22.Fejezet

Négy hónapja és huszonhat napja vagyok alkalmazottja a Wickendale Mentális Kórház a Bűnösen Őrülteknek intézményben. Nyolc órát dolgoztam egy napon, öt napot a héten. Összesen hétszázhatvan órát. Habár általában mindig hosszú és sivár, az eseménydús percekben, amiket a Wickendalen töltöttem, egy olyan érzés növekedett bennem, amit még sohasem éreztem ezelőtt. És sosem gondoltam, hogy érezhetem; legalábbis, nem egy mentális beteggel. De akár tetszett, akár nem, volt valami, ami nem engedte, hogy együtt legyünk és nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Ha elhagyom ezt a helyet, sohasem fogom tudni megbocsájtani magamnak, hogy hátrahagytam Őt,és tagadhatatlanul volt közöttünk valami, amitől csomókban van a gyomrom, amik tovább növekednek, ha elválok tőle. Szóval maradnom kellett, amíg Ő nem tudott velem jönni.

De azokban az órákban a Wickendalen, amikor megismertem Harryt, én is sok dolgot tanultam. Néhány nem volt túlzottan fontos, mint hogyan tanultam meg megfelelően kitisztítani vágásokat és horzsolásokat vagy hogyan lettem elég képzett öltések alkalmazásához. Néhány dolog nem volt annyira jelentéktelen, mint hogyan kerülj el egy gyilkost. És sokkal fontosabb, tudni, hogy a gyilkos James volt. Tudni, hogy Ms.Hellman volt az anyja. Tudni, hogy Cynthia eltűnt.

Elfogadtam az ismerteket, és lenyeltem minden egyes rejtélyes és szörnyű tényt. De nem az ismeret volt az, amitől féltem. Az ismeret egy olyan dolog volt, amit vagy elfogadunk, vagy megtagadunk, de legalábbis nem maradunk kíváncsiak. Ami ijesztőnek tűnik számunkra a tudatlanság, a végtelen lehetőségek. Mint hogy hol volt James, mit rejtegetett. Nem volt munkában, semmi nyomom sem volt, hogy mire is készülhetett. Még mindig nem tudtam, mi is történt Cynthiával, a kiléte rejtély maradt. Nem tudtam, hogy Norman lassan felébredt a kómájából, hogy felügyelet alatt tartották az orvosi rendelőben. Nem ismertem a többi orvost és nővért, akik részei voltak a szárnynak, és nem voltam benne biztos, kiben bízhatok meg Kelsey és Harry mellett.

A legfontosabb, nem tudtam, hogyan is fogom kijuttatni Harryt a Wickendaleről. És ezek a dolgok megijesztettek. De ott volt a terv mára, ismertté tenni a tudatlanságot, megtalálni a választ a kérdéseimre. Belebetegedtem a tehetetlenségbe, nézni Harryt szenvedni ebben a börtönben, amikor nem érdemelte meg. Ma volt az a nap, megkaphattam a válaszaimat. Biztosra mentem, hogy kialudjam magam, éber voltam, és tudatában a dolgoknak, meg akartam tartani annyi fontos információt, amennyit csak tudtam. Általában a fontos szavak voltak kimondva, a fellépések kivégezve, de az álmosságom vagy az elterelődő figyelmem hagyta lecsúszni értesítés nélkül őket. És a figyelemelterelés alatt Harryt értettem.

De mivel Ms.Hellman kérésére, nem volt megengedve, hogy a közelében legyek, így nem volt baj, de a mai napon ez volt a legnagyobb problémám.

Ahelyett, hogy Harryre gondoltam volna, Cynthia Porter képe lebegett előttem, amikor láttam Thomast. Végigsétált az orvosi szárny hatalmas folyosóján, ami operációs asztalok keveréke volt, kórházi ágyak, nyugtatók, orvosi feljegyzések minden egyes szobában.

A műszakom kezdetéig még volt időm, így kitaláltam, beszélek vele. Ő volt a legnagyobb dobásom a Cynthiás forgatókönyvem során, figyelembe véve, ő volt az egyik személy, aki a műtőbe vitte őt a furcsa eltűnése előtt. Utáltam olyan emberekkel beszélni, akikkel nem voltam ismerős, de Thomas volt az egyetlen, figyelembe véve a körülményeket. – Szia  Thomas, – mondtam, mielőtt kereszteztük egymás útját. Nem mondott semmit válaszul, csak tovább sétált.

- Thomas, - követeltem határozottabban, remélve reakcióját.

- Mi van? – kérdezte udvariatlanul.

- Um… beszélhetnék veled egy percre? Kérdeznem kell valamit.

Sóhajtott, megállt és rám nézett, mintha valami bosszantó gyerek lennék. – Mi az?

Nem voltam biztos, hogyan is tegyem fel a kérdést, szóval, csak kimondta az első szavakat, amik eszembe jutottak. – Mi történt Cynthiával?

Nehéz volt elkapni, kivéve, ha kerested, és az akció megcsúszott volna az észrevételem nélkül, ha bármelyik más nap lett volna. Egyik lábáról a másikra dülöngélt aggodalmasan. Idegesen. – Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Az előadása meggyőző volt, ahogyan magabiztosan nézett ki, de én jobban tudtam. – Nézd, láttalak téged bevinni őt a műtőbe néhány héttel ezelőtt. Nem várhatod el tőlem, hogy elhiggyem, csak kitaláltam az egészet.

- Asszonyom, őszintén nem tudom, mire céloz. Sajnálom, nem tudok segíteni. – mondta, habár nem tűnt úgy, mintha bánná. – Most, ha megbocsájt, nekem van egy kis dolgom.

Megfordult és elkezdett sétálni, de én még nem végeztem. – Mit tettek vele odabent? Teszteket futtattak le az agyán, vagy valami?

Megtorpant. Egy pillanatig ott állt, de aztán felém fordult. – Honnan tudtad? – követelte, hangja halkabb lett.

- Szóval igaz. – mondtam, habár inkább volt kérdés, mintsem állítás. Tekintetével körülnézett, mintha azt gondolta volna, valaki néz minket. – Thomas, mit tudsz?

Vonásai megkeményedtek, ahogy engem nézett, olvasva a kifejezésemet. Úgy tűnt, mintha beszélni akarna, de a hangja helyett csak lépteket hallottam. Valamit megnézett mögöttem, megfordultam, hogy láthassam a zaj forrását. Ms.Hellman volt, felénk közeledett egyenesen az hallból.

Ismét rettegés fogott el, hogy mi fog történni. Reméltem, nem azért keres, hogy kirúgjon vagy Harryről beszéljen, mert egyik beszélgetés sem lenne túlzottan tetszetős.

Egyszer visszanéztem Thomasra, már valahol a hall körül járhatott, az alakja eltűnt, ahogy befordult a folyosón. Nem érdekelt, hogy elment, már meg megtudtam, amit akartam tőle. Nem pont beismerés volt, de már közel elég volt, hogy rendezni tudjam Harry elméletét. Cynthia egy teszt része volt. Nem igazán voltam meglepett. A Wickendale borzalmas volt, és ez csak megerősítette a tényt.

- Rose, beszélnem kell veled. – Ms.Hellman hangja egyenesen mögülem jött. Megugrottam, nem vettem észre, milyen közel is van. Nem várta meg a válaszomat, csak folytatta. – Feltételezve, hogy Harry bántott téged tegnap, többé nem mehetsz a közelébe.

Bólintottam, tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz, Legalább elfelejtette vagy figyelmen kívül hagyta, hogy leordítson, amiért csókolóztam tegnap Harryvel. A kár megtörtént, nem akartam felemlegetni.

- És nincs szükségem több bajra tőled, Rose. Egy ok miatt vagy itt, egyetlen egy ok miatt, hogy végezd a munkád. És ha nem tudod, nem lesz okod rá, hogy itt dolgozz. Megértetted?

- Igen. – bólintottam, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a rosszindulatát. Elsétált anélkül, hogy mondott volna bármi mást, és egyedül maradtam a hatalmas tégla folyosón.

* Harry szemszöge *

 Azok a hülye kibaszott bilincsek beleásták magukat a bőrömbe minden egyes mozdulatnál, a hátam még mindig pokolian égett. A testem megviselt volt, az elmém kimerült, egyedül a fáradt gondolataim töltötték meg a cellám. A padlón felhalmozódott egy réteg kosz, és most öltem meg csupán a harmadik pókot az elmúlt két órában, amit láttam.

De a múlt éjjel volt a legjobb álmom, mióta behoztak ide. Volt cigarettám, és velem volt Rose, ez volt minden, amire igazán szükségem volt ezen az istenverte helyen. Magamba fordultam, tudtam, ahogyan Emilyvel is voltam. Elkezdtem ugyan azt érezni. De hogy most volt valami, ami kiszívta az életerőmet, jobban aludtam, amit nem igazán bántam.

Nem volt ötletem, meddig is aludhattam, de öt perccel miután felkeltem, Brian megérkezett és közölte, hogy itt az ideje ebédelni, így feltételeztem, hogy eléggé hosszú idő lehetett.

Beléptünk az ebédlőbe, helyet foglaltam a Rose és én asztalomnál, de nem volt ott, mint általában. A szoba hátuljában ült, ahol láttam őt az első napomon, amikor idekerültem a Wickendalere. Istenem, annyira gyönyörű volt. Haja le volt engedve, és nem voltam biztos benne, de a tegnapi megjegyzésem tett vele valamit. Már innen is láthattam zöldes-kék színű szemeit. Minden nap máshogy nézett ki, néha az enyémhez közeli színű, máskor kék volt, mint az óceán.

Tekintete találkozott enyémmel, ahogy észrevette, hogy figyelem, lassan megnyaltam ajkaimat, éhes szemekkel figyeltem testét. Szándékosan próbáltam zavarba hozni, megjutalmazva éreztem magam, amikor elpirult. Kuncogtam, ahogy elnézett, egy kínos mosolyt formált kipirult orcáival. Az időm nem részét azzal töltöttem, hogy arcokat vágtam neki és kuncogtam, ahogy próbálta visszatartani a nevetését, néha eltakarta a száját kezeivel. A szavak nem voltak kimondva köztünk, de nem volt rájuk szükségünk.

De amikor mind a ketten észrevettük, hogy egy őr figyel minket, abbahagytuk, nem akartuk megadni a lehetőséget, habár a viselkedésünk ártatlan volt. Sosem tudhatod, nem akartam újra megostorozva lenni, egyszer több mint elég volt. De valahogyan tudtam, hogy ez az incidens nem az utolsó büntetés volt, amit el kellett viselnem.

* Rose szemszöge *

Miután korán elhagytam az ebédlőt, láttam hogy Harry kinyújtja rám a nyelvét vagy ráncolja a szemöldökét vagy a századik alkalommal, besiettem Kelsey irodájába. Volt egy vagy két perc elütött percem, és imádkoztam, hogy neki is. Tudtam, hogy jelenleg vele élek, de minél előbb beszélni akartam vele, úgy véltem nem árthat, ha most beszélek vele.

Kopogtam, kikiáltott, - Gyere be! – így feltételeztem, hogy ráér.

Becsuktam magam után az ajtót és felfedeztem őt az asztalánál valamiféle akta társaságában. – Szia, Mi a helyzet? – kérdezte, meglepettnek tűnt, hogy látott engem. Nem vesztegettem az időt, hogy elmondjam neki a történteket köztem és Thomas közt, kétségbeesetten akartam valakit mellette, volt egy második lehetőségem, hogy mit is tegyek. De ahelyett, hogy tanácsot adott volna, leszidott.

- Rose, mondtam, hogy maradj ki ebből. Mi van, ha elmondta Ms.Hellmannak, amit kérdeztél tőle? Mármint, tudom, hogy szörnyű, amit csinálnak, de..

- De mi? Teszteket végeznek az agyon és embereket ölnek meg! Mit kellene tennem? Elhinnem, hogy Cynthia felszívódott a levegőben és hagynom, hogy megússzák? !

Kelsey sóhajtott, tudta, igazam van. – Nem tudom, Rose. Nincs ötletem, hogy mi is van ezzel az egésszel, de nem akarok a részese lenni. Általában azt gondolom, hogy az ilyenfajta dolgok érdekesek, de egyedül a könyvekben van ilyen, a való életben, nem valami olyasmi dolog, aminek részese akarnék lenni. Nagyon veszélyes, és ismét, nem kell bizonyítanod. Mármint, ez megtörtént egyszer egy emberrel, és nem szereztél teljes beismerést Thomastól, igaz? Szóval, következőnek csak légy óvatosabb. Ha folyamatosan kérdezgetsz Jamesről és arról, mi is történt Cynthiával, Ms.Hellman be fog rád rágni. Sok mindenre képes, úgyhogy ha detektíveset akarsz játszani, akkor tedd gyorsan.

Sóhajtottam és bólintottam. Igaza volt, még megüthetem a bokámat, ha nem megfelelően csinálom. Ha be tudom bizonyítani, mit is csinálnak itt, akkor az egész hely bezárna. De nem tudtam megtenni most, anélkül hogy biztosra mennék, és elsőnek Harryt kell kijuttatnom a Wickendaleről.

De Harry gondolatával, teljesen elöntött a pánik. – Kelsey, mi van, ha Harry a következő?

- Hogy érted? – kérdezte Kelsey.

- Mi van ha őt viszik következőnek ’műtétre’?  Mi van ha megpróbálnak rajta teszteket lefuttatni, majd végül megölik?!

- Rose, nem fogják ezt tenni. Harry túlzottan népszerű, nagyon sok ember hallott róla a Wickendalen kívül. Túlzottan kockázatos lenne.

Kiengedtem egy hosszú megkönnyebbült sóhajt. – Igazad van. Sajnálom, csak sokat foglalkozom ezzel.

- Tudom. – értett egyet. – De őszintén, próbálj meg bizonyítékokat szerezni, hogy a tesztek, amiket csinálnak, kockázatosak. Csak várj, és figyeld, hogy még mindig csinálják e. Ráadásul, próbálod kijuttatni innen Harryt, szóval első sorban én arra fókuszálnék.

Egyetértően bólintottam. Segíteni Harrynek volt az első a listámon, börtönbe juttatni James a második. Ha valahogyan meg tudnám valósítani ezt a két dolgot, dolgozhatnék végre a Wickendale lebuktatásán. Talán Harry és én tudnánk együtt csinálni, ha végre szabad lenne.

- Rose? – kérdezte Kelsey ismét, kiszakítva ezzel terveimből.

- Igen?

- Oké, nem úgy akartam hangozni, mintha az anyád lennék vagy valami, de van egy másik dolog, amitől meg akarlak óvni. Harry nyilvánvalóan ártatlan és elmenni a rendőrségre James miatt jó ötlet, de csak mert Harry nem nyúzta meg azokat a nőket, nem jelenti azt, hogy nem veszélyes.

- Hogy érted? – kérdeztem egy kicsit védekezően, szavai úgy tűntek, amik csak karcolták a felszínét annak, amit mondani akart.

- Semmi, ezt csak… Nem tudom, valami vele kapcsolatban még mindig nem világos számomra. Valaki, aki felgyújtotta a saját apját, és egy mentális intézetben nőtt fel, nem oké.

- Honnan tudod, hogy ezt tette? – kérdeztem.

- Megvannak az adatai, és a régi papírjait az ittlétéről, mielőtt ismét idekerült. Visszanézve azokat, nem volt jó gyerek, Rose.

- Itt dolgoztál, amikor beteg volt? Az első alkalommal, amikor itt volt.

- Nem – válaszolt- De néhány másik beteg emlékszik rá.

- Mit mondtak róla? – érdeklődtem.

- Nem sokat, de az egyik nő azt mondta, hogy félt tőle. Azt mondta, mindenki félt. Állandóan nyugtatózták és bajba került, látszólag.

- Oh- ez volt minden, amit mondani tudtam. Ez az újdonsült információ nem változtatta meg az érzéseimet vele kapcsolatban. Kétség sem volt, hogy semmi sem tud ezen változtatni.

- És nézd- folytatta Kelsey – Tudom, hogy felgyújtani a saját apádat, automatikusan megbélyegez téged, mint ’pszichopata’, de olvastam valahol egy papíron, hogy egy fiú is ugyan ezt ette, amikor tizenöt éves volt, börtönbe került, nem pedig egy menedékházba. Valami kimaradt Harrynél. Nem azt mondom, hogy nem kéne megpróbálnod kijuttatnod őt innen, de ismét, csak légy óvatos.

Bólintottam, habár elutasítottam a szavait. Harry egy rémült és szomorú gyerek volt, és nem tudta mit csinál. Idegesség, rettegés, fájdalom, talán a félelem volt a forrása a ’kitörésének’,

- Oké, köszönöm Kelsey. Vissza kellene mennem dolgozni. – az ajtóhoz sétáltam, de mielőtt kimentem volna, mondott még egy utolsó dolgot.

-  Csak légy óvatos, Rose. A bíróság kétszer is őrültnek találta Őt; kell lennie valami okának.

Habár a legjobban próbáltam figyelmen kívül hagyni a szavait, a hideg végigfutott a gerincemen. Nem volt őrült, és tudtam ezt, de nem tudom megtagadni a pontot, amit megragadott Kelsey.

És néhány napon belül láthattam csak, milyen őrült is tudott lenni.