Sötét volt. A keskeny raktárhelyiségben nem volt lámpa. Csak
sötétség. Kísérteties nyugalom volt, ami
beborított, mint egy meleg nyári estén egy vékony takaró. Kétségbeesetten
szaggatni akartam a takarókat, egy kis levegő reményében, kilépni innen és
megkeresni Harry-t. De nem tudtam, mivel fogalmam sem volt róla merre lehet.
Jobb, ha itt várom meg és megbízok benne, mint hogy elkapnának és elrontanám az
egészet.
Szóval csak álltam és vártam. Úgy tűnt, mintha már több óra
is eltelt volna azóta, hogy kivettem az eszméletlen őrnek a fegyvertartójából
puskáját és ebbe az istenverte szobába jöttem. Attól a pillanattól kezdve egy
sötét sarokban állok, a felmosók, seprűk és szemetes zsákok mögött, várva a
megfelelő pillanatra ebben a fojtogató sötétségben.
Nem voltam biztos Harry hogylétében, de azt tisztán
hallottam, ahogy egy őr jött és elvitte őt az ajtó előtt. Nem tudtam hol
tartózkodik most. Nem tudtam, hogy kivel volt, vagy hogy miképp fog visszajutni
hozzám. Nem tudtam, hogy miként kellene
éreznem magam, amiért megölt egy embert, nem számít kit.
Biztos voltam abban, hogy bízom benne. Ha megígérte, hogy
elszökünk, reméltem, hogy meg is tartja ígéretét. Hiszen még sosem találkoztam
olyan emberrel, akinek rengeteg szenvedélye, hatalmas intelligenciája és ennyi
eltökéltsége lenne.
Még mindig aggódtam, bár, voltak kétségeim, melyek keresztbe
tettek optimistaságomnak. Minden kisebb zajtól megugrottam, még jobban növelve
a már így is nagy idegességemet. Kezeim nyirkosak voltak és émelyegtem. Nem
számított, hogy mennyire próbáltam hinne a reményben, egy idegroncs voltam. Minden
hangosabb vinnyogás egy közelgő halál jele lehetett, és minden hangos lépés egy
újabb büntetés következménye volt, amitől a szívem majd kiszakadt a helyéről.
Ha valaki bejönne ebbe a szobába, akkor az egyenes utat jelentene vissza a
cellámba, miután végig mennék néhány borzalmas büntetésen, melyet Ms. Hellman
találna ki. És akkor itt ragadnánk. Lori és Kelsey elveszítenék az állásukat.
Teljes katasztrófa lenne.
Elképzeltem Harry-t, ahogy lekötözik és ostorral bántják,
vagy éppen az elektrosokk miatt vergődik, és ez újra és újra lejátszódott a
fejemben, míg kérdések villogtak a szemeim előtt, rendben van? Biztonságban
van? Kivel van? Mit csinálnak vele? Hogyan fog visszajutni ide? És mi van, ha
nem jut el idáig?
Kétségbeesetten kívánta, hogy átlépje ennek a szobának
küszöbét, és elszöknénk erről a pokoli helyről és száguldó gondolataim is
lenyugodnának. Vártam, csak vártam, mintha egy örökkévalóság lett volna, de
semmi sem változott. A tároló helyiség még mindig üres volt, de a szorongástól
akadozó lélegzeteimet hallani lehetett.
De végül, ami valójában úgy tűnt, mintha napok teltek volna
el, meghallottam a kilincs csavarodását. Visszatartottam a lélegzetemet, és
imádkoztam Istenhez, hogy Harry legyen az.
Az ajtó kinyílt. Csak
egy röpke pillanatra, ami elég volt az illetőnek, remélhetőleg neki, hogy
belépjen.
Majdnem kiejtettem nevét a számon, és megkönnyebbülésemben
felsóhajtottam volna. Itt volt. Biztonságban.
De még időben visszafogtam magamat, mielőtt ez még
megtörtént volna. Mert ez az ember, akinek a körvonalát csak egy másodperc
töredékéig láttam a villogó vörös fénytől, nem Harry volt. Gyomrom
összeszorult. Amit ki tudtam venni, hogy ez a személy magasabb és nagyobb volt,
termetesebb. És semmi jele nem volt kócos göndör fürtöknek a fején.
Lélegzetem elakadt, és a falhoz lapultam, a fegyveremet
szorongatva, amit a mellkasomhoz szorítottam. Az ismeretlen férfi belépett a
kis helyiségbe és becsukta az ajtót maga mögött. Oh, ne. Oh, a francba.
A szívem olyan vadult vert, hogy biztos voltam benne; lehet
hallani a csendes szobában. Egy másik beteg volt az, jól tudtam. Valaki, aki
ide rohant, hogy elbújjon az őrök elől, mint én. Fogalmam sem volt róla, hogy
melyik részlegről jött, és hogy mennyire veszélyes.
Ismételten sötétség borított mindent, ahogy becsukta maga
után az ajtót. De ezúttal, most nem egyedül voltam.
Még nem vett észre. Csak szitokszavak voltak agyamban,
olyanok, melyeket csak Harry használna, pánikban, aggodalomban és
félelemben. Csak csöndben kellett
maradnom és reménykednem, hogy elmenjen innen. Hallottam, hogy nehezen veszi a
levegőt, feltehetőleg futott. Hálás voltam ezért, mivel így nm hallhatott
engem. És ha még meg is hall, vagy megérzi más jelenlétét, vagy körbenéz és
észreveszi, hogy egy lány is van itt, talán nem bánt engem. Talán csak meg akar
szökni, és elbújt pár percre, hogy utána távozhasson.
De hamarosan elcsendesedett, ez az ismeretlen férfi, aki nem
messze állt tőlem. Levegővételei lelassultak. Szívem erősen ütődött a
mellkasomhoz és próbáltam nem pánikolni, és vissza akartam tartani nehéz
légzésemet. Reménykedtem Istenben, hogy segít észrevétlennek maradni.
De azonnal észrevettem, hogy mozogni kezdett. Nem
fizikailag, de volt valami a levegőben. Feszültséggel és vibrálással töltődött
meg a levegő. Már levegőt se vettem.
Valami apó volt, valami, amit nem hallottam. Mintha valaki
elfordította volna a fejét, vagy felemelné a kezét. A testem remegni kezdett,
ahogy egyre idegesebb lettem, és lehunytam szemeimet, míg visszafojtottam a
lélegzetvételemet.
Ebben a síri csendben hallani lehetett, ahogy a testen a
ruha megmozdul. Biztosan elfordította a fejét. És az a valami a levegőben, az
volt, hogy arcát felém fordította. Tudta, hogy itt vagyok.
Rekedtes, mély hangon szólalt meg, ahogy suttogott, mitől
kirázott a hideg. „Hallom a légzésedet.”
Harry szemszöge
Néha-néha pislogtam egyet. De mindig csak homályosan láttam.
Harcoltam, hogy felkelhessek, valami próbált felhős tudatomba beférkőzni. Majd
ez újra eltűnt, és újra eszméletemet elvesztettem. Két világ között sodródtam, az egyikben a
furcsa valóság volt, ami egy kicsi irodahelyiség féle szoba volt, a másik pedig
Rose, a nevetése, és egy tengerpart. Mikor álmodtam, Rose egy fehér fürdőruhát
viselt, ami a mostani bikininek felel meg. Göndör haja a hátára omlott, míg a
homokos parton futott, sikítozott és nevetett, mikor elkaptam. Szabadságot
éreztem, csak mi ketten, a vizet rugdosva, míg mentünk. Majd visszatértem a
pirosra festett szobába és hátra kötött kezekkel egy kényelmetlen székben
ültem.
Majd ismét minden eltűnt a szemeim elől, és már egy
fagylaltot nyaltam, Rose kezét fogva, míg a naplementében sétáltunk, a már
szürkésedő ég alatt.
Visszacsöppentem a valóságba. Elvesztettem és visszanyertem
az eszméletemet, az agyam próbált a legyűrni készülő gyógyszer ellen küzdeni.
Sokkal inkább élném az álmomat, de emlékeztetnem kellett magamat, hogy Rose az
öntudatlan agyamba is beférkőzte magát. Nem volt itt, valahol odakint
számolhatja vissza a perceket, amíg vissza nem találok hozzá. Szóval küzdöttem
az álmom ellene, és lassan a nyugtatók is múlni kezdtek. Voltak dolgok, amik
teljesen nem voltak tiszták és a fejem nehéz volt, de felébredtem.
A falakat most már rendesen láttam. A gesztenye piros
árnyalatában pompáztak. Felemeltem a fejemet és hunyorogva próbáltam a
ködösséget elhessegetni, majd sikeresen megláttam egy régi asztalt magam előtt,
melyen egy ostor volt elhelyezve. További asztalok és székek voltak elszórva a
falak mellett. Egy asztal volt mellette, melyen egy világító zseblámpa állt.
Olyan érzést árasztott, mintha egy vallató teremben lennék. A széken, melyen
ültem, az egyetlen középen álló szék volt. Próbáltam felállni, de sikertelen
próbálkozás volt. A kezeimet
visszatartotta, hogy a székhez lettek kötözve. Nem úgy tűnt, mintha a vágó
bilincsekkel lennék lekötve. Ez a valami durva volt, viszketést kiváltó, de
rugalmas. Kötél.
Hol a fészkes fenében vagyok?
Egyedül voltam a szobában. Nem tudtam, hogy ki hozott ide és
miért, vagy mit fognak velem csinálni. De tudtam, hogy nem fog érdekelni, de
valahogyan kiszabadulok a kötelek fogásából és megkeresem Rose-t. Valószínűleg
kibaszottul félhetett egyedül a sötét szobában. Ha akármi is történik vele, az
az én hibám lenne, hiszen nem voltam ott neki.
De már el is tűnt a gondolataim közül, amikor meghallottam a
kilincs kattanását. Nem tudtam elrejteni az izgulásomat, amikor Ms. Hellman
belépett a szobába, azzal az önelégült, és öntelt mosollyal az arcán.
„Szökni próbáltatok, igaz Harry?” Kérdezte, mag becsukta
maga mögött az ajtót. „Azt hittétek Rose-zal, hogy csak úgy kijuthattok?”
Nem reagáltam. Nem tudtam, hogy mire is megy ki a játék, így
nem is szálltam be.
„Nos, sokkal többre lesz szükséged annál, hogy magadra
veszel néhány régi őr ruhát és áramszünetet csinálni, a szökés érdekében.”
Még mindig üres tekintettel ültem, elnyomva egy vidám
mosolyt. De édes, nem tudja, hogy az a halott fia ruhája volt. Az önelégült,
ráncos képébe akartam ezt vágni. De a nyelvemre haraptam, hogy megakadályozzam
magam. És tudtam, hogy ez az információ talán többet árt, mint segít.
„Úgy tűnik, hogy valaki hiányzik innen. Nem tudom elhinni,
hogy hátrahagytad. Szóval áruld el Harry. Hol van Rose?”
„Baszódj meg.”
Felkuncogott a reakciómon, és a fejét rázta. Majd közelebb
jött hozzám, mint régebben. Karjait a székem karfáján támasztotta, nem volt már
messze tőlem, ahogy előre dőlt. Majd kezével megütötte arcomat. Erősen.
Tettétől leblokkoltam, lenyűgözött. Most komolyan megütött?
Mint anya a fiát.
„Mondd, el hol van.” Követelte, mintha semmi sem történt
volna, mintha arcom nem pirosodott és égett. És ezzel felidegesített, és még
hozzájött az arrogáns kinézete. Szóval arcon köptem.
Rögtön hátrahúzódott, és kezével letörölte magáról, míg
arcán undorodás jelei látszódtak. Egy pillanatra elszakította rólam a
tekintetét, és próbáltam neki feszülni a kötélnek, és erőlködve lazítani
akartam a szoros csomón. Összeszorítottam fogaimat és kézizmaim megfeszültek,
míg szabadulni próbáltam és kezeimet olyan erősen próbáltam elhúzni egymástól,
ahogy csak tudtam. Semmi.
Mindketten utálattal teli tekintettel néztünk egymásra, az
előbbi tetteink miatt. „Meg fogom tudni, Harry.” Bámult, és úgy köpte a
szavakat, mintha méreg lenne. „És akkor azonnal megtaláljuk. Minden őrömmel
átkutattatom az összes négyzet-centiméterét ennek a helynek, csak a betegek
keresése érdekében. És ha segítesz nekem megtalálni, akkor minden sokkal
egyszerűbb lesz. Büntetés nélkül kerülhettek vissza a celláitokba.” Megállt egy pillanatra, időt hagyva nekem az
ötlete megfontolására.
„De ha nem… nagyon szigorú, kemény következményei lesznek.
Legfőképp neki.”
„Kibaszottul nem fogok neked semmit sem elárulni. Ha
akarnám, se tudnám megmondani.”
„Hülyeség.” Mondta. „Akkor nézzük csak, ha nem mondod el,
akkor a Ward C-re fogom vitetni. Soha többé nem láthatod.” A szavai mögött ott
bujkált egy beteges, szadista mosoly.
Normális esetben dühös lennék. Megpróbálnám elszakítani a
kötelet, állkapcsomat megfeszíteném és fenyegetéseket, és ocsmány szavakat
kiabálnék. De túl zavarodott voltam, túl fáradt a gyógyszerektől, melyek még
mindig bennem voltak. Plusz, az ordibálásom nem változtatna a helyzeten. Csak a
provokációjának sikerességével járó megelégedettséget adnék neki.
Szóval e helyett egy másik taktikát választottam.
Körülnéztem a helyiségen, megpillantottam a köteleket, majd Ms. Hellman-on állt
meg a tekintetem. Észrevettem, hogy az ajtók mögött csönd volt. Valahol távol
voltunk a kórtermektől. „Senki nem tudja, hogy itt vagyunk, igaz?”
„Tessék?” Kérdezte zavartan és idegesen.
„Az őrök, dolgozók. Elküldted őket, hogy keressék a
betegeket, és tudtad, hogy mind a cellájukban van, de így te meg tudsz engem
kínozni és kikérdezni, anélkül, hogy bárki tudna róla.”
„Ennek semmi értelme nincs.” Válaszolta, mentegetőzve a
teóriám alól. De önelégült vigyora eltűnt. „Ez az én intézményem, azt teszek,
amit csak akarok ezzel és a betegekkel is.”
„Nem teheted. Úgy bánsz velünk, mintha a szolgáid lennénk
ebben az általad életre keltett csavart játékban, és neked ilyeneket szabad
tenned. De tudod, hogyha akármelyik dolgozó is megtudná, hogy milyen beteg
szarságok folynak a Wickendale-n, elveszítenéd a munkádat. Szóval idehoztál
engem, ahol senki sincsen, így nem tudódik ki a titkod. Kínozni fogsz engem a
semmi közepén, így te maradhatsz a főnök, anélkül, hogy bármilyen panasz
érkezne a fura kezeléseidről. Szóval talán ez működni fog, talán sikerülni fog,
amit elterveztél és senki sem fog tudni róla. De nem fogsz semmit tenni
Rose-al, mindketten tudjuk. Biztos, hogy megbüntethetsz mindenkit. De ne add be
nekem azt a hülyeséget, hogy Rose-t egy másik részlegre viszed, hiszen egy pár
hét vagy hónap múlva az emberek észrevennék, hogy nincs már itt.”
Ms. Hellman felkacagott. „Harry, szerintem elfelejted, hogy
vannak más opciók is.”
„Mint például?” Követeltem válaszát. „Mint a homloklebeny műtét?
Vagy agy műtétek? Ms. Hellman, szerintem nem gondolt arra, hogy Jane eltűnt a
múlt héten. Ha közölünk, ölsz meg valakit, szerinted hogyan fog a sajtó reagálni
arra, hogy teljesen egészséges betegek eltűnnek a föld színéről a
Wickendale-ban?”
Ms. Hellman nyelt
egyet, tekintetét nem elszakítva enyémtől. Tudta, hogy igazam volt. Nem
csinálhatott semmit velünk már, hiszen a dolgozók tudták a nevünket és ismerték
az arcunkat. Talán képes lesz elrángatni ide Rose-t minden hónapban egyszer, de
ennek az ideje még nem érkezett el. Nem akkor, mikor Jane eltűnt, és mindenki
nyugtalan volt. És ezek mögött, a legrosszabb, amit tenni tud, már meg történt.
Magányos fogság után korbácsolást és elektrosokkot kapni. Szóval semmit sem
veszíthetek.
És ha valamit is tehetne, hogy közülünk valakit bántson, azt
mindenki észrevenné, és Ms. Hellman tudta. De „Majd meglátjuk.” válaszolt,
ezzel megtartva maradék nyugalmát. „Ne becsülj alá, Harry.”
Ezúttal nekem kellett felnevetnem.
„Ha megbocsájtasz, most mennem kell megnézni az őröket, hogy
a munkájukat végzik.” Mondta.
Ez több volt annál, hogy ellenőrzi az őröket, inkább keresni
megy Rose-t, akit ide fog hozni, és megkötözni úgy, mint engem.
De mielőtt távozott volna a szobából, megragadott egy
ruhadarabot, majd visszasétált hozzám. „Mi a fészkes fenét csinálsz?”
Kérdeztem. Nem beszélt. Mielőtt még tiltakozni tudtam volna, szám köré tekerte
a rongyot és megkötötte a tarkómon, így nem tudtam beszélni és segítséget kérni
sem. Kibaszott pszichopata.
„Visszajövök.” Fenyegetett, mielőtt kilépett a teremből. Ms.
Hellman egy teljesen új szintjét képviseli a gonoszságnak. Mi a fenét képzel ő
magáról? Egy senki, nem egy nagy ember, aki kikötözheti és elnémíthatja a
betegeket. Ez már nem csak az irántam érzett utálatáról szólt, hanem ez egy
undorító visszavágás akart lenni, amiatt, hogy bántottam a fiát. Egy
rosszindulatú nő volt, rosszindulatú tervekkel. Fogalmam sincs, hogy mik
lehetnek azok a tervek, habár, nem is vágyom erre a tudásra.
Kétségbeesetten néztem körül a teremben annak a reményében,
hogy találok valamit, ami kisegít ebből a rohadt székből. Húztam és feszítettem
a kötelet, szét akartam szakítani az erőmmel, amit most előszedtem. Ki akartam
szabadulni, mér éreztem a mellkasomban növekvő fájdalmat, és egyre jobban
kezdtem berekedni. Az egész testem feszült volt, ahogy a levegőmet
visszatartottam, fogaimat összeszorítottam, és hajlandó voltam szétszakítani a
kezeimet fogva tartó kötelet. A szövet belevágott már a bőrömbe, mindaddig, míg
meg nem éreztem, hogy a bal csuklómról lefolyik a vérem.
Meg sem mozdultam pedig. Próbáltam elvágni a szék oldalánál,
fel-le mozgatva próbáltam meglazítani. Még mindig semmi. Bassza meg.
Kellett lenni egy megoldást, hiszen mindig van. Muszáj
kitalálnom valamit.
Az öngyújtóm.
Igen, az öngyújtóm. A zsebembe süllyesztettem, mielőtt még
elhagytuk volna Kelsey irodáját. Éreztem, ahogy súlya kissé lehúzta a zsebemet,
majd megkönnyebbülésemben felsóhajtottam, hogy itt van még. Végre egy kis
szerencse.
Kissé eltoltam a testemet, így ujjaimmal elő tudtam
halászni.
A kezeim kivoltak tekeredve egy nagyon fájdalmas szögbe, míg
csípő is, ahogy kényszerítettem összeérinteni őket. A kötél belevágott a
húsomba és rohadtul fájt, de szemeim előtt csak Rose képe lebegett és ezt
használtam a célom elérése érdekében.
A kezeim már majdnem a zsebemnél voltak, és összeszorítottam
a fogaimat a fájdalomtól és erőfeszítéstől. Már csak egy kicsi kell.
Már teljesen biztos voltam benne, hogy nem tudok már tovább
forgolódni, de valahogy mégis sikerült, és a fájdalom, amit éreztem egyből
elpárolgott, amint a kezeim között éreztem a szabadulásom kulcsát. Végre,
megéreztem a hideg fémet az ujjbegyeimmel. Megemeltem a csípőmet és az öngyújtó
a kezembe csúszott.
Nagyot sóhajtottam, amint visszaültem, majd összerezzentem a
kezemen gyorsan lefolyó vértől, ami olyan volt, mintha ezer tűt szúrtak volna
belém. Nem vesztegettem az időt, és már kezemet hajlítottam is a gyújtó felé,
hogy a feltörő lángok elkezdjék égetni a kötelet. És reménykedtem Istenben,
hogy el fog égni, mielőtt még Rose-nak valami bántódása esne.
Rose szemszöge
Mindenem lezsibbadt. A félelem bénító volt és a testem
megtelt rettegéssel, ami olyan volt, mintha nehéz cementes zsákokat raktak
volna a vállamra. A szívem a fülemben dobogott, ahogy összepréseltem magamat a
sarokban. Az agyamban újra és újra lejátszódtak a suttogó szavak. „Hallom a
légzésedet.”
Lassú léptekkel haladt, alig csinált zajt, így nem zavarta
meg a csöndességet. Levegőm torkomba szorult. Sokszor féltem már, de így még
soha, hogy a veszedelem ilyen közel volt hozzám, sosem fogtam be a számat és
képtelen voltam mozogni. És legrosszabb az egészben, hogy semmit sem tudtam
tenni. Ha elrohanok, Harry nem találna meg. Ha segítséget hívok, az őrök
meghallanak. Ha harcolnék, biztosan nem lenne semmilyen esélyem.
Harry talán képes lenne rá, de nekem nincs akkora erőm. Csak
álltam egyhelyben, míg arcomon könnyek folytak le, gyáva voltam. Igen,
tartottam a fegyvert a kezemben, de kétlem, hogy rávenne a lélek a
használatára.
„Ki az?” Kérdezte a férfi. Hangja mogorva és fenyegető volt.
Ismerős.
Durva kezek érintették meg a vállamat, én pedig
összerezzentem.
„Válaszolj.”
Durva követelése, arra ösztönzött, hogy fogadjak szót neki.
„Rose.” Suttogtam gyengén. Semmi értelme nem volt a
csöndnek, nem számított, hogy ki vagyok, hiszen a férfinek már volt valami az
eszében. Tudtam, hiszen hallani lehetett hangjának magabiztosságán. Akármit
tervezett, a nevem nem változtat semmin.
Mélyen felkacagott, dörgő nevetés, melyet már hallottam
ezelőtt. Valakit ismertem, akinek ilyen nevetése volt. És ekkor,
személyazonossága felderengett előttem. „Hello Rosie.”
Norman. Hát persze, neki kell lennie.
„Egyedül vagy itt?” Gúnyolt. „Hol van Harry, Rosie? Hol van
a csillogó páncélba öltözött lovagod?"
Nyeltem egyet. Közelebb lépett és éreztem rohadó leheletét.
„Mondtam, hogy egyedül hagy, és távol leszel tőle.”
Éreztem már, de nem a bőrömön, hanem a magából kibocsájtott
test hőjéből. „Végül megkaptalak, ott ahol akartalak.” Mondta, vágya már
hónapok óta körülöttem forgott. Az ő akaratától megalázkodtam.
„Végre megkapom, amit akarok, anélkül, hogy akárki
félbeszakítson.” Hideg ujjaival nyakamhoz ért, ami engem ugrásra késztetett.
Eltoltam kezét, de ezzel csak azt értem el, hogy még közelebb férkőzzön hozzám.
Kezei lejjebb csúsztak és ujjaival végigsimított kulcscsontomon.
„Norman, engedj el.” Követeltem, de hangom annyira sem volt
magabiztos, amennyire számítottam. Csak nevetett, és viccesnek találta
félelmemet.
És ekkor rájöttem, hogy belefáradtam ebbe, hogy az emberek
játéknak nézzenek. Ms. Hellman, James, és most Norman mind azt hitték, hogy
akármit tehetnek a kicsi és gyenge Rose-al, és úgy irányíthatnak, mint egy
állatot. Megköszörültem a torkomat, a szökésem céljának érdekében és a hangom
újult erőre kapott a fejemben összeállt tervemtől. „Norman, eressz el, vagy
lelőlek.”
„Micsoda?” Kérdezte, és szórakozottsága még mindig hangjában
volt. Kezeivel még mindig a mellkasomon vándorolt, majd megfogta az egyenruhám
szegélyét. Egyik kezemmel eltaszítottam magamtól, míg másikkal szorítottam a
nehéz puskát.
„Nem szórakozom Norman. Most is meghúzhatom a ravaszt.”
„Woah-hoo.” Nevetett fel gúnyosan.”Nem hinném, hogy
megtennéd, vagy mégis bébi? Még csak most kezdtünk el szórakozni.”
Kezeivel még mindig testemen tapogatózott és a könnyeim
arcomon folytak. „Norman Istenemre esküszöm!” Ordítottam, és próbáltam
erőteljesen mozogni erős szorítása alatt. Meglöktem és eltoltam a mellkasánál,
de meg sem mozdult. Nem akarom meghúzni a ravaszt, de ahogy a hatalmas keze a
mellemhez vándorolt és másik keze a hasamnál járt már, rájöttem, hogy nem
halogathatom a dolgot. „Norman, kibaszottul meg merem tenni!” Figyelmeztettem,
szemeimet pedig összeszorítottam.
Ujjamat ráhelyeztem a ravaszra.
Visszakiabálva csak annyit válaszolt. „Fogd be!”
Nem akartam megölni, de komolyan semmi olyan szándékom nem
volt, de nem hagyta abba a taperolást és érintést, mellesleg durván a falhoz
szorított és még akkor sem mozdult, amikor ellöktem. Tartoztam ennyivel
Harry-nek, megtalálom és kijutunk innen. És egy jelentéktelen akadály, mint
Norman nem állhatott a cél útjába.
Nem egy gyilkos voltam, aki képes lenne megölni akárkit is.
De valahogyan ki kellett innen jutnom. Összerezzentem és becsuktam a szemeimet,
és lejjebb céloztam, így nem tudtam megölni, majd meghúztam a ravaszt.
Egy kissé visszalökődtem a falnak, és a lövés hangja a
fülemben zúgott, míg valaki hangosan ordibált. Az előttem álló férfi
hátratántorodott, ordítva, hogy mi történt. „Bassza meg, a térdem!”
De nem voltam ebben biztos, hiszen a csengett a fülem. Az
adrenalin száguldott bennem, féltem, és meg voltam lepődve, hogy képes voltam
megsebezni valakit, majd megragadtam a táskákat és kirontottam az ajtón. A
hideg levegő iszonyatosan jól esett felmelegedett testemnek. Az őrök bármelyik
percben feltűnhetnek, hiszen már biztosan meghallották a fegyver eldördülését,
szóval nem volt időm megállni és élvezni a hűvösséget. És még időm sem volt
habozni vagy elgondolkodni a tettemen.
Ehelyett, a két táskával és a csengő fülemmel, elrohantam a
férfitől, akibe eleresztettem egy golyót.
Harry szemszöge
Volt szerencsém Ms. Hellman nélkül eltöltenem 10 percet.
Ebben a 10 percben, elégettem a köteleket és megszabadultam tőlük, mindaddig,
amíg két kezemet már elég távol tudtam egymástól tartani. Éreztem, ahogy
kezeimről eltűnik a szorítás, majd leestek a földre, én pedig megkönnyebbültem.
Egy vigyorral az ajkaimon, amit nem tudtam eltűntetni, győztesen felálltam a
székemről. Csak kevés vért vesztettem és rengeteg türelmet, de végre
megszabadultam a kötelektől.
Már éppen ki akartam a számból szedni az anyagot, amikor
megállítottam magamat. Először ellenőriznem kell az ajtót. Gyorsan odapattantam
és lenyomva a kilincset, bekövetkezett az, amitől rettegtem. Zárva volt.
És ekkor, valahonnan távolról, meghallottam egy fegyver
dördülését. Egy viharos, visszhangok nélküli csend telepedett a folyosókra.
Szemeim elkerekedtek és ajkaim elkerekedtek aggodalmam és rettegésem miatt. Ez
nem lehetett…
Mielőtt még végig gondoltam volna ezt az ijesztő gondolatot,
meghallottam a kilincs lenyomódását, csak most a másik oldalról. Visszajött.
Visszarohantam a helyemre, kezeimet a hátam mögé helyeztem, és úgy tettem,
mintha soha nem tudnám elhagyni a széket.
Belépett és becsukta maga után az ajtót, kulcsait pedig az
asztalra helyezte. Vigyorgott, hiszen azt hitte, hogy sikerült neki fogva
tartania engem, és ezért megkönnyebbült. „És akkor Harry.” Kezdte. „Hol is
tartottunk?”
Felém fordult és azokkal a rideg, lélektelen szemekkel
nézett rám, amit remélhetőleg most láttam utoljára. Nem tudtam válaszolni, és
ezzel tisztában is volt, de megkérdezte, hiszen szerette, amikor totálisan
idiótát csinál belőlem a saját kedve szerint.
„Ah, igen. Arról regéltél, hogy nem tudlak semmilyen
büntetéssel bántani téged és a kis barátnődet. De nem tudom, hogy miért vagy
ebben ennyire biztos. Egyébként, már megtaláltuk, és már meg is büntettük.”
A lövés.
A szívem a mellkasomnak ugrott. „Hazudsz.” Mondtam a
szöveten keresztül.
„Nem.” Rázta meg Ms. Hellman a fejét, és megelégedetten
elvigyorodott. Rohadt ribanc. „Pár szobával arrébb találtuk meg.”
„Nem.” Ismételtem. Közelebb jött hozzám, leereszkedően
ravasz módon, úgy, ahogy az oroszlán becserkészi a prédáját.
„De igen Harry. Mert nem mondtad el nekem azt amit tudni
akarok, ezért azt teszik vele, amit ígértem neked.”
Volt valami a beszéde mögött, amit nem ismertem, valami a
szokásos magabiztossága mögött. Hazudott, biztosan azt tette.
Meg kellett találnom Rose-t, és ezt kibaszottul most kellett
megtennem, hiszen tudni akartam, hogy minden rendben van vele. Nem fogok
nélküle elmenni. Ha Ms. Hellman állítása igaz, akkor cselekednem kellett. Most
azonnal.
Szóval felpattantam a székről. Egy gyors mozdulattal,
melytől a szék is hátra borult. A meglepett, félelemmel teli pillantása Ms.
Hellman-nak megfizethetetlen volt, de nem állhattam meg és élvezhettem.
Rohannom kellene, de követne, megpróbálna megállítani, vagy
szólna az őröknek, hogy vadásszanak le, szóval csinálnom kellett valamit.
Gyorsan, gyerünk már.
Visszahúztam kezemet és ökölbe szorítottam, majd mint néhány
órával ezelőtt a fiának, most neki is az állának ütöttem kezemet. Nem voltam
büszke erre, megütni egy öreg nénit, de ő nem egy édes nagymama volt. Helyette,
egy ördögi teremtése volt a pokolnak. És Rose megtalálása lebegett most csak a
szemeim előtt, nem volt időm kedvesen viselkedni.
Az ajtóhoz rohantam és feltéptem azt, majd már a Wickendale
sötét folyosóján találtam magamat, és nem néztem vissza. Nem tudom, hogy Lori
miként tarja vissza az őröket, hogy felkapcsolják az áramot, de kibaszottul jó
munkát végez, hiszen csak a villogó vörös fény, ami elárasztja az épületet.
A lövés valahonnan innen jött, balra tőlem. Mindkét irányba
néztem, majd sprintelve végig rohantam, amennyire csak tudtam. Még azelőtt,
hogy meghallhattam volna Ms. Hellman reakcióját. Elhaladtam egy nem törődő őr
mellett, rengeteg ajtó mellett, és csak futottam a rémisztő sötétben a halk
folyosókon. Nagyon gyorsan futottam a folyosókon és forgolódtam a sarkoknál. Mintha
a rémálmomban lettem volna. A levegő keresztülszántott hajamon, gyorsaságom
csak egyre növekedett, mintha a fénnyel rohantam volna. De ezúttal nem egy
adrenalintól kicsattanó izgalmakkal voltam feltüzelve. Émelyítő előérzetem
volt, aggódtam és féltem, és emiatt lettem egyre gyorsabb.
Az egész szökés a határaimat feszegeti, de ez már
túlszárnyalt mindent. A fájdalomküszöbömet a kötelek próbálták ki, és a
gyorsaságom határait most próbáltam ki, míg végig száguldottam a folyosókon. De
ami ennél jobb, a félelmem most volt kihíváson. Sosem éreztem még ilyen
szívdobbantó, szívszorító, beteges félelmet. És ez még nem érte el a felső
határt.
A környék már nagyon ismerős volt, de ez csak az egyik jele
volt a pánikom sürgősségének. Itt, ezen a helyen látott meg minket az őr.
Gyorsabban.
Itt ütött ki a gyógyszer, mely mostanra már nem hatott rám.
Hallottam az őrök nem túl cél felé futó mozgását, de én még vánszorogva is
gyorsabb lennék náluk.
És megérkeztem. A szoba, az ellátmányos szertár, ahova Rose
bújt. Itt volt előttem, mint legutóbb is. Kivéve, hogy az ajtó most nyitva
volt, és semmi jele nem volt annak, hogy még bent tartózkodik. Helyette Norman
volt bent, aki vérző térdét szorongatta. A számításaim közül, az volt az amire
egyáltalán nem számítottam.
„Norman.” Parancsoltam, hangom mély volt. „Hol a francban
van Rose? Mi történt?”
„Az a ribanc meglőtte a térdemet, az történt!” Ordította
fájdalmában és dühében. Rose meglőtte Norman-t?
Ez az én csajom.
Ezért meg fogom dicsérni, de előbb meg kell találnom. „Merre
ment?”Kérdeztem.
„Honnan a pokolból kellene tudnom?”
„Melyik irányba ment Norman?!” Kiabáltam, A türelmem és az
időm is vészesen fogyott.
„A francba.” Rezzent össze fájdalmától, míg a vérző térdét
szorította. „Abba az irányba.” Hangja feszült és nehezen érthető volt, de a
kezét tisztán láttam. Balra mutatott. Ami nekem jobb. Végignéztem a folyosón,
ami sötét és csendes volt. És ekkor rájöttem, hogy Norman nem árulna el
információkat ilyen egyszerűen, miután meglőtték. Nem adná ki, hiszen utál
engem és Rose-t. És nem estem a csapdájába.
Szóval ismét nekiindultam, csak az általa mutatott iránynak
az ellenkezőjébe. És ha a mennynek van Istene, akkor imádkozom hozzá, hogy a jó
irányba menjek.
Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Ehhez is várjuk őket. Puszi:)