23.Fejezet

*Harry szemszöge*

Habár a hit mindig tesztelve volt, a szívünk tele volt félelemmel, mindig elgondolkodunk. Habár egy tengernyi katasztrófának tűnik, oly hatalmas mint a félelmeink fulladása a szerelmünk súlyos terhe alatt, mindig keressük a segítséget. Minden személy szerelemmel sújtott , még ha ez a legnagyobb erejük, vagy a legpusztítóbb félelmük is. Ezalatt a csábító varázslat alatt vagy boldogulunk vagy megtörünk. Amikor a testek fáradtan szenvednek, a tüdőnk zihál a tiszta levegőért, hogy feltöltse az elveszett energiát, szétzúzza a reményüket és szétesik az energiájuk. Nem számít, hogy kemény arc vagy lágy szív, a maszk alatt ott a szerelem és a félelem érzése.

Ezek a mögöttes érzelmek azok, amik zúzottá teszik szellemeinket és törötté szíveinket. Néha olyannyira, hogy megváltoztat minket. Mert még a legkeményebb bűnözőknek és a legrosszindulatúbb gazembereknek is van gyenge pontjuk. A kéz általi józanság miatt mindannyian pszichotikussá válhatunk, a bölcsesség átcsúszik gondatlan ujjainkon, mint ahogy az őrület megtölti vénáinkat. Nincs semmi amit tehetnénk, sehová sem tudunk elrejtőzni ahogy a sötétség kioltja egykori fényünket, most árnyékost a félelmet húzódása miatt. Nem történik meg mindenkivel, legalábbis nem ilyen szélsőségesen. Csak az egyetlen, aki láthatta a világ sötétségét , ami a kegyetlenségüket okozta, és úgy hogy egyfajta mentális instabilitáshoz tartozik. De minden mélypont, egy bizonyos ponton, pszichotikus vagy sem.

És bezárva lenni egy szellemi intézménybe, bizonytalanná teszi, hogy mikor történik meg az a "mélypont". Lehet hogy most, a hátam még mindig be volt kötözve és a megszökés reménye minden egyes nap lehetetlenebbé vált. Figyelembe véve az unalmas környezetemet, a sivárság, a hely félelme ahol éltem, lehetet akár az én legmélyebb gondom. Vagy lehet rosszabb?

Leggyakrabban az időmet alva töltöttem a sötét árnyékok burkolta sivár cellában, de talán majd végül lesz olyan, amikor az alvás nem fog eljönni. Az álmok lehetnek a valóság tompa fájdalmai és elhalványulhatnak a jelen fényei. Ki lehet vonni őket a kellemes gondolatokból, mint elmenni az állatkertbe az anyukáddal és a jégkrém és a nevetés és Rose Winters a hosszú, laza hullámokban lógó haja. De elkövetkeztetve az álmos elmédtől, akár rémálmok is lehetnek, mind azok, hogy a Wickendalen lenni az ágyamban, amikor öreg és törékeny leszek, vagy agyonverve az őrök által, vagy élve felfalva lenni szörnyetegek által az árnyék borította beton padló mentén.

De legalábbis az álmok lehetővé teszik, hogy máshol légy egy kicsit, hogy más legyél. Az álmaimban maradnék, az egyik boldogban, örökké, ha tudnék. Tudtam, hogy nem valósak, de inkább élek az alvó elmémben, mintsem az éberben, mert a tudatos gondolataim ijesztőbbek voltak, mint maguk a rémálmaim.

Napról napra, ahogy az unalmam nő és a gondolataim átmentek küzdelembe, féltem, hogy végül az álombeli világom és az őrült elmém összetör, és elegem lesz. A hosszadalmas mélypontom és töréspontom fel fog rajtam kúszni, és bele fogok kerülni a még rendetlenebb énembe. Általában magabiztos és közömbösen nyugodt voltak de ezek a tulajdonságok szép lassan átalakítanak, ahogy a szívem ver egy ostor láttán, és tele vagyok aggodalommal, a gondolatával, hogy elvesznek tőlem valakit, akit szeretek. Megütöttek a gyilkosság érzésével, és ha James ott lett volna azon a napon, nem lettek volna kételyeim , megtettem volna. Ez az érzés nem volt normális, érzések a gyilkosságra. De nem tudtam őket kontrollálni és tudtam, hogy megszökni a Wickendaleről volt az egyetlen módja, hogy megállítsam.

Remélhetőleg Rose ki tud engem juttatni innen, Ő volt az egyetlen reményem. És ha nem tud, akkor remélhetőleg itt marad. A kezdetektől fogva Ő volt az egyetlen, akivel törődtem, és jobban szükségem volt rá mint valaha. Itt maradhatott, most, hogy James-t látni sem lehetett, és tudtam, hogy biztonságban volt és boldog. Önző dolog volt, tudom, mert jobbat érdemelt, mint a Wickendale, de nem tudtam mit tenni, reméltem, hogy nem fog itt hagyni engem, magamra.

Naiv volt, és mindig mindent tudott, állandóan kérdezgetett, elsőre pokolian idegesített. Csak azt gondoltam, hogy dögös volt, én pedig unatkoztam. De aztán rájöttem, hogy csak kíváncsi volt, és minden elbűvölte, amit nem tudott biztosra. Meghallgatott mindent, amit a kezdetektől fogva mondtam neki. Legtöbben figyelmen kívül hagytak és nem tettek egy második pillantást, de Ő legalább szánt rám időt a napjából. Gondoskodó volt és okos, túlzottan. Egy kicsi tűz is volt benne, mármint, magától meglépett egy sorozatgyilkos elől. Ezt rajzolta ki nekem, azt gondolom, ez volt az ő tüze. És az idő, amit vele töltöttem, rájöttem, hogy elfelejtettem, milyen érzés is szerelembe esni, és elvesztettem ezt az érzést.

* Rose szemszöge*

A szörnyű események, amik csak néhány napja történtek James otthonában, nem tudtam megállítani az újrajátszásukat az elmémben. Az emlékek időnként eltompultak, de még mindig nem tudom csökkenteni a gondolatokat. Még sohasem féltem annyira egész életem során és a bénító, sokkló félelem állandóan égnek a gondolataimban. És majdnem ugyan annyira borzalmas volt a tény, hogy akkor ott eltűnt, mint az, hogy nem tudunk semmit a hollétéről.

De csak annyira rejtélyes, hogy az anyja Ms.Hellman szadista volt és ördögi, de nem hinném hogy annyira, hogy részt vett volna annak a három nőnek a megnyúzásában. Tudatában volt a gonosz tetteinek és nem tudta hogy mit tesz James. A szigorú szabályaival és intoleranciájával, de tudta megbocsátani fiának a három nő meggyilkolását. De még mindig nem akartam az lenni, aki közli vele, mert valahogy nem gondoltam, hogy túlzottan jól sülne el a dolog. Ha nem hisz nekem, volt egy rossz érzésem, hogy meggyanúsítani a fiát a gyilkossággal lett volna az utolsó dobás, és kirúgott volna. Amikor befejeztem a beszélgetést Kelseyvel csak visszamentem Lori irodájába, ami igazából minden volt, amit tenni tudtam. Kérdeztem őt Cynthiával kapcsolatban, és nem igazán volt semmi, amivel őrizetbe tudtam volna vetetni Jamest, a munka utánig, amikor elmentek a rendőrségre. Tehát most csak végeztem a munkám.

Belépéskor Lori az asztalánál ült, egy beteget vizsgált, akit azt hiszem Abigailnek hívtak. Egyenruhában volt, a fejét lógatta szőke haja az arcába hullott. Lori egy tűt tartott az alkarján, belefecskendezve néhány féle gyógyszert a vénájába. A fal mellett állt egy őr, valószínűleg az, aki idehozta Abigailt.

- Rendben, végeztünk is. - mondta Lori, ahogy elvette a tűt a lány bőrétől. Megragadott egy kötszert és elhelyezte az aprócska metszésen. - Visszaviheted őt a cellájába. - az őr bólintott és megragadta a beteg karját míg én elálltam az útból Lorihoz sétálva.
- Sajnálom, késtem. - kértem bocsánatot.
- Semmi baj, kedves.

Mosolyogtam és helyet foglaltam az asztala másik oldalánál, elkezdtem a munkát, elvettem egy adag papírt hogy végre segíteni tudjak Lorinak. Elvettem egy tollat és értéktelen információkat kezdtem el irkálni a betegektől kezdve a gyógyszerekig. Nagyjából három oldalnál járhattam, amikor Lori beszélni kezdett.
- Szóval, hogy vagy Rose? - minden egyes nap megkérdezte, de nem bántam.
- Rendben vagyok, azt hiszem. Csak mostanában nagyon sok dolog történik. - mondtam őszintén. Bólintott.
- Mint mi? - tudtam, hogy csak beszélgetni próbált, de amit kérdezett, az elég sok időt venne igénybe.
- Hosszú történet, bízz bennem.
- Van köze a történetnek ahhoz, ami a csuklóddal történt? - zavartan és meglepetten néztem fel rá. - Láttam rajta a zúzódásokat tegnap és aggódtam miattuk, de nem volt sok időm hogy kérdezzek.

Letettem a tollat, amivel írtam és tekintetem találkozott az ő ráncos szemeivel. A tegnapi dolga miatt tudtam, hogy megbízható. Ha elmondom neki, hogy mi történt, biztos voltam benne, hogy senkinek sem mondaná el. Talán még segítene is nekem eldönteni, hogy mit kellene tennem. Ráadásul, jó lett volna, ha van még valaki, aki tud Harry ártatlanságáról rajtam kívül.

- Nos - kezdtem - Én, uhm.. volt egy kis incidens. - Lori bólintott hogy folytassam. - Ismered azt az őrt, Jamest? - kérdeztem.
- Oh, igen. Ms.Hellman fia, ugye? Aranyos srác.  - Majdnem nevettem a megszólalásán.
- Igen, én is ezt gondoltam. Elmentem a házába egyik este, és elsőre minden rendben volt. De aztán csak felkent engem a falra és megragadta a csuklómat, és ez okozta a zúzódásokat.
Lori lihegett, szemei megteltek aggodalommal.
- Tényleg, miért, mi történt?
- Ezt kicsit nehezebb elmagyarázni, de alapvetően bevallotta Harry gyilkosságait és azt mondta, ő volt az, aki megkínozta azokat a nőket, és aztán megpróbált engem a következő áldozatává tenni. De elfutottam mielőtt még bármit is tenni tudott volna. - próbáltam olyan rövidre fogni, amennyire csak lehetséges volt, nem akartam átélni újra a borzalmas részleteket. Nem akartam még egyszer, hiszen elég volt egyszer is átélni. Ez talán sok lenne Lorinak, hiszem belegondolva, már elég hosszú ideje itt van. Arca figyelmes volt, ahogy az előtte lévő asztalt fürkészte. Vártam és vártam, de a csend örökkévalóságnak tűnt, mielőtt végre megszólalt.
- Hosszú ideje dolgozom a Wickendalen, és tudom a különbséget egy őrült és egy épelméjű ember közt. Mindig is éreztem, hogy Harry nem volt bolond; valahogyan tudtam, hogy nem tudna ártani egy nőnek, mint az. - bólintottam, csendben megköszönve Istennek Lori bölcsességét - Én csak nem tudom elhinni, hogy James az , aki ezt tette. Rose, el kell menned a rendőrségre.
Lori alig fejezte be a mondanivalóját, amikor is az ajtó kinyílt, és egy harmadik személy lépett be rajta.
- Elmenni a rendőrségre mi miatt?

A dühtől a hangjában kirázott a hideg, és azonnal tudtam, hogy ki az. Megfordultam és megláttam Ms.Hellmant az ajtóban, és ezzel beigazolódott a gyanúm.

- Rose, el kell mondanod neki. Ez komoly. - suttogta Lori.
- Elmondani mit? - kérdezte Ms.Hellman. Nos, azt hiszem, nem igazán van választásom.
- Ez, uhm.. A fiadról van szó.

Ms.Hellman arca kemény lett, szemei összeszűkültek. Abban a pillanatban tudtam, hogy tudott a fia szörnyű tetteiről, mert a zavar alatt, az arcán idegesség ült. - Gyere velem, Rose, így tudunk kettesben beszélgetni.

Követtem az utasításait és felálltam, követtem őt az ajtón át. Az iroda mellett maradtunk, nem mentünk túl messzire, de Ms.Hellman biztosra ment, hogy senki sem lát minket, mielőtt beszéltem..

- Nézze, nem tudom, honnan tud a dologról, de James....nem az, akinek gondoloja.
- Hmm - mondta, egy állandó leereszkedő vigyor ült száján. - Nos, ki ő, akkor?
- Ő az egyik, aki meggyilkolta azokat a nőket. Megtámadott engem két estével ezelőtt, Ms.Hellman. a falnak szegezett, és aztán azt mondta, én leszek a következő áldozata.
A vigyora átment egy vidám mosolyba és tulajdonképpen röhögött rajtam, a leereszkedő főlénye felháborító volt. - Így van ez? - kérdezte gúnyosan.

- Igen - kiáltottam fel. - Nézze a zúzódásokat.
- Biztos vagy benne, hogy ezek a zúzódások nem akkor keletkeztek, amikor Harry megtámadott téged?
- Harry ártatlan, és maga tudja! - már szinte ordibáltam vele - És el fogok menni a rendőrségre, akár hiszel nekem, akár nem!
Úgy tűnt, a frusztrációm csak még vidámabbá tette őt. - Rose, le kell nyugodnod. Azt gondolom, zavarodott vagy; biztos vagy benne, hogy rendben vagy?


* Harry szemszöge *

A megszokott asztal aminél Rose és én ültünk, elhagyatott volt, csak én voltam ott és egy csomó kártya. Az egyetlen dolog amit figyeltem, a többi beteg és az őrök. Körbenézve láttam, hogy a legtöbb őr egymással fecserészik, míg a betegek magukkal vagy éppen a kajával társalogtak. Csoportokban voltak és jelentéktelen dolgoktól kezdve a sarok kajákig beszélgettek. Talán nem is értették, mit mond a másik, amíg eszmecserét tartottak, vagy talán csak szórakoztatták egymást.

A szemeim bolyongtak egy apró, törékeny nőre a legtávolabbi bal sarokban, amikor észrevettem egy változást. A feje lefelé volt, a tálcáját nézte, majd felnézett a büfé ajtajára. És a férfi is mellette az asztalnál, és a mellette lévő csoport is. Követtem mindenki tekintetét, hogy észrevegyem, két őr sétál befelé az ajtón egymás mellett. És volt valaki mögöttük.

Ritka volt ilyenféle belépést látni, és valami furcsa volt benne. Egyedül azt jelenthette, hogy egy új beteg érkezik. Az őrök mögött testek zöme volt, és elkaptam egy apró pillantás attól az akárkitől, aki mögöttük volt. Egy darab világos kék egyenruha, sötét hajjal borított fej, egy gyors pillantás a személy apró termetére. De ahogy az őrök lassan megoszlottak, csatlakozva a védelmi falhoz a többiekhez. Ekkor láthattam az új beteget teljes egészében, a szívem hevesen vert a mellkasomban, a lélegzetem felgyorsult az aggodalom és a düh miatt.

Rose volt az.
-