11.Fejezet

Sziasztok :) Lehet, hogy most fura, hogy 7 nap után hoztam a következő részt, nekem is az :) De most volt időm lefordítani a részt, és mivel hétfőn már kezdődik a suli, és utána nem nagyon lesz időm, gondoltam befejezem és felteszem :) Ennyit a felesleges rizsázásról.
A lényeg az, hogy itt említésre kerül a Clue nevű játék. Na az egy olyan társas, amiben meg kell találni a gyilkos, a fegyver és a helyszínt a nyomok alapján. 
Ha valami olyan dolgot találtok még olvasás közben, amit nem értetek akkor írjátok meg hozzászólásban és elmagyarázom :) 
A következő részig biztathatnátok néhány komival is :$ Sokkal nagyobb kedvel ülök le fordítani, ha látom a komikat, hogy mennyire várjátok a részt ^^ 
Kellemes olvasást!

Psychotic D. xX

Végigvonszoltam a kialvatlan testemet a félhomályos előszobáig, lábaim csoszogtak, ahogyan sétáltam. Alig volt energiám a sétáláshoz, nagyon kimerült voltam, James szörnyű elméletei fél éjszakán át ébred tartottak, az elmém tömve volt végtelen feltételezésekkel és magyarázatokkal.

Amikre James rámutatott, azok számomra is értelmet nyertek. Harry olyan volt, mintha egy lépéssel előttünk járna, és mindig olyan volt, mintha tudná, hogy alapjáraton mik történnek az intézetben. Okos volt és erőteljes. Annak ellenére, hogy a nap nagy részében be volt zárva a cellájába, tudott dolgokat. Ő találta meg a pincét is, szinte túlzottan gyorsan a vihar alatt. És ha tényleg több nőt gyilkolt meg, mint én azt hittem, nincs jobb módja annál, hogy minél távolabb tartsd magadtól a gyanú vádját, minthogy csak pusztán belebotlottál a testekbe?

Plusz, olyan típusnak tűnik, aki mesterien manipulál másokat az elméjével. Valahogyan biztosan meg tudta zsarolni, vagy befolyásolni tudta az őröket, hogy odaadják neki a kulcsot. Talán Thomasszal dolgozik együtt. És csak az, ahogyan abban a leereszkedő tónusban beszélt, mintha lett volna valamire rajta, ami aljassá teszi őt. Ő a gyilkos, mindezek után. Ez nem olyan, mintha nem nyúzott volna meg nőket ezelőtt.

Ezek a dolgok, amiket James magyarázott nekem, teljesen kizökkentettek a randiból, és a mondatok, amiket mondott, értelmet nyertek. Annál inkább, ahogy mondta, kezdtem azt gondolni, hogy a gyilkos nem is egy alkalmazott.

De minél inkább el akartam hinni, hogy megtaláltuk a gyilkosunkat, nem nagyon tetszett. Valami kimaradt. És nem James sztorijában, hanem Harryben. Valami az egész szituációban nem stimmel. A megérzésem vitatkozott a lelkiismeretemmel, az egyik részem elhiszi, hogy Harry a gyilkos, míg a másik részem tudja, hogy valahogyan nem lehet Ő.

Most a eszem sehol és mindenütt járt, próbáltam összerakni a történet minden darabját. Válaszokra volt szükségem. Válaszokra Cynthiáról, válaszokra Kelsey reakciójáról, válaszokra hogy vajon Harry e a gyilkos vagy sem.  És ki lehetne jobb ember, akit Harryről kérdezhetnék, mint ő maga?

Tudtam, hogy ez valószínűleg hülyeség, mert lehet, hogy én leszek a következő célpontja, ha megtudja, hogy tudok róla. De valahogy nem féltem. És nem is érdekelt többé. Én csak tudni akartam, hogy mi a fene történik. Szóval beléptem a kávézóba, ahogy szemeim a szobát szemlélték, keresve egy magas srácot zamatos ajkakkal.

De nem találtam semmit, csak a sovány, zombi-kinézetű testeket, amik a többi páciensekhez tartoztak. Biztosan megint késik. Helyet foglaltam az asztalnál, ami nem hivatalosan a miénk lett. A fejemet az összefonott karjaimba hajtottam hagyva a szemeimnek hogy rebegve lecsukódjanak. Csak pihente, amíg meg nem érkezett. Hogy az eszem sakkban tartsam, a tegnap estén gondolkoztam és James érintett kifejezésén, ahogy megmagyarázta az elméletét, miután kifizette a vacsoránkat. Amikor kisétáltunk megkönnyebbültem, hogy nem volt semmiféle ’vadász’ a nyomunkban, a férfi aki követett minket, valószínűleg elment. Utána már James ölelésére gondoltam, és az emlékre miután elengedett, az illatára, ami a fahéjra emlékeztetett. Ezekkel a nyugtató gondolatokkal mindössze néhány percnek tűnt, amíg elbóbiskoltam és belépnem az álmok és álmosság államába. Fél-álomban voltam, amikor felkaptam a fejem, ahogy hallottam közeledni valakit.

- Cynthia – Harry érdes hangja beszélt, kihízelegve engem az álomvilágomból. – Cynthia Porter – a sötét szemöldökei együtt mozogtak a gondolatban, ahogy kicsúsztatott egy széket mögöttem.

- Igen? – kérdeztem a szememet dörzsölve – Mi van vele?

Pislogtam pár percig megkísérelve a teljes ébredésemet, várakozóan Harryre nézve. És ahogy szemeimmel vonásait vizslattam, rájöhettem, hogy minden másodpercben egyre vonzóbb lett. Minél hosszabban nézed őt, annál jobban borít be téged teljes egészében, elcsábít téged a sötét világába, és eléri, hogy sose akard elhagyni. Erős izmai jelen voltak bőre alatt, még mindig füstös és cserzett (kifehéredett), mivel ebben a hónapban nem igen látott napot a bőre. A halom szétzilált fürtjei hátra voltak tolva/fogva a fején, tökéletes kilátást biztosítva feltűnő szemeire és nedves ajkaira.

- Még egyszer, hogy is néz ki? – kérdezte.

Ásítottam. – Sötét-szőke haj, nagyjából 30, barna szemek, azt hiszem. Miért?

Harry komolyan nézett rám, mintha mélyen a gondolataiban lenne. – Azt hiszem, emlékszem rá.

Ez volt az, ami felébresztett.

- Tényleg? – kérdeztem, mostanra teljesen éberen.

Bólintott. – Igen, nagyon sovány, igaz? Mindig megvannak a táskái a szemei alatt?

- Igen! – kiáltottam fel – Ez Ő. Köszönöm istenem, már azt hittem megőrültem.

Harry kuncogott az izgatottságomon, mély gödröcskék jelentek meg orcáin. – Most inkább te nézel ki úgy, mintsem Ő, ugye tudod? – Aludtál bármennyit is a múlt éjjel?

- Nem – magyaráztam a fejemet rázva – Nem tudtam…

Harry szemei kikerekedtek a meglepettségtől, meglepődött arccal nézett rám.  – James elég sokáig fent tartott téged az este, nem igaz? – kérdezte sokatmondóan.

- Nem! – tiltakoztam lehajtva fejemet, hogy ne lássa a pírba boruló arcomat. – Semmi ilyen sem történt.

- Hazugság – folytatta Harry, hangja rekedtebb volt, mint általában – Fogadok, hogy megb*szott, nem igaz?

Csak a falat bámultam, nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy ismét lásson engem elpirulni. Sokkal merészebb volt, mint gondoltam volna, lesokkolt a nyers szóhasználata. És ha ez nem lett volna elég, megugrottam, amikor megéreztem, hogy közelebb van, mint ahogy gondoltam, lágy ajkai súrolták fülemet. 

- Nem mondhatnám, hogy nem vagyok féltékeny – suttogta, forró lehelete miatt egész testem megborzongott. Úgy éreztem, hogy az egész testem meggyullad, mintha csak lángok vennének körül. Harry nagyon sexy volt, egyedül a jelenlétével el tudott csábítani bárkit maga körül. De ez már túl sok volt ahhoz, hogy kezelni tudjam, és nem tudom, hogyan reagáljak. El kellett volna löknöm magamtól, és felpofoznom a helytelen viselkedéséért, de valamilyen ok miatt, nem tettem. Zavarodottá tett. Gúnyos volt, beképzelt, és provokatív egy percig, majd bevallja félelmeit és megmenti az életemet. Olyan mintha a sötét oldala valami elülső dolog lenne, mint valamiféle maszk, ami elrejti őt a durva intézettől. Vagyis csak reméltem, mert ezt az oldalát Harrynek sokkal jobban kedveltem.

Még mindig nem változtatta meg a pozícióját, minden egyes levegővétele libabőrt eredményezett a nyakamon, és érezhette a cigaretta halvány illatát a leheletében. Elérte, hogy kényelmetlenül és túl kényelmesen érezzem magam ugyan abban az időben. Vártam rá, hogy csináljon valamit, bármit, amit én nem szeretnék. De így maradt.

- Nem fogsz megmozdulni? – kérdeztem a közelségében.

- Nem fogsz? – ismételte, még mindig sötéten suttogott, és tisztán tudtam hallani, ahogyan ajkai vigyort formálnak. Igaz. Meg kellene mozdulnom.

- Cynthiáról – mondtam, gyorsan témát váltva, hirtelen elhúzódtam tőle. Sötéten kuncogott, de még mindig éhes szemekkel nézett rám és ez emlékeztetett engem arra, amikor elsőnek ültünk itt együtt. Amikor végighúzta kezeit rajtam, félelemtől remegtem. Már nem féltem.

Wow, ez olyan volt mintha hónapokkal ezelőtt lett volna, pedig csak néhány hete volt. Több szeretetet növeltem Harryvel kapcsolatban, mint a gyűlölet és az utálat, amit emiatt éreztem. De hogyan is utálhatnám Őt, miután megmentette az életem? Mármint, nézd csak a mély gödröcskéit és a gyönyörű szemeit…

- Hallgatlak.. – mondta Harry, megkísérelve hogy folytassuk a beszélgetésünket.

- Nos – mondtam, realizáltam, hogy túl elfoglalt vagyok azzal hogy Őt nézzem, minthogy befejezném a mondatom. Gyerünk Rose, tartsd a szarságod együtt. - Szóval, emlékszel rá?

- Igen – mondta – Tegnap este gondolkoztam a dolgon, és az arca valahogy csak beugrott. Azt hiszem, emlékszem, hogy hallottam beszélni egy ’csoportos értekezleten’, minden héten van, ami mind hülyeség. Mindannyian terapeutához megyünk, ezek kibaszottul nem anonim alkoholisták. Nem igazán van kedvem ahhoz, hogy ott üljünk egy hülye körben és megosszuk egymással a zokogós sztorijainkat.

- Igen, engem sem igazán érdekel – válaszoltam nyíltan – Csak örülök, hogy valaki emlékszik rá, máskülönben megőrültem volna.

- Jah, de hogy lehet, hogy senki más sem emlékszik rá? Miért csak mi? – kérdezte Harry.

- Nem tudom – válaszoltam – Ez az, amit nem értek. Miért hazudna Mrs. Hellman? Miért hazudna Kelsey?

- Talán Mrs. Hellman tudja, hogy ki Cynthia, és emiatt Kelseynek is be kell fognia a száját. – mondta.

- Igen, de miért?

Harry és én is csak ültünk ott egy pillanatig, próbáltuk kitalálni az ésszerű magyarázatot. Szemöldökeit összehúzta, ahogyan a távolba meredt, mélyen elmerülve gondolataiban, őszintén segíteni akart. Csak egy perce volt, hogy alapvetően kijelentette, hogy sexelni akar velem, és most próbáltuk megoldani a rejtélyt.

- Mi van ha… - kezdte Harry, még mindig gondolatait gyűjtve- Mi van ha ő olyan mint valami teszt?

- Egy teszt? – ismételtem.

- Igen, igen, egy teszt.

A zavarnak ki kellett ülnie arcomra, ahogy Harry folytatta – Csak hallgasd. Amikor lent voltam a pincében és találtam azokat a testeket, láttam néhány egyéb dolgot.  Láttam az összes diagramot ezekről, rajzokat emberi agyról, véres ágyak tömegét. Ez fura volt. Szóval, azt mondom, mi van, ha teszteket futtatnak le a betegeken, csak nézd az agyukat és szaraikat. És amikor a teszt rosszul sül el vagy valami, talán megszabadulnak a testektől, és nem akarják, hogy bárki is kérdezősködjön róluk, ezért Mrs. Hellman eléri hogy mindenki úgy viselkedjen mintha sosem léteztek volna. tudom, hogy ez hosszú, de ez az egyetlen magyarázat, amit el tudok képzelni.

Elvett egy kis időt, hogy fel tudjam dolgozni a teóriáját, és volt ott néhány ismerős dolog. Hirtelen beugrott, hogy mit is találtam a ’felfedező utam’ alatt néhány hete. Emlékszem láttam egy nő nevét és a szavakat ’#309 páciens 20’ leírva rendetlen kézírással egy papírlapon, abban a mappákkal teli szobában. A teóriájának volt igazságtartalma. Ez megmagyarázza egy részét a Cynthia kérdésnek, és hogy miért láttam azokat a rajzokat.

- Harry, azt hiszem, hogy talán igazad van. – mondtam neki félve és sokkolva. – Mi van ha beavatkozásokat végeznek el, és próbálják megváltoztatni emberek agyát vagy valami?

- Wow, ez zseniális. Bárcsak egy lehetnék közülük. – mondta Harry szarkasztikusan. – De nem vagyok biztos benne, ez csak egy ötlet volt. Plusz, nem úgy tűnik, mintha bármit is tudnánk tenni ezzel kapcsolatban. Nem tudjuk teljesen biztosra, hogy mi is folyik itt. – mondta.

Az elmém tántorgott, sokkal zsúfoltabb volt, mint bármikor ezelőtt. – Nos, én egy alkalmazott vagyok, szóval csak úgy meghallhatok bármilyen gyanús dolgot, és kivizsgálhatom. De te, másrészt, benne vagy. Valószínűleg többet tudsz, mint én. Valamit tudsz a témában, menj és kérdezz körbe pár embert Cynthiáról és a műtétről. Hogyha azt akarjuk, erre célzok.

- Természetesen – mondta – Jobban akarom tudni, hogy mi történt vele, mint te, ez kib*szott furcsa, hogy csak mi ketten emlékszünk rá.

Bólintottam, örültem, hogy ugyan azon az oldalon állunk. Nagy segítség lehet.

- Gondolom, hogy ezek a műtétek tehettek valamit a gyilkossal? – kérdeztem.

- Nem – mondta, megrázva a fejét. – Nem lenne értelme. Nem kell még egyszer kivégezniük egy embert, ha az már végzett a többivel. De ne szálljunk/térjünk el magunktól, semmi biztosat sem tudunk erről.

Bólintottam. Harry nagyon okos volt, főleg valakihez képest, aki állítólagosan őrült. Itt van, azért mert megnyúzott 3 nőt, esetleg meggyilkolt még többet, de mégis segíteni akar nekem ki találni, hogy mi történt, és mellékesen, megmentette az életem. Ha tényleg meg tudott ölni nőket, ahogy azt a bíró és az esküdtszék mondta, megtette, miért nem hagyott csak engem meghalni azon az estén?

- De beszéljünk a gyilkosról – Harry folytatta, mielőtt be tudtam volna fejezni a gondolataimat.  – Beszélni akartam veled valamiről.

- Oké – mondtam sürgetve, hogy folytassa.

Komolyan nézett rám, szemei sötétebbek lettek, ahogy enyémjeimbe nézett. – Azt akarom, hogy maradj távol Jamestől.

A kérése meglepett, ahogy beszéltem a gondolataimat. – Miért?

- Azt gondolom, hogy Ő a gyilkos.

Viccelsz velem? Most mind a kettő azt gondolja, hogy a másik a gyilkos?! Megesküszöm, hogy az agyam szó szoros értelmében felrobbant.

- Miért gondolod ezt? – kérdeztem, Jamest védelmezve.

- Csak nincs tőle jó hangulatom. Túl ártatlan és én ezt nem veszem be.

Zavartan megráztam a fejem. James teóriájának értelmes volt. Érvelt amellett, amiért Harryt blamálta. De Harry ’Csak nincs tőle jó hangulatom’ magyarázata nem volt túl meggyőző.

- Harry, James és én szinte minden nap együtt sétálunk haza a munkából. Elmentünk vacsorázni múlt éjjel. Ha tényleg Ő lenne a gyilkos, miért nem tett a következő áldozatává, és volt több tucat lehetősége, hogy megöljön?!  Ha Ő lenne a gyilkos, már halottnak kellene lennem.

- Kibaszottul ne mondj olyan dolgokat, mint ezek. – Harry megparancsolta, hangja rekedt volt. – Nézd, tudom, hogy nincs értelme, csak valami nem stimmel vele. Egyáltalán nem, Rose.  Távol kell maradnod tőle.

- Nem kell tennem semmit, Harry. Persze, óvatosabb leszek Jamessel kapcsolatban, de ha nem adsz indokot arra, hogy miért tenne valami olyat, mint ez, akkor a barátja fogok maradni, addig ameddig akarok.

Harry csendben maradt, lefelé nézett az asztalra. Ezért realizáltam azt, hogy sosem tűnt úgy, hogy enne bármit is ebédidő közben. De nem tudtam blamálni őt, a kaja borzalmas volt. Állkapcsait összeszorította és meg tudtam mondani, hogy meg akart engem győzni, hogy James ölte meg azokat a nőket, de nem voltak további bizonyítékai. Amúgy is, James nem tűnt annak a típusnak, aki gyilkolni tudna, Harryre általában igazak voltak/illettek dolgok. Legalábbis óvatosabb lettem, nagyon kételkedtem abban, hogy bármi rossz történne körülötte. Mint ahogy mondtam, ha meg akart volna ölni engem, már valószínűleg megtette volna.

- Gyerünk, most ne beszéljünk erről – mondtam megtörve a csendet – Miért nem játszunk megint Clue-t vagy valami mást? – javasoltam, habár elég hülyeségnek tűnt most bármiféle társast játszani.

Harry egy hosszú sóhajt engedett ki, mielőtt elektromos tekintetével szemeimbe nézett, ezzel bent tartva a levegőmet – Rendben, de előtte ígérj meg nekem két dolgot.

- Oké, mik azok? – kérdeztem.

- Az első dolog, hogy légy óvatos. Nem akarom, hogy bármi rossz is történjék veled, oké? Te vagy az egyetlen személy, akivel itt tudok beszélgetni és valahogy jobban megnyílok neked, mint bárki másnak a terápiákon. Ha nem beszélgetnék veled, őrültebb lennék, mint amennyire őrült most vagyok. Szükségem van rád Rose.

A szívem hevesen vert a mellkasomban, miközben Ő beszélt, az utolsó mondata tökéletesen meglepett. Az első nap amikor találkoztam vele, azt hittem, hogy csak azért beszél velem, mert valamiféle játékot játszik. Mintha valami játék lettem volna, amit provokál különféle reakciókért. De amikor megmentett engem Normantól két hete, rájöttem, hogy talán élvezi a velem töltött időket. És most végre megértettem, hogy több vagyok neki, mint egy lány, akivel kártyázhat. Én voltam az egyetlen személy, akivel beszélgetni tudott, és nagyon szerettem vele beszélgetni, és úgy kezelni, mint egy normál személyt. Ha elhagynám, nem lennének barátai, akikkel meg tudná osztani a gondolatait, csak a terapeutákkal, akik próbálják felmérni a mentális állapotát. Barátok lennénk? Tudom, hogy egy mentális beteg volt, én pedig egy nővéri asszisztens, de ez határozottan nem csak egy beteg-alkalmazott típusú kapcsolat volt. Talán tényleg szüksége volt rám.

Emlékszem, olvastam valahol, hogy a mentális betegek tökéletesen tudják utánozni az emberi érzelmeket, és Harrynek nagyon jól kellett csinálnia ezt. De a szavai őszintének tűntek és azt hittem, hogy az utolsó mondata semmit sem jelentett, de az volt az igazság.

- Oké – ígértem – Az leszek.

- Jó – bólintott – A második, tégy meg nekem egy szívességet.

Ez már nem lehet jó. – Ha legyőzlek Clue-ban.. – kezdte, nem tudtam mást tenni csak nevetni. Kicsit többet vártam…intenzívebbet. A nevetésem kiváltott Harryből egy vigyort, a hangulata drámain megváltozott egy pillanat alatt.

- Ha legyőzlek, adnod kell nekem valamit.

- Mit? – kérdeztem.

Játékos mosoly jelent meg ajkain. – Egy szelet csokit. Nem ettem semmi normális kaját, azon a szaron kívül, amit itt csinálni ki tudja miből, a csoki az egyetlen komoly, amire gondoltam ez alatt.

- Rendben van. Tudtam, hogy hatalmas baj lesz ezt megcsinálni, de úgyis veszíteni fogsz, szóval nem bánom.

- Rajta – hívott ki Harry.

Nyert. Egy mozdulat, amit csinált, tökéletesen meg volt tervezve és adott neki történetesen 10 percet, hogy végrehajtsa a legnagyobb gondossággal. Tényleg a szíve vágya volt ez az édesség. És ez kifizetődött, mivel végül is megvert engem. Harry egyszerre találta meg sikeresen a gyilkost, a fegyvert, és a szobát, és azt kiáltotta ’IGEEEEEEEN!’ és felállt a székéből, mintha az ülve maradás nem lett volna elég ahhoz, hogy megmutassa teljes sikerét, ökölbe szorított kezeit feje felé emelte sikerében. A mosoly az arcán széles volt, és nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni rajta. A mély gödröcskéi és fehér fogai lenyűgözőek voltak, és áhítatba estem.

- Jössz nekem egy szelet csokival – vigyorgott, miután lenyugodott a győzelméből.

- Meg kapod. – mosolyogtam, és tulajdonképpen örültem, hogy megdöntötték a rekordomat, mert látni Őt, hogy mennyi boldog volt, hogy nyerhetett, egyfajta díj volt nekem. Nem tudom, hogy mi volt abban a gödröcskés mosolyban, de látni akartam minden alkalommal, amikor csak lehetőségem volt rá, gyilkos e vagy sem.

De mindkettőnk mosolya eltűnt amint megláttuk közeledni Jamest az asztalhoz, elégedetlennek tűnt, amiatt hogy látott engem Harryvel nevetni, azok után, amiket tegnap este mondott nekem. – Szia – üdvözöltem.

- Hello.

Harry az őrökre nézett és azonnal megmerevedett. Ránéztem mindkettőjükre, a feszültség nyílván való volt, mérföldekkel arrébb is érezhető volt. Mindketten azzal vádolták a másikat, hogy ő a gyilkos, rendkívüli módon vetették meg egymást. Legalábbis így tűnt, amiatt ahogy most szemeztek. Akármelyik lehet a gyilkos, de az is lehet, hogy egyik sem az. Valaki olyan is lehet a gyilkos, aki egy másik szinten dolgozik és teljesen figyelmen kívül hagytunk. Ez alkalmazott lehetett a Wickenalen.

De valahogy tudtam, hogy ez nem lehet a megoldás. Valaki azt mondta nekem, hogy a gyilkos ebben a szobában van. Így még több értelme volt annak, hogy az a valaki Harry, de James makulátlan ártatlansága egy kicsit gyanús volt. A legrosszabb része az volt, hogy nem tudhattam, hogy ki az a személy. A másik legrosszabb dolog az volt, ahogyan belebonyolódtam mindkettőjükbe. És rájöttem egy rendkívüli horrorral, hogy bármelyik helyes pasi is volt a gyilkos, nem kétséges, hogy én leszek a következő áldozata.

- Harry – James beszélni kezdett, meglepődtem, hogy a beteghez beszélt, nem pedig hozzám.

Harry nem válaszolt, csak haragos intenzitással nézett rá.

- Az őröd, Brian, hazament betegség miatt, így én leszek az egyik, aki visszavisz téged a celládba.

- Most? – kérdezte Harry.

- Igen, most.

Oh basszus, az ebéd nem volt több fél óránál, nekem még itt kell maradnom. Nem volt lehetőség arra, hogy kövessem őket, vagy én vigyem vissza Harryt a cellájába. És a tudat, hogy egyedül ketten lesznek az üres folyóson, borzongást idézett elő a gerincemen. Remélem, hogy a végén nem ölik meg egymást.

- Viszlát, Rose – mondta Harry, mielőtt arrébb tolta az asztalt és felállt, csaknem egy fél fejjel magasabb volt, mint James. Az őr nem olyannak tűnt, mint aki félne, valószínűleg azért, mert tudta, hogy van egy fegyver és egy sokkoló a revolvertáskájában (pisztolytartó).

Végignéztem, ahogyan kisétálnak az étkezőből, egészen addig, amíg ki nem léptek az ajtón, és el nem tűntek a látókörömből.

*Harry szemszöge*

James és én lesétáltunk az üres folyosóra, egyenesen a cellám felé, és mindez arra bíztatott, hogy beverjem azt a gyerekes képét. Nem volt túl hosszú séta, de ez kibaszottul olyan érzés volt. Minden perc egy évnek tűnt, és a felszültséggel töltött csend visító volt, a hang hiánya fülsüketítő volt. De inkább akarta azt a csendet, mint hallani, hogy James megtöri a csendet.

- Harry, beszélni akartam veled valamiről.

Nem reagáltam rá, remélve hogy csak befogja a száját. De folytatta. – Nem ismerlek. Durván beszéltem veled ezelőtt, de azt lehet mondani, hogy készült valamire. De akármi is legyen az, nem akarom, hogy Rose a részese legyen. Aggódom érte, és azt akarom, hogy maradj távol tőle.

Szó szerint megálltam ott ahol voltam, kezeim azonnal ökölbe szorultak a harag miatt.

- Kibaszottul viccelsz velem? – kérdeztem – Annyira hamis vagy, James. Azzal az éjszakai sétával és a romantikus vacsorával. Azt hiszed, hogy bárkit meg tudsz téveszteni. Azt hiszed, hogy be tudod csapni Őt. De én nem veszem be a szarságaidat, egy percre sem. És nem csak hamis vagy, egy kibaszott hülye is vagy, Miből gondolod azt, hogy én vagyok az, aki megölte azokat a nőket? Hogyan tudtam volna én tenni, amikor az időm nagy részét a cellámba zárva töltöm?

Reméltem, hogy James ki tudom zökkenteni az ’őr’ szerepéből és elszólja magát, de nem jártam sikerrel.

- Meg se próbáld – mondta – Tudom, hogy te ölted meg azokat a nőket. Már csináltál ilyet ezelőtt. Mármint, emiatt vagy itt, nem igaz?

Nem volt válaszom, de nem is volt rá szükségem, mivel James még mindig mondta. – Biztosítalak arról, hogy nem fogod ugyan azt tenni Rose-val. Beteg vagy. Undorító söpredék vagy és remélem, hogy a pokolban fogsz égni amiatt, amit azokkal a nőkkel tettél.

Ezen a mondatán robbantam. Düh öntötte el ereimet, állkapcsaim szorosan megfeszültek, és a düh cselekedett, mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit is teszek. Megragadtam James gallérját mindkét kezemmel, és a falnak löktem akkora erővel, amekkorával csak tudtam, kezelni tudtam, ahogy feje összeütközött a téglafallal. Lábai alig érintették a talajt, és érezhettem a fizikális ’adót’, ahogyan ott tartottam, éreztem, hogy az izmaim égnek a karjaimban. De nem érdekelt. Beszorítottam oda, és nem terveztem elengedni, így egyedül a pisztolytartójára számíthatott. Halállal a szememben néztem rá, látni akartam a félelemmel teli kifejezését. Nem volt olyan nehéz most, az volt?

- Soha többé ne beszélj így velem! – mondtam összeszorított fogakkal, a hangom halk és mély volt, érezem, ahogyan vibrált a mellkasomban. – Vagy kibaszottul meg foglak ölni!!

A leginkább szörnyűnek tűnő mosolyom ült ki az arcomra, ahogy megláttam a félelmet a szemiben, kicsit tovább rajta tartva a kemény tekintetemet. El tudtam volna sétálni csak úgy, és nem tudott volna megállítani engem. De valami visszatartott engem attól, hogy elfussak. Valami azt súgta, hogy ne menjek.

Szóval nem mentem. Helyette ledobtam őt és megfordultam, besétáltam a cellámba, amíg ő elképedve ott maradt mögöttem. Ahogy helyet foglaltam a nyikorgó ágyamon, láttam őt ott állni a folyosón, még mindig mozdulatlanul.

- Azt gondolom, hogy most be kellene zárnia engem, uram. Köszönöm a szolgálatát.

Végül ’megolvadt’, ahogy beszélni kezdtem, gyorsan odaszaladt az ajtóhoz, bezárta a cella ajtóm, anélkül hogy a szemembe nézett volna, vagy mondott volna bármit is. Hallottam, ahogy az ajtó lövője kattant, James kulcsai csörögtek, ahogy visszahelyezte őket a zsebébe.

Bemutattam neki, ahogy sétált visszafelé a hosszú folyóson és eltűnt a látókörömből. 

https://www.facebook.com/groups/584512854935911/?fref=ts  <--- FB csoport 

10. Fejezet

 Uhh hát remélem nem pártoltatok el tőlem. Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a következő részt, csak elég tele van a "naptáram". De most végre megérkezett a 10.Fejezet, ami remélem tetszeni fog c: Várom komiban a véleményeket ^^ Kellemes olvasást!

Psychotic D. xX 

U.I.: FB CSOPORT A LINKEN 

Az idegesség és az izgalom keveréke járt át, ahogy felvettem a szerény fekete ruhámat, pusztán fél órával azelőtt, mielőtt James felvett volna, hogy elvigyen vacsorázni. Kelsey az ágyamon ült, lába a végén lógott, miközben öltözködési tanácsot adott. Vagyis, azt kellett volna tennie. De úgy, mint én, Ő sem tudta kizárni a gondolatiból Harryt. Úgy tűnt mintha a gondolataimban nem egyedül a kísérteties arca lopózott volna be.

- Én nem értem - panaszkodott - Semmit sem fog mondani nekem, én csak összetörni tudom őt. Mindig olyan, mintha valamiféle játékot játszana, mintha előttem lenne egy lépéssel, nem tudom megfejteni Őt. De ezt szeretem. - magyarázta, majd felült az ágyon és villantott rám egy izgatott mosolyt. - Ez egy kihívás.

Én csak nevettem az őrült logikáján, témát akartam váltani. Úgy tűnt Harry minden gondolatomat elpusztította, és ebből ki akartam törni. Legalábbis estére.

- Mindenesetre, mit gondolsz? - kérdeztem, intve az öltözékem felé. Ez csak egy ruha volt, és lapos felületek. Semmi túlzottan szeszélyes, de mégsem alulöltözött.

- Ez tökéletes - mondta magabiztosan - James imádni fogja.

Félénken elmosolyodtam, szembefordultam a tükörrel. A hajam lazán lógott sötét hullámokban és viseltem egy minimális sminket is, hogy ne úgy tűnjön, mint aki próbál jól kinézni, miközben tényleg próbáltam.  Már hosszú ideje nem voltam megfelelő randin, így izgatott voltam emiatt. Itt ülni Kelseyvel, habár, más érzelmek voltak a gondolataimban. Komolyság. De nem ártatlan komolyság, hanem inkább rettegett komolyság, aminek köszönhetően válaszra volt szükségem, annak ellenére is hogy féltem felfedezni őket. Tudtam, hogy meg kell kérdeznem. És csak Kelsey és Én egyedül ebben a pillanatban, nem igazán tűnt más idő jobban megtenni.

- Kérdezhetek valamit? – szóltam. Kelsey mohón bólintott, valószínűleg azt gondolta, hogy a kérdésem magában divat vagy randi tanácskérés lesz. – Te ismered Cynthia Portert, nem igaz? – Harry hangja újrajátszódott a fejemben, ahogyan azt mondja, hogy hagyjam az egészet, de nem érdekel.

- Rose, miért beszélünk erről? A szórakozásra kéne fókuszálnod ma este, és nem a munkára.

- Válaszolj, Kelsey – követeltem – Furcsán viselkedtél mostanában, tudnom kell, hogy mi történik.

Kelsey a padlót nézve sóhajtott. – Nem ismerem Cynthiát, oké? Hagyd abba a róla való kérdezgetést, őrülten hangzol.

- Már mondták – motyogtam – De ez még mindig nem magyarázza, hogy miért viselkedsz annyira furcsán. És ha nem ismered Cynthiát, miért nem mondtad már pár napja is, amikor elsőnek kérdeztem?  Gondoltam, de nem mondtam.

- Nem viselkedtem furán. – tiltakozott.

- De igen, témát váltottál, amikor Cynthiáról kezdtem beszélni, és mindig megvan ez a dolog a szemedben, mintha rejtegetnél valamit.

Kelsey mély levegőt vett és körbenézett a szobában, mintha valaki hallgatózna. Függtem minden egyes pillanaton, míg ő megvitatta magában miként mondja el az igazságot. – Rendben, legyen – adta meg magát – Rose, bármit is csinálsz, ne mondd el senkinek sem.

Mohón bólintottam. Végülis azon voltam, hogy akármit is megtudjak.

- Oké, nos….. Azt hiszem, valami fura dolog történik a Wickendale-n.

- Mit értesz fura alatt? – kérdeztem

- Én… Én azt hiszem, hogy ott.. – kezdte Kelsey, de megzavarta egy kopogtatás az ajtón. Hát persze, James pont ebben a pillanatban érkezik.

A hang úgy tűnt, hogy kitörte Kelseyt a sebezhető vallomási állapotából, a kifejezése átment izgatott vigyorba. – Itt van – kiáltott fel, mintha az előző beszélgetésünk nem történt volna meg.

- Ugh – nyögtem fel, nem amiatt hogy James jött, hanem a időzítés miatt. Miért kellett ilyen korán érkeznie?

- Azt hiszem ez az én utasításom arra, hogy távozzak, sok sikert! – mondta, mielőtt kinyitotta a lakás ajtaját. Elrohant James mellett, miközben üdvözölte őt egy gyors ’hello”-val, aztán tovább sietett le a hallba. Folytatni fogjuk ezt a beszélgetést majd később, mondtam magamnak, akár tetszik neki akár nem.

A beleegyezéssel, hogy távol tartom magam a Cynthia Porter rejtély feltárásától, Jamesre és az Ő forró vigyorára figyeltem. Sötét öltönynadrágot viselt és fehér begombolt inget, az öltözéke csodálatosan díszítette testét.

- Szia Rose – üdvözölt – Imádni valóan nézel ki.

- Köszönöm, te is – mondtam, az orcáim azonnal felmelegedtek, amint realizáltam, hogy mit mondtam ki hangosan. James lenézett és szerényen nevetett, ha a nevetés lehet szerény.

- Készen állsz az indulásra? – kérdezte. Bólintottam, majd becsaptam az ajtót, miközben Jamesel egymás mellett sétáltunk.

- Sajnálom, hogy korán jöttem, csak biztos akartam lenni abban, hogy időben odaérünk az asztalfoglalásunkra.

- Rendben van – mondtam – Úgyis készen voltam.

Egész úton folytattuk a beszélgetést az étteremig, főként csak a kocsijáról és az időjárásról társalogtunk. Igazából ez nem az övé volt, ő mondta nekem, hanem a bátyjáé. Ő csak kölcsönkérte az estére. Egy kicsit a munkáról is beszélgettünk, fel akartam hozni témának Cynthiát, de a végén amellett döntöttem, hogy inkább nem. Mint ahogy Kelsey is mondta, szórakozásra van szükségem az este.

És ez volt az amit terveztem, amikor leparkoltunk, szórakozni. Az egyetlen legális parkoló pont, egy kis úton volt, távol az étteremtől, szóval el kellett sétálnunk oda. De ahogy kiszálltam a járműből, megpillantottam egy fekete kabátos embert a járdán állni. Az ok, amiért figyelembe vettem az alakok, a rejtély volt belőle; a csuklyája a fején volt, az éjszaka sötétsége eltakarta az arcát az épület mellett állva, a fényből kiállva, olyan volt, mint a sötétség egy árnyéka. Furcsának találtam, hogy valaki annyira rejtve legyen, mint ő volt. De nem gondolkodtam rajta sokat, ahogy James elindult egyenesen az étterem felé.

Még egyszer megpróbált a kabátja alá vonni, de ismét visszautasítottam. Legutóbb el is feledkeztem róla, teljesen addig, amíg vissza nem adtam neki és nem volt hideg. Csak sétáltunk a rövidtávon, nyugodtságban London szokásos nyüzsgő útjain, amiket sötétség fedett. Tudat alatt hátranéztem, hogy alátámasszam gondolataimat, hogy tényleg van valaki messze a sötétségben, de azt kívántam, bárcsak ne lenne.

Mert ott volt. Csak pár lépésnyire, elég messze ahhoz, hogy elrejtsék az árnyak, de még mindig ki tudtam venni az árnyképét. A férfi, aki ott állt, ahol parkoltunk. A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogy felgyorsítottam lépteimet, de aztán megparancsoltam magamnak, hogy nyugi. Mostanában mindig ideges lettem, minden miatt, ami történik. Talán, ennek az embernek csak ugyanebben az irányban akadt dolga.

De ahogy folytatódtak lépteink, ugyanúgy ki tudtam venni a férfi lépéseit, anélkül, hogy hátranéztem volna. Lefordultunk egy éles saroknál, James még mindig beszélt, de nem igazán tudtam a beszélgetésünkre fókuszálni.

A férfi is lefordult a sarkon.

- James? – kérdeztem hirtelen, félbeszakítva őt.

- Igen?

- Milyen messze vagyunk még az étteremtől?

- Egészen ott – mondta, egyenesen egy alig néhány épületre lévő helyre mutatva.

Bólintottam, alig vártam, hogy odaérjünk. Nem akartam siettetni James a ’Stalker’-ünk miatt (vadászt jelent a szó) mert lehet, hogy tényleg semmiség. Volt egy fura érzésem ezzel kapcsolatban. Szinte magam mögött érezhettem őt, szinkronban sétáltam James-el, és úgy éreztem magam, mint egy oroszlán, akire vadásznak, egy zsákmány.

Nem kaphattunk meg időben a vacsorát, mérhetetlenül hálás voltam, amikor beléptünk az ajtón a felfűtött helységbe. Körbefordultam, és kilestem az ablakon, senkit sem láttam kint. Talán elment, gondoltam. Vagy talán nem választotta azt, hogy bentre is kövessen minket. Köszönöm istenem.

Relaxáltam egy kicsit, tudván hogy most biztonságban vagyunk. Ismét, valószínűleg semmiség volt. Kiengedtem egy mély, megkönnyebbült sóhajt, visszatértem a valóságba, ahogy James és én elfoglaltuk a helyünket hátul a standon.

Az aggódás helyett, az energiámat befektettem abba, hogy végignézzem a menüt, keresve valamit, ai meg tudja nyugtatni a korgó gyomromat.

- Rose? – kérdezte James, letéve a menüjét, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Igen? – kérdeztem az arcát nézve, és realizáltam, hogy nem beszéltem hozzá túl sokat ebben a kis időben. Bűnösnek éreztem magam, hogy nem adtam neki elég figyelmet, fizetségül azért, amiért elhozott engem ebbe az étterembe. Máshol járt az agyam.

- Jól vagy? Egy kicsit csendesnek tűnsz. – mondta.

- Sajnálom, jól vagyok. Csak ideges vagyok. – mondtam, míg félénken mosolyogtam. Ez igaz volt, ideges voltam, de valószínűleg nem az az oka, hogy ő járt a fejemben.

- Miért lennél ideges? – érdeklődött.

- Nem tudom, csak még nem igazán voltam eddig igazi randin. – vagy, mert egy vadász egészen eddig követett minket.

- Ne aggódj. – vigyorgott megkönnyebbülten – Én sem. Valójában nincs semmi ötletem, hogy mit kéne csinálnom, hogy őszinte legyek. Mindig ügyetlen vagyok a randikon.

- Ez oké. – nevettem – Ugyan ez. Nem értem, hogy az emberek hogyan tudnak elmenni valakivel bárhová és az alkalomnak megfelelően viselkedni, én mindig aggódok.

- Pontosan – kiáltott fel – Sosem tudom, hogy miről kéne beszélgetni. Esküszöm, én vagyok a legrosszabb ember randikra. A fél időt végig dadogom-makogom, és szarul választottam randi helyszínt.

Kedveltem James, tényleg. Imádni való, és imádtam, ahogyan a ’tetthely/helyszín’ szót használta.

- Nem, nekem tetszik ez az étterem. Plusz, nem lehetsz rosszabb, mint én – érveltem – A legtöbb randit amin voltam, teljesen tönkretettem.

- Tényleg? – kérdezte James – Én azt hittem, hogy gyakorlott vagy a randizásban. A srácoknak muszáj volt téged elhívni, minden alkalommal.

Megráztam a fejem – Nem, nem igazán. (ismét Nope *-*)

- Ez meglep engem. – mondta James, egy szemtelen mosoly terjed ez arcán – De komolyan, volt egy alkalom, ahol előre mentem hogy kinyissam az ajtót a randimon, és a csaj ott állt mögöttem, szóval amikor kinyitottam az ajtót, az ajtó képen gyűrte az arcát elég keményen. Végül be kellett mennünk a kórházba.

Nem tudtam mit tenni, de hangos nevetésben törtem ki, az étterem egy része felénk fordult, hogy megtudják a zaj forrását. Megpróbáltam befogni a számat, hogy elfojtsam a vihogásom.

- Sajnálom – mondtam – nem kellett volna kinevetnem téged.

- Semmi gond, ez nevetséges volt. – mondta James kuncogva.

- Fogadok, hogy felül tudom múlni. – mondtam neki.

- Tényleg?

Bólintottam.

- Hogyan? – kérdezte.

- Nem mondom el, eléggé kínos.

- Oh gyerünk, én is elmondtam az enyémet. – tiltakozott, az a gyönyörű vigyor még mindig ott ült az arcán.

Sóhajtottam, még nem álltam rá készen, hogy beszéljek róla. – Rendben van, rendben van, oké. Volt egy alkalom, amikor egy filmet néztem egy sráccal, akit kedveltem. Egy drámai jelenet közepén.. én….uhm én….uhm….pukiztam. Mindenki hallotta, aki a színházban volt és tudták, hogy én voltam. És azóta a srác nem beszélt velem.

James hisztérikus röhögésben tört ki, nem tudtam mit csinálni, csatlakoztam hozzá. – Nem tudom elhinni, hogy elmondtam neked. – kiáltottam fel. Feloldódtunk és a randi további részében horror történeteket meséltünk egymásnak, amíg meg nem hozták az ételeinket. A beszélgetésünk utána már csak annyiból állt, hogy ’ez nagyon jó’ és ’nagyon finom’ minden falat között az isteni vacsoránkból.

De hamarosan elérkezett a randink vége, és befejeztük az étkezést is, és vártunk a pincérre, hogy hozza a számlánkat.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem vacsorázni az este, Rose – mondta James, miután lenyelte az utolsó falat csirkéjét.

- Természetesen, jól szórakoztam.

- Én is – mosolygott – De én uh … Beszélni akartam veled valamiről. – mondta, a hangja komolyra váltott.

- Mi az? – érdeklődtem.

Körbenézett, mintha valaki kihallgatna minket, jobban, mint ahogy Kelsey csinálta kb 2 órája. – A gyilkosról, az intézetben.

Sóhajtottam, nagyon nem akartam erről beszélni. Ez volt az utolsó dolog, ami miatt aggódni akartam.

- Nézd, Rose, csak azt akarom, hogy légy óvatos. Aggódom érted, és nem akarom hogy bajod essen.

Bólintottam. – Természetesen, óvatos leszek, James. Miért aggódsz ennyire? Talán tudod, hogy ki a gyilkos?

Lenézett az asztalra, a tekintete nem találkozott az enyémmel. – Van néhány ötletem – mondta, a hangja szinte suttogás volt.

- Ki? – kérdeztem, kezdtem aggódni.

- Nos, gondolkodtam – lassan beszélt, ahogyan elmondta nekem a gondolatait. – És talán ez elsőre lehetetlenül hangzik, de szinte biztos vagyok benne, hogy ki gyilkolta meg azokat a nőket.

- Ki? – követeltem, nem tudtam elviselni tovább.

James rám nézett, tekintete találkozott az enyémmel. – Azt hiszem…azt hiszem….Harry volt.

Díj2 + Sajnálom

Sziasztok! Kaptam még egy díjat az egyik KEDVENC BLOGOM tulajdonosától, amit szeretnék megköszönni <3 *--*
Mielőtt megcsinálom a 'követelményeket' előtte szeretnék egy kis üzenetet írni nektek.

Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a 9.Fejezet második részére, de mostanában minden összejött, és keveset voltam gépközelben. De végre sikerült befejeznem, aminek remélem örültök :) A 10.Fejezetet megpróbálom hamarabb hozni, de nem ígérek semmi, mert úgyis tolódna az ígért időponthoz képest. Remélem nem haragudtatok meg és nem pártoltatok el tőlem c: 
A másik dolog az lenne, hogy iratkozzatok fel egyik drága barátnőm blogjára, és olvassátok, mert szerintem tehetséges Író. Ha meglesz neki a 15 feliratkozója, akkor készítek nektek egy kis meglepetést :$ A blogot ITT tekinthetitek meg. Előre is nagyon köszönöm az Ő nevében is a feliratkozásokat. Szeretlek titeket :*

 

11 Dolog rólam:

- 1 hete estem túl életem első normális csókján

- 1 hét után szakítottunk a barátommal, mert nem működött a dolog

- a csókot követő 1 órában hányingerem volt és rosszul lettem :S

- szeptemberben 10.-es leszek

- a jövőben modell vagy biosz-kémia szakos tanár szeretnék lenni(ne nevess a modellen)

-  mielőtt önkénteskedtem egy oviban azt hittem utálom a gyerekeket de rájöttem hogy igazából imádom őket

- imádok bulizni, és szeretem a túl rövid ruhákat

- szeretnék magassarkút hordani, de 175 cm vagyok, így egyik 10-15 cm-es sarkú cipőmet sem hordhatom, mert úgy túl magas lennék :c 

- utálom a magasságomat, mert kb minden jópasinál magasabb vagyok (a városomra vonatkozik)

- nagy 1D rajongó vagyok, már 3 éve imádom őket

- Zerrie a kedvenc romancem, és Zarry Stylik a kedvenc bromancem, egyszer kipróbálnám velük :P

11. Válasz

-Mikor kezdtél el írni? - nem írok, csak barátnőmmel blogolok beszélgetésben, de mindig is szerettem volna egy blogot, ami nem fordítás

-Voltál már külföldön? - igen, egyszer Bécsben egyszer meg Romániában

-Ki a legjobb barátod? - az egyik osztálytársam, akivel már 5 éve boldogítjuk egymást :3

-Hány cm-er vagy? - 175 körül vagyok :/

-Mi a kedvenc színed? - ez változó de imádom a feketét *-* a narancsot és a kéket

-Ismered Logen Lermant? - neked hála igen, de csak annyit tudok hogy te szereted drágaságom ><

-Ha igen melyik filmjét láttad? - színész? o.O jó tudni ><

-Hány blogod van? - ez az egy van, de régebben lefordítottam egy másik blogot is, de eltűntek a fájlok :c 

-Kaptál már díjat valamelyik blogodra? - igen, méghozzá erre, amit nagyon köszönök <3

-Milyen a szemed színe? - nagyon sötét barna, néha már szinte fekete

-Ha valamit változtathatnál az életeden, mi lenne az? - megpróbálnék nem megnőni ekkorára 

11.Kérdés

- Milyen zenéket szeretsz?

- Mi az igazi neved?

- Kedvenc városod?

- Ha lehetne 3 kívánságod, mi lenne az?

- Ha találkozhatnál bármilyen hírességgel, ki lenne az?

- Ha csak egyetlen egy ölelést adhatnál a hátralévő életedben, kinek adnád?

- Melyik a kedvenc blogod?

- Mi ösztönöz/ösztönzött arra hogy írni kezdj?

- Milyen telefonod van?

- Tettél már olyan dolgot, amit megbántál?

- Ha tettél, mi volt az?

Akiknek továbbküldöm:

http://thefighter-hu.blogspot.hu/

http://underharrystyleshu.blogspot.hu/

http://electricfanfichu.blogspot.hu/

http://bitchfallinlovewiththeangel-pez.blogspot.hu/

http://harryandlouissexualfanfiction.blogspot.hu/

Bocsi, hogy nincs meg a 11 blog

9.Fejezet /Teljes/

Sziasztok! Tudom, hogy régen hoztam részt, de most minden összejött :/ Ma sikerült nekilátnom fordítani, de nem tudtam befejezni, így nagyjából a 70%-ával lettem kész csak. Mivel kb 10 napja volt utoljára rész, ezért gondoltam felteszem nektek így a Fejezet egy töredékét, és amint tudom, hozzáteszem a következő részét is. Remélem nem öltök meg emiatt, hogy nem teljes rész van :$ 
Kellemes olvasást! :*
U.I.: Vasárnap megpróbálom befejezni a fordítást!
Psychotic D. xX


Cynthia Porter. Ez volt a neve. Ismertem Cynthia Portert, beszéltem Cynthia Porterel, kedveltem Cynthia Portert. Voltam emlékeim róla, bár csak néhány, de attól még emlékek voltak. Az intézetben volt, mint beteg. Ő is volt Lori irodájában havi kivizsgáláson.
Az egyetlen probléma az volt, hogy Ő nem létezett.
Vagy legalábbis Mrs.Hellmannak nem tette. Emlékszem, hogy ez a kavarodási elmélet csupán néhány napja volt, amikor elmentem Lori irodájába, hogy megkérdezzem tőle, hogy Cynthianak szüksége volt e műtétre. Lori nem nagyin emlékezett Cynthiara, de azt mondta, hogy mivel Cynthia idősebb ezért több idő emlékezni, mivel számos beteg van itt, úgy hogy ez normális volt. De, azt állította, hogy senkit sem küldött műtétre a múlt héten. De akkor mi történt vele?
Mivel Lori nem tudott semmit, ezért elmentem Mrs.Hellman irodájába, hogy információt keressek az üggyel kapcsolatban. Mindig indeges voltam, amikor vele beszéltem. Nem csak azért, mert ő volt a főnököm, hanem mert egy megfélemlítő személy volt, a leereszkedő és kiváló hozzáállásával. Meglepődött, amikor meglátod engem belépni, és még jobban meglepődött amikor elmondtam neki, hogy mi történt. Kérdeztem őt a titokzatos alkalmazottról és hogy mi történt Cynthiaval, és ez volt a válasza:
- Az alkalmazott, akit láttál, valószínűleg Thomas volt, át lett helyezve a második emeletről. Teljes mértékben ártalmatlan. És azzal a lánnyal kapcsolattal, hibáznod kellett valamit. Mindent felügyelek, ami a Wickendale-n történik, és mint ahogyan Lori is mondta, semmilyen műtét sem volt a múlt héten. Biztos vagy benne, hogy Thomas nem egyedül ment be oda a készletért vagy valamiért? - a kifejezésmódja leereszkedő volt,  a hangja egy vihogó boszorkányra emlékeztetett.
- Nem, volt vele egy beteg. Ezért vagyok összezavarodva. - magyaráztam - Nem tudom hogy ez miért történt, de aggódtam.
Mrs. Hellman bosszúsan sóhajtott.
- Még egyszer, mi volt a beteg neve? - kérdezte
- Cynthia Porter
Amint kimondtam a nevet, valami megváltozott. Mrs.Hellman arckifejezése megváltozott, nem tudtam megállapítani. Talán stressz volt és aggodalom. De nem volt semmiféle nyom a hangulatára, vonásai pillanatok alatt kemények és hidegek lettek. Egy rövid pillanatig csendben maradt, úgy tűnt mintha összeszedné a gondolatait, majd egyenesen a szemembe nézett.
- Hibáznod kellett, Rose. Nincs Cynthia Porter nevű betegünk.
Azonnal éreztem, ahogy szemöldökeim összeérnek zavaromban a kijelentésén. Ez nem lehet igaz.
- Ms.Hellman, nem akarok vitázni magával, de igen is ott volt. Előtte már beszéltek vele, láttam őt percekkel ezelőtt.
Ms.Hellman folytatta a vitáját velem, amint érveltem. Még mindig tagadta Cynthia létezését az intézetben, ami abszolút hülyeség volt. Körülírtam neki Cynthiát, próbáltam felidéztetni az emlékeit, de nem sikerült. Visszamentünk és előre mialatt próbáltam udvarias lenni amennyire lehetett, habár a főnököm szerint a betegem még mindig nem létezett.
De végül is rászántam magam, hogy leellenőrizzem a fájljai közt a nevet.
- Nézze a dossziéját, ott van a neve, annak kell lennie. - mondtam. És amit csinált mellettem az feldühített, és aggódtam emiatt az egész miatt. Konkrétan kiröhögött engem, e ez egy lekezelő, megvető nevetés volt, ahogyan megsajnált engem.
- Rose, drága, tudok mindent, ami itt a Wickendale-n megy. Én vagyok a gondnok, mindenhol vannak szemeim és füleim. Ismerek minden munkatársat, minden beteget. És biztosíthatom neked, hogy nincs semmiféle Cynthia Porter nevű személy. Be kellene látnod. Jól érzed magad? - kérdezte bármiféle aggodalom jelenléte nélkül a hangjában.
Mi a pokol? Hazudott, hazudnia kellett. Az nem igaz, hogy Cynthia csak egy koholmánya az elmémnek. Semmiképpen. Láttam őt, Lori is látta. Csak Lori nem emlékszik...
- Mennem kell - mondtam - Sajnálom, hogy vesztegettem az idejét.
És eljöttem onnan, lekocogtam a hallba. Futottam és futottam, nem voltam benne biztos hogy hová. Ez túl sok volt, ez az egész túl sok. Stressz stressz után, ami zsúfoltságot okozott az elmémben, és most ezt. Tényleg megőrültem? Vagy Ms.Hellman hazudik valami ismeretlen ok miatt? És mi a franc történt Cynthiával? Vagy kezdettől fogva nem is létezett?
Nem, persze hogy létezett. Nem képzelődhettem. Hiszen volt a nővéri irodában. Lori és Én is beszéltünk vele. Vagy ezt is csak képzeltem? Nem, gondoltam újra a tizedik alkalommal is. Kibaszottul nem vagyok őrült. Ezek az emlékek valósak voltak.
De akkor miért hazudik Ms.Hellman? No, bármilyen ok, jobb volt mint az alternatív tőlem, hogy téveszme az egész. Akárhogyan is, minden stressz és minden esemény hatással volt rám, ahogyan éppen a mosdóba rohantam, és hánytam.
Többet hánytam, mint egy átlagos ember, főleg amikor stresszeltem vagy aggódtam. Így ott voltam, hánytam a mosdóban. És most, itt voltam napokkal később, és a kérdések megmaradtak. Próbálkoztam, hogy James ismeri-e Cynthyát, de Kelsey felajánlott egy fuvart, szóval nem volt lehetőségem sétálni James-el, mint általában. És a következő napon James beteg lett, é a következő napon pedig szabadnapja volt. Szóval nem tudtam őt faggatni Cynthyáról.
Kérdeztem Kelsey is, de ő mindig ejtette a dolgot és témát váltott, ami egy kicsit furcsa volt, de mostanában furán viselkedett, és nem akartam faggatni őt.  Próbáltam beszélni néhány beteggel is a látszólag hiányzó Cynthiy Porterről, de nem szolgáltak túl sok információval, instabil emlékek és beszéd. Eddig még senki sem tudott Cynthia Porterről.
Kétségbeesetten vágytam némi információra. És a személy, aki talán tud nekem segíteni, olyas valaki volt akihez utoljára mentem volna segítségért. Valaki aki intelligens volt, és mindig egy lépéssel előrébb járt. Valaki, aki hálás volt, hogy felmentettél a magánzárka alól a mai napon.
És az a valaki Harry volt.


*Harry szemszöge*


- Ez kibaszott hülyeség! - kiáltottam fel - Be voltam zárva egy sötét szobába egy hétig, bármilyen emberi kapcsolat nélkül, igazi fürdő nélkülem nem öltözhettem át, és most hogy végül kikerültem ebből a pokolból, nem gyújthatok rá egy rohadt cigarettára??!
- Sajnálom Harry. Itt nem lehet dohányozni, meg kell várnod amíg elmehetsz. - mondta Kelsey immár harmadik alkalommal, egyenesen rámutatva a 'No Smoking' (Tilos a Dohányzás) táblára. Egyenesen idejöttem a magánzárkából , még csak nem is zuhanyozni.  Bosszúsan sóhajtottam és megráztam a fejem. - Itt kellett ülnöm egy szaros lyukban a földön.
- Szóval, mondd el Harry - mondta, nem vesztegetve az időt és figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet - Van bármi, amiről beszélni akarsz?
- Nem
- Semmi sem zavar?
- Dehogy (itt Nope-t mond, amit imádok *-*)
- Bármi, amit le akarsz emelni a mellkasodról? (ez egy szólás szerűség lenne, itt teherre gondol)
- Semmi
Most volt az, hogy ideges lett.
- Oké, kezdjünk egy másfajta kérdéssel. Milyen napod volt?
- Milyen volt a tied?
Egyre irritálóbb lett nyilvánvalóan, de próbálta elrejteni.
- Jó, de én kérdeztem elsőként.
- Jó.
- Figyelj Harry - sóhajtott - Itt voltál minden héten, és még nem haladtunk semmit.
- Nem az én bajom. - mondtam neki.
- Igen, de az én bajom. Csak próbálom végezni a munkámat, és nem teszed ez könnyebbé azzal, hogy egy-szavas válaszokat adsz. Ne aggódj, semmi sem lesz feljegyezve abból, amit mondasz , és én köteles vagyok arra, hogy ne mondjam el senkinek. Szóval, hagyom neked hogy válasz, de mondanod kell valamit. Bármit.
- Miért törődsz ezzel ennyire? - kérdeztem - Nem számít mit mondok, nem tesz semmit. Le írhatsz bármit a kis jegyzettömbödbe, amit mondok, olyan diagnózis készítesz, amilyet akarsz, címkézz fel bármilyen mentális betegséggel, nem fog megváltoztatni semmilyen rohadt dolgot. Ugyanúgy itt leszek, és te ugyanúgy ott leszel, szóval mi a cél/pont?
- A cél, hogy jobban legyél - mondta - Azért vagy itt, mert az  ügyvéded elég okos volt ahhoz, hogy elmebajra hivatkozzon, másképpen halálbüntetést kaptál volna. Ha be tudjuk bizonyítani a gondnoknak, hogy jobban lettél és már kevésbé vagy őrült, akkor talán engedélyezi, hogy kikerülhess innen mielőtt még 70 lennél.
Nos, ha van egy dolog, amit akartam, az a volt, hogy elhagyjam a Wickendale-t. Szóval talán tényleg meg kéne próbálnom ezt a szaros terápiát. Holnap.
- Most már elmehetek? - kérdeztem - Tényleg szükségem van egy zuhanyra.
Kelsey csak bosszúsan sóhajtott, kudarc.
- Jól van, menj. Úgy látszik sehová sem haladtunk.
- Köszönöm! - mondtam elkeseredve. Végül. Ahogy sétáltam kifelé az irodája ajtaján, Brian megragadta a bal kezem. Brian volt a fő őröm, mindig mellettem sétált, és biztosra ment, hogy nem nyúztam meg több embert. Ez eléggé komikus volt, mivel, felé tornyosultam (arra céloz hogy magasabb volt). Nem lett volna esélye ellenem. De én sosem próbáltam meg legyőzni őt, mivel tudtam, hogy csak korbácsolást vonna maga után, mint büntetést. Szóval helyette hülye szar dolgokat mondtam neki, hogy idegesítsem őt mindenféle módon, ahogy csak tudtam. És ember, szerettem őt idegesíteni. Ez volt az egyetlen tényleges vicces dolog, amit itt csinálni lehetett.
De ennek volt egy másik oldala is..ő is idegesített engem. Mindenhol ott voltak. Volt egy Klesey irodájában, néhány a büfében, néhány a 'Speciális Foglalkozások Szoba'-ban, ahol olyan szarságokat csináltunk egész nap mint a sütés és a művészet-és-kézművesség. Ott volt egy, aki követett téged, amikor a mosdóba mentél, egy aki elkísért vacsorázni. Ott voltak mindenhol. És ha nem őr volt, ott volt valaki más, aki lenyugtatott téged bármelyik pillanatban. Ott voltak, hogy elítéljenek a hamis fölényeikkel. Minden egyes irányba, amerre a fejemet fordítottam, ott volt egy alkalmazott.
És ami még rosszabbá teszi a dolgokat, bárki lehet közülük a gyilkos.



/Folyt Köv./


*Rose szemszöge*

Tizenöt perce sétált be, nedves göndör hajjal és Brian-el a bal karján. De az alkalmazott azonnal megjelent Harry mellet, hogy még egy őrt állíttasson oda.Harry balról megközeleített engem bármiféle társaság vagy bilincs nélkül, de ez a tény nem ijjesztett meg, mint néhány hete. Nem tudom mit gondolhattam, sötét karikákkal a szeme alatt, piszok borította bőrrel és talán zsíros, száraz hajjal kellett volna megjelennie.
De ez szemben állt a valósággal, ahogyan helyet foglalt velem szemben. A telt ajkai és erős állkapcsa csábítóbbak voltak mint valaha, meglepett engem ismét, napról napra gyönyörűbbnek néz ki. És olyan mintha lenne egy kis ragyogása, ellentétben a többi beteggel. Előlről hiányzott néhány gombja az egyenruhájának, megmutatva ezzel sima bőrét. Piercingezett szemei csillogtak, ahogy találkoztak az enyémeimmel első alkalommal a héten. És utáltam ezt elismerni, de hiányoztak azok a szemek. Elsőként látni őket a napokban.....felfrissítő volt.
Beszédre nyitotta a száját, de mielőtt bármit mondhatott volna feltettem egy kérdést.
- Ismered Cynthia Portert?
- Nos, hello neked is - mondta a szokásos vigyorral az arcán, közelebb hozva magát az asztalhoz.
- Szia. Szóval ismered őt? - tovább sürgettem, minél hamarabb választ akartam kapni.
Harry feltartotta kezeit miközben ezt mondta - Adj egy percet - és aztán megdörzsölte szemeit. Türelmetlenül vártam amíg kiszedte a cigijét és a gyújtóját a zsebéből, elzárva a cigit kezeivel, hogy melegen tartsa. Ajkai közé szorította, és szívta a cigit ameddig a levegője hagyta. - Mégegyszer, ki is az? - kérdezte.
- Cynthia Porter. Egy beteg. Sötét-szőke haj, sötét szemek. Nagyjából 30 körül lehet.
Egy percre elgondolkozott, szemöldökeit összehúzta, ahogy próbált emlékezni.
- Nem, nem hinném. - mondta nagyjából egy perccel később, a cigi táncolt a szájában ahogy beszélt. - Miért?
Basszus, szóval nem ismeri. Ő volt az utolsó reményem, mit fogok most csinálni?
Sóhajtottam, mentális vitát tartottam arról, hogy csak el kellene mondanom Harrynek az egész szitut. Hogy egy tényleges páciens, és talán sokkal jobban tudna nekem segíteni abban hogy mi folyik itt, mint bárki más. Plusz, úgy érzem hogy jobban bízhatok benne azóta, mióta megmentett engem Normantól. Szóval mindent elmondtam neki.
- Nos, van egy alkalmazott, akit Thomasnak hívnak, most ezen a szinten dolgozik és láttam ahogy beviszi Cynthiát a műtőbe, amikor nem kellett volna.
- Gondolod, hogy Ő lehet a gyilkos? - kérdezte váratlanul Harry.  Felhúztam a szemöldökömet meglepettségemben, tudnia kell a feltételezett gyilkosról az alkalmazottak között. Azt gondolom, hogy amikor van egy heted hogy ne csinálj semmit, kitalálsz néhány dolgot.
- Nem, nem hiszem. Mert elmentem megkérdezni Lorit, a főnővért, erről az egészről, de nem emlékezett semmiféle Cynthiára. Ezért megkérdeztem Mrs.Hellmant, az igazgatót, és azt állította hogy senki sincs itt, akit Cynthiának hívnának. És most, nem emlékszel rá, tehát alapvetően van ott egy páciens akire senki más sem emlékszik, csak én. És ha Mrs.Hellman benne, akkor valószínűleg nem Thomas a gyilkos.
- Várj - szakított félbe Harry - Szóval azt mondod, hogy ez a Cynthia nevű személyt bevitte Thomas a műtőbe, és tudtad hogy nem kellett oda mennie, szóval érdeklődtél róla, de senki sem tudja, hogy ki ő.
Bólintottam, realizáltam, hogy milyen őrülten is hangzik.
- Láttad valaha Cynthiát azelőtt?
- Nem - válaszoltam.
- Szóval akkor alapvetően megőrültél?
- Nem! - tiltakoztam - Nem őrültem meg, csak meg kell találnom vagy találni valakit aki emlékszik rá.
- De ott van az a dolog - mondta Harry - Senki sem emlékszik rá. Kivéve téged, szóval valószínűleg őrült vagy.
- Nem vagyok őrült! - mondtam egy kicsit hangosan. Harry elvigyorodott, vidáman emiatt a dolog miatt. - Valami történt Cynthiával, és ki kell derítenem hogy mi.
Bólintott, próbált nem röhögni rajtam.
- Nos, az egyetlen alternatív az, hogy Thomas a gyilkos és Cynthia egy volt az áldozatai közül. De akkor miért lenne benne ebbe az egészbe az igazgató és a főnővér? Rose, ennek nincs értelme.
- Tudom - sóhajtottam - Ezért nincs ötletem, hogy mi történik. Nem tudom, hogy mit csináljak.
- Ha te lennék, csak kivárnám. Hátha felbukkan Cynthia. És ha nem, csak ne aggódj emiatt, és ne mondd el senki másnak. Ez nem a te gondod,  és nem akarod hogy az emberek azt higgyék hogy pszichopata vagy. Bízz bennem, ez szar.
Csak bólintottam, szükségem volt egy kis szünetre ebből az egész Cynthia dologból. Ez megerjít engem, ha még nem vagyok az.
- Azt hiszem igazad van, csak figyelmen kívül kéne hagynom ezt az egészet.
Harry bólintott, nedves tincsek hullottak az intelligens szeme felé.
- Mindegy - kérdeztem témát váltva - Milyen volt a magánzárka?
- Szörnyű - mondta - Inkább éveknek érződött, mintsem napoknak. Sok időm volt gondolkozni, tudod?
- Jah - értettem egyet. Mindig átgondolom a dolgokat, és tudom milyen érzés csapdába esni a gondolataidban.
- Min gondolkoztál? - kérdeztem. Tudtam, hogy személyes és kíváncsi kérdés volt, de nem tudtam segíteni magamon. Imádtam hallgatni ahogy beszél, és mindig vágytam arra hogy többet tudjak meg róla. Ez volt az egyik legnagyobb félelmem és legnagyobb vágyam is, hogy kibogozzam a bonyolult rejtélyt, ami Harry Styles volt.
Hálás voltam, amikor válaszolt idegenkedés nélkül, megkönnyebbültnek tűnt, hogy valakinek elmondhatja.
- Mindenen, tényleg. Főként a testeken amiket találtam, hogy uhh, látni őket eléggé megrázó volt számomra.
Tanulmányoztam erős, valahogy mégis finom vonásait, kerestem bármiféle reszketést kijelentésében. Nem kellett volna felzaklatnia őt, figyelembe véve hogy ez sorozatgyilkos. Szemei távoliak, zárkózottak voltak, mintha visszaemlékezne az incidesnre. És nem csak egy percig figyeltem/kerestem bármiféle változást a beszédében, kifejezésében.
- Arról az esétről - kezdtem - Nem hiszem hogy valaha is megfelelően köszönetet mondtam volna azért, amit tettél. Elképesztő volt.
- Semmiség volt. - mondta, próbált nem hízelegni a hozzászólásom miatt.
- Nem, nem volt semmi. Harry, megmentettél engem az erőszaktól. Nem tudom eléggé megköszönni.
- Tényleg, jó. Csak örültem, hogy időben ott voltam. És örültem hogy sikerült kómába ejtenem azt a f*szt, amíg bent voltam. - vigyorgott.
Annak ellenére, hogy a kómát okozó ereje megfélemlítő volt, nem tudtam segíteni, de nevettem a megjegyzésén.
- Én csak sajnálom, hogy magánzárkába kellett menned emiatt - mondam.
- Tényleg nem volt annyira rossz, hogy őszinte legyek - nyugtatott meg - Azt gondolom, hogy a legrosszabb dolog az volt, hogy egy hétig semmi sem volt, csak realizálam hogy mennyire hiányzik minden, tudod, idekint. - mondta, utalva a világra a Wickendale-n kívül. És újra a helyébe képzeltem magam, hogy sohasem hagyja el az épületet.
- Mit hiányolsz legjobban? - kérdeztem, nem igazán figyeltem arra, hogy mit kérdeztem.
De úgy tűnt, Harry nem bánja. - Mindent - mondta egyszerűen - Csak apróságokat, amiken általában nem szoktál gondolni. Hogy képes voltál választani, hogy mit eszel minden étkezésnél, választani hogy mit akarsz csinálni minden nap, kiválasztani hogy mit viselsz. Csak úgy választani, általában. - bólintottam, a szavakon lógva amiket komoly hangja mondott. Imádtam amikor így beszélt, mint most, nem pedig az arrogánsan és közönségesen, hanem amikor elmondta nekem, hogy hogyan érez.
- És hiányzik az, hogy láthassam a barátaimat és a családomat - folytatta - Oh és a sültkrumpli, Istenem hiányzik a sültkrumpli. Hiányzik a kutyám, az ágyam. Hiányoznak az ügyességi játékok, a TV, a sport, a sör..........a sex. - a szívem kihagyott egy ütemet ahogyan kimondta az utolsó szót, a mély, lassú és álmosító/émelyítő hangja, már majdnem dorombolás volt. Esküszöm, szándékosan tette, miközben kíváncsi zöld szemeivel vizslatta testemet.
Hirtelen képzeletek jelentek meg fejemben Harryről, felettem egy kicsivel csupasz és csillogó bőre verejtékkel, reszelős nyögés morajlott végig mellkasán. De a tisztátlan gondolat azonnal visszalökött a valóságba, ahogyan egy harmadik személy közeledett az asztalhoz.
Harry és Én felemeltük fejünket hogy megtaláljuk a teljes uniformba öltözött Jamest, miközben lenéz ránk. - Oh Hello James - üdvözölte őt Harry barátságtalan gúnyolódással a hangjában.  - Kihagytad a beszélgetésünket a sex-ről és Rose mentális egészségéről.
Megforgattam szemeimet, figyelmen kívül hagyva megjegyzését. - Szia James - mosolyogtam.
- Hey - vigyorodott el - Csak ide akartam jönni és látni hogy jól vagy e, nem jöttél vissza a büfébe valamelyik nap, és nem volt lehetőségem tovább beszélgetni veled.
- Oh igen, sajnálom. Lori uh .... Lori megállított a hallban mert szüksége volt rám, hogy megcsináljak néhány dolgot.  - hazudtam.
- Oh oké. - mosolygott James. Úgy tűnt maradni akart és beszélgetni, de Harry - el tudnál menni most - kifejezése elküldte innen Jamest. De mielőtt még elég messze juthatott volna megfordult.
- Még áll a vacsoránk Péntekre, igaz?
- Igen - bólintottam. Mindennel ami történt, konkrétan megfeledkeztem róla, de most hogy emlékeztetett, eléggé izgatott voltam.
- Király - vigyorgott.
- Király -nevettem. James arcán volt a legcukibb mosoly, egészen addig a pillanatig amíg el nem fordult, hogy visszamenjen a műszakjába. Rájöttem, hogy nekem is ugyan ezt kellene csinálnom, de Harryvel beszélgetni sokkal izgalmasabb volt, mint csak ott ülni és színlelni hogy dolgozom, miközben semmit sem csináltam. Ahogy visszafordítottam a fejemet, láttam ahogy hipnotikus szemeivel engem néz. Visszanézett és tekintete köztem és James között járt, kifejezése gondolkodó volt.
- Szóval most ti ketten b*sztok?
- Nem! - azonnal tiltakoztam, megdöbbentem a választott szavain. - Csak barátok vagyunk, Harry, az isten szerelmére.
Harry kuncogott a reakciómon, a gödröcskéi teljesen előjöttek. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nem számít mennyire is szeretem James mosolyát, sosem szállhat versenybe Harry lenyűgözően fényes mosolyával.
 



Elnézést kérek a késésért, csak nagyon keveset tudtam gépnél lenni, és amint elkezdtem a fordítást azonnal közbejött valami.De most itt van a rész, és ez a lényeg. A türelmeteket pedig nagyon szépen köszönöm ♥

Psychotic D. xX