47. fejezet

Félelem. Ez egy olyan jelenség volt, ami már teljesen hozzám nőtt, míg a rothadó falak között voltam. Legtöbbször Harry-ért aggódtam. Féltem, mert nem tudtam mit csinálnak vele, mit csinálhat, hová viszik, hogyan büntetik meg, mi lenne tettének a következménye. De most nem Harry miatt volt jelen az az érzés.

Ezúttal a szívem dübörgött a félelemtől, csontjaim belezörögtek és ez kitisztította az elmémet. Furcsa bizsergés járt át testemet, melytől nyakamon a szőr felállt, és gyomrom is összezsugorodott. Valaki az én nevemet mondta, aki követett engem. De most túl sötét volt ahhoz, hogy meg lássam, ki súgta a nevemet.

„Rose.” Mondta halkan ezúttal Harry. Óvatos volt, mintha a hangosabb beszéde miatt az a valaki megtámadna. „Mássz olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, és ne nézz hátra!”

Boldogan követtem utasításait. Kezeimet a mocsokba raktam és szorosan a talajhoz nyomtam. Kényszerítettem magamat a mozgásra, szó szerint húztam magamat az életemért. Égető pánik futott végig bennem, és csak arra tudtam gondolni, hogy minél gyorsabbnak kell lennem.

Harry is növelte sebességét. „Gyerünk Rose.” Mondta sietve, hangjából tisztán kihallatszódott az aggódás. Félt és így még soha nem hallottam beszélni. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Ő is tud érezni félelmet.

És ezt tudva, akaratlanul is egyre jobban eluralkodott felettem ez az érzés. A nő, aki szerintem az, egy ideje nem adta jelét jelenlétének. De tudtam, hogy itt volt. Ha megálltam volna hallani a zajokat, akkor tisztán kihallottam volna mászásának hangját. De most nem érzékeltem semmit. Szóval egy rövid pillanatra elképzeltem, ahogy valaki engem szólít, úgy, mint a Wickendale falai között.

De nem, ez igazi volt. Harry is tudta, megfigyelésünk és félelmünk is közös volt. Ha nem is létezik ez a valaki, Harry és én is meg fogunk őrülni, vagy itt van és követ minket. Nem tudtam, hogy melyik gondolat volt az ijesztőbb.

Nem volt időm az elmélkedésre, bár, továbbra is másztam, szívem zakatolt, adrenalin száguldott testemben, és gyorsabban mozogtam, mint egész eddigi életemben valaha. Vadállatnak éreztem magam, hiszen a mocsokban gázoltam, hogy kijussak ebből az őrült alagútból.  Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, az Harry jelenléte volt, habár ebben a helyzetben semmi sem lehetett jó.

De ezen a megnyugváson kívül, még mindig éreztem valamiféle elektromosságot, mely idegeimmel és szívemmel játszott. El tudtam képzelni, és éreztem, ahogy az a nő megragadja a bokámat, kezei még távol vannak, és ő is csak előre halad utánam, követi az utat, mely a kijutást jelenti a horrorral teli Wickendale-ről.

Olyan volt, mintha több millió szív dobbant volna, és az őrültek nehéz légzése hallatszott, míg izmaim már égtek a több órás mozgás miatt, és a célig még mindig volt hátra. Harry megtorpant. Én is így tettem. Zsákutca volt. És ekkor, rájöttem, hogy azért még nincsen annyira közel. De még mindig hallottuk a nehézkes lélegzeteit; képtelen csendben követni minket.

„Mi a franc volt ez?” Kérdezte Harry zihálva, keresve a kiutat.

„Én-„Kezdtem levegő után kapkodva. „Fogalmam sincs.”

„A francba.” Mondta. „Ne hagyjuk, hogy közelebb érjen hozzánk; kijutunk és rohanunk.”

Bólintottam, és fejemet a suttogás helye felé fordítottam. Semmi sem választott el minket egymástól. Semmi. Szívem vadul vert a pániktól és a félelemtől, és csak arra a hosszú részre tudtam figyelni, ahonnan mi jöttünk. Közelebb húzódtam Harry-hez, keresve a nő jelenlétét, ami igazán nehéz feladatnak bizonyult a korom sötétben. Ez olyan fajta félelem volt, ami mellett nem tudsz semmire sem gondolni, és mozogni sem vagy képes, csak idegeid pattanásig feszülnek. Ez követelte a figyelmedet, mindaddig, amíg ez alább nem hagy. És ez még nem történt meg.

„Megvan!” Motyogta Harry, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam. De nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy utánunk jöhet, utolérhet, lehet, van fegyvere, vagy egy terve, hogy meggyilkoljon minket. Tudja a nevemet.

Megijedtem, mikor Harry valamibe belevágta az öklét előttünk. Valami keménybe, mintha fa lenne. Zárva volt, egy kitömött lyuk. Szóval elkezdte feszegetni. Csak ültem ott, és vártam, míg a félelem és pánik kusza gondolatokat szőtt fejemben. Harry az érzéseit nem mutatta úgy ki, mint én, de az ő aggodalma a cselekedetében, amit az adrenalin és a helyzet sürgőssége irányított, csak hevesebbé tett, míg öklével a faajtót ütötte.

Majd ismét az a suttogás. Rekedtes és halk, miközben még mindig ugyanazt hajtogatta. „Rose.”

Egyre közelebb került hozzánk.

Ismét kirázott a hideg és Harry-hez fordultam. Remegő kezeimmel toltam, ütöttem, és nyomtam az ajtót vele együtt, és egyikünket sem zavart, hogy zúzódások lesznek kezeinken holnap. Ha már eddig eljutottunk.

Olyan volt ez, mintha egy horrorfilmbe kerültünk volna, és élve temettek el minket, míg a túlélésért küzdöttünk. Ütöttük, toltuk az ajtót, de nem értünk el vele semmit.

Harry most a hátával próbálta meg. Nehéz volt egy ekkora helyen a megfelelő pozícióba állni, de sikerült neki. „Vigyázz!” Mondta. Olyan erővel ugrott az ajtóhoz, hogy egész testével nekiesett. A hirtelen jött csapódástól, az ajtó megrepedt. A fa ketté vált, és a kosz és por a levegőbe emelkedett.

Nagyon közel voltunk, most már csak darabokra kellett törni. De amit nem vettünk észre a nagy fáradtságunkban, az annak a nőnek a közeledte volt.

A szemem sarkából mozgást láttam. Fejemmel azonnal balra fordultam, és ott volt ő. Nem túl közel, de már látóhatáron belül. Alakja körvonalazódott előttem, hiszen világosabb volt, mint az őt körül vevő sötétség. A nő, aki minél közelebb került hozzánk, annál jobban megszállott lett, nem volt többé ember, hanem egy szörnyeteg.

Szívem azonnal megállt, míg testem éppen ellenkezőleg, egyre jobban lüktetett. Szemeim elkerekedtek, levegőm torkomban elakadt, és minden porcikám remegett a rémületben.

Siettem, hogy segítsek Harry-nek abban, amit elkezdett. Hallottam, hogy egyre közelebb van, mire sikítani kezdtem. Könnyeim utat törtek maguknak, és tovább kiabáltam. Sikolyom hosszúra nyúlt, ordítottam magam miatt, Harry miatt, a szörnynek, hogy álljon le, és azért, hogy megszabaduljak a félelmeimtől. „Gyerünk, gyerünk már!” Kiáltottam kétségbeesetten újra és újra, reménykedve abban, hogy minél hamarabb kijutunk innen. Könnyeim ömlöttek, míg a fa törése és Harry morgása egy dühös, vad, lehetetlennek tűnő félelmet váltott ki belőlem, és ez sírásommal együtt változott.

Addig sikítottam, amíg egy kis része az ajtónak már teljesen eltűnt. Ismét kosz szállt a levegőbe, beterítve engem és Harry-t. Tovább folytattuk a pusztítást, mindaddig, míg akkora lyuk nem keletkezett, hogy az adrenalintól tomboló testem át nem fért rajta.  Ekkor a szemembe, a ruhámra és Harry-re még több kosz került. Vékony réteg borított már minket, gyors lesepertem magamról, amikor megpillantottam a kék eget, amit már oly rég láttam.

De még mindig nem jártunk teljesen sikerrel. Harry gyorsan felállt és kimászott a lyukon, de két valaki még ott volt.

„HARRY!” Ordítottam, mikor piszkos keze értem nyúlt, alig érve hozzám. Mielőtt még túl közel ért volna hozzám, Harry a karom alá nyúlva húzott végre ki a csatornából, és ezzel együtt a kosz is lejött rólam, amint földet értem,

Amit utoljára láttam, az egy kinyúló kéz volt, majd már rohantunk is tovább.

„Gyerünk, Rose!” Utasított Harry, amint a lábam a talajt érte. És ezután futottunk. Már igy is nehezen vettem levegőt, de zihálásomat hallani lehetett, ahogy próbáltam a tüdőmet hozzászoktatni a sebességemhez.

Nem ünnepelhettünk még, mert a lábunk talajt ért, és már nem a Wickendale levegőjét szívtuk. Nem lehettünk boldogok, hiába szöktünk el.

Hiszen egy horrorisztikus alak még a nyomokunkban volt. Harry és én is lassítottunk egy pillanatra, hogy mély lélegzetet vegyünk. „Mi a pokol volt ez?” Kérdeztem.

Harry megrázta a fejét, míg nyelt egyet. „Úgy néz ki, nem csak mi akartunk kiszabadulni.”

Lassan fordítottuk fejünket abba az irányba, ahonnan jöttünk. És végre megpillantottuk azt a személyt, aki követett minket. A nő egy fa árnyékába húzódott, ami kísérteties volt a sötétségben. De mozgott. Nem úgy, mint egy ember, hanem mint akinek volt valami baj a lábaival. Maga után húzta őket.

Nem úgy álltak lábai, ahogy kellett volna nekik. Durva, és borzalmas öltésekkel voltak a lábai a combjához varrva. Lábujjai hátrafele álltak, mintha lábait levágták volna és pont fordítva varrták volna vissza. Eltorzult volt, émelyitő és félelmetes látványt nyújtott, amit senkinek sem szabadott volna látnia. És nagyra nyílt, halott tekintete és kezei nem segítettek. 

„Rose.” Suttogta Harry nekem, míg ő is azt nézte, amit én.

„Igen?” Vinnyogtam.

„Fuss!”

És ezt is tettük. Hátra hagytuk őt, az őrültet, aki itt időzött, és ingott egyik oldalról a másikra, míg lábait nagy nehezen vonszolta maga után.

Tekintetünkkel a környéket kémleltük, ahogy egymás mellett rohantunk, és az ő dohányfüsttől megtelt tüdője is hasonlóan reagált, mint az enyém.

Nem álltunk meg, akkor sem, amikor már levegőt is alig kaptam, mikor tüdőm és torkom is égett, és akkor sem, mikor Harry felnyögött fáradalmában. A horrorisztikus nő lábai nem vehették fel a mi futásunk ütemet, de mi addig mentünk, míg az összes adrenalin, ami bennünk tombolt, el nem tűnt. Tudtuk, hogy ha megállunk el is foghatnak minket, és visszavisznek a celláinkba, mindannak ellenére, amit elértünk. Messze, ami már egy jó kilométer is lehetett, talán kettő vagy három, de futottunk, amig képesek voltunk rá.  

A táska, melyet Lori és Kelsey biztosított nekünk, mindig a hátamnak csapódott, és a vállamat is lehúzta. Csak megakartam tőle szabadulni, és attól, hogy le lassít, de tudtam, hogy pénz, étel, és víz van benne. Ráadásul ha már eddig elhoztam.

„Ne állj meg!” Utasított Harry, pedig úgy nézett, ki, hogy neki hamarabb szüksége lesz egy kis szünetre.  

De egyikünk sem állt meg, addig, míg el nem értünk valamit, amire nem voltunk felkészülve. Messze a Wickendale mögött, de még mindig ahhoz tartozott egy szikla. Túl ezen víz csordogálása, és a tiszta ég volt.

Levegő után kaptam, amint megálltunk, és próbáltam azt a kevés ételt, amit ma megettem, nem kiadni magamból. Pulzusom az egekbe volt és homlokomon izzadtság cseppek gyöngyöztek. És még mielőtt lett volna időnk visszaszerezni higgadtságunkat, egy kérdésnek szenteltük teljes figyelmünket.

 „Mi?” Lihegtem, és csak ennyire voltam képes. Harry combjaira helyezve két kezét, előre hajolt, szemeit becsukta, és próbált minél több oxigént beszívni.

Mikor már normálisan lélegeztem, felül vizsgáltam a helyzetet. Körül vette az egészet, igy akár merre mentünk volna, az mindig az intézethez vezetett volna minket. Csak előre tudtunk menni, ami annyit jelentett, hogy megmásszuk a sziklát és beleugrunk a vízbe. 

Harry szemszöge

Sok beteg szarságot láttam már, de ez a lány és a fordított lábai teljesen szokatlanok voltak számomra. De ami pozitív ebben, az az, hogy le lassította a mozgását, és már jó egy mérföldre voltunk tőle. Nem kellett sietnünk most már a szökéssel, hiszen kitudja mit tervezett az a zavarodott elme. De sürgőssége is volt a helyzetnek, hiszen elegendő távolságnak kellett lenni köztünk, hiszen akár már most is üldözhetnek minket. Az egyetlen lehetőségünk az ugrás volt.

„Bízol bennem, Rose?” Kérdeztem tőle, amint normálisan kaptam már levegőt. És az én koszos, könnyes arcú, gyönyörű szerelmem bólintott. „Persze.”

„Jó.” Mondtam. „Akkor fogd meg a kezem.” Utasítottam, és tekintetemmel a hullámokat tanulmányoztam, amik nagyon távol voltak tőlünk.

„Le fogunk ugrani?” Kérdezte, hangjából a bizonytalansága még mindig nem tűnt el.

„Ez az egyetlen út. Ha már eddig eljutottunk, akkor egy kis víz mit sem árt.” Mondtam. De igazából fogalmam sem volt, hogy milyen sekély lehet, vagy, hogy sziklák vannak e a felszínén. Nem mehettünk vissza. Ez nem volt opció. Ez volt az egyetlen lehetőségünk.

„Készen állsz?” Kérdeztem tőle, és tudtam, hogy retteg, de mégis bólintott. Egyikünk sem állt készen, de mást nem tudtunk tenni. Nos, kivéve valamit. „Csak egy perc.” Mondtam. Lovagiasan elvettem tőle a táskát, majd én is igy tettem. Eldobtam őket a víz túloldalán lévő partra. Szükségünk lesz még azokra.

Újra összefontam ujjainkat, kissé megszorítva kezét bátoritás képen. „Háromra.” Mondtam. Egymás megerősítése miatt még újra összenéztünk utoljára, mielőtt számolni kezdtem. „Egy….kettő….három.” És egymás kezét fogva, lábunk elhagyta a biztos talajt. A levegőben voltunk, és éppen az ismeretlen felé zuhantunk. A szél összeborzolta hajunkat, de nem volt időnk ezt kiélvezni. Csak az érzéseim cikáztak, melyeket nem tudtam megérteni még ezlőtt, hogy lemerültem volna. Testem rögtön lehűlt, amint körbevett a fagyos víz. Nem kaptam levegőt és ezzel együtt a víz is csípte arcomat. De éltem. Nem voltak sziklái, de mély volt.

Ahelyett, hogy utáltam volna a fájdalmat, imádtam a megkönnyebbülést, hálás voltam azért, mert a szívem még mindig a helyén dobogott. Élveztem, ahogy a víz keresztül szánt hajamon és eláztatja ruháimat, beborítva kezeimet.

A kezeim. Üresek voltak, Rose ujjai nem fonódtak össze az én ujjaimmal.

A felszínre úsztam, és amint felértem egyből levegőért kaptam.  Hajam a homlokomhoz tapadt, és ruháim nehézsége is megnehezítette a lebegést, de nem érdekelt. Meg kellett találnom Rose-t, mielőtt a jelentéktelen aggódásom újra felszínre törne.  

„Rose!” Kiáltottam. A veszélyes sötétkék hullámok között nem találtam sehol. Szívem sajgott, amint körül néztem. „Rose!” Ordítottam ismét.

Fellélegeztem, mikor megpillantottam felbukkanni. Levegőért kapott és köhögött, de rendben volt. „Gyere ide.” Lélegeztem, és felé úsztam, míg ő is felém közelitett. „Kapaszkodj belém, karold át a nyakam.” Utasítottam. Körém kulcsolta kezeit, és én is igy tettem törékeny és reszkető kezével. Sikerült fent maradnunk, amig nagy nehezen eljutottunk a vízpartra. Egyszer kezeim már a talajon voltak, felsegítettem Rose-t, aki egyből lefeküd a földre.

Követtem őt, és miután partra értem, kifeküdtem mellé. A hirtelen cselekedetein és gyors futásunk miatt már kiérdemeltünk egy-két percnyi pihenést. Csak pár percet, mert lassan folytatnunk kell a rohanást, igy csak egy kis pihenésre volt szükségünk. Rövid időre lehunytam szemeimet, gondolkozva azon, merre menjünk ezek után. De a Rose arcán jelenlévő mosoly, annak ellenére amiken keresztül mentünk, hagytam magam ezen ábrándozni. Elfelejtettem, hogy mit tettünk és mit fogunk még ezután.

„Harry?” Kérdezte.

„Igen?” Kérdeztem, előre tudva mit fog mondani.

„Kijutottunk, kint vagyunk.”

Ezek voltak azok a szavak, az a két egyszerű szó, amelyek…boldoggá tettek.

„Szent szar.” Mondtam, És ezután nevetni kezdtem, és Rose is felkuncogott, ettől pedig felszabadultan boldog voltam.

„Kibaszottul kint vagyunk!” Ordítottam, míg vigyorom egyre csak szélesebb lett. Felálltam, és egy pillanatra megfeledkeztem a nőről, aki a nyomunkban van, az őrökről, akik már a nyomunkban lehettek, és a férfiról, akit megöltem.

Hiszen most csak én és Rose voltunk. Lehajoltam hozzá, hogy kezeimmel átkaroljam derekát és felemeljem. Kuncogott és nevetett, ami átragadt rám is, miközben megforgattam. Lábaival körül ölelte csípőmet és csak nevettünk, sokkal hangosabban, mint a körülöttünk hullámzó folyó.

Hamarosan ismét rohannunk kell, és alvóhelyet is keresnünk, és még igy is túl sok nehézség áll előttünk. De most, ebben a pillanatban, egyik sem számított.

Hiszen sikerült a kibaszott szökésünk a Wickendale intézetéből.