23.Fejezet

*Harry szemszöge*

Habár a hit mindig tesztelve volt, a szívünk tele volt félelemmel, mindig elgondolkodunk. Habár egy tengernyi katasztrófának tűnik, oly hatalmas mint a félelmeink fulladása a szerelmünk súlyos terhe alatt, mindig keressük a segítséget. Minden személy szerelemmel sújtott , még ha ez a legnagyobb erejük, vagy a legpusztítóbb félelmük is. Ezalatt a csábító varázslat alatt vagy boldogulunk vagy megtörünk. Amikor a testek fáradtan szenvednek, a tüdőnk zihál a tiszta levegőért, hogy feltöltse az elveszett energiát, szétzúzza a reményüket és szétesik az energiájuk. Nem számít, hogy kemény arc vagy lágy szív, a maszk alatt ott a szerelem és a félelem érzése.

Ezek a mögöttes érzelmek azok, amik zúzottá teszik szellemeinket és törötté szíveinket. Néha olyannyira, hogy megváltoztat minket. Mert még a legkeményebb bűnözőknek és a legrosszindulatúbb gazembereknek is van gyenge pontjuk. A kéz általi józanság miatt mindannyian pszichotikussá válhatunk, a bölcsesség átcsúszik gondatlan ujjainkon, mint ahogy az őrület megtölti vénáinkat. Nincs semmi amit tehetnénk, sehová sem tudunk elrejtőzni ahogy a sötétség kioltja egykori fényünket, most árnyékost a félelmet húzódása miatt. Nem történik meg mindenkivel, legalábbis nem ilyen szélsőségesen. Csak az egyetlen, aki láthatta a világ sötétségét , ami a kegyetlenségüket okozta, és úgy hogy egyfajta mentális instabilitáshoz tartozik. De minden mélypont, egy bizonyos ponton, pszichotikus vagy sem.

És bezárva lenni egy szellemi intézménybe, bizonytalanná teszi, hogy mikor történik meg az a "mélypont". Lehet hogy most, a hátam még mindig be volt kötözve és a megszökés reménye minden egyes nap lehetetlenebbé vált. Figyelembe véve az unalmas környezetemet, a sivárság, a hely félelme ahol éltem, lehetet akár az én legmélyebb gondom. Vagy lehet rosszabb?

Leggyakrabban az időmet alva töltöttem a sötét árnyékok burkolta sivár cellában, de talán majd végül lesz olyan, amikor az alvás nem fog eljönni. Az álmok lehetnek a valóság tompa fájdalmai és elhalványulhatnak a jelen fényei. Ki lehet vonni őket a kellemes gondolatokból, mint elmenni az állatkertbe az anyukáddal és a jégkrém és a nevetés és Rose Winters a hosszú, laza hullámokban lógó haja. De elkövetkeztetve az álmos elmédtől, akár rémálmok is lehetnek, mind azok, hogy a Wickendalen lenni az ágyamban, amikor öreg és törékeny leszek, vagy agyonverve az őrök által, vagy élve felfalva lenni szörnyetegek által az árnyék borította beton padló mentén.

De legalábbis az álmok lehetővé teszik, hogy máshol légy egy kicsit, hogy más legyél. Az álmaimban maradnék, az egyik boldogban, örökké, ha tudnék. Tudtam, hogy nem valósak, de inkább élek az alvó elmémben, mintsem az éberben, mert a tudatos gondolataim ijesztőbbek voltak, mint maguk a rémálmaim.

Napról napra, ahogy az unalmam nő és a gondolataim átmentek küzdelembe, féltem, hogy végül az álombeli világom és az őrült elmém összetör, és elegem lesz. A hosszadalmas mélypontom és töréspontom fel fog rajtam kúszni, és bele fogok kerülni a még rendetlenebb énembe. Általában magabiztos és közömbösen nyugodt voltak de ezek a tulajdonságok szép lassan átalakítanak, ahogy a szívem ver egy ostor láttán, és tele vagyok aggodalommal, a gondolatával, hogy elvesznek tőlem valakit, akit szeretek. Megütöttek a gyilkosság érzésével, és ha James ott lett volna azon a napon, nem lettek volna kételyeim , megtettem volna. Ez az érzés nem volt normális, érzések a gyilkosságra. De nem tudtam őket kontrollálni és tudtam, hogy megszökni a Wickendaleről volt az egyetlen módja, hogy megállítsam.

Remélhetőleg Rose ki tud engem juttatni innen, Ő volt az egyetlen reményem. És ha nem tud, akkor remélhetőleg itt marad. A kezdetektől fogva Ő volt az egyetlen, akivel törődtem, és jobban szükségem volt rá mint valaha. Itt maradhatott, most, hogy James-t látni sem lehetett, és tudtam, hogy biztonságban volt és boldog. Önző dolog volt, tudom, mert jobbat érdemelt, mint a Wickendale, de nem tudtam mit tenni, reméltem, hogy nem fog itt hagyni engem, magamra.

Naiv volt, és mindig mindent tudott, állandóan kérdezgetett, elsőre pokolian idegesített. Csak azt gondoltam, hogy dögös volt, én pedig unatkoztam. De aztán rájöttem, hogy csak kíváncsi volt, és minden elbűvölte, amit nem tudott biztosra. Meghallgatott mindent, amit a kezdetektől fogva mondtam neki. Legtöbben figyelmen kívül hagytak és nem tettek egy második pillantást, de Ő legalább szánt rám időt a napjából. Gondoskodó volt és okos, túlzottan. Egy kicsi tűz is volt benne, mármint, magától meglépett egy sorozatgyilkos elől. Ezt rajzolta ki nekem, azt gondolom, ez volt az ő tüze. És az idő, amit vele töltöttem, rájöttem, hogy elfelejtettem, milyen érzés is szerelembe esni, és elvesztettem ezt az érzést.

* Rose szemszöge*

A szörnyű események, amik csak néhány napja történtek James otthonában, nem tudtam megállítani az újrajátszásukat az elmémben. Az emlékek időnként eltompultak, de még mindig nem tudom csökkenteni a gondolatokat. Még sohasem féltem annyira egész életem során és a bénító, sokkló félelem állandóan égnek a gondolataimban. És majdnem ugyan annyira borzalmas volt a tény, hogy akkor ott eltűnt, mint az, hogy nem tudunk semmit a hollétéről.

De csak annyira rejtélyes, hogy az anyja Ms.Hellman szadista volt és ördögi, de nem hinném hogy annyira, hogy részt vett volna annak a három nőnek a megnyúzásában. Tudatában volt a gonosz tetteinek és nem tudta hogy mit tesz James. A szigorú szabályaival és intoleranciájával, de tudta megbocsátani fiának a három nő meggyilkolását. De még mindig nem akartam az lenni, aki közli vele, mert valahogy nem gondoltam, hogy túlzottan jól sülne el a dolog. Ha nem hisz nekem, volt egy rossz érzésem, hogy meggyanúsítani a fiát a gyilkossággal lett volna az utolsó dobás, és kirúgott volna. Amikor befejeztem a beszélgetést Kelseyvel csak visszamentem Lori irodájába, ami igazából minden volt, amit tenni tudtam. Kérdeztem őt Cynthiával kapcsolatban, és nem igazán volt semmi, amivel őrizetbe tudtam volna vetetni Jamest, a munka utánig, amikor elmentek a rendőrségre. Tehát most csak végeztem a munkám.

Belépéskor Lori az asztalánál ült, egy beteget vizsgált, akit azt hiszem Abigailnek hívtak. Egyenruhában volt, a fejét lógatta szőke haja az arcába hullott. Lori egy tűt tartott az alkarján, belefecskendezve néhány féle gyógyszert a vénájába. A fal mellett állt egy őr, valószínűleg az, aki idehozta Abigailt.

- Rendben, végeztünk is. - mondta Lori, ahogy elvette a tűt a lány bőrétől. Megragadott egy kötszert és elhelyezte az aprócska metszésen. - Visszaviheted őt a cellájába. - az őr bólintott és megragadta a beteg karját míg én elálltam az útból Lorihoz sétálva.
- Sajnálom, késtem. - kértem bocsánatot.
- Semmi baj, kedves.

Mosolyogtam és helyet foglaltam az asztala másik oldalánál, elkezdtem a munkát, elvettem egy adag papírt hogy végre segíteni tudjak Lorinak. Elvettem egy tollat és értéktelen információkat kezdtem el irkálni a betegektől kezdve a gyógyszerekig. Nagyjából három oldalnál járhattam, amikor Lori beszélni kezdett.
- Szóval, hogy vagy Rose? - minden egyes nap megkérdezte, de nem bántam.
- Rendben vagyok, azt hiszem. Csak mostanában nagyon sok dolog történik. - mondtam őszintén. Bólintott.
- Mint mi? - tudtam, hogy csak beszélgetni próbált, de amit kérdezett, az elég sok időt venne igénybe.
- Hosszú történet, bízz bennem.
- Van köze a történetnek ahhoz, ami a csuklóddal történt? - zavartan és meglepetten néztem fel rá. - Láttam rajta a zúzódásokat tegnap és aggódtam miattuk, de nem volt sok időm hogy kérdezzek.

Letettem a tollat, amivel írtam és tekintetem találkozott az ő ráncos szemeivel. A tegnapi dolga miatt tudtam, hogy megbízható. Ha elmondom neki, hogy mi történt, biztos voltam benne, hogy senkinek sem mondaná el. Talán még segítene is nekem eldönteni, hogy mit kellene tennem. Ráadásul, jó lett volna, ha van még valaki, aki tud Harry ártatlanságáról rajtam kívül.

- Nos - kezdtem - Én, uhm.. volt egy kis incidens. - Lori bólintott hogy folytassam. - Ismered azt az őrt, Jamest? - kérdeztem.
- Oh, igen. Ms.Hellman fia, ugye? Aranyos srác.  - Majdnem nevettem a megszólalásán.
- Igen, én is ezt gondoltam. Elmentem a házába egyik este, és elsőre minden rendben volt. De aztán csak felkent engem a falra és megragadta a csuklómat, és ez okozta a zúzódásokat.
Lori lihegett, szemei megteltek aggodalommal.
- Tényleg, miért, mi történt?
- Ezt kicsit nehezebb elmagyarázni, de alapvetően bevallotta Harry gyilkosságait és azt mondta, ő volt az, aki megkínozta azokat a nőket, és aztán megpróbált engem a következő áldozatává tenni. De elfutottam mielőtt még bármit is tenni tudott volna. - próbáltam olyan rövidre fogni, amennyire csak lehetséges volt, nem akartam átélni újra a borzalmas részleteket. Nem akartam még egyszer, hiszen elég volt egyszer is átélni. Ez talán sok lenne Lorinak, hiszem belegondolva, már elég hosszú ideje itt van. Arca figyelmes volt, ahogy az előtte lévő asztalt fürkészte. Vártam és vártam, de a csend örökkévalóságnak tűnt, mielőtt végre megszólalt.
- Hosszú ideje dolgozom a Wickendalen, és tudom a különbséget egy őrült és egy épelméjű ember közt. Mindig is éreztem, hogy Harry nem volt bolond; valahogyan tudtam, hogy nem tudna ártani egy nőnek, mint az. - bólintottam, csendben megköszönve Istennek Lori bölcsességét - Én csak nem tudom elhinni, hogy James az , aki ezt tette. Rose, el kell menned a rendőrségre.
Lori alig fejezte be a mondanivalóját, amikor is az ajtó kinyílt, és egy harmadik személy lépett be rajta.
- Elmenni a rendőrségre mi miatt?

A dühtől a hangjában kirázott a hideg, és azonnal tudtam, hogy ki az. Megfordultam és megláttam Ms.Hellmant az ajtóban, és ezzel beigazolódott a gyanúm.

- Rose, el kell mondanod neki. Ez komoly. - suttogta Lori.
- Elmondani mit? - kérdezte Ms.Hellman. Nos, azt hiszem, nem igazán van választásom.
- Ez, uhm.. A fiadról van szó.

Ms.Hellman arca kemény lett, szemei összeszűkültek. Abban a pillanatban tudtam, hogy tudott a fia szörnyű tetteiről, mert a zavar alatt, az arcán idegesség ült. - Gyere velem, Rose, így tudunk kettesben beszélgetni.

Követtem az utasításait és felálltam, követtem őt az ajtón át. Az iroda mellett maradtunk, nem mentünk túl messzire, de Ms.Hellman biztosra ment, hogy senki sem lát minket, mielőtt beszéltem..

- Nézze, nem tudom, honnan tud a dologról, de James....nem az, akinek gondoloja.
- Hmm - mondta, egy állandó leereszkedő vigyor ült száján. - Nos, ki ő, akkor?
- Ő az egyik, aki meggyilkolta azokat a nőket. Megtámadott engem két estével ezelőtt, Ms.Hellman. a falnak szegezett, és aztán azt mondta, én leszek a következő áldozata.
A vigyora átment egy vidám mosolyba és tulajdonképpen röhögött rajtam, a leereszkedő főlénye felháborító volt. - Így van ez? - kérdezte gúnyosan.

- Igen - kiáltottam fel. - Nézze a zúzódásokat.
- Biztos vagy benne, hogy ezek a zúzódások nem akkor keletkeztek, amikor Harry megtámadott téged?
- Harry ártatlan, és maga tudja! - már szinte ordibáltam vele - És el fogok menni a rendőrségre, akár hiszel nekem, akár nem!
Úgy tűnt, a frusztrációm csak még vidámabbá tette őt. - Rose, le kell nyugodnod. Azt gondolom, zavarodott vagy; biztos vagy benne, hogy rendben vagy?


* Harry szemszöge *

A megszokott asztal aminél Rose és én ültünk, elhagyatott volt, csak én voltam ott és egy csomó kártya. Az egyetlen dolog amit figyeltem, a többi beteg és az őrök. Körbenézve láttam, hogy a legtöbb őr egymással fecserészik, míg a betegek magukkal vagy éppen a kajával társalogtak. Csoportokban voltak és jelentéktelen dolgoktól kezdve a sarok kajákig beszélgettek. Talán nem is értették, mit mond a másik, amíg eszmecserét tartottak, vagy talán csak szórakoztatták egymást.

A szemeim bolyongtak egy apró, törékeny nőre a legtávolabbi bal sarokban, amikor észrevettem egy változást. A feje lefelé volt, a tálcáját nézte, majd felnézett a büfé ajtajára. És a férfi is mellette az asztalnál, és a mellette lévő csoport is. Követtem mindenki tekintetét, hogy észrevegyem, két őr sétál befelé az ajtón egymás mellett. És volt valaki mögöttük.

Ritka volt ilyenféle belépést látni, és valami furcsa volt benne. Egyedül azt jelenthette, hogy egy új beteg érkezik. Az őrök mögött testek zöme volt, és elkaptam egy apró pillantás attól az akárkitől, aki mögöttük volt. Egy darab világos kék egyenruha, sötét hajjal borított fej, egy gyors pillantás a személy apró termetére. De ahogy az őrök lassan megoszlottak, csatlakozva a védelmi falhoz a többiekhez. Ekkor láthattam az új beteget teljes egészében, a szívem hevesen vert a mellkasomban, a lélegzetem felgyorsult az aggodalom és a düh miatt.

Rose volt az.
-

22.Fejezet

Négy hónapja és huszonhat napja vagyok alkalmazottja a Wickendale Mentális Kórház a Bűnösen Őrülteknek intézményben. Nyolc órát dolgoztam egy napon, öt napot a héten. Összesen hétszázhatvan órát. Habár általában mindig hosszú és sivár, az eseménydús percekben, amiket a Wickendalen töltöttem, egy olyan érzés növekedett bennem, amit még sohasem éreztem ezelőtt. És sosem gondoltam, hogy érezhetem; legalábbis, nem egy mentális beteggel. De akár tetszett, akár nem, volt valami, ami nem engedte, hogy együtt legyünk és nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Ha elhagyom ezt a helyet, sohasem fogom tudni megbocsájtani magamnak, hogy hátrahagytam Őt,és tagadhatatlanul volt közöttünk valami, amitől csomókban van a gyomrom, amik tovább növekednek, ha elválok tőle. Szóval maradnom kellett, amíg Ő nem tudott velem jönni.

De azokban az órákban a Wickendalen, amikor megismertem Harryt, én is sok dolgot tanultam. Néhány nem volt túlzottan fontos, mint hogyan tanultam meg megfelelően kitisztítani vágásokat és horzsolásokat vagy hogyan lettem elég képzett öltések alkalmazásához. Néhány dolog nem volt annyira jelentéktelen, mint hogyan kerülj el egy gyilkost. És sokkal fontosabb, tudni, hogy a gyilkos James volt. Tudni, hogy Ms.Hellman volt az anyja. Tudni, hogy Cynthia eltűnt.

Elfogadtam az ismerteket, és lenyeltem minden egyes rejtélyes és szörnyű tényt. De nem az ismeret volt az, amitől féltem. Az ismeret egy olyan dolog volt, amit vagy elfogadunk, vagy megtagadunk, de legalábbis nem maradunk kíváncsiak. Ami ijesztőnek tűnik számunkra a tudatlanság, a végtelen lehetőségek. Mint hogy hol volt James, mit rejtegetett. Nem volt munkában, semmi nyomom sem volt, hogy mire is készülhetett. Még mindig nem tudtam, mi is történt Cynthiával, a kiléte rejtély maradt. Nem tudtam, hogy Norman lassan felébredt a kómájából, hogy felügyelet alatt tartották az orvosi rendelőben. Nem ismertem a többi orvost és nővért, akik részei voltak a szárnynak, és nem voltam benne biztos, kiben bízhatok meg Kelsey és Harry mellett.

A legfontosabb, nem tudtam, hogyan is fogom kijuttatni Harryt a Wickendaleről. És ezek a dolgok megijesztettek. De ott volt a terv mára, ismertté tenni a tudatlanságot, megtalálni a választ a kérdéseimre. Belebetegedtem a tehetetlenségbe, nézni Harryt szenvedni ebben a börtönben, amikor nem érdemelte meg. Ma volt az a nap, megkaphattam a válaszaimat. Biztosra mentem, hogy kialudjam magam, éber voltam, és tudatában a dolgoknak, meg akartam tartani annyi fontos információt, amennyit csak tudtam. Általában a fontos szavak voltak kimondva, a fellépések kivégezve, de az álmosságom vagy az elterelődő figyelmem hagyta lecsúszni értesítés nélkül őket. És a figyelemelterelés alatt Harryt értettem.

De mivel Ms.Hellman kérésére, nem volt megengedve, hogy a közelében legyek, így nem volt baj, de a mai napon ez volt a legnagyobb problémám.

Ahelyett, hogy Harryre gondoltam volna, Cynthia Porter képe lebegett előttem, amikor láttam Thomast. Végigsétált az orvosi szárny hatalmas folyosóján, ami operációs asztalok keveréke volt, kórházi ágyak, nyugtatók, orvosi feljegyzések minden egyes szobában.

A műszakom kezdetéig még volt időm, így kitaláltam, beszélek vele. Ő volt a legnagyobb dobásom a Cynthiás forgatókönyvem során, figyelembe véve, ő volt az egyik személy, aki a műtőbe vitte őt a furcsa eltűnése előtt. Utáltam olyan emberekkel beszélni, akikkel nem voltam ismerős, de Thomas volt az egyetlen, figyelembe véve a körülményeket. – Szia  Thomas, – mondtam, mielőtt kereszteztük egymás útját. Nem mondott semmit válaszul, csak tovább sétált.

- Thomas, - követeltem határozottabban, remélve reakcióját.

- Mi van? – kérdezte udvariatlanul.

- Um… beszélhetnék veled egy percre? Kérdeznem kell valamit.

Sóhajtott, megállt és rám nézett, mintha valami bosszantó gyerek lennék. – Mi az?

Nem voltam biztos, hogyan is tegyem fel a kérdést, szóval, csak kimondta az első szavakat, amik eszembe jutottak. – Mi történt Cynthiával?

Nehéz volt elkapni, kivéve, ha kerested, és az akció megcsúszott volna az észrevételem nélkül, ha bármelyik más nap lett volna. Egyik lábáról a másikra dülöngélt aggodalmasan. Idegesen. – Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Az előadása meggyőző volt, ahogyan magabiztosan nézett ki, de én jobban tudtam. – Nézd, láttalak téged bevinni őt a műtőbe néhány héttel ezelőtt. Nem várhatod el tőlem, hogy elhiggyem, csak kitaláltam az egészet.

- Asszonyom, őszintén nem tudom, mire céloz. Sajnálom, nem tudok segíteni. – mondta, habár nem tűnt úgy, mintha bánná. – Most, ha megbocsájt, nekem van egy kis dolgom.

Megfordult és elkezdett sétálni, de én még nem végeztem. – Mit tettek vele odabent? Teszteket futtattak le az agyán, vagy valami?

Megtorpant. Egy pillanatig ott állt, de aztán felém fordult. – Honnan tudtad? – követelte, hangja halkabb lett.

- Szóval igaz. – mondtam, habár inkább volt kérdés, mintsem állítás. Tekintetével körülnézett, mintha azt gondolta volna, valaki néz minket. – Thomas, mit tudsz?

Vonásai megkeményedtek, ahogy engem nézett, olvasva a kifejezésemet. Úgy tűnt, mintha beszélni akarna, de a hangja helyett csak lépteket hallottam. Valamit megnézett mögöttem, megfordultam, hogy láthassam a zaj forrását. Ms.Hellman volt, felénk közeledett egyenesen az hallból.

Ismét rettegés fogott el, hogy mi fog történni. Reméltem, nem azért keres, hogy kirúgjon vagy Harryről beszéljen, mert egyik beszélgetés sem lenne túlzottan tetszetős.

Egyszer visszanéztem Thomasra, már valahol a hall körül járhatott, az alakja eltűnt, ahogy befordult a folyosón. Nem érdekelt, hogy elment, már meg megtudtam, amit akartam tőle. Nem pont beismerés volt, de már közel elég volt, hogy rendezni tudjam Harry elméletét. Cynthia egy teszt része volt. Nem igazán voltam meglepett. A Wickendale borzalmas volt, és ez csak megerősítette a tényt.

- Rose, beszélnem kell veled. – Ms.Hellman hangja egyenesen mögülem jött. Megugrottam, nem vettem észre, milyen közel is van. Nem várta meg a válaszomat, csak folytatta. – Feltételezve, hogy Harry bántott téged tegnap, többé nem mehetsz a közelébe.

Bólintottam, tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz, Legalább elfelejtette vagy figyelmen kívül hagyta, hogy leordítson, amiért csókolóztam tegnap Harryvel. A kár megtörtént, nem akartam felemlegetni.

- És nincs szükségem több bajra tőled, Rose. Egy ok miatt vagy itt, egyetlen egy ok miatt, hogy végezd a munkád. És ha nem tudod, nem lesz okod rá, hogy itt dolgozz. Megértetted?

- Igen. – bólintottam, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a rosszindulatát. Elsétált anélkül, hogy mondott volna bármi mást, és egyedül maradtam a hatalmas tégla folyosón.

* Harry szemszöge *

 Azok a hülye kibaszott bilincsek beleásták magukat a bőrömbe minden egyes mozdulatnál, a hátam még mindig pokolian égett. A testem megviselt volt, az elmém kimerült, egyedül a fáradt gondolataim töltötték meg a cellám. A padlón felhalmozódott egy réteg kosz, és most öltem meg csupán a harmadik pókot az elmúlt két órában, amit láttam.

De a múlt éjjel volt a legjobb álmom, mióta behoztak ide. Volt cigarettám, és velem volt Rose, ez volt minden, amire igazán szükségem volt ezen az istenverte helyen. Magamba fordultam, tudtam, ahogyan Emilyvel is voltam. Elkezdtem ugyan azt érezni. De hogy most volt valami, ami kiszívta az életerőmet, jobban aludtam, amit nem igazán bántam.

Nem volt ötletem, meddig is aludhattam, de öt perccel miután felkeltem, Brian megérkezett és közölte, hogy itt az ideje ebédelni, így feltételeztem, hogy eléggé hosszú idő lehetett.

Beléptünk az ebédlőbe, helyet foglaltam a Rose és én asztalomnál, de nem volt ott, mint általában. A szoba hátuljában ült, ahol láttam őt az első napomon, amikor idekerültem a Wickendalere. Istenem, annyira gyönyörű volt. Haja le volt engedve, és nem voltam biztos benne, de a tegnapi megjegyzésem tett vele valamit. Már innen is láthattam zöldes-kék színű szemeit. Minden nap máshogy nézett ki, néha az enyémhez közeli színű, máskor kék volt, mint az óceán.

Tekintete találkozott enyémmel, ahogy észrevette, hogy figyelem, lassan megnyaltam ajkaimat, éhes szemekkel figyeltem testét. Szándékosan próbáltam zavarba hozni, megjutalmazva éreztem magam, amikor elpirult. Kuncogtam, ahogy elnézett, egy kínos mosolyt formált kipirult orcáival. Az időm nem részét azzal töltöttem, hogy arcokat vágtam neki és kuncogtam, ahogy próbálta visszatartani a nevetését, néha eltakarta a száját kezeivel. A szavak nem voltak kimondva köztünk, de nem volt rájuk szükségünk.

De amikor mind a ketten észrevettük, hogy egy őr figyel minket, abbahagytuk, nem akartuk megadni a lehetőséget, habár a viselkedésünk ártatlan volt. Sosem tudhatod, nem akartam újra megostorozva lenni, egyszer több mint elég volt. De valahogyan tudtam, hogy ez az incidens nem az utolsó büntetés volt, amit el kellett viselnem.

* Rose szemszöge *

Miután korán elhagytam az ebédlőt, láttam hogy Harry kinyújtja rám a nyelvét vagy ráncolja a szemöldökét vagy a századik alkalommal, besiettem Kelsey irodájába. Volt egy vagy két perc elütött percem, és imádkoztam, hogy neki is. Tudtam, hogy jelenleg vele élek, de minél előbb beszélni akartam vele, úgy véltem nem árthat, ha most beszélek vele.

Kopogtam, kikiáltott, - Gyere be! – így feltételeztem, hogy ráér.

Becsuktam magam után az ajtót és felfedeztem őt az asztalánál valamiféle akta társaságában. – Szia, Mi a helyzet? – kérdezte, meglepettnek tűnt, hogy látott engem. Nem vesztegettem az időt, hogy elmondjam neki a történteket köztem és Thomas közt, kétségbeesetten akartam valakit mellette, volt egy második lehetőségem, hogy mit is tegyek. De ahelyett, hogy tanácsot adott volna, leszidott.

- Rose, mondtam, hogy maradj ki ebből. Mi van, ha elmondta Ms.Hellmannak, amit kérdeztél tőle? Mármint, tudom, hogy szörnyű, amit csinálnak, de..

- De mi? Teszteket végeznek az agyon és embereket ölnek meg! Mit kellene tennem? Elhinnem, hogy Cynthia felszívódott a levegőben és hagynom, hogy megússzák? !

Kelsey sóhajtott, tudta, igazam van. – Nem tudom, Rose. Nincs ötletem, hogy mi is van ezzel az egésszel, de nem akarok a részese lenni. Általában azt gondolom, hogy az ilyenfajta dolgok érdekesek, de egyedül a könyvekben van ilyen, a való életben, nem valami olyasmi dolog, aminek részese akarnék lenni. Nagyon veszélyes, és ismét, nem kell bizonyítanod. Mármint, ez megtörtént egyszer egy emberrel, és nem szereztél teljes beismerést Thomastól, igaz? Szóval, következőnek csak légy óvatosabb. Ha folyamatosan kérdezgetsz Jamesről és arról, mi is történt Cynthiával, Ms.Hellman be fog rád rágni. Sok mindenre képes, úgyhogy ha detektíveset akarsz játszani, akkor tedd gyorsan.

Sóhajtottam és bólintottam. Igaza volt, még megüthetem a bokámat, ha nem megfelelően csinálom. Ha be tudom bizonyítani, mit is csinálnak itt, akkor az egész hely bezárna. De nem tudtam megtenni most, anélkül hogy biztosra mennék, és elsőnek Harryt kell kijuttatnom a Wickendaleről.

De Harry gondolatával, teljesen elöntött a pánik. – Kelsey, mi van, ha Harry a következő?

- Hogy érted? – kérdezte Kelsey.

- Mi van ha őt viszik következőnek ’műtétre’?  Mi van ha megpróbálnak rajta teszteket lefuttatni, majd végül megölik?!

- Rose, nem fogják ezt tenni. Harry túlzottan népszerű, nagyon sok ember hallott róla a Wickendalen kívül. Túlzottan kockázatos lenne.

Kiengedtem egy hosszú megkönnyebbült sóhajt. – Igazad van. Sajnálom, csak sokat foglalkozom ezzel.

- Tudom. – értett egyet. – De őszintén, próbálj meg bizonyítékokat szerezni, hogy a tesztek, amiket csinálnak, kockázatosak. Csak várj, és figyeld, hogy még mindig csinálják e. Ráadásul, próbálod kijuttatni innen Harryt, szóval első sorban én arra fókuszálnék.

Egyetértően bólintottam. Segíteni Harrynek volt az első a listámon, börtönbe juttatni James a második. Ha valahogyan meg tudnám valósítani ezt a két dolgot, dolgozhatnék végre a Wickendale lebuktatásán. Talán Harry és én tudnánk együtt csinálni, ha végre szabad lenne.

- Rose? – kérdezte Kelsey ismét, kiszakítva ezzel terveimből.

- Igen?

- Oké, nem úgy akartam hangozni, mintha az anyád lennék vagy valami, de van egy másik dolog, amitől meg akarlak óvni. Harry nyilvánvalóan ártatlan és elmenni a rendőrségre James miatt jó ötlet, de csak mert Harry nem nyúzta meg azokat a nőket, nem jelenti azt, hogy nem veszélyes.

- Hogy érted? – kérdeztem egy kicsit védekezően, szavai úgy tűntek, amik csak karcolták a felszínét annak, amit mondani akart.

- Semmi, ezt csak… Nem tudom, valami vele kapcsolatban még mindig nem világos számomra. Valaki, aki felgyújtotta a saját apját, és egy mentális intézetben nőtt fel, nem oké.

- Honnan tudod, hogy ezt tette? – kérdeztem.

- Megvannak az adatai, és a régi papírjait az ittlétéről, mielőtt ismét idekerült. Visszanézve azokat, nem volt jó gyerek, Rose.

- Itt dolgoztál, amikor beteg volt? Az első alkalommal, amikor itt volt.

- Nem – válaszolt- De néhány másik beteg emlékszik rá.

- Mit mondtak róla? – érdeklődtem.

- Nem sokat, de az egyik nő azt mondta, hogy félt tőle. Azt mondta, mindenki félt. Állandóan nyugtatózták és bajba került, látszólag.

- Oh- ez volt minden, amit mondani tudtam. Ez az újdonsült információ nem változtatta meg az érzéseimet vele kapcsolatban. Kétség sem volt, hogy semmi sem tud ezen változtatni.

- És nézd- folytatta Kelsey – Tudom, hogy felgyújtani a saját apádat, automatikusan megbélyegez téged, mint ’pszichopata’, de olvastam valahol egy papíron, hogy egy fiú is ugyan ezt ette, amikor tizenöt éves volt, börtönbe került, nem pedig egy menedékházba. Valami kimaradt Harrynél. Nem azt mondom, hogy nem kéne megpróbálnod kijuttatnod őt innen, de ismét, csak légy óvatos.

Bólintottam, habár elutasítottam a szavait. Harry egy rémült és szomorú gyerek volt, és nem tudta mit csinál. Idegesség, rettegés, fájdalom, talán a félelem volt a forrása a ’kitörésének’,

- Oké, köszönöm Kelsey. Vissza kellene mennem dolgozni. – az ajtóhoz sétáltam, de mielőtt kimentem volna, mondott még egy utolsó dolgot.

-  Csak légy óvatos, Rose. A bíróság kétszer is őrültnek találta Őt; kell lennie valami okának.

Habár a legjobban próbáltam figyelmen kívül hagyni a szavait, a hideg végigfutott a gerincemen. Nem volt őrült, és tudtam ezt, de nem tudom megtagadni a pontot, amit megragadott Kelsey.

És néhány napon belül láthattam csak, milyen őrült is tudott lenni. 

21. Fejezet

Sötét karikák rajzolódtak fáradt szemek alá, és a hosszú haj összegubancolódott, ahogyan lógott. Az ajkak remegtek a reszkető kezekkel. Könnyek fenyegetve öntötték el a kipirult orcákat. A finom vonások átalakultak félelemmé és bánattá. És akkor végül a könnyek vékony patakokban indultak meg, ahogy a tükör felé fordultam, a képem szerteszakadt. Az alkalmazottak és látogatók fürdője gondozott volt, mint ahogyan a többi nyilvános tér az intézetben.  Tisztességet-munkát végeztek, ami jó benyomást keltett arról, hogy az épület jól kezelt volt, akár csak a betegek. De a zárt ajtók mögött horror terjed, akik kelék bátrak voltak ahhoz, hogy keressék őket.

És akartam e vagy sem, láttam az igazságot a Wickendaleről. Tisztában voltam vele, hogy mit tehet veled ez a hely, és hogy mit tett Harryvel. Ms.Hellman felhasította a bőrét egy ostorral, és James eltett láb alól két embert, akikkel törődött. El kellett volna mennem a rendőrségre, és akkor talán már mind a ketten a rendőrségen lennénk és kikérdeznék őket, ehelyett több fájdalmat okoznak olyanoknak, akik nem érdemelték meg. Valószínűleg azért vonakodtam, mert féltem. Féltem, hogy James messzebbre menne, hogy megölhessen engem, ha megtudta volna, hogy elmentem a rendőrségre. Hamar megszabadult volna tőlem, így nem tudtam volna elmesélni több történetet. De többé már nem érdekelt. Be kellett őt zárni, ahelyett hogy időt adnék neki, hogy eltakarítsa a nyomait.

Holnap. El kellene mennem a rendőrségre munka után, holnap; nem álltam készen ma egy kihallgatásra. És Ms.Hellman, fogalmam sem volt, hogy mit kellene tenni vele. Ha részt vett James bűnügyeiben, az bűnrészessé teszi őt. De ha nem, akkor is azt akartam, hogy zárják el őt is. Nem annyira az ostorozás miatt, amióta jól tudtam, hogy ez egy elfogadott büntetésmód más intézményekben is. De ez volt a tény, amit tett Harryvel. Mert valahogyan tudtam, hogy tudatában volt Harry ártatlanságának. Mindig is tudatában volt. Nem rá vallott, hogy kihagyna ilyen fontos információkat. De ördög volt, csak ahogyan a fia is.  Minden egyes mozdulatában érezhető volt a cinikus főlénye, mintha mindenkit alá akart volna ásni, aki nem ő volt. Ugyan olyan rideg volt, mint a fagyos kék tekintete.

És most, Harry egyedül volt, vele és Rosemaryvel szenvedett. Nem számít, milyen keményen próbáltam elmerülni a gondolataimban, hogy mit kéne következőnek tennem, nem tudtam kiverni a fejemből Harry véres hátát és rekedt sikolyait. És az a kép volt az egyedül az első dolog, amit tettek vele. Nem szabadott volna hagynom, hogy elvigye az egész balhét, azért ami történt. Okosnak kellett volna lennem, és visszafogni magam a csóktól, és akkor talán nem lennénk ebben a zűrzavarban. De megtettem, és most újra és újra ostorozták őt, ahogyan a jelek növekedtek a hátán. A gondolat beteggé tette a gyomromat.

 A kifejezés még sosem volt ennyire szó szerinti, ahogyan berontottam a legközelebbi mosdóba, belehánytam a WC-be. Fel tudtam idézni magamban, hogy néhány hete ugyan ebben a pozícióban voltam. Ugh, az itt történő munka lerombolt engem, tudtam hogy ezt tette. Ki kellett jutnom. De elsőként Harryt kellett kijuttatnom innen. Igazságtalan lenne, ha lelépnék anélkül, hogy szabaddá tenném, hagyni őt itt szenvedni örökre. Én voltam az egyetlen, aki ismerte a történetét, és valószínűleg az egyetlen a Wickendalen, aki elhitte.

Lehúztam a WC-t és felálltam a kuporodott helyzetemből kiegyenesítve az egyenruhámat. Most, hogy megvolt az aprócska ’üzemzavarom’, a kérdés az volt, hogy mit tegyek következőnek. Már próbálkoztam Ms.Hellman iroda ajtajának verésével, miután az őrök kidobtak engem, de ez nem bizonyította a lélekjelenlétemet és az ép eszemet, szóval úgy gondoltam a legjobb lesz, ha abbahagyom.  A másik lehetőség az volt, hogy elmegyek Lori irodájába és a szokásos módon viselkedem; mintha semmi sem történt volna. Mármint, ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Miután kiöblítettem a számat és lefröcsköltem egy kis vízzel az arcomat, felkötöttem a hajamat egy copfba, majd elhagytam a pihenőszobát.

A séta a nővéri irodáig túl hosszú volt, mintha az idő lassabb lett volna. Teljesen egyedül hagyva engem az idővel és a gondolataimmal. Természetesen, főként Harryre gondoltam.  Reméltem, hogy rendben van. Nagyon édes és lovagias volt tőle, hogy vállalta a teljes felelősséget a történtekért. Tényleg, bár, az én hibám volt. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. De nem voltam, és most itt voltam. Végighúztam a lábamat a hideg padlón, betegesen aggódtam Harryért, akit éppen ostoroznak, én pedig semmit sem tudtam tenni.

Végre beértem az irodába, ami egy örökkévalóságnak tűnt, Lori a megszokott pozíciójában ült az asztalánál. Felnézett, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót.

- Szia, Rose. – üdvözölt engem törékeny hangján.

- Szia – válaszoltam, végigsétáltam, majd helyet foglaltam egy kórházi ágy szélén. – Szóval, uh, van valami, amiben segíthetek neked?

Csak nemlegesen megrázta a fejét, majd visszanézett az akármilyen papírmunkájára, ami előtte hevert. Miután a csend kísértetiessé vált, egy bizonyos aggodalom lógott a levegőben, mintha ott lettek volna a kimondásra szánt szavak, de egyikőnk sem akarta volna kimondani.

- Jól vagy, Rose? – kérdezte végül Lori lerakva a tollát és szembefordult felem.

Zavarodottan sóhajtottam a kérdésén, de végül válaszoltam. – Igen, miért?

- Oh, nem tudom, csak egy úgy tűnt mintha egy kicsit.. ki lennél.

Reméltem, hogy nem volt egyértelmű, de látszólag nem volt titok, hogy valami miatt nem voltam rendben.

- Jól vagyok. – biztosítottam magamra öltve a leghihetőbb hamis mosolyomat, hogy elkerüljem a további kérdéseket.

- Rendben. – mondta, bár nem úgy tűnt, mint aki elhitte volna. – De emlékezz, hogy bármi van, nyugodtan fordulhatsz hozzám. Tudom, hogy néha ez a munka betesz az embereknek. – a kijelentése általános volt, de ahogy mondta, az több jelentőséget hordozott. Talán tudta, legalábbis részben, hogy néhány hitvány dolog történik a Wickendalen. Elnézve a ráncos kezeit, görnyedt hátát, ősz haját, és fáradtsággal töltött szemeit, rájöttem, hogy régebb óta itt dolgozik, mint bárki más. Legalábbis tudnia kell, mekkora ribanc is Ms.Hellman. Pokolba, talán tud a lehetséges agyműtétekről, és hogy mi is történt Cynthiával. Tudhatja a módját annak, hogy Harryt kijuttassam innen. Legalább lennie kell egy ötletének, habár ritkán, de szabadítottak fel elítélt betegeket, akárcsak Harry. És biztos voltam benne, hogy tanúja volt.

Kísértésbe estem, hogy kérdezzem őt a dologról, de befogtam a számat. Mert megkérdezni jelentette a történetem nagy részének elmesélését. Senki sem tudott Harry ártatlanságáról, leszámítva engem és őt, és habár Lori bölcsnek tűnt, nem tudtam, hogy hinne e nekem. Ráadásul, immáron Kelseyvel éltem, és ő hozott engem munkából és vitt haza, hogy elkerüljem a találkozást Jamessel, nem akartam teher lenni több ember számára. Szóval, azt gondoltam a legjobb dolog, ha csendben maradok.  – Oké, köszönöm. – volt minden, amit mondtam.

De végül egy kérdés eszembe jutott. – Lori?

- Igen? – kérdezte, nem nézett fel az asztaláról.

- Uhm, hova szoktak menni a páciensek, miután…megostorozták őket?

Ekkor már felnézett. -  Nos…általában felhozzák őket ide, hogy biztosra menjünk, minden vágás és seb mind ki legyen tisztítva.

- Oh. – ez volt minden, amit válaszolni tudtam. A gyomromban csökkent a rettegés. Kétségbeesetten újra látni akartam Harryt, de nem úgy, ahogy néhány perce akartam. Inkább előbb, mint utóbb, mert a büntetése tartósabb volt, mint általában. Minden egyes eltelt perccel egyre nagyobb lett a csomó a gyomromban, a csend és a jelen tompasága ösztönzött, hogy ne gondoljak másra, csakis Harryre. Szemezni az órával, nézni, ahogyan telnek a percek, nem segített az idő gyorsabb múlásában, de ez volt az egyetlen, amit tehettem. Tizenöt perce volt, hogy elhagytam Ms.Hellman irodáját. Négyszeresnek tűnt, de ez a tizenöt perc is túl hosszú volt, figyelembe véve a fájdalmat, amit Harrynek el kell viselnie.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, Lorival mind a ketten megugrottunk, mind a ketten talpon voltunk másodperc alatt. Brian volt az első, aki belépett, összeszedtem magam, pontosan tudtam, kinek kellett mögötte lennie.

Az őr félreállt, ahogy belépett. Szótlanul lépett be a szobába, megragadva mindenki figyelmét. Sosem volt ugyan az a bizonyos kinézet és vonás, ami elragadta a tekinteteket, a teljessége volt. Minden egyes személy érdeklődése és figyelme rá és a gyönyörűségére irányult, testének minden részén végigsöpört a báj és a sárm. De ebben az időben nem bámultuk, a csábítóan jó kinézete vagy a magabiztossága miatt. Most, a sötétvörös vérfoltok miatt az egyenruhája hátulján. Az izzadtság miatt homlokára tapadó hajszálak miatt. A fáradt teste, a félig becsukott szeme miatt, ami általában világos és életteli, eleven.

- Ültesd le oda. – mondta Lori őrjöngő hangon. Brian leültette Harryt az ágyra, felült, de nem beszélt. Tekintetével még mindig a padlót figyelte. – Köszönöm. – mondta Lori Briannek, ahogy elhagyta a szobát.

- Vizsgáljuk meg gyorsan, nagyon sok vért vesztett. – gyorsan dolgozott, lehúzta róla az egyenruháját a derekára. Amint leesett az anyag, eltakartam a számat és zihálni kezdtem, a szörnyű látványtól a könnyek szúrták a szememet. Borzalmas ostor-jelek rajzolódtak végig az egész hátán, számtalan vonalak fájdalma kínozták őt végig. Száraz és friss véres vágások feküdtek bőrében, mintha a bőrszíne átszakadt volna, és helyét mélyvörös vette volna át. Elnézve, úgy harminc sebnek kellett rajta lennie.

El kellett néznem az émelyítő képtől. Kipislogtam a könnycseppeket a szememből, amik végigfolytam orcáimon, szabadon hullottak szemeim sarkaiból. A segítségem hiánya miatt, Lori felém fordult a segítségemet keresve. Látásom égett a könnyektől, de még mindig tisztán láttam gyanakvó tekintetét. Tekintete Harry és köztem cikázott egy mindentudó kifejezéssel, mielőtt beszélni kezdett.

- Rose, ki akarsz menni? Egyedül is meg tudom csinálni, ha akarod.

Azonnal nemlegesen ráztam a fejem, nem elviselve, hogy elhagytam őt egy percre is.

- Rendben, akkor. – mondta – Tudnál neki hozni egy pohár vizet?

Bólintottam és egyenesen a mosogatóhoz sétáltam megragadva az egyik papír poharat. Szemben voltam Harryvel, erről az oldalról sokkal kevésbé volt szörnyű. A látvány egyszerre törte össze és melengette a szívemet. Fáradtnak tűnt, néhány hajtincse még mindig a homlokára volt tapadva, az általában kifogásolhatatlan testtartása most lomha volt. Haja szétzilált fürtökben volt, néhány folt vér látható volt az oldalán. Széles mellkasa és izmos kockáin tisztán látszódtak mélyvörös foltok, bőre száraz volt, néhány csepp verejték futott végig bőrén. Felnéztem az arcára, smaragd szemeivel engem fürkészett. Annyira oda akartam hozzá futni és megölelni őt, végigfuttatni ujjaimat a haján, megnyugtatni őt minden módon, ahogy tudtam. De Lori valószínűleg nem bocsájtotta volna meg az ilyesfajta viselkedés ilyen körülmények közt, és most sokkal fontosabb volt biztosra menni, hogy fizikálisan teljesen jól van. Odasétáltam hozzá, odaadtam neki a poharat, tekintetem nem vált el övétől. 

- Köszönöm. – krákogta, hangja rekedt volt a korábbi kiáltásoktól és sikolyoktól. Ajkai találkoztam a pohárral, lassan kortyolgatta tartamát. Fura volt foglalkozni vele, szembe a többi beteggel. Legtöbbjük visítozni, ütögetne, vagy képen öntött volna a pohár vízzel. De Harry, a gondatlanságát és szarkazmusságát leszámítva, sértetlensége és bátorsága volt. Nem olyan volt, mint egy itteni másik beteg. Biztos voltam benne, Lorinak észre kellett vennie, habár nem mondott semmit erről.

El kellett szakítanom tekintetemet az övétől, inkább átvezette hátára, megragadtam a fertőtlenítőt és a kötszert, az ágra pakoltam őket mellé. Lori elé toltam egy széket, majd én is leültem, egy vászonhoz hasonló bőrt láttam, amit piros csíkokkal festettek. Csendben dolgoztunk, ahogy letöröltük a vért, megtisztítottuk a sebeket, kötszerekkel lefedtük a cafatos bőrét. Sziszegve vette a levegőt Harry, akárhányszor erősebben nyomtuk, érintettük vagy túl sokat fújtunk a fertőtlenítőből. A szobában csend volt, Harry és én beszélni akartunk egymással, de nem Lori jelenléte alatt. Néha apró beszélgetések, jelentéktelen mondatok jelentek meg a szobában, de csend volt. Időt adtam magamnak a gondolkodásra, a gondolataimban elmerültem valamiben. Ha Ms.Hellman nem akar engem és Harryt együtt, miért küldte őt ide? Tudta, hogy itt lennék, és tudta, hogy segíteni fogok majd ellátni a sérüléseit. Ha az elválasztásunk annyira fontos volt neki, amennyire mutatta, akkor nem engedte volna, hogy ide jöjjön. Vagy ez, vagy pedig rám hagyta. De még nem végzett ezekkel a dolgokkal. Úgy tűnt, jobban érdekli a büntetések szolgálása, mintsem biztosra menjen, hogy a bűncselekményünk nem ismétlődik meg. Pokolba, talán mind a kettőnket meg akart büntetni. Talán így akart minket tesztelni, hogy ide engedte Harryt, mintha látni akarta volna, ahogy ismét megszegjük a szabályokat, csak hogy ismét fölénybe kerülhessen velünk szemben. Kegyetlen és fagyos-szívű volt, mint a fia, így nem volt meglepő számomra, ha az volt a célja, hogy lásson engem és Harryt szenvedni. Az idő, amikor állítólag Ms.Hellman kedvelt engem, rövid-életű volt, ahogy most is látszik, az ellenkezőjét érzi.

De Ms.Hellman és gonosz uralmának gondolata a Wickendalen, eltérített egy kicsit Harry véres hátától; a kép tovább rajzolódott könnyek formájában a szememben, amit nem engedtem ki, amíg be nem sétált. Mindig is olyan akartam lenni, akit erősnek gondolnak, vágytam arra, hogy keményen lenyeljem a nyomort , és irányítsam a saját cégem. De mind a hányással, mind a sírással egyértelmű volt, hogy távol állok a vakmerőségtől.

Lori finoman megkísérelt pillantásai tudatták velem, hogy szomorú könnyeim és tiszta félelmem nem volt észrevehetetlen. De nem mondott semmit erről, hanem folytattuk a munkánkat. Az idő elteltével Harry háta lassan teljesen fedetté vált a kötszerek által, én végre befejeztem a sírást. – Rendben, azt hiszem, megvagyunk. – Lori még lekötözött egyet, aztán végeztünk . – Hogy érzed magad, Harry?

Elfordította a fejét, hogy vethessen ránk egy pillantást, meglepődött, hogy törődik vele.  – Szörnyen, de jobban. – Hangja már kevésbé hangzott kuruttyolásnak, visszatért az általános mélysége.

- Jó. – mosolygott Lori ahogy felállt közelebb sétálva hátra. Megragadott valamit, amit nem láttam, de amikor arrébb tolta, megláttam, hogy egy új egyenruha Harrynek, látva, hogy a sajátja vérrel áztatott volt. Megköszönte neki és felvette a ruhát, ami azonos volt az előzővel. A korházi ágy mögé állt, és átvette a tiszta ruháját, amíg én megragadtam a fertőtlenítőszereket és visszahelyeztem őket az eredeti helyükre. Visszatért mielőtt végeztem volna, hogy jól nézzek ki. De nem úgy tűnt, mint aki nézett volna, visszaült az ágyra, mintha túl fáradt lenne ahhoz, hogy álljon.

- Rose? – kérdezte Lori, amíg én kidobtam az utolsó véres anyagot is a szemétbe.

- Igen?

- Szeretnéd, hogy adjak 2 percet nektek egyedül?

Szemöldökömet ráncoltam, ahogy feltette nekem zavarba ejtő kérdését. Egyedül hagyni minket? Tudtam, hogy megvan a megérzése, hogy köztem és Harry közt történik valami, de nem hinném, hogy rendben lenne ezzel. A szemében úgy nézett ki, mintha lenne egy fellángolásom egy sorozat gyilkos iránt, legalábbis ez az, ahogyan mindenki más látta ezt. De talán Lori többet tudott, mint legtöbben. Talán, csak talán, tudhatta, hogy Harry ártatlan. Mármint, olyan régóta itt dolgozik, amire bárki csak emlékezni tudott. Tanújának kellett lennie a legtöbb, Wickendale által rejtegetett horrornak. És emlékszem, azt mondta nekem, hogy a legtöbb itt lévő beteg nem nagyon különbözik tőlünk. A fele társaságnak nem kellett volna bezárva lennie egy börtönben, ezt mondta. Talán tudta az igazságot. Végülis, valakinek kellett a mi oldalunkon is állnia; mindig is kedveltem Lorit.

- Ha nem bánod. – mondtam, egy apró mosoly formálódott arcomon a kedvességére. Visszamosolygott mielőtt felállt a székéről, egyenesen az ajtó felé sétált, majd elhagyta a szobát. – Köszönöm – motyogtam, ahogy elhagyta a szobát.

Felálltam és gyorsan bezártam a hatalmas ajtót biztosra menve, hogy nem leszünk elkapva Ms.Hellman által vagy valamelyik őr által, habár, kételkedtem benne, hogy megpróbálnának bejönni. Minden zavarba ejtő dolog Lori és köztem eltűnt, amint Harry felé fordultam. Most rajtunk kívül senki sem volt a szobában, csak mi ketten. Nem vesztegettem az időt, felé rohantam, a karjaimat nyaka köré fontam, de vigyáztam nehogy megérintsem a hátát. Ennek hatására morgott, azonnal elengedtem. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom. – kértem bocsánatot kétségbeesetten.

- Rendben van. – mondta mosolyogva, már majdnem nevetett egy kicsit.

Kezeim közé vettem Harry arcát bármiféle fájdalom után kutatva. – Nagyon sajnálom. Oh Istenem, Harry, nagyon aggódtam, nagyon sokáig ott tartottak téged, és én próbáltam segíteni, de az őrök kizavartak engem és nem tudtam visszajutni, itt ültem kiborulva amíg vártam, aztán meg akartam kérdezni, hogy rendben vagy e, amikor besétáltál, de Lori ott volt, de tudom, pokolian fájhatott, mármint, még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted, biztos nagyon fájdalmas volt, és én csak…

- Rose – kuncogott Harry megszakítva a monológomat. – Rose, jól vagyok. – meglepett engem, ahogy karjait derekam köré fonta magához húzva. – Mármint, kibaszottul fájt, de jól vagyok.

- Jó. – sóhajtottam. Felálltam az ölelő karjai közt, kezeimet dús hajába vándoroltak. Csak tegnap, ugyan ebben a pozícióban voltunk, de ez alkalommal sokkal hamarabb beleestem. A szeretetem ez iránt a fiú iránt, akiről egyszer azt hittem gyilkos, kezdte kinőni magát szerelemmé. – Nem hinném, hogy tudod, mennyire is hihetetlen vagy, - mondtam csendesen – Harry, amit tettél elképesztő volt.

Arrébb tolt engem az ölelésünkből, csak annyira, hogy teljesen láthasson engem. Apró mosoly formálódott arcán a bókom miatt, de ő semmit sem mondott. És most, hogy az ajtó zárva volt, és csak mi ketten voltunk a szobában, ajkait teljesen enyéimnek préselte ismét. De ez a csók sokkal szenvedélyesebb volt és tüzesebb, mint az előző. Az aggodalmamat és a félelmemet mintha elfeledtette volna velem az ajkainak érzése. Melegek és teltek voltak, nyelve puha volt, ahogy enyémhez simult. Elvált tőlem egy rövidke pillanatra. Karjaimat leakasztottam nyakából, majd lecsúsztak, így újra mellkasán kötöttek ki. Arca néhány centire volt enyémtől, de elég messze volt ahhoz, hogy láthassam azt az elégedett vigyort az ajkain.

- Megtenném újra. – suttogta.

- Mit? Megcsókolni engem, vagy vállalni a felelősséget? – kérdeztem, hangom egyaránt csendes volt.

- Mindkettőt.

És aztán ismét megcsókolt engem.

- Őrült vagy. – mosolyogtam ajkaira.

- Ezt mondja mindenki.

Egy utolsó puszit váltottunk, mielőtt végleg elváltam tőle. Hirtelen beugrott valami, és eléggé fontos volt, meglepődtem, hogy nem jutott eszembe korábban.

- Mi az? – kérdezte Harry észrevéve a gondolat teljes kifejezésemet.

- Semmi, én….én csak, eszembe jutott, hogy ma van a szülinapom.

- Tényleg? – kérdezte, minta annyira tudatában lett volna a dolgoknak, mint én. Bólintottam, úgy tűnt, próbált elrejteni egy mosolyt. – Nem bűncselekmény, de ez egy kibaszott szörnyű módja, hogy megünnepeld a szülinapod.  – kuncogott, úgy tűnt nem vesztett el semmit a büntetése alatt.

Elnevettem magam a megszólalásán, és az az ironikus tény, hogy ezen a napon szórakoznom kellett volna, ajándékokat kapnom és bulit rendeznem. Helyette teljesen az ellenkezője volt.

De a feltételezett ünneplés hamar feledésbe merült, ahogy Harry ajkai megcsókolták orcámat. – Boldog születésnapot, baby.

Habár már hívott engem ez előtt is baby-nek, sosem volt szeretetteljes, mint ahogyan most, orcáim kipirultak szavaira. – Köszönöm. – motyogtam.

Harry vigyorgott a reakciómon, lenézett kezeimre, amik még mindig mellkasán pihentek. Megragadta őket, és egybefonta az ő hatalmas kezeivel, ujjainkat összekulcsolta. A szoba csendes volt, de nem volt szükségünk beszélgetésre. Egy jó fajta csend volt.

Ahelyett, hogy beszéltem volna, csak szemeibe bámultam. Megjelenése bölcs, talán ők voltak a kedvenc dolgaim Harryn. Néha zöld színűk sötétbe fordult, de néha felcsillantak és varázslatosak voltak. Habár a tengerkék volt, ez egy módja volt annak, hogy leírjam szemeit; mint mély smaragdzöld hullámzása. És akármennyire is közhelyesen hangzott,  elég volt egy pillantás és mindent láthattam, amit érzett. Annak ellenére, hogy próbált keménynek és megtörhetetlennek tűnni, kimutatták belső kedvességét és szenvedélyét.

- Egyiket sem érdemled meg. – mondtam, a hangom még mindig suttogásban volt. – Ki foglak szabadítani innen, Harry.

Nem mondott semmit, csak bólintott, el akarta hagyni a Wickendalet, jobban, mint én.

És aztán rájöttem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megígértem. Mert holnap megtenném. Elég volt az ostorozásból, a sírásból, a zűrzavarból és a válaszok kereséséből. Elkezdem őket holnap. Beszélek a rendőrökkel, kérdezgetek Cynthiáról amíg ki nem derül az igazság, és főként, ki akarom juttatni Harryt a Wickendaleről.

De mindezeket sokkal egyszerűbb volt mondani, mint megtenni. 

20.rész

Sziasztoook újra én vagyok az, Vivi :)) Remélem tetszeni fog a rész :* (Holnap kijavítom a hibákat) ahogy értesültem a dolgokról, Betti már nagyon ügyes volt a kövi részeek szempontjából XxXx

Harry ételes tálcája ott hevert a sarokban, amit szinte már átszőttek a pókok.  A föld, cementel volt borítva, hideg,szürke cementel. A fal sötét téglákból állt, és a vasaknak sima színe volt.  A matrac fehér, lyukas lepedővel volt lefedve, ami szét volta kaparva, még egy ismeretlen másik  páciens műve folytán. Egy párna hevert az ágya végében. És ennyi volt. Egy takaró,párna és egyenruha, ez volt minden amit Harry használt, a Wickendale-ben töltött idejében.

Minden beteg, kölcsön kérhet könyvet, extra takarót, vagy esetleg egy pósztert amit felragaszthat a falra. De Harry szobája csupasz volt. Pár perccel ezelőtt ezeket még észre sem vettem, mert elvoltam veszve Harry ajkai között. De a csókot megtörték, és minden vele együtt. Minden kis része az épületnek, minden,csík és lyuk a párnákon, minden.  Mert ez nem az a világ volt, ahol Haarry és az én ajkaim kapcsolatot teremthetnek.; Ez egy mentális betegséggel küzdő bűnözőkkel teli intézet volt.

De ezeket a dolgokat elfelejtettem,erre ez egy hihetetlen pár percre. Annyira elvesztem Harryben, hogy észre sem vettem Rosemaryt. És minden visszatódult az agyamba, ami hatalmas nyomásként nehezedett rám.  Mi lesz vele, mi lesz Harryvel, hogyha ezt megtudja Ms.Hellmann?

„Azt a kurva” Mondta ki Harry . Ez volt az egyetlen mondat, amit kinyögött az utóbbi 2 perben „Ez egy kibaszott csók volt Rose Winters”

Felé fordultam.Mosolygott.

„Harry ugye tudod, hogy most mekkora bajban vagyunk?”

„Oh persze ,hogy tudom. Meg leszünk cseszve.”

Zavarodottan néztem rá „Akkor miért mosolyogsz?”

„Mivan? kérdezte zavarodottan „Csak azért, mert hatalmas bajba keveredtem, nem azt jelenti, hogy nem élveztem.”

Megráztam a fejem. Úgy értem, én is élveztem a csókot.  Talán jobban mint kellett volna. De nem tudok, csak úgy elsuhanni a tény felett, hogy Rosemary el fogja mondani. Látta, hogy Harry rajtam feküdt. És tudom, hogy ő elfogja mondani.  Ez olyan mintha egy osztályban lennénk és ő lenne a tanár kutyája. Mindig megpróbált Ms.Hellmann kedvében járni, úgy ,hogy mindenkit beköpött.  De nem tudtam rá haragudni. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém.

Nem tudom el hinni. Annyira hülye vagyok. Meg sem akadályoztam ,hogy megtörténjen. Csak Harry ajkaira, a mély hangjára és a bőre füstös árnyalatára tudtam figyelni. Csak ez járt a fejemben, és az , hogy valaki megláthat még csak át sem futott az agyamon. H nem vagyok ennyire, hülye talán tudtam volna határokat húzni. Nem baj, mennyire kedvel  engem. Tudom,hogy nem lett volna szabad őt megcsókolnom. Nem itt.

De ezek a gondolatok nem jutottak eszembe, Harry alatt. De most átfutott az én aggódó agyamon, hogy mi történhet. Ki tudja mi fog csinálni Ms.Hellmann, vagy mit fog megengedni Jamesnak. Annyira szeretném, ha nem történne semmi a csók miatt. De sose lehetsz biztos. Csak remélem, hogy Harry nem kap büntetést. Harry vigyorgott.

Hitetlensége, mosollyá vágódott át, amikor rám emelte tekintetét. És ahogy eszembe jutottak a történtek, én is visszamosolyogtam. Ez volt életem legjobb csókja. A tekintetemet elkaptam, és újra Rosemaryn zakatolt az agyam.

„Elmegyek Ms.Hellmannhoz,mielőtt lejön ide,okay? Úgy teszünk mintha csak felhoztam volna a kaját, és semmi sem történt volna.”

„Értettem.” Elkaptam a szemeimet, és ő megfordult. Kinyitottam az ajtót, majd becsaptam magam mögött.

HARRY SZEMSZÖGE

A kemény matracomon feküdtem, és néztem az ajtót, ahogy füstöt fújtam a levegőbe. Fél órája távozott Rose. És igen, tudom, hogy Ms. Hellmann megfog büntetni, és igen, tuti ,hogy megőrültem, de boldog vagyok. Valami miatt. Annyira ideges voltam már, mert folyamatosan boldogtalan voltam.

Mer végülis, pár hónappal később, úgyis  kitalálok valamit. Ez lesz az egyetlen módja, hogy újra önmagam legyek. Tényleg, komolyan, most nem arról van szó , hogy csókolóztam valakivel. Ez Rose miatt volt. És ebben a csókban hibádzott valami, nem érdekel mennyire hülyén hangzik, nem vagyok biztos benne ,hogy mi, de éreztem valamit. Valami szellemi volt, de attól még mélyebb.

A fejem, hirtelen oldalra csapódott. Megtörve  a gondolatot, hogy Rose az ajkaim az enyéimen vannak, mert hallottam egy hangot. Azt hittem ez újra Rosemary volt. De nem ez Brian volt. „Menj innen.” Mondtam, irritált, hogy itt volt.

„Kelj fel. Ms.Helmann látni akar.”

Basszameg. Hirtelen felültem és elkezdtem pánikolni, ahogy a cigarettám leesett a földre. A hasam görcsbe szorult, ahogy felkeltem. Szóval Rosemary elmondta annak a ribancnak. Brian elővette a kulcsokat, és kinyitotta a kaput, ami külön tartott engem és a Wickendalet. Lassan sétáltam a cement padlón és tettem meg azt az utat, amit Rosemary tett meg nemrég. A korábbi boldogság, lassan kezdett átcsapni félelemmé. Ha elzárnak minket egymástól, a közeledés még nehezebb lesz mint eddig. De végül megérkeztünk Ms.Hellmannhoz a kapukon és a folyosókon át. Átsétáltunk a dupla ajtón és az előszobán. A szívem őrült ütemben mozgott.

Muszáj volt lenyugodnom. De most a félelem, vette át rajtam az irányítást. Az asztala mögött ült, az iroda egyik végében. Az arca kőkemény vol, ahogy Rosemary mellette állt. Tollak és papírok terültek szét az asztalon. Az egyik falon, névtelen festők művei voltak felakasztva. Megérkeztünk 2 székhez, amely szembe van az asztalával. Mintha vártak volna rám. Átgondoltam mennyi minden történhetett ebben az irodában. Hány beteg foglalhatott itt helyet. De most csak egy ember volt még mellettem a bal oldalon. Rose.

„Foglalj helyet Harry.” Mondta Ms.Hellman. Brian egy másik biztonsági őr mellé állt. Ahogy leültem a székbe, Roset néztem, a haja még mindig ki volt engedve, ezzel hullámokat adva. A térdét figyelte. A piros ajkai és rózsaszínű arca, hihetetlen kontraksztban voltak egymással.

„Szóval.” Mondta Ms.Hellmann miután megköszörülte a torkát „Rosemary elmondta mit látott.”

Egyikőnk sem beszélt. Az igazság, teljesen nyilvánvaló volt. És még nem tűnt úgy, hogy Ms.Hellmann befejezte volna. „Most,még pár bizonyítékkal, biztos vagyok benne, hogy ti többek vagytok mint ápolónő-beteg kapcsolat. Nem beszélve arról, hogy Harry cellájában voltál.Ugye Rose?”

„Én csak bevittem neki az ételt és távoztam.” Beszélt Rose halk hangon. „Ennyi volt. Nem tudom mit látott Rosemary.”

Teljes csend volt ahogy Ms.Hellmann felmérte a helyzetet.

„Ne próbálj meg hazudni.”Mondta  „  Rosemary elég biztos munkaerő . Az ő szava a tiétek ellen. Túl sok időt töltöttetek együtt, mióta itt vagy. Ugyanabban a cellában voltatok, mielőtt Rosemary elmondta mi történt. A hajad ki van engedve, és Harryé kócos. Rájöttem mi van itt.”

Basszameg annyira idióták vagyunk.

„Tudod mi fog történni nem?” Beszélt Ms.Hellmann

„A szabály megszegése miatt, te is bűnhődni fogsz.”

És most jött rám a félelem.

Rose nem hagyhat el. Nem tudom elhagyni ezt a helyet, saját magtól. Honnan fogom tudni, mit csinál? Hogy fogom látni az arcát minden nap, ha kirúgják? És mi van ha Ms.Hellmann vagy James csinálnak vele valamit? Nem akarom ,hogy ez megtörténjen, mert még mindig be vagyok ide zárva.  Rose megígért,hogy kijuttat, de hogy fog neki ez sikerülni, hogy ha nem lesz itt?

Nem engedhetem őt el. Meg teszek mindent, hogy ne rúgják ki. Le kell vennem a válláról a felelősséget. Van egy ötletem, és tudom, hogy nagy szarba leszek. De ezt kell tennem.

Rose szemszöge

A szoba csendes volt.  Ms.Helmann rájött, de még mindig nem akartam elhinni. El kell mennem. Elvesztettem a munkámat. Annyi a jövőbeli autómnak, a lakásomnak, a pénzemnek. Annyi Harrynek. A szemeimet rászegeztem. Kíváncsi voltam a reakciójára. A homlokát össze ráncolta, egy fajta szomorúság miatt. Az arcán látszott ,hogy gondolkozik.  Egy percre lenézett a kezeire. A légzése nyugodt volt. A szemeivel felnézett. És mintha félt volna a következő  cselekedete miatt. Láttam a szemeit. Nem engem nézett. A főnöknőt nézte.

„Ms.Hellmann.” mondta, a hangja megtöltötte a szobát „Ne rúgja ki Roset. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém..Én inzultáltam őt. Én csókoltam meg. Ő nem csinált semmit.”

A szoba újra csöndbe burkolózott. Egy árva hangot sem hallottam. Vagy lehet voltak, csak annyira le voltam sokkolva, hogy nem hallottam. Az állam leesett, ahogy megértettem mit mondott. Tudtam, Harry szemszögét,de nem hittem ,hogy érdekli. Nem engedhetem,hogy magára vállalja az egészet, amikor nem is az ő hibája volt. Nem tehetem.A szemeimbe nézett. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amilyen. Mint egy elveszett kisfiú, akit rajtakapott az anyukája valami rosszon.

Nem törte meg a pillanatot. Éreztem, ahogy egy könnycsepp elhagyja a szemeimet. Olyan mintha azt mondta volna : Semmi baj, had csináljam.

„Nos, ebben az esetben, más a helyzet.” Mondta Ms.Hellmann. Nem tudom, elképzelni mit fog vele csinálni. Harryt bámultam, de ő Ms.Hellmant nézte most már. „Kötözzétek ki az asztalra.”  mondta Hellmann.

Az őrök megmozdultak és tették amit kellett. Brian és a másik pasas megragadták Harry karját. Harry félve nézett fel rájuk. A csípőjéig leszedték a ruhát. A légzésem gyorsult, ahogy térdre lökték, Majd hirtelen felrakták Ms.Hellman asztalára, majd kikötözték a végtagjait.

„Mit fogsz vele csinálni?” Kiabáltam, mintha senki sem hallotta volna. Minden annyira gyorsan történt. Ms.Hellmann kinyitott egy szekrényt. Egy ostort vett elő. OH, szent szar.

„Most megfogod korbácsolni?” a hangom, magasabb és hangosabb volt mint gondoltam.

„Nem fogom megkorbácsolni.” Mondta Ms.Helmann és felém nyújtotta „Te fogod.”

A szemeim nagyra nyíltak, és a szívem nagyot dobbant. – hányi akartam. Nem tehetem ezt meg. Tudom, hogy Ms.Hellmann tesztelt engem. Nem érdekel, mit gondol rólunk, nem bánthatom őt.

„Csináld Rose. megérdemlem” Mondta Harry keresztül a szobán,a főnöknő szemei engem vizslattak. Harry és én kitaláltunk egy fake storyt de ezt nem tehetem meg.

„Nem, nem tehetem. Nem korbácsolhatok meg senkit.” És nem Harryt.

A szemei sötétek lettek.”Jólvan.” mondta a monoton hangján „őrök-vigyék ki a szobából.”

A két ember elvitt Harrytől. És mielőtt tudtam volna valamit tenni, megragadták a kezem „Engedjetek el!”

Harry fejét, felém fordította „Kibaszottul ne érjetek hozzá!!” kiabálta. A karján az izmok, megfeszültek. A kínos csend, most már fülsüketítő zajjá változott. Harry kiabált és én szinte sikítottam a gondolatra, hogy bánthatják őt „Szálljatok le rólam! Ne merjétek őt bántani!” Harry kiabált, én sikítottam és az őrök nyögtek, ahogy próbáltak engem visszafogni.

De Ms.Hellmann csöndes volt. Észre sem vettem, mert mire rájöttem, kidobtak az irodából. Az ablakon keresztül láttam Harry arcát. Próbált rám nézni. A gondolat, hogy ki lettem dobva a szobából, az ajtón kívül vagyok, szörnyű volt. De még mindig láthattam őt. Még mindig láttam a hátát. De egy hosszú fekete ostor, ami  Harry háta felé közeledett, megtörte a gondolataimat. A háta megfeszült fájdalmában. És egy mélyről jövő ordítás hagyta el a száját. A hátán, helyenként Harry vére jelent meg.

És ez volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt becsukódott előttem a másik ajtó is.