami végre esőt látott, mint egy ég amit leemelte az Atlasz válláról. (?)
Elsőként a lábaim cselekedtek, kivittek engem az ajtón és le a tornác lépcsőin, mindezt másodpercek alatt. Láttam őt ott állni táskákkal a kezén, a hosszú és ismeretlen utazásáról.  Szépen fel volt öltözve, kék begombolt ing, az ujjai fel voltak gyűrve a könyöke aljáig. Sötét farmeja volt, ami rögzítve volt egy övvel.  Még mindig egyenesen felé rohantam, míg ő a külsejét igazította, elértem őt másodpercek alatt.  ÉS kib*szott boldog voltam, csaknem túlnyomóan.
Nem vesztegetve az időt ugrottam a nyakába, a lábaimat a dereka köré fontam, míg karjaimat a nyaka köré. Úgy látszik, hogy ez meglepte őt, mert mind a ketten a fűben kötöttünk ki. Már nem fogtam őt közre, tenyeremet mellkasára tettem. Visszanézett rám egy imádnivaló mosollyal, gödröcskéi mélyen ültek az arcán, miközben kiengedett egy vidám nevetést. Szemei csillogtak, olyan volt mintha lett volna egy belső ragyogása, amit nem tudtam leírni. A vidám kifejezése tükrözte az érzelmeimet, mint ketten annyira boldogok voltunk, amennyire az csak lehetséges volt.
- Baby, nagyon hiányoztál - suttogta Harry, ahogy a keze felhalad a jobb arcomra. A meleg ujja kényelmesen simogatta arcomat.  És csak tartott engem egy pillanatig, szemeimet csak nézte az arcomat.
Mindezek után ismét rám nézett és bevitt.  De aztán mindkettőnknek elege lett ebből, és ajkaimat övéihez szorítottam. És ohh, az ajkai üdítőek voltak. Az ajkai hihetetlenül teltek és puhák voltak, tökéletesen illettek az enyémekre. Nyelveink könnyedséggel mozogtak együtt, mintha már sokszor csókolóztunk volna ezelőtt. És akartam, nem, többre volt szükségem ebből, szükségem volt arra hogy közelebb érezhessem magam hozzá. Semmi mást nem akartam, csak érezni a sima bőrét az enyémen, és felfalni a cseresznye-piros ajkait, de ez nem volt kiváltságos.
Mert gyengéden leemelt magáról és felállt, letisztította magát, mielőtt felém nyújtotta a kezét. Örömmel elfogadtam, azonnal összekulcsoltam ujjainkat.
- Gyere ide - mondta Harry - Van ott valami, amit meg akarok neked mutatni. - a mosolya szédült volt, szemei még mindig csillogtak.  Egészen addig követtem őt, amíg a tudat alattim azt nem parancsolta, hogy ne. Nem engedte el a kezemet teljesen addig, amíg meg nem álltunk az udvaron a hinta végében.
Vele szemben álltam, ahogyan kezei a háta mögött tartottak valamit, amit a teste mögött rejtegetett. Várakozóan néztem rá, mosolya még szélesebb lett. De meglepetésemre, végre elővett egy névtelen tárgyat, teljes fényben mutatta nekem.
Egy hatalmas konyhai kés volt. A mosolya már hirtelen nem volt gyönyörű annyira, átfordult ördögibe. És a szemi, azok már nem csillogtak, őrültek és bolondok voltak.
- Meglepetés - elvigyorodott mielőtt  odanyomta a nyakamra a kést és széthasította.


Hirtelen felültem, eláztatott a verejték, egyszerre reszkettem a hideg és a forróság miatt. Milyen furcsa álom. Gyorsan vettem a levegőt, még mindig a tegnapi ruhámat viseltem. Azt hiszem bealudtam. Tekintetem az órára ugrott, ami reggel 5 órát mutatott. Az összes remény, hogy visszaalszom, elveszett,  már teljesen ébren voltam. Elkezdtem készülődni a rettegett napra a munkahelyemen.
Az időben a zuhany alatt töltöttem, hagyva hogy a víz ellazítsa a feszült izmaimat. Ahogyan a lege víz lefelé haladt rajtam pihentető volt. Kiléptem, hogy felöltözzek. Készítettem magamnak egy szép reggelit, majd néztem egy kicsit a TV-t, hogy elüssem az időt. Tetszett, ahogyan tudtam pihenni reggel, és nem kellett rohannom az utolsó pillanatokban, mint ahogyan szoktam.
De hamarosan 7:30-at mutatott az óra, ideje volt munkába mennem. A séta rövidebbnek tűnt, mint eddig, és arra gondoltam hogy azért, mert az idő most sokkal melegebb volt. Beértem az intézetbe egy pillanat alatt, egész úton a Harrys álmomon gondolkoztam. Mármint, tudom hogy ez csak egy álom volt, de egy része nagyon is valódinak tűnt. Az egyik véglet, amikor  meggyilkolt engem ijesztő volt, de egy másik véglet, amikor megcsókolt az nem volt.
És csak egy kis bepillantás, hogy milyen is lenne őt valójában megcsókolni elég volt ahhoz, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Ha a hamis csók a képzeleteiben tökéletes volt, az igazi túl csodálatos lenne. Csak lefesteni tudtam most az ajkait. Hihetetlenül teltek voltak, csodálatosan töltött szív alakúak. Mély pinkek voltak. Valahogyan mindig fényesnek tűntek a szokásai miatt, ahogyan megnyalja őket a nyelvével, ezért sosem repedezettek. Mindig puháknak és zamatosnak néznek ki. Csak az, ahogy beszélt és ajkai megformálták a szavakat, lassan formálta, miközben beszélt.
De ez nem olyan, mint az én vágyaim hogy megcsókoljam, nem tükrözi az érzéseimet felé.  Ez csak, hogy ő olyan ellenállhatatlanul elragadó volt,  minden, a magasságától és a sovány testétől kezdve a mély rekedt hangjáig.  De ez csak a külseje volt, nem tudtam még megérteni a személyiségét. A tény, hogy megmentett engem Normantól, megváltoztatta a véleményemet róla. Mármint, elsőnek féltem tőle, aztán utáltam őt, és most már nem utálom. Furcsa volt valaki iránt így érezni, és tényleg nem értettem magamat.
Egész nap csak ő járt a fejemben, ami miatt az idő gyorsan telt. Ő volt az egyetlen, amire gondolni tudtam, tényleg, kikapcsolva a gondolataimat az intézetben lévő gyilkos alkalmazottról.
De főként ebédkor gondoltam rá, ami túl üres volt nélküle. Semmi sem volt, amit tehettem volna, ültem a helyemen és néztem a többi beteget. És most, az elmúlt két órát végigbeszéltem volna Harryvel. Nem volt ötletem hogyan fogom kibírni azt hogy csak itt ülök, anélkül, hogy találnék valamit amit csinálhatnék.
- Hey - a hang mögülem jött, kitépte a fejemből a gondolatot a göndör-hajú fiúról. Hátrafordítottam a fejem, hogy láthassam James-t, vonásai vigyorrá alakultak.
- Szia - visszamosolyogtam, meglepődtem hogy látom őt.
- Úgy néztél ki itt, mint aki unatkozik, ezért úgy gondoltam idejövök hozzád beszélgetni.
- Köszönöm - válaszoltam.
Csak bólintott, még mindig mosolygott. Nekidőlt háttal a beton falnak, ahogyan én és nézte a tengernyi őrült testet előttünk.
- A mentális betegeknek ezek az emberek nem túl érdekesek. - jegyezte meg, szemei a szobát vizslatták.
- Igen, tényleg nem. - nevettem - elég unalmas tud lenni.
- Tudom. Néha azt kívánom, hogy valaki omoljon össze, hogy legyen mit csinálnunk. - mondta és nevetett.
- Igen - értettem egyet - Ha bármi, az alkalmazottak sokkal érdekesebbek mint a betegek, most hogy egy gyilkos dolgozik itt.
- Mire célzol? - kérdezte. Szóval nem tudta.
- Nos - mondtam hezitálva - Hallottál a testekről, amiket Harry talált?
James bólintott.
- Igen, azt gondolom, hogy mindenki hallott már róluk.
Biztos voltam benne, hogy igaza van, a Wickendale elég unalmas hely. Nem történik itt sok dolog, leszámítva azt ami az elmúlt pár napban történt,  így a hírek gyorsan terjednek.
Ezután tovább mondtam neki, amit Kelsey magyarázott nekem az ebédlőben, hogy az alkalmazottak között egy gyilkos van.
- Oh, istenem - mondta James, amikor befejeztem - Ez őrültség. Tényleg azt hiszed, hogy ez valaki aki köztünk van? - kifejezése aggódó és ijedt volt.
- Nem, valószínűleg nem. Mármint, ez a hely hatalmas, legalább 30 alkalmazott van. Rendben leszünk. - mondtam neki, leginkább magamat próbáltam meggyőzni mintsem James-t.
- Valószínűleg igazad van. Csak légy óvatos. - mondta, én pedig mosolyogtam, hogy ennyire aggódik értem.
- Az leszek. - mondtam neki. Bólintott, rámeredt a gyönyörű kék szemeivel. Egy pillanyatni csend volt köztünk, míg engem nézett. Nem kínos csend, de nem igazán nyugodt csend, csak csend volt.
- Rose? - kérdezte hirtelen, megtörve ezzel a csendet.
- Igen?
- Uhm..van valami programod...a következő Péntekre? - érdeklődött egy kis idegességgel.
Elgondolkodtam egy pillanatra, próbáltam emlékezni, hogy volt e valami programom. De aztán rájöttem, hogy sosincs programom. Én csak ide járok, mióta pár hónapja elfogadtam ezt az állást, szóval nem igazán voltak barátaim Kelsey-t és James-t leszámítva.
- Nem, nincs programom. Miért? - érdeklődtem.
- Lenne kedven eljönni egy vacsorára vagy valamire? Vagy om.. egy mozi talán? Nem kell eljönnöd, én csak.. -
- Szeretnék - szakítottam félbe. Megkönnyebbülten elmosolyodott, amitől gyorsabban vert a szívem a mellkasomban. Nem volt túl sok tapasztalatom a fiúkkal kapcsolatban, de tényleg kedveltem Jamest. Mindig rendes volt és cuki. Szóval természetesen, egyet értettem.
- Király - mosolygott.
- Király - válaszoltam megfelelően a kifejezésére. Maradni akartam és tovább beszélgetni Jamesel, de nem tudtam. Mert ebben a pillanatban, használnom kelltt a mosdót. Ez csak most történhetett meg, nem igaz?
- Nekem uhm.. Nekem használom kell a WC-t. Meg tudsz bocsájtani egy pillanatra?
James csak nevetett a kérdésen, majd bólintott. Kuncogtam, majd gyorsan elindultam egyenesen a büfé ajtaja felé. Várom, hogy elrontsd a pillanatot, Rose.
Olyan gyorsan mentem a mosdóba, amennyire csak lehetséges volt, végigfutottam az épületen. Arra gondoltam, ez volt az, hogy megittam 3 üveg vizet 2 óra alatt. Még mindig mentem, tudtam hogy már csak egy sarok választ el a mosdótól. De ekkor láttam valamit, ami megállított engem egy az egyben.
Mert ott volt a folyosón Cynthia. Ő egy beteg volt, akit nem igazán szerettem, mivel megölte az édesapját. Kedves volt, már amennyire egy bűnös kedves lehet. De nem volt egyedül. Egy alkalmazott kísérte őt, meg tudtam mondani az egyenruháról.
Nem gondoltam semmire, mert sok beteg különböző helyen van az intézetben. De ahogyan a férfi hátrapillantott a válla felett, mintha nézné őt valaki, úgy éreztem, mintha valami rossz lenne ott. Mit csinálhattak?
Néztem, ahogy közeledtek az ajtó felé amit valószínűleg kerestek, mégegyszer utoljára hátranézett a vállai fölött. Nem látott engem, szerencsére, ahogyan elbújtam a sarok mögött. De én láttam őt.
Nagyjából 45 nézett ki, halvány zöld szemekkel, gondolom a néhány pillantásból, amennyit láttam belőle. Sötét haja volt, ami az egyik oldalra volt fésülve és erős vonásai, amik barátságtalanná tették őt.
Néztem, amint elérte az első zsebét, és kivette a kulcscsomóját. Ahogy kinyitotta az ajtót, egyenesen belépett maga után húzva Cynthia-t. Amíg odabent voltam, rádöbbentem, hogy mit csinálnak ott. Az volt a sebészeti szoba.
De ez az új felfogás még zavartabbá tett engem. Egyetlen páciens sem ment be a műtőbe, kivéve ha kellett neki vagy a főnővér ajánlotta. Ahol Lorival dolgoztam, ott értékeltük őket, és eldöntöttük milyen műtétre volt szükségük. Onnan átkerültek Dr. Morlin, a fősebész, kezei alá. De én sosem láttam Cynthiát a nővéri irodában, várva a havi kivizsgálásra, nem volt szüksége semmilyen műtétre.
Szóval miért vitte be ez a random alkalmazott Cynthia-t a műtőbe engedély nélkül? Mi van ha Ő volt a gyilkos? Mi van ha sunyiban megnyúzza Őt abban a szobában? Pánikhullám söpört végig rajtam, de visszatértem a felfogásomhoz. Nem fogja megölni az épület közepén, ahol bárki bármelyik pillanatban elsétálhat. Be kéne fejeznem a sok következtetést, és önmagam rémisztgetését.
Még mindig nem jöttem rá, hogy miért vitte be oda Cynthia-t, így odamentem az ajtóhoz és elfordítottam a kilincset. Nem mozdulsz, így újra próbáltam, előre-hátra forgattam. De perse be volt zárva, mint ahogy gondoltam. Azt hiszem, rossz próbálkozás volt.
De még mielőtt elmehettem volna onnan, az ajtó hirtelen kinyílt, amitől megugrottam. A férfi mögöttem az volt, akit néhány pillanattal korábban láttam. Úgy éreztem a szívem kigurik a mellkasomból, ahogy lenézett rám. És nem nézett ki túl vidáman.
- Asszonyom, nem kéne itt lennie. - mondta nekem pontosan, egy idegesítő kifejezéssel.
- Sajnálom, csak érdeklődnék, hogy van e magával odabent egy páciens? A neve Cynthia. - bosszúsan sóhajtott.
- El kell mennie, hölgyem. Kérem ne próbáljon meg bejönni, ez zavarja a beteget. - és ezzel rácsapta az arcomra az ajtót. Miért tudott csak válaszolni a kérdéseimre? Fasz.
Még mindig kíváncsi voltam, hogy mit csinálnak Cynthia-val, de az utolsó dolog amit akartam, még dühösebbé tenni őt.(az alkalmazottat) Szóval azt gondoltam, az lesz a legjobb ha csak elsétálok. Reméltem, hogy James nem bánja a várakozást, mert miután gyorsan használtam a mosdót, elmentem valakihez, aki talán meg tudja mondani, hogy mi a pokol folyik itt.

Hamarosan..

Sziasztok!

Bocsi, hogy még most sem az új résszel jelentkezem, mostanában nem voltam túl jó hangulatomban, akadt néhány zűr az életemben, de lassan megoldódik. Lassan megvan az 50%-a a résznek, most nagyon lassan haladok vele. De itt egy kis ízelítő:

"Nem vesztegetve az időt ugrottam a nyakába, a lábaimat a dereka köré fontam, míg karjaimat a nyaka köré. Úgy látszik, hogy ez meglepte őt, mert mind a ketten a fűben kötöttünk ki. Már nem fogtam őt közre, tenyeremet mellkasára tettem. Visszanézett rám egy imádnivaló mosollyal, gödröcskéi mélyen ültek az arcán, miközben kiengedett egy vidám nevetést. Szemei csillogtak, olyan volt minha lett volna egy belső ragyogása, amit nem tudtam leírni. A vidám kifejezése tükrözte az érzelmeimet, mint ketten annyira boldogok voltunk, amennyire az csak lehetséges volt.
- Baby, nagyon hiányoztál - suttogta Harry, ahogy a keze felhalad a jobb arcomra. A meleg ujja kényelmesen simogatta arcomat.  És csak tartott engem egy pillanatig, szemeimet csak nézte az arcomat. "

Szerintem megéri rá várni :D Még énsem olvastam végig a részt, úgyhogy engem is érdekel, hogy mi is fog benne történni :D

Ja és ha már itt vagyok. Van twitterem, amin ér engem bekövetni ;)

@kissbettinaaa

Mindenkit visszafogok követni :)

Igyekszem a résszel <3


Psychotic D. xX

7.Fejezet

Ezt a részt már 100%-ban én fordítottam, és még sehol sem volt fent lefordítva, szóval jó olvasást :) A következőt igyekszem holnap hozni, de nem ígérek semmit. 

Psychotic D. xX


*Harry szemszöge*

Micsoda megkönnyebbülés volt, visszatérni ide. Otthon édes otthon, igaz? Csak belélegezni ezt a dohos hányás-és-láb szagot, ráülni a nyikorgós ágyra és a poros anyagra, elzárva lenni elektromos ajtók által ezzel a semmittevéssel. Imádtam.
A lábaim csoszogtak, végig a kemény beton padlón ahogyan az utamat jártam az említett matraccal, majd leültem egy hosszú sóhaj kíséretében. Káromkodtam. Ha egy tökéletesen normális személyt bezárnak egy cellába hetekre, akkor ők is idegesek lennének.
Nincs normális ellátás, nincs jó kaja, és szörnyű büntetések, amik magukba foglalják a sok korbácsolást. Mármint, tudtam hogy a Wickendalen rossz lesz, de meghaladta az elképzeléseimet. Az egyetlen dolog a napban, ami miatt nem akartam megölni magam, az a beszélgetés Rose-al. Ő volt az egyetlen épelméjű személy, akivel tulajdonképpen meg tudtam vitatni a dolgokat.
Megpróbáltam beszélgetni ezzel a James gyerekkel, egyszer, de idegesnek látszott körülöttem. Szintén vonakodónak tűnt, hogy beszélgetnie kell velem, és úgy gondolt rám mint egy szörnyszülöttre, és csak egy szavas mondatokkal válaszolt.
És kedvelem Rose-t, határozottan. Nem úgy néz ki, mint aki fél tőle, de ha mégis félne, nem viselkedik úgy. Persze, idegesítő volt, de én is az vagyok. Ő sem úgy kezel engem mint egy normál személyt, annál inkább úgymint egy pszichológiai esetet.
Ezvolt az, amik leginkább voltunk ezeknek a 'kiváló' és 'értelmes' emberi lényegnek. De nem különböztünk sokban, tényleg. Az út, ahogy leginkább gondolni szerettem erre a dologra, az, hogy mindannyian őrültek vagyunk. Mindannyiónk elméjének van egy olyan része, ami némileg sötétebb és rendezetlen hely, de néhányan tovább fedezték fel ezt a területet, mint ameddig mások eljutottak.
Hirtelen kirázkódtam a bölcs filozófálásomból, amikor léptek visszahngját hallottam a folyosón keresztül. Elsőnek nem gondoltam semmire, mert sokan sétálgatnak a folyosókon, általában alkalmazottak, beteget vagy látogatók volak. De akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor meghallottam a hangokat.
- El kellene mondanunk Mrs. Hellman-nak? - Feszülten hallgattam a félelmetes suttogást. Egy nő, azt hiszem.
- Nem. Legalábbis én nem fogom. - egy másik nő.
- Rosemary, el kell mondanunk valakinek. Talán az egyik őrnek?
- Csinál amit akarsz Helen, de én nem veszek részt ebben. Amit láttunk, az.. - szinte láttam rajta, ahogy megborzong. - Az abszolút borzalmas, szörnyű volt. Nem akarom felidézni. Nem veszek részt benne. Csak elakarok felejteni mindent, amit láttam.
A hangjukat egyre közelebbinek hallottam, ahogy megmarkoltam a fém korlátot, amivel egy vagyok kerítve. Előrehajolva próbáltam jó kilátást szerezni az ismeretlen nőre.
- Plusz, mi állítólagosan nem jártunk odalent, ami azt illeti. Hatalmas bajba keverednénk.  - ez a hang Rosemary-é volt. Mostanra már nagyon közel voltak.
- Csak dobd el - Rosemary durván parancsolta - Végül is valaki úgyis meg fogja találni.
Ahogy kimondta a szavakat, a nők elmentek a cellámnál. Gyorsan sétáltak, és nem néztek az irányomba, így nem tudtam azonosítani az arcukat.
Nem tudtam segíteni, de kívácsi voltam, hogy mi a pokolról beszélgettek. Valami történt itt a Wickendale-n, amit már a kezdetekkor is tudtam. Valami rossz. De nem tudtam megfejteni. És most itt volt két alkalmazott, akik féltek valamitől, amit láttak az intézetben, ami csak megerősítette a gyanúmat. Ez volt az egyetlen izgalom a napjaimban, szóval nem tudtad segíteni, de kinyitottam a számat.
- Hey - suttogtam hangosan. Figyelmen kívül hagytak. Arra gondolnom kellett volna, hogy a betegek valószínüleg mindig őrült dolgokat kiabálnak rájuk. De szükségem volt a figyelmükre.
- Rosemary, Helen.  - erre már megfordultak. Az egyik elég ídős volt, valószínűleg Rosemary, a másik pedig egy fiatal hölgy volt, aki feltehetően a lánya.
- Mit akrsz? - kérdezte Rosemary elég durván.
- Mit láttatok?
- Menj vissza a celládba, Harry. - Nem volt ötletem, hogy honnan tudhatja a nevemet, de aztán rájöttem hogy valószínűleg minden alkalmazottnak tudnia kell az összes beteg nevét.
- A cellámban vagyok. - hatrozott voltam. - Csak mond el hogy mit láttál. Miről beszéltetek?
- Gyerünk Helena, menjünk. - Rosemary figyelmen kívül hagyott, megragadta Helenát a karjánál fogva és elfordította tőlem.
Basszus. Tudnom kell, vagy a kíváncsiság meg fog enni. Szóval kimentem a végtagjaimon (?) és használtam az információt ami a birtkomban volt.
- Vagy, el tudom mondani Mrs. Hellman-nak, hogy ti ketten odalent jártatok. - nincs ötletem, hogy hol - ott lent - de értékes dobás volt.
Sikerrel jártam az erőfeszítésemben, mert mind a ketten megfordultak és visszajöttek hozzám.
- És ki fog neked hinni? Egy pszihopata vagy, Mrs. Hellman azt fogja gondolni, hogy hazudsz. - mondta Rosmary. Bár úgy látszott mintha magát próbálta volna meggyőzni, mintsem engem.
- Vajon fog? - kérdeztem -  Nézd, mind a ketten tudjátok, hogy nem vagyok olyan mint a legtöbb beteg. Sosem kaptam még ostorral, és sosem borultam még ki. Engedelmes vagyok, követem a szabályokat. És ezért, Mrs. Hellman kedvel engem. Biztos vagyok benne, hogy kérdezni fog titeket erről a dologról, és egyikőtök sem akar hazudni neki, ugye?
A két nő szkeptikus pillantást cserélt, még látszólag tétováztak. Azt hiszem egy kicsit több győzködésre van szükségük.
- Gondold át. Elmondod, hogy mit láttatok, és megtartom az infót magamnak. És akkor nem kerültök bajba Mrs. Hellman-nál és békén hagylak titeket, senki sem fog rájönni a mi kis titkunkra. Senki sem fogja megtudni mi történt, rajtam és rajtatok kivül. És esetleg, ha elmondanám bárkinek is, hogy mit láttatok, senki sem hinne nekem, ahogy mondtad. Mármint őrült vagyok, igaz?
Mégegyszer bizonytalan pillantást váltottak, úgy tűnt megvitatják a dolgot pusztán a szemükkel.
- Oké, jól van. - Helena felsóhajtott amikor úgy tűnt meghozták a döntést.
- Ő beszél - mondtam meglepetten. (itt Helenára céloz, mert eddig Rosemary beszélt csak)
- A pincében voltunk, és mi.... - kezdte el, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem. - mi láttunk 2 testet....mind nő volt, azt hiszem.
- Holt testet? - kérdeztem
A félelemteljes szemei és az ingatag bólintása volt az egyetlen megerősítés amire szükségem volt.
- Igen. De nem csak halottak voltak.....meg voltak nyúzva


*Rose szemszöge*
Visszafelé sétáltam Lori irodájába jelentősen jobb hangulatban, a szörnyű időjárás ellenére. Furcsa volt, mert Harry elindított egy boldog környezetet ebben az időben, ahelyette ott hagyott volna engem mérgesen és idegesen.
Utáltam beismerni magamnak, de eléggé elbűvülő volt ebédkor is. A Clue játékaink alatt vicces volt és karizmatikus, tulajdonképpen volt benne valami édes. Valami. Ennek az édes dolognak köszönhetően nem tettem semmi durva vagy közönséges megjegyzést.
De még mindig volt benne valami...valami üdítő. Elég élénk volt a többi pácienssel szemben. Ha nem lenne egy elmebeteg bünöző, akkor valószínűleg megfontolnám, hogy barátok legyünk.
Kizökkentem a gondolatmenetemből, amikor egy természetfeletti 'BOOM' tört be az épületbe. A dühöngő mennydörgés nem enyhült,  azt feltételeztem, hogy ez csak rosszabb lesz. A vihar volt az egyik legrosszabb dolog, amit valaha is tapasztaltam. A vastag mennyezet ellenére is hallottam, ahogyan az eső csuroga tetőre. Maga, az eső hangja mindig megnyugtatott engem néhány ok miatt, de most az időjárás ezzel az érdességgel, az egész zaj ellenszenves és zavaros volt.
Két fordulóban hallottam még a csont-csörgő mennydörgést, és abban az időben visszaértem az irodához, belépte ott találtam Lorit az asztal felett görnyedve, mint általában, még több papírmunkát birtokolva. Elléptem néhány kórházi ágytól, hogy elérjem őt, majd helyet foglaltam egy kicsi széken a papírral töltött asztal előtt.
- Szia - üdvözöltem.
- Hello kedves - válaszolt, de nem nézett fel.
- Szükséged van egy kis segítségre? - kérdeztem.
-Nem - mondta - Valószínüleg nem leszünk elfoglaltak egy ideig, mert minden beteg visszament a cellájába, amíg a vihar el nem múlik. Mrs. Hellman nem akarja, hogy bármelyik is kiboruljon a vihar miatt.
Válaszol bólintottam, majd megragadtam a könyvemet az asztaláról. Mindig magammal hozom a munkába unalmas szituációk esetén, mint ez, és nagyon hálás vagyok magamnak érte.
Kikerestem, hogy hol tartottam legutoljára, és olvasni kezdtem, teljesen lenyűgöztek a szavak az oldalon. Teljesen elnyelt engem a történet, elvesztettem a fonalat, nem néztem fel, teljesen addig amíg meg nem történt a legfurcsább dolog.
A fények megvillantak, majd minden fekete lett aztn ismét világos. Majd fekete.
És fekete maradt ; elment az áram.
Felnéztem Lori-ra, amint aggodalommal teli szemeit becsukta, de csöndben maradtunk, mert utána volt egy hang. Mintha láncot húznának, vagy nehéz ajtók nyílnának. A kettőnek a keveréke volt, talán. Aztán valahol lefelé a hall-ban egy elmebeteg/őrült kiáltás.
Az ijjesztő része a dolognak nem a hangsúly mögött volt. Sok beteg hallatott sokféle furcsa zajt a feszültségben, határozatlan hangokat.
A dolog, ami miatt aggódtam a hang közelsége volt. Közel hallatszódott, túlságosan közel, aztán elhalványult, ahogy valaki elrohant az iroda ajtaja előtt.
Ennek lehetetlennek kéne lennie, mivel a páciensek be vannak zárva a cellájukba. A gondolat, hogy valaki kiszökött nevetséges volt, hiszen az autómata ajtók szigorúan bezárva tartják őket.
És amikor ez leesett. Az ajtók autómatikusak. Az áram elment. És áram nélkül az ajtók nem maradnak zárva. Szóval, most a betegek ki tudtak szökni a celláikból, és nem kételkedtem a gondolatban, hogy pontosan mit is csinálnak ők.
Közvetlen Lori felé fordultam, nem akartam hallani azt amit mond, tudtam hogy mi következett. A halvány piros vészhelyzeti lámpa fényében éppen csak hogy láttam az arcvonásait. Aggodalamat és félelmet mutattak.
- Rose? - kérdezte.
- Igen? - suttogtam, néhány dolog miatt nem mertem túl hangosan beszélni.
- Azt hiszem, van egy kis problémánk.


*Harry szemszöge*

Az ágyam szélén ültem, könyökeim a térdeimen pihentek, a kezemmel a fejemet tartottam, a történeteken agyaltam.

Nem tudtam elhinni, hogy miket mondtak, az agyam ezeken az új információkon kattogott. Ott volt három megnyúzott nő az intézmény pincéjében. Az én 'áldozataim' meg vannak nyúzva, és itt vannak. A holttesteket nem rég ölték meg, vagy legalább pontosan elég azt látni, hogy a testükről le van hámozva a bőr.
Nem egészen tudtam, hogy ez mit jelent, de minden bizonnyal jelent valamit. Már csak ki kellett találnom, hogy mit. Meg kellett néznem a testeket magamnak.
De hogy a pokolba csinálhatnám ezt? A testek álltólag a pince hátulján voltak. Valószínűleg valahol, ahol sosem lehet őket megtalálni. Szóval kell keresnem, egy felügyelet nélküli dőben meg fogom keresni őket, de az ilyen időkből sajnos kevés volt.
Pokolba, nem tudok elmenni anélkül vizelni, hogy az őrök ne vezetnének be a mosdóba, hogy biztosak legyenek abban hogy nem próbálok meg elszökni. De amikor az előtérben sétálok, mindig csak egy volt a sarokban, mármint az őrökből. Az egyetlen idő, amikor egyedül voltam, akkor volt amikor el voltam zárva a cellámban, olyankor csak én voltam és az imádott matracom. Ha csak, nem találok egy kiutat ezeken az átkozott fém rudakon keresztül..
Hirtelen megvillantak a fények, megszakította a tervezésemet, ahogyan felnéztem. Az izzók feketék lettek, majd világosak, és teljesen kikapcsoltak. Elsőnek azt gondoltam, hogy ez csak az én cellában történt, de amikor észrevettem a sötétséget a folyosón és a hirtelen hangerő emelés, az erős zajok amit a betegek mindig csinálnak.
Az áram elment, amit azonnal észrevettem.
Kirohantam a cellám ajtaján, ami már régóta fogva tart engem, szeleburdinak éreztem magam, ahogy az ajtó csúszva kezdett kifelé nyílni. El sem tudom hinni, hogy működött, és milyen tökéletes időzítés.
Hezitálva lépkedtem a cement fal mellett kifelé haladva a folyósora, remélve hogy sehol sem lesznek őrök. A szemeimmel keresni keztem őket,majd rájöttem hogy az áram hiánya miatt alig van egy minimális fény, szóval nem fogok látni semmi olyat egyébként.  Az egyetlen dolog ami viágított az a veszélyt jelső piros kis lámpa fénye volt, ez a kísérteties fény vette körül az egész helyet. Nem panaszkodhattam, mivel, legalább kijutottam abból a szörnyű börtön cellából.
Szóval most minden amit tennem kellett, hogy megtaláljam azt a három testet a pince mélyében, amit nem tudtam hogy hogyan fogok, majdnem teljes sötétségben anélkül, hogy az őrök elkapnának.
Nos, nehezebb kihívásokkat is néztem már szembe ezelőtt.

*Rose szemszöge*

- Kimegyek és megnézem, hogy mégis mi folyik odakint.
- Nem! - tiltakozott Lori - Nem biztonságos.
- Meg kell találnom Mrs. Hellman-t, nem ülhetünk itt tétlenül.
- De ülhetünk, csak várj.  Ki tudja, bármelyik pillanatban visszajöhet az áram.
- Te várhatsz, de én kimegyek oda. - mondtam neki, majd felálltam a helyemről, Itt ülni a sötétségben ijjesztőbb volt, mint kitalálni, hogy mit tegyünk következőnek.  Plusz, ha bármelyik beteggel összetűzésbe kerülnék, tudom hogyan kell kezelni őket. A nagy többséget.

*Harry szemszöge*

Megtalálni az utat a pincéig könnyebb volt, mint hittem. Gondoltam, hogy a készletek és szarságok mögött les közvetlen, én csak nem vártam, hogy ilyen hamar megtalálom az ide vezető utat. De szerencsére megtalálam.
És bármilyen komplikációk nélkül. Nos, vártam a gyors összefutásomat James-el.
De elvesztettem őt, leköröztem őt egy naggyal, remélhetőleg. Nem fogok vele találkozni egyhamar. Vagy senkivel az ügy miatt.
A folyosón, ami magába foglalta az összes ellátásos fülkét (magyarul WC) és raktár szobát, ott volt a lépcső, ami a pincébe vezetett. El volt rejtve, bár, közvetlen szemben volt a folyosóval. Csak keresned kellett és meg is találtad, egyébként valószínűleg elsétálsz mellette anélkül hogy észrevennéd.
A lépcsők fedve voltak mocsokkal, a levegő dohos volt, jelezve, hogy ez a terület hosszú idők óta lakatlan. A lábaim kopogtak az alattuk lévő betonon, ahogyan siettem lefelé az alsó szintre, figyelve a poros lépcsőket, ahogy haladtak.
Idővel, mindkét oldalamon a falak egy nagy kamrába terjedtek, ami a pince volt, mindent por fedett odalent.
Ott lent még a veszélyt jelző lámpa sem világított, adott nekem még egy nyomot/okot, hogy ez a terület nem tartozott a legnépszerűbbek közé itt a Wickendale-n.
Ott volt az egyetlen leghalványabb fény mögöttem, ami tiszta fényt adott 6 láb hatósugarában, minden más fekete volt. Azt kell hogy mondjam, a pince hatalmas volt, hála a látszólag gyér és hidegebb levegőnek.
Ha kormányoztam volna az egész hatalmas helyet, akkor szükségem lett volna egy kis fényre idelent. Óvatosan körbenéztem, a kezeim sikeresen megfogtak valamit, ami egy zseblempához hasonlított.
Próbáltam nem feladni a reményt, lenyeltem őket a legjobban ahogy csak tudtam. Felvettem a lámpát és éreztem a kiálló kapcsolót, ügyetlenkedtem vele egy kicsit, mire sikerült lenyomnom, és a fény beterítette az egész szobát.
Nos, nem csak ez volt az én szerencsém napom.
Körbevilágítottam a lámpával a hatalmas területet, keresve valamit, ami hasonlít egy holttestre. Egy kicsit körbesétáltam, keresgéltem az asztal alatt és a sarkokban. Semmi.
Az egyetlen nyom, amit találtam, egy gyenge beteges édes és rodhadt szag volt valahol a szoba sötét részében. Ez volt az egyetlen dolog amit kiszimatoltam.
Az orrom félrevezet engem néhány alkalommal, belevezet a pókhálóba és egy régi asztalba. De ennek a félrevezetésnek hála tettem egy új felfedezést, egy meglehetősen kellemetlent. Mert ahogyan megéreztem a forrás szagát, láttam egy tucat régi korházi ágyat, amiket száraz vér borított. Tucat.
De most nem tudtam ezen gondolkozni, egy küldetésen voltam, azon voltam, hogy sikerrel befejezzem.
A furcsa szag felé fordultam, ami szúrta az orrom, és mégjobban ahogy levegőt vettem. Teljes mértékben borzalmas volt azokon a bontokon, ahol csupasz voltam.
De keresztül vánszorogtam a bűzön és végül is eljutottam a pince hátsó ajtajáig. Ez volt az a hely ahonnan a szag jött, ennek kellett lennie.
Vettem egy mély levegőt, inkább a számon mintsem az orromon, és lassan kinyitottam az ajtót. És a bent lévő látvány elég volt ahhoz hogy sokkot kapjak és ziháljak.
Ott a saroknál lévő kis szekrénynél volt két hátborzongató hulla, szinte azonosíthatatlanok. Úgy néztek ki mint egysajta lemészárolt állat, bőr nélkül. Az egész testük csak hús és hús volt.
- Véres pokol


*Rose szemszöge*

Végigsétáltam az intézet folyosóin, remélve hogy megtalálom a központi irodát, ahol Mrs. Hellman a legvalószínűbben megtalálható. Meg akartam tőle kérdezni, hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy biztonságban maradjunk és meglegyen mindenki. Jobb ötlet odamenni hozzájuk, mint hogy csak üljünk és várjuk, hogy ők jöjjenek oda hozzánk.
A lépéseim túl hangosan voltak ezeken a csendes folyosókon, látszólag mintha valaki néhány lépésen belül volna és hallaná. A célom az volt hogy olyan gyors legyek amennyire csak lehetséges, hogy elkerüljek bármiféle összeütközést, de ebben a pillanatban úgy tűnt nem működik.
Ott valakit láttam futni. Meghökkentem, ahogy láttam valakit közülük. Az első gondolatom az volt, hogy megragadjam és visszazárjam őket. De túl gyorsak voltak, és messze jártak. Plusz, nem volt kulcsom sem hogy kézzel be tudjam zárni az ajtókat, szóval nem volt semmi amit tehettem volna.
Felsóhajtottam és aztán felgyorsítottam a tempóm egy lassú lökéssel. Ezzel a sebességgel  pusztán egy perc alatt odaértem a központi irodához, nem vesztegetve a időmet széttéptem az ajtókat. De senki sem volt ott.
Azt gondoltam, hogy Mrs. Hellman valószínűleg kint van és próbálja kontrollálni a dolgokat, nem ülne itt és nézné ahogyan őrültségek történnek körülötte. Mindenkit visszirányítana a cellájába.  Mármint, ő volt a gondnok.
Úgy döntötte, hogy itt még nincs vége, de helyette megterveztem az utamat visszafelé az épületbe. Mivel a központi iroda elől volt, így gondoltam hogy majd látni fogom őt.
Öt örökkévaóságnak tűnő percig sétáltam, amíg végül el nem értem a készletek raktárhelyének bejáratát. Még mindig nem Mrs. Hellma volt az.
Ebben a pillanatban hagytam a pánikot, és kétségbeesetten küzdöttem azért hogy visszakapjuk a világítást, a lélegzetvételem őrült módjára nőtt. Az összes beteg kint volt és vadul rohangáltak, Mrs. Hellman-nak nyoma sem volt, és egyetlen őrt sem láttam. Bármelyik pillanatban rámtámadhat valaki.
És aztán, amikor az aggodalmam nem volt még elég rossz, egy borzalmas gondolat ütött meg. Mi a helyzet a betegekkel a 'Ward C'-ben? Még mindig be voltak zárva a cellájukba?
De mielőtt gondolni tudtam volna rá, az aggodalmam ismét visszatért egy másik dolog miatt. Ott volt egy férfi, egy hatalmas közép-korú kopasz férfi egy kígyó tetkóval a bal szeme mellett és felém közeledett. Ő egy beteg volt, meg tudtam mondani a ruházatáról. A neve Norman volt, azt hiszem. Erősen próbálam megőrizni a nyugalmam. Egyenesen felém sétált és a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert a nehéz lépései miatt, az adrenalin lüktetett az ereimben. Nyugalom, mondtam magamnak. Semmi sem történhet.
De amikor Norman közvetlen előttem állt meg, rádöbbentem, hogy ennél rosszabb nem is lehetne.
- Hello - mosolygott. Észrevettem, hogy a fél foga hiányzik, és bűzlött a lehellete.
- Szia Norman. Gyerünk, vissza a celládba. - mondtam a leg-magabiztosabb és -erőteljesebb hangsúllyal, amennyire csak tudtam, próbáltam visszajutni a nagyterembe.
- Ne olyan gyorsan. - mondta furcsa és feszült hanggal. Nem volt erőm, ahogyan durván nekilökött engem a falnak. Ez emlékeztetett az első találkozásomra Harryvel, bár ez sokkal ijjesztőbb volt. Megpróbáltam küzdeni ellene, de sokkal gyengébb voltam, még az adrenalin löketemmel is. Most nagyon féltem, a félelmem elérte azt a pontot ahol úgy éreztem, hányni fogok.
- Norman, állj - szigorúan mondtam neki.
- Nem hiszem - válaszolta. Nem adtam semmilyen figyelmeztetést, ahogyan kezét az egyenruhám alá tolta, ami sajnos egy fehér ápolónői szűk ruha volt.
Felkiáltottam meglepettségemben és kényelmetlenségemben, ahogy húsos kezét durván tolta felfelé testemen. Kiengedett egy remegő nyögést, csak amiatt hogy érzett engem.
- Már azóta ezt akartam csinálni, mióta elsőnek megláttalak. - mondta nekem, szavai sötétek és fenyegetőek voltak.
- Kérlek, - könyörögtem, miközben fulladoztam a zokogásomban. - Ne csináld ezt.
Hirtelen valami csattant az őrült fejében, az kifejezése feldühítettnek látszódott, ahogyan a számra csapott. Fájdalmamban felkiáltottam, de el volt szigetelve a pufók ujjai által.
- Azt csinálok, amit akarok. - már szinte majdnem kiáltotta.
Egyre fentébb tolta kezét a testemen. Norman szája egy rettenetes mosolyra húzódott. Összepréseltem szemeimet, nem akartam látni az arcát, reméltem hogy valaki, bárki, segíteni fog.
De hirtelen valami változás történt a légkörben, ahogy Norman némileg elhúzta a kezét a számtól és abbahagyta a tapogatózását a testemen. Kinyitottam a szemeimet egy pillanatra, hogy lássam Norman fejét hirtelen nagy erővel a falnak csapódni. A szemeim tágra nyíltak, ahogy megláttam Harryt, és életemben nem voltam még boldogabb hogy láthatom őt.  Csaknem a nyakába ugrottam egy hatalmas öleléssel.
De ő még nem fejezte be, ahogyan keze rácsapódott Norman kopasz fejére még egyszer. Állkapcsa megfeszült és szemei feketék voltak, düh-vel teltek. Harry hatalmas ereje nyílvánvaló volt, ahogy nekicsapta Norman fejét a tégla falnak émelyítő ropogással. Elhajította az öntudatlan és esetleg halott testét a földre, mintha valami szemét lenne. (Harry hajította el Normanét)
Majd Harry hirtelen szembefordult velem, vonásai azonnal ellágyultak.
- Rose, jól vagy? Bántott téged? - kérdezte, törődés hallatszott hangjában és aggodalom csillogott szemeiben.
Nem válaszoltam neki, de helyette remegve elléptem a faltól, megykönnyebbülés járt át.
És ebben a pontban, nem tőrődtem azzal, hogy Harry egy szellemi beteg, aki talán megkínzott három nőt, de azzal már igen, hogy ő csak megmentette az életem a valaha volt legrémisztőbb pillanattól az életemben. És szükségem volt most egy kis vigaszra, nem számított hogy kitől.
Szóval odamentem hozzá, és karjaimat dereka köré fontam. Úgy tűnt, némileg mintha őrök fogták volna meg, de aztán viszonozta az ölelésemet és izmos karjait vállaim köré fonta.
Arcomat szövet ruhájába dörgöltem, a zokogás megkönnyebbülés volt.
És hagyta nekem hogy sírjak egy pillanatra, miközben azt suttogta "Shh, rendben van. Mostmár biztonságban vagy." a fülembe. A gesztusa megnyugtató volt, ahogyan a hátamat dörzsölte megnyugtatott, csökkentette a könnyeim hullását.
Ez őrült érzés volt, nem tudod irányítani azt, ami veled fog történni. Betegség, szadizmus, egy elmebeteg szatír, kétségtelenül rossz dolgok a fejemben. Ijjesztő volt, kimondani a legkevésbé. És aztán jön egy személy aki minden rossz dolgot elránt tőled, ami elragandtatt, a megkönnyebbüléssel ami egészen olya mint egy hllámvasút.
- Köszönöm. - motyogtam Harry mellkasába, kontrollálva a sírásom.
- Természetesen. - válaszolta nyugodt hangsúllyal. Annak ellenére, hogy ordibáltam, hogy hagyjuk egymást, az ölelés túl meleg volt és kényelmes.
De ennek hamarosan vége lett, ahogy több léptek hallatszódtak lent a hallból. Elmozdítottam a fejem Harry mellkasáról, hogy lássam Mrs. Hellman-t felénk sétálni, tekintetét rám irányította, ahogy csücsörített ajkaival.
Neki volt a legrosszabb időzítése.
- Nocsak, nocsak, nocsak - gúnyolódott Harryn - Mi van itt?

6.Fejezet

Ezt a Fejezetet csak holnap terveztem hozni, de egy olvasó kérésére ma hoztam :) Remélem nem bánjátok :) A 7.Fejezetet holnap vagy holnapután tervezem hozni 
Psychotic D. xX

A hideg utcákon sétáltam, és nem sok kedvem volt dolgozni menni.Az idő hideg, és havas volt, de valami más volt az, ami depresszióssá és kicsit nyúzottá tett.Talán ez csak egész egyszerűen egy ilyen nap volt. A mostani szar hangulatom ellenére, mosolyogva emlékeztem vissza arra amikor tegnap James-el mentem hazafelé. Végig úriember volt, és a maga cuki módján vicces is.Kezdtem megkedvelni,és szívesen eltöltöttem volna vele több időt is. Nem olyan volt mint Harry.Valójában szerintem ők szöges ellentétei voltak egymásnak. James szerény volt és édes,amikor Harry pedig bunkó és beképzelt.James egyértelműen keményen dolgozott a kapcsolatunkon, Harry pedig fütyült rám. Ahogy minden másodpercben egyre jobban nőtt a James iránti szimpátiám,hasonlóan a Harry iránti gyűlöletem is.Olyan volt ez mintha a James iránti szeretetem, és a Harry iránti utálatom szembeszálltak volna egymással. A pszichopata gondolatánál, egy ismeretlen érzés nyilallt belém. Bármi is volt az az érzés, egyáltalán nem tetszett.Hogy bűntudat vagy utálat volt, nem tudom.De fejfájást okozott nekem az biztos. Egy fejrázással megpróbáltam kiverni a fejemből a képet, a rendezetlen tincseiről,és a cseresznye piros szájáról…Nem akartam arra elpazarolni az időmet hogy róla álmodozzak. Ahogy közelebb értem Wickendale épületéhez, észrevettem egy szép autót, ami éppen megállt a kőlépcsőknél.Én is szeretnék egy autót. Már spórolok rá, és hamarosan venni is fogok egyet, ami majd megszabadít attól hogy gyalog kelljen dolgozni járnom ebben a szörnyű időjárásban. A bejárati ajtó kinyílt, és egy jól öltözött nő lépett ki rajta. A ruhája bézs színű volt,egy kabáttal kiegészítve.Kifejezetten csinos volt.Vállig érő aranybarna haja volt,és az arca alapján a harmincas éveinek közepén járhatott. Miközben a macskaköves lépcsőn ment felfelé azon töprengtem mit csinálhat itt.Majd megláttam a kezében egy nagy kamerát. Riporter volt. Nem tudom miért, de ideges lettem hogy itt van.Tudom csak a munkáját végezte, de a legtöbb riporter kíváncsiskodó volt, és felsőbbrendűnek érezte magát.Nagyon ellenszenvesek voltak számomra. Néhány lépéssel mögötte beléptem az épületbe, ahol megcsapott a fülledt levegő.A nővérek irodája felé indultam, de megtorpantam mert lekötött az a látvány ami előttem zajlott.A riporter megállította Ms. Hellman-t aki olyan boldogtalannak tűnt mint általában.Úgytűnt mintha az ismeretlen riporter valamiről vitázna vele, de nem tudtam leolvasni a szájáról a szavakat, egy dühös kiabálás miatt valahonnan a hallból.Azután Ms. Hellman még mondott valamit,ami miatt a riporter dühösen kiviharzott az épületből.Mi a pokol volt mindez? Figyelmen kívül hagytam ezt a jelenetet, habár nem tűnt jó ötletnek.Eldöntöttem hogy csak sétálok tovább az iroda felé, amikor észrevettem egy hullámos hajú személyt aki felém tartott. “Kelsey”-kiáltottam.

- Hey Rose, te meg hol voltál?

- Dolgoztam. - válaszoltam egy vállrándítással.

- Csak néhány napja, de igen. - nevettem.

Kelsey nagyon elfoglalt volt a pszichológusi állása miatt ami a Tanácsadási szárnyban van, az én állásom pedig a vele szemben lévő szárnyban, és az én feladatom pedig hogy ellenőrizzem a betegek testi egészségét.Emiatt nem találkozunk annyit munka közben mint amennyit én szeretnék.De ezen a héten még kevesebbet is mint általában. Szememmel az órát kerestem,tudni akartam menyi időm van beszélgetésre.Hamar érkeztem, így hát volt néhány felesleges percem.
- Szóval mi történt az elmúlt napokban?- kérdeztem.

- Semmi különös - mondta.

Habár eközben a szemével körbe pillantgatott mintha aggódna valami miatt.

- Veled mi újság?- úgy tűnt témát akart váltani.

Elkellet mondanom néhány dolgot neki Harry-ről, habár nem sok mindent tudtam.Csak néhány percig beszélgettünk,de valahogy azért elmondtam neki. Elmeséltem minden beszélgetésünket, amikre emlékeztem.Úgy döntöttem megtartom magamnak az olyan kínos részleteket, mint amikor Harry kezei a combomon kalandoztak…Ez az emlék felébresztette bennem az égő vágyat, de én hirtelen igyekeztem ezt elfojtani magamban.

- Wow-mondta elkeseredve amikor befejeztem a mondandómat.

- De hát ez nem fair

- Um, én sem éreztem igazán szerencsésnek magam…

- Szeretnék beszélni vele és megakarom tudni mi jár a fejében - mondta,és kicsit zavarodottan nézett, mintha megpróbálta volna elképzelni mi járhat Harry fejében.

Ő értette az elmebajosak gondolkodását,tudta mit miért tesznek, és hogy miben különböznek a normális emberektől.

- Nem láttad még őt az irodádban?-tűnődtem.

Általában Kelsey találkozott az összes pácienssel maximum egy héttel az érkezésük után.

- De igen, találkoztam már vele - Okosabbnak tűnt mint a többiek, és csak úgy gondolt rám mint egy diliorvosra.Elég zárkózott, de én szeretném ha megnyílna előttem, és tudnánk normálisan beszélgetni.De ha nem, akkor megpróbálom kikérdezni, és lejegyzetelni amit mond."

- Azt inkább ne csináld-válaszoltam egyszerűen Kelsey pedig mintha gondolatban bólintott volna.

- De most viszont elfogok késni. Később találkozunk

- Várj, mondanom kell valamit.

Úgy tűnt Kelsey még nem tudta befejezni azt amit amiről az előbb beszélt.

- Én….ööö…Én.. - kezdte, és mozdulatlanul nézett rám.

De ezután újra úgy pillantott körbe, mintha aggódna valami miatt.

- Mindegy inkább hagyjuk.Később találkozunk

Majd megfordult, és elsietett. Ez nagyon furcsa volt.Kíváncsi voltam mit akart volna mondani.De nem volt rá időm hogy utána menjek és megkérdezzem, mert akkor elkések.Egy dolog van amit jobban utálok annál, hogy nem tudok valamit. Elkésni. A mai nap az unalom és a rengeteg elfoglaltság keveréke volt.Megnyugodtam, mint mindig amikor az óra delet ütött, és mennem kellet felügyelni az ebédlőbe.Az volt a vicc az egészben, hogy még nekem kellet kellemetlenül éreznem magam amiért látnom kell Harry-t,pedig az ebédidő volt a kedvenc részem a napban.Érdekesebb volt annál hogy az egészségügyi felszereléseket gyűjtsem össze, vagy besegítsek a papírmunkába. Ahogy beléptem a dupla szárnyú ajtón a hatalmas ebédlőbe, a szemem egyből őt kereste.Az elbűvölő megjelenésével, általában könnyen kitűnt a tömegből.De sehol sem láttam őt, ezért felkaptam a játékasztalról egy pakli kártyát és leültem oda, ahol várni szoktuk egymást. Az ujjaim között forgattam a kártyákat, de egy idő után már kezdett nagyon unalmassá válni a várakozás.Ezért letettem az asztalra a kártyákat és összekevertem őket.Szétválogattam őket számok szerint, majd újra összekevertem őket.Plusz öt perc várakozás után, a kártyákat a mintájuk szerint kezdtem el rendezgetni,próbáltam valahogy lefoglalni magam.Már ott ültem tíz perce és ő semmi jelet nem adott magáról.Vajon hol lehetett? Ahogy ez a kérdés átfutott az agyamon, Harry belépett az ajtón. Olyan volt az egész mint egy filmben.Mintha egy reflektor hirtelen megvilágította volna,úgy ejtette foglyul az emberek tekintetét a teremben.Úgy nézte őt mindenki mintha híres lett volna.Úgy tűnt mintha mindenki tisztelné őt vagy pedig rajongana érte.Sőt a legalattomosabb páciensek olyan vigyázva néztek rá mintha félnének tőle, hogy rátámad valakire. De ő nem tette. Kéjesen megnyalta ajkait, és felém igyekezett közben hanyagul szétnézett a teremben.

- Rose -nyugtázta miközben leült,én pedig kissé meglepődtem rajta

.Azok után hogy tegnap milyen dühösen viselkedett velem, azt hittem nem fog idejönni hozzám.

- Szia Harry

Ő csak hallgatott.Ez nem nyugodt csend volt, hanem inkább kínos. Harry pedig távol bámult tőlem.Megpróbáltam azzal enyhíteni a feszültséget,hogy elkezdtem összekeverni a kártyákat.Nem akartam azon görcsölni hogy mit mondjak, ezért próbáltam úgy tenni mintha a kártyakeverés lefoglalt volna.Megugrottam amikor megérintett hogy megállítson;az érintése olyan gyengéd volt.

- Nem szeretnék most kártyázni - mondta.

Megkérdeztem hogy mit csináljunk helyette, reméltem hogy nem azt mondja hogy csak beszélgessünk.Nem szerettem azt ahová kilyukadtak a beszélgetéseink…De szerencsére felállt a székéről és átsétált a játék asztalhoz.Nagy meglepetésemre felemelt egy társasjátékot, úgy láttam a Clue volt a mély zöld színű dobozban.Majdnem olyan színe volt mint Harry szemeinek,csak nem volt olyan lélegzetelállító. Visszajött majd kezében a dobozzal leült,és rátette a Clue-t a kártyákkal és különböző játék darabokkal teli asztalra.

- Clue? - kérdeztem megerősítve a választását.

- Igen - válaszolta kissé cinikusan, és elkezdte előszedni a játék részeit a dobozból.

A hangulat ma sokkal világosabbnak tűnt mint máskor, aminek én nagyon örültem.

- Ez egy rossz választás volt, mert nincs olyan játék amiben ne nyernék - mondtam neki.

- Biztos vagy benne?-kérdezte kihívó mosollyal.

- Igen határozottan.A családommal volt hogy ötször egymás után játszottunk ilyet, és mindig nyertem -  emlékeztem vissza mosolyogva.

- Nos nem vagy valami különleges,ezért én csak a tehetségedet akarom - mondta egy kis szarkazmussal a hangjában. - És mondd, a te családod a legboldogabb, és leggazdagabb akik a Harvard-ra vagy pedig egy orvosi egyetemre szánnak téged.Igazam van?

A feltételezései a családomról kicsit provokáltak engem, de távolról sem közelítették meg az igazságot.

- Nem, egyáltalán nincs igazad.Az apám alkoholista volt, és elhagyott minket amikor még kicsi voltam,akkor lövésem sem volt róla hogy miért ment el, mert úgy tűnt egyáltalán nem fájt neki.Ezért a szegény körülmények között élő nagyszüleimnél laktam egy ideig, és volt hogy annyi élelmünk is alig volt hogy ne haljunk éhen.Szétdolgoztam magam hogy tudjak szerezni egy kis pénzt, majd magamnak vetem lakást, és most itt is szarrá dolgozom magam.Szóval miért nem hagyod abba a nyavalygást,és foglalkozol a magad dolgával?

Az arckifejezése felbecsülhetetlen volt

- Sajnálom Rose,nem tudtam - mondta.

A szemeivel bűnbánóan, és sajnálkozva nézett rám, de akkor eszembe jutott hogy a pszichopaták kitűnően utánozzák az emberi érzéseket,ezért nem tudtam hogy a bocsánatkérése őszinte vagy nem. Miután kimérgelődtem magam

- Rendben van. Amiért csakúgy elmondtam ezt ,neked is mondanom kell valamit magadról

- Rendben. - mondta egy vállrándítással. - Mit akarsz tudni?

Egy csomó minden volt amit megakartam róla tudni,a szavak pedig egymás után hagyták el a számat.

- Megölted azokat a nőket?És ha igen, miért?Mi történt velük igazából?Hol nőttél fel?Szoktál beszélni a szüleiddel?Hogy dolgozta fel a családod ezt az egészet?És hol voltál…

- Woah- -nevetett, és feltartotta a kezét. - Lassíts baby. Most csak egy kérdésre fogok válaszolni.

A fenébe.Valószínűleg válaszolt volna több kérdésre is, ha nem kezdem el egyből vallatni.Abban a pillanatban úgy gondoltam,hogy nem zavarom össze ezt az egészet.Egy olyan kérdést akartam kiválasztani amiből megtudom hogy bűnös-e vagy nem, de egy részem még nem akarta tudni azt.És kételkedtem abban is hogy az igazat mondaná-e.

- Oké,ha kérdezek valamit, megígéred hogy őszintén fogsz válaszolni?- Bólintott, és összekulcsolta kezeit,és komoly arccal a szemembe nézett.

Végül kiválasztottam a kérdésem, ami remélhetőleg elég könnyű neki és őszintén fog válaszolni,és nem mellesleg elég ahhoz hogy többet megtudjak ki is az a Harry Styles.

- Mi a legnagyobb félelmed? - kérdeztem végül.

Harry nem válaszolt azonnal,helyette összeráncolta a szemöldökét,közben pedig kivett egy cigit, és egy öngyűjtót az ingje zsebéből.Utáltam kimondani, de amikor tölcsért formált kezeivel az öngyújtó köré, és rám pillantott miközben beleszívott a cigijébe, teljesen elbűvölt a látványa.Halálosan szexi volt.

- Jó kérdés - motyogta, és a cigit a szája sarkába mozdította.

Türelmesen várakoztam, amíg helyreigazította magát, és visszategye az öngyújtót a zsebébe, mielőtt újra találkozna a tekintetünk.

- Tényleg az akarod tudni, hogy mi a legnagyobb félelmem? - kérdezte, és kifújta a gyűrűző füstöt.

Bólintottam, és reméltem hogy abbahagyja ezt a csábítóan lassú beszédet.Körbenézett mintha valaki túl közelről figyelte volna.

- Az én legnagyobb félelmem az, hogy soha nem fogok kiszabadulni innen.Hogy itt fogom eltölteni életem hátralevő részét.Hogy nem lesznek gyerekeim,vagy saját házam, munkám,sőt még saját ruháim sem. Itt fogok ülni ezekkel az idióta pszichopatákkal, nem fogok tudni senkivel sem normálisan beszélgetni, csak veled. Egy mocskos cellában kell élnem,sikoltozásokat és motyogásokat kell hallgatnom éjszakánként. Nem tudok eleget aludni, és borzasztóan érzem magam.Ez a hely maga elég ahhoz hogy az ember őrültté váljon. És mi lesz ha itt halok meg Rose?Ha ez az épület lesz minden amit az elkövetkezendő 50 évben látni fogok?Nem lesz semmi ami kijuttasson innen,mert nem kapok hozzá semmilyen segítséget. Temetés helyett, az emberek az épület előtt fognak sétálni,és azt fogják kiabálni:"Úgy hallottam tegnap este végre meghalt az az őrült aki megkínzott 3 nőt"örülni fognak amiért meghaltam,és az utolsó emléke mindenkinek az lesz rólam, hogy az az elmebeteg végre kimúlt.És a legrosszabb az egészben hogy ez a félelmem sosem tud elmúlni.

Miután feleszméltem abból amit mondott,csodálkoztam azon hogy ilyen részletesen megosztotta ezt velem.Hirtelen megsajnáltam.Szerintem nem érdemelné ezt meg, de azt sem tudtam igazán elképzelni hogy mi lenne belőle ha nem itt a Wickandale-ben élne. De az sem hangzott túl kellemesen hogy itt töltse élete hátralévő részét.És mi van ha valójában ártatlan? Mi van ha mindvégig itt kell lennie a semmiért? Igyekeztem összeszedni magam, hiszen ő bűnös.

- Ez az egész nagyon durván hangzik, de még sem tudom azt mondani hogy sajnállak - mondtam neki.

Csak lefelé nézett és sóhajtott egyet,mintha kifújta volna a cigi füstöt.

- Tudod ha megpróbálnál barátkozni a többi pácienssel, nem lenne olyan rossz - javasoltam neki.

Harry erre gúnyosan nézett,és megrázta a fejét.

- Kösz,inkább nem.

- De miért?

- Te most ugratsz? A legtöbb ezek közül az emberek közül arra is képtelen hogy elmondjon egy összefüggő mondatot.

- Ez nem igaz, a legtöbb beteg nem olyan őrült mint amilyennek látszik. Próbáltál már valaha beszélgetni velük ? -  kérdeztem.

- Nem, és nem is szándékozom.

- Ez baromság.

- Jaj ne már Rose. Ne csinálj úgy mintha valaha is a közelébe akartál volna menni ezeknek az embereknek mióta itt vagy. Egyszerűen csak elkerülöd őket, és felveszed a fizetésed.

Hát ez elhallgattatott. Igaza volt valójában én soha nem akartam barátkozni az itt élő páciensekkel. Rápillantottam Harry-re de ő nem nézett rám, ezért nem tudtam kiolvasni a tekintetéből hogy mit érezhetett.Hirtelen felnézett, de akkor sem tudtam semmit kiolvasni a hosszú szempillái mögött megbújt zöld szeméből. Az ábrázata nagyon komoly volt, miközben kinyitotta a száját hogy mondjon valamit.

- Lehetek Mr. Green? - kérdezte.

Hirtelen kitört belőlem a nevetés,és lenéztem az elfelejtett társasjátékra.

- Természetesen.

- Szép a mosolyod - mondta hirtelen.

- Mi?

- Azt mondtam hogy szép a mosolyod. - vigyorgott,és egy káromkodás kíséretében elpirult,miközben kezét az arcomra tette.

Utálom amikor ilyennek történnek…

- Köszi - motyogtam.

Tovább akartam lépni ezen a megjegyzésén, és nem akartam hogy elpiruljak,ezért lenéztem a kis akció figurákra az asztalon, és elfoglaltság képen azokkal szórakoztattam magam. Mielőtt elkezdhettük volna a játékok Ms. Scarlett hatalmas robajjal belépett az ebédlőbe.Harry és én egyszerre néztünk fel, mintha az égre akarnánk pillantani,de ebben megakadályozott minket a szürke plafon. Egy páciens akinek az volt a neve hogy Damian , de én nem ismertem őt,oda sétált a kis ablakhoz ami a terem egyik sarkában volt.Vadul néző szemeivel bámészkodva figyelte az eseményeket úgy látszott az érdekli ki jött be az ebédlőbe.

- Woohooo  - nyerített fel ló hangon,körbefordult és a szemembe nézett.

A teremben csend lett és,mindenki az izgalom okát próbálta megtudni.

- Ott egy vihar közeledik.

5.Fejezet

A tágas utcák teljesen üresek voltak,csupán a nagy hó takarta őket,ami erősen esett az égből. Sétáltam előre miközben szorosan magamhoz fogtam a kabátom a hideg időjárás miatt. Csak vártam a percet, amikor végre otthon vagyok a meleg ágyamba. Hosszú volt a mai nap, és a fejfájásom is visszatért, azon voltam, hogy gyorsabbra veszem a tempóm, amikor hallottam,hogy valaki a nevemet kiálltja.

- Hey,Rose,várj meg.

Ki a fene lehetett az?! Megálltam,és megláttam őt. James volt és előttem állt közel 6 láb távolságban. Magas, szőke; rendezett hajjal,tengerkék szemekkel,nem vékony,de nem is kövér, kb 24 év körüli.

- Oh,szia James,mit keresel errefele? - Csodálkoztam.

- Éppen itt jártam, hogy elérjek egy vonatot, amivel haza mehetek. És te?

- A házam pár sarokkal arrébb van. Gyakran járok erre.

- Oh,cool,mehetnénk mostantól együtt. - mondta és küldött felém egy kedves mosolyt.

James mindig kínosan érezte magát velem,de ez aranyos.

- Oké,jól hangzik - mondtam miközben sétáltunk a ház felé.

Elég közel voltunk egymáshoz,így minden egyes lépésnél összeért a vállunk. Vártam,hogy kérdezgessen rólam és Harry-ről,de szerencsére nem kérdezett.

- Nos,nemrég kezdtél el dolgozni a Wickandel-ben és máris úgy néz ki,hogy Mrs.Hellman megkedvelt téged. - mondta

- Nem gondoltam volna, hogy képes bárkit is kedvelni

- Hey,ne lepődj meg ennyire. Én történetesen egy kedvelt személyiség vagyok.

James kuncogott,és ez volt az egyik legszebb nevetés amit hallottam.

- Miért gondolod,hogy kedvel engem egyáltalán? - csodálkoztam.

- Nem tudom.

Vett egy mély levegőt és ahogy kifújta,látszódott a lehelete a hideg miatt.

- Talán nem kedvel téged vagy csak kevésbe utál,mint minket.

 - Oh,ezt most értsem bóknak? - kérdeztem.

- Igen,ezt bóknak szántam - nevetett.

Az egész beszélgetésünk alatt nevettem és mosolyogtam,és rájöttem,hogy nagyon kedvelem őt. Megnyerő volt és kedves. A hideg levegő és a jeges hópelyhek ‘letelepedtek’ a kabátomra,és egyre jobban dideregtem a sötét ég alatt.

- Fázol? - kérdezte

- Nem,jól vagyok. - hazudtam

- Tessék,itt a kabátom,vedd fel. - ajánlotta,és levette a kabátját.

- De akkor te fogsz fázni - tiltakoztam

- Meg tudom oldani - mondta és a meleg anyagot ráhelyezte a vállaimra.

Egy kis ideig engedelmeskedtem,hagytam, hogy felmelegítsen,és mélyen beszívtam a kabátja illatát. De amikor elkezdett dideregni,rosszul éreztem magam.

- Köszönöm. - átnyújtottam neki a kabátot,hogy betakarjam vele mindkettőnk vállát,és közelebb bújtunk egymáshoz,így sokkal melegebb lett. Miután egy kis csöndben továbbmentünk ,nem kínos csend,inkább megnyugtató, James megszólalt:

- Nos,az állomás rögtön itt van jobb oldalon,azt hiszem itt elválnak útjaink. - vigyorgott

- Rendben,majd látjuk egymást később. Oh,és itt a kabátod..

- Nem,tartsd meg.Majd holnap elhozod a munkába,az út többi részén megleszek

Néztem őt,és gondolkodtam,hogy mondjak-e neki ellent,hogy igenis vigye magával,de eldöntöttem,hogy nem akarok most evvel foglalkozni.

- Oké,köszi

- Semmiség,látlak holnap

- Jóéjt James

- Éjszakát,Rose - mondta és befordult a sarkon. Egyedül maradtam,miközben sétáltam hazafelé.

A mai nap eddig könnyen ment. Nem volt sérült,nem úgy mint tegnap,és most csak Lori és én voltunk itt. Újratöltöttem a készletet,és kitisztítottam az egész szobát,hogy elüssem valamivel az időmet,de nem tudta elterelni a figyelmem  a minapiról. Tudom,hogy Lori régóta itt dolgozik,talán tudna válaszolni a kérdéseimre  ami miatt égtem a vágytól hogy megkérdezzem .Tudom,hogy ez a hely sötét volt,úgy értem ez egy menedékház volt a bűnözőknek,viszont  attól féltem,hogy olyan ijesztő dolgokat tudok meg,amit eddig még nem tudtam.A kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél,szóval amikor éppen papírokat töltött ki,én pedig az ujjaimmal babráltam,eldöntöttem hogy rákérdezek.

- Hey Lori

- Igen drágám? - kérdezte kedvesen.

- Um..Nos,minap ellátogattam az épület olyan részeire,ahol még sosem jártam,és..láttam egy ajtót amin az állt ’Ward C’..és csak érdekelt mi az.

Lori abbahagyta  az írást és lemerevedett.Így volt még percekig.Már azon voltam,hogy megkérdezzem jól van-e,amikor megfordult a székével.Megnyalta az ajkait,és kiengedett egy mély sóhajt,amiről tudtam,nem jelent jót.

- Rose,had magyarázzak meg neked valamit.

Bólogattam,és vártam,hogy folytassa.

- Nagyon sokan vannak ebben a világban,ugye?sok millió ember. Közülük sok jó ember. Ápolók,hívők ,és önkéntesek. Minden nap jól végzik a munkájukat. Tisztességes emberek,akik megnyílnak másoknak,és tanácsot adnak,felveszik az utcáról a szemetet . Normális,jó emberek. De ha léteznek jó emberek,egyértelműen rosszak is. Emberek aki ölnek,verekednek,önzőek és  kapzsik. - megállt,és megbizonyosodott róla,hogy hallgatom őt.

- Vagyis nagyon sok ember jó,és nagyon sok ember rossz. De te azt gondolod,van néhány aki rendkívüli módon kedves és  tiszta. Elkötelezett emberbarátok,mint te,akik jókat cselekedtek,és mindent megtettek másokért,mint Gandhi. De mint mondtam,vannak akik ezeknek teljesen ellentéte. Szadista emberek,akik szeretik végignézni mások szenvedését .Ezek az emberek vannak bezárva a ’Ward C’-be.

Vártam,akartam,hogy mondja tovább.

- Súlyosan elmebeteg emberekről van szó. Még csak nem is lehet őket embernek nevezni. Inkább állatok ,akiket soha nem kellett volna megteremteni. Szörnyű tetteket követtek el,beteges dolgokat,mint hogy megkínoznak nőket,és ez számukra jelentéktelen tett. Dolgokat,amiket mi el se tudnánk képzelni,dolgok,amik sebet hagynak rajtad örökre. Az ő elméjük sokkal sötétebb mint a miénk,és ezt nem értik meg. Majdnem olyanok,mintha gonosz démonok szálltál volna meg őket,és bár hívtunk nekik papokat,ez sem segített.

- Wow - csak lélegeztem ,amíg fel nem fogtam,miket művelnek

- Rose - mondta,és komolyan nézett rám. - Kerüld el őket. Nagyon kítűnőek a biztonsági őrök,de kérlek,de akkor is,maradj távol a ’Ward C’-től’

Beleegyezően bólogattam.

- Egyébként hány páciens van itt?Van valami amivel megpróbálják meggyógyítani őket?Öltek meg már alkalmazottakat?

- Nos,amióta a Wickandel-nek van a legbiztonságosabb és legnagyobb területe az országban,sok embert szállítottak ide a világ minden tájáról. Betegek,pszichológusok és orvosok. Nem tudom a teljes létszámot,talán pár százan.

Tágra nyílt a szemem a meglepődéstől. Gonosz,rosszindulatú,ördögi emberek százai vannak bezárva velem egy helyre ebben a percben.

- Az orvosok megpróbálnak segíteni nekik,és néhányukat sikerül meggyógyítani. Lobotómiákat (homloklebenyműtét) és elektrosokkos kezelést adnak és néhány műtétet is elvéheznek. Bár nem tudom,hogy ez segít-e. Igazából nem tudok erről sokat. Legtöbbjük titkosított információ. És hogy halt e már meg ember,nem tudom. Talán nem. Úgy értem , a biztonságuk elég szűk.Nagyon elzártan tartják a betegeket. Ez minden amit tudok

Újra bólogattam és végiggondoltam az egészet elölről. Megpróbáltam belegondolni,hogy miket tehettek Lori elmondása szerint,de nem tudtam. Talán így jobb.Nem tudtam mit csinálni,csak szerettem volna tudni amit nem tudok. Mert utáltam nem tudni dolgokat.

- De Rose ne aggódj,ez nem azt jelenti hogy bármikor is megközelíthetik az épület ajtaját. Biztonságban vagyunk .E miatt ne félj.

Ennek ellenére nem  attól féltem hogy megszöknek,hanem hogy amit Lori mondott róluk,igazak .Megráztam a fejem,és próbáltam elterelni ezeket a borzasztó gondolatokat.

- Egyébként mennyi az idő? - tereltem el a beszélgetését

- 12:oo

- Oh ne,késésben vagyok. Mennem kell felügyelni az ebédet. Találkozunk később.

Beléptem a leghidegebb terembe. Az egyedüli zaj a visszhangzó lépéseim,és néhány távoli sikoly. Ahogy sétáltam a hosszú folyósón a büfé felé a szívem egy kicsit gyorsabban vert.. Olyan lassan kezdtem el sétálni, mint egy kisgyerek  Nem tudom miért csináltam. Talán mert tudtam hogy egy bizonyos rekedt hangú  gyilkos vár rám. Végül benyitottam a büfében,ahol zajosabb volt a környezet. A betegek javarészt  visszafogták magukat amiért hálás voltam. Vártam Harry-re. Úgy tűnt sokkal normálisabb és társaságkedvelőbb volt az átlagnál. Várjunk csak..Hol van Harry?Szertenéztem a teremben,majd  megláttam göndör haját és széles vállát a kék overálban. Pontosan ő volt. Közeledtem felé,és leültem egy vas székre az asztal túloldalán,minél messzebb tőle,figyelembe véve,mi történt a múltkor. A gyönyörű szemeivel engem bámult amikor leültem hozzá,és az ajkai azonnal egy mosolyra húzódtak. Tulajdonképpen nagyon aranyos volt ahogy megjelent az arca jobb oldalán egy gödröcske.

- Te határozottan nem Rose vagy. - Megfázhatott,mert a hangja a szokásosnál is reszelősebb volt.

- Úgy döntöttél,hogy visszajössz,hogy többet lássalak.

Csak nevettem rajta,és megráztam a fejem.

- Gyerünk,fogd meg a kártyáidat Harry

-De te miért nem fogtad meg a tiédet?

- Nem tudom,elfelejtettem.

Harry kiengedett egy sóhajt a száján. Ahogy próbált felállni,rátámaszkodott az asztalra,és tolta fel magát,ami megmutatta izmos karjait. Néztem ahogy odasétált az egyik fekete asztalhoz,ami tele volt értelmetlen játékokkal,hogy a betegek lefoglalhassák a veszélyes elméjüket valamivel,és természetesen néhány csomag kártya is volt ott.Mikor visszafele jött,észrevettem,hogy nincs rajta bilincs,és nem tudom,hogy a gondolata megnyugtatott vagy megfélemlített-e.

- Szóval,go-fish megint?Vagy tudsz valami mást? - kérdezte,amikor visszaült a székére.

Gondolkodtam rajt egy kis ideig,és eszembe jutott valami.

- War jó lesz?

Harry összezavarodottan nézett rám,amíg próbáltam visszaemlékezni a játékra

- Hogy kell játszani?

- 22 vagy és még sosem játszottál War-t? - kérdeztem,és majdnem nevettem is.

- Te pedig 20 vagy és még nem szexeltél? - gúnyolódott.

Olyan utálatos volt. Éreztem ahogy újra pír jelent meg az arcomon amitől még jobban zavart voltam.

Ez személyes dolog,nem értem miért kellett  újra felhoznia.

- Be tudnád fejezni ezt?A fenébe is,olyan bosszantó vagy

- Nem lehetek annyira rossz,figyelembe véve hogy most is itt ülsz velem

- Nem miattad vagyok itt. Azért vagyok itt,hogy felmérjem hogy mennyire vagy épelméjű,és hogy többet megtudjak az áldozataidról.

Harry a fejét rázta miközben a szavak elhagyták a szám.

- Nem,te azért vagy itt,hogy eldönts,bűnös vagyok-e vagy sem. Bűnösnek és őrültnek lenne két külön dolog.

- Nos,a Wickendall mindkettővel foglalkozik,így merem feltételezni,hogy valamelyik rád jellemző.

Valamit amit mondtam neki,rosszul eshetett,és rám csattant. Mert a szemöldökét összehúzta  komoly kifejezést vágva, lehalkította hangját,és az egész személyisége elsötétült.

- Ne feltételezz rólam semmit,oké? Nem is ismersz engem,szóval fejezd be ezt.

- Miről beszélsz? - kérdeztem

- Semmiről,csak már nem bírom,hogy úgy nézel rám mint egy szörnyre,mintha egy kib*szott szemét lennék. Mintha te jobb lennél nálam csak mert én be vagyok ide zárva. Akkor most elmondok valamit neked édesem. Közel sem vagy olyan okos mint gondolod.

Ráztam a fejem,és elképedtem.

- Igen,és mi van veled?! - tiltakoztam

 - Te is úgy csinálsz,mintha tudnál rólam. Ott van az a kibaszott hülye mosoly a szádon amikor tudsz olyat amit én nem. Utálom ezt. És talán jobb vagyok nálad,végül is én nem kínoztam meg 3 nőt

 Kiabáltam,bár a hangom kicsit  hangosabb lett mint szántam. Harry arckifejezése megrémített. Dühös volt.

- Szóval hogy ha undorító vagyok,miért ülsz még itt velem? Miért nem mész és csinálod a kibaszott munkád,már nem akarok kártyázni veled - ellökte a kártyát, hátradőlt a székén,és elfordította a fejét a másik oldalra,hogy ne lásson engem.

Szorosan összeszorította az állkapcsát,és szomorúnak tűnt,mintha a sírás permén állna. De tudtam,ha ez igaz lenne,nem könnyezett volna,és nem mutatta volna ki hogy mit érez .Haragudott,és elkeseredett volt. Mintha valóban összetört volna belül.



Ahogy felkeltem,és elsétáltam tőle,bűnösnek éreztem magam. Rossznak éreztem amiket a fejéhez vágtam,de tudtam hogy megérdemelte.

Megráztam a fejem,ahogy felismertem a képmutatásom. Mindig kritizáltam az embereket akik rosszul bántak a betegekkel. Úgy gondoltam az embereknek nem kéne megítélniük őket,inkább segíteni nekik. És most ellensége  voltam annak a betegnek akinek szüksége lenne erre. De Harry elérte hogy máshogy cselekedjek. Néha nagyon mérges vagyok rá amiért ő ilyen. Ennek eredményeként vágytam rá vagy gyűlöltem .És nem tudom mit tehetnék evvel.Csak sétáltam tovább,és reméltem a holnap jobb lesz.Annyira el voltam foglalva Harry változó hangulatának gondolatával,hogy elfelejtettem,hogy visszaadjam James-nek a kabátját.





Már csak egy olyan rész van hátra, amit nem én fordítottam, és aminek a fordítását még nem is láthattátok :D Már majdnem le van fordítva a 7. Fejezet fele, ma vagy holnap tervezem befejezni, aztán elkezdem a 8.-at is. Remélem már várjátok ;)

Psychotic D. xX