17.Fejezet

Sziasztok! Megérkezett az új rész, aminek a fordításában ismét egyik ismerősöm/olvasó/ segített. 
Aki meg nem tette meg, az csatlakozzon a blog facebook csoportjához EZEN  linken. 

Psychotic D. xX


Wickendale. Ez egy olyan hely volt, ami tele van kimondatlan titkokkal. Alig mutatja meg a hely önmagát, olyan mint egy kirakós összekevert darabjai. Ezek a megtört emberek otthonnak vagy pokolnak hívják a Wickendale-t attól függően, hogy hogyan akarják látni ezt a helyet. A saját szemeikkel ítélik meg a kellemes intézményt vagy az extra vagány kőlépcsőket. Egyesek azt gondolják, hogy ez egy jól karbantartott épület szép belsővel, de az itt élő emberek gondolatai nem lehetnek rosszabbak, hisz végső soron ez egy elmegyógyintézet.
Nézz végig a hosszú folyósokon és az irodákon, látni fogod, több kegyetlenség történik az épületben, mint amit a dolgozók hagynak kiszivárogni. Régen ez egy gyermek osztály volt, de aztán átépítették. Minden részlegen nővérek szobák és irodák vannak, őrök na meg persze a betegek.
Az intézet távoli sarkában volt Ella Faren. Azon voltak, hogy átköltöztetik egy másik részlegre, mert az Ő betegsége egyre rosszabb lett. Az egyetlen alkalom amikor beszélt egy alkalmazottal durva stílusban, évekkel ezelőtt volt. Az egyetlen dolog amit akart, az egy hinta volt. Kért is tőlünk egy hintát, mert az egyetlen dolog, amit el akart érni, az volt, hogy repüljön. Sikított, sírt kiabált és addig rugdalózott, amíg nem szereltek be neki egy hintát a szobájába, hogy csöndben legyen. És boldog volt. Azóta, amikor esik és a szobájában sötét van, ott ül hátradőlve a hálóingjében, mosolyogva az ő láncos hintájára.
Az épület másik részében tartották Damen Raloffot egy kényszerzubbonyban, amióta emlékszik. Mindig le volt kötve és kanállal etették, senki sem mert vele kapcsolatot létesíteni, mert félig kannibál volt. Végül is így hívták őt. Először az ujjaival kezdte, majd folytatta a karjával, aztán elkezdett más emberekre vadászni, emberi húsra volt szüksége. Olyan rosszul volt, hogy át akartak helyezni a Ward C-be, de valójában jobban volt. Mostanáig.
És ott volt Cynthia. Ő is páciens volt sok évig, mielőtt rejtélyes módon eltűnt. Megölte az apját, igen. Negyvenhét alkalommal szúrta mellkason az apját. Ezért küldték őt ide, azt mondták őrült volt. Azt hitték hidegvérű gyilkos, de azt senki sem vette észre, hogy az apja negyvenhétszer molesztálta őt, ennyiszer szúrta mellkason. Az emberek nem hallgatták meg, hogy miért tette. Ezért volt itt.

Rengeteg különböző gyilkosság pihent a celláikban minden este, mindegyik más történet. Néhányan valójában őrültek, de a többieknek volt okuk a gyilkosságra.Egy kis részük ártatlan. Kénytelen volt őket bent tartani számos alkalmazott és őrök által.
Ezek az alkalmazottak, hogy fent tartsák az épületet, magukban őrültek voltak egy kicsit, habár, mindenki. Mi határozza meg a betegeket, hogy az ő döntésük mellett járjanak el. Hagyták, hogy az őrültségük legyőzze a józan eszüket. Kivéve ez a döntés, habár, a betegek és az alkalmazottak egy nagyon kicsi részben hasonlóak. Valójában, néhányan ezek közül a dolgozók közül "felforgatták" magukat. A sok alkalmazott közül néhányat be kellene zárni a Wickendale-re a többivel együtt, járőrözés nélkül a folyósokra. Mert valaki ezek közül az emberek közül a gyilkos. És senki sem tudta megmondani, hogy ki lesz a következő áldozat.


*Rose szemszöge*

Érzelmi roncs voltam, ahogy kisétáltam Lori irodájából, azt kell hogy mondjam. Harry története szótlanná tett, az elmém elveszett, az egyetlen amire koncentrálni tudtam, azok a rendezetlen fürtjei és a gyönyörű mosolya.De ezúttal, belül a megigézés vagy a csoda érzése belegondolva, Harry szörnyőségével jött, majd rajongásával. És attól féltem, hogy ez milyen hamar fog átalakulni szerelemmé Harry varázslata alatt. De egyszer megtörténik és nem tudom, hogy meddig fogom tudni elviselni azt, hogy Harry be van zárva ennek az épületnek a mocskába és kegyetlenségébe, és nem tudom meddig tudom majd kontrollálni magam, hogy ne csókoljam meg. Amit sajnos nem tudok megtenni, mert nagy valószínűleg elveszíteném a munkámat és az eszem.
De megtudván Harry ártatlanságát, a legnagyobb félelmem eltűnt, habár ez sokkal több aggodalmat okoz. Mivel ha nem Harry ölte meg azokat a nőket, akkor ki tette?
Mielőtt mélyen eltöprenghettem volna a kérdésen, megláttam Kelsey-t a folyosó végén.
- Kelsey! - mondtam rájőve, hogy a napokban nem is beszéltem vele.
- Szia Rose! - üdvözölt egy mosollyal egyre gyorsabb léptekkel. - Mit csinálsz? - folytatta amint utolért engem.
- Harry ártatlan! - kiböktem, meg kellett osztanom valakivel az új információt.
- Honnan tudod? - érdeklődött. El szeretném mondani neki, de úgy éreztem mintha Harry szavainak biztonságban kéne maradniuk, mintha a kötelékünk elszakadna, ha elmondom bárkinek is, amit Ő sebezhetően vallott be nekem. De az én történetem. Plusz valószínűleg azt gondolná rólam, hogy hiszékeny vagyok, még ha úgy mondom el neki Harry bizonyságát mint egy hazugságot.
- Csak tudom. - mindössze ennyi volt a válaszom.
- Rose, ugye tudod, hogy őrültnek tűnsz, igaz?
- Igen - mondtam, tudva, hogy sok időt venne időbe bárkit is meggyőzni az újonnan szerzett információval kapcsolatban - De ez igaz, Kelsey. Te is tudod, hogy kicsit sem olyan, mint a többi beteg. És hallottad, hogy mit csinált ma?
Kelsey bólintott, ezzel jelezve, hogy igen. Lori nagy valószínűséggel azonnal elmondta neki, amikor is Molly-val foglalkozott.
- Igen, elképesztő volt. Jobban segített nekem nyugton tartani őt, mint bármelyik őr. És parányi őrültséget sem mutat.
- A legnagyobb bűnözők nem mutatnak. - mondta, hangja teljesen magabiztos volt.
- Nos, én tudom, hogy senkit sem ölt meg. Teljesen biztos vagyok benne. És ki fogom őt juttatni innen, és megmutatni mindenkinek az igazságot a Wickendale-ről, és te segíteni fogsz nekem.
- Nem, nem fogok - tiltakozott - Rose, legalább addig várj, amíg nem lesz bizonyítékod. De amíg nem találsz valamit, amiben én nem segédkezem, addig tartsd magadban a gondolataidat. Ha Ms.Hellman meghallja, hogy mire készült, nem teszed zsebre, amit tőle kapsz majd. Amúgy is gyanakszik rátok. - mondta Kelsey, a szavai hallatán hideg libabőr futott végig testemen.
- Mire célzol? - kérdeztem aggodalmasan.
Kelsey sóhajtott, fejét vállára hajtotta, végignézett a folyosón. - Gyere velem - utasított, hangja átment suttogásba, ahogy megragadta a karom és behúzott egy közeli takarító szertárba.
- Mit csinálsz? - kérdezte követelve, miközben becsapta maga mögött az ajtót, szembefordult felem és a sok felmosóval és seprűvel.
- Csak hallgass, oké? Nem mondhatod ezt el Ms.Hellmannak és senkinek sem. Ha bárkinek is beszélsz erről, nagy bajba is kerülhetsz miatta, nem tudod, hogy mibe kevered bele magad.  - ünnepélyesen beszélt, sokkal komolyabb volt, mint amilyennek előtte valaha is láttam.
- És miféle bajba, Kelsey? Mert nyilvánvalóan tudsz valamit a Wickendale-ről, Cynthiáról vagy mindkettőről amit én nem, és még mindig nem mondtad el nekem. - mondtam megfelelő hangerővel.
Mély levegőt vett, körbe-körbe nézett a szobában, egyik oldalról a másikra, mintha biztosra akarna menni, hogy senki sincs itt. A szemembe nézett fontolgatva, hogy bízzon-e bennem, vagy sem.
- Rendben, itt az ideje, hogy megtudd. - sóhajtott - De csak ezt mondom el neked, úgyhogy utána ne gyerek kérdések tömkelegével.
Bólintottam, megkönnyebbültem, hogy most végre elmondja nekem az igazságot.
- Hogy őszinte legyek, nem igazán tudom, hogy mi is történik itt velem. Minden amit tudok, hogy Cynthia elmentés Ms.Hellman azt akarja, hogy tartsuk a szánkat ezzel kapcsolatban. Te viszonylag új vagy itt, ezért nem nagyon aggódott az olyan emberek miatt, mint te vagy az őrök. De az emberek, mint én, aki minden nap meglátogatta őt és adatai, felvételei voltak róla, mi voltunk az egyetlenek, akik miatt aggódott. Szóval bejött az irodámba és azt mondta, hogy égessem el az összes anyagomat Cynthiáról és sohase beszéljek róla többet, vagy elveszítem az állásomat. És ezt minden, amit tudok. Ugyanannyira össze vagyok zavarodva, mint te.

Lesokkoltam és kicsit csalódott voltam az információk miatt. Lesokkoltam, mert hallatlan hogy a gondnok nem beszél ilyenekről az alkalmazottakkal, csak hogy kiküszöbölje a problémát, eltüntetteti a bizalmas fájlokat róla, és nem létezővé teszi. És csalódott voltam, reméltem hogy végre megoldódik ez a zavaros rejtély és nem hagy maga után még több kérdést.

- Oké - sóhajtottam - Köszönöm, hogy elmondtad nekem.
- Persze, de nyugtass meg, hogy nem mondod el senkinek. Ne aggódj emiatt, és ne kérdezz. Valami történik és akármi is ez, jobb ha kimaradunk belőle.
Egyetértően bólintottam . - Rendben, kimaradok.
- És ne legyeskedj Harry körül túl sokat. Ms.Hellman valamelyik nap kérdezte tőlem, hogy van-e valami kettőtök közt, gyanakszik.
- Mit mondtál neki? - érdeklődtem.
- Annyit mondtam, hogy nem igazán tudom, és valószínűleg csak biztos akarsz lenni benne, hogy a helyes úton marad, biztosítottam afelől hogy profi vagy és nem tennél olyat sosem, amit nem szabadna.
- Nagyon szépen köszönöm. - megkönnyebbülten sóhajtottam.- És óvatosabb leszek.
- Jó. Ha már itt tartunk, csinálnunk kellene valamit a hétvégén. Elmehetnénk vásárolni, ebédelhetnénk, vagy valami. - javasolta, én nem tudtam mit tenni, így nevetni kezdtem a hirtelen hangulatváltozásán.
- Jól hangzik - mondtam - De elsőnek is, ki kéne mennünk a takarítói szertárból.


Kisétáltam a Wickendale-ről a hűvös téli levegőre, a kabátomat szűken összegomboltam a reszkető testemen. Nem láttam Harry az épületben a beszélgetésünk óta, és azon kaptam magam, hogy hiányzik. Biztosra akartam menni, hogy jól van. Epekedtem, hogy hallhassam mély hangját rezegni mellkasában, látni akartam a mosolyát, ami felkelti a szellemeimet. De sajnos be volt zárva egész nap a cellájába, vagy egy állítólag hasznos elfoglaltságon volt, amit tudtam, hogy utált.

Ő járt a fejemben, miközben a Ms.Hellman és Lori által rám bízott feladatokat végeztem el. De végre vége lett a napnak és hazasétálhattam Jamessel, aztán pedig alhattam. Öt percig álltam a lépcső alján és nem láttam kijönni őt, és eléggé hideg volt. Már azon voltam, hogy feladom a várakozást és hazasétálok nélküle, amikor is a fényszórók megtörték a ködöt a levegőben, és egy fekete kocsi megállt előttem az úton. Irigységgel néztem a járműre, kétségbeesetten kívántam, bárcsak lenne egy ilyenem az olyan időkben, mint most.

A kocsi az út mentén bujkált és a lehető leglassabban közelített felém, majd megállt közvetlen előttem. Pánikhullám futott át a testemen, számos elmélet futott át az agyamon, hogy ki is lehet a kormány mögött. Hamar rájöttem, ugyanis az ablak leereszkedett felfedve James, arcán egy hatalmas vigyorral.
- Szia Rose! - mosolygott túlkiabálva a motor hangját.
- Szia - mondtam, megkönnyebbültem, hogy nem egy szatír volt. - Ez a bátyád kocsija?
- Nem - válaszolta - az enyém..
- Tényleg? - kérdeztem. Nem tudtam, hogy vett volna egy kocsit.
- Igen, ma szereztem be munka után. - mondta, büszkén mosolygott a kocsijára. - Elvigyelek?
- Nem, gyalog megyek.
- Nem nagy ügy, el tudlak vinni. - ajánlotta fel. Néhány ok miatt hezitáltam, bár nem tudtam, hogy miért. - Gyere, dermesztő hideg van.
Végül belementem és az anyósülés felé vettem az irányt, kinyitottam az ajtót és becsúsztam a meleg ülésre
- Köszi.
- Semmiség. - vigyorgott önelégülten.

Szinte sütkérezve ültünk a kocsi melegében a fűtésnek volt köszönhető, élveztem hogy kiléphettem a hideg levegőből. Hallgattam a kavicsok ropogását a kocsi alatt és a szél fütyülését ahogy suhantunk. Kivéve a csendet ami közénk telepedett, mintha nem tudnánk miről beszélgetni. Vicces, ahogy észrevettem a csendet James beszélni kezdett.
- Basszus, azt hittem kifogyott a benzin. - mondta - Nem tudom hogy viszlek így haza. Bánnád, ha megállnánk nálam? Közelebb van, és van otthon egy kanna benzinem.
- Persze - mondtam, habár sajnos ideges lettem. Nem voltam benne biztos, hogy miért.Ő már kétszer volt nálam, így nem kellene vonakodnom, hogy most hozzá megyünk.

Óvatosan figyeltem az utunkat, amíg lefelé haladtunk a földúton, figyeltem a kanyarokat és a fákat amik mellett elhaladtunk, mielőtt megérkeztünk egy téglaházhoz.

- Szép hely - jegyeztem meg, a ház közepes méretű volt gondozott gyeppel és egy fa tornáccal.
- Köszi - mondta kihúzva a kulcsot, amikor is az autó megállt. - Gyere be - mondta, fejével a ház felé biccentett. Kicsatoltam magam és kiszálltam a járműből, a lehullott levelek csörögtem a lábam alatt, ahogy sétáltam. Kitárta előttem a már kinyitott ajtót és nyitva tartotta nekem. Ahogy beléptem és átsétáltam az árkádsoron, egy kényelmes nappaliban találtam magam. Egy kanapé és két szék volt szembe állítva a kő kandallóval, az összes ülőhelyet takaró fedte, amin különböző párnák helyezkedtek el. Elég normális volt és otthonos, ami egy minimális szinten csökkentette az idegességemet.

- Amíg itt vagyunk, akarsz egy kis forró csokit? - kérdezte James.
- Persze - mosolyogtam. Már évek óta nem ittam forrócsokit. James kiment a konyhába, ami közvetlen a nappalival szemben volt, ahol az italok helye is volt. Amíg elment, addig én helyet foglaltam a kanapén. Bögrék és ezüst készlet csörgését hallottam magam elől. Alig ülhettem ott pár percet mielőtt elkezdtem keresni a fürdőt. Felálltam a helyemről és kisétáltam a folyosóra ami a szobából nyílt. A lábaim már a szőnyegen voltak, amikor is észrevettem, hogy még mindig a cipőmben vagyok.

Oh nos, valószínűleg hamarosan távozunk és a cipőim egészen tiszta volt. Egészen végigsétáltam a hosszú folyosón, amikor is észrevettem egy fa ajtót a jobb oldalon. Ez lehet az. Felemeltem a kezeimet, ujjaimat szétnyitottam a kilincset keresve.

- Mit csinálsz? - egy sötét, mély hang kérdezte közvetlen mellőlem. Ijedtemben megugrottam, fejemet a hang irányába fordítottam. Fuh, csak James volt az.
- Sajnálom, megijesztettél. - mosolyogtam - Csak a fürdőszobát kerestem.

Az arckifejezése nem ment ás meleg mosolyba, mint ahogy általában szokott, arca kifejezéstelen volt.

- Nos, ez nem a fürdőszoba - mondta - Ez az egyik vége a folyosónak. - az ajtó és közém állt, minta távol akart volna engem tartani az odabent lévő dologtól.
- Oké - mondtam, az idegességem újra előjött, amikor eliszkoltam a látszólagos fürdőszobától. Becsaptam magam mögött az ajtót és mély levegőt vettem. Ez fura volt. Miért védte annyira azt a valamit, ami abban a szobában volt? Mit rejtegetett?

Semmit, mondtam magamnak. Biztosan csak megint túlreagáltam. Akár mi is volt az ügy, annyi időt töltöttem a fürdőben a hajam megigazításával és a kezem megmosásával, amennyi csak lehetséges volt, és ez sokkal több volt, mint amire szükségem lett volna. És amikor kinyitottam az ajtót, a kíváncsiság felfalt engem. Mi van ha valami ténylegesen van abban a szobában?

Tudom, hogy hülyeség volt, de tudnom kellett. - James? - kiáltottam. Nincs válasz. Még mindig a konyhában volt. És ebben az esetben, nem árt, ha csak veszek egy pillantást. Csak egy gyors pillanatra, hogy megnyugtassam magam. Gyorsan odarohantam az ajtóhoz, hátranéztem a vállam fölött, hogy biztosra menjen, nincs-e ott, hogy szemtanúja legyen a bizalmatlanságomnak. Biztos voltam benne, hogy nincs a látókörömben. Lassan elfordítottam a gombot. Lassan, lassan....majdnem ott....

- Mit gondolsz, mit csinálsz? - James hangja ismét követelő volt, a teste túl közel volt ahhoz, hogy ne érezze, hogy ott van. Alig volt időm, hogy megforduljak, mielőtt is durván a falnak taszított, széles mellkasa az enyémet nyomta. Mi a fasz. - Mondtam, hogy ne menj be oda, Rose.
- Sajnálom - fojtottam el. Bárki is legyen ez az ember, nem James volt. Legalábbis nem az a James, akit én ismertem. Félelemben lapultam, forró lehelete érintette arcomat, próbáltam kiszabadulni szorításából, de minden próbálkozásom hiába való volt. Legyőzött.
- Buta, buta Rose - mondta, fejét rosszallóan rázta - Ez egy jó dolog, hogy gyönyörű vagy.
- James, mit csinálsz? - kérdeztem, a hangom átment félő vinnyogásba.
- Nem egyértelmű? - kérdezte, a megszokott meleg mosolya fenyegetővé vált. - A következő áldozatommá teszlek.

A szemem kiugrott a helyéről, a lélegzetem elakadt. - Nem - suttogtam, nem akartam elhinni. Hátrahajtotta a fejét és hangosan nevetni kezdett, mellkasa vibrált az enyémen ahogy nevetett.
- De, ez igaz. Istenem, Rose, erre a pillanatra vártam már hónapok óta. - mondta, én pedig összerándultam a becenév hallatán. - Csak ide kellett téged hoznom az otthonomba, de elsőnek is elérni, hogy bízz bennem. Tudtam, hogy meg fogom szerezni a bizalmad. Már az első alkalommal szemet vetettem rád, amikor megérkeztél a Wickendale-re. Gyönyörű voltál csodálatosan hosszú hajakkal. - mondta bűbájosan egy hajtincsemet csavargatva ujjai közt. Ajkaim remegtem, a testem teljes egészében reszketett, próbáltam eltolni magamtól, de még mindig ott volt, mintha nem is próbáltam volna meg arrébb lökni. - És milyen bájos bőr. - mondta suttogva. Ujjait lágyan húzta felfelé karomon, a nyakamon, majd az arcomra, míg hüvelyujjával vizslatta orcáimat. Minden ellenállás hiába való volt, a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert, mintha készülne kitörni a mellkasomból. Elfordítottam a fejem, de ujjaival megragadta és ismét magával szembe fordította.

- Ms.Hellman azt mondta, hogy nem voltál a városban, amikor megölték a három nőt. - mondtam, mintha a kijelentésem bármin is változtatna. Könnycseppek ezrei ömlöttek szememből.
Ismét nevetni kezdett ahogy ujjaival letörölte a könnycseppeket.  - Nem meglepő, hogy ezt mondta. Úgy értem, természetes hogy a saját anyám falaz nekem.
A félelem ellenállt a gondolataimnak, kellett egy kis idő, mikor is rájöttem, hogy mit is mondott. Ms.Hellman az anyja volt.
- De elég volt a beszélgetésből gyönyörűm. Szórakozzunk egy kicsit.  - suttogta, állott lehelete megcsapta a nyakamat.

Meg akartam halni.

De sajnos, ebben a pillanatban, Harryre gondoltam. Igaza volt Jamessel kapcsolatban, hallgatnom kellett volna rá. Elvesztette Emily-t emiatt a kegyetlen ember miatt, akit én a barátomnak hittem. És most el fog veszíteni engem. Elképzeltem őt a cellájában, a könnyek hullottak szeméből, ahogy gyászolta, hogy elvesztett még egy embert azok közül, akik törődtek vele. De nem, nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Nem érdemelte ezt. Élnem kellett.

Az újonnan szedett erőm keveredett a félelmemmel, az adrenalin épült bennem, az izmaim azt ordították hogy fussak, amikor is James előszedett egy kést a hátsó zsebéből.

Térdemmel megütöttem ágyékát, és aztán azonnal rálépett lábaival a cipőmre. Hálás voltam, amiért levettem őket. Fájdalmában morgott ahogy lehajolt, ezzel kiszabadítva engem fogásából. Megfordultam és futottam, de James gyorsan visszaszerezte erejét. Üldözni kezdett engem. Felvett egy hatalmas könyvet a nappali közepén heverő asztalról és a fejem hátuljának dobta. Célba ért, éreztem egy nagy puffanást, majd a földre estem. A fejem lüktetett az ütődés miatt. Ha a gólja öntudatlan állapotba rendelt engem, majdnem sikerrel járt. Majdnem.

De én még mindig azt hiszem, a gondolataim tántorogtam, még a testem ott maradt. Odalépett hozzám, szemeivel végigmérte testemet, hogy mozgok e. Egy izmomat sem mertem megmozdítani. Hadd gondolja azt, hogy eszméletlen vagyok. Ezt az előnyömre tudtam használni.

Hmm - motyogta jóváhagyóan. Hallottam elveszni lábnyomait a folyosón, azonnal kinyitottam a szememet, végigmértem a szobát egy segítő fegyvert keresve. Semmit sem találtam, semmit amit használni tudtam volna. Elég hamar hallottam, hogy James visszafelé jön, visszaszerezte akármire is szüksége volt. Gyorsan Rose, gondoltam. De nem volt időm gondolkodni, így megragadtam a legközelebbi tárgyat; egy adag fa volt felhalmozva a kandalló mellett. Megragadtam a tárgyat éppen akkor, amikor James helyes alakja megjelent az ajtóban.
- AHHH - visítottam, a fával akkora erővel vágtam a fejére, amennyivel lehetséges volt. Ahogy találkozott a fejével, James teste a földre esett. Nem pocsékoltam arra az időmet, hogy megnézzem magánál van e vagy nincs, a lábaim az ajtó felé vittem engem. Végigfutottam a füvön a fák közé, futottam és futottam és futottam. Olyan gyorsan futottam amennyire a lábaim engedték. Kiszáguldottam a hideg éjszakába, igyekeztem a lehető legnagyobb távolságot létrehozni köztem és James közt.

Mert tudtam, hogy utána fog jönni, és az esélyem a túlélésre minden lépéssel egyre kevesebb volt.





Ezt a részt nem lehet megjegyzés nélkül hagyni. Hát huhh.. Isteni. Kedvenc részem. Szerintem ez az eddigi legeseménydúsabb fejezet. Várom a véleményeteket.

Psychotic D. xX


FB CSOPORT

16.Fejezet

Sziasztoook! Megérkezett a 16. Fejezet, amiben kicsit segített nekem az egyik olvasó (köszönöm ♥ ). Ebben a részben végre megismerhetjük a valódi Harryt, akit imádok *--* Egyik kedvenc részem az eddigiek közül. Remélem nektek is tetszik majd. Jó olvasást :) 

Psychotic D. xX

UI.: Nem a leghosszabb rész, a következő egy kicsivel hosszabb lesz, de még az sem az igazi ^^

- Ártatlan vagy – végre megszólaltam. És ahogy kimondtam ezeket a szavakat, realizáltam, hogy egy részem mindent tudott. De nem találkozott a tekintetünk, ahogy kimondtam, lefelé bambultam malmozó ujjaimra. Nem akartam a szemébe nézni, féltem a válaszától, féltem, hogy talán hibáztam.

- Tényleg elhiszed? – kérdezte, hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. Bólintottam, még mindig nem néztem fel az ölemből.

- Rose, nézz rám. – halkan könyörgött. Hosszú ujjával megérintette arcomat, gyengéden felemelte, ezzel kényszerítve, hogy szemébe nézzek. Csillogtam, és gyönyörű zöldek voltak, egyfajta megnyugvás volt bennük. – Igazad van.

Ezt a két szót kifulladtan ejtette ki, mintha egy hatalmas teher esett volna le a válláról. És ebben láttam a megkönnyebbülést. Láthattam a növekvő mosolyában, azonosítani tudtam erdő-zöld szemeiben, halhattam komoly hangjában. Az igazat mondta.

De az az igazság egy hatalmas megkönnyebbüléssel járt, és rengeteg kérdés hozott magával. Miért volt még mindig Harry bebörtönözve erre a szörnyű helyre? Mi történt valójában azokkal a nőkkel? Tudja Harry, hogy ki tette? Tudja Ms.Hellmann, hogy Harry ártatlan?

Az újonnan jött világosság ellepte az elmémet kíváncsisággal, érdeklődésben hagyva mindennel és bármivel az új Harryvel kapcsolatban, az ártatlan Harryvel, aki már hosszú ideje itt van, de én túl vak voltam hozzá, hogy észrevegyem.

Beszélni kezdtem reményteljesen, választ várva a rengeteg kérdésemre. – Azt hiszem, tartozol nekem egy sztorival.

*Harry szemszöge*

Rose apró mosolya a kérésével együtt nyilvánosságra hozta, hogy mennyire is fontos tudnia az igazat. El kellett mondanom neki, hogy mi történt. És el is akartam. Ha valakinek is tudnia kell, hogy ki vagyok valójában, akkor az a valaki Ő.

- Oké – sóhajtottam, mély levegőt vettem, hogy el tudjam mondani neki az egész történetet. Elnyomtam a cigimet és beledobtam a hamutartóba, nem akartam, hogy a nikotin tovább hasson, mint akartam. – Nos, hagyd, hogy azzal kezdjem a dolgokat, hogy elmondjam, nem vagyok szent vagy bármi hasonló. Sosem voltam jó gyerek igazán.

Rose bólintott, egy apró sötét tincs kicsúszott a kontyából, a szemei igézőek voltak.

- Tulajdonképpen, uhm..ez..uhm..nem az első alkalom, hogy a Wickendalen vagyok. – mondtam.

- Mi? – kérdezte – Ezt hogy érted?

- Már voltam itt korábban. Mint mentális beteg, a gyerek osztályon, azt hiszem a második emeleten. Nagyjából tizenkét éves voltam.

Rose meglepettségében szemöldökét ráncolta. – Mit csináltál?

Annak ellenére, hogy tudtam, ez a kérdés elkerülhetetlen lesz, rettegtem megválaszolni. De már elegem volt abból, hogy magamban tartsam, eljött az ideje, hogy beszéljek a horrorról a múltamból.

- Nos, az apám úgy kezelt engem és az anyámat, mint egy adag szart. Vert minket meg minden. Egyik este láttam, ahogy veri az anyámat, fojtogatta, és én kibaszottul féltem, Rose. Mérges is voltam, és azt akartam, hogy érezze azt a fájdalmat, amit az anyám is érzett. Halottnak akartam, jobban utáltam, mint bármi mást. Egyik este ott feküdt a kanapén kiütve, részegen, amíg az anyám dolgozott. Megragadtam egy öngyújtót és néhány gyúlékony dolgot…

- Nem tetted meg. – zilálta, a kezét a szájához kapta.

- Megtettem. – bólintottam – Elcseszett volt, tudom. De élt, csak néhány helyen égett meg. Elmondtam a tűzoltóságnak, hogy miért tettem, amit tettem, így az apámat börtönbe, míg engem a Wickendalere küldtek.

Egy percig vizsgáltam Roset, sokkos állapotban volt, a vonásai meglepettséget, a hangja némaságot mutatott. Pupillái tágak voltak, a teste feszült volt. Félt.. félt tőlem. Általában ilyen helyzetekben vigyorognék az ártatlanságán, egy bizonyos örömöm lenne, hogy fölényben vagyok. De nem most.

- Rose, ez nem olyan.. mármint, megváltoztam, csak egy rémült gyerek voltam, aki nem akarta hogy az apja tovább bántalmazza az anyját és…az isten verje meg,  nem kellett volna elmondanom neked, sajnálom, én..

- Shh, rendben van. – szakított félbe, kezét felemelte, hogy csendre intsen. A kifejezése átment másba, már nem ült félelem arcán.

- Mit gondolsz? – kérdeztem.

Néhány percig tartott, amíg megtalálta a szavakat, sokszor kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de mindig becsukta.

- Nem téged vádollak. – mondta végül.

- Mi? – kérdeztem ugyan olyan zavartan, mint ő.

- Úgy értem, amit tettél az szörnyű, de az is szörnyű, amit az apukád tett veled és az anyukáddal. Felgyújtani őt, nem a legjobb döntés volt. Erőszak vett körül, így agresszív lettél, ami érthető.

Most én lepődtem meg. Vártam a reakcióját, de nem ilyenre számítottam.

- Köszi, hogy ilyen megértő vagy – mondtam.

Egy kicsi és aranyos mosoly jelent meg arcán, de a szemei szánalmat tükröztek. – Mikor szabadultál ki?

- Amíg tizenhat nem lettem. – mondtam neki – És amikor kikerültem innen, nem volt hová mennem. Az anyám félt tőlem, az apám még mindig börtönben volt. Így szereztem egy munkát egy farmon, ahol szénát szedtem, és lószart szedtem. A főnököm egy segg volt, és utált engem, de ennek ellenére magánál tartott. Szörnyű volt, de kerestem vele annyi pénzt, hogy bérelni tudtam egy saját kis lakást. A dolgok tovább folytatódtam, nagyrészt csak dolgoztam és aludtam. Minden este a városközpontban ittam, majd hazavittem egy lányt. Szar élet volt. Aztán pedig találkoztam Vele..

- Kivel? – kérdezte Rose minden szóra figyelve, amit mondtam. Szerettem a kíváncsiságát, minden érdekelte.

- A neve Emily volt. – egy apró mosoly jelent meg arcomon, ahogy visszaemlékeztem a dolgokra. Istenem, Rose, gyönyörű volt. Nagyon kedvelted volna őt. Hosszú szőke haja volt, és neki voltak a legszebb kék szemei, majdnem olyan, mintha álombeli lett volna. A főnököm lánya volt, minden héten lejött a farmra egy kicsit. És egy nap beszélgetni kezdtünk, az életem tökéletes volt azóta. A legédesebb lány volt, akivel valaha is találkoztam, nem is értettem mit csinált egy olyan sráccal, mint én. Kibaszottul elcseszett voltam, még mindig az vagyok, de még így is szeretett engem. Segített elfelejteni a múltamat, és a lehető legjobbat hozta ki belőlem, és tudom, hogy közhelyesen hangzik, de ez az igazság. Mindent szerettem benne, ahogyan minden reggel palacsintát készített engem, ahogyan az mondta, hogy szeret, nem számított hány alkalommal csesztem el. Ő volt a kedvenc személyem a világon.

A szavak, amiket kimondtam fájtak mint a pokol, de valahogy jó érzés volt, hogy kiengedtem őket. Az incidens óta nem beszéltem róla senkinek, és most az emlékek árvízként jöttek elő egyszerre. Az elmém tele lett a szemeinek emlékével, azok az édes szemek, amik rám néztek, mintha ténylegesen jelentettem volna valamit. A tengerparton eltöltött napunkra gondoltam, ami örökké a kedvenc emlékem marad. Emlékszem a nevetésére, amikor próbált engem megtanítani táncolni, az édes csókokra, amiket ajkaimra nyomott, amikor elmondtam neki, már kezdettől fogva mennyire szerettem. De aztán valaki elvette tőlem, ok nélkül meggyilkolta. A pokolba, valószínűleg megerőszakolta Őt. Meg kellett volna védenem őt, keményebben kellett volna próbálkoznom biztonságban tartani, és akkor láthatnám a mosolyát még egyszer, utoljára. Még nem álltam készen egy másik embert szeretni. Mielőtt észrevehettem volna, egy könnycsepp kigördült a szememből, majd még egy és még egy. Basszus, én most sírtam.

- Mindig is szerettem volna találni valaki olyat.. – kezdtem, a remegő hangom elakadt a mondat közepén. – Mindig is szerettem volna találni valaki olyat, mint Ő…és azt hiszem, találtam.

Egyenesen Rosera néztem, ő is rám nézett, szemeit könnycseppek vették körbe. Nem szakította meg a szemkontaktust, ahogy megérintette kezeimet az ágyon, megragadva a sajátjaival. Dörzsölte a kezemet apró kis körökben, elmosolyodtam a könnyekkel telt szemein.

- Ha nem bánod, hogy kérdezek.. Mi történt vele? – kérdezte, hangja lágy és enyhítő volt.

- Ő..uh..Ő egy volt..egy volt az áldozatok közül.

Rose lihegett, kezét szája elé kapta. – Nem – mondta, mintha nem akarná elhinni.

- De. A szülei utáltak engem, az gondolták, hogy egy rossz befolyásoló tényező vagyok, ezért egyből gyanúsítottként vádoltak meg. Egy szar városi ügyvédem volt, aki mindössze annyit tett, hogy bolondságra hivatkozott, amíg az ő családja százakat fizettek a legjobb ügyvédnek. Az összes gyilkosságot összekapcsolták, és engem vádoltak az összes miatt. Így most mindenki azt gondolja, hogy én öltem meg Őt, ami az igazságtól már nem is állhatna távolabb. De akármit is tett az az undorító pöcs, elérem, hogy tízszer szarabbul érezze magát, mint ahogyan Ő érzett. Az istenre esküszöm, minden egyes centi bőrét lehámozom az egész testéről.. – Rose láthatóan összerezzen a szavaimon, összekuporodott a durva szavaim hallatán.

- Sajnálom – sóhajtottam.

- Rendben van – szinte már suttogott – Harry, ez szörnyű. Sajnálom.

- Nem kell bocsánatot kérned, nem a te hibád. – szipogtam letörölve az előbb kigurdult könnyeimet az arcomról. – Csak hiányzik nekem.

*Rose szemszöge*

A szívem fájt, ahogyan a mellkasomban vert, érezve valamit Harry iránt, amit ezelőtt még sosem éreztem.  Egy kicsi göndör-hajú srác gondolata villant át az agyamon, soványabb és rövidebb volt, mint az előttem lévő, könnyek borították orcáját, ahogy az anyukája visított, az apja ordibált. Láttam őt, ahogy félelmében összekuporodik nézve, ahogyan bántalmazzák az édesanyját, mintha egy seneki lett volna.

Láttam a fiú fürtjeit fodrosan a homlokának tapadni, ahogy mellkasa emelkedett majd süllyedt a lélegzetvétel során, a szemében tükröződött a lángoló tűz, a fájdalom hangja kiabált a fülében. Csak rémült volt, elveszett és félénk a darabokra hullott családja miatt.

És végül, amikor megtalálta az egyetlen személyt, aki boldoggá tudta tenni, aki minden rossz emlékét elfeledtette vele, elszakítottál tőle. És még rosszabbá tette a dolgokat, hogy őt ítélték el a lány halála miatt, miközben neki voltak a legnagyobb fájdalmai. Ahogyan magam elé néztem, ugyan azt a fiút láttam, a könnycseppek még mindig ott voltak, ahogy engedte előtörni az emlékeket. És habár talán eltaszít magától, és talán elutasítja a kezdeményezésemet, hogy megvigasztaljam, végül felkeltem, közelebb sétáltam az összetört fiúhoz. Magasabb voltam nála, ahogy álltam, ő pedig még mindig a betegágyon ült.

A tudatalattim hamarabb cselekedett, mint én, nem igazán tudtam mit is teszek, de csináltam. Ott volt egy furcsa érzés a légkörben, egyfajta bizsergés, ami vonzott engem Harryhez. Nem tudtam leírni, de minden bizonnyal ott volt. Egy elsöprő vágyat adott nekem, hogy felemeljem kezeimet, megérintsem őt és megcsókoljam. A tekintetem szemeitől az ajkaira vándorolt, a telt fényes ajkaira. Csak elképzelni tudtam, milyen érzés lenne az ajkait az enyéimen tudni, már csak a gondolat is elgyengítette térdeimet. De az összes erővel, amit összegyűjtöttem, belül megelégedetem a második lehetőséggel. A kezeim gondolkodás nélkül felemelkedtek belecsúszva a göndör hajába. csillogó tekintettel nézett fel rám, fogai közé vette alsó ajkát, de nem húzta el, valójában látszólagosan fogadta a kedves érintésem. Ahogy kezeimmel beletúrtam hajába, közelebb és közelebb sétáltam, amíg feje a hasamnál nem pihent, és nem álltam a lábai közt. Kezeit lassan derekam köré fonta, közelebb húzva magához. Harry kiengedett egy remegő sóhajt, míg kezem tovább mozgott hajában, lágyan simogatva fejét. Másik kezemmel hátát simogattam, próbáltam elérni, hogy kikapcsoljon egy kicsit, vagy legalább enyhíteni a lelkifurdalását.

- Shh, rendben van. Ki foglak juttatni innen, ígérem. – mondtam, és minden szót komolyan gondoltam.

Ha néhány hónappal ezelőtt azt mondtad volna nekem, hogy most itt fogok állni és Harryt ölelni, mint ahogyan most, a karjai a derekam köré fonva, kezemmel a haját babrálva, nem hittem volna el neked. Nevettem volna ezen az elképzelésen, nem rezzentem volna össze a gondolatra. De most, miután megvolt a lehetőségem, hogy megismerjem Őt, nem kívántam többet annál, hogy így maradhassak örökre.

De a Wickendalen nem volt több magánélet, mint néhány értékes pillanat, a faja ajtó kinyílt a szobában, amint elengedtük egymást. Azonnal éreztem Harry melegének hiányát, ahogy Lori belépett a szobába, túlzottan szórakozott volt ahhoz, hogy bármit is gyanítson abból, ami az előbb történt.

- Igen, megtisztítottam az összes vágásod, nem túl mélyek, így nem kell összevarrni, szóval elég jól vagy ahhoz, hogy elmehess. – mondtam, próbáltam csökkenteni a bizonyítékát az előbb történteknek.

Lori csak besétált, nem mondott semmit, megragadta a papírjait az asztaláról, majd odasétált az ágyhoz, ahol Molly feküdt.

- Köszönöm asszonyom – motyogta Harry a mély hangján, miközben arcán egy önelégült mosoly jelent meg. Végignéztem, ahogy felvette az egyenruháját a széles vállaira. Csíntalan pillantása nem szakadt el az enyémtől, ahogy ujjaival begombolta a kék szövetet.

Lori ránk szegezte tekintetét, látva, ahogy Harry mosolyog, én pedig visszamosolyogtam. Szemöldökét felhúzta aggodalmában, tekintetét óvatosan Mollytól ráng emelte, mintha nem akarná észrevehetően közölni, hogy tud valamit. Talán ez sokkal nyilvánvalóbb volt, mint én feltételeztem, egyedül voltunk hagyva, és Lori tudott valamit. A tudása valamiféle rejtély volt, minden bizonnyal rájött, hogy több van köztem és Harry közt szimpla alkalmazott-beteg kapcsolatnál. Nem tudtam, hogy Lori aggódik e vagy sem, szóval én csak kimentettem magunkat. Nem akartam több figyelmet kapni, mint amennyire szükségem volt.

- Később látlak, Rose – mondta Harry, miközben kisétált az ajtón.

- Szia Harry – válaszoltam nézve, ahogy kilép.

Az utolsó beszélgetésünk egyfajta kötést hozott létre köztünk, mint egy kötél, ami mentálisan összekötött minket. Hogy mennyire volt erős az a kötél, nem tudhattam biztosra. De most, tudok róla valamit, amit más nem hinném, hogy tud. És az utolsó nyom, ami megoldódott, Harry sötét rejtélyéből kaptam egy kis darabot, ami a legnagyobb aggódásomat feledésbe utasította. De ezzel a darabbal egy hatalmas horror is jött, mert tudtam, hogy nem Ő ölte meg azokat a nőket.

ÉS most már semmi sem volt, ami megakadályozott volna abban, hogy belé essek.

15.Fejezet

Előre bocsi, ha hiba van benne, nem volt időm átolvasgatni :) 

Psychotic D. xX

Beléptem a Wickendale étkezőjébe, jóval több gondolat kavargott a fejemben, mint általában, ami eléggé zavaró volt, és főként Harryn és Jamesen agyaltam. A James töltött idő tökéletes volt, mint ahogyan a csókunk is, szóval miért is Harry arca jelent meg előttem, amikor az ajkaink találkoztak? Miért nem tudtam úgy eltölteni az időt Jamessel, hogy egy kicsit se gondoljak rá? Ezek a kérdések örvényként árasztották el az elmém, és egyet sem tudtam kiragadni a forgószélből. Egyfajta belső csata zajlott bennem, az egyik oldalam a jót akarta, amíg a másik oldalam vágyott arra, hogy az ördög mellé álljon.

És a tény, hogy figyelembe vettem a második lehetőséget, megrémisztett engem, eléggé. De Harry megragadta a lényeget, ami mutatott némi logikát és morált, amivel egyszer rendelkeztem, és elzártam mélyen az elmémben. Olyan volt, mint egy fertőzés, az egész elmémet ellepi, és nem lehet kiűzni.

Beszélnek az ördögök, ott volt, ahogy besétáltam a hatalmas étkezőbe. Már ott ült az asztalunknál, a sötét haja kócos volt, göndör tincseit hátratolta felfedve lélegzetelállító vonásait, meggy-piros ajkai körülöleltek egy fogyóban lévő cigarettát.

- Korán itt vagy – üdvözöltem majd helyet foglaltam mellette.

- Ja, hamarabb el lettünk engedve arról a szaros terápiáról, mint általában, mert Janise összeomlott és megpróbált megfojtani egy őrt. Elég vicces volt, ami azt illeti. – önelégülten elvigyorodott, majd kifújta a cigi füstöt a levegőbe.

- Mindenki jól van? – kérdeztem.

- Igen, sajnos. Ez túl rossz gondolat, látni szerettem volna némi akciót a változatosság kedvéért.

Megforgattam szemeimet, és akaratlanul is elvigyorodtam cinikus humorán. Tudat alatt körbenéztem a teremben, hogy hiányzik-e bármelyik őr is a Harry által mesélt incidens miatt, de az őrök szétszórva voltak a hatalmas étkezőben, úgy tűnt minden rendben van. Beleértve Jamest, akinek tekintete találkozott enyémmel, amikor bambulásomat felé irányítottam. Egy imádnivaló mosolyt küldött felém, amit viszonoztam integetve neki, mielőtt figyelmemet ismét Harrynek szenteltem. A tekintete kettőnk közt cikázott, már majdnem humoros arckifejezést rajzoltak vonásai.

- Te tudod, Rose, tudom, hogy nem tudom megszabni, hogy kivel töltsd a szabadidőd, de megtennéd, hogy nem nézel előttem csillogó szemekkel arra a személyre, akit megvetek?

- Megvetsz? Ez egy kissé erős kifejezés, nem gondolod?

Harry csak vállat vont, még mindig ingerelt volt.

- Már tudod, hogy James ártatlan. Ha nem ölt meg senkit sem, akkor miért utálod őt ennyire?

- Csak utálom – mondta egyszerűen, hátradőlt a székében kivéve a cigit a szájából, majd kis körökben kifújta a füstöt. – Szóval ti srácok, elmentetek tegnap a vásárra, igaz?

- Igen – mondtam aggódva, féltem az előttünk álló beszélgetéstől. Bűntudat nyilallt belém, ahogy eszembe jutott a csókom Jamessel, de azonnal kivertem a fejemből. Azt csókolok meg akit csak akarok, nem függhetek Harrytől.

- Milyen volt? – kérdezte, próbált hétköznapinak hangzani.

- Jó – válaszoltam egyszerűen.

- Rose, elmondhatod nekem. Csak próbálok beszélgetni.  – mondta, majd ismét megvonta vállát. Próbált közömbösen viselkedni a beszélgetésünk nagy részén, de tudtam, hogy tudni akarja.

Sóhajtottam, realizáltam, hogy nem volt semmi veszély abban, hogyha elmondom neki a részleteket a ’randinkról’. A csókról is kéne beszélnem neki? Rettegtem a reakciójától, de valamiért úgy éreztem, tudnia kellene. És egy részem akarta, hogy tudja.

Ez talán hülyén hangzik, de a James és az én kapcsolatom volt az egyetlen, ami most Harryt érdekelte. Könnyen sebezhető és idegessé tudott engem tenni, akár csak ujjbegyeinek érintésével, vagy csak érdes hangjának suttogásával. De nem volt semmim, amivel visszavághattam volna. Kivéve ezt. Ezzel a James dologgal, akármi is volt, ez volt az egyetlen titkos fegyverem, amivel felhúzhattam Harryt. És a gondolat, hogy állkapcsa megfeszül, ahogy összeszorítja azt, és ahogy izmai megfeszülnek sima bőre alatt, több volt, mint vonzó. Ez egy kicsit önző volt, tudom, de ez van.

- Nos, tököt faragtunk. – kezdtem.

- Mulatságos – horkant fel, hangszíne játékos volt.

- Fogd be – vigyorogtam – Elmentünk az óriáskerékhez, és mi.. uhh.. csókolóztunk. – mondtam, a szavakat nehezebb volt kimondani, mint kellett volna. Felnéztem Harryre, hogy láthassam a kívánságom több mint biztosított volt, a teste megfeszült, szemei egy árnyalattal sötétebbé váltak.

- Oh – ez volt minden, amit mondott. Tudtam, hogy mélyen Harryben még volt egy olyan gondolat, hogy James a gyilkos, még akkor is, hogy semmi sem támasztotta alá ennek valósságát. Ez a gyanú volt a fő oka annak, amiért nem akarta, hogy Jamessel legyek, de volt még ott valami más is, amit nem tudtam megfejteni. Ha nem ismerném ennyire, azt mondanám, hogy….féltékeny.

- Nem történt bármi más? – kérdezte.

Megráztam a fejem. – Nem, még mentünk néhány kört, majd hazavitt engem.

Harry csak bólintott, azok az apró vonalak még mindig ott húzódtak szemöldökei közt. Harry nem élt a lehetőséggel, hogy folytassa a beszélgetésünket, én meg nem tudtam, mi mást mondhatnék. Csöndben maradtunk. Az egyetlen zaj, ami hallatszott, a többi beteg volt, a legtisztábban a tőlünk pár asztalra lévő nő volt, aki hangosan ezt ismételgette: Ki kell jutnom, ki kell jutnom, ki kell jutnom.

Nem igazán foglalkoztam tovább a kitörésével, más betegek is voltak ilyenek. Próbáltam felhozni egy új témát.

- Amúgy, találtál bármi mást a Cynthia-valószínűleg-egy-kísérleti-tesztalany dologgal kapcsolatban? – kérdeztem.

Megrázta a fejét. – Nem, nem igazán. Még nem kutakodtam utána , az igazat megvallva. Mi van veled?

- Én sem – mondtam – Nem igazán tudom, hol kéne kezdeni.

A nő egyre hangosabban és gyorsabban kezdett el beszélni mostanra – Ki kell jutnom innen!

Mostanra Harry is felfigyelt a nőre, gyanakodva nézett rá. – Minden rendben van vele? - érdeklődött. És végszóra felállt a nő.

- Ki kell jutnom innen! – visította, mindenki figyelme rá irányult. – El kell mennem! Engedjenek ki! – a hangja rekedt volt, félelemmel teli, ahogy kezeit ökölbe szorította. Harry előredőlt és várt, vagy azért hogy segítsen, vagy azért hogy nézze a történteket, nem tudtam megmondani melyik.

A meggyötört külsejű nő megragadta a széket, amin ült, és oldalra dobta, mindenkit ugrásra késztetve ezzel maga körül. – ENGEDJENEK KI! – sikoltotta, ökölbe szorított kézzel ütötte az asztalt. – NEM BÍROM TOVÁBB!

Észrevettem, hogy a másik kezében volt valami, de nem tudtam mi az. – ENGEDJENEK KI – ismét visított, leverte az ételes tálcáját az asztalról.

- Be kéne nyugtatózni, valakit bántani fog. – mondtam, vonakodva felálltam a székemről, s felé siettem. Haja gubancokban lógott, sötétszürke szemeivel rám nézett, amitől ideges lettem. Kisebb-nagyobb sikerrel a földre szorítottam, de erősen rángatózott.

- Valaki segítsen! – követeltem túlkiabálva sikítását, hívva egy őrt, aki meghallotta. De meglepetésemre Harry volt az első, aki mellettem termett, megragadta a nő kezét, és háta mögé fogta, mielőtt még reagálni tudott volna. Csapkodott és vergődött szorításában, de túl erős volt.

Azonnal belenyúltam a táskámba, s kivettem a tele lévő tűt, amit mindig magamnál hordok, bár sosem használom. Még Harry erős szorításában is túlságosan mozgott ahhoz, hogy biztonságosan bele tudjam fecskendezni a nyugtatót, még szükségem volt rá. Nagyon hálás voltam, amikor megjelent James egy őrrel, akinek a nevére nem emlékeztem, felénk rohant, hogy segítsen ebben a szituációban.

- Menj el, megoldjuk. – mondta az ismeretlen őr Harrynek nyaggatva, mintha egy kisgyerek lenne, aki olyat csinált, amit nem kellett volna. Még így sem voltunk elegen, hogy leszedáljuk a beteget, de azt hiszem mindenki azzal volt elfoglalva, hogy Harry nem volt túl nyugodt.

Csillogós tekintete találkozott az enyémmel, s egy rövid pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyunk és milyen veszélyes szituációban, teljesen elnyelt smaragd tekintete. Olyan volt, mintha engedélyt kért volna tekintetével, mintha érdeklődött volna, hogy elmehet-e szerintem is. Bólintottam, tudtam, hogy az őrök megbíróznak vele.

- Harry, megoldjuk. – ismételte az őr. Harry tette, amint mondta, elengedte a nő kezét a szorításából, így az őrök át tudták venni. De még mielőtt James és az őrök megragadhatták volna vonagló testét, a nő felfedte a kezében szorongatott ismeretlen tárgyat. Kiszabadult és megfordult, miközben az őrök próbálták elkapni a kezét és visszaszerezni Harry előző kontrollját (itta arra céloz, hogy Harry kontrollálta a nőt). Elsőként a nő felemelte a kezét, és kiabált. – ENGEDJENEK KI! – És aztán megláttam, mit is szorongatott a kezében; egy hatalmas, rozsdás szeget. Egy gyors mozdulattal Harry mellkasába szúrta, ahogy felé fordult, áthúzta a bőrén, a sárgásbarna szín keveredett Harry sötétpiros vérével. Elállt a lélegzetem, Harry arca eltorzult a fájdalomtól, amíg az őrök végre megragadták a nő kezét. James kitépte a kezéből a szöget, amit csíkokban vér borított, és lelökte a fegyvert. Nem számított mennyire is Harrynek akartam segíteni, tudtam, azzal kell foglalkoznom, aki Harry sérülését okozta.

Mindketten megragadták a kezét, úgy ahogyan korábban Harry tette, nem engedték, hogy kiszabaduljon az erős szorításból. Akármennyire is elég volt neki, a nyakába szúrtam a tűt, a nyugtató szétáramlott a vérében, azonnal lenyugtatta őt. Lelassult a légzése, összerogyott James karjaiban. – Rendben, vigyétek Lorihoz. – utasítottam olyan nyugodtan, amennyire csak lehetséges volt.

Mind a ketten bólintottak, de James ottmaradt egy pillanatra, és tekintetünk találkozott. – Rendben vagy? – kérdezte.

- Igen – mondtam, csak egy kicsit megráztak a történtek. Bólintott, majd elindultak a nővel, és bevitték Lori irodájába. Ezután már a teljes figyelmemet Harrynek szenteltem. A kezei a vérző mellkasán voltak, de nem tűnt túl komoly sérülésnek.

- Jól vagy? – kérdeztem, majd leellenőriztem a sebét.

- Igen, jól vagyok. – válaszolt, rekedtes hangja nem mutatott se félelmet, se fájdalmat. Nagyon erős volt, nem csak fizikálisan, mentálisan is. Ő volt az első, aki egy pillanat alatt mellettem termett, de az intenzív esemény hatására, ami az imént történt, nyugodt maradt és tudta mit kell tenni. Elképesztő volt.

- Gyerünk – sóhajtottam – Tisztítsuk ki a sebed. – kezemet hátán pihentettem, felsegítettem, s a nővéri szobába vittem, nem túl messze követve Jamest és a másik két névtelent. Reméltem, hogy nem történik semmi egyéb hasonló a büfében, és ha történt volna, reméltem, hogy bent maradt őrök tudják kezelni.

Néhány perc alatt megérkeztünk a mini kórházba, Lori arckifejezése meglepett volt, ahogy mind az öten beléptünk.

- Mi történt? – kérdezte aggódva, s felállt az asztalától.

- Volt egy kis…incidens. – válaszoltam. Lori folytatta a kérdezgetést a beteg kitörésével kapcsolatban, feljegyzett minden részletet, amit tudott.

A két őr segített Lorinak az ágyra fektetni a beteget, ami a szoba végében volt, majd visszamentem az ebédlőbe.

- A gyógyszer valószínűleg nyugton tartja, amíg vissza nem jövök. Meg kell címeznem Ms.Hellmant és a pszichiátriát emiatt, tudnál vigyázni Harryre?

Tekintetemet a mögöttem álló magas alakjára emeltem, a mellkasa még mindig szabadon volt. – Persze, vigyázok rá. – bólintottam. Lori megköszönte, majd elhagyta a szobát, egyedül hagyva Harryt és engem, leszámítva az öntudatlan Mollyt, aki az ágyon feküdt.

- Ülj le nyugodtan. – mondtam a mellettünk lévő ágyra mutatva. Helyet foglalt az ágy szélén, kihúztam Lori íróasztala mögül a széket, s leültem vele szembe.

- Le kellene uhm.. húznod a …igen.. – mondtam a kék pulóverére mutatva. Telt ajkait mosolyra húzta, ahogy hosszú ujjaival elkezdte eltávolítani magáról az egyenruháját. Oh basszus.

Szembefordultam a fiókokkal, előszedtem az agyagokat, hogy letisztítsam a sebét, nem kellett volna néznem, ahogy felcsúsztatja a szövetet a felsőtestén, nem viseltem volna el. Megragadtam az anyagot, a fertőtlenítőt és a törlőkendőt, és bármi mást, ami segíthetett elkerülni, hogy néznem kelljen az angyali testét.

De tudtam, hogy figyelmen kívül kell hagynom a tökéletes testét, nem számított, milyen hatással volt rám. Amikor ismét szembefordultam vele ziháltam az anyag hiánya miatt, ami mindig a testét fedte, a pulóvere a csuklóján lógott, ezzel felsőtestét fedetlenül hagyva. A vágás a mellkasán egy kicsit elvonta tekintetem ínycsiklandó testéről. Kulcscsontja kiemelkedett sima bőre alól, és az alatt volt erős, széles mellkasa. Kockáinak tökéletes tónusa volt, a kitüremkedő izmai és hosszú törzse tökéletes volt. És talán a kedvenc vonásom a mély V-vonala volt, ami csípőjétől indult és elveszett ruhájában. Ha ez nem lett volna elég, hogy elgyengítsenek, a vállai és kezei olyanok voltak, mint az angyaloké, feszes izmai hullámoztak bőre alatt. Majdnem isten-szerű volt.

Megköszörültem a torkomat, hogy kizökkentsem magam a kéjsóvárból, ami kezdett előjönni. Elé sétáltam, majd közvetlen előtte foglaltam helyet, magam mellé helyeztem a szükséges dolgokat. Harry önelégült vigyorral nézett engem, észrevette, hogy bámulom.

- Rendben van, kitisztítom a sebedet. – informáltam, próbáltam profinak maradni, amennyire csak lehetett.  – Lehet, hogy egy kicsit csípni fog.

Öntöttem egy kis fertőtlenítőt az anyagra, majd a véres bőréhez érintettem. Éles levegőt vett és összerezzent, szorosan lehunyta szemeit.

- Sajnálom, bocsi, tudom, hogy csíp, csak várj néhány pillanatot.

Bólintott, majd lassan kinyitotta szemeit, sóhajtott, ahogy lassan elmúlt a fájdalom.  – Szükségem van egy cigire – mondta, belenyúlt a pulóverébe, majd kihúzta a tárgyat. Őszintén nem tudtam, hogy miért volt megengedve a betegeknek és az alkalmazottaknak, hogy az épületben dohányozzanak, a szag taszított engem. Az anyagot a sebe köré helyeztem, éreztem, ahogy mellkasa fel-le jár érintésem alatt, amíg meggyújtotta cigarettáját.

- Elképesztő volt, amit csináltál. – mondta Harry, célozva rám és az őrökre.

- Én? – kérdeztem – Semmiség volt. De köszi.

- Nem, tényleg. Nem ijedtél meg és nagyon jól kezelted a helyzetet. Jobban, mint ahogy James tette, cica (pussy *--* )

- Hééé! – tiltakoztam, megütöttem a karját, míg ő kuncogott – Segített…végül.

- Azt hiszem – Harry vállat vont, gödröcskés mosoly ült ki arcára – De őszintén, elképesztő volt.

Felnéztem mellkasáról, hogy találkozhassak csillogó tekintetével, amik rajongásban táncoltak. Rávigyorogtam, éreztem, hogy a pír ismét elönti arcomat. Lenéztem és folytattam a sebének megtisztítását, próbáltam nem a gyönyörű szemeire figyelni.

- Te is elképesztő voltál – mondtam neki – Nem tudom hány sorozatgyilkos segített volna úgy, mint te. – félig viccelődtem.

- Ja – mondta Harry, lenézett a sérült mellkasára, hogy megnézze mit csináltam. – Ezzel kapcsolatban…már több mint egy hónapja, Rose.

Tekintetem felkaptam övéhez, kíváncsian ráncoltam szemöldököm. – Mi?

- Úgy értem, hogy telik az idő. Már elég jól ismersz engem, mi a véleményed? – kérdezte, a szája sarka felugrott, ezzel egy mosolyt képezve. Ez volt az, amire legjobban emlékeztem a beszélgetéseinkből, amik hetekkel ezelőttinek tűntek. Megkérdezte tőlem, hogy bűnösnek találom-e vagy sem, adott nekem egy hónapot, hogy végleges döntést hozzak. És most jött el az idő.

Tisztában voltam vele, hogy Harry hazudhatott, már egyszer elmondtam neki, hogy szerintem ő volt, de néhány ok miatt tudtam, hogy nem lehetett. Úgy éreztem, azt akarja, hogy valaki tudja az igazat.

A nyilvánvaló választás az volt, hogy bűnös. Egy mentális intézetben van őrültség miatt, az isten szelemére. Az esküdtszéki tagok is bűnösnek találták, és bölcs döntés volt bízni bennük. Gondtalan volt és nyugodt mindennel, ami történt, mintha ismerte volna az összes intézetet, és működésüket. Intelligens volt és volt egy sötét oldala, ami elhitette veled, hogy nem jó ember. Elhitték róla, hogy bűnös, hogy képes gyilkolni.

De én többet láttam benne ennél. Láttam a csillogást a szemében, amikor beszélt, láttam a gödröcskéit, amikor nevetett, láttam a gondolkodást és az aggodalmat a kifejezésében, mikor megmentett engem Normantól, és amikor segített nekem Mollyval. Nem volt őrült, legalábbis nem sablonos módon.

Végignéztem vonásain, ahogy összeraktam végleges döntésemet. Mindig is távoltartottam magam attól a véleménytől, hogy ártatlan, és a bíróságnak igaza van.

De itt ülve, nézve a kócos fürtjeit, a rózsaszínes durva ajkai, és a fényes smaragd szemei, amik ragyogtak, mint a tekert lángok. Láttam a szokásosan szájában lógó cigarettát, a kacsázó füstöt, ami leheletével együtt kis körökben távozott. Láttam a szokásos hatalmat, szemeiben látható volt egy bizonyos tudás és bölcsesség, túlságosan nagyszerű volt valakinek, mint ő, hogy a tenyerében tartsa ezeket. Sötét volt, igen, ahogy megfélemlítő is. Még a legrosszabb indulatú betegeket is megfélemlítette, manipulatívnak és ijesztőnek tűnt. Talán Harrynek mindene megvolt ezekből a dolgokból, egy veszélyes kombináció.

De Ő nem gyilkos.

- Ártatlan vagy – végre megszólaltam. És ahogy kimondtam ezeket a szavakat, realizáltam, hogy egy részem mindent tudott.