A hó szakadása alább hagyott, mikor már az ablak kinti
részét beborította. Beburkolta a hideg londoni utcákat és a szél felkavarta
szörnyű süvítése közben. Hóvihar készülődött a falakon kívül, a gyerekek még
építhettek hóembert és csatázhattak is; de ez a hó nem olyan volt.
Régóta nem figyelem a hónapok változását Kelsey ablakán
keresztül. November volt? Vagy talán December. Nem tudtam, és nem is számított.
Csak hideg volt.
A Wickandale szerencsére bent tartotta a meleget, szóval
megfelelően biztosította a betegeknek, hogy ne fázzanak. És ha ez a melegség
elhagyta az épület falait és a levegő beáramlott, a hideg, kemény tél miatt.
Panaszkodtak, hogy inkább vigyék feljebb a hőmérsékletet, mint lejjebb.
De ebben a másodpercben már izzadtam. Éreztem a forróság
hullámként való hullámát magamon, és olyan volt, mint a cigi füstje. A
szívemnél kezdődött és minden egyes szívverésemmel tovább terjedt az ujjaimig,
a lábamba. Tűz tombolt a mellkasomban égetett, mintha az ördög a vasvilláját a
mellkasomba döfné, ellopva a levegőmet. A hátam mintha lángolt volna, a
parázsló hőség az izmaimat perzselte, ami lassan fájni kezdett. Nem tudtam
megszólalni. Nem tudtam lélegezni. Képtelen voltam gondolkodni.
Ismertem ezt az érzést. Ritka és ismeretlen volt, de
ismertem. Ugyan az az érzés volt, mint amikor hallottam Emily haláláról. Pánik.
Nos, pánik és düh.
Nem voltam a jószívű emberek közé sorolható és tettem
dolgokat, amikre nem vagyok büszke. De ha volt egy jó dolog, amit ezen a
világon tettem, az nem más volt, minthogy Rose-t szerettem mindennel együtt.
Pokolba, Ő az egyetlen dolog az életemben. Nincs családom, nincs vagyonom,
nincs pénzem. Csak Ő van nekem. És most a Wickandale el akarta venni tőlem az
egyetlen embert az életemből, aki miatt még józanul gondolkozom. Szóval
bepánikoztam.
Azonnal felpattantam. De nem emlékeztem rá, hogy mikor
tettem volna. Szememmel a szobában kutattam nyomok után, hogy mi is
történhetett itt az elmúlt percekben. Pszichológiai könyvek voltak kinyitva
szerte szét a szobában. Tollak és ceruzák hevertek a földön papírok mellett
körülöttem. A torkom kapart és nehezen lélegeztem. Nem emlékeztem semmire a
korábbi percekből, de lassan képek villantak fel előttem, a kezemet
visszatartottam, habár hiába, vadul csapkodtam az fa asztalon és kiabáltam,
ahogyan a torkomon kifért. Nem tudom, hogy mit mondhattam, de valószínűleg
sokféle képen elkáromkodtam magamat.
Az ajtó azonnal kicsapódott és Brian lépett be rajta. „
Rendben vagy?”
Nem hozzám beszélt, de rám fókuszált. A karomért nyúlt, és
ki akart húzni a szobából kérdések nélkül.
„Ne!” Szólalt meg Kelsey, mielőtt túl messzire mentünk
volna. „ Minden rendben van. Az én hibám volt. Ő rendben van. Én is. Kiengedem,
ha már vége van a beszélgetésünknek.”
„Biztos vagy benne?” Kérdezte Brian.
„Igen.” Sóhajtotta Kelsey, és magára erőltetett egy mosolyt.
Brian nem tűnt túl meggyőzöttnek. De miután még egyszer rám
nézett szkeptikusan és végigpásztázta a szobát, végül becsukta maga után az
ajtót.
Kelsey-re pillantottam, aki szedegette a holmiijait a
földről és belém nyilallt a bűntudat. Talán nem kedvelem őt, de ez nem az ő
hibája. Egyébként is segít nekünk kijutni innen.
„Én-én sajnálom.” Motyogtam. És ez igaz is volt. Dühös
voltam Ms. Hellman-ra, James-re, és a Wickendale-re és magamra, de ez nem
Kelsey hibája.
„Nincs semmi gond.” Mondta halkan, együttérzést tanúsítva
felém, melyet tőle még sosem hallottam.
„Nem, ez nincs rendben.” Mondtam, majd segítettem neki
felszedni a dolgait.
Rose.
„Harry, a kezeid szó szerint remegnek.” Világosított fel
Kelsey. És tényleg. Remegtem és próbáltam visszatartani a könnyeimet és nem
kiborulni és mellesleg ijedt voltam. Figyelmen kívül hagytam ezt a tényt, és
tovább segítettem neki.
Nem akartam neki semmi mondani, és nem is tudtam volna. Nem
éreztem azt, hogy beszélgetésbe kellene gabalyodnom. Mivel minden
lélegzetvételemnél felbukkant egy kép Rose-ról, ahogy egy műtőágyon fekszik,
minden egyes pillanata tönkre tett, ahogy a képek megint felvillantak és
borzalmas emlékképek törtek fel minden emberről, akit szerettem, és akik el
lettek szakítva tőlem, és mindegyikkel egyre közelebb kerültem a józan eszem
elvesztésére.
„Harry.” Kelsey ismételte meg önmagát, miután számos tettel
próbáltam helyrerakni mindent, ami miattam a földre került. „Ezzel nincs semmi gond.” Komolyan nézett
rám, én pedig felsóhajtottam, leültem a földre, és hátamat a falnak
támasztottam.”Lori és én kijuttatunk téged innen. Téged és Rose-t.”
„Biztos vagy benne?” Kérdeztem, mivel némi megnyugtatásra
volt ebben a pillanatban szükségem.
„Igen.” Válaszolta. És talán ez valami pszichológiai trükk
volt, de teljes mértékben hittem neki.”Rose a legjobb barátom. Én is törődök
vele, Harry, és biztosra fogok menni, hogy kikerüljön innen, mielőtt ez
megtörténne.”
Lehajtottam a fejemet, majd az elülső zsebemből elővettem a
cigarettámat. Bassza meg, a hang megszólalt a fejemben, mikor fogaim között
tartottam a cigit, és már meg is gyújtottam. Kelsey megmondta, hogy nem
dohányozhatok az irodájában, de úgy tűnt ez most kivétel lesz.
A hangtól eltekintve, amit a sötétedő tüdeim adtak ki, a
szoba csendes volt. Szerettem volna ezt az időt jó ötleteléssel eltölteni
Kelsey-vel, és elmondani neki, hogy nem veszíthetem el Rose-t.Biztos, hogy
túléltem nélküle ezek előtt is mindezt, és az is lehetséges, hogy ezek után is
képes lennék átvészelni nélküle. De nem akarom. Értelmetlen lenne minden. El
akartam mondani Kelsey-nek, hogy lehet túl reagáltam a dolgokat. Azt is el
szeretném neki mondani, hogy tudom, hogy ki fogjuk innen juttatni, és nincs
semmilyen borzasztó esélye annak, hogy hagyjam őket hozzáérni Rose-hoz, és nem
kellett aggódnom. Meg szerettem volna kérdezni, hogy Rose halála miatt miért
borultam ki ennyire. De a szavak, melyek elhagyták számat inkább voltak
reményekkel telik és szánalmasak. „Ő az egyetlen, amim van.”
Ha Kelsey hallott engem, nem válaszolt. Inkább a szökésről
beszélt, mely kissé elterelte a gondolataimat. „Nos, nálam van a mappa. Lori
adhat nektek ellátmányt. Itt van a Ward C alagút. Van egy utunk, már csak
annyit kell kitalálni, hogy miképp fogjuk végrehajtani. De Rose-nak semmi baja
nem lesz.”
Bólintottam, és kétségbeesetten kezdtem hinni neki.
„Köszönöm.” Sóhajtottam, és kezemmel végig szántottam hajamon. „Elmondanád nekem…csak elmondanád nekem, ha
találsz még valamit? És kérlek, ne mond el Rose-nak. Nem szeretném, ha
feleslegesen aggódna.”
„Rendben.” Mondta és
elmosolyodott. Elvettem kezei közül a térképet, felkeltem, és elindultam az
ajtóhoz. „Harry.” Szólított meg, Megpördültem, és észrevettem, hogy még mindig
a durva talajon ül. Szemeivel a térképet pásztázta, melyet a bal kezemben
szorongattam. „Bizonyosodj meg róla, hogy azt ne találja meg senki.”
A szívem már másodjára állt meg, mikor megláttam Őt. Látni,
ahogy ugyan annál az asztalnál ül az étkezőben. Kezét az asztalon támasztotta,
így könnyen tudta ott pihentetni fejét is, miközben falta az előtte heverő
könyv sorait. Sötét, hullámos haja vállára omlott és piros ajkai gyönyörűen
mutattak sápadt bőrén. Úgy tűnt, hogy szemei ragyognak ártatlan
kíváncsiságában, ahogy tovább lapozta a könyvet.
Eldöntöttem most,
ebben a pillanatban, hogy miképp fog meghalni, és nem itt fog egy műtő asztalon
ebben a szaros intézetben, hanem öregen, ráncosan fog meghalni, és rengeteg
boldog unokája lesz. Mesélni fog nekik az életéről és nem erről a helyről fog
beszélni, hanem boldog történeteket fog nekik mondani. Nagyszerű dolgokat fog
véghezvinni és meg fogja osztani velük, majd lefekszik aludni és álmában meghal
békésen és elégedetten. És talán, csak talán, én is mellette fogok feküdni.
De nem halhat meg itt 20 évesen. Semmi lehetőség nincs rá.
Bízok ebben, és ez az új bizalom eltérítette a gondolataimat azokról az
információkról, amiket Kelsey mondott. De ezen kívül még mindig úgy gondolom,
hogy Rose törékeny. Szóval mikor leültem mögé és füle mögé igazítottam haját,
udvariasan tettem nehogy megijesszem.
Tekintetét a könyvről rám vezette és arcán mosoly terült el.
„Szia.” Mondta. Ahelyett, hogy válaszoltam volna, ajkaimat az övéinek
préseltem. Ajkai iszonyatosan puhák voltak és addig csókoltam, ameddig csak
tudtam, még mielőtt feltűnést keltenék. Mikor elhúzódtam tőle, szemeit
kinyitotta, majd egy vigyor jelent meg arcán.
„Találd ki mit szereztem.” Mondtam.
„Mit?”
Nem tudtam megállni, de szeleburdinak éreztem magam, ahogy a
zsebembe nyúltam. Egy keveset előhúztam, hogy éppen csak megpillanthassa Rose a
papír sarkát.
„Mi ez?” Érdeklődött.
Közelebb húzódtam hozzá és ajkaimmal hozzáértem füléhez. „Egy
térkép.” Suttogtam.
„Igazán?”Kíváncsiskodott, és én bólintottam.
„Nagyon közel vagyunk már, Rose. Tudom, hogy miképp
juthatunk ki. Már csak az őrökön kell valahogy túljutni.”
Habár Rose és én nagyon közel voltunk egymáshoz, mégis
suttogtunk, és úgy tűnt a beszélgetésnek hamarosan vége is lesz. Mivel Mikayla,
aki kezdett dühíteni, helyet foglalt az asztalál. „Sziasztok.” Mondta.
„Szia.” Válaszolt Rose, de én meg sem szólaltam.
„Szóval, um…. ismeritek azt a Norman nevű pácienst?”
„Mi van vele?” Csodálkozott Rose.
„Kibaszottul ijesztő.”Mondta Mikalya. „Csak odajött hozzám
és beszélt nekem, míg a terápián voltam.”
„Mit mondott?” Kérdezte Rose.
„Próbált meginvitálni engem. Egyfolytában csinosnak nevezett
és hozzám nyúlt.”
„Igen, ő iszonyatosan undorító. Maradj távol tőle.”
Figyelmeztettem.
„Ne aggódj, távol tartom magamat tőle.” Mondta, majd megrázta
a fejét, hogy eltűnjenek a borzasztó emlékek róla. „De, uh- mondott rólad
valamit.”
Szemeimmel Mikayla-t próbáltam sürgetni. De figyelembe véve,
hogy nem engem nézett, valószínűleg nem rólam beszélt.
„Rólam?” Kérdeztük egyszerre Rose-al. „Mi a faszt mondott?”
„Nos, mivel nincs több Rose itt, csak rólad beszélhetett.
Csak annyit mondott, hogy ’Mond meg Rosie-nak, hogy nem felejtettem el, hogy be
kell fejeznünk, amit elkezdtünk ’ akármit is jelentsen ez.”
Mi a fene?
„Úgy tudtam, hogy nem beszéltél Norman-nel, mióta kómába
került.” Mondtam. Esküszöm, hogy ha beszélt hozzá, megközelítette, vagy, rá
mert nézni, meg fogom ölni. Nem volt kedvem az efféle faszságokhoz és ha itt
lenne most, megölném.
Rose tekintete elkerülte az enyémet. Kissé megingott és
látszott rajta a bűntudat. Szóval Norman hozzászólt.
Fogadni mernék, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki titkokat
rejteget.
Névtelen szemszöge
Rose nem tudja, hogy Harry mit csinált. Ms. Hellman nem
tudta, habár hamarosan rá fog jönni. Kelsey szintén nem tudta. Akik tudják,
hogy mit tett az én vagyok, Alice és Harry. Senki nem hitt Alice-nek, Harry nem
akarta, hogy akárki is tudja, és nekem be kellett fognom a számat. De most itt
állok az erkölcseimmel és az ígéreteimmel csatázva.
Nem a miatt volt, amit tett vagy nem tett, a miatt történt,
aki Harry maga volt. Ő az a fiú, aki végrehajtotta a tökéletes tervet jó pár
évvel ezelőtt, a fiú azzal a briliáns ésszel. És most szerelmes volt. És Rose
viszontszerette. Ez szép, és ez tovább virágozna és talán több is lehetne
gyönyörűnél, ha megszöknének. Nem akarok a lehetőségeik útjába állni.
Ha elmondanám Rose-nak, akkor az útjukba állnék. Talán
tagadhatatlanul is szétmarcangolná ez a szeretet. Szóval a legegyszerűbb dolog,
amit tehetek, hogy tovább rejtegetem a gondolataimat és békén hagyom őket.
De ha betartom az ígéreteimet és a könnyebb utat választom,
rosszul döntök. Elengedném Rose-t, hogy elszökjön vele, anélkül, hogy tudná is
ki volt Harry. Elengedném őket és talán először még rendben lenne Harry, de
lassan visszatérne a régi önmagához. Nem a romantikus csókokat adó és a játékos
Harry lenne, aki optimista megjegyzéseket mond. Egy teljesen másik Harry lenne.
És figyelmeztetnem kell Rose-t, hogy kivé válhat Harry.
Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket. Véleményeteket most is osszátok meg velünk. Jó olvasást! Puszi xx
