25.Fejezet

Köszönöm a segítséget a Barren fordítójának :* 

Egy hét. Pontosan egy hete, mióta Ms. Hellman elvette a józanságom jelét, és egy sötét cella sarkába dobott, ahová nem tartoztam. Most mentálisan instabilnak voltam titulálva azoknak, akik nem ismertek jobban. És hé, talán az voltam. De fene biztosra veszem, ez nem elég, hogy bezárjanak ide. Ez a hely még borzasztóbb volt, mikor benn voltál. Ami még dühítőbb volt ebben az volt, hogy ok nélkül voltam itt. Egyetlen dolgot sem tettem, ami bizonyította volna, hogy veszélyes, vagy őrült vagyok. De akkor is itt voltam. És ha olyanokat fogok kiabálni, hogy „Nem vagyok őrült!”, biztosan annak fognak nézni. Egy látogató vagy riporter sem gondolkodna az épelméjűségemen. Futóhomokban voltam, akárhová mozdultam, csak jobban süllyedtem. Az egyetlen esély ki innen Kelsey vagy Lori segítsége volt, de talán túlságosan félnek, hogy belekeverjék magukat. Akárhogyan is, a menekvés szó volt az egyetlen dolog, ami ismétlődött a fejemben.
Bár már csak az is nehéz volt, hogy kitaláljak egy menekülő tervet. Az őrség szigorú volt, és állandóan volt mellettünk egy őr, akárhová is mentünk. Nem lehetséges még távolról gyanúsat sem csinálni anélkül, hogy elkapnának; a kemény módon tanultam ezt meg, mikor láttam Harry véres, felhasított bőrét. Szóval mostantól mindketten itt ragadtunk addig, amíg egyikünk ki nem talál valami hasznosat. itt ragadva, borzalmas ételt fogyasztva, ruganyos ágyban aludva, és pszichopatákkal ülve.
De mint minden helyzetben, volt egy jó oldal is; és ebben Harry volt az. Még csak nem is a tény volt, hogy vele voltam, hanem az, hogy nem volt egyedül. Most már két ésszerű ember volt itt, akik rosszul voltak vádolva. Beszélgetnénk, Cluet játszanánk, és kiutat találnánk egymásnak. Neki voltam én, nekem pedig ő. Annak ellenére, hogy ezen a helyen ragadtunk, s elméinket élve meg fogják enni, legalább együtt őrülnénk meg. Egyikünknek sem kéne keresztülmennie ezen egyedül.
És történetesen, mindketten kijutnánk. Muszáj. Megígértem Harrynek, újra és újra, hogy ki fogunk. Az volt az egyetlen módja, hogy el tudjam viselni, ha azt mondtam magamnak, nem tart sokáig; ha reménykedtem, hogy találni fogunk egy kiutat. És reménykednem kell, mert a remény volt az egyetlen dolog, amim maradt.
Kint sem volt sok mindenem. Csak én, és a dolgok a lakásomban. De legalább volt szabadságom, választásaim, és lehetőségeim. Itt ezek nem voltak meg. Bár amim volt, sokkal tisztább volt, mint a Wickendale. Ahelyett, hogy csupán a munkahelyem lenne, most már az otthonom is. És egy hét után itt, felnyitotta a szemeim sok dologgal kapcsolatban, amelyeket általában nem vennék észre. Most, mikor a napi tevékenységekre mentem, amelyek a pácienseknek lettek kitalálva, hogy „jobban legyenek”, elmentem a lobbi mellett. Nem sokszor láttam ezt a szobát, mikor alkalmazottként átmentem az oldalsó ajtón. De most, minden nap látva, sokat gondoltam rá. Gyerekek voltak ott, anyák és apák egyaránt, várva, hogy kezeljék őket. A épelméjűségük elcsusszan, és valójában elfogadást akartak, vagy maguknak, vagy szeretteiknek. Azt kívántam, bárcsak elmondhatnám nekik, hogy ez nem az a hely volt, amit elképzeltek. Vagy ez, vagy könyörgöm nekik, hogy vigyenek ki. De aztán, könyörögni azért, hogy kiszabadítsanak, sokkal inkább bántana, minthogy segítene. Azok az emberek úgy néznének rám, mintha félnének, és megvárnák az egyik őrt, hogy elvigyenek. Ez egy vicces dolog, komolyan, mennyire tudja változtatni az épelméjűség a dolgokat. Mikor az
emberek láttak elmenni a folyosón, a lobbi és az intézet többi része közt, félelem száguldott végig szemeiken, és elnéztek, mintha félnének találkozni a tekintetemmel. Még csak azzal sem voltak tisztában, miért vagyok bent, de azt feltételezték, bolond vagyok, és ez megijesztette őket. Ha csak tudnák…
Azt is észrevettem, hogy sokkal több orvos és pszichológus mászkált ezen a helyen, mint ahogy gondoltam. Általában munkába mennék, tenném a feladataim, aztán elmennék anélkül, hogy beszélgetnék az emberekkel Kelseyn, Lorin és Harryn kívül. De itt lenni 168 órája, sokkal több embert láttam fehér kabátban és szép öltönyben. Végigmenve a folyosókon, amelyeken normálisan nem mennék végig, sok embert láttam, akikkel nem kerültem volna kapcsolatba. Úgy tűnt van egy terapeuta és orvos/nővér minden folyosóra, és nem voltam a legtöbbjükön. Nem is említve a rengeteg alkalmazottat a C részlegen.
Az alkalmazottak sokaságának gondolatának nyugtatónak kellene lenni. Az alkalmazottaknak olyannak kéne lenniük, mint Lori, vagy Kelsey, és csak extra segítséget kéne nyújtaniuk. De az én itt töltött időmben, megtanultam, hogy lökdösődtek, és ellenségesen fenyegettek. Néhányuk elfogadható volt, de többségük ennek ellentéte volt. Különösen, ha az egyik alkalmazott James volt.
Csak a névtől, ami egy barátomé volt, kirázott a hideg. Még nem tett egy lépést sem; de figyelt. Akármikor beléptem a büfébe, és Harryvel ültem, figyelt. Ha átment a folyosón, vagy elment mellettem és a személyi őröm mellett, akinek a nevét nem tudom, figyelt; leselkedett, mint egy kígyó, a leghalványabb vigyorral az arcán. Bámult. Gondolkodott. Hogy miről, nem tudtam, és nem hiszem, hogy akarom. De volt valami a fejében, és meg voltam rémülve, mi is lehetett az. Harry is meg volt rémülve, de az ő félelme düh formájában csapódott ki. Vissza tudtam tartani attól, hogy letépje James fejét, de még mindig nem tettem semmit, hogy könnyítsek a haragján. Ha James szólna egy szót valamelyikünkhöz, tudta, hogy Harry felrobbanna. És rettegtem attól a naptól, mert tudtam, hogy nem leszek képes megállítani Harryt, és tudta, hogy a következmények súlyosabbak lesznek, mint a korbácsolás. De nem úgy tűnt, mintha az a nap hamarosan elérkezne.
Ezen gondolkodtam, míg vártam az őrre, hogy elvigyen Kelsey irodájába. Remélhetőleg hamarosan ideér, mert James gondolata és a tervei kezdtek megbetegíteni. Hogy eltereljem gondolataim a pszichopatáról, csupán a plafont tudtam bámulni, miközben az ágyon feküdtem, hajam pedig kócos hullámokban omlott a fejem köré. Az unalom úgy a tízedik alkalommal ragadott magával ezen a héten, ahogy dúdolni kezdtem, hogy kitöltsem az időt. Egy emlékből jövő dallam volt, amihez nem tudtam hozzákapcsolni egy pontos zenét, de tetszett a hangzása. Ha el kellett volna sétálnom a cella mellett, mint egy alkalmazott, azt gondoltam volna, hogy én is ide tartozom; egy dúdoló, plafont bámuló lány valahogy úgy tűnt, beleillik az őrült leírásába.
De hirtelen abbahagytam, mikor a termetes férfi, aki elkísért a legtöbb helyre, megközelített, s egy kulcsot használt, hogy kinyissa az ajtót. Vicces volt, hogy az összes pénzt arra költötték, hogy automatikussá tegyék őket – egy luxus, amely nehezen volt meg minden épületnek, - csak hogy lássák a hibájukat, és kulcsot használjanak az energia kimaradás után.
Mikor odasétáltam hozzá, durván kihúzott a karomnál fogva, lerángatva a folyosón. Aztán még egy folyosón keresztül, végül elérve Kelsey irodáját a „terápiás ülésemre”. Ez volt az első alkalom, hogy találkozok vele, mióta bevettek a Wickendalebe, azon kívül, hogy egyszer elmentem mellette a folyosón. Nem mondott semmit, de helyette az egyik legzavartabb arckifejezéssel nézett rám, amit valaha egy ember arcán láttam.
Kinyitottam a faajtót, majd becsuktam magam mögött, a megfélemlítő őrt a folyosón hagyva.
- Rose! – mondta Kelsey, mielőtt megfordulhattam volna. – Mi a franc történt veled? – nos, nyilvánvaló volt, hogy nem pszichológiáról fogunk beszélgetni, vagy nem a legmélyebb gondolataimat fogjuk felfedni.
Állt, míg én leültem az íróasztala elé, haja hátra volt fogva, hogy látni lehessen napbarnított arcát. Felsóhajtottam, mielőtt újra átéltem a mesét, elmondva neki Ms. Hellman gaztettét, és a mögötte levő okot.
- Szent szar – mondta, mikor befejeztem. – Ez őrület, Rose! Nem tartozol ide! Mármint eddig legalább toleráltam Ms. Hellmant, de ezúttal átlépte a határt – Kelsey energiája még mindig itt volt, de a szokásos mosolya eltűnt, és annyira komoly volt, amennyire csak képes volt rá.
- Tudom – értettem egyet. Teljesen tisztában voltam ezzel a ténnyel, most már hét napja. – Van valami mód, amivel bebizonyíthatnánk, hogy nem tartozom ide? Mint elmenni a bíróságra, vagy valami? Ezt nem úszhatja meg.
Kelsey fejét rázva felsóhajtott, miközben leült. Egy darabig nem beszélt, az egészet feldolgozta, és összeszedte gondolatait. Mikor végre válaszolt, hangja nyugodtabb volt. – Fogalmam sincs. Mármint a történet az ő oldaláról elég meggyőző, nem azért, hogy kipukkanjon a buborékod, vagy valami.
- Mi az „ő oldala”? – kíváncsiskodtam.
Kelsey újra sóhajtott. – Van ez a… - mutatóujját az arcához emelte, végighúzva egy csíkot az arcát, mintha bemutatná azt, amit mondani akar. – Ez a vágás az arcán. Pletyka van belőle, hogy te csináltad neki. Látszólag megőrültél, és megtámadtad.
- Ez hazugság! – kiáltottam elkeseredetten. Nem tudtam elhinni. Könnyek kezdtek gyűlni a szememben, de gyorsan elpislogtam őket. Többet sírtam ezen a héten, mint egész életemben, és az sok volt. De megígértem magamnak, hogy nem teszem többé. Egy elmegyógyintézetbe voltam bezárva, és a bajok ellenére, el kellett fogadnom a tényt, és tovább kellett lépnem.
- Tudom – mondta Kelsey. – De úgy tűnik, az emberek hisznek neki. Úgy értem, tudom, hogy néhány úr úgy gondolta, furcsa volt, hogy mindig Harryvel lógtál. Azt feltételezték, hogy az elejétől fogva furcsa vagy, szóval nem annyira nagy meglepetés néhány ember számára. Nem sértés.
- Basszus – fújtam ki a levegőt. – Nos, nem kell egy pszichológusnak, vagy egy szemtanúnak beleegyeznie abba, hogy őrült vagyok? Nem kell valaki más, mint Ms. Hellman, aki dönthet arról, hogy ide-e tartozom, vagy nem?
Kelsey vállat vont. – Nem tudom, ki más lenne az. Mármint most ő az igazgató, és gyakorlatilag az apja építette a helyet. A szava általában megbízható. Ha ez egy másik korszak lenne, ahol valójában lennének szabályok, és törvények arra, hogy egy ember egy elmegyógyintézetbe tartozik-e, vagy sem, semmiképpen nem maradnál. De most, úgy tűnik, az embereket ez nem érdekli annyira. Az arcán levő vágás valószínűleg elég jó ok a riportereknek, vagy a rendőrségnek. Hallottam olyan férjekről, akik a feleségüket elmegyógyintézetbe dobták csak azért, hogy megszabadulhassanak tőlük, szóval a bebocsátási lista nem éppen korlátozott.
- Wow, ez ám a magabiztosságom fel turbózásának módja – mondta, egy kicsi Harry szarkazmusából rám ragadt. – Hogy fogok akkor kijutni innen?
- Nem tudok mit mondani neked, Rose. Basszus, ez tényleg szívás.
Egyetértően bólintottam. Nem voltam benne biztos, mit mondjak, féltem, hogy a további kérdésekre olyan választ kapnék, amelyeket nem akartam hallani. Kivéve egy kérdést, amin már elég régóta elmélkedek. – Segítenél megszökni? – hangom halk volt, abban az esetben, ha valaki más kettőnkön kívül hallaná.
Szája halványan szétnyílt, mintha meg akart volna szólalni, de nem hagyták el a szavak a száját.
- Tudom, hogy ez nagy kérés, de Harry és én nem tudjuk ezt egyedül megcsinálni.
- Vele szöksz meg? – kérdezte tisztán.
- Természetesen. Ő is ártatlan.
Kelsey újra felsóhajtott. – Rose, ez nagyon kockázatos nekem.
- Tudom, tudom, de nincs más mód. Ez nem helyes, és te is tudod. Nem maradhatok itt, nem tudom ezt minden nap csinálni, én… - a hangom elcsuklott a mondat közepén, könnyek fenyegetőztek, hogy az arcomra hullanak.
- Oké – mondta, vonakodónak tűnt. – Rendben. Meglátom, mit tehetek.
- Nagyon szépen köszönöm! Kelsey, fogalmad sincs, mennyire hálás vagyok. Még semmiféle tervünk nincs, de jó tudni, hogy a mi oldalunkon állsz.
Bólintott, mire méltánylóan elmosolyodtam. Csak imádkoztam, hogy mikor eljön az idő, tartsa a szavát.
Harry szemszöge
James kibaszott Hellman. Ő volt az undorító összegzése, az elmebeteg fasz meghatározása. Csak állt ott, a kis sarkában, a kis kibaszott őr haverjaival, miközben minket nézett. Nos, most csak engem, Rose még nem érkezett meg. Ha próbált megfélemlíteni, fene biztos volt, hogy nem működött. Elvette az életét valakinek, akivel törődtem, és majdnem egy másiknak is. Talán erőszakos, de nem érzi, amit én éreztem. Nem éhezett bosszúra, nem sérült meg
helyrehozhatatlanul. Talán jó volt a bunyókban, de nem volt valamije, amiért harcolhatott. Nekem biztosan volt, bár tudtam, hogy az utam onnan, amit tett, leigázza az erejét akármelyik nap. Nem félhettem tőle, még akkor sem, ha akartam.
Harag gyűlt bennem csak attól, hogy ránéztem, és mindembe beletelt, hogy ne törjem össze a koponyáját. Még csak az sem érdekelt, hogy megbüntetnek, de tudom, hogy Roset igen. Tudtam, hogy bánkódna és sírna, ha újra sérülten látna. És utáltam őt úgy látni, utáltam őt sírni látni. Szóval visszafogtam magam. De ha egyetlen ujjail is hozzányúl, tudtam, hogy nem leszek képes visszafogni magam.
Még mindig engem nézett, szóval jeges pillantást vetettem rá, ami hemzsegett a haragtól és gyűlölettől. De a szemem sarkából láttam, ahogy a büfé ajtaja kinyitódik, mikor egy ismerős kis alak belépett a szobába. Megtörtem a durva tekintetem, s éreztem, ahogy arcom azonnal ellágyult, mikor ránéztem. Szemei óvatosan fürkészték a tömeget, egyik nap sem tűnt úgy, hogy idegei lenyugodtak volna. Egészen addig, amíg rám nem nézett, akkor tűnt úgy, hogy egy kicsit megnyugodott. Be lett ide dobva még akkor is, ha nem érdemelte meg, és minden, ami a Wickendaleben történt szar volt, de legalább ez ugyanaz maradt. Minden nap együtt ültünk ebédidő alatt, és ez nem változott. Ez még mindig a mi asztalunk volt.
- Hogy vagy? – kérdeztem őt, mikor becsúszott a székre mellettem.
- Jól vagyok – felelte kis mosollyal. Nyilvánvalóan nem volt jól.
- Rose, ha nem, el kell mondanod.
- Nem, nem. Jól vagyok, Csak az, hogy még mindig hozzá kell ehhez szoknom.
Bólintottam, pontosan tudva, hogyan érzett. Gondolkodás nélkül, kezem a hátára tettem – ahol leginkább nem látszódott –, és kis köröket írtam le a hüvelykujjammal, hogy megnyugtassam. Tudtam, hogy ez az egész dolog sokkal intenzívebb volt neki, mint nekem volt, sokkal sokkolóbb, és sokkal nyugtalanítóbb.
Így ültünk egy darabig, Rose mélyen gondolkodott, míg én csak rá gondoltam.
- Hogyan fogunk kijutni innen, Harry? – tekintete valahol messze volt, mikor beszélt, hangja csendes és enyhén legyőzött volt. – Nincs rá esély, hogy fegyvereket vagy kulcsokat szerezzünk, vagy valamit úgy, hogy mindketten páciensek vagyunk, és mindenütt őrök vannak.
- Vannak biztonsági kamerák? – kérdeztem akármi után kutatva, ami segíthet nekünk. Mert a vereséget nem fogadom el.
Rose felnézett a kérdésemre, szemöldökei összeszaladtak, miközben gondolkodott. – Valójában nem hiszem. De miért lennének automatikus ajtók, és nem biztonsági kamerák? Mármint, mindkettő új, és drága, de azt gondolnád, hogy a biztonsági kamerák sokkal fontosabbak.
- Talán van néhány dolog a Wickendaleben, amit nem akarnak, hogy meglássanak az emberek – mondtam. Azt hiszem, Rose és én mindketten tudtuk, hogy voltak dolgok ezen a helyen, amelyeket Ms. Hellman nem akarna felvenni. – De ezt fölénynek használhatjuk.
Egyetértően bólintott. – Más emberektől is szükségünk lesz segítségre, nem hiszem, hogy meg tudjuk ezt egyedül csinálni. Mármint, azt sem tudjuk, hol kezdjük, szóval akár kereshetnénk valakit, aki igen.
- Igen, de ki máshoz mehetnénk, Lorin és Kelseyn kívül?
Rose körülnézett a szobában, mintha felvetne valamit a szemein keresztül. Követtem a tekintetét, miközben végignézett az asztalokon, tele őrült páciensekkel. És aztán megértettem.
- Ó, basszus, nem.
- Harry, muszáj – mondta.
- Nem, nem akarok ezekkel az elmebajosokkal beszélni. Néhányukkal már találkoztam, és hadd mondjam el Rose, te sem akarsz velük találkozni.
- Én is ismerem a legtöbb pácienst – válaszolt. – Kitisztítottam a sebeiket, és gondoztam a sérüléseiket. Megbíznak bennem. Ha rábeszéljük őket, hogy segítsenek nekünk, megkérhetjük őket, hogy tereljék el az őrök figyelmét, szerezzenek nekünk egy kulcsot, nem tudom, csak valamit. És szükségünk van minden segítségre.
Felsóhajtottam, s megráztam a fejem. – Te beszélhetsz velük Rose, de én nem fogok. Én…
- Ki akarsz jutni innen, vagy nem? – szakított félbe. – Kérlek, Harry, ne akard, hogy egyedül csináljam ezt meg.
Hangja kétségbeesett volt. Telt ajkaira néztem, amelyeket halványan lebiggyesztett, majd könyörgő szemeire, és nem tudtam nemet mondani. – Rendben, rendben. Jó – sóhajtottam. Végignézve a választásainkat, láttam egy idős nőt zsíros, hínáros hajjal, egy kerekesszékben, a szoba sarkában, aki egy ablakhoz beszélt. Szemben vele volt egy férfi, aki fogdosta magát. És mellette, egy nő, aki nagyon ijesztően mosolygott rám, és mellette egy vékony férfi, aki úgy nézett ki, mintha vagy aludna, vagy meghalt volna. Micsoda móka.
- Menjünk, szerezzünk néhány barátot.

24.Fejezet

*Ms. Hellman szemszöge*

James Robert Hellman volt az apám. Huszonhárom éves volt, mikor az anyám megszült, ő akkor húsz volt.
Mikor betöltöttem a tizenhatot, anya máshogy kezdett el viselkedni. Olyan dolgokat mondott, amelyek nem voltak ésszerűek. Agresszívan viselkedett néhány dologgal kapcsolatban, ami az apám és az én számomra is meghatározatlan volt. Olyan dolgokról beszélt, amelyek nem voltak, és könnyedén megfeledkezett a friss dolgokról. Először nehéz volt észrevenni; egy furcsa mondat itt, egy váratlan kiáltás ott. De hamarosan sokkal rosszabbra fordult, és én elmenekültem. Tizenhét évesen hagytam egy üzenetet az apámnak, és elmentem máshová élni.
Tizenkilenc évesen tértem haza, az apán „projektje” közepén. Nem talált anyámnak semmiféle helybéli helyet, ahová mehetett volna, és komoly segítséget kapott volna, szóval létrehozott egy helyet. Wickendale Elmegyógyintézet a Bűnösen Elmebetegeknek. Célja az volt, hogy létrehozzon egy biztonságos helyet a mentálisan betegeknek, hogy segítsen nekik. Abban, hogy miért kegyetlen emberekre specializálta, soha nem voltam biztos.
Tíz évvel később meghalt egy borzasztó balesetben, és az anyám rövidesen azután öngyilkosságot követett el. Miután az apám elment, én maradtam, hogy átvegyem a pozícióját, mint igazgató. Szerettem a munkám erejét és tekintélyét; az egész intézmény az én kezeimben volt. De a pozícióval nyomás is járt. Úgy éreztem, büszkévé kell tennem az apám. Emiatt az ok miatt szigorú utasításokat hoztam. A hely szemeivé és füleivé váltam. Ismertem minden sarkot, minden pácienst, minden alkalmazottat. Biztosra mentem, hogy nem voltak újságírók, vagy látogatók, akik nem tartoztak a családtagok közé, a kinti világból semmi sem befolyásolhatta azt, hogyan futtatom a dolgokat.
De ebben a látszólag jól működő Wickenale-ben néhány dolog megcsúszott, és néhány kis dolog gyanús lett. Általában a megkérdőjelezhetők a tanácstalan alkalmazottak voltak, akiket könnyű volt megfenyegetni, és megfélemlíteni. De Rose más történet volt. Eltakarítottam a kis barátját, és tudtára adtam a lehetséges következményeknek, bármiféle rossz eseménynek. De még így is próbálta a nyomozót játszani, még mindig „jó embernek” látta Harry-t, még mindig le akarta csukatni James-t, és fel akarta fedni a Wickendale-t az árulóinak. És a korábbi összetűzésünkben, előrevetítette a pusztító jövőt.
A riporterek és alkalmazottak kíváncsiságának hirtelen növekedéséből tudtam, hogy az intézet falaiba épített rétegek egyesével bomlanak le. És ha Rose elment a rendőrségre, az egész össze fog dőlni. Rájönnének, mit csinálunk itt, és az lenne az utolsó szalmaszál; az apám álma összedőlne, és engem hibáztatnának.
Az egyetlen mód, hogy elkerüljem ezt az volt, hogy szemmel tartom, és távol a zsaruktól, ha berakom őt az intézetbe. Tisztában voltam vele, hogy ez csak megemeli a gyanúját, és több kérdéseket idéz, de legalább késleltette a napot, mikor a fiamat bebörtönöznék.
Ő volt mindenem, amim maradt. Bár attól a naptól tudtam, hogy nincs valami rendben vele, mióta megszületett. Már gyerekként sem volt a legjobb. A folyamatos bűnei borzasztóak
voltak, sorozatgyilkos volt, tudtam. Csak soha nem akartam szembenézni vele, ezért figyelmen kívül hagytam a problémát. Természetesen nem bocsátottam meg a cselekedeteit, de nem én leszek az, aki börtönbe dobja. Távol kellett őt tartanom onnan. Gyilkos vagy sem, egy börtön vagy egy elmegyógyintézet nem az én fiamnak való hely volt.
Ez a pontos ok, amiért mindenkinek azt mondom, hogy Rose egy egyedüli alkalmazott. Különcnek tűnt, főleg akkor, mikor elkezdett Harry-vel beszélgetni. Az őrök is látták, hogy egy páciens és alkalmazott együtt nem volt helyes. Egy épelméjű ember sem tudna beleszeretni egy elmebeteg férfibe, aki megnyúzott három nőt. A lány beteg volt, ez volt az egyetlen magyarázat. Az itt dolgozás csupán mélyítette az elmebajt, ami benne volt, és végre elérte a törés pontját. Mikor próbáltam vele beszélni a folyosón, nem a Wickendale felfedésével kapcsolatos dolgokat kiabált, hanem gyilkossággal kapcsolatosakat. Még az arcomat is megpróbálta megkaparni, de csupán egy karcolás sikerült neki. Úgy gondoltam a legjobb, ha azonnal bezárom; ez volt a legjobb hely számára, nem volt értelme átszállítani őt máshová. Ha mások elhitték a történetem, és nem értem, miért ne tennék, akkor az a lány hosszú ideig lesz bezárva ebbe az intézetbe.
Üdvözöllek a Wickendale-ben, Rose Winters.

*Harry szemszöge*

Az első reakcióm nem a szomorúság volt, nem félelem, nem harag. Kezeim nem szorultak ökölbe, és a szívem dobogása nem volt hallható akkori állapotomban. Eleinte nem éreztem semmit.
Talán az előttem levő látvány még nem ugrott be, vagy talán a szívem teljesen megállt. De túl döbbent és sokkolt voltam, hogy észrevegyem. Beletelt egy kis időbe, hogy feldolgozzam, mit látok, mármint a kép ott volt, de még nem kapcsolódott egy összefüggő gondolathoz. Nem lehetett itt, hallucináció volt, egy álom. Egy borzasztó rémálom, mint azok, amik nyugtalan álmom vadásszák minden éjszakán. Hamarosan fel fogok ébredni, és ő pedig abban a szörnyű nővéreknek való ruhában lesz, haja pedig egy szoros kontyban lesz, ahogy egy asztalnál ül, egy pakli kártyával, vagy Clue játékkal, mint minden nap.
Pislogtam, és megfordultam, összeszorítottam a szemeim, aztán újra kinyitottam őket; de Rose maradt. Ott állt, alsó ajkával a fogai közt, jobb kezével idegesen tartotta a bal karját. Nagy aggódó szemekkel pásztázta a szobát. Félt, meg tudtam mondani. Emlékeztem, hogy én is ugyanígy éreztem először, mikor megérkeztem ide. Végre ijedt szemei találkoztak enyéimmel, tágak voltak és nyugtalanok, mintha arra kérlelnének segíts.
És aztán éreztem. A valóság gyomron vágott, mint amikor a levegőt kiütik belőled, csak sokkal rosszabb. A torkom kiszáradt, és a tüdőm küszködött a levegő után. A gyomrom megfordult, a kezeim ökölbe szorultak, az állkapcsom összeszorult. A szoba forogni kezdett, és kérdések végtelen hulláma öntötte el az elmém. Nem kellett volna páciensként itt lennie. Nem kellett volna, Rose nem volt őrült.
De mégis itt volt. Nem tudtam mikor, nem tudtam, miért, nem tudtam hogyan, és nem tudtam mit kezdjek vele. De tudtam, hogy aggódtam miatta. Komolyan lebasztam, hogy Rose nem tudott kijuttatni innen, vagy, hogy a Wickendale-ben kell maradnom, kitudja meddig. Ami megijesztett, az a tény volt, hogy akármilyen borzalmak rejtőznek ennek az épületnek a sarkaiban, Rose is tapasztalni fogja őket. Sokkal sebezhetőbb volt, mint én, sokkal alacsonyabb, és sokkal naivabb. Nincs mód, hogy kibírná ezen a helyen.
A félelemmel együtt a düh is nőtt bennem. Nem volt rá kibaszott joguk, hogy betegyék őt ide. Nem volt gyilkos, sem őrült; tiszta volt, ártatlan volt. Ez nem volt igazságos neki, ez az egész az én hibám volt. Ha én nem lennék, akkor ő sem lenne itt. De itt volt, és nem volt semmi, amit tehettem volna ellene. Csak néznem kellett, ahogy az egyenruhája „őrültnek” titulálta őt, a többiekkel együtt a szobában, ahogy leült az egyetlen üres asztalhoz a távoli sarokban. De még a gondolat, hogy valójában páciensnek számított, még mindig nem volt biztos, és a kapcsolat még mindig nem volt teljes közte és a Wickendale között. Még mindig úgy éreztem, mintha egy hallucináció lenne, annak ellenére, hogy tudtam, nem az volt. Talán az ellentét volt közte és az egész szoba között. A tiszta bőre, és finom vonásai kitűntek a sötét, mocskos falaktól mögüle. Ő sokkal tisztább is volt, mint mások, sokkal szebb. És nem én voltam az egyetlen, aki úgy tűnt, észrevette. Néhány férfi beteg kezdte el felmérni a meglepően csinos, új lányt.
Istenem, esküszöm, ha valaki itt megérinti őt, kiverem a kibaszott szart belőlük. Minden egyes személytől, aki alakját nézte, egyre idegesebb lettem. Csak ült ott egyedül, aggódott, és sebezhető volt. Akárki megközelíthette őt bármelyik pillanatban, vagy felcsúsztathatta kezét a combján, ahogy én tettem röviddel azután, hogy találkoztunk. Akármelyik ember olyan könnyedén uralkodhatott fölötte.
Basszus, nem tudtam elviselni többé; korbácsoljon meg Ms. Hellman, nem érdekel. Elhúzódtam az asztaltól egy kis nyikorgással, majd gyorsan Rose-hoz sétáltam, és becsusszantam mellé, mielőtt másvalaki meg tudta volna tenni. – Rose, mi a franc történt veled? – kérdeztem, mielőtt még felnézhetett volna. – Miért vagy itt bent?
- Harry – szinte suttogta. – Nem láthatnak meg hozzám beszélni, nem akarom, hogy újra bajod essen. Ms. Hellman…
- Lebaszom, mit csinál Ms. Hellman. Csak mondd el, mi történt.
Idegesen körülnézett, mintha félne valamitől, amit nem tudtam azonosítani. Szemei egy panorámán voltak, ami messze volt. – Rose – mondtam gyengéden. – Rose, nézz rám – a kezéért nyúltam az asztal alatt, és mikor bőröm érintette övét, szemei végre visszatértek hozzám. A kék és zöld lehetetlen keveréke között voltak, egyik szín sem dominált jobban, mint a másik. Aggódással voltak megtelve, de sokkal megnyugtatóbbak voltak, mint előzőleg, mikor rajtam tartotta őket. – Renden lesz, megígérem. Csak mondd el, mi történt – eltekintve a dühömtől és félelmemtől, igyekeztem nyugodt maradni miatta, mivel tudtam, hogy ugyanazt érezte, mint amit én, de százszorosan rosszabbul. A kiborulás csak rátenne egy lapáttal a stresszre.
- Lori látta a csuklómon levő sebeket James-től, és kérdezett róluk…csak mi ketten voltunk a szobában, szóval elmondtam neki mit tett néhány éjszakával ezelőtt, és gondolom Ms. Hellman kihallgatta. Berontott a szobába, és megkért, hogy tudnánk-e négyszemközt beszélni. Így kimentünk a folyosóra, és én…én elmondtam neki, mi történt James-el és hogy el fogok menni a rendőrségre.
- Basszus, Rose – sóhajtottam.
- Tudom, tudom. Hülyeség volt. De azt hittem, egy kicsit fenyegetőnek érzi, vagy legalább megfontolja, amit mondtam, nem tudtam, hogy egy kibaszott elmegyógyintézetbe fog miatta dobni!
Rosszallóan ráztam a fejem, egyetértve Rose-al. Nem csak hogy Ms. Hellman védte a fiát, amiért megnyúzott három nőt, de olyan messzire ment, hogy bedobott valakit egy elmegyógyintézetbe azért, mert el akart emiatt menni a rendőrségre. – Az istenit. Mit fogunk most csinálni? – kérdeztem főként magamtól.
- Nem tudom – mondta Rose, hangja vereséggel volt kapcsolódva. – Annyira sajnálom, Harry. Egy idióta vagyok. Ki kellett volna szabadítsalak innen, és most nézd meg, hol vagyok. Nincs módja, hogy segíthetek, és ez nem igazságos számodra, mert sokkal jobbat érdemelsz, mint ez…
Félbeszakítottam, mikor hangja elcsuklott, és könnyek kezdtek gyűlni a szemeiben. – Semmi baj, nem a te hibád. Nem tudhattad, hogy ezt fogja csinálni.
Rose bólintott, de mikor pislantott, egy könnycsepp pottyant az arcára. Nagyjából mindenen sírt, de még mindig úgy gondoltam, erős, olyan értelemben, hogy kibírta az érzelmi szituációkat egyetlen panasz nélkül, és keresztülment rajta még akkor is, ha félt.
- Gyere ide – motyogtam, elvéve kezem az övétől, csakhogy karjaim kis teste köré fonjam. Ezúttal nem volt tétovázás, ahogy megfordult, és hozzám bújt, arcát pedig a mellkasomba fúrta, miközben karja a derekamon pihent. Körülnéztem, hogy lássam az őröket, akik nem figyeltek ránk, annyira, és ha mégis, nem úgy tűntek, mint akiket érdekli. Valószínűleg nem volt olyan nagy dolog, hogy most együtt vagyunk, figyelembe véve, hogy mindketten páciensek voltunk, és nem számított, mit csinálunk; egyébként is mindenki azt gondolta, hogy őrültek vagyunk.
- Harry? – kérdezte.
- Igen?
Hangja elhalkult, csupán alig egy suttogássá. – Félek.
Ez volt minden, amit éreztem, de nem akartam bevallani két szóba sűrítve. – Ne tedd. Ígérem, hogy találunk kiutat. De addig az életem árán védelek meg, Rose. Egyszer elvesztettem Emily-t; téged nem foglak – éreztem, ahogy bólint az egyenruhám anyagán, de nem mondott semmit; ismerve őt, valószínűleg még mindig sírt.
Végül mindketten elhúzódtunk, mivel nem akartuk felhívni az őrök figyelmét, bár még mindig fogtam a kezét az asztal alatt. De észrevettem, hogy Rose nem viselt bilincseket; általában az első két hétben a páciensek mindig viseltek bilincseket, a biztonság kedvéért. De Rose nem. Valószínűleg, mert Ms. Hellman tudta, hogy ártalmatlan, és nem akart elvesztegetni egy párat.
Nincs rá mód, hogy ezt megússza. Rose és én így vagy úgy ki fogunk jutni a Wickendale-ből, és börtönbe vágjuk a seggét, ha megtettük.
A büfé ajtaja kinyitódott, ezzel visszatérítve a valóságba, ahogy egy újabb őr lépett be a szobába. Általában semmit nem gondolnék róla, de ez a bizonyos személy más volt. Nem csak egy őr volt; James volt az.
És mikor a távoli falhoz állt, s vigyorgott, miközben végigmérte Rose-t, rájöttem, hogy a megvédése mennyire nehéz feladat lesz.