24.Fejezet

*Ms. Hellman szemszöge*

James Robert Hellman volt az apám. Huszonhárom éves volt, mikor az anyám megszült, ő akkor húsz volt.
Mikor betöltöttem a tizenhatot, anya máshogy kezdett el viselkedni. Olyan dolgokat mondott, amelyek nem voltak ésszerűek. Agresszívan viselkedett néhány dologgal kapcsolatban, ami az apám és az én számomra is meghatározatlan volt. Olyan dolgokról beszélt, amelyek nem voltak, és könnyedén megfeledkezett a friss dolgokról. Először nehéz volt észrevenni; egy furcsa mondat itt, egy váratlan kiáltás ott. De hamarosan sokkal rosszabbra fordult, és én elmenekültem. Tizenhét évesen hagytam egy üzenetet az apámnak, és elmentem máshová élni.
Tizenkilenc évesen tértem haza, az apán „projektje” közepén. Nem talált anyámnak semmiféle helybéli helyet, ahová mehetett volna, és komoly segítséget kapott volna, szóval létrehozott egy helyet. Wickendale Elmegyógyintézet a Bűnösen Elmebetegeknek. Célja az volt, hogy létrehozzon egy biztonságos helyet a mentálisan betegeknek, hogy segítsen nekik. Abban, hogy miért kegyetlen emberekre specializálta, soha nem voltam biztos.
Tíz évvel később meghalt egy borzasztó balesetben, és az anyám rövidesen azután öngyilkosságot követett el. Miután az apám elment, én maradtam, hogy átvegyem a pozícióját, mint igazgató. Szerettem a munkám erejét és tekintélyét; az egész intézmény az én kezeimben volt. De a pozícióval nyomás is járt. Úgy éreztem, büszkévé kell tennem az apám. Emiatt az ok miatt szigorú utasításokat hoztam. A hely szemeivé és füleivé váltam. Ismertem minden sarkot, minden pácienst, minden alkalmazottat. Biztosra mentem, hogy nem voltak újságírók, vagy látogatók, akik nem tartoztak a családtagok közé, a kinti világból semmi sem befolyásolhatta azt, hogyan futtatom a dolgokat.
De ebben a látszólag jól működő Wickenale-ben néhány dolog megcsúszott, és néhány kis dolog gyanús lett. Általában a megkérdőjelezhetők a tanácstalan alkalmazottak voltak, akiket könnyű volt megfenyegetni, és megfélemlíteni. De Rose más történet volt. Eltakarítottam a kis barátját, és tudtára adtam a lehetséges következményeknek, bármiféle rossz eseménynek. De még így is próbálta a nyomozót játszani, még mindig „jó embernek” látta Harry-t, még mindig le akarta csukatni James-t, és fel akarta fedni a Wickendale-t az árulóinak. És a korábbi összetűzésünkben, előrevetítette a pusztító jövőt.
A riporterek és alkalmazottak kíváncsiságának hirtelen növekedéséből tudtam, hogy az intézet falaiba épített rétegek egyesével bomlanak le. És ha Rose elment a rendőrségre, az egész össze fog dőlni. Rájönnének, mit csinálunk itt, és az lenne az utolsó szalmaszál; az apám álma összedőlne, és engem hibáztatnának.
Az egyetlen mód, hogy elkerüljem ezt az volt, hogy szemmel tartom, és távol a zsaruktól, ha berakom őt az intézetbe. Tisztában voltam vele, hogy ez csak megemeli a gyanúját, és több kérdéseket idéz, de legalább késleltette a napot, mikor a fiamat bebörtönöznék.
Ő volt mindenem, amim maradt. Bár attól a naptól tudtam, hogy nincs valami rendben vele, mióta megszületett. Már gyerekként sem volt a legjobb. A folyamatos bűnei borzasztóak
voltak, sorozatgyilkos volt, tudtam. Csak soha nem akartam szembenézni vele, ezért figyelmen kívül hagytam a problémát. Természetesen nem bocsátottam meg a cselekedeteit, de nem én leszek az, aki börtönbe dobja. Távol kellett őt tartanom onnan. Gyilkos vagy sem, egy börtön vagy egy elmegyógyintézet nem az én fiamnak való hely volt.
Ez a pontos ok, amiért mindenkinek azt mondom, hogy Rose egy egyedüli alkalmazott. Különcnek tűnt, főleg akkor, mikor elkezdett Harry-vel beszélgetni. Az őrök is látták, hogy egy páciens és alkalmazott együtt nem volt helyes. Egy épelméjű ember sem tudna beleszeretni egy elmebeteg férfibe, aki megnyúzott három nőt. A lány beteg volt, ez volt az egyetlen magyarázat. Az itt dolgozás csupán mélyítette az elmebajt, ami benne volt, és végre elérte a törés pontját. Mikor próbáltam vele beszélni a folyosón, nem a Wickendale felfedésével kapcsolatos dolgokat kiabált, hanem gyilkossággal kapcsolatosakat. Még az arcomat is megpróbálta megkaparni, de csupán egy karcolás sikerült neki. Úgy gondoltam a legjobb, ha azonnal bezárom; ez volt a legjobb hely számára, nem volt értelme átszállítani őt máshová. Ha mások elhitték a történetem, és nem értem, miért ne tennék, akkor az a lány hosszú ideig lesz bezárva ebbe az intézetbe.
Üdvözöllek a Wickendale-ben, Rose Winters.

*Harry szemszöge*

Az első reakcióm nem a szomorúság volt, nem félelem, nem harag. Kezeim nem szorultak ökölbe, és a szívem dobogása nem volt hallható akkori állapotomban. Eleinte nem éreztem semmit.
Talán az előttem levő látvány még nem ugrott be, vagy talán a szívem teljesen megállt. De túl döbbent és sokkolt voltam, hogy észrevegyem. Beletelt egy kis időbe, hogy feldolgozzam, mit látok, mármint a kép ott volt, de még nem kapcsolódott egy összefüggő gondolathoz. Nem lehetett itt, hallucináció volt, egy álom. Egy borzasztó rémálom, mint azok, amik nyugtalan álmom vadásszák minden éjszakán. Hamarosan fel fogok ébredni, és ő pedig abban a szörnyű nővéreknek való ruhában lesz, haja pedig egy szoros kontyban lesz, ahogy egy asztalnál ül, egy pakli kártyával, vagy Clue játékkal, mint minden nap.
Pislogtam, és megfordultam, összeszorítottam a szemeim, aztán újra kinyitottam őket; de Rose maradt. Ott állt, alsó ajkával a fogai közt, jobb kezével idegesen tartotta a bal karját. Nagy aggódó szemekkel pásztázta a szobát. Félt, meg tudtam mondani. Emlékeztem, hogy én is ugyanígy éreztem először, mikor megérkeztem ide. Végre ijedt szemei találkoztak enyéimmel, tágak voltak és nyugtalanok, mintha arra kérlelnének segíts.
És aztán éreztem. A valóság gyomron vágott, mint amikor a levegőt kiütik belőled, csak sokkal rosszabb. A torkom kiszáradt, és a tüdőm küszködött a levegő után. A gyomrom megfordult, a kezeim ökölbe szorultak, az állkapcsom összeszorult. A szoba forogni kezdett, és kérdések végtelen hulláma öntötte el az elmém. Nem kellett volna páciensként itt lennie. Nem kellett volna, Rose nem volt őrült.
De mégis itt volt. Nem tudtam mikor, nem tudtam, miért, nem tudtam hogyan, és nem tudtam mit kezdjek vele. De tudtam, hogy aggódtam miatta. Komolyan lebasztam, hogy Rose nem tudott kijuttatni innen, vagy, hogy a Wickendale-ben kell maradnom, kitudja meddig. Ami megijesztett, az a tény volt, hogy akármilyen borzalmak rejtőznek ennek az épületnek a sarkaiban, Rose is tapasztalni fogja őket. Sokkal sebezhetőbb volt, mint én, sokkal alacsonyabb, és sokkal naivabb. Nincs mód, hogy kibírná ezen a helyen.
A félelemmel együtt a düh is nőtt bennem. Nem volt rá kibaszott joguk, hogy betegyék őt ide. Nem volt gyilkos, sem őrült; tiszta volt, ártatlan volt. Ez nem volt igazságos neki, ez az egész az én hibám volt. Ha én nem lennék, akkor ő sem lenne itt. De itt volt, és nem volt semmi, amit tehettem volna ellene. Csak néznem kellett, ahogy az egyenruhája „őrültnek” titulálta őt, a többiekkel együtt a szobában, ahogy leült az egyetlen üres asztalhoz a távoli sarokban. De még a gondolat, hogy valójában páciensnek számított, még mindig nem volt biztos, és a kapcsolat még mindig nem volt teljes közte és a Wickendale között. Még mindig úgy éreztem, mintha egy hallucináció lenne, annak ellenére, hogy tudtam, nem az volt. Talán az ellentét volt közte és az egész szoba között. A tiszta bőre, és finom vonásai kitűntek a sötét, mocskos falaktól mögüle. Ő sokkal tisztább is volt, mint mások, sokkal szebb. És nem én voltam az egyetlen, aki úgy tűnt, észrevette. Néhány férfi beteg kezdte el felmérni a meglepően csinos, új lányt.
Istenem, esküszöm, ha valaki itt megérinti őt, kiverem a kibaszott szart belőlük. Minden egyes személytől, aki alakját nézte, egyre idegesebb lettem. Csak ült ott egyedül, aggódott, és sebezhető volt. Akárki megközelíthette őt bármelyik pillanatban, vagy felcsúsztathatta kezét a combján, ahogy én tettem röviddel azután, hogy találkoztunk. Akármelyik ember olyan könnyedén uralkodhatott fölötte.
Basszus, nem tudtam elviselni többé; korbácsoljon meg Ms. Hellman, nem érdekel. Elhúzódtam az asztaltól egy kis nyikorgással, majd gyorsan Rose-hoz sétáltam, és becsusszantam mellé, mielőtt másvalaki meg tudta volna tenni. – Rose, mi a franc történt veled? – kérdeztem, mielőtt még felnézhetett volna. – Miért vagy itt bent?
- Harry – szinte suttogta. – Nem láthatnak meg hozzám beszélni, nem akarom, hogy újra bajod essen. Ms. Hellman…
- Lebaszom, mit csinál Ms. Hellman. Csak mondd el, mi történt.
Idegesen körülnézett, mintha félne valamitől, amit nem tudtam azonosítani. Szemei egy panorámán voltak, ami messze volt. – Rose – mondtam gyengéden. – Rose, nézz rám – a kezéért nyúltam az asztal alatt, és mikor bőröm érintette övét, szemei végre visszatértek hozzám. A kék és zöld lehetetlen keveréke között voltak, egyik szín sem dominált jobban, mint a másik. Aggódással voltak megtelve, de sokkal megnyugtatóbbak voltak, mint előzőleg, mikor rajtam tartotta őket. – Renden lesz, megígérem. Csak mondd el, mi történt – eltekintve a dühömtől és félelmemtől, igyekeztem nyugodt maradni miatta, mivel tudtam, hogy ugyanazt érezte, mint amit én, de százszorosan rosszabbul. A kiborulás csak rátenne egy lapáttal a stresszre.
- Lori látta a csuklómon levő sebeket James-től, és kérdezett róluk…csak mi ketten voltunk a szobában, szóval elmondtam neki mit tett néhány éjszakával ezelőtt, és gondolom Ms. Hellman kihallgatta. Berontott a szobába, és megkért, hogy tudnánk-e négyszemközt beszélni. Így kimentünk a folyosóra, és én…én elmondtam neki, mi történt James-el és hogy el fogok menni a rendőrségre.
- Basszus, Rose – sóhajtottam.
- Tudom, tudom. Hülyeség volt. De azt hittem, egy kicsit fenyegetőnek érzi, vagy legalább megfontolja, amit mondtam, nem tudtam, hogy egy kibaszott elmegyógyintézetbe fog miatta dobni!
Rosszallóan ráztam a fejem, egyetértve Rose-al. Nem csak hogy Ms. Hellman védte a fiát, amiért megnyúzott három nőt, de olyan messzire ment, hogy bedobott valakit egy elmegyógyintézetbe azért, mert el akart emiatt menni a rendőrségre. – Az istenit. Mit fogunk most csinálni? – kérdeztem főként magamtól.
- Nem tudom – mondta Rose, hangja vereséggel volt kapcsolódva. – Annyira sajnálom, Harry. Egy idióta vagyok. Ki kellett volna szabadítsalak innen, és most nézd meg, hol vagyok. Nincs módja, hogy segíthetek, és ez nem igazságos számodra, mert sokkal jobbat érdemelsz, mint ez…
Félbeszakítottam, mikor hangja elcsuklott, és könnyek kezdtek gyűlni a szemeiben. – Semmi baj, nem a te hibád. Nem tudhattad, hogy ezt fogja csinálni.
Rose bólintott, de mikor pislantott, egy könnycsepp pottyant az arcára. Nagyjából mindenen sírt, de még mindig úgy gondoltam, erős, olyan értelemben, hogy kibírta az érzelmi szituációkat egyetlen panasz nélkül, és keresztülment rajta még akkor is, ha félt.
- Gyere ide – motyogtam, elvéve kezem az övétől, csakhogy karjaim kis teste köré fonjam. Ezúttal nem volt tétovázás, ahogy megfordult, és hozzám bújt, arcát pedig a mellkasomba fúrta, miközben karja a derekamon pihent. Körülnéztem, hogy lássam az őröket, akik nem figyeltek ránk, annyira, és ha mégis, nem úgy tűntek, mint akiket érdekli. Valószínűleg nem volt olyan nagy dolog, hogy most együtt vagyunk, figyelembe véve, hogy mindketten páciensek voltunk, és nem számított, mit csinálunk; egyébként is mindenki azt gondolta, hogy őrültek vagyunk.
- Harry? – kérdezte.
- Igen?
Hangja elhalkult, csupán alig egy suttogássá. – Félek.
Ez volt minden, amit éreztem, de nem akartam bevallani két szóba sűrítve. – Ne tedd. Ígérem, hogy találunk kiutat. De addig az életem árán védelek meg, Rose. Egyszer elvesztettem Emily-t; téged nem foglak – éreztem, ahogy bólint az egyenruhám anyagán, de nem mondott semmit; ismerve őt, valószínűleg még mindig sírt.
Végül mindketten elhúzódtunk, mivel nem akartuk felhívni az őrök figyelmét, bár még mindig fogtam a kezét az asztal alatt. De észrevettem, hogy Rose nem viselt bilincseket; általában az első két hétben a páciensek mindig viseltek bilincseket, a biztonság kedvéért. De Rose nem. Valószínűleg, mert Ms. Hellman tudta, hogy ártalmatlan, és nem akart elvesztegetni egy párat.
Nincs rá mód, hogy ezt megússza. Rose és én így vagy úgy ki fogunk jutni a Wickendale-ből, és börtönbe vágjuk a seggét, ha megtettük.
A büfé ajtaja kinyitódott, ezzel visszatérítve a valóságba, ahogy egy újabb őr lépett be a szobába. Általában semmit nem gondolnék róla, de ez a bizonyos személy más volt. Nem csak egy őr volt; James volt az.
És mikor a távoli falhoz állt, s vigyorgott, miközben végigmérte Rose-t, rájöttem, hogy a megvédése mennyire nehéz feladat lesz.