21. Fejezet

Sötét karikák rajzolódtak fáradt szemek alá, és a hosszú haj összegubancolódott, ahogyan lógott. Az ajkak remegtek a reszkető kezekkel. Könnyek fenyegetve öntötték el a kipirult orcákat. A finom vonások átalakultak félelemmé és bánattá. És akkor végül a könnyek vékony patakokban indultak meg, ahogy a tükör felé fordultam, a képem szerteszakadt. Az alkalmazottak és látogatók fürdője gondozott volt, mint ahogyan a többi nyilvános tér az intézetben.  Tisztességet-munkát végeztek, ami jó benyomást keltett arról, hogy az épület jól kezelt volt, akár csak a betegek. De a zárt ajtók mögött horror terjed, akik kelék bátrak voltak ahhoz, hogy keressék őket.

És akartam e vagy sem, láttam az igazságot a Wickendaleről. Tisztában voltam vele, hogy mit tehet veled ez a hely, és hogy mit tett Harryvel. Ms.Hellman felhasította a bőrét egy ostorral, és James eltett láb alól két embert, akikkel törődött. El kellett volna mennem a rendőrségre, és akkor talán már mind a ketten a rendőrségen lennénk és kikérdeznék őket, ehelyett több fájdalmat okoznak olyanoknak, akik nem érdemelték meg. Valószínűleg azért vonakodtam, mert féltem. Féltem, hogy James messzebbre menne, hogy megölhessen engem, ha megtudta volna, hogy elmentem a rendőrségre. Hamar megszabadult volna tőlem, így nem tudtam volna elmesélni több történetet. De többé már nem érdekelt. Be kellett őt zárni, ahelyett hogy időt adnék neki, hogy eltakarítsa a nyomait.

Holnap. El kellene mennem a rendőrségre munka után, holnap; nem álltam készen ma egy kihallgatásra. És Ms.Hellman, fogalmam sem volt, hogy mit kellene tenni vele. Ha részt vett James bűnügyeiben, az bűnrészessé teszi őt. De ha nem, akkor is azt akartam, hogy zárják el őt is. Nem annyira az ostorozás miatt, amióta jól tudtam, hogy ez egy elfogadott büntetésmód más intézményekben is. De ez volt a tény, amit tett Harryvel. Mert valahogyan tudtam, hogy tudatában volt Harry ártatlanságának. Mindig is tudatában volt. Nem rá vallott, hogy kihagyna ilyen fontos információkat. De ördög volt, csak ahogyan a fia is.  Minden egyes mozdulatában érezhető volt a cinikus főlénye, mintha mindenkit alá akart volna ásni, aki nem ő volt. Ugyan olyan rideg volt, mint a fagyos kék tekintete.

És most, Harry egyedül volt, vele és Rosemaryvel szenvedett. Nem számít, milyen keményen próbáltam elmerülni a gondolataimban, hogy mit kéne következőnek tennem, nem tudtam kiverni a fejemből Harry véres hátát és rekedt sikolyait. És az a kép volt az egyedül az első dolog, amit tettek vele. Nem szabadott volna hagynom, hogy elvigye az egész balhét, azért ami történt. Okosnak kellett volna lennem, és visszafogni magam a csóktól, és akkor talán nem lennénk ebben a zűrzavarban. De megtettem, és most újra és újra ostorozták őt, ahogyan a jelek növekedtek a hátán. A gondolat beteggé tette a gyomromat.

 A kifejezés még sosem volt ennyire szó szerinti, ahogyan berontottam a legközelebbi mosdóba, belehánytam a WC-be. Fel tudtam idézni magamban, hogy néhány hete ugyan ebben a pozícióban voltam. Ugh, az itt történő munka lerombolt engem, tudtam hogy ezt tette. Ki kellett jutnom. De elsőként Harryt kellett kijuttatnom innen. Igazságtalan lenne, ha lelépnék anélkül, hogy szabaddá tenném, hagyni őt itt szenvedni örökre. Én voltam az egyetlen, aki ismerte a történetét, és valószínűleg az egyetlen a Wickendalen, aki elhitte.

Lehúztam a WC-t és felálltam a kuporodott helyzetemből kiegyenesítve az egyenruhámat. Most, hogy megvolt az aprócska ’üzemzavarom’, a kérdés az volt, hogy mit tegyek következőnek. Már próbálkoztam Ms.Hellman iroda ajtajának verésével, miután az őrök kidobtak engem, de ez nem bizonyította a lélekjelenlétemet és az ép eszemet, szóval úgy gondoltam a legjobb lesz, ha abbahagyom.  A másik lehetőség az volt, hogy elmegyek Lori irodájába és a szokásos módon viselkedem; mintha semmi sem történt volna. Mármint, ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Miután kiöblítettem a számat és lefröcsköltem egy kis vízzel az arcomat, felkötöttem a hajamat egy copfba, majd elhagytam a pihenőszobát.

A séta a nővéri irodáig túl hosszú volt, mintha az idő lassabb lett volna. Teljesen egyedül hagyva engem az idővel és a gondolataimmal. Természetesen, főként Harryre gondoltam.  Reméltem, hogy rendben van. Nagyon édes és lovagias volt tőle, hogy vállalta a teljes felelősséget a történtekért. Tényleg, bár, az én hibám volt. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. De nem voltam, és most itt voltam. Végighúztam a lábamat a hideg padlón, betegesen aggódtam Harryért, akit éppen ostoroznak, én pedig semmit sem tudtam tenni.

Végre beértem az irodába, ami egy örökkévalóságnak tűnt, Lori a megszokott pozíciójában ült az asztalánál. Felnézett, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót.

- Szia, Rose. – üdvözölt engem törékeny hangján.

- Szia – válaszoltam, végigsétáltam, majd helyet foglaltam egy kórházi ágy szélén. – Szóval, uh, van valami, amiben segíthetek neked?

Csak nemlegesen megrázta a fejét, majd visszanézett az akármilyen papírmunkájára, ami előtte hevert. Miután a csend kísértetiessé vált, egy bizonyos aggodalom lógott a levegőben, mintha ott lettek volna a kimondásra szánt szavak, de egyikőnk sem akarta volna kimondani.

- Jól vagy, Rose? – kérdezte végül Lori lerakva a tollát és szembefordult felem.

Zavarodottan sóhajtottam a kérdésén, de végül válaszoltam. – Igen, miért?

- Oh, nem tudom, csak egy úgy tűnt mintha egy kicsit.. ki lennél.

Reméltem, hogy nem volt egyértelmű, de látszólag nem volt titok, hogy valami miatt nem voltam rendben.

- Jól vagyok. – biztosítottam magamra öltve a leghihetőbb hamis mosolyomat, hogy elkerüljem a további kérdéseket.

- Rendben. – mondta, bár nem úgy tűnt, mint aki elhitte volna. – De emlékezz, hogy bármi van, nyugodtan fordulhatsz hozzám. Tudom, hogy néha ez a munka betesz az embereknek. – a kijelentése általános volt, de ahogy mondta, az több jelentőséget hordozott. Talán tudta, legalábbis részben, hogy néhány hitvány dolog történik a Wickendalen. Elnézve a ráncos kezeit, görnyedt hátát, ősz haját, és fáradtsággal töltött szemeit, rájöttem, hogy régebb óta itt dolgozik, mint bárki más. Legalábbis tudnia kell, mekkora ribanc is Ms.Hellman. Pokolba, talán tud a lehetséges agyműtétekről, és hogy mi is történt Cynthiával. Tudhatja a módját annak, hogy Harryt kijuttassam innen. Legalább lennie kell egy ötletének, habár ritkán, de szabadítottak fel elítélt betegeket, akárcsak Harry. És biztos voltam benne, hogy tanúja volt.

Kísértésbe estem, hogy kérdezzem őt a dologról, de befogtam a számat. Mert megkérdezni jelentette a történetem nagy részének elmesélését. Senki sem tudott Harry ártatlanságáról, leszámítva engem és őt, és habár Lori bölcsnek tűnt, nem tudtam, hogy hinne e nekem. Ráadásul, immáron Kelseyvel éltem, és ő hozott engem munkából és vitt haza, hogy elkerüljem a találkozást Jamessel, nem akartam teher lenni több ember számára. Szóval, azt gondoltam a legjobb dolog, ha csendben maradok.  – Oké, köszönöm. – volt minden, amit mondtam.

De végül egy kérdés eszembe jutott. – Lori?

- Igen? – kérdezte, nem nézett fel az asztaláról.

- Uhm, hova szoktak menni a páciensek, miután…megostorozták őket?

Ekkor már felnézett. -  Nos…általában felhozzák őket ide, hogy biztosra menjünk, minden vágás és seb mind ki legyen tisztítva.

- Oh. – ez volt minden, amit válaszolni tudtam. A gyomromban csökkent a rettegés. Kétségbeesetten újra látni akartam Harryt, de nem úgy, ahogy néhány perce akartam. Inkább előbb, mint utóbb, mert a büntetése tartósabb volt, mint általában. Minden egyes eltelt perccel egyre nagyobb lett a csomó a gyomromban, a csend és a jelen tompasága ösztönzött, hogy ne gondoljak másra, csakis Harryre. Szemezni az órával, nézni, ahogyan telnek a percek, nem segített az idő gyorsabb múlásában, de ez volt az egyetlen, amit tehettem. Tizenöt perce volt, hogy elhagytam Ms.Hellman irodáját. Négyszeresnek tűnt, de ez a tizenöt perc is túl hosszú volt, figyelembe véve a fájdalmat, amit Harrynek el kell viselnie.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, Lorival mind a ketten megugrottunk, mind a ketten talpon voltunk másodperc alatt. Brian volt az első, aki belépett, összeszedtem magam, pontosan tudtam, kinek kellett mögötte lennie.

Az őr félreállt, ahogy belépett. Szótlanul lépett be a szobába, megragadva mindenki figyelmét. Sosem volt ugyan az a bizonyos kinézet és vonás, ami elragadta a tekinteteket, a teljessége volt. Minden egyes személy érdeklődése és figyelme rá és a gyönyörűségére irányult, testének minden részén végigsöpört a báj és a sárm. De ebben az időben nem bámultuk, a csábítóan jó kinézete vagy a magabiztossága miatt. Most, a sötétvörös vérfoltok miatt az egyenruhája hátulján. Az izzadtság miatt homlokára tapadó hajszálak miatt. A fáradt teste, a félig becsukott szeme miatt, ami általában világos és életteli, eleven.

- Ültesd le oda. – mondta Lori őrjöngő hangon. Brian leültette Harryt az ágyra, felült, de nem beszélt. Tekintetével még mindig a padlót figyelte. – Köszönöm. – mondta Lori Briannek, ahogy elhagyta a szobát.

- Vizsgáljuk meg gyorsan, nagyon sok vért vesztett. – gyorsan dolgozott, lehúzta róla az egyenruháját a derekára. Amint leesett az anyag, eltakartam a számat és zihálni kezdtem, a szörnyű látványtól a könnyek szúrták a szememet. Borzalmas ostor-jelek rajzolódtak végig az egész hátán, számtalan vonalak fájdalma kínozták őt végig. Száraz és friss véres vágások feküdtek bőrében, mintha a bőrszíne átszakadt volna, és helyét mélyvörös vette volna át. Elnézve, úgy harminc sebnek kellett rajta lennie.

El kellett néznem az émelyítő képtől. Kipislogtam a könnycseppeket a szememből, amik végigfolytam orcáimon, szabadon hullottak szemeim sarkaiból. A segítségem hiánya miatt, Lori felém fordult a segítségemet keresve. Látásom égett a könnyektől, de még mindig tisztán láttam gyanakvó tekintetét. Tekintete Harry és köztem cikázott egy mindentudó kifejezéssel, mielőtt beszélni kezdett.

- Rose, ki akarsz menni? Egyedül is meg tudom csinálni, ha akarod.

Azonnal nemlegesen ráztam a fejem, nem elviselve, hogy elhagytam őt egy percre is.

- Rendben, akkor. – mondta – Tudnál neki hozni egy pohár vizet?

Bólintottam és egyenesen a mosogatóhoz sétáltam megragadva az egyik papír poharat. Szemben voltam Harryvel, erről az oldalról sokkal kevésbé volt szörnyű. A látvány egyszerre törte össze és melengette a szívemet. Fáradtnak tűnt, néhány hajtincse még mindig a homlokára volt tapadva, az általában kifogásolhatatlan testtartása most lomha volt. Haja szétzilált fürtökben volt, néhány folt vér látható volt az oldalán. Széles mellkasa és izmos kockáin tisztán látszódtak mélyvörös foltok, bőre száraz volt, néhány csepp verejték futott végig bőrén. Felnéztem az arcára, smaragd szemeivel engem fürkészett. Annyira oda akartam hozzá futni és megölelni őt, végigfuttatni ujjaimat a haján, megnyugtatni őt minden módon, ahogy tudtam. De Lori valószínűleg nem bocsájtotta volna meg az ilyesfajta viselkedés ilyen körülmények közt, és most sokkal fontosabb volt biztosra menni, hogy fizikálisan teljesen jól van. Odasétáltam hozzá, odaadtam neki a poharat, tekintetem nem vált el övétől. 

- Köszönöm. – krákogta, hangja rekedt volt a korábbi kiáltásoktól és sikolyoktól. Ajkai találkoztam a pohárral, lassan kortyolgatta tartamát. Fura volt foglalkozni vele, szembe a többi beteggel. Legtöbbjük visítozni, ütögetne, vagy képen öntött volna a pohár vízzel. De Harry, a gondatlanságát és szarkazmusságát leszámítva, sértetlensége és bátorsága volt. Nem olyan volt, mint egy itteni másik beteg. Biztos voltam benne, Lorinak észre kellett vennie, habár nem mondott semmit erről.

El kellett szakítanom tekintetemet az övétől, inkább átvezette hátára, megragadtam a fertőtlenítőt és a kötszert, az ágra pakoltam őket mellé. Lori elé toltam egy széket, majd én is leültem, egy vászonhoz hasonló bőrt láttam, amit piros csíkokkal festettek. Csendben dolgoztunk, ahogy letöröltük a vért, megtisztítottuk a sebeket, kötszerekkel lefedtük a cafatos bőrét. Sziszegve vette a levegőt Harry, akárhányszor erősebben nyomtuk, érintettük vagy túl sokat fújtunk a fertőtlenítőből. A szobában csend volt, Harry és én beszélni akartunk egymással, de nem Lori jelenléte alatt. Néha apró beszélgetések, jelentéktelen mondatok jelentek meg a szobában, de csend volt. Időt adtam magamnak a gondolkodásra, a gondolataimban elmerültem valamiben. Ha Ms.Hellman nem akar engem és Harryt együtt, miért küldte őt ide? Tudta, hogy itt lennék, és tudta, hogy segíteni fogok majd ellátni a sérüléseit. Ha az elválasztásunk annyira fontos volt neki, amennyire mutatta, akkor nem engedte volna, hogy ide jöjjön. Vagy ez, vagy pedig rám hagyta. De még nem végzett ezekkel a dolgokkal. Úgy tűnt, jobban érdekli a büntetések szolgálása, mintsem biztosra menjen, hogy a bűncselekményünk nem ismétlődik meg. Pokolba, talán mind a kettőnket meg akart büntetni. Talán így akart minket tesztelni, hogy ide engedte Harryt, mintha látni akarta volna, ahogy ismét megszegjük a szabályokat, csak hogy ismét fölénybe kerülhessen velünk szemben. Kegyetlen és fagyos-szívű volt, mint a fia, így nem volt meglepő számomra, ha az volt a célja, hogy lásson engem és Harryt szenvedni. Az idő, amikor állítólag Ms.Hellman kedvelt engem, rövid-életű volt, ahogy most is látszik, az ellenkezőjét érzi.

De Ms.Hellman és gonosz uralmának gondolata a Wickendalen, eltérített egy kicsit Harry véres hátától; a kép tovább rajzolódott könnyek formájában a szememben, amit nem engedtem ki, amíg be nem sétált. Mindig is olyan akartam lenni, akit erősnek gondolnak, vágytam arra, hogy keményen lenyeljem a nyomort , és irányítsam a saját cégem. De mind a hányással, mind a sírással egyértelmű volt, hogy távol állok a vakmerőségtől.

Lori finoman megkísérelt pillantásai tudatták velem, hogy szomorú könnyeim és tiszta félelmem nem volt észrevehetetlen. De nem mondott semmit erről, hanem folytattuk a munkánkat. Az idő elteltével Harry háta lassan teljesen fedetté vált a kötszerek által, én végre befejeztem a sírást. – Rendben, azt hiszem, megvagyunk. – Lori még lekötözött egyet, aztán végeztünk . – Hogy érzed magad, Harry?

Elfordította a fejét, hogy vethessen ránk egy pillantást, meglepődött, hogy törődik vele.  – Szörnyen, de jobban. – Hangja már kevésbé hangzott kuruttyolásnak, visszatért az általános mélysége.

- Jó. – mosolygott Lori ahogy felállt közelebb sétálva hátra. Megragadott valamit, amit nem láttam, de amikor arrébb tolta, megláttam, hogy egy új egyenruha Harrynek, látva, hogy a sajátja vérrel áztatott volt. Megköszönte neki és felvette a ruhát, ami azonos volt az előzővel. A korházi ágy mögé állt, és átvette a tiszta ruháját, amíg én megragadtam a fertőtlenítőszereket és visszahelyeztem őket az eredeti helyükre. Visszatért mielőtt végeztem volna, hogy jól nézzek ki. De nem úgy tűnt, mint aki nézett volna, visszaült az ágyra, mintha túl fáradt lenne ahhoz, hogy álljon.

- Rose? – kérdezte Lori, amíg én kidobtam az utolsó véres anyagot is a szemétbe.

- Igen?

- Szeretnéd, hogy adjak 2 percet nektek egyedül?

Szemöldökömet ráncoltam, ahogy feltette nekem zavarba ejtő kérdését. Egyedül hagyni minket? Tudtam, hogy megvan a megérzése, hogy köztem és Harry közt történik valami, de nem hinném, hogy rendben lenne ezzel. A szemében úgy nézett ki, mintha lenne egy fellángolásom egy sorozat gyilkos iránt, legalábbis ez az, ahogyan mindenki más látta ezt. De talán Lori többet tudott, mint legtöbben. Talán, csak talán, tudhatta, hogy Harry ártatlan. Mármint, olyan régóta itt dolgozik, amire bárki csak emlékezni tudott. Tanújának kellett lennie a legtöbb, Wickendale által rejtegetett horrornak. És emlékszem, azt mondta nekem, hogy a legtöbb itt lévő beteg nem nagyon különbözik tőlünk. A fele társaságnak nem kellett volna bezárva lennie egy börtönben, ezt mondta. Talán tudta az igazságot. Végülis, valakinek kellett a mi oldalunkon is állnia; mindig is kedveltem Lorit.

- Ha nem bánod. – mondtam, egy apró mosoly formálódott arcomon a kedvességére. Visszamosolygott mielőtt felállt a székéről, egyenesen az ajtó felé sétált, majd elhagyta a szobát. – Köszönöm – motyogtam, ahogy elhagyta a szobát.

Felálltam és gyorsan bezártam a hatalmas ajtót biztosra menve, hogy nem leszünk elkapva Ms.Hellman által vagy valamelyik őr által, habár, kételkedtem benne, hogy megpróbálnának bejönni. Minden zavarba ejtő dolog Lori és köztem eltűnt, amint Harry felé fordultam. Most rajtunk kívül senki sem volt a szobában, csak mi ketten. Nem vesztegettem az időt, felé rohantam, a karjaimat nyaka köré fontam, de vigyáztam nehogy megérintsem a hátát. Ennek hatására morgott, azonnal elengedtem. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom. – kértem bocsánatot kétségbeesetten.

- Rendben van. – mondta mosolyogva, már majdnem nevetett egy kicsit.

Kezeim közé vettem Harry arcát bármiféle fájdalom után kutatva. – Nagyon sajnálom. Oh Istenem, Harry, nagyon aggódtam, nagyon sokáig ott tartottak téged, és én próbáltam segíteni, de az őrök kizavartak engem és nem tudtam visszajutni, itt ültem kiborulva amíg vártam, aztán meg akartam kérdezni, hogy rendben vagy e, amikor besétáltál, de Lori ott volt, de tudom, pokolian fájhatott, mármint, még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted, biztos nagyon fájdalmas volt, és én csak…

- Rose – kuncogott Harry megszakítva a monológomat. – Rose, jól vagyok. – meglepett engem, ahogy karjait derekam köré fonta magához húzva. – Mármint, kibaszottul fájt, de jól vagyok.

- Jó. – sóhajtottam. Felálltam az ölelő karjai közt, kezeimet dús hajába vándoroltak. Csak tegnap, ugyan ebben a pozícióban voltunk, de ez alkalommal sokkal hamarabb beleestem. A szeretetem ez iránt a fiú iránt, akiről egyszer azt hittem gyilkos, kezdte kinőni magát szerelemmé. – Nem hinném, hogy tudod, mennyire is hihetetlen vagy, - mondtam csendesen – Harry, amit tettél elképesztő volt.

Arrébb tolt engem az ölelésünkből, csak annyira, hogy teljesen láthasson engem. Apró mosoly formálódott arcán a bókom miatt, de ő semmit sem mondott. És most, hogy az ajtó zárva volt, és csak mi ketten voltunk a szobában, ajkait teljesen enyéimnek préselte ismét. De ez a csók sokkal szenvedélyesebb volt és tüzesebb, mint az előző. Az aggodalmamat és a félelmemet mintha elfeledtette volna velem az ajkainak érzése. Melegek és teltek voltak, nyelve puha volt, ahogy enyémhez simult. Elvált tőlem egy rövidke pillanatra. Karjaimat leakasztottam nyakából, majd lecsúsztak, így újra mellkasán kötöttek ki. Arca néhány centire volt enyémtől, de elég messze volt ahhoz, hogy láthassam azt az elégedett vigyort az ajkain.

- Megtenném újra. – suttogta.

- Mit? Megcsókolni engem, vagy vállalni a felelősséget? – kérdeztem, hangom egyaránt csendes volt.

- Mindkettőt.

És aztán ismét megcsókolt engem.

- Őrült vagy. – mosolyogtam ajkaira.

- Ezt mondja mindenki.

Egy utolsó puszit váltottunk, mielőtt végleg elváltam tőle. Hirtelen beugrott valami, és eléggé fontos volt, meglepődtem, hogy nem jutott eszembe korábban.

- Mi az? – kérdezte Harry észrevéve a gondolat teljes kifejezésemet.

- Semmi, én….én csak, eszembe jutott, hogy ma van a szülinapom.

- Tényleg? – kérdezte, minta annyira tudatában lett volna a dolgoknak, mint én. Bólintottam, úgy tűnt, próbált elrejteni egy mosolyt. – Nem bűncselekmény, de ez egy kibaszott szörnyű módja, hogy megünnepeld a szülinapod.  – kuncogott, úgy tűnt nem vesztett el semmit a büntetése alatt.

Elnevettem magam a megszólalásán, és az az ironikus tény, hogy ezen a napon szórakoznom kellett volna, ajándékokat kapnom és bulit rendeznem. Helyette teljesen az ellenkezője volt.

De a feltételezett ünneplés hamar feledésbe merült, ahogy Harry ajkai megcsókolták orcámat. – Boldog születésnapot, baby.

Habár már hívott engem ez előtt is baby-nek, sosem volt szeretetteljes, mint ahogyan most, orcáim kipirultak szavaira. – Köszönöm. – motyogtam.

Harry vigyorgott a reakciómon, lenézett kezeimre, amik még mindig mellkasán pihentek. Megragadta őket, és egybefonta az ő hatalmas kezeivel, ujjainkat összekulcsolta. A szoba csendes volt, de nem volt szükségünk beszélgetésre. Egy jó fajta csend volt.

Ahelyett, hogy beszéltem volna, csak szemeibe bámultam. Megjelenése bölcs, talán ők voltak a kedvenc dolgaim Harryn. Néha zöld színűk sötétbe fordult, de néha felcsillantak és varázslatosak voltak. Habár a tengerkék volt, ez egy módja volt annak, hogy leírjam szemeit; mint mély smaragdzöld hullámzása. És akármennyire is közhelyesen hangzott,  elég volt egy pillantás és mindent láthattam, amit érzett. Annak ellenére, hogy próbált keménynek és megtörhetetlennek tűnni, kimutatták belső kedvességét és szenvedélyét.

- Egyiket sem érdemled meg. – mondtam, a hangom még mindig suttogásban volt. – Ki foglak szabadítani innen, Harry.

Nem mondott semmit, csak bólintott, el akarta hagyni a Wickendalet, jobban, mint én.

És aztán rájöttem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megígértem. Mert holnap megtenném. Elég volt az ostorozásból, a sírásból, a zűrzavarból és a válaszok kereséséből. Elkezdem őket holnap. Beszélek a rendőrökkel, kérdezgetek Cynthiáról amíg ki nem derül az igazság, és főként, ki akarom juttatni Harryt a Wickendaleről.

De mindezeket sokkal egyszerűbb volt mondani, mint megtenni.