26.Fejezet

*Harry szemszöge*


Sütik sütése. James visszatért, és akármelyik pillanatban elvihette Roset, Wickendale illegális agyvizsgálatokat végzett a pácienseken, és szörnyen szükségünk volt egy menekülési tervre; de kibaszott sütiket sütöttünk. Annyira kezdtem rosszul lenni ettől a dologtól, terápiára járni, ezek a csoportos ülések, és a legkevésbé kedvencem, sütés. Olyan volt, mintha próbálnák belenevelni a normálisságot a legfurcsább életekbe, és találnának gyógymódot a legkevésbé gyógyítható elméknek mindennapi tevékenységekkel. De szinte biztos voltam benne, hogy nem segítene.
Plusz, a felünk meg volt bilincselve, így akármit is csináltunk, nem lett valami jó, és a betegek még csak a sütő közelében sem voltak. Bár nem mindig sütés volt, hála Istennek. Néha kézművesség és iparművészet volt, vagy festés, vagy valami hasonló hülyeség. Én, néhány másikkal egyetemben, nem igazán vettem részt ezeken az aktivitásokon. Leginkább csak találtam egy helyet, ahol ülhettem és dohányozhattam, míg vártam, hogy véget érjen.
És ezúttal is ezt tettem. Megfogtam egy műanyag széket a „konyha” sarkában található asztaltól, és leültem, a cigaretta már meg volt gyújtva a kezemben. Beszívtam a nikotint a tüdőmbe, majd kifújtam, néhány füstkarikát pöfékelve a levegőbe. Egy kísérlő, egy sötét hajú nő a negyvenes éveiben, figyelt a páciensekre, és segített nekik, míg néhány őr várakozott odakint, készen, hogy berontsanak, ha szükséges. Csak ő volt és a betegek, meg én. Itt-ott elcsíptem pillanatokat a beszélgetésekből, így képes voltam kivenni biteket és darabokat abból, amit mondtak. Én soha nem vettem részt ebben a beszélgetésben, látva, hogy az emberek mind őrültek, de érdekes volt csak hallgatni. Hallgatni, ahogyan az emberek beszélgetnek, és megérteni a mondanivalójukat. Olyan volt, mintha amit mondanának, egy kis betekintést engednének az életükbe. Mint egy nő, akinek a neve Jane volt, vad szürke szemekkel, és szalmasárga hajjal. Sokkal idősebb volt, mint én, valószínűleg a harmincas évei végén járt.
Mikor beszélt, a hangja halk volt. Lehet, ha egy alkalmazott, vagy páciens mondana egy szót túl hangosan, vagy egy túl hirtelen mozdulatot tenne, csak elmasírozna tőlük. Vagy ez, vagy elővigyázatos, éber szemekkel nézné őket. Csak ahogyan idegesen és nehezen beszélt akármiről, annyi mindent meg tudtál mondani. Nem tűnt veszélyesnek, hanem inkább az ellentétjének. Ijedtnek tűnt. Talán bántották, úgy értem, tényleg bántották, mielőtt idekerült. A folyamatos feszültsége és meghökkenése, de valószínűleg ő is bántotta azt cserébe, akárki is tette vele azt, amit, ha szerzett neki egy helyet a Wickendaleben. Valami aljas és őrült dolgot kellett tennie, ha itt volt, ezen a helyen. Vagy legalább is, ezt gondoltam abból, ahogy hallottam őt beszélni azon a remegő, aggódó hangon.
De mi határozza meg az elmebajt, komolyan? A te elméd az, vagy a személy elméje, aki az ítéletet hozza? Mert mindnyájunk, nem számít ki vagy, megőrülhet néha. Vannak idők, mikor vagy túl keveset, vagy túl sokat tudunk. Az ismeretlen lehet egy ijesztő hely, de az ismert még inkább ijesztő lehet.
És ez volt egy pszichopata, legalább is számomra. Valaki, aki túl keveset tud. Az érzelmeik kimerültek, és gondolataik összekuszálttá váltak. Elveszettek, mégis öntudatosak, és borzalmas dolgokra képesek, de elveszettek. Nincsenek okaik vagy érzelmeik a bűntetteik mögött, csak egy érzés halvány ravasza vagy szelleme, ami irányítja őket. Talán tudják a jót a rosszig, de az érzések hiánya tudatlanul hagyja őket, hogy győzzék le őket. Pszichopaták, mert ok nélkül erőszakosak, magyarázat nélkül utálatosak.
Bár van még egy véglet. Azok, akik túl sokat tudnak. Azok, akik túlságosan tisztában vannak a körülöttük levő dolgokkal; akik szinte mindennel tisztában vannak. Beengedik ezeket a dolgokat az elméjükbe, és néha még élve is megeheti őket, de mások tudnak rajtuk segíteni. Nem éreznek érzéseket, vagy empátiát, de hallgatnak. Megértik, hogyan utánozzák mások érzelmeit. Hazudnak, manipulálnak, és mindezt úgy teszik, hogy soha nem jössz rá a valódi szándékaikra.
Itt mindkét típus megtalálható. A Wickendale el volt árasztva pszichopatákkal, szociopatákkal, mániákusakkal, te nevezed el őket. És meg tudtad mondani, ki tartozott melyik kategóriába csak a hallgatással.
Bár Rose egyikük közé sem tartozott. És csak imádkoztam, hogy valaki más is figyel, és rájön. Akárki lehetne, amíg segítenének kijutni innen.
De mindezek a gondolatok elröppentek, mikor felnéztem, nem realizálva, hogy Rose már belépett a szobába. Abban az ocsmány kék egyenruhában, amit valahogyan sikerült nem annyira csúnyává tennie. – Hé – mosolyogtam fel rá, mikor megközelített.
- Szia – válaszolt a sajátos őszinte mosolyával, leülve a földre mellém. – Szóval…nem fogsz sütni?
- Nem – mondtam. – Általában csak ülök itt, és várom, hogy véget érjen.
Incselkedően nézett rám. – Nem válik unalmassá? Nem akarsz mást csinálni az ülés helyett?
- Nem – válaszoltam. – Nos, igen, de jobb, mint a sütés. Miért készítenék sütiket elmebetegekkel, amik valószínűleg beleköptek a kajába. Úgy értem, még csak csoki chips sincs.
Ahelyett, hogy válaszolt volna, felállt a földről, s leporolta magát. – Miért nem? – kérdezte, felajánlva egyik kezét. Kivettem a cigit ajkaim közül, és két ujjam közé vettem, miközben felnéztem. Képtelen voltam elrejteni a vigyorom, és tudtam, hogy ez végül leleplez.
- Gyerünk – kérlelt. – Mindig panaszkodsz arról, hogy csak azt engedik, hogy a celládban ülj, és most, mikor valójában csinálhatsz valamit, mégis azt választod, hogy itt ülsz még többet? Ennek nincs értelme. Plusz, még mindig beszélnünk kell néhány pácienssel.
Felsóhajtottam, úgy téve, mintha ideges lennék, miközben elfogadtam a kezét és felálltam. Igaza volt; a tegnapi „barátszerzés” nem ment annyira jól. A legtöbb páciens, akikkel beszélgettünk, vagy figyelmen kívül hagytak, vagy kiabáltak velünk, vagy olyan dolgokat kezdtek el mondani, amit nem értettünk. Bár talán volt egy halvány áttörésünk, azzal a Damien fickóval. Eleinte nem beszél sokat, de ahogy mentünk volna a következő asztalhoz, azt motyogta: „Valami nincs rendben itt. Valami nincs rendben itt, és ezt helyre kell hoznunk.” Nem voltam benne biztos, hogy valamiről a saját elméjében beszélt, vagy a Wickendaleről, de legalább olyan szavakkal beszélt, amiket megértettünk.
De nyilvánvalóan ez nem volt elég Rosenak. – Te itt kezdesz, és beszélek az amott lévő emberekkel – mondta. És aztán elment, az asztal legvégére sétált, a szoba közepén. Kelletlenül mentem a másik felére, és végignéztem a választékomon. Több mint egy tucat páciens volt a szobában, egyikük sem tűnt barátságosnak. De észrevettem Janet a néhány szék közül az egyiken ülni, egy kivehetetlen mintát készítve egy tésztából.
Odamentem, s mellé álltam, óvatosan, hogy ne rémítsem meg a lányt. Nem voltak sodrófák, így megragadtam egy csomó kovászt, és elkezdtem lenyomni a kezeimmel. – Szia.
A nő lassan nézett fel, szemei nagyok voltak, mikor rám nézett.
- Jane vagy, igaz? – kérdeztem hétköznapian, míg úgy tettem, mintha elszórakoztam volna a tésztával, mivel nem akartam idegessé tenni.
Hangja lágy suttogásként jött ki. – Igen.
- Harry vagyok.
Rám nézett, majd gyorsan vissza az asztalra, nem mondva semmit. Basszus, most mi? Rose sokkal jobb volt ebben, mint én. Úgy értem, könnyedén tudok beszélgetni az emberekkel, de nem ilyenekkel. Velük csak neked kellett beszélni, és szavak hiányában voltam. Néhányuk fényes volt, ne érts félre, de nem tűnt úgy, mintha intelligens pszichopaták lennének itt most. Az összes páciens ebben a szobában meggyötörtnek és letargikusnak tűnt, mintha hetek óta nem aludtak volna. Talán nem is tették.
Ránéztem Rosera segítségért, de egy másik beteghez beszélve találtam, és valójában úgy tűnt, mintha elbeszélgetnének. Tudtam, hogy ugyanezt kéne csinálnom, de aztán azon kezdtem gondolkodni, mennyire szeretem Rose haját leengedve. Sokkal természetesebbnek tűnt úgy, hogy hosszú hullámokban omlott le, a sötét szín az arca körül kiemelte a rózsaszín ajkait. És észrevettem, hogy az egyenruháján pár gomb nincs begombolva. Nem sokat, de eleget, hogy felfedje mellkasának tetejét. Néztem, ahogy előrehajolt, hogy megragadjon egy műanyag sütiformát az asztalról, mire az anyag csak egy kicsit lejjebb lógott – bassza meg, ezt direkt csinálta?
- Honnan tudod a nevem? – egy lágy hang mondta mellőlem.
Akaratlanul eltéptem tekintetem Roseról, elfelejtve, hogy egy beszélgetés közepében voltam.
- Hallottam valahol, gondolom.
- Ki? – kérdezte, hangja aggódó volt. – Ki mondta neked?
- Senki pontosan, csak emlékszem, hogy hallottam valahol. Valószínűleg egy alkalmazott, ne aggódj.
Teste megfeszült, ahogy valahová messzire nézett, valamire, amit nem láttam. Alig hallottam őt, mikor beszélt, hangja nehezen volt egy suttogás. – Ő volt az, nem igaz?
Megdermedtem a helyemen, és elfordítottam a fejem, ezúttal teljesen ránézve. – Ki? – kérdeztem.
- N…nem mondhatom. Nem akarok beszélni róla – megrázta a fejét, s visszanézett az asztalra, egy lépést ellépve tőlem. Nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy nem fog válaszolni több kérdésre. Felsóhajtottam, majd visszanéztem az asztal túloldalára, Roset egy kanál süti tésztával a kezében, amit evett, és nyalogatott, miközben az új haverjával beszélgetett. Istenem, direkt kellett ezt csinálnia. Felnézett egy pillanatra, és rajtakapott, hogy őt figyelem. Nem tudtam megmondani, milyen arcom volt, de a tippem az volt, hogy leleplezte mire gondolok, mert Rose igyekezett elrejteni egy mindent tudó mosolyt, miközben elnézett. De továbbra is nyalogatta azt a kibaszott kanalat, ami az őrületbe kergetett.
Próbáltam nem nézni őt, és készíteni még pár alakzatot a tésztából, elmotyogva egy „szia”-t egy betegnek néha, amire általában nem kaptam választ. De hamarosan meguntam ezt, és úgy döntöttem, elegem volt Rose kínzásából, szóval odamentem hozzá, mikor a „sütés óra” majdnem letelt. Nem tűnt elfoglaltnak, miközben kivágta az utolsó csillag formájú süteményt. A hölgy, akihez beszélt, elment.
- Szóval, eléggé bátor vagy ma, nem igaz? – kérdeztem.
- Bátor? – kérdeztem, szórakozottnak tűnt a szótól, s még mindig a sütijét nézte.
- Igen, látom ám, mit művelsz itt – mondtam, képtelen voltam letörölni a vigyort az arcomról.
Felém fordult, gúnyolódó ártatlansággal nézve rám a nagy szemeiben. Ujját a szájához emelte, és csábítóan leszopta a maradék tésztát, nem megtörve a szemkontaktust. – Hogy érted, Harry?
Ó, Istenem. Elfelejtve, hol is voltunk egy pillanatra, kezem a hátára helyeztem, hogy magamhoz húzzam, de elfordult, mielőtt túl messzire mehettem volna. – Azonnal jövök.
Ajkamba haraptam, s frusztráltan felnyögtem, ahogy elsétált. Visszanézett rám, mire megráztam a fejem, s felkuncogott, mielőtt egy tálca süteményt adott a kísérőnek, hogy tegye be a sütőbe. Nagyon...magabiztos volt ma. Vagy talán csak kezd kényelmes lenni mellettem. Akármelyik is legyen, szerettem. Szerettem mindent, amit tett. Annyira szexi volt, annyira erős ahhoz képest, amin keresztül ment, de mégis aranyos és érzékeny volt egyszerre.
Néztem, ahogy segített más pácienseknek átadni a sütijüket a segítőnek, amíg mindenki megszabadult a tálcájától, s a nő megköszönte neki. Rose visszasétált hozzám, de mielőtt megszólalhattam volna, a nő megszólalt. – Renden mindenki, a sütésnek vége. Holnap megkapjátok a süteményeket. fáradjatok ki az ajtón az őreitekhez, azonnal.
Hangja végigszaladt a szobán, mire mindenki az ajtó felé ment. De találkoztam Rose szemeivel, és kinyújtottam a kezem, mintha azt mondanám, várj, amire úgy tűnt, megértette az üzenetet, és megállt ott, ahol volt. Még nem fejeztem be vele.


*Rose szemszöge*

A tömeg eltűnt, ahogy tucatnyi test mozgott az ajtó felé. Mindenki kiment a szobából egyenként, de Harry jelző keze maradt, ahogy a gonoszkás mosoly is az érzéki ajkain. Néztem, ahogy az utolsó nő egy kék színű egyenruhában kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót; egyedül voltunk. még a segítő is elhagyta a szobát, talán a kis ajtón hátul.
Harry közelebb sétált hozzám, így csak néhány méterre volt, még mindig az ajtót figyelve, és nem tudtam nem nevetni a furcsa viselkedésére. – Harry, mit csin… - kezdtem kérdezni, de mondatom egy levegővétellé fordult, ahogy éreztem erős mellkasát az enyémhez nyomódni, a hideg falhoz szegezve.
- Mmm – hümmögte a torka mélyéről, és éreztem a hangjának morgását a mellkasában vibrálni, ahogy nagy kezei a derekamon pihentek.
Ez bizonyára nem az volt, amit elképzeltem; nem mintha panaszkodnék. Az orra hegyét végighúzta az állkapcsomon, forró lehelete lúdbőrt hagyott maga után. Süteménytészta és cigaretta illata volt. Ajkai a fülemhez kúsztak, és éreztem, ahogy mozognak, miközben beszél.
- Alig várom, hogy kijussunk innen, és végre megdugjalak – szinte morogta.
Szemeim elkerekedtek, és levegő után kaptam szenvedélyes szavai hallatára; senki nem beszélt ilyen módon velem ezelőtt. Nos, senki, csak Harry. Éreztem, ahogy a hő az arcomba szökik, és tudtam, hogy pirosra színeződtek, attól, ahogy Harry telt ajkai egy ellenállhatatlan mosolyra húzódtak. De a mosoly nem tartott sokáig, ahogy ajkait a nyakamhoz vetette, ahol nehéz csókokat kezdett hinteni.
- Annyira szexi vagy, Rose. Egy kibaszott kínzás – suttogta, forró leheletének köszönhetően még több libabőr keletkezett a bőrömön. Minden egyes kimondott szóval, a térdeim jobban elgyengültek, és teljesen a kegyelme alatt voltam. A hatása rám valami leírhatatlan volt, ahogy elérte, hogy beléolvadjak. Kezemmel végigtúrtam Harry sűrű fürtjein, míg ajkai éhesen folytatták útjukat lefelé a nyakamon. De néhány üdítő pillanat után, ajakit az enyémekhez érintette helyette, nem akarva több időt vesztegetni.
Lehetetlenül teltek és puhák voltak, ahogy az enyém köré fonódtak. Keményen csókolt, miközben nyelve a számba csúszott, könnyen mozogva. A intenzív vágy és erotikus szenvedély mindkettőnket kifulladtan hagyott, és lihegve minden egyes mozdulatunknál; az érzés szinte elsöprő volt. Harry-nek valahogy sikerült még közelebb férkőznie, és az erős teste szorosan nyomódott az enyémhez, így egyetlen izmomat sem tudtam megmozdítani; nem mintha akartam volna.
Gyengén meghúzta az alsó ajkam a fogaival, mire ösztönösen megragadtam a haját, amit úgy tűnt, kedvel, mivel szája egy mosolyra húzódott. Ajkai újra a nyakamat érintették, nyálasan megcsókolva és szívva a bőrt, ami hihetetlennek érződött. Mindenembe belefektettem, hogy csendben maradjak, mivel nem akartam, hogy valaki meghalljon minket és betörjön. De nem kellett csendben maradnom tovább, mert elhúzódott. És tudtam, hogy muszáj volt, mivel az őreink valószínűleg azon gondolkodtak, hol voltunk, de többet akartam.
- Gyerünk, Rose – lehelte, még mindig centikre tőlem. – Mármint, tudom, hogy akarsz, de nem lehetsz odáig most értem, az őrök ránk várnak.
Megráztam rá a fejem, és felnevettem. – Sajnálom, nem tudtam ellenállni.
Harry kuncogott, majd hátrált, elengedve a helyzetemből a falnál. Az ajtóhoz sétált, keze a kilincs köré fonódott; de nyitva tartotta nekem. Smaragd szemei végignézték a testem, ahogy elmentem mellette, és nem tudtam mit tenni a mosoly ellen, ami elterült az arcomon, mire az övé visszaragyogott rám.
Bár mielőtt kinyitotta az ajtót, egyik kezét a fenekemre tette, amit szorosan megszorított. Meglepetten felsikkantottam, mire Harry felkuncogott mellettem.
- Harry – szidtam, de nem tudtam többet mondani, ahogy az ajtó végre kinyitódott, felfedve Briant és az én őrömet, akinek végre megtudtam, mi a neve, Kevin, a folyosó végén levő falnál állva. Mkor kiléptünk, megragadták a karunkat, letolva minket a folyosón, más irányba. Utolsó pillantást
vetettem Harryre, csakhogy rájöjjek, ő már engem nézett. Kacsintott, de a gödröcskés vigyor az arcán csak aranyossá tette, mint csábítóvá, és csak kuncogni tudtam rajta.
Mikor befordult a sarkon, még mindig mosolyogtam, gondolkodva, hogy mindez nem is annyira rossz. Talán, csak talán, ha túléljük Ms. Hellmant és a borzalmas fiát, meg tudjuk teremteni a saját mennyországunk pillanatát ennek a pokolnak a közepén. Amíg kijutunk innen, túl tudom élni Harryvel az oldalamon.
Csak ő tudott boldoggá tenni, ha csak egy pillanatra is, egy elmegyógyintézetben. Minden alkalommal, mikor megláttam, a szívem csak egy kicsivel gyorsabban vert, és a mosolyom egy kicsivel szélesebb lett. Tudtam, hogy kezdek beléesni, és csak imádkoztam, hogy ő is ugyanígy érez. Túlságosan el voltam veszve a telt ajkai és nagy kezei gondolatától a csípőmön, hogy felfogjam, megközelítettük a fürdőszobákat.
- Tíz perc zuhanyzásra, aztán ebéd – morogta Kevin. Gyorsan besétáltam a szobába, nagyon hálásan, hogy azt üresen találtam. Beugrottam az egyik rekeszbe, és gyorsan megmosakodtam. Nem volt sampon vagy kondicionáló, csak egy szappan és törölköző. Lekapartam az összes port, koszt, és mocskot erről a helyről, hogy lekössem magam, de erkölcstelen gondolatok Harryről idebent velem töltötték meg az elmém. Elképzeltem, ahogy vízcseppek peregnek le a csupasz mellkasán, a karjain, a hasizma halvány vonalain, a V vonala hajlatán. Elképzeltem a kis cseppeket ajkain, ahogy az enyémnek nyomja őket, ahogy ujaim végigcsúsznak izmos hátának nedves bőrén.
Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a gondolatoktól, de csak néhány perc maradt megtörölköznöm, és felöltöznöm. Gyorsan kiléptem a zuhany alól, és a törölközőt használtam, hogy egy kicsit megszárítsam a hajam, az előttem levő padot nézve.
Ha volt valami halványan elfogadható, amit a Wickendale alkalmazottai tettek, az a tiszta egyenruha alkalmazása volt, minden padon. A régit az elválasztón kellett hagynod, jelezve, hogy ki kell mosni, de ki tudja; egy beteg könnyedén elfelejthette, és egy koszos egyenruhát a tiszta helyére rakhatott, szóval nem volt lehetséges tényleg tudni, hogy tényleg tiszta –e.
De ennek halványan mosópor illata volt, így teljesen biztos voltam benne, hogy rendben volt felvenni. ÉS boldog voltam, hogy ez jobban illett, mint a régi, ami túlságosan nagy volt, mivel az alkalmazottak nem törődtek igazán azzal, hogy egy nő egy férfi egyenruháját vette fel, vagy, hogy illet-e rá.
Kiléptem, még mindig félig vizes hajjal, készen, hogy Kevin elrángasson ebédre. A büféhez vezető úton, rájöttem még egyre a Wickendale véget nem érő hibáiból. Minden annyira messze volt egymástól, a fürdőszobák az egyik részen, a büfé a másik oldalon, a nővérek irodája egy teljesen más irányban volt. Majdnem mintha nem akartak volna túl sok embert egy területen, mintha próbálnák elválasztani egymástól az embereket.
Erre gondolva, még egy Wickendale nagy hibája volt látható a folyosó végén; Ms. Hellman. Egyenesen előre nézett, ahogy sétált, szemei nem találkoztak velem. Olyan volt, mintha láthatatlan lennék, és reméltem, azért volt, mert bűntudatot érzett, amiért bedobott ide. Nem akart ránézni arra, amit tett.
Ennek ellenére én rá néztem. És valamilyen okból kifolyólag, mindannak ellenére, hogy James tettei sokkal borzalmasabbak voltak, utáltam Ms. Hellmant annyira, mint ahogy őt. Mindketten
borzalmasak voltak, de valami Ms. Hellmanban előidézett bennem valamit, és felmérgelt, úgy, mint soha ezelőtt. És ezt csak még jobban táplálta, szóval mikor elhaladt mellettem, mert akkor láttam a kaparást az arcán. Az arccsontjától kezdődött, s a felső ajkáig tartott, és mély volt. Talán magának csinálta, csagy valaki más. De rám fogta, azt mondva, „megtámadtam őt”. És bár nem tettem, azt kívántam, bárcsak megtettem volna.
De Kevin meglökött, mielőtt meglett volna rá az esélyem, egy sarokkal tovább menve, amíg elértük a büfét. Beléptem, s megláttam Harryt a szokásos székén várva. Gyorsan odasétáltam, elfoglalva a helyet mellette. – Hé – üdvözölt, kapva egy kis puszit az arcomra.
- Szia – mosolygott. – Szóval, mi lesz ma? Kártyák, vagy Clue?
- Hmm – gondolkodott Harry. – Egyik sem – és ezzel felállt, a játékokkal teli asztalhoz sétált a falnál. Néztem, ahogy végignéz rajtuk, végül egy társasjáték mellett döntve, amit nem tudtam beazonosítani ilyen távlatból. De ahogy közelebb hozta, leolvastam a nyomtatott betűket; sakk.
Leült, s a dobozt az asztalra tette, a játék darabjai zörögtek, ahogy megtette.
- Harry, őszinte leszek veled; fogalmam sincs, hogyan kell játszani ezt a játékot.
- Ne aggódj, megtanítalak – mondta.
ÉS ahogy székem az asztal másik felére tettem, hogy rendesen tudjunk játszani, egy jó órát a játékkal töltöttünk. Beletelt egy kis időbe, mire megértettem a darabokat, és a stratégiát, így három alkalommal játszottunk, hogy felfogjam a lényegét. És aztán játszottunk egy utolsó menetet, igaziból. Én nyertem.
- Hogy a pokolba vagy ilyen jó a társasokban? – követelőzött Harry, mikor befejeztük.
- Nem ’tom – válaszoltam, visszahúzva székem melléje. – Ez egy a sok tehetségemből.
Leültem mellé, és fejem a vállára hajtottam, s jó volt ezt tenni anélkül, hogy az őrök figyelnének minket. Most, hogy mindketten páciensek voltunk, nem tűntek úgy, mint akiket érdekel.
- Mi a többi tehetséged? – kérdezte Harry.
- Vicceltem.
- Tudom – kuncogott. – De akkor is.
- Hmm – mondtam, ahogy gondolkodtam. – Szeretek rajzolni, szóval gondolom az. És zongoráztam, mikor fiatalabb voltam, ha az számít.
- Rajzolás és zongorázás – következtetett, elismerően bólintva.
- Mi a helyzet veled?
- Nincs semmilyen tehetségem – mondta egyszerűen.
- Ó, gyerünk Harry, kell lennie valaminek.
Csak megrázta a fejét.
- Oké, rendben. Akkor hobbik?
Gondolkodva ült ott egy pillanatig, mielőtt válaszolt. – Szerettem írni – mondta. – Mikor fiatalabb voltam, volt ilyen napló féleségem, amibe minden nap írtam, csak hogy papírra vessem a gondolataim.
Írás. Valahogy ez tökéletesen illett hozzá. Próbálta elrejteni, de nagyon édes és költői volt, annyira intelligens. El tudtam őt képzelni, ahogy egy napló fölé görnyedve ül, leírva az óvatosan szavakba öntött gondolatokat és eseményeket. És hirtelen, jobban elakartam olvasni a naplóját, mint bármi mást.
- Még mindig megvan? – gondolkodtam.
- A napló? Nem, eltéptem. Annyi levelem és fejezetem volt benne Emilyről, mikor megtudtam, hogy lement, cafatokra téptem.
A szívem megszakadt minden alkalommal, mikor róla beszélt. És ami a legrosszabb volt, hogy a gyilkosa pontosan ebben a szobában volt, velünk. De ezt nem mertem felhozni Harrynek, mert újra teljesen felmérgedne.
- El kéne kezdened egy új naplót – javasoltam, de ahogy kimondtam, Harry megrázta a fejét. – Miért nem?
Hangja csak egy kicsit vált halkabbá, mikor beszélt. – Mert félnék elolvasni a saját gondolataimat.
Először azt gondoltam, hogy furcsa volt, de aztán rájöttem, milyen lenne elolvasni valamit, amit a legsötétebb pillanataimban írtam. – Én is félnék – válaszoltam.
Ezután nem beszéltünk sokat, de Harryvel nem mindig volt szükség szavakra. Csak ültem ott, fejemmel a vállán, az ő feje pedig az enyémen pihent. Így voltunk egy darabig, és úgymond nyugodtnak éreztem magam, amit már nagyon hosszú ideje nem éreztem, mióta vele ültem.
De természetesen minden jó dolog véget ér előbb vagy utóbb. És volt egy rossz érzésem, hogy a mi jó dolgunk most ér véget, attól, ahogy James nézett ránk a szoba másik oldalából. Harry nem úgy tűnt, mint aki már észrevette, de én igen. Eleinte nem gondoltam róla semmit, de hamarosan felénk kezdett sétálni, és a szívem dübörögni kezdett a mellkasomban.
- Harry – mondtam, felülve.
- Mi van? Mi történt?
Csak a tekintetem kellett követnie, és ő is érezte a késztetést, amit én, annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, ő több haragot érzett, mint aggondalmat.
James kimért léptekkel az asztalunkhoz jött, és hamarosan közel volt, alig egy méterre az oldalamon, szemben Harryvel. Úgy éreztem, hogy hányni tudnék.
- Hé – üdvözölt, úgy tűnt, hozzám beszél. Nem válaszoltam. – Teszek egy szívességet Kevinnek, és visszaviszlek a celládba, az ebédnek vége.
Harry másodpercek alatt a lábain volt, kezei az asztalon pihentek, ahogy izmai a karjaiban megfeszültek. – Baszki, nem – mondta halkan, Jamesre pillantva jeges tekintettel.
James halványan felnevetett, és kezeit védekezően feltartotta. – Woah, nyugi, Harry. Csak elkísérem a szobájához, minden rendben lesz.
Szóval látom a „Mr. Kedves Srác” személyisége visszatért. A süket alakításával, azt kívántam, hogy máshol legyünk, hogy szurkoljak Harrynek, miközben beveri James arcát. De nem csinálhatta itt. Nyilvánvalóan adunk neki, de nem itt, és nem most.
- Hagyd a szart, James, nincs esély, hogy hagyjam, hogy elvidd valahová.
James állta Harry tekintetét, egy arrogáns mosoly jele játszott ajkain. – Gyerünk, Rose – szavaival a karomért nyúlt, de elrántottam, ugyanakkor, mikor Harry gyengén meglökte Jamest. Vagy legalábbis gyengébben, mint ahogy vártam.
- Kibaszottul ne érj hozzá – mondta Harry, kihozva magából a legtöbbet, hogy hangját lent tartsa.
- Hé – egy negyedik hang avatkozott közbe. Magam mögé néztem, hogy lássam a hang forrását, és megláttam Harry őrét, Briant, ahogy megközelít minket. – Minden rendben van itt? – nemet akartam kiáltani, de nyilvánvaló volt, hogy Jameshez beszélt, és akármit mondanék, nem lenne figyelembe véve.
- Igen – válaszolt James. – Harry csak egy kicsit ingerlékeny ma – Harry fújtatott, és megforgatta a szemeit. – Csak próbáltam elvinni Roset a cellájába, és mérges lett, azt hiszem.
- Harry –sóhajtott Brian. – Csak hagyd neki, hogy elvigye őt, így nem kell, hogy valaki benyugtatózzon.
- Rendben, de én is jövök – mondta azonnal. Brian Jamesre nézett, aztán Harryre, majd rám, mintha sejtené, hogy valami többről van szó.
- Rendben van – biztosította James hamis mosollyal. – Visszavihetem mindkettőjüket.
Brian valószínűleg azt feltételezve, hogy elbír velünk, mint az igazgató fia, vonakodva bólintott, és visszalépett a falhoz. És a szívem a hasamba süllyedt. A korábbi reményeim, miszerint Harrynek és nekem van egy kis ezüst boldogságunk, elpárolgott a ritka levegőbe, a felismeréssel, hogy nincs rá esély, hogy ez jól süljön el.
Nem voltam biztos, hogy az, hogy Harry velünk jön, inkább megnyugtatott, vagy megijesztett. Határozottan megakadályozná, hogy akármilyen veszélybe keverjem magam, de az őt körülvevő veszély miatt aggódtam. Ha oda kerülne a sor, tudtam, hogy Harry nyerne a kettejük közti harcban, de nem ő szabta meg a következményeket.
Mégis James mögött sündörögtünk, ki a büfé ajtaján, és a Wickendale sötét folyosóira; egyedül. Harry is érezhette a névtelen félelmet az üres levegőben, mint én, mert örömmel elfogadta, mikor félelmemben a kezéért nyúltam.
James keresztül vezetett minket a folyosókon, ahogy mögötte mentünk, és csak imádkoztam, hogy a celláinkhoz visz, és semmi több; annak ellenére, hogy kételkedtem ebben. Mikor végigsétáltunk a harmadik folyosón, a fények halványabbak lettek, mire Harry és én egymásra nézünk, tanácstalanul.
- Uh, egyikünk cellája sem erre van – mondta neki Harry, és büszke voltam rá, amiért kontrollálta a dühét. Vagy legalábbis, próbálta.
Mindegyik kis reménysugárba kapaszkodtam, amit el tudtam kapni, remélve, hogy James nem kockáztatja azt, hogy bántson minket. De ez a remény feloszlott, mikor megdermedt a helyén, kényszerítve, hogy megálljunk mögötte. Lassan megfordult, és mikor arca végre látható volt a gyér fény alatt, láttam azt a gonosz vigyort az arcán.
- Tudom – mondta. És azzal a önelégült mosollyal, tudtam, hogy akármi fog történni, nem lesz semmi jó.