26.Fejezet

*Harry szemszöge*


Sütik sütése. James visszatért, és akármelyik pillanatban elvihette Roset, Wickendale illegális agyvizsgálatokat végzett a pácienseken, és szörnyen szükségünk volt egy menekülési tervre; de kibaszott sütiket sütöttünk. Annyira kezdtem rosszul lenni ettől a dologtól, terápiára járni, ezek a csoportos ülések, és a legkevésbé kedvencem, sütés. Olyan volt, mintha próbálnák belenevelni a normálisságot a legfurcsább életekbe, és találnának gyógymódot a legkevésbé gyógyítható elméknek mindennapi tevékenységekkel. De szinte biztos voltam benne, hogy nem segítene.
Plusz, a felünk meg volt bilincselve, így akármit is csináltunk, nem lett valami jó, és a betegek még csak a sütő közelében sem voltak. Bár nem mindig sütés volt, hála Istennek. Néha kézművesség és iparművészet volt, vagy festés, vagy valami hasonló hülyeség. Én, néhány másikkal egyetemben, nem igazán vettem részt ezeken az aktivitásokon. Leginkább csak találtam egy helyet, ahol ülhettem és dohányozhattam, míg vártam, hogy véget érjen.
És ezúttal is ezt tettem. Megfogtam egy műanyag széket a „konyha” sarkában található asztaltól, és leültem, a cigaretta már meg volt gyújtva a kezemben. Beszívtam a nikotint a tüdőmbe, majd kifújtam, néhány füstkarikát pöfékelve a levegőbe. Egy kísérlő, egy sötét hajú nő a negyvenes éveiben, figyelt a páciensekre, és segített nekik, míg néhány őr várakozott odakint, készen, hogy berontsanak, ha szükséges. Csak ő volt és a betegek, meg én. Itt-ott elcsíptem pillanatokat a beszélgetésekből, így képes voltam kivenni biteket és darabokat abból, amit mondtak. Én soha nem vettem részt ebben a beszélgetésben, látva, hogy az emberek mind őrültek, de érdekes volt csak hallgatni. Hallgatni, ahogyan az emberek beszélgetnek, és megérteni a mondanivalójukat. Olyan volt, mintha amit mondanának, egy kis betekintést engednének az életükbe. Mint egy nő, akinek a neve Jane volt, vad szürke szemekkel, és szalmasárga hajjal. Sokkal idősebb volt, mint én, valószínűleg a harmincas évei végén járt.
Mikor beszélt, a hangja halk volt. Lehet, ha egy alkalmazott, vagy páciens mondana egy szót túl hangosan, vagy egy túl hirtelen mozdulatot tenne, csak elmasírozna tőlük. Vagy ez, vagy elővigyázatos, éber szemekkel nézné őket. Csak ahogyan idegesen és nehezen beszélt akármiről, annyi mindent meg tudtál mondani. Nem tűnt veszélyesnek, hanem inkább az ellentétjének. Ijedtnek tűnt. Talán bántották, úgy értem, tényleg bántották, mielőtt idekerült. A folyamatos feszültsége és meghökkenése, de valószínűleg ő is bántotta azt cserébe, akárki is tette vele azt, amit, ha szerzett neki egy helyet a Wickendaleben. Valami aljas és őrült dolgot kellett tennie, ha itt volt, ezen a helyen. Vagy legalább is, ezt gondoltam abból, ahogy hallottam őt beszélni azon a remegő, aggódó hangon.
De mi határozza meg az elmebajt, komolyan? A te elméd az, vagy a személy elméje, aki az ítéletet hozza? Mert mindnyájunk, nem számít ki vagy, megőrülhet néha. Vannak idők, mikor vagy túl keveset, vagy túl sokat tudunk. Az ismeretlen lehet egy ijesztő hely, de az ismert még inkább ijesztő lehet.
És ez volt egy pszichopata, legalább is számomra. Valaki, aki túl keveset tud. Az érzelmeik kimerültek, és gondolataik összekuszálttá váltak. Elveszettek, mégis öntudatosak, és borzalmas dolgokra képesek, de elveszettek. Nincsenek okaik vagy érzelmeik a bűntetteik mögött, csak egy érzés halvány ravasza vagy szelleme, ami irányítja őket. Talán tudják a jót a rosszig, de az érzések hiánya tudatlanul hagyja őket, hogy győzzék le őket. Pszichopaták, mert ok nélkül erőszakosak, magyarázat nélkül utálatosak.
Bár van még egy véglet. Azok, akik túl sokat tudnak. Azok, akik túlságosan tisztában vannak a körülöttük levő dolgokkal; akik szinte mindennel tisztában vannak. Beengedik ezeket a dolgokat az elméjükbe, és néha még élve is megeheti őket, de mások tudnak rajtuk segíteni. Nem éreznek érzéseket, vagy empátiát, de hallgatnak. Megértik, hogyan utánozzák mások érzelmeit. Hazudnak, manipulálnak, és mindezt úgy teszik, hogy soha nem jössz rá a valódi szándékaikra.
Itt mindkét típus megtalálható. A Wickendale el volt árasztva pszichopatákkal, szociopatákkal, mániákusakkal, te nevezed el őket. És meg tudtad mondani, ki tartozott melyik kategóriába csak a hallgatással.
Bár Rose egyikük közé sem tartozott. És csak imádkoztam, hogy valaki más is figyel, és rájön. Akárki lehetne, amíg segítenének kijutni innen.
De mindezek a gondolatok elröppentek, mikor felnéztem, nem realizálva, hogy Rose már belépett a szobába. Abban az ocsmány kék egyenruhában, amit valahogyan sikerült nem annyira csúnyává tennie. – Hé – mosolyogtam fel rá, mikor megközelített.
- Szia – válaszolt a sajátos őszinte mosolyával, leülve a földre mellém. – Szóval…nem fogsz sütni?
- Nem – mondtam. – Általában csak ülök itt, és várom, hogy véget érjen.
Incselkedően nézett rám. – Nem válik unalmassá? Nem akarsz mást csinálni az ülés helyett?
- Nem – válaszoltam. – Nos, igen, de jobb, mint a sütés. Miért készítenék sütiket elmebetegekkel, amik valószínűleg beleköptek a kajába. Úgy értem, még csak csoki chips sincs.
Ahelyett, hogy válaszolt volna, felállt a földről, s leporolta magát. – Miért nem? – kérdezte, felajánlva egyik kezét. Kivettem a cigit ajkaim közül, és két ujjam közé vettem, miközben felnéztem. Képtelen voltam elrejteni a vigyorom, és tudtam, hogy ez végül leleplez.
- Gyerünk – kérlelt. – Mindig panaszkodsz arról, hogy csak azt engedik, hogy a celládban ülj, és most, mikor valójában csinálhatsz valamit, mégis azt választod, hogy itt ülsz még többet? Ennek nincs értelme. Plusz, még mindig beszélnünk kell néhány pácienssel.
Felsóhajtottam, úgy téve, mintha ideges lennék, miközben elfogadtam a kezét és felálltam. Igaza volt; a tegnapi „barátszerzés” nem ment annyira jól. A legtöbb páciens, akikkel beszélgettünk, vagy figyelmen kívül hagytak, vagy kiabáltak velünk, vagy olyan dolgokat kezdtek el mondani, amit nem értettünk. Bár talán volt egy halvány áttörésünk, azzal a Damien fickóval. Eleinte nem beszél sokat, de ahogy mentünk volna a következő asztalhoz, azt motyogta: „Valami nincs rendben itt. Valami nincs rendben itt, és ezt helyre kell hoznunk.” Nem voltam benne biztos, hogy valamiről a saját elméjében beszélt, vagy a Wickendaleről, de legalább olyan szavakkal beszélt, amiket megértettünk.
De nyilvánvalóan ez nem volt elég Rosenak. – Te itt kezdesz, és beszélek az amott lévő emberekkel – mondta. És aztán elment, az asztal legvégére sétált, a szoba közepén. Kelletlenül mentem a másik felére, és végignéztem a választékomon. Több mint egy tucat páciens volt a szobában, egyikük sem tűnt barátságosnak. De észrevettem Janet a néhány szék közül az egyiken ülni, egy kivehetetlen mintát készítve egy tésztából.
Odamentem, s mellé álltam, óvatosan, hogy ne rémítsem meg a lányt. Nem voltak sodrófák, így megragadtam egy csomó kovászt, és elkezdtem lenyomni a kezeimmel. – Szia.
A nő lassan nézett fel, szemei nagyok voltak, mikor rám nézett.
- Jane vagy, igaz? – kérdeztem hétköznapian, míg úgy tettem, mintha elszórakoztam volna a tésztával, mivel nem akartam idegessé tenni.
Hangja lágy suttogásként jött ki. – Igen.
- Harry vagyok.
Rám nézett, majd gyorsan vissza az asztalra, nem mondva semmit. Basszus, most mi? Rose sokkal jobb volt ebben, mint én. Úgy értem, könnyedén tudok beszélgetni az emberekkel, de nem ilyenekkel. Velük csak neked kellett beszélni, és szavak hiányában voltam. Néhányuk fényes volt, ne érts félre, de nem tűnt úgy, mintha intelligens pszichopaták lennének itt most. Az összes páciens ebben a szobában meggyötörtnek és letargikusnak tűnt, mintha hetek óta nem aludtak volna. Talán nem is tették.
Ránéztem Rosera segítségért, de egy másik beteghez beszélve találtam, és valójában úgy tűnt, mintha elbeszélgetnének. Tudtam, hogy ugyanezt kéne csinálnom, de aztán azon kezdtem gondolkodni, mennyire szeretem Rose haját leengedve. Sokkal természetesebbnek tűnt úgy, hogy hosszú hullámokban omlott le, a sötét szín az arca körül kiemelte a rózsaszín ajkait. És észrevettem, hogy az egyenruháján pár gomb nincs begombolva. Nem sokat, de eleget, hogy felfedje mellkasának tetejét. Néztem, ahogy előrehajolt, hogy megragadjon egy műanyag sütiformát az asztalról, mire az anyag csak egy kicsit lejjebb lógott – bassza meg, ezt direkt csinálta?
- Honnan tudod a nevem? – egy lágy hang mondta mellőlem.
Akaratlanul eltéptem tekintetem Roseról, elfelejtve, hogy egy beszélgetés közepében voltam.
- Hallottam valahol, gondolom.
- Ki? – kérdezte, hangja aggódó volt. – Ki mondta neked?
- Senki pontosan, csak emlékszem, hogy hallottam valahol. Valószínűleg egy alkalmazott, ne aggódj.
Teste megfeszült, ahogy valahová messzire nézett, valamire, amit nem láttam. Alig hallottam őt, mikor beszélt, hangja nehezen volt egy suttogás. – Ő volt az, nem igaz?
Megdermedtem a helyemen, és elfordítottam a fejem, ezúttal teljesen ránézve. – Ki? – kérdeztem.
- N…nem mondhatom. Nem akarok beszélni róla – megrázta a fejét, s visszanézett az asztalra, egy lépést ellépve tőlem. Nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy nem fog válaszolni több kérdésre. Felsóhajtottam, majd visszanéztem az asztal túloldalára, Roset egy kanál süti tésztával a kezében, amit evett, és nyalogatott, miközben az új haverjával beszélgetett. Istenem, direkt kellett ezt csinálnia. Felnézett egy pillanatra, és rajtakapott, hogy őt figyelem. Nem tudtam megmondani, milyen arcom volt, de a tippem az volt, hogy leleplezte mire gondolok, mert Rose igyekezett elrejteni egy mindent tudó mosolyt, miközben elnézett. De továbbra is nyalogatta azt a kibaszott kanalat, ami az őrületbe kergetett.
Próbáltam nem nézni őt, és készíteni még pár alakzatot a tésztából, elmotyogva egy „szia”-t egy betegnek néha, amire általában nem kaptam választ. De hamarosan meguntam ezt, és úgy döntöttem, elegem volt Rose kínzásából, szóval odamentem hozzá, mikor a „sütés óra” majdnem letelt. Nem tűnt elfoglaltnak, miközben kivágta az utolsó csillag formájú süteményt. A hölgy, akihez beszélt, elment.
- Szóval, eléggé bátor vagy ma, nem igaz? – kérdeztem.
- Bátor? – kérdeztem, szórakozottnak tűnt a szótól, s még mindig a sütijét nézte.
- Igen, látom ám, mit művelsz itt – mondtam, képtelen voltam letörölni a vigyort az arcomról.
Felém fordult, gúnyolódó ártatlansággal nézve rám a nagy szemeiben. Ujját a szájához emelte, és csábítóan leszopta a maradék tésztát, nem megtörve a szemkontaktust. – Hogy érted, Harry?
Ó, Istenem. Elfelejtve, hol is voltunk egy pillanatra, kezem a hátára helyeztem, hogy magamhoz húzzam, de elfordult, mielőtt túl messzire mehettem volna. – Azonnal jövök.
Ajkamba haraptam, s frusztráltan felnyögtem, ahogy elsétált. Visszanézett rám, mire megráztam a fejem, s felkuncogott, mielőtt egy tálca süteményt adott a kísérőnek, hogy tegye be a sütőbe. Nagyon...magabiztos volt ma. Vagy talán csak kezd kényelmes lenni mellettem. Akármelyik is legyen, szerettem. Szerettem mindent, amit tett. Annyira szexi volt, annyira erős ahhoz képest, amin keresztül ment, de mégis aranyos és érzékeny volt egyszerre.
Néztem, ahogy segített más pácienseknek átadni a sütijüket a segítőnek, amíg mindenki megszabadult a tálcájától, s a nő megköszönte neki. Rose visszasétált hozzám, de mielőtt megszólalhattam volna, a nő megszólalt. – Renden mindenki, a sütésnek vége. Holnap megkapjátok a süteményeket. fáradjatok ki az ajtón az őreitekhez, azonnal.
Hangja végigszaladt a szobán, mire mindenki az ajtó felé ment. De találkoztam Rose szemeivel, és kinyújtottam a kezem, mintha azt mondanám, várj, amire úgy tűnt, megértette az üzenetet, és megállt ott, ahol volt. Még nem fejeztem be vele.


*Rose szemszöge*

A tömeg eltűnt, ahogy tucatnyi test mozgott az ajtó felé. Mindenki kiment a szobából egyenként, de Harry jelző keze maradt, ahogy a gonoszkás mosoly is az érzéki ajkain. Néztem, ahogy az utolsó nő egy kék színű egyenruhában kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót; egyedül voltunk. még a segítő is elhagyta a szobát, talán a kis ajtón hátul.
Harry közelebb sétált hozzám, így csak néhány méterre volt, még mindig az ajtót figyelve, és nem tudtam nem nevetni a furcsa viselkedésére. – Harry, mit csin… - kezdtem kérdezni, de mondatom egy levegővétellé fordult, ahogy éreztem erős mellkasát az enyémhez nyomódni, a hideg falhoz szegezve.
- Mmm – hümmögte a torka mélyéről, és éreztem a hangjának morgását a mellkasában vibrálni, ahogy nagy kezei a derekamon pihentek.
Ez bizonyára nem az volt, amit elképzeltem; nem mintha panaszkodnék. Az orra hegyét végighúzta az állkapcsomon, forró lehelete lúdbőrt hagyott maga után. Süteménytészta és cigaretta illata volt. Ajkai a fülemhez kúsztak, és éreztem, ahogy mozognak, miközben beszél.
- Alig várom, hogy kijussunk innen, és végre megdugjalak – szinte morogta.
Szemeim elkerekedtek, és levegő után kaptam szenvedélyes szavai hallatára; senki nem beszélt ilyen módon velem ezelőtt. Nos, senki, csak Harry. Éreztem, ahogy a hő az arcomba szökik, és tudtam, hogy pirosra színeződtek, attól, ahogy Harry telt ajkai egy ellenállhatatlan mosolyra húzódtak. De a mosoly nem tartott sokáig, ahogy ajkait a nyakamhoz vetette, ahol nehéz csókokat kezdett hinteni.
- Annyira szexi vagy, Rose. Egy kibaszott kínzás – suttogta, forró leheletének köszönhetően még több libabőr keletkezett a bőrömön. Minden egyes kimondott szóval, a térdeim jobban elgyengültek, és teljesen a kegyelme alatt voltam. A hatása rám valami leírhatatlan volt, ahogy elérte, hogy beléolvadjak. Kezemmel végigtúrtam Harry sűrű fürtjein, míg ajkai éhesen folytatták útjukat lefelé a nyakamon. De néhány üdítő pillanat után, ajakit az enyémekhez érintette helyette, nem akarva több időt vesztegetni.
Lehetetlenül teltek és puhák voltak, ahogy az enyém köré fonódtak. Keményen csókolt, miközben nyelve a számba csúszott, könnyen mozogva. A intenzív vágy és erotikus szenvedély mindkettőnket kifulladtan hagyott, és lihegve minden egyes mozdulatunknál; az érzés szinte elsöprő volt. Harry-nek valahogy sikerült még közelebb férkőznie, és az erős teste szorosan nyomódott az enyémhez, így egyetlen izmomat sem tudtam megmozdítani; nem mintha akartam volna.
Gyengén meghúzta az alsó ajkam a fogaival, mire ösztönösen megragadtam a haját, amit úgy tűnt, kedvel, mivel szája egy mosolyra húzódott. Ajkai újra a nyakamat érintették, nyálasan megcsókolva és szívva a bőrt, ami hihetetlennek érződött. Mindenembe belefektettem, hogy csendben maradjak, mivel nem akartam, hogy valaki meghalljon minket és betörjön. De nem kellett csendben maradnom tovább, mert elhúzódott. És tudtam, hogy muszáj volt, mivel az őreink valószínűleg azon gondolkodtak, hol voltunk, de többet akartam.
- Gyerünk, Rose – lehelte, még mindig centikre tőlem. – Mármint, tudom, hogy akarsz, de nem lehetsz odáig most értem, az őrök ránk várnak.
Megráztam rá a fejem, és felnevettem. – Sajnálom, nem tudtam ellenállni.
Harry kuncogott, majd hátrált, elengedve a helyzetemből a falnál. Az ajtóhoz sétált, keze a kilincs köré fonódott; de nyitva tartotta nekem. Smaragd szemei végignézték a testem, ahogy elmentem mellette, és nem tudtam mit tenni a mosoly ellen, ami elterült az arcomon, mire az övé visszaragyogott rám.
Bár mielőtt kinyitotta az ajtót, egyik kezét a fenekemre tette, amit szorosan megszorított. Meglepetten felsikkantottam, mire Harry felkuncogott mellettem.
- Harry – szidtam, de nem tudtam többet mondani, ahogy az ajtó végre kinyitódott, felfedve Briant és az én őrömet, akinek végre megtudtam, mi a neve, Kevin, a folyosó végén levő falnál állva. Mkor kiléptünk, megragadták a karunkat, letolva minket a folyosón, más irányba. Utolsó pillantást
vetettem Harryre, csakhogy rájöjjek, ő már engem nézett. Kacsintott, de a gödröcskés vigyor az arcán csak aranyossá tette, mint csábítóvá, és csak kuncogni tudtam rajta.
Mikor befordult a sarkon, még mindig mosolyogtam, gondolkodva, hogy mindez nem is annyira rossz. Talán, csak talán, ha túléljük Ms. Hellmant és a borzalmas fiát, meg tudjuk teremteni a saját mennyországunk pillanatát ennek a pokolnak a közepén. Amíg kijutunk innen, túl tudom élni Harryvel az oldalamon.
Csak ő tudott boldoggá tenni, ha csak egy pillanatra is, egy elmegyógyintézetben. Minden alkalommal, mikor megláttam, a szívem csak egy kicsivel gyorsabban vert, és a mosolyom egy kicsivel szélesebb lett. Tudtam, hogy kezdek beléesni, és csak imádkoztam, hogy ő is ugyanígy érez. Túlságosan el voltam veszve a telt ajkai és nagy kezei gondolatától a csípőmön, hogy felfogjam, megközelítettük a fürdőszobákat.
- Tíz perc zuhanyzásra, aztán ebéd – morogta Kevin. Gyorsan besétáltam a szobába, nagyon hálásan, hogy azt üresen találtam. Beugrottam az egyik rekeszbe, és gyorsan megmosakodtam. Nem volt sampon vagy kondicionáló, csak egy szappan és törölköző. Lekapartam az összes port, koszt, és mocskot erről a helyről, hogy lekössem magam, de erkölcstelen gondolatok Harryről idebent velem töltötték meg az elmém. Elképzeltem, ahogy vízcseppek peregnek le a csupasz mellkasán, a karjain, a hasizma halvány vonalain, a V vonala hajlatán. Elképzeltem a kis cseppeket ajkain, ahogy az enyémnek nyomja őket, ahogy ujaim végigcsúsznak izmos hátának nedves bőrén.
Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a gondolatoktól, de csak néhány perc maradt megtörölköznöm, és felöltöznöm. Gyorsan kiléptem a zuhany alól, és a törölközőt használtam, hogy egy kicsit megszárítsam a hajam, az előttem levő padot nézve.
Ha volt valami halványan elfogadható, amit a Wickendale alkalmazottai tettek, az a tiszta egyenruha alkalmazása volt, minden padon. A régit az elválasztón kellett hagynod, jelezve, hogy ki kell mosni, de ki tudja; egy beteg könnyedén elfelejthette, és egy koszos egyenruhát a tiszta helyére rakhatott, szóval nem volt lehetséges tényleg tudni, hogy tényleg tiszta –e.
De ennek halványan mosópor illata volt, így teljesen biztos voltam benne, hogy rendben volt felvenni. ÉS boldog voltam, hogy ez jobban illett, mint a régi, ami túlságosan nagy volt, mivel az alkalmazottak nem törődtek igazán azzal, hogy egy nő egy férfi egyenruháját vette fel, vagy, hogy illet-e rá.
Kiléptem, még mindig félig vizes hajjal, készen, hogy Kevin elrángasson ebédre. A büféhez vezető úton, rájöttem még egyre a Wickendale véget nem érő hibáiból. Minden annyira messze volt egymástól, a fürdőszobák az egyik részen, a büfé a másik oldalon, a nővérek irodája egy teljesen más irányban volt. Majdnem mintha nem akartak volna túl sok embert egy területen, mintha próbálnák elválasztani egymástól az embereket.
Erre gondolva, még egy Wickendale nagy hibája volt látható a folyosó végén; Ms. Hellman. Egyenesen előre nézett, ahogy sétált, szemei nem találkoztak velem. Olyan volt, mintha láthatatlan lennék, és reméltem, azért volt, mert bűntudatot érzett, amiért bedobott ide. Nem akart ránézni arra, amit tett.
Ennek ellenére én rá néztem. És valamilyen okból kifolyólag, mindannak ellenére, hogy James tettei sokkal borzalmasabbak voltak, utáltam Ms. Hellmant annyira, mint ahogy őt. Mindketten
borzalmasak voltak, de valami Ms. Hellmanban előidézett bennem valamit, és felmérgelt, úgy, mint soha ezelőtt. És ezt csak még jobban táplálta, szóval mikor elhaladt mellettem, mert akkor láttam a kaparást az arcán. Az arccsontjától kezdődött, s a felső ajkáig tartott, és mély volt. Talán magának csinálta, csagy valaki más. De rám fogta, azt mondva, „megtámadtam őt”. És bár nem tettem, azt kívántam, bárcsak megtettem volna.
De Kevin meglökött, mielőtt meglett volna rá az esélyem, egy sarokkal tovább menve, amíg elértük a büfét. Beléptem, s megláttam Harryt a szokásos székén várva. Gyorsan odasétáltam, elfoglalva a helyet mellette. – Hé – üdvözölt, kapva egy kis puszit az arcomra.
- Szia – mosolygott. – Szóval, mi lesz ma? Kártyák, vagy Clue?
- Hmm – gondolkodott Harry. – Egyik sem – és ezzel felállt, a játékokkal teli asztalhoz sétált a falnál. Néztem, ahogy végignéz rajtuk, végül egy társasjáték mellett döntve, amit nem tudtam beazonosítani ilyen távlatból. De ahogy közelebb hozta, leolvastam a nyomtatott betűket; sakk.
Leült, s a dobozt az asztalra tette, a játék darabjai zörögtek, ahogy megtette.
- Harry, őszinte leszek veled; fogalmam sincs, hogyan kell játszani ezt a játékot.
- Ne aggódj, megtanítalak – mondta.
ÉS ahogy székem az asztal másik felére tettem, hogy rendesen tudjunk játszani, egy jó órát a játékkal töltöttünk. Beletelt egy kis időbe, mire megértettem a darabokat, és a stratégiát, így három alkalommal játszottunk, hogy felfogjam a lényegét. És aztán játszottunk egy utolsó menetet, igaziból. Én nyertem.
- Hogy a pokolba vagy ilyen jó a társasokban? – követelőzött Harry, mikor befejeztük.
- Nem ’tom – válaszoltam, visszahúzva székem melléje. – Ez egy a sok tehetségemből.
Leültem mellé, és fejem a vállára hajtottam, s jó volt ezt tenni anélkül, hogy az őrök figyelnének minket. Most, hogy mindketten páciensek voltunk, nem tűntek úgy, mint akiket érdekel.
- Mi a többi tehetséged? – kérdezte Harry.
- Vicceltem.
- Tudom – kuncogott. – De akkor is.
- Hmm – mondtam, ahogy gondolkodtam. – Szeretek rajzolni, szóval gondolom az. És zongoráztam, mikor fiatalabb voltam, ha az számít.
- Rajzolás és zongorázás – következtetett, elismerően bólintva.
- Mi a helyzet veled?
- Nincs semmilyen tehetségem – mondta egyszerűen.
- Ó, gyerünk Harry, kell lennie valaminek.
Csak megrázta a fejét.
- Oké, rendben. Akkor hobbik?
Gondolkodva ült ott egy pillanatig, mielőtt válaszolt. – Szerettem írni – mondta. – Mikor fiatalabb voltam, volt ilyen napló féleségem, amibe minden nap írtam, csak hogy papírra vessem a gondolataim.
Írás. Valahogy ez tökéletesen illett hozzá. Próbálta elrejteni, de nagyon édes és költői volt, annyira intelligens. El tudtam őt képzelni, ahogy egy napló fölé görnyedve ül, leírva az óvatosan szavakba öntött gondolatokat és eseményeket. És hirtelen, jobban elakartam olvasni a naplóját, mint bármi mást.
- Még mindig megvan? – gondolkodtam.
- A napló? Nem, eltéptem. Annyi levelem és fejezetem volt benne Emilyről, mikor megtudtam, hogy lement, cafatokra téptem.
A szívem megszakadt minden alkalommal, mikor róla beszélt. És ami a legrosszabb volt, hogy a gyilkosa pontosan ebben a szobában volt, velünk. De ezt nem mertem felhozni Harrynek, mert újra teljesen felmérgedne.
- El kéne kezdened egy új naplót – javasoltam, de ahogy kimondtam, Harry megrázta a fejét. – Miért nem?
Hangja csak egy kicsit vált halkabbá, mikor beszélt. – Mert félnék elolvasni a saját gondolataimat.
Először azt gondoltam, hogy furcsa volt, de aztán rájöttem, milyen lenne elolvasni valamit, amit a legsötétebb pillanataimban írtam. – Én is félnék – válaszoltam.
Ezután nem beszéltünk sokat, de Harryvel nem mindig volt szükség szavakra. Csak ültem ott, fejemmel a vállán, az ő feje pedig az enyémen pihent. Így voltunk egy darabig, és úgymond nyugodtnak éreztem magam, amit már nagyon hosszú ideje nem éreztem, mióta vele ültem.
De természetesen minden jó dolog véget ér előbb vagy utóbb. És volt egy rossz érzésem, hogy a mi jó dolgunk most ér véget, attól, ahogy James nézett ránk a szoba másik oldalából. Harry nem úgy tűnt, mint aki már észrevette, de én igen. Eleinte nem gondoltam róla semmit, de hamarosan felénk kezdett sétálni, és a szívem dübörögni kezdett a mellkasomban.
- Harry – mondtam, felülve.
- Mi van? Mi történt?
Csak a tekintetem kellett követnie, és ő is érezte a késztetést, amit én, annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, ő több haragot érzett, mint aggondalmat.
James kimért léptekkel az asztalunkhoz jött, és hamarosan közel volt, alig egy méterre az oldalamon, szemben Harryvel. Úgy éreztem, hogy hányni tudnék.
- Hé – üdvözölt, úgy tűnt, hozzám beszél. Nem válaszoltam. – Teszek egy szívességet Kevinnek, és visszaviszlek a celládba, az ebédnek vége.
Harry másodpercek alatt a lábain volt, kezei az asztalon pihentek, ahogy izmai a karjaiban megfeszültek. – Baszki, nem – mondta halkan, Jamesre pillantva jeges tekintettel.
James halványan felnevetett, és kezeit védekezően feltartotta. – Woah, nyugi, Harry. Csak elkísérem a szobájához, minden rendben lesz.
Szóval látom a „Mr. Kedves Srác” személyisége visszatért. A süket alakításával, azt kívántam, hogy máshol legyünk, hogy szurkoljak Harrynek, miközben beveri James arcát. De nem csinálhatta itt. Nyilvánvalóan adunk neki, de nem itt, és nem most.
- Hagyd a szart, James, nincs esély, hogy hagyjam, hogy elvidd valahová.
James állta Harry tekintetét, egy arrogáns mosoly jele játszott ajkain. – Gyerünk, Rose – szavaival a karomért nyúlt, de elrántottam, ugyanakkor, mikor Harry gyengén meglökte Jamest. Vagy legalábbis gyengébben, mint ahogy vártam.
- Kibaszottul ne érj hozzá – mondta Harry, kihozva magából a legtöbbet, hogy hangját lent tartsa.
- Hé – egy negyedik hang avatkozott közbe. Magam mögé néztem, hogy lássam a hang forrását, és megláttam Harry őrét, Briant, ahogy megközelít minket. – Minden rendben van itt? – nemet akartam kiáltani, de nyilvánvaló volt, hogy Jameshez beszélt, és akármit mondanék, nem lenne figyelembe véve.
- Igen – válaszolt James. – Harry csak egy kicsit ingerlékeny ma – Harry fújtatott, és megforgatta a szemeit. – Csak próbáltam elvinni Roset a cellájába, és mérges lett, azt hiszem.
- Harry –sóhajtott Brian. – Csak hagyd neki, hogy elvigye őt, így nem kell, hogy valaki benyugtatózzon.
- Rendben, de én is jövök – mondta azonnal. Brian Jamesre nézett, aztán Harryre, majd rám, mintha sejtené, hogy valami többről van szó.
- Rendben van – biztosította James hamis mosollyal. – Visszavihetem mindkettőjüket.
Brian valószínűleg azt feltételezve, hogy elbír velünk, mint az igazgató fia, vonakodva bólintott, és visszalépett a falhoz. És a szívem a hasamba süllyedt. A korábbi reményeim, miszerint Harrynek és nekem van egy kis ezüst boldogságunk, elpárolgott a ritka levegőbe, a felismeréssel, hogy nincs rá esély, hogy ez jól süljön el.
Nem voltam biztos, hogy az, hogy Harry velünk jön, inkább megnyugtatott, vagy megijesztett. Határozottan megakadályozná, hogy akármilyen veszélybe keverjem magam, de az őt körülvevő veszély miatt aggódtam. Ha oda kerülne a sor, tudtam, hogy Harry nyerne a kettejük közti harcban, de nem ő szabta meg a következményeket.
Mégis James mögött sündörögtünk, ki a büfé ajtaján, és a Wickendale sötét folyosóira; egyedül. Harry is érezhette a névtelen félelmet az üres levegőben, mint én, mert örömmel elfogadta, mikor félelmemben a kezéért nyúltam.
James keresztül vezetett minket a folyosókon, ahogy mögötte mentünk, és csak imádkoztam, hogy a celláinkhoz visz, és semmi több; annak ellenére, hogy kételkedtem ebben. Mikor végigsétáltunk a harmadik folyosón, a fények halványabbak lettek, mire Harry és én egymásra nézünk, tanácstalanul.
- Uh, egyikünk cellája sem erre van – mondta neki Harry, és büszke voltam rá, amiért kontrollálta a dühét. Vagy legalábbis, próbálta.
Mindegyik kis reménysugárba kapaszkodtam, amit el tudtam kapni, remélve, hogy James nem kockáztatja azt, hogy bántson minket. De ez a remény feloszlott, mikor megdermedt a helyén, kényszerítve, hogy megálljunk mögötte. Lassan megfordult, és mikor arca végre látható volt a gyér fény alatt, láttam azt a gonosz vigyort az arcán.
- Tudom – mondta. És azzal a önelégült mosollyal, tudtam, hogy akármi fog történni, nem lesz semmi jó.

25.Fejezet

Köszönöm a segítséget a Barren fordítójának :* 

Egy hét. Pontosan egy hete, mióta Ms. Hellman elvette a józanságom jelét, és egy sötét cella sarkába dobott, ahová nem tartoztam. Most mentálisan instabilnak voltam titulálva azoknak, akik nem ismertek jobban. És hé, talán az voltam. De fene biztosra veszem, ez nem elég, hogy bezárjanak ide. Ez a hely még borzasztóbb volt, mikor benn voltál. Ami még dühítőbb volt ebben az volt, hogy ok nélkül voltam itt. Egyetlen dolgot sem tettem, ami bizonyította volna, hogy veszélyes, vagy őrült vagyok. De akkor is itt voltam. És ha olyanokat fogok kiabálni, hogy „Nem vagyok őrült!”, biztosan annak fognak nézni. Egy látogató vagy riporter sem gondolkodna az épelméjűségemen. Futóhomokban voltam, akárhová mozdultam, csak jobban süllyedtem. Az egyetlen esély ki innen Kelsey vagy Lori segítsége volt, de talán túlságosan félnek, hogy belekeverjék magukat. Akárhogyan is, a menekvés szó volt az egyetlen dolog, ami ismétlődött a fejemben.
Bár már csak az is nehéz volt, hogy kitaláljak egy menekülő tervet. Az őrség szigorú volt, és állandóan volt mellettünk egy őr, akárhová is mentünk. Nem lehetséges még távolról gyanúsat sem csinálni anélkül, hogy elkapnának; a kemény módon tanultam ezt meg, mikor láttam Harry véres, felhasított bőrét. Szóval mostantól mindketten itt ragadtunk addig, amíg egyikünk ki nem talál valami hasznosat. itt ragadva, borzalmas ételt fogyasztva, ruganyos ágyban aludva, és pszichopatákkal ülve.
De mint minden helyzetben, volt egy jó oldal is; és ebben Harry volt az. Még csak nem is a tény volt, hogy vele voltam, hanem az, hogy nem volt egyedül. Most már két ésszerű ember volt itt, akik rosszul voltak vádolva. Beszélgetnénk, Cluet játszanánk, és kiutat találnánk egymásnak. Neki voltam én, nekem pedig ő. Annak ellenére, hogy ezen a helyen ragadtunk, s elméinket élve meg fogják enni, legalább együtt őrülnénk meg. Egyikünknek sem kéne keresztülmennie ezen egyedül.
És történetesen, mindketten kijutnánk. Muszáj. Megígértem Harrynek, újra és újra, hogy ki fogunk. Az volt az egyetlen módja, hogy el tudjam viselni, ha azt mondtam magamnak, nem tart sokáig; ha reménykedtem, hogy találni fogunk egy kiutat. És reménykednem kell, mert a remény volt az egyetlen dolog, amim maradt.
Kint sem volt sok mindenem. Csak én, és a dolgok a lakásomban. De legalább volt szabadságom, választásaim, és lehetőségeim. Itt ezek nem voltak meg. Bár amim volt, sokkal tisztább volt, mint a Wickendale. Ahelyett, hogy csupán a munkahelyem lenne, most már az otthonom is. És egy hét után itt, felnyitotta a szemeim sok dologgal kapcsolatban, amelyeket általában nem vennék észre. Most, mikor a napi tevékenységekre mentem, amelyek a pácienseknek lettek kitalálva, hogy „jobban legyenek”, elmentem a lobbi mellett. Nem sokszor láttam ezt a szobát, mikor alkalmazottként átmentem az oldalsó ajtón. De most, minden nap látva, sokat gondoltam rá. Gyerekek voltak ott, anyák és apák egyaránt, várva, hogy kezeljék őket. A épelméjűségük elcsusszan, és valójában elfogadást akartak, vagy maguknak, vagy szeretteiknek. Azt kívántam, bárcsak elmondhatnám nekik, hogy ez nem az a hely volt, amit elképzeltek. Vagy ez, vagy könyörgöm nekik, hogy vigyenek ki. De aztán, könyörögni azért, hogy kiszabadítsanak, sokkal inkább bántana, minthogy segítene. Azok az emberek úgy néznének rám, mintha félnének, és megvárnák az egyik őrt, hogy elvigyenek. Ez egy vicces dolog, komolyan, mennyire tudja változtatni az épelméjűség a dolgokat. Mikor az
emberek láttak elmenni a folyosón, a lobbi és az intézet többi része közt, félelem száguldott végig szemeiken, és elnéztek, mintha félnének találkozni a tekintetemmel. Még csak azzal sem voltak tisztában, miért vagyok bent, de azt feltételezték, bolond vagyok, és ez megijesztette őket. Ha csak tudnák…
Azt is észrevettem, hogy sokkal több orvos és pszichológus mászkált ezen a helyen, mint ahogy gondoltam. Általában munkába mennék, tenném a feladataim, aztán elmennék anélkül, hogy beszélgetnék az emberekkel Kelseyn, Lorin és Harryn kívül. De itt lenni 168 órája, sokkal több embert láttam fehér kabátban és szép öltönyben. Végigmenve a folyosókon, amelyeken normálisan nem mennék végig, sok embert láttam, akikkel nem kerültem volna kapcsolatba. Úgy tűnt van egy terapeuta és orvos/nővér minden folyosóra, és nem voltam a legtöbbjükön. Nem is említve a rengeteg alkalmazottat a C részlegen.
Az alkalmazottak sokaságának gondolatának nyugtatónak kellene lenni. Az alkalmazottaknak olyannak kéne lenniük, mint Lori, vagy Kelsey, és csak extra segítséget kéne nyújtaniuk. De az én itt töltött időmben, megtanultam, hogy lökdösődtek, és ellenségesen fenyegettek. Néhányuk elfogadható volt, de többségük ennek ellentéte volt. Különösen, ha az egyik alkalmazott James volt.
Csak a névtől, ami egy barátomé volt, kirázott a hideg. Még nem tett egy lépést sem; de figyelt. Akármikor beléptem a büfébe, és Harryvel ültem, figyelt. Ha átment a folyosón, vagy elment mellettem és a személyi őröm mellett, akinek a nevét nem tudom, figyelt; leselkedett, mint egy kígyó, a leghalványabb vigyorral az arcán. Bámult. Gondolkodott. Hogy miről, nem tudtam, és nem hiszem, hogy akarom. De volt valami a fejében, és meg voltam rémülve, mi is lehetett az. Harry is meg volt rémülve, de az ő félelme düh formájában csapódott ki. Vissza tudtam tartani attól, hogy letépje James fejét, de még mindig nem tettem semmit, hogy könnyítsek a haragján. Ha James szólna egy szót valamelyikünkhöz, tudta, hogy Harry felrobbanna. És rettegtem attól a naptól, mert tudtam, hogy nem leszek képes megállítani Harryt, és tudta, hogy a következmények súlyosabbak lesznek, mint a korbácsolás. De nem úgy tűnt, mintha az a nap hamarosan elérkezne.
Ezen gondolkodtam, míg vártam az őrre, hogy elvigyen Kelsey irodájába. Remélhetőleg hamarosan ideér, mert James gondolata és a tervei kezdtek megbetegíteni. Hogy eltereljem gondolataim a pszichopatáról, csupán a plafont tudtam bámulni, miközben az ágyon feküdtem, hajam pedig kócos hullámokban omlott a fejem köré. Az unalom úgy a tízedik alkalommal ragadott magával ezen a héten, ahogy dúdolni kezdtem, hogy kitöltsem az időt. Egy emlékből jövő dallam volt, amihez nem tudtam hozzákapcsolni egy pontos zenét, de tetszett a hangzása. Ha el kellett volna sétálnom a cella mellett, mint egy alkalmazott, azt gondoltam volna, hogy én is ide tartozom; egy dúdoló, plafont bámuló lány valahogy úgy tűnt, beleillik az őrült leírásába.
De hirtelen abbahagytam, mikor a termetes férfi, aki elkísért a legtöbb helyre, megközelített, s egy kulcsot használt, hogy kinyissa az ajtót. Vicces volt, hogy az összes pénzt arra költötték, hogy automatikussá tegyék őket – egy luxus, amely nehezen volt meg minden épületnek, - csak hogy lássák a hibájukat, és kulcsot használjanak az energia kimaradás után.
Mikor odasétáltam hozzá, durván kihúzott a karomnál fogva, lerángatva a folyosón. Aztán még egy folyosón keresztül, végül elérve Kelsey irodáját a „terápiás ülésemre”. Ez volt az első alkalom, hogy találkozok vele, mióta bevettek a Wickendalebe, azon kívül, hogy egyszer elmentem mellette a folyosón. Nem mondott semmit, de helyette az egyik legzavartabb arckifejezéssel nézett rám, amit valaha egy ember arcán láttam.
Kinyitottam a faajtót, majd becsuktam magam mögött, a megfélemlítő őrt a folyosón hagyva.
- Rose! – mondta Kelsey, mielőtt megfordulhattam volna. – Mi a franc történt veled? – nos, nyilvánvaló volt, hogy nem pszichológiáról fogunk beszélgetni, vagy nem a legmélyebb gondolataimat fogjuk felfedni.
Állt, míg én leültem az íróasztala elé, haja hátra volt fogva, hogy látni lehessen napbarnított arcát. Felsóhajtottam, mielőtt újra átéltem a mesét, elmondva neki Ms. Hellman gaztettét, és a mögötte levő okot.
- Szent szar – mondta, mikor befejeztem. – Ez őrület, Rose! Nem tartozol ide! Mármint eddig legalább toleráltam Ms. Hellmant, de ezúttal átlépte a határt – Kelsey energiája még mindig itt volt, de a szokásos mosolya eltűnt, és annyira komoly volt, amennyire csak képes volt rá.
- Tudom – értettem egyet. Teljesen tisztában voltam ezzel a ténnyel, most már hét napja. – Van valami mód, amivel bebizonyíthatnánk, hogy nem tartozom ide? Mint elmenni a bíróságra, vagy valami? Ezt nem úszhatja meg.
Kelsey fejét rázva felsóhajtott, miközben leült. Egy darabig nem beszélt, az egészet feldolgozta, és összeszedte gondolatait. Mikor végre válaszolt, hangja nyugodtabb volt. – Fogalmam sincs. Mármint a történet az ő oldaláról elég meggyőző, nem azért, hogy kipukkanjon a buborékod, vagy valami.
- Mi az „ő oldala”? – kíváncsiskodtam.
Kelsey újra sóhajtott. – Van ez a… - mutatóujját az arcához emelte, végighúzva egy csíkot az arcát, mintha bemutatná azt, amit mondani akar. – Ez a vágás az arcán. Pletyka van belőle, hogy te csináltad neki. Látszólag megőrültél, és megtámadtad.
- Ez hazugság! – kiáltottam elkeseredetten. Nem tudtam elhinni. Könnyek kezdtek gyűlni a szememben, de gyorsan elpislogtam őket. Többet sírtam ezen a héten, mint egész életemben, és az sok volt. De megígértem magamnak, hogy nem teszem többé. Egy elmegyógyintézetbe voltam bezárva, és a bajok ellenére, el kellett fogadnom a tényt, és tovább kellett lépnem.
- Tudom – mondta Kelsey. – De úgy tűnik, az emberek hisznek neki. Úgy értem, tudom, hogy néhány úr úgy gondolta, furcsa volt, hogy mindig Harryvel lógtál. Azt feltételezték, hogy az elejétől fogva furcsa vagy, szóval nem annyira nagy meglepetés néhány ember számára. Nem sértés.
- Basszus – fújtam ki a levegőt. – Nos, nem kell egy pszichológusnak, vagy egy szemtanúnak beleegyeznie abba, hogy őrült vagyok? Nem kell valaki más, mint Ms. Hellman, aki dönthet arról, hogy ide-e tartozom, vagy nem?
Kelsey vállat vont. – Nem tudom, ki más lenne az. Mármint most ő az igazgató, és gyakorlatilag az apja építette a helyet. A szava általában megbízható. Ha ez egy másik korszak lenne, ahol valójában lennének szabályok, és törvények arra, hogy egy ember egy elmegyógyintézetbe tartozik-e, vagy sem, semmiképpen nem maradnál. De most, úgy tűnik, az embereket ez nem érdekli annyira. Az arcán levő vágás valószínűleg elég jó ok a riportereknek, vagy a rendőrségnek. Hallottam olyan férjekről, akik a feleségüket elmegyógyintézetbe dobták csak azért, hogy megszabadulhassanak tőlük, szóval a bebocsátási lista nem éppen korlátozott.
- Wow, ez ám a magabiztosságom fel turbózásának módja – mondta, egy kicsi Harry szarkazmusából rám ragadt. – Hogy fogok akkor kijutni innen?
- Nem tudok mit mondani neked, Rose. Basszus, ez tényleg szívás.
Egyetértően bólintottam. Nem voltam benne biztos, mit mondjak, féltem, hogy a további kérdésekre olyan választ kapnék, amelyeket nem akartam hallani. Kivéve egy kérdést, amin már elég régóta elmélkedek. – Segítenél megszökni? – hangom halk volt, abban az esetben, ha valaki más kettőnkön kívül hallaná.
Szája halványan szétnyílt, mintha meg akart volna szólalni, de nem hagyták el a szavak a száját.
- Tudom, hogy ez nagy kérés, de Harry és én nem tudjuk ezt egyedül megcsinálni.
- Vele szöksz meg? – kérdezte tisztán.
- Természetesen. Ő is ártatlan.
Kelsey újra felsóhajtott. – Rose, ez nagyon kockázatos nekem.
- Tudom, tudom, de nincs más mód. Ez nem helyes, és te is tudod. Nem maradhatok itt, nem tudom ezt minden nap csinálni, én… - a hangom elcsuklott a mondat közepén, könnyek fenyegetőztek, hogy az arcomra hullanak.
- Oké – mondta, vonakodónak tűnt. – Rendben. Meglátom, mit tehetek.
- Nagyon szépen köszönöm! Kelsey, fogalmad sincs, mennyire hálás vagyok. Még semmiféle tervünk nincs, de jó tudni, hogy a mi oldalunkon állsz.
Bólintott, mire méltánylóan elmosolyodtam. Csak imádkoztam, hogy mikor eljön az idő, tartsa a szavát.
Harry szemszöge
James kibaszott Hellman. Ő volt az undorító összegzése, az elmebeteg fasz meghatározása. Csak állt ott, a kis sarkában, a kis kibaszott őr haverjaival, miközben minket nézett. Nos, most csak engem, Rose még nem érkezett meg. Ha próbált megfélemlíteni, fene biztos volt, hogy nem működött. Elvette az életét valakinek, akivel törődtem, és majdnem egy másiknak is. Talán erőszakos, de nem érzi, amit én éreztem. Nem éhezett bosszúra, nem sérült meg
helyrehozhatatlanul. Talán jó volt a bunyókban, de nem volt valamije, amiért harcolhatott. Nekem biztosan volt, bár tudtam, hogy az utam onnan, amit tett, leigázza az erejét akármelyik nap. Nem félhettem tőle, még akkor sem, ha akartam.
Harag gyűlt bennem csak attól, hogy ránéztem, és mindembe beletelt, hogy ne törjem össze a koponyáját. Még csak az sem érdekelt, hogy megbüntetnek, de tudom, hogy Roset igen. Tudtam, hogy bánkódna és sírna, ha újra sérülten látna. És utáltam őt úgy látni, utáltam őt sírni látni. Szóval visszafogtam magam. De ha egyetlen ujjail is hozzányúl, tudtam, hogy nem leszek képes visszafogni magam.
Még mindig engem nézett, szóval jeges pillantást vetettem rá, ami hemzsegett a haragtól és gyűlölettől. De a szemem sarkából láttam, ahogy a büfé ajtaja kinyitódik, mikor egy ismerős kis alak belépett a szobába. Megtörtem a durva tekintetem, s éreztem, ahogy arcom azonnal ellágyult, mikor ránéztem. Szemei óvatosan fürkészték a tömeget, egyik nap sem tűnt úgy, hogy idegei lenyugodtak volna. Egészen addig, amíg rám nem nézett, akkor tűnt úgy, hogy egy kicsit megnyugodott. Be lett ide dobva még akkor is, ha nem érdemelte meg, és minden, ami a Wickendaleben történt szar volt, de legalább ez ugyanaz maradt. Minden nap együtt ültünk ebédidő alatt, és ez nem változott. Ez még mindig a mi asztalunk volt.
- Hogy vagy? – kérdeztem őt, mikor becsúszott a székre mellettem.
- Jól vagyok – felelte kis mosollyal. Nyilvánvalóan nem volt jól.
- Rose, ha nem, el kell mondanod.
- Nem, nem. Jól vagyok, Csak az, hogy még mindig hozzá kell ehhez szoknom.
Bólintottam, pontosan tudva, hogyan érzett. Gondolkodás nélkül, kezem a hátára tettem – ahol leginkább nem látszódott –, és kis köröket írtam le a hüvelykujjammal, hogy megnyugtassam. Tudtam, hogy ez az egész dolog sokkal intenzívebb volt neki, mint nekem volt, sokkal sokkolóbb, és sokkal nyugtalanítóbb.
Így ültünk egy darabig, Rose mélyen gondolkodott, míg én csak rá gondoltam.
- Hogyan fogunk kijutni innen, Harry? – tekintete valahol messze volt, mikor beszélt, hangja csendes és enyhén legyőzött volt. – Nincs rá esély, hogy fegyvereket vagy kulcsokat szerezzünk, vagy valamit úgy, hogy mindketten páciensek vagyunk, és mindenütt őrök vannak.
- Vannak biztonsági kamerák? – kérdeztem akármi után kutatva, ami segíthet nekünk. Mert a vereséget nem fogadom el.
Rose felnézett a kérdésemre, szemöldökei összeszaladtak, miközben gondolkodott. – Valójában nem hiszem. De miért lennének automatikus ajtók, és nem biztonsági kamerák? Mármint, mindkettő új, és drága, de azt gondolnád, hogy a biztonsági kamerák sokkal fontosabbak.
- Talán van néhány dolog a Wickendaleben, amit nem akarnak, hogy meglássanak az emberek – mondtam. Azt hiszem, Rose és én mindketten tudtuk, hogy voltak dolgok ezen a helyen, amelyeket Ms. Hellman nem akarna felvenni. – De ezt fölénynek használhatjuk.
Egyetértően bólintott. – Más emberektől is szükségünk lesz segítségre, nem hiszem, hogy meg tudjuk ezt egyedül csinálni. Mármint, azt sem tudjuk, hol kezdjük, szóval akár kereshetnénk valakit, aki igen.
- Igen, de ki máshoz mehetnénk, Lorin és Kelseyn kívül?
Rose körülnézett a szobában, mintha felvetne valamit a szemein keresztül. Követtem a tekintetét, miközben végignézett az asztalokon, tele őrült páciensekkel. És aztán megértettem.
- Ó, basszus, nem.
- Harry, muszáj – mondta.
- Nem, nem akarok ezekkel az elmebajosokkal beszélni. Néhányukkal már találkoztam, és hadd mondjam el Rose, te sem akarsz velük találkozni.
- Én is ismerem a legtöbb pácienst – válaszolt. – Kitisztítottam a sebeiket, és gondoztam a sérüléseiket. Megbíznak bennem. Ha rábeszéljük őket, hogy segítsenek nekünk, megkérhetjük őket, hogy tereljék el az őrök figyelmét, szerezzenek nekünk egy kulcsot, nem tudom, csak valamit. És szükségünk van minden segítségre.
Felsóhajtottam, s megráztam a fejem. – Te beszélhetsz velük Rose, de én nem fogok. Én…
- Ki akarsz jutni innen, vagy nem? – szakított félbe. – Kérlek, Harry, ne akard, hogy egyedül csináljam ezt meg.
Hangja kétségbeesett volt. Telt ajkaira néztem, amelyeket halványan lebiggyesztett, majd könyörgő szemeire, és nem tudtam nemet mondani. – Rendben, rendben. Jó – sóhajtottam. Végignézve a választásainkat, láttam egy idős nőt zsíros, hínáros hajjal, egy kerekesszékben, a szoba sarkában, aki egy ablakhoz beszélt. Szemben vele volt egy férfi, aki fogdosta magát. És mellette, egy nő, aki nagyon ijesztően mosolygott rám, és mellette egy vékony férfi, aki úgy nézett ki, mintha vagy aludna, vagy meghalt volna. Micsoda móka.
- Menjünk, szerezzünk néhány barátot.

24.Fejezet

*Ms. Hellman szemszöge*

James Robert Hellman volt az apám. Huszonhárom éves volt, mikor az anyám megszült, ő akkor húsz volt.
Mikor betöltöttem a tizenhatot, anya máshogy kezdett el viselkedni. Olyan dolgokat mondott, amelyek nem voltak ésszerűek. Agresszívan viselkedett néhány dologgal kapcsolatban, ami az apám és az én számomra is meghatározatlan volt. Olyan dolgokról beszélt, amelyek nem voltak, és könnyedén megfeledkezett a friss dolgokról. Először nehéz volt észrevenni; egy furcsa mondat itt, egy váratlan kiáltás ott. De hamarosan sokkal rosszabbra fordult, és én elmenekültem. Tizenhét évesen hagytam egy üzenetet az apámnak, és elmentem máshová élni.
Tizenkilenc évesen tértem haza, az apán „projektje” közepén. Nem talált anyámnak semmiféle helybéli helyet, ahová mehetett volna, és komoly segítséget kapott volna, szóval létrehozott egy helyet. Wickendale Elmegyógyintézet a Bűnösen Elmebetegeknek. Célja az volt, hogy létrehozzon egy biztonságos helyet a mentálisan betegeknek, hogy segítsen nekik. Abban, hogy miért kegyetlen emberekre specializálta, soha nem voltam biztos.
Tíz évvel később meghalt egy borzasztó balesetben, és az anyám rövidesen azután öngyilkosságot követett el. Miután az apám elment, én maradtam, hogy átvegyem a pozícióját, mint igazgató. Szerettem a munkám erejét és tekintélyét; az egész intézmény az én kezeimben volt. De a pozícióval nyomás is járt. Úgy éreztem, büszkévé kell tennem az apám. Emiatt az ok miatt szigorú utasításokat hoztam. A hely szemeivé és füleivé váltam. Ismertem minden sarkot, minden pácienst, minden alkalmazottat. Biztosra mentem, hogy nem voltak újságírók, vagy látogatók, akik nem tartoztak a családtagok közé, a kinti világból semmi sem befolyásolhatta azt, hogyan futtatom a dolgokat.
De ebben a látszólag jól működő Wickenale-ben néhány dolog megcsúszott, és néhány kis dolog gyanús lett. Általában a megkérdőjelezhetők a tanácstalan alkalmazottak voltak, akiket könnyű volt megfenyegetni, és megfélemlíteni. De Rose más történet volt. Eltakarítottam a kis barátját, és tudtára adtam a lehetséges következményeknek, bármiféle rossz eseménynek. De még így is próbálta a nyomozót játszani, még mindig „jó embernek” látta Harry-t, még mindig le akarta csukatni James-t, és fel akarta fedni a Wickendale-t az árulóinak. És a korábbi összetűzésünkben, előrevetítette a pusztító jövőt.
A riporterek és alkalmazottak kíváncsiságának hirtelen növekedéséből tudtam, hogy az intézet falaiba épített rétegek egyesével bomlanak le. És ha Rose elment a rendőrségre, az egész össze fog dőlni. Rájönnének, mit csinálunk itt, és az lenne az utolsó szalmaszál; az apám álma összedőlne, és engem hibáztatnának.
Az egyetlen mód, hogy elkerüljem ezt az volt, hogy szemmel tartom, és távol a zsaruktól, ha berakom őt az intézetbe. Tisztában voltam vele, hogy ez csak megemeli a gyanúját, és több kérdéseket idéz, de legalább késleltette a napot, mikor a fiamat bebörtönöznék.
Ő volt mindenem, amim maradt. Bár attól a naptól tudtam, hogy nincs valami rendben vele, mióta megszületett. Már gyerekként sem volt a legjobb. A folyamatos bűnei borzasztóak
voltak, sorozatgyilkos volt, tudtam. Csak soha nem akartam szembenézni vele, ezért figyelmen kívül hagytam a problémát. Természetesen nem bocsátottam meg a cselekedeteit, de nem én leszek az, aki börtönbe dobja. Távol kellett őt tartanom onnan. Gyilkos vagy sem, egy börtön vagy egy elmegyógyintézet nem az én fiamnak való hely volt.
Ez a pontos ok, amiért mindenkinek azt mondom, hogy Rose egy egyedüli alkalmazott. Különcnek tűnt, főleg akkor, mikor elkezdett Harry-vel beszélgetni. Az őrök is látták, hogy egy páciens és alkalmazott együtt nem volt helyes. Egy épelméjű ember sem tudna beleszeretni egy elmebeteg férfibe, aki megnyúzott három nőt. A lány beteg volt, ez volt az egyetlen magyarázat. Az itt dolgozás csupán mélyítette az elmebajt, ami benne volt, és végre elérte a törés pontját. Mikor próbáltam vele beszélni a folyosón, nem a Wickendale felfedésével kapcsolatos dolgokat kiabált, hanem gyilkossággal kapcsolatosakat. Még az arcomat is megpróbálta megkaparni, de csupán egy karcolás sikerült neki. Úgy gondoltam a legjobb, ha azonnal bezárom; ez volt a legjobb hely számára, nem volt értelme átszállítani őt máshová. Ha mások elhitték a történetem, és nem értem, miért ne tennék, akkor az a lány hosszú ideig lesz bezárva ebbe az intézetbe.
Üdvözöllek a Wickendale-ben, Rose Winters.

*Harry szemszöge*

Az első reakcióm nem a szomorúság volt, nem félelem, nem harag. Kezeim nem szorultak ökölbe, és a szívem dobogása nem volt hallható akkori állapotomban. Eleinte nem éreztem semmit.
Talán az előttem levő látvány még nem ugrott be, vagy talán a szívem teljesen megállt. De túl döbbent és sokkolt voltam, hogy észrevegyem. Beletelt egy kis időbe, hogy feldolgozzam, mit látok, mármint a kép ott volt, de még nem kapcsolódott egy összefüggő gondolathoz. Nem lehetett itt, hallucináció volt, egy álom. Egy borzasztó rémálom, mint azok, amik nyugtalan álmom vadásszák minden éjszakán. Hamarosan fel fogok ébredni, és ő pedig abban a szörnyű nővéreknek való ruhában lesz, haja pedig egy szoros kontyban lesz, ahogy egy asztalnál ül, egy pakli kártyával, vagy Clue játékkal, mint minden nap.
Pislogtam, és megfordultam, összeszorítottam a szemeim, aztán újra kinyitottam őket; de Rose maradt. Ott állt, alsó ajkával a fogai közt, jobb kezével idegesen tartotta a bal karját. Nagy aggódó szemekkel pásztázta a szobát. Félt, meg tudtam mondani. Emlékeztem, hogy én is ugyanígy éreztem először, mikor megérkeztem ide. Végre ijedt szemei találkoztak enyéimmel, tágak voltak és nyugtalanok, mintha arra kérlelnének segíts.
És aztán éreztem. A valóság gyomron vágott, mint amikor a levegőt kiütik belőled, csak sokkal rosszabb. A torkom kiszáradt, és a tüdőm küszködött a levegő után. A gyomrom megfordult, a kezeim ökölbe szorultak, az állkapcsom összeszorult. A szoba forogni kezdett, és kérdések végtelen hulláma öntötte el az elmém. Nem kellett volna páciensként itt lennie. Nem kellett volna, Rose nem volt őrült.
De mégis itt volt. Nem tudtam mikor, nem tudtam, miért, nem tudtam hogyan, és nem tudtam mit kezdjek vele. De tudtam, hogy aggódtam miatta. Komolyan lebasztam, hogy Rose nem tudott kijuttatni innen, vagy, hogy a Wickendale-ben kell maradnom, kitudja meddig. Ami megijesztett, az a tény volt, hogy akármilyen borzalmak rejtőznek ennek az épületnek a sarkaiban, Rose is tapasztalni fogja őket. Sokkal sebezhetőbb volt, mint én, sokkal alacsonyabb, és sokkal naivabb. Nincs mód, hogy kibírná ezen a helyen.
A félelemmel együtt a düh is nőtt bennem. Nem volt rá kibaszott joguk, hogy betegyék őt ide. Nem volt gyilkos, sem őrült; tiszta volt, ártatlan volt. Ez nem volt igazságos neki, ez az egész az én hibám volt. Ha én nem lennék, akkor ő sem lenne itt. De itt volt, és nem volt semmi, amit tehettem volna ellene. Csak néznem kellett, ahogy az egyenruhája „őrültnek” titulálta őt, a többiekkel együtt a szobában, ahogy leült az egyetlen üres asztalhoz a távoli sarokban. De még a gondolat, hogy valójában páciensnek számított, még mindig nem volt biztos, és a kapcsolat még mindig nem volt teljes közte és a Wickendale között. Még mindig úgy éreztem, mintha egy hallucináció lenne, annak ellenére, hogy tudtam, nem az volt. Talán az ellentét volt közte és az egész szoba között. A tiszta bőre, és finom vonásai kitűntek a sötét, mocskos falaktól mögüle. Ő sokkal tisztább is volt, mint mások, sokkal szebb. És nem én voltam az egyetlen, aki úgy tűnt, észrevette. Néhány férfi beteg kezdte el felmérni a meglepően csinos, új lányt.
Istenem, esküszöm, ha valaki itt megérinti őt, kiverem a kibaszott szart belőlük. Minden egyes személytől, aki alakját nézte, egyre idegesebb lettem. Csak ült ott egyedül, aggódott, és sebezhető volt. Akárki megközelíthette őt bármelyik pillanatban, vagy felcsúsztathatta kezét a combján, ahogy én tettem röviddel azután, hogy találkoztunk. Akármelyik ember olyan könnyedén uralkodhatott fölötte.
Basszus, nem tudtam elviselni többé; korbácsoljon meg Ms. Hellman, nem érdekel. Elhúzódtam az asztaltól egy kis nyikorgással, majd gyorsan Rose-hoz sétáltam, és becsusszantam mellé, mielőtt másvalaki meg tudta volna tenni. – Rose, mi a franc történt veled? – kérdeztem, mielőtt még felnézhetett volna. – Miért vagy itt bent?
- Harry – szinte suttogta. – Nem láthatnak meg hozzám beszélni, nem akarom, hogy újra bajod essen. Ms. Hellman…
- Lebaszom, mit csinál Ms. Hellman. Csak mondd el, mi történt.
Idegesen körülnézett, mintha félne valamitől, amit nem tudtam azonosítani. Szemei egy panorámán voltak, ami messze volt. – Rose – mondtam gyengéden. – Rose, nézz rám – a kezéért nyúltam az asztal alatt, és mikor bőröm érintette övét, szemei végre visszatértek hozzám. A kék és zöld lehetetlen keveréke között voltak, egyik szín sem dominált jobban, mint a másik. Aggódással voltak megtelve, de sokkal megnyugtatóbbak voltak, mint előzőleg, mikor rajtam tartotta őket. – Renden lesz, megígérem. Csak mondd el, mi történt – eltekintve a dühömtől és félelmemtől, igyekeztem nyugodt maradni miatta, mivel tudtam, hogy ugyanazt érezte, mint amit én, de százszorosan rosszabbul. A kiborulás csak rátenne egy lapáttal a stresszre.
- Lori látta a csuklómon levő sebeket James-től, és kérdezett róluk…csak mi ketten voltunk a szobában, szóval elmondtam neki mit tett néhány éjszakával ezelőtt, és gondolom Ms. Hellman kihallgatta. Berontott a szobába, és megkért, hogy tudnánk-e négyszemközt beszélni. Így kimentünk a folyosóra, és én…én elmondtam neki, mi történt James-el és hogy el fogok menni a rendőrségre.
- Basszus, Rose – sóhajtottam.
- Tudom, tudom. Hülyeség volt. De azt hittem, egy kicsit fenyegetőnek érzi, vagy legalább megfontolja, amit mondtam, nem tudtam, hogy egy kibaszott elmegyógyintézetbe fog miatta dobni!
Rosszallóan ráztam a fejem, egyetértve Rose-al. Nem csak hogy Ms. Hellman védte a fiát, amiért megnyúzott három nőt, de olyan messzire ment, hogy bedobott valakit egy elmegyógyintézetbe azért, mert el akart emiatt menni a rendőrségre. – Az istenit. Mit fogunk most csinálni? – kérdeztem főként magamtól.
- Nem tudom – mondta Rose, hangja vereséggel volt kapcsolódva. – Annyira sajnálom, Harry. Egy idióta vagyok. Ki kellett volna szabadítsalak innen, és most nézd meg, hol vagyok. Nincs módja, hogy segíthetek, és ez nem igazságos számodra, mert sokkal jobbat érdemelsz, mint ez…
Félbeszakítottam, mikor hangja elcsuklott, és könnyek kezdtek gyűlni a szemeiben. – Semmi baj, nem a te hibád. Nem tudhattad, hogy ezt fogja csinálni.
Rose bólintott, de mikor pislantott, egy könnycsepp pottyant az arcára. Nagyjából mindenen sírt, de még mindig úgy gondoltam, erős, olyan értelemben, hogy kibírta az érzelmi szituációkat egyetlen panasz nélkül, és keresztülment rajta még akkor is, ha félt.
- Gyere ide – motyogtam, elvéve kezem az övétől, csakhogy karjaim kis teste köré fonjam. Ezúttal nem volt tétovázás, ahogy megfordult, és hozzám bújt, arcát pedig a mellkasomba fúrta, miközben karja a derekamon pihent. Körülnéztem, hogy lássam az őröket, akik nem figyeltek ránk, annyira, és ha mégis, nem úgy tűntek, mint akiket érdekli. Valószínűleg nem volt olyan nagy dolog, hogy most együtt vagyunk, figyelembe véve, hogy mindketten páciensek voltunk, és nem számított, mit csinálunk; egyébként is mindenki azt gondolta, hogy őrültek vagyunk.
- Harry? – kérdezte.
- Igen?
Hangja elhalkult, csupán alig egy suttogássá. – Félek.
Ez volt minden, amit éreztem, de nem akartam bevallani két szóba sűrítve. – Ne tedd. Ígérem, hogy találunk kiutat. De addig az életem árán védelek meg, Rose. Egyszer elvesztettem Emily-t; téged nem foglak – éreztem, ahogy bólint az egyenruhám anyagán, de nem mondott semmit; ismerve őt, valószínűleg még mindig sírt.
Végül mindketten elhúzódtunk, mivel nem akartuk felhívni az őrök figyelmét, bár még mindig fogtam a kezét az asztal alatt. De észrevettem, hogy Rose nem viselt bilincseket; általában az első két hétben a páciensek mindig viseltek bilincseket, a biztonság kedvéért. De Rose nem. Valószínűleg, mert Ms. Hellman tudta, hogy ártalmatlan, és nem akart elvesztegetni egy párat.
Nincs rá mód, hogy ezt megússza. Rose és én így vagy úgy ki fogunk jutni a Wickendale-ből, és börtönbe vágjuk a seggét, ha megtettük.
A büfé ajtaja kinyitódott, ezzel visszatérítve a valóságba, ahogy egy újabb őr lépett be a szobába. Általában semmit nem gondolnék róla, de ez a bizonyos személy más volt. Nem csak egy őr volt; James volt az.
És mikor a távoli falhoz állt, s vigyorgott, miközben végigmérte Rose-t, rájöttem, hogy a megvédése mennyire nehéz feladat lesz.

23.Fejezet

*Harry szemszöge*

Habár a hit mindig tesztelve volt, a szívünk tele volt félelemmel, mindig elgondolkodunk. Habár egy tengernyi katasztrófának tűnik, oly hatalmas mint a félelmeink fulladása a szerelmünk súlyos terhe alatt, mindig keressük a segítséget. Minden személy szerelemmel sújtott , még ha ez a legnagyobb erejük, vagy a legpusztítóbb félelmük is. Ezalatt a csábító varázslat alatt vagy boldogulunk vagy megtörünk. Amikor a testek fáradtan szenvednek, a tüdőnk zihál a tiszta levegőért, hogy feltöltse az elveszett energiát, szétzúzza a reményüket és szétesik az energiájuk. Nem számít, hogy kemény arc vagy lágy szív, a maszk alatt ott a szerelem és a félelem érzése.

Ezek a mögöttes érzelmek azok, amik zúzottá teszik szellemeinket és törötté szíveinket. Néha olyannyira, hogy megváltoztat minket. Mert még a legkeményebb bűnözőknek és a legrosszindulatúbb gazembereknek is van gyenge pontjuk. A kéz általi józanság miatt mindannyian pszichotikussá válhatunk, a bölcsesség átcsúszik gondatlan ujjainkon, mint ahogy az őrület megtölti vénáinkat. Nincs semmi amit tehetnénk, sehová sem tudunk elrejtőzni ahogy a sötétség kioltja egykori fényünket, most árnyékost a félelmet húzódása miatt. Nem történik meg mindenkivel, legalábbis nem ilyen szélsőségesen. Csak az egyetlen, aki láthatta a világ sötétségét , ami a kegyetlenségüket okozta, és úgy hogy egyfajta mentális instabilitáshoz tartozik. De minden mélypont, egy bizonyos ponton, pszichotikus vagy sem.

És bezárva lenni egy szellemi intézménybe, bizonytalanná teszi, hogy mikor történik meg az a "mélypont". Lehet hogy most, a hátam még mindig be volt kötözve és a megszökés reménye minden egyes nap lehetetlenebbé vált. Figyelembe véve az unalmas környezetemet, a sivárság, a hely félelme ahol éltem, lehetet akár az én legmélyebb gondom. Vagy lehet rosszabb?

Leggyakrabban az időmet alva töltöttem a sötét árnyékok burkolta sivár cellában, de talán majd végül lesz olyan, amikor az alvás nem fog eljönni. Az álmok lehetnek a valóság tompa fájdalmai és elhalványulhatnak a jelen fényei. Ki lehet vonni őket a kellemes gondolatokból, mint elmenni az állatkertbe az anyukáddal és a jégkrém és a nevetés és Rose Winters a hosszú, laza hullámokban lógó haja. De elkövetkeztetve az álmos elmédtől, akár rémálmok is lehetnek, mind azok, hogy a Wickendalen lenni az ágyamban, amikor öreg és törékeny leszek, vagy agyonverve az őrök által, vagy élve felfalva lenni szörnyetegek által az árnyék borította beton padló mentén.

De legalábbis az álmok lehetővé teszik, hogy máshol légy egy kicsit, hogy más legyél. Az álmaimban maradnék, az egyik boldogban, örökké, ha tudnék. Tudtam, hogy nem valósak, de inkább élek az alvó elmémben, mintsem az éberben, mert a tudatos gondolataim ijesztőbbek voltak, mint maguk a rémálmaim.

Napról napra, ahogy az unalmam nő és a gondolataim átmentek küzdelembe, féltem, hogy végül az álombeli világom és az őrült elmém összetör, és elegem lesz. A hosszadalmas mélypontom és töréspontom fel fog rajtam kúszni, és bele fogok kerülni a még rendetlenebb énembe. Általában magabiztos és közömbösen nyugodt voltak de ezek a tulajdonságok szép lassan átalakítanak, ahogy a szívem ver egy ostor láttán, és tele vagyok aggodalommal, a gondolatával, hogy elvesznek tőlem valakit, akit szeretek. Megütöttek a gyilkosság érzésével, és ha James ott lett volna azon a napon, nem lettek volna kételyeim , megtettem volna. Ez az érzés nem volt normális, érzések a gyilkosságra. De nem tudtam őket kontrollálni és tudtam, hogy megszökni a Wickendaleről volt az egyetlen módja, hogy megállítsam.

Remélhetőleg Rose ki tud engem juttatni innen, Ő volt az egyetlen reményem. És ha nem tud, akkor remélhetőleg itt marad. A kezdetektől fogva Ő volt az egyetlen, akivel törődtem, és jobban szükségem volt rá mint valaha. Itt maradhatott, most, hogy James-t látni sem lehetett, és tudtam, hogy biztonságban volt és boldog. Önző dolog volt, tudom, mert jobbat érdemelt, mint a Wickendale, de nem tudtam mit tenni, reméltem, hogy nem fog itt hagyni engem, magamra.

Naiv volt, és mindig mindent tudott, állandóan kérdezgetett, elsőre pokolian idegesített. Csak azt gondoltam, hogy dögös volt, én pedig unatkoztam. De aztán rájöttem, hogy csak kíváncsi volt, és minden elbűvölte, amit nem tudott biztosra. Meghallgatott mindent, amit a kezdetektől fogva mondtam neki. Legtöbben figyelmen kívül hagytak és nem tettek egy második pillantást, de Ő legalább szánt rám időt a napjából. Gondoskodó volt és okos, túlzottan. Egy kicsi tűz is volt benne, mármint, magától meglépett egy sorozatgyilkos elől. Ezt rajzolta ki nekem, azt gondolom, ez volt az ő tüze. És az idő, amit vele töltöttem, rájöttem, hogy elfelejtettem, milyen érzés is szerelembe esni, és elvesztettem ezt az érzést.

* Rose szemszöge*

A szörnyű események, amik csak néhány napja történtek James otthonában, nem tudtam megállítani az újrajátszásukat az elmémben. Az emlékek időnként eltompultak, de még mindig nem tudom csökkenteni a gondolatokat. Még sohasem féltem annyira egész életem során és a bénító, sokkló félelem állandóan égnek a gondolataimban. És majdnem ugyan annyira borzalmas volt a tény, hogy akkor ott eltűnt, mint az, hogy nem tudunk semmit a hollétéről.

De csak annyira rejtélyes, hogy az anyja Ms.Hellman szadista volt és ördögi, de nem hinném hogy annyira, hogy részt vett volna annak a három nőnek a megnyúzásában. Tudatában volt a gonosz tetteinek és nem tudta hogy mit tesz James. A szigorú szabályaival és intoleranciájával, de tudta megbocsátani fiának a három nő meggyilkolását. De még mindig nem akartam az lenni, aki közli vele, mert valahogy nem gondoltam, hogy túlzottan jól sülne el a dolog. Ha nem hisz nekem, volt egy rossz érzésem, hogy meggyanúsítani a fiát a gyilkossággal lett volna az utolsó dobás, és kirúgott volna. Amikor befejeztem a beszélgetést Kelseyvel csak visszamentem Lori irodájába, ami igazából minden volt, amit tenni tudtam. Kérdeztem őt Cynthiával kapcsolatban, és nem igazán volt semmi, amivel őrizetbe tudtam volna vetetni Jamest, a munka utánig, amikor elmentek a rendőrségre. Tehát most csak végeztem a munkám.

Belépéskor Lori az asztalánál ült, egy beteget vizsgált, akit azt hiszem Abigailnek hívtak. Egyenruhában volt, a fejét lógatta szőke haja az arcába hullott. Lori egy tűt tartott az alkarján, belefecskendezve néhány féle gyógyszert a vénájába. A fal mellett állt egy őr, valószínűleg az, aki idehozta Abigailt.

- Rendben, végeztünk is. - mondta Lori, ahogy elvette a tűt a lány bőrétől. Megragadott egy kötszert és elhelyezte az aprócska metszésen. - Visszaviheted őt a cellájába. - az őr bólintott és megragadta a beteg karját míg én elálltam az útból Lorihoz sétálva.
- Sajnálom, késtem. - kértem bocsánatot.
- Semmi baj, kedves.

Mosolyogtam és helyet foglaltam az asztala másik oldalánál, elkezdtem a munkát, elvettem egy adag papírt hogy végre segíteni tudjak Lorinak. Elvettem egy tollat és értéktelen információkat kezdtem el irkálni a betegektől kezdve a gyógyszerekig. Nagyjából három oldalnál járhattam, amikor Lori beszélni kezdett.
- Szóval, hogy vagy Rose? - minden egyes nap megkérdezte, de nem bántam.
- Rendben vagyok, azt hiszem. Csak mostanában nagyon sok dolog történik. - mondtam őszintén. Bólintott.
- Mint mi? - tudtam, hogy csak beszélgetni próbált, de amit kérdezett, az elég sok időt venne igénybe.
- Hosszú történet, bízz bennem.
- Van köze a történetnek ahhoz, ami a csuklóddal történt? - zavartan és meglepetten néztem fel rá. - Láttam rajta a zúzódásokat tegnap és aggódtam miattuk, de nem volt sok időm hogy kérdezzek.

Letettem a tollat, amivel írtam és tekintetem találkozott az ő ráncos szemeivel. A tegnapi dolga miatt tudtam, hogy megbízható. Ha elmondom neki, hogy mi történt, biztos voltam benne, hogy senkinek sem mondaná el. Talán még segítene is nekem eldönteni, hogy mit kellene tennem. Ráadásul, jó lett volna, ha van még valaki, aki tud Harry ártatlanságáról rajtam kívül.

- Nos - kezdtem - Én, uhm.. volt egy kis incidens. - Lori bólintott hogy folytassam. - Ismered azt az őrt, Jamest? - kérdeztem.
- Oh, igen. Ms.Hellman fia, ugye? Aranyos srác.  - Majdnem nevettem a megszólalásán.
- Igen, én is ezt gondoltam. Elmentem a házába egyik este, és elsőre minden rendben volt. De aztán csak felkent engem a falra és megragadta a csuklómat, és ez okozta a zúzódásokat.
Lori lihegett, szemei megteltek aggodalommal.
- Tényleg, miért, mi történt?
- Ezt kicsit nehezebb elmagyarázni, de alapvetően bevallotta Harry gyilkosságait és azt mondta, ő volt az, aki megkínozta azokat a nőket, és aztán megpróbált engem a következő áldozatává tenni. De elfutottam mielőtt még bármit is tenni tudott volna. - próbáltam olyan rövidre fogni, amennyire csak lehetséges volt, nem akartam átélni újra a borzalmas részleteket. Nem akartam még egyszer, hiszen elég volt egyszer is átélni. Ez talán sok lenne Lorinak, hiszem belegondolva, már elég hosszú ideje itt van. Arca figyelmes volt, ahogy az előtte lévő asztalt fürkészte. Vártam és vártam, de a csend örökkévalóságnak tűnt, mielőtt végre megszólalt.
- Hosszú ideje dolgozom a Wickendalen, és tudom a különbséget egy őrült és egy épelméjű ember közt. Mindig is éreztem, hogy Harry nem volt bolond; valahogyan tudtam, hogy nem tudna ártani egy nőnek, mint az. - bólintottam, csendben megköszönve Istennek Lori bölcsességét - Én csak nem tudom elhinni, hogy James az , aki ezt tette. Rose, el kell menned a rendőrségre.
Lori alig fejezte be a mondanivalóját, amikor is az ajtó kinyílt, és egy harmadik személy lépett be rajta.
- Elmenni a rendőrségre mi miatt?

A dühtől a hangjában kirázott a hideg, és azonnal tudtam, hogy ki az. Megfordultam és megláttam Ms.Hellmant az ajtóban, és ezzel beigazolódott a gyanúm.

- Rose, el kell mondanod neki. Ez komoly. - suttogta Lori.
- Elmondani mit? - kérdezte Ms.Hellman. Nos, azt hiszem, nem igazán van választásom.
- Ez, uhm.. A fiadról van szó.

Ms.Hellman arca kemény lett, szemei összeszűkültek. Abban a pillanatban tudtam, hogy tudott a fia szörnyű tetteiről, mert a zavar alatt, az arcán idegesség ült. - Gyere velem, Rose, így tudunk kettesben beszélgetni.

Követtem az utasításait és felálltam, követtem őt az ajtón át. Az iroda mellett maradtunk, nem mentünk túl messzire, de Ms.Hellman biztosra ment, hogy senki sem lát minket, mielőtt beszéltem..

- Nézze, nem tudom, honnan tud a dologról, de James....nem az, akinek gondoloja.
- Hmm - mondta, egy állandó leereszkedő vigyor ült száján. - Nos, ki ő, akkor?
- Ő az egyik, aki meggyilkolta azokat a nőket. Megtámadott engem két estével ezelőtt, Ms.Hellman. a falnak szegezett, és aztán azt mondta, én leszek a következő áldozata.
A vigyora átment egy vidám mosolyba és tulajdonképpen röhögött rajtam, a leereszkedő főlénye felháborító volt. - Így van ez? - kérdezte gúnyosan.

- Igen - kiáltottam fel. - Nézze a zúzódásokat.
- Biztos vagy benne, hogy ezek a zúzódások nem akkor keletkeztek, amikor Harry megtámadott téged?
- Harry ártatlan, és maga tudja! - már szinte ordibáltam vele - És el fogok menni a rendőrségre, akár hiszel nekem, akár nem!
Úgy tűnt, a frusztrációm csak még vidámabbá tette őt. - Rose, le kell nyugodnod. Azt gondolom, zavarodott vagy; biztos vagy benne, hogy rendben vagy?


* Harry szemszöge *

A megszokott asztal aminél Rose és én ültünk, elhagyatott volt, csak én voltam ott és egy csomó kártya. Az egyetlen dolog amit figyeltem, a többi beteg és az őrök. Körbenézve láttam, hogy a legtöbb őr egymással fecserészik, míg a betegek magukkal vagy éppen a kajával társalogtak. Csoportokban voltak és jelentéktelen dolgoktól kezdve a sarok kajákig beszélgettek. Talán nem is értették, mit mond a másik, amíg eszmecserét tartottak, vagy talán csak szórakoztatták egymást.

A szemeim bolyongtak egy apró, törékeny nőre a legtávolabbi bal sarokban, amikor észrevettem egy változást. A feje lefelé volt, a tálcáját nézte, majd felnézett a büfé ajtajára. És a férfi is mellette az asztalnál, és a mellette lévő csoport is. Követtem mindenki tekintetét, hogy észrevegyem, két őr sétál befelé az ajtón egymás mellett. És volt valaki mögöttük.

Ritka volt ilyenféle belépést látni, és valami furcsa volt benne. Egyedül azt jelenthette, hogy egy új beteg érkezik. Az őrök mögött testek zöme volt, és elkaptam egy apró pillantás attól az akárkitől, aki mögöttük volt. Egy darab világos kék egyenruha, sötét hajjal borított fej, egy gyors pillantás a személy apró termetére. De ahogy az őrök lassan megoszlottak, csatlakozva a védelmi falhoz a többiekhez. Ekkor láthattam az új beteget teljes egészében, a szívem hevesen vert a mellkasomban, a lélegzetem felgyorsult az aggodalom és a düh miatt.

Rose volt az.
-

22.Fejezet

Négy hónapja és huszonhat napja vagyok alkalmazottja a Wickendale Mentális Kórház a Bűnösen Őrülteknek intézményben. Nyolc órát dolgoztam egy napon, öt napot a héten. Összesen hétszázhatvan órát. Habár általában mindig hosszú és sivár, az eseménydús percekben, amiket a Wickendalen töltöttem, egy olyan érzés növekedett bennem, amit még sohasem éreztem ezelőtt. És sosem gondoltam, hogy érezhetem; legalábbis, nem egy mentális beteggel. De akár tetszett, akár nem, volt valami, ami nem engedte, hogy együtt legyünk és nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Ha elhagyom ezt a helyet, sohasem fogom tudni megbocsájtani magamnak, hogy hátrahagytam Őt,és tagadhatatlanul volt közöttünk valami, amitől csomókban van a gyomrom, amik tovább növekednek, ha elválok tőle. Szóval maradnom kellett, amíg Ő nem tudott velem jönni.

De azokban az órákban a Wickendalen, amikor megismertem Harryt, én is sok dolgot tanultam. Néhány nem volt túlzottan fontos, mint hogyan tanultam meg megfelelően kitisztítani vágásokat és horzsolásokat vagy hogyan lettem elég képzett öltések alkalmazásához. Néhány dolog nem volt annyira jelentéktelen, mint hogyan kerülj el egy gyilkost. És sokkal fontosabb, tudni, hogy a gyilkos James volt. Tudni, hogy Ms.Hellman volt az anyja. Tudni, hogy Cynthia eltűnt.

Elfogadtam az ismerteket, és lenyeltem minden egyes rejtélyes és szörnyű tényt. De nem az ismeret volt az, amitől féltem. Az ismeret egy olyan dolog volt, amit vagy elfogadunk, vagy megtagadunk, de legalábbis nem maradunk kíváncsiak. Ami ijesztőnek tűnik számunkra a tudatlanság, a végtelen lehetőségek. Mint hogy hol volt James, mit rejtegetett. Nem volt munkában, semmi nyomom sem volt, hogy mire is készülhetett. Még mindig nem tudtam, mi is történt Cynthiával, a kiléte rejtély maradt. Nem tudtam, hogy Norman lassan felébredt a kómájából, hogy felügyelet alatt tartották az orvosi rendelőben. Nem ismertem a többi orvost és nővért, akik részei voltak a szárnynak, és nem voltam benne biztos, kiben bízhatok meg Kelsey és Harry mellett.

A legfontosabb, nem tudtam, hogyan is fogom kijuttatni Harryt a Wickendaleről. És ezek a dolgok megijesztettek. De ott volt a terv mára, ismertté tenni a tudatlanságot, megtalálni a választ a kérdéseimre. Belebetegedtem a tehetetlenségbe, nézni Harryt szenvedni ebben a börtönben, amikor nem érdemelte meg. Ma volt az a nap, megkaphattam a válaszaimat. Biztosra mentem, hogy kialudjam magam, éber voltam, és tudatában a dolgoknak, meg akartam tartani annyi fontos információt, amennyit csak tudtam. Általában a fontos szavak voltak kimondva, a fellépések kivégezve, de az álmosságom vagy az elterelődő figyelmem hagyta lecsúszni értesítés nélkül őket. És a figyelemelterelés alatt Harryt értettem.

De mivel Ms.Hellman kérésére, nem volt megengedve, hogy a közelében legyek, így nem volt baj, de a mai napon ez volt a legnagyobb problémám.

Ahelyett, hogy Harryre gondoltam volna, Cynthia Porter képe lebegett előttem, amikor láttam Thomast. Végigsétált az orvosi szárny hatalmas folyosóján, ami operációs asztalok keveréke volt, kórházi ágyak, nyugtatók, orvosi feljegyzések minden egyes szobában.

A műszakom kezdetéig még volt időm, így kitaláltam, beszélek vele. Ő volt a legnagyobb dobásom a Cynthiás forgatókönyvem során, figyelembe véve, ő volt az egyik személy, aki a műtőbe vitte őt a furcsa eltűnése előtt. Utáltam olyan emberekkel beszélni, akikkel nem voltam ismerős, de Thomas volt az egyetlen, figyelembe véve a körülményeket. – Szia  Thomas, – mondtam, mielőtt kereszteztük egymás útját. Nem mondott semmit válaszul, csak tovább sétált.

- Thomas, - követeltem határozottabban, remélve reakcióját.

- Mi van? – kérdezte udvariatlanul.

- Um… beszélhetnék veled egy percre? Kérdeznem kell valamit.

Sóhajtott, megállt és rám nézett, mintha valami bosszantó gyerek lennék. – Mi az?

Nem voltam biztos, hogyan is tegyem fel a kérdést, szóval, csak kimondta az első szavakat, amik eszembe jutottak. – Mi történt Cynthiával?

Nehéz volt elkapni, kivéve, ha kerested, és az akció megcsúszott volna az észrevételem nélkül, ha bármelyik más nap lett volna. Egyik lábáról a másikra dülöngélt aggodalmasan. Idegesen. – Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Az előadása meggyőző volt, ahogyan magabiztosan nézett ki, de én jobban tudtam. – Nézd, láttalak téged bevinni őt a műtőbe néhány héttel ezelőtt. Nem várhatod el tőlem, hogy elhiggyem, csak kitaláltam az egészet.

- Asszonyom, őszintén nem tudom, mire céloz. Sajnálom, nem tudok segíteni. – mondta, habár nem tűnt úgy, mintha bánná. – Most, ha megbocsájt, nekem van egy kis dolgom.

Megfordult és elkezdett sétálni, de én még nem végeztem. – Mit tettek vele odabent? Teszteket futtattak le az agyán, vagy valami?

Megtorpant. Egy pillanatig ott állt, de aztán felém fordult. – Honnan tudtad? – követelte, hangja halkabb lett.

- Szóval igaz. – mondtam, habár inkább volt kérdés, mintsem állítás. Tekintetével körülnézett, mintha azt gondolta volna, valaki néz minket. – Thomas, mit tudsz?

Vonásai megkeményedtek, ahogy engem nézett, olvasva a kifejezésemet. Úgy tűnt, mintha beszélni akarna, de a hangja helyett csak lépteket hallottam. Valamit megnézett mögöttem, megfordultam, hogy láthassam a zaj forrását. Ms.Hellman volt, felénk közeledett egyenesen az hallból.

Ismét rettegés fogott el, hogy mi fog történni. Reméltem, nem azért keres, hogy kirúgjon vagy Harryről beszéljen, mert egyik beszélgetés sem lenne túlzottan tetszetős.

Egyszer visszanéztem Thomasra, már valahol a hall körül járhatott, az alakja eltűnt, ahogy befordult a folyosón. Nem érdekelt, hogy elment, már meg megtudtam, amit akartam tőle. Nem pont beismerés volt, de már közel elég volt, hogy rendezni tudjam Harry elméletét. Cynthia egy teszt része volt. Nem igazán voltam meglepett. A Wickendale borzalmas volt, és ez csak megerősítette a tényt.

- Rose, beszélnem kell veled. – Ms.Hellman hangja egyenesen mögülem jött. Megugrottam, nem vettem észre, milyen közel is van. Nem várta meg a válaszomat, csak folytatta. – Feltételezve, hogy Harry bántott téged tegnap, többé nem mehetsz a közelébe.

Bólintottam, tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz, Legalább elfelejtette vagy figyelmen kívül hagyta, hogy leordítson, amiért csókolóztam tegnap Harryvel. A kár megtörtént, nem akartam felemlegetni.

- És nincs szükségem több bajra tőled, Rose. Egy ok miatt vagy itt, egyetlen egy ok miatt, hogy végezd a munkád. És ha nem tudod, nem lesz okod rá, hogy itt dolgozz. Megértetted?

- Igen. – bólintottam, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a rosszindulatát. Elsétált anélkül, hogy mondott volna bármi mást, és egyedül maradtam a hatalmas tégla folyosón.

* Harry szemszöge *

 Azok a hülye kibaszott bilincsek beleásták magukat a bőrömbe minden egyes mozdulatnál, a hátam még mindig pokolian égett. A testem megviselt volt, az elmém kimerült, egyedül a fáradt gondolataim töltötték meg a cellám. A padlón felhalmozódott egy réteg kosz, és most öltem meg csupán a harmadik pókot az elmúlt két órában, amit láttam.

De a múlt éjjel volt a legjobb álmom, mióta behoztak ide. Volt cigarettám, és velem volt Rose, ez volt minden, amire igazán szükségem volt ezen az istenverte helyen. Magamba fordultam, tudtam, ahogyan Emilyvel is voltam. Elkezdtem ugyan azt érezni. De hogy most volt valami, ami kiszívta az életerőmet, jobban aludtam, amit nem igazán bántam.

Nem volt ötletem, meddig is aludhattam, de öt perccel miután felkeltem, Brian megérkezett és közölte, hogy itt az ideje ebédelni, így feltételeztem, hogy eléggé hosszú idő lehetett.

Beléptünk az ebédlőbe, helyet foglaltam a Rose és én asztalomnál, de nem volt ott, mint általában. A szoba hátuljában ült, ahol láttam őt az első napomon, amikor idekerültem a Wickendalere. Istenem, annyira gyönyörű volt. Haja le volt engedve, és nem voltam biztos benne, de a tegnapi megjegyzésem tett vele valamit. Már innen is láthattam zöldes-kék színű szemeit. Minden nap máshogy nézett ki, néha az enyémhez közeli színű, máskor kék volt, mint az óceán.

Tekintete találkozott enyémmel, ahogy észrevette, hogy figyelem, lassan megnyaltam ajkaimat, éhes szemekkel figyeltem testét. Szándékosan próbáltam zavarba hozni, megjutalmazva éreztem magam, amikor elpirult. Kuncogtam, ahogy elnézett, egy kínos mosolyt formált kipirult orcáival. Az időm nem részét azzal töltöttem, hogy arcokat vágtam neki és kuncogtam, ahogy próbálta visszatartani a nevetését, néha eltakarta a száját kezeivel. A szavak nem voltak kimondva köztünk, de nem volt rájuk szükségünk.

De amikor mind a ketten észrevettük, hogy egy őr figyel minket, abbahagytuk, nem akartuk megadni a lehetőséget, habár a viselkedésünk ártatlan volt. Sosem tudhatod, nem akartam újra megostorozva lenni, egyszer több mint elég volt. De valahogyan tudtam, hogy ez az incidens nem az utolsó büntetés volt, amit el kellett viselnem.

* Rose szemszöge *

Miután korán elhagytam az ebédlőt, láttam hogy Harry kinyújtja rám a nyelvét vagy ráncolja a szemöldökét vagy a századik alkalommal, besiettem Kelsey irodájába. Volt egy vagy két perc elütött percem, és imádkoztam, hogy neki is. Tudtam, hogy jelenleg vele élek, de minél előbb beszélni akartam vele, úgy véltem nem árthat, ha most beszélek vele.

Kopogtam, kikiáltott, - Gyere be! – így feltételeztem, hogy ráér.

Becsuktam magam után az ajtót és felfedeztem őt az asztalánál valamiféle akta társaságában. – Szia, Mi a helyzet? – kérdezte, meglepettnek tűnt, hogy látott engem. Nem vesztegettem az időt, hogy elmondjam neki a történteket köztem és Thomas közt, kétségbeesetten akartam valakit mellette, volt egy második lehetőségem, hogy mit is tegyek. De ahelyett, hogy tanácsot adott volna, leszidott.

- Rose, mondtam, hogy maradj ki ebből. Mi van, ha elmondta Ms.Hellmannak, amit kérdeztél tőle? Mármint, tudom, hogy szörnyű, amit csinálnak, de..

- De mi? Teszteket végeznek az agyon és embereket ölnek meg! Mit kellene tennem? Elhinnem, hogy Cynthia felszívódott a levegőben és hagynom, hogy megússzák? !

Kelsey sóhajtott, tudta, igazam van. – Nem tudom, Rose. Nincs ötletem, hogy mi is van ezzel az egésszel, de nem akarok a részese lenni. Általában azt gondolom, hogy az ilyenfajta dolgok érdekesek, de egyedül a könyvekben van ilyen, a való életben, nem valami olyasmi dolog, aminek részese akarnék lenni. Nagyon veszélyes, és ismét, nem kell bizonyítanod. Mármint, ez megtörtént egyszer egy emberrel, és nem szereztél teljes beismerést Thomastól, igaz? Szóval, következőnek csak légy óvatosabb. Ha folyamatosan kérdezgetsz Jamesről és arról, mi is történt Cynthiával, Ms.Hellman be fog rád rágni. Sok mindenre képes, úgyhogy ha detektíveset akarsz játszani, akkor tedd gyorsan.

Sóhajtottam és bólintottam. Igaza volt, még megüthetem a bokámat, ha nem megfelelően csinálom. Ha be tudom bizonyítani, mit is csinálnak itt, akkor az egész hely bezárna. De nem tudtam megtenni most, anélkül hogy biztosra mennék, és elsőnek Harryt kell kijuttatnom a Wickendaleről.

De Harry gondolatával, teljesen elöntött a pánik. – Kelsey, mi van, ha Harry a következő?

- Hogy érted? – kérdezte Kelsey.

- Mi van ha őt viszik következőnek ’műtétre’?  Mi van ha megpróbálnak rajta teszteket lefuttatni, majd végül megölik?!

- Rose, nem fogják ezt tenni. Harry túlzottan népszerű, nagyon sok ember hallott róla a Wickendalen kívül. Túlzottan kockázatos lenne.

Kiengedtem egy hosszú megkönnyebbült sóhajt. – Igazad van. Sajnálom, csak sokat foglalkozom ezzel.

- Tudom. – értett egyet. – De őszintén, próbálj meg bizonyítékokat szerezni, hogy a tesztek, amiket csinálnak, kockázatosak. Csak várj, és figyeld, hogy még mindig csinálják e. Ráadásul, próbálod kijuttatni innen Harryt, szóval első sorban én arra fókuszálnék.

Egyetértően bólintottam. Segíteni Harrynek volt az első a listámon, börtönbe juttatni James a második. Ha valahogyan meg tudnám valósítani ezt a két dolgot, dolgozhatnék végre a Wickendale lebuktatásán. Talán Harry és én tudnánk együtt csinálni, ha végre szabad lenne.

- Rose? – kérdezte Kelsey ismét, kiszakítva ezzel terveimből.

- Igen?

- Oké, nem úgy akartam hangozni, mintha az anyád lennék vagy valami, de van egy másik dolog, amitől meg akarlak óvni. Harry nyilvánvalóan ártatlan és elmenni a rendőrségre James miatt jó ötlet, de csak mert Harry nem nyúzta meg azokat a nőket, nem jelenti azt, hogy nem veszélyes.

- Hogy érted? – kérdeztem egy kicsit védekezően, szavai úgy tűntek, amik csak karcolták a felszínét annak, amit mondani akart.

- Semmi, ezt csak… Nem tudom, valami vele kapcsolatban még mindig nem világos számomra. Valaki, aki felgyújtotta a saját apját, és egy mentális intézetben nőtt fel, nem oké.

- Honnan tudod, hogy ezt tette? – kérdeztem.

- Megvannak az adatai, és a régi papírjait az ittlétéről, mielőtt ismét idekerült. Visszanézve azokat, nem volt jó gyerek, Rose.

- Itt dolgoztál, amikor beteg volt? Az első alkalommal, amikor itt volt.

- Nem – válaszolt- De néhány másik beteg emlékszik rá.

- Mit mondtak róla? – érdeklődtem.

- Nem sokat, de az egyik nő azt mondta, hogy félt tőle. Azt mondta, mindenki félt. Állandóan nyugtatózták és bajba került, látszólag.

- Oh- ez volt minden, amit mondani tudtam. Ez az újdonsült információ nem változtatta meg az érzéseimet vele kapcsolatban. Kétség sem volt, hogy semmi sem tud ezen változtatni.

- És nézd- folytatta Kelsey – Tudom, hogy felgyújtani a saját apádat, automatikusan megbélyegez téged, mint ’pszichopata’, de olvastam valahol egy papíron, hogy egy fiú is ugyan ezt ette, amikor tizenöt éves volt, börtönbe került, nem pedig egy menedékházba. Valami kimaradt Harrynél. Nem azt mondom, hogy nem kéne megpróbálnod kijuttatnod őt innen, de ismét, csak légy óvatos.

Bólintottam, habár elutasítottam a szavait. Harry egy rémült és szomorú gyerek volt, és nem tudta mit csinál. Idegesség, rettegés, fájdalom, talán a félelem volt a forrása a ’kitörésének’,

- Oké, köszönöm Kelsey. Vissza kellene mennem dolgozni. – az ajtóhoz sétáltam, de mielőtt kimentem volna, mondott még egy utolsó dolgot.

-  Csak légy óvatos, Rose. A bíróság kétszer is őrültnek találta Őt; kell lennie valami okának.

Habár a legjobban próbáltam figyelmen kívül hagyni a szavait, a hideg végigfutott a gerincemen. Nem volt őrült, és tudtam ezt, de nem tudom megtagadni a pontot, amit megragadott Kelsey.

És néhány napon belül láthattam csak, milyen őrült is tudott lenni. 

21. Fejezet

Sötét karikák rajzolódtak fáradt szemek alá, és a hosszú haj összegubancolódott, ahogyan lógott. Az ajkak remegtek a reszkető kezekkel. Könnyek fenyegetve öntötték el a kipirult orcákat. A finom vonások átalakultak félelemmé és bánattá. És akkor végül a könnyek vékony patakokban indultak meg, ahogy a tükör felé fordultam, a képem szerteszakadt. Az alkalmazottak és látogatók fürdője gondozott volt, mint ahogyan a többi nyilvános tér az intézetben.  Tisztességet-munkát végeztek, ami jó benyomást keltett arról, hogy az épület jól kezelt volt, akár csak a betegek. De a zárt ajtók mögött horror terjed, akik kelék bátrak voltak ahhoz, hogy keressék őket.

És akartam e vagy sem, láttam az igazságot a Wickendaleről. Tisztában voltam vele, hogy mit tehet veled ez a hely, és hogy mit tett Harryvel. Ms.Hellman felhasította a bőrét egy ostorral, és James eltett láb alól két embert, akikkel törődött. El kellett volna mennem a rendőrségre, és akkor talán már mind a ketten a rendőrségen lennénk és kikérdeznék őket, ehelyett több fájdalmat okoznak olyanoknak, akik nem érdemelték meg. Valószínűleg azért vonakodtam, mert féltem. Féltem, hogy James messzebbre menne, hogy megölhessen engem, ha megtudta volna, hogy elmentem a rendőrségre. Hamar megszabadult volna tőlem, így nem tudtam volna elmesélni több történetet. De többé már nem érdekelt. Be kellett őt zárni, ahelyett hogy időt adnék neki, hogy eltakarítsa a nyomait.

Holnap. El kellene mennem a rendőrségre munka után, holnap; nem álltam készen ma egy kihallgatásra. És Ms.Hellman, fogalmam sem volt, hogy mit kellene tenni vele. Ha részt vett James bűnügyeiben, az bűnrészessé teszi őt. De ha nem, akkor is azt akartam, hogy zárják el őt is. Nem annyira az ostorozás miatt, amióta jól tudtam, hogy ez egy elfogadott büntetésmód más intézményekben is. De ez volt a tény, amit tett Harryvel. Mert valahogyan tudtam, hogy tudatában volt Harry ártatlanságának. Mindig is tudatában volt. Nem rá vallott, hogy kihagyna ilyen fontos információkat. De ördög volt, csak ahogyan a fia is.  Minden egyes mozdulatában érezhető volt a cinikus főlénye, mintha mindenkit alá akart volna ásni, aki nem ő volt. Ugyan olyan rideg volt, mint a fagyos kék tekintete.

És most, Harry egyedül volt, vele és Rosemaryvel szenvedett. Nem számít, milyen keményen próbáltam elmerülni a gondolataimban, hogy mit kéne következőnek tennem, nem tudtam kiverni a fejemből Harry véres hátát és rekedt sikolyait. És az a kép volt az egyedül az első dolog, amit tettek vele. Nem szabadott volna hagynom, hogy elvigye az egész balhét, azért ami történt. Okosnak kellett volna lennem, és visszafogni magam a csóktól, és akkor talán nem lennénk ebben a zűrzavarban. De megtettem, és most újra és újra ostorozták őt, ahogyan a jelek növekedtek a hátán. A gondolat beteggé tette a gyomromat.

 A kifejezés még sosem volt ennyire szó szerinti, ahogyan berontottam a legközelebbi mosdóba, belehánytam a WC-be. Fel tudtam idézni magamban, hogy néhány hete ugyan ebben a pozícióban voltam. Ugh, az itt történő munka lerombolt engem, tudtam hogy ezt tette. Ki kellett jutnom. De elsőként Harryt kellett kijuttatnom innen. Igazságtalan lenne, ha lelépnék anélkül, hogy szabaddá tenném, hagyni őt itt szenvedni örökre. Én voltam az egyetlen, aki ismerte a történetét, és valószínűleg az egyetlen a Wickendalen, aki elhitte.

Lehúztam a WC-t és felálltam a kuporodott helyzetemből kiegyenesítve az egyenruhámat. Most, hogy megvolt az aprócska ’üzemzavarom’, a kérdés az volt, hogy mit tegyek következőnek. Már próbálkoztam Ms.Hellman iroda ajtajának verésével, miután az őrök kidobtak engem, de ez nem bizonyította a lélekjelenlétemet és az ép eszemet, szóval úgy gondoltam a legjobb lesz, ha abbahagyom.  A másik lehetőség az volt, hogy elmegyek Lori irodájába és a szokásos módon viselkedem; mintha semmi sem történt volna. Mármint, ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Miután kiöblítettem a számat és lefröcsköltem egy kis vízzel az arcomat, felkötöttem a hajamat egy copfba, majd elhagytam a pihenőszobát.

A séta a nővéri irodáig túl hosszú volt, mintha az idő lassabb lett volna. Teljesen egyedül hagyva engem az idővel és a gondolataimmal. Természetesen, főként Harryre gondoltam.  Reméltem, hogy rendben van. Nagyon édes és lovagias volt tőle, hogy vállalta a teljes felelősséget a történtekért. Tényleg, bár, az én hibám volt. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. De nem voltam, és most itt voltam. Végighúztam a lábamat a hideg padlón, betegesen aggódtam Harryért, akit éppen ostoroznak, én pedig semmit sem tudtam tenni.

Végre beértem az irodába, ami egy örökkévalóságnak tűnt, Lori a megszokott pozíciójában ült az asztalánál. Felnézett, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót.

- Szia, Rose. – üdvözölt engem törékeny hangján.

- Szia – válaszoltam, végigsétáltam, majd helyet foglaltam egy kórházi ágy szélén. – Szóval, uh, van valami, amiben segíthetek neked?

Csak nemlegesen megrázta a fejét, majd visszanézett az akármilyen papírmunkájára, ami előtte hevert. Miután a csend kísértetiessé vált, egy bizonyos aggodalom lógott a levegőben, mintha ott lettek volna a kimondásra szánt szavak, de egyikőnk sem akarta volna kimondani.

- Jól vagy, Rose? – kérdezte végül Lori lerakva a tollát és szembefordult felem.

Zavarodottan sóhajtottam a kérdésén, de végül válaszoltam. – Igen, miért?

- Oh, nem tudom, csak egy úgy tűnt mintha egy kicsit.. ki lennél.

Reméltem, hogy nem volt egyértelmű, de látszólag nem volt titok, hogy valami miatt nem voltam rendben.

- Jól vagyok. – biztosítottam magamra öltve a leghihetőbb hamis mosolyomat, hogy elkerüljem a további kérdéseket.

- Rendben. – mondta, bár nem úgy tűnt, mint aki elhitte volna. – De emlékezz, hogy bármi van, nyugodtan fordulhatsz hozzám. Tudom, hogy néha ez a munka betesz az embereknek. – a kijelentése általános volt, de ahogy mondta, az több jelentőséget hordozott. Talán tudta, legalábbis részben, hogy néhány hitvány dolog történik a Wickendalen. Elnézve a ráncos kezeit, görnyedt hátát, ősz haját, és fáradtsággal töltött szemeit, rájöttem, hogy régebb óta itt dolgozik, mint bárki más. Legalábbis tudnia kell, mekkora ribanc is Ms.Hellman. Pokolba, talán tud a lehetséges agyműtétekről, és hogy mi is történt Cynthiával. Tudhatja a módját annak, hogy Harryt kijuttassam innen. Legalább lennie kell egy ötletének, habár ritkán, de szabadítottak fel elítélt betegeket, akárcsak Harry. És biztos voltam benne, hogy tanúja volt.

Kísértésbe estem, hogy kérdezzem őt a dologról, de befogtam a számat. Mert megkérdezni jelentette a történetem nagy részének elmesélését. Senki sem tudott Harry ártatlanságáról, leszámítva engem és őt, és habár Lori bölcsnek tűnt, nem tudtam, hogy hinne e nekem. Ráadásul, immáron Kelseyvel éltem, és ő hozott engem munkából és vitt haza, hogy elkerüljem a találkozást Jamessel, nem akartam teher lenni több ember számára. Szóval, azt gondoltam a legjobb dolog, ha csendben maradok.  – Oké, köszönöm. – volt minden, amit mondtam.

De végül egy kérdés eszembe jutott. – Lori?

- Igen? – kérdezte, nem nézett fel az asztaláról.

- Uhm, hova szoktak menni a páciensek, miután…megostorozták őket?

Ekkor már felnézett. -  Nos…általában felhozzák őket ide, hogy biztosra menjünk, minden vágás és seb mind ki legyen tisztítva.

- Oh. – ez volt minden, amit válaszolni tudtam. A gyomromban csökkent a rettegés. Kétségbeesetten újra látni akartam Harryt, de nem úgy, ahogy néhány perce akartam. Inkább előbb, mint utóbb, mert a büntetése tartósabb volt, mint általában. Minden egyes eltelt perccel egyre nagyobb lett a csomó a gyomromban, a csend és a jelen tompasága ösztönzött, hogy ne gondoljak másra, csakis Harryre. Szemezni az órával, nézni, ahogyan telnek a percek, nem segített az idő gyorsabb múlásában, de ez volt az egyetlen, amit tehettem. Tizenöt perce volt, hogy elhagytam Ms.Hellman irodáját. Négyszeresnek tűnt, de ez a tizenöt perc is túl hosszú volt, figyelembe véve a fájdalmat, amit Harrynek el kell viselnie.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, Lorival mind a ketten megugrottunk, mind a ketten talpon voltunk másodperc alatt. Brian volt az első, aki belépett, összeszedtem magam, pontosan tudtam, kinek kellett mögötte lennie.

Az őr félreállt, ahogy belépett. Szótlanul lépett be a szobába, megragadva mindenki figyelmét. Sosem volt ugyan az a bizonyos kinézet és vonás, ami elragadta a tekinteteket, a teljessége volt. Minden egyes személy érdeklődése és figyelme rá és a gyönyörűségére irányult, testének minden részén végigsöpört a báj és a sárm. De ebben az időben nem bámultuk, a csábítóan jó kinézete vagy a magabiztossága miatt. Most, a sötétvörös vérfoltok miatt az egyenruhája hátulján. Az izzadtság miatt homlokára tapadó hajszálak miatt. A fáradt teste, a félig becsukott szeme miatt, ami általában világos és életteli, eleven.

- Ültesd le oda. – mondta Lori őrjöngő hangon. Brian leültette Harryt az ágyra, felült, de nem beszélt. Tekintetével még mindig a padlót figyelte. – Köszönöm. – mondta Lori Briannek, ahogy elhagyta a szobát.

- Vizsgáljuk meg gyorsan, nagyon sok vért vesztett. – gyorsan dolgozott, lehúzta róla az egyenruháját a derekára. Amint leesett az anyag, eltakartam a számat és zihálni kezdtem, a szörnyű látványtól a könnyek szúrták a szememet. Borzalmas ostor-jelek rajzolódtak végig az egész hátán, számtalan vonalak fájdalma kínozták őt végig. Száraz és friss véres vágások feküdtek bőrében, mintha a bőrszíne átszakadt volna, és helyét mélyvörös vette volna át. Elnézve, úgy harminc sebnek kellett rajta lennie.

El kellett néznem az émelyítő képtől. Kipislogtam a könnycseppeket a szememből, amik végigfolytam orcáimon, szabadon hullottak szemeim sarkaiból. A segítségem hiánya miatt, Lori felém fordult a segítségemet keresve. Látásom égett a könnyektől, de még mindig tisztán láttam gyanakvó tekintetét. Tekintete Harry és köztem cikázott egy mindentudó kifejezéssel, mielőtt beszélni kezdett.

- Rose, ki akarsz menni? Egyedül is meg tudom csinálni, ha akarod.

Azonnal nemlegesen ráztam a fejem, nem elviselve, hogy elhagytam őt egy percre is.

- Rendben, akkor. – mondta – Tudnál neki hozni egy pohár vizet?

Bólintottam és egyenesen a mosogatóhoz sétáltam megragadva az egyik papír poharat. Szemben voltam Harryvel, erről az oldalról sokkal kevésbé volt szörnyű. A látvány egyszerre törte össze és melengette a szívemet. Fáradtnak tűnt, néhány hajtincse még mindig a homlokára volt tapadva, az általában kifogásolhatatlan testtartása most lomha volt. Haja szétzilált fürtökben volt, néhány folt vér látható volt az oldalán. Széles mellkasa és izmos kockáin tisztán látszódtak mélyvörös foltok, bőre száraz volt, néhány csepp verejték futott végig bőrén. Felnéztem az arcára, smaragd szemeivel engem fürkészett. Annyira oda akartam hozzá futni és megölelni őt, végigfuttatni ujjaimat a haján, megnyugtatni őt minden módon, ahogy tudtam. De Lori valószínűleg nem bocsájtotta volna meg az ilyesfajta viselkedés ilyen körülmények közt, és most sokkal fontosabb volt biztosra menni, hogy fizikálisan teljesen jól van. Odasétáltam hozzá, odaadtam neki a poharat, tekintetem nem vált el övétől. 

- Köszönöm. – krákogta, hangja rekedt volt a korábbi kiáltásoktól és sikolyoktól. Ajkai találkoztam a pohárral, lassan kortyolgatta tartamát. Fura volt foglalkozni vele, szembe a többi beteggel. Legtöbbjük visítozni, ütögetne, vagy képen öntött volna a pohár vízzel. De Harry, a gondatlanságát és szarkazmusságát leszámítva, sértetlensége és bátorsága volt. Nem olyan volt, mint egy itteni másik beteg. Biztos voltam benne, Lorinak észre kellett vennie, habár nem mondott semmit erről.

El kellett szakítanom tekintetemet az övétől, inkább átvezette hátára, megragadtam a fertőtlenítőt és a kötszert, az ágra pakoltam őket mellé. Lori elé toltam egy széket, majd én is leültem, egy vászonhoz hasonló bőrt láttam, amit piros csíkokkal festettek. Csendben dolgoztunk, ahogy letöröltük a vért, megtisztítottuk a sebeket, kötszerekkel lefedtük a cafatos bőrét. Sziszegve vette a levegőt Harry, akárhányszor erősebben nyomtuk, érintettük vagy túl sokat fújtunk a fertőtlenítőből. A szobában csend volt, Harry és én beszélni akartunk egymással, de nem Lori jelenléte alatt. Néha apró beszélgetések, jelentéktelen mondatok jelentek meg a szobában, de csend volt. Időt adtam magamnak a gondolkodásra, a gondolataimban elmerültem valamiben. Ha Ms.Hellman nem akar engem és Harryt együtt, miért küldte őt ide? Tudta, hogy itt lennék, és tudta, hogy segíteni fogok majd ellátni a sérüléseit. Ha az elválasztásunk annyira fontos volt neki, amennyire mutatta, akkor nem engedte volna, hogy ide jöjjön. Vagy ez, vagy pedig rám hagyta. De még nem végzett ezekkel a dolgokkal. Úgy tűnt, jobban érdekli a büntetések szolgálása, mintsem biztosra menjen, hogy a bűncselekményünk nem ismétlődik meg. Pokolba, talán mind a kettőnket meg akart büntetni. Talán így akart minket tesztelni, hogy ide engedte Harryt, mintha látni akarta volna, ahogy ismét megszegjük a szabályokat, csak hogy ismét fölénybe kerülhessen velünk szemben. Kegyetlen és fagyos-szívű volt, mint a fia, így nem volt meglepő számomra, ha az volt a célja, hogy lásson engem és Harryt szenvedni. Az idő, amikor állítólag Ms.Hellman kedvelt engem, rövid-életű volt, ahogy most is látszik, az ellenkezőjét érzi.

De Ms.Hellman és gonosz uralmának gondolata a Wickendalen, eltérített egy kicsit Harry véres hátától; a kép tovább rajzolódott könnyek formájában a szememben, amit nem engedtem ki, amíg be nem sétált. Mindig is olyan akartam lenni, akit erősnek gondolnak, vágytam arra, hogy keményen lenyeljem a nyomort , és irányítsam a saját cégem. De mind a hányással, mind a sírással egyértelmű volt, hogy távol állok a vakmerőségtől.

Lori finoman megkísérelt pillantásai tudatták velem, hogy szomorú könnyeim és tiszta félelmem nem volt észrevehetetlen. De nem mondott semmit erről, hanem folytattuk a munkánkat. Az idő elteltével Harry háta lassan teljesen fedetté vált a kötszerek által, én végre befejeztem a sírást. – Rendben, azt hiszem, megvagyunk. – Lori még lekötözött egyet, aztán végeztünk . – Hogy érzed magad, Harry?

Elfordította a fejét, hogy vethessen ránk egy pillantást, meglepődött, hogy törődik vele.  – Szörnyen, de jobban. – Hangja már kevésbé hangzott kuruttyolásnak, visszatért az általános mélysége.

- Jó. – mosolygott Lori ahogy felállt közelebb sétálva hátra. Megragadott valamit, amit nem láttam, de amikor arrébb tolta, megláttam, hogy egy új egyenruha Harrynek, látva, hogy a sajátja vérrel áztatott volt. Megköszönte neki és felvette a ruhát, ami azonos volt az előzővel. A korházi ágy mögé állt, és átvette a tiszta ruháját, amíg én megragadtam a fertőtlenítőszereket és visszahelyeztem őket az eredeti helyükre. Visszatért mielőtt végeztem volna, hogy jól nézzek ki. De nem úgy tűnt, mint aki nézett volna, visszaült az ágyra, mintha túl fáradt lenne ahhoz, hogy álljon.

- Rose? – kérdezte Lori, amíg én kidobtam az utolsó véres anyagot is a szemétbe.

- Igen?

- Szeretnéd, hogy adjak 2 percet nektek egyedül?

Szemöldökömet ráncoltam, ahogy feltette nekem zavarba ejtő kérdését. Egyedül hagyni minket? Tudtam, hogy megvan a megérzése, hogy köztem és Harry közt történik valami, de nem hinném, hogy rendben lenne ezzel. A szemében úgy nézett ki, mintha lenne egy fellángolásom egy sorozat gyilkos iránt, legalábbis ez az, ahogyan mindenki más látta ezt. De talán Lori többet tudott, mint legtöbben. Talán, csak talán, tudhatta, hogy Harry ártatlan. Mármint, olyan régóta itt dolgozik, amire bárki csak emlékezni tudott. Tanújának kellett lennie a legtöbb, Wickendale által rejtegetett horrornak. És emlékszem, azt mondta nekem, hogy a legtöbb itt lévő beteg nem nagyon különbözik tőlünk. A fele társaságnak nem kellett volna bezárva lennie egy börtönben, ezt mondta. Talán tudta az igazságot. Végülis, valakinek kellett a mi oldalunkon is állnia; mindig is kedveltem Lorit.

- Ha nem bánod. – mondtam, egy apró mosoly formálódott arcomon a kedvességére. Visszamosolygott mielőtt felállt a székéről, egyenesen az ajtó felé sétált, majd elhagyta a szobát. – Köszönöm – motyogtam, ahogy elhagyta a szobát.

Felálltam és gyorsan bezártam a hatalmas ajtót biztosra menve, hogy nem leszünk elkapva Ms.Hellman által vagy valamelyik őr által, habár, kételkedtem benne, hogy megpróbálnának bejönni. Minden zavarba ejtő dolog Lori és köztem eltűnt, amint Harry felé fordultam. Most rajtunk kívül senki sem volt a szobában, csak mi ketten. Nem vesztegettem az időt, felé rohantam, a karjaimat nyaka köré fontam, de vigyáztam nehogy megérintsem a hátát. Ennek hatására morgott, azonnal elengedtem. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom. – kértem bocsánatot kétségbeesetten.

- Rendben van. – mondta mosolyogva, már majdnem nevetett egy kicsit.

Kezeim közé vettem Harry arcát bármiféle fájdalom után kutatva. – Nagyon sajnálom. Oh Istenem, Harry, nagyon aggódtam, nagyon sokáig ott tartottak téged, és én próbáltam segíteni, de az őrök kizavartak engem és nem tudtam visszajutni, itt ültem kiborulva amíg vártam, aztán meg akartam kérdezni, hogy rendben vagy e, amikor besétáltál, de Lori ott volt, de tudom, pokolian fájhatott, mármint, még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted, biztos nagyon fájdalmas volt, és én csak…

- Rose – kuncogott Harry megszakítva a monológomat. – Rose, jól vagyok. – meglepett engem, ahogy karjait derekam köré fonta magához húzva. – Mármint, kibaszottul fájt, de jól vagyok.

- Jó. – sóhajtottam. Felálltam az ölelő karjai közt, kezeimet dús hajába vándoroltak. Csak tegnap, ugyan ebben a pozícióban voltunk, de ez alkalommal sokkal hamarabb beleestem. A szeretetem ez iránt a fiú iránt, akiről egyszer azt hittem gyilkos, kezdte kinőni magát szerelemmé. – Nem hinném, hogy tudod, mennyire is hihetetlen vagy, - mondtam csendesen – Harry, amit tettél elképesztő volt.

Arrébb tolt engem az ölelésünkből, csak annyira, hogy teljesen láthasson engem. Apró mosoly formálódott arcán a bókom miatt, de ő semmit sem mondott. És most, hogy az ajtó zárva volt, és csak mi ketten voltunk a szobában, ajkait teljesen enyéimnek préselte ismét. De ez a csók sokkal szenvedélyesebb volt és tüzesebb, mint az előző. Az aggodalmamat és a félelmemet mintha elfeledtette volna velem az ajkainak érzése. Melegek és teltek voltak, nyelve puha volt, ahogy enyémhez simult. Elvált tőlem egy rövidke pillanatra. Karjaimat leakasztottam nyakából, majd lecsúsztak, így újra mellkasán kötöttek ki. Arca néhány centire volt enyémtől, de elég messze volt ahhoz, hogy láthassam azt az elégedett vigyort az ajkain.

- Megtenném újra. – suttogta.

- Mit? Megcsókolni engem, vagy vállalni a felelősséget? – kérdeztem, hangom egyaránt csendes volt.

- Mindkettőt.

És aztán ismét megcsókolt engem.

- Őrült vagy. – mosolyogtam ajkaira.

- Ezt mondja mindenki.

Egy utolsó puszit váltottunk, mielőtt végleg elváltam tőle. Hirtelen beugrott valami, és eléggé fontos volt, meglepődtem, hogy nem jutott eszembe korábban.

- Mi az? – kérdezte Harry észrevéve a gondolat teljes kifejezésemet.

- Semmi, én….én csak, eszembe jutott, hogy ma van a szülinapom.

- Tényleg? – kérdezte, minta annyira tudatában lett volna a dolgoknak, mint én. Bólintottam, úgy tűnt, próbált elrejteni egy mosolyt. – Nem bűncselekmény, de ez egy kibaszott szörnyű módja, hogy megünnepeld a szülinapod.  – kuncogott, úgy tűnt nem vesztett el semmit a büntetése alatt.

Elnevettem magam a megszólalásán, és az az ironikus tény, hogy ezen a napon szórakoznom kellett volna, ajándékokat kapnom és bulit rendeznem. Helyette teljesen az ellenkezője volt.

De a feltételezett ünneplés hamar feledésbe merült, ahogy Harry ajkai megcsókolták orcámat. – Boldog születésnapot, baby.

Habár már hívott engem ez előtt is baby-nek, sosem volt szeretetteljes, mint ahogyan most, orcáim kipirultak szavaira. – Köszönöm. – motyogtam.

Harry vigyorgott a reakciómon, lenézett kezeimre, amik még mindig mellkasán pihentek. Megragadta őket, és egybefonta az ő hatalmas kezeivel, ujjainkat összekulcsolta. A szoba csendes volt, de nem volt szükségünk beszélgetésre. Egy jó fajta csend volt.

Ahelyett, hogy beszéltem volna, csak szemeibe bámultam. Megjelenése bölcs, talán ők voltak a kedvenc dolgaim Harryn. Néha zöld színűk sötétbe fordult, de néha felcsillantak és varázslatosak voltak. Habár a tengerkék volt, ez egy módja volt annak, hogy leírjam szemeit; mint mély smaragdzöld hullámzása. És akármennyire is közhelyesen hangzott,  elég volt egy pillantás és mindent láthattam, amit érzett. Annak ellenére, hogy próbált keménynek és megtörhetetlennek tűnni, kimutatták belső kedvességét és szenvedélyét.

- Egyiket sem érdemled meg. – mondtam, a hangom még mindig suttogásban volt. – Ki foglak szabadítani innen, Harry.

Nem mondott semmit, csak bólintott, el akarta hagyni a Wickendalet, jobban, mint én.

És aztán rájöttem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megígértem. Mert holnap megtenném. Elég volt az ostorozásból, a sírásból, a zűrzavarból és a válaszok kereséséből. Elkezdem őket holnap. Beszélek a rendőrökkel, kérdezgetek Cynthiáról amíg ki nem derül az igazság, és főként, ki akarom juttatni Harryt a Wickendaleről.

De mindezeket sokkal egyszerűbb volt mondani, mint megtenni.