10. Fejezet

 Uhh hát remélem nem pártoltatok el tőlem. Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a következő részt, csak elég tele van a "naptáram". De most végre megérkezett a 10.Fejezet, ami remélem tetszeni fog c: Várom komiban a véleményeket ^^ Kellemes olvasást!

Psychotic D. xX 

U.I.: FB CSOPORT A LINKEN 

Az idegesség és az izgalom keveréke járt át, ahogy felvettem a szerény fekete ruhámat, pusztán fél órával azelőtt, mielőtt James felvett volna, hogy elvigyen vacsorázni. Kelsey az ágyamon ült, lába a végén lógott, miközben öltözködési tanácsot adott. Vagyis, azt kellett volna tennie. De úgy, mint én, Ő sem tudta kizárni a gondolatiból Harryt. Úgy tűnt mintha a gondolataimban nem egyedül a kísérteties arca lopózott volna be.

- Én nem értem - panaszkodott - Semmit sem fog mondani nekem, én csak összetörni tudom őt. Mindig olyan, mintha valamiféle játékot játszana, mintha előttem lenne egy lépéssel, nem tudom megfejteni Őt. De ezt szeretem. - magyarázta, majd felült az ágyon és villantott rám egy izgatott mosolyt. - Ez egy kihívás.

Én csak nevettem az őrült logikáján, témát akartam váltani. Úgy tűnt Harry minden gondolatomat elpusztította, és ebből ki akartam törni. Legalábbis estére.

- Mindenesetre, mit gondolsz? - kérdeztem, intve az öltözékem felé. Ez csak egy ruha volt, és lapos felületek. Semmi túlzottan szeszélyes, de mégsem alulöltözött.

- Ez tökéletes - mondta magabiztosan - James imádni fogja.

Félénken elmosolyodtam, szembefordultam a tükörrel. A hajam lazán lógott sötét hullámokban és viseltem egy minimális sminket is, hogy ne úgy tűnjön, mint aki próbál jól kinézni, miközben tényleg próbáltam.  Már hosszú ideje nem voltam megfelelő randin, így izgatott voltam emiatt. Itt ülni Kelseyvel, habár, más érzelmek voltak a gondolataimban. Komolyság. De nem ártatlan komolyság, hanem inkább rettegett komolyság, aminek köszönhetően válaszra volt szükségem, annak ellenére is hogy féltem felfedezni őket. Tudtam, hogy meg kell kérdeznem. És csak Kelsey és Én egyedül ebben a pillanatban, nem igazán tűnt más idő jobban megtenni.

- Kérdezhetek valamit? – szóltam. Kelsey mohón bólintott, valószínűleg azt gondolta, hogy a kérdésem magában divat vagy randi tanácskérés lesz. – Te ismered Cynthia Portert, nem igaz? – Harry hangja újrajátszódott a fejemben, ahogyan azt mondja, hogy hagyjam az egészet, de nem érdekel.

- Rose, miért beszélünk erről? A szórakozásra kéne fókuszálnod ma este, és nem a munkára.

- Válaszolj, Kelsey – követeltem – Furcsán viselkedtél mostanában, tudnom kell, hogy mi történik.

Kelsey a padlót nézve sóhajtott. – Nem ismerem Cynthiát, oké? Hagyd abba a róla való kérdezgetést, őrülten hangzol.

- Már mondták – motyogtam – De ez még mindig nem magyarázza, hogy miért viselkedsz annyira furcsán. És ha nem ismered Cynthiát, miért nem mondtad már pár napja is, amikor elsőnek kérdeztem?  Gondoltam, de nem mondtam.

- Nem viselkedtem furán. – tiltakozott.

- De igen, témát váltottál, amikor Cynthiáról kezdtem beszélni, és mindig megvan ez a dolog a szemedben, mintha rejtegetnél valamit.

Kelsey mély levegőt vett és körbenézett a szobában, mintha valaki hallgatózna. Függtem minden egyes pillanaton, míg ő megvitatta magában miként mondja el az igazságot. – Rendben, legyen – adta meg magát – Rose, bármit is csinálsz, ne mondd el senkinek sem.

Mohón bólintottam. Végülis azon voltam, hogy akármit is megtudjak.

- Oké, nos….. Azt hiszem, valami fura dolog történik a Wickendale-n.

- Mit értesz fura alatt? – kérdeztem

- Én… Én azt hiszem, hogy ott.. – kezdte Kelsey, de megzavarta egy kopogtatás az ajtón. Hát persze, James pont ebben a pillanatban érkezik.

A hang úgy tűnt, hogy kitörte Kelseyt a sebezhető vallomási állapotából, a kifejezése átment izgatott vigyorba. – Itt van – kiáltott fel, mintha az előző beszélgetésünk nem történt volna meg.

- Ugh – nyögtem fel, nem amiatt hogy James jött, hanem a időzítés miatt. Miért kellett ilyen korán érkeznie?

- Azt hiszem ez az én utasításom arra, hogy távozzak, sok sikert! – mondta, mielőtt kinyitotta a lakás ajtaját. Elrohant James mellett, miközben üdvözölte őt egy gyors ’hello”-val, aztán tovább sietett le a hallba. Folytatni fogjuk ezt a beszélgetést majd később, mondtam magamnak, akár tetszik neki akár nem.

A beleegyezéssel, hogy távol tartom magam a Cynthia Porter rejtély feltárásától, Jamesre és az Ő forró vigyorára figyeltem. Sötét öltönynadrágot viselt és fehér begombolt inget, az öltözéke csodálatosan díszítette testét.

- Szia Rose – üdvözölt – Imádni valóan nézel ki.

- Köszönöm, te is – mondtam, az orcáim azonnal felmelegedtek, amint realizáltam, hogy mit mondtam ki hangosan. James lenézett és szerényen nevetett, ha a nevetés lehet szerény.

- Készen állsz az indulásra? – kérdezte. Bólintottam, majd becsaptam az ajtót, miközben Jamesel egymás mellett sétáltunk.

- Sajnálom, hogy korán jöttem, csak biztos akartam lenni abban, hogy időben odaérünk az asztalfoglalásunkra.

- Rendben van – mondtam – Úgyis készen voltam.

Egész úton folytattuk a beszélgetést az étteremig, főként csak a kocsijáról és az időjárásról társalogtunk. Igazából ez nem az övé volt, ő mondta nekem, hanem a bátyjáé. Ő csak kölcsönkérte az estére. Egy kicsit a munkáról is beszélgettünk, fel akartam hozni témának Cynthiát, de a végén amellett döntöttem, hogy inkább nem. Mint ahogy Kelsey is mondta, szórakozásra van szükségem az este.

És ez volt az amit terveztem, amikor leparkoltunk, szórakozni. Az egyetlen legális parkoló pont, egy kis úton volt, távol az étteremtől, szóval el kellett sétálnunk oda. De ahogy kiszálltam a járműből, megpillantottam egy fekete kabátos embert a járdán állni. Az ok, amiért figyelembe vettem az alakok, a rejtély volt belőle; a csuklyája a fején volt, az éjszaka sötétsége eltakarta az arcát az épület mellett állva, a fényből kiállva, olyan volt, mint a sötétség egy árnyéka. Furcsának találtam, hogy valaki annyira rejtve legyen, mint ő volt. De nem gondolkodtam rajta sokat, ahogy James elindult egyenesen az étterem felé.

Még egyszer megpróbált a kabátja alá vonni, de ismét visszautasítottam. Legutóbb el is feledkeztem róla, teljesen addig, amíg vissza nem adtam neki és nem volt hideg. Csak sétáltunk a rövidtávon, nyugodtságban London szokásos nyüzsgő útjain, amiket sötétség fedett. Tudat alatt hátranéztem, hogy alátámasszam gondolataimat, hogy tényleg van valaki messze a sötétségben, de azt kívántam, bárcsak ne lenne.

Mert ott volt. Csak pár lépésnyire, elég messze ahhoz, hogy elrejtsék az árnyak, de még mindig ki tudtam venni az árnyképét. A férfi, aki ott állt, ahol parkoltunk. A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogy felgyorsítottam lépteimet, de aztán megparancsoltam magamnak, hogy nyugi. Mostanában mindig ideges lettem, minden miatt, ami történik. Talán, ennek az embernek csak ugyanebben az irányban akadt dolga.

De ahogy folytatódtak lépteink, ugyanúgy ki tudtam venni a férfi lépéseit, anélkül, hogy hátranéztem volna. Lefordultunk egy éles saroknál, James még mindig beszélt, de nem igazán tudtam a beszélgetésünkre fókuszálni.

A férfi is lefordult a sarkon.

- James? – kérdeztem hirtelen, félbeszakítva őt.

- Igen?

- Milyen messze vagyunk még az étteremtől?

- Egészen ott – mondta, egyenesen egy alig néhány épületre lévő helyre mutatva.

Bólintottam, alig vártam, hogy odaérjünk. Nem akartam siettetni James a ’Stalker’-ünk miatt (vadászt jelent a szó) mert lehet, hogy tényleg semmiség. Volt egy fura érzésem ezzel kapcsolatban. Szinte magam mögött érezhettem őt, szinkronban sétáltam James-el, és úgy éreztem magam, mint egy oroszlán, akire vadásznak, egy zsákmány.

Nem kaphattunk meg időben a vacsorát, mérhetetlenül hálás voltam, amikor beléptünk az ajtón a felfűtött helységbe. Körbefordultam, és kilestem az ablakon, senkit sem láttam kint. Talán elment, gondoltam. Vagy talán nem választotta azt, hogy bentre is kövessen minket. Köszönöm istenem.

Relaxáltam egy kicsit, tudván hogy most biztonságban vagyunk. Ismét, valószínűleg semmiség volt. Kiengedtem egy mély, megkönnyebbült sóhajt, visszatértem a valóságba, ahogy James és én elfoglaltuk a helyünket hátul a standon.

Az aggódás helyett, az energiámat befektettem abba, hogy végignézzem a menüt, keresve valamit, ai meg tudja nyugtatni a korgó gyomromat.

- Rose? – kérdezte James, letéve a menüjét, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Igen? – kérdeztem az arcát nézve, és realizáltam, hogy nem beszéltem hozzá túl sokat ebben a kis időben. Bűnösnek éreztem magam, hogy nem adtam neki elég figyelmet, fizetségül azért, amiért elhozott engem ebbe az étterembe. Máshol járt az agyam.

- Jól vagy? Egy kicsit csendesnek tűnsz. – mondta.

- Sajnálom, jól vagyok. Csak ideges vagyok. – mondtam, míg félénken mosolyogtam. Ez igaz volt, ideges voltam, de valószínűleg nem az az oka, hogy ő járt a fejemben.

- Miért lennél ideges? – érdeklődött.

- Nem tudom, csak még nem igazán voltam eddig igazi randin. – vagy, mert egy vadász egészen eddig követett minket.

- Ne aggódj. – vigyorgott megkönnyebbülten – Én sem. Valójában nincs semmi ötletem, hogy mit kéne csinálnom, hogy őszinte legyek. Mindig ügyetlen vagyok a randikon.

- Ez oké. – nevettem – Ugyan ez. Nem értem, hogy az emberek hogyan tudnak elmenni valakivel bárhová és az alkalomnak megfelelően viselkedni, én mindig aggódok.

- Pontosan – kiáltott fel – Sosem tudom, hogy miről kéne beszélgetni. Esküszöm, én vagyok a legrosszabb ember randikra. A fél időt végig dadogom-makogom, és szarul választottam randi helyszínt.

Kedveltem James, tényleg. Imádni való, és imádtam, ahogyan a ’tetthely/helyszín’ szót használta.

- Nem, nekem tetszik ez az étterem. Plusz, nem lehetsz rosszabb, mint én – érveltem – A legtöbb randit amin voltam, teljesen tönkretettem.

- Tényleg? – kérdezte James – Én azt hittem, hogy gyakorlott vagy a randizásban. A srácoknak muszáj volt téged elhívni, minden alkalommal.

Megráztam a fejem – Nem, nem igazán. (ismét Nope *-*)

- Ez meglep engem. – mondta James, egy szemtelen mosoly terjed ez arcán – De komolyan, volt egy alkalom, ahol előre mentem hogy kinyissam az ajtót a randimon, és a csaj ott állt mögöttem, szóval amikor kinyitottam az ajtót, az ajtó képen gyűrte az arcát elég keményen. Végül be kellett mennünk a kórházba.

Nem tudtam mit tenni, de hangos nevetésben törtem ki, az étterem egy része felénk fordult, hogy megtudják a zaj forrását. Megpróbáltam befogni a számat, hogy elfojtsam a vihogásom.

- Sajnálom – mondtam – nem kellett volna kinevetnem téged.

- Semmi gond, ez nevetséges volt. – mondta James kuncogva.

- Fogadok, hogy felül tudom múlni. – mondtam neki.

- Tényleg?

Bólintottam.

- Hogyan? – kérdezte.

- Nem mondom el, eléggé kínos.

- Oh gyerünk, én is elmondtam az enyémet. – tiltakozott, az a gyönyörű vigyor még mindig ott ült az arcán.

Sóhajtottam, még nem álltam rá készen, hogy beszéljek róla. – Rendben van, rendben van, oké. Volt egy alkalom, amikor egy filmet néztem egy sráccal, akit kedveltem. Egy drámai jelenet közepén.. én….uhm én….uhm….pukiztam. Mindenki hallotta, aki a színházban volt és tudták, hogy én voltam. És azóta a srác nem beszélt velem.

James hisztérikus röhögésben tört ki, nem tudtam mit csinálni, csatlakoztam hozzá. – Nem tudom elhinni, hogy elmondtam neked. – kiáltottam fel. Feloldódtunk és a randi további részében horror történeteket meséltünk egymásnak, amíg meg nem hozták az ételeinket. A beszélgetésünk utána már csak annyiból állt, hogy ’ez nagyon jó’ és ’nagyon finom’ minden falat között az isteni vacsoránkból.

De hamarosan elérkezett a randink vége, és befejeztük az étkezést is, és vártunk a pincérre, hogy hozza a számlánkat.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem vacsorázni az este, Rose – mondta James, miután lenyelte az utolsó falat csirkéjét.

- Természetesen, jól szórakoztam.

- Én is – mosolygott – De én uh … Beszélni akartam veled valamiről. – mondta, a hangja komolyra váltott.

- Mi az? – érdeklődtem.

Körbenézett, mintha valaki kihallgatna minket, jobban, mint ahogy Kelsey csinálta kb 2 órája. – A gyilkosról, az intézetben.

Sóhajtottam, nagyon nem akartam erről beszélni. Ez volt az utolsó dolog, ami miatt aggódni akartam.

- Nézd, Rose, csak azt akarom, hogy légy óvatos. Aggódom érted, és nem akarom hogy bajod essen.

Bólintottam. – Természetesen, óvatos leszek, James. Miért aggódsz ennyire? Talán tudod, hogy ki a gyilkos?

Lenézett az asztalra, a tekintete nem találkozott az enyémmel. – Van néhány ötletem – mondta, a hangja szinte suttogás volt.

- Ki? – kérdeztem, kezdtem aggódni.

- Nos, gondolkodtam – lassan beszélt, ahogyan elmondta nekem a gondolatait. – És talán ez elsőre lehetetlenül hangzik, de szinte biztos vagyok benne, hogy ki gyilkolta meg azokat a nőket.

- Ki? – követeltem, nem tudtam elviselni tovább.

James rám nézett, tekintete találkozott az enyémmel. – Azt hiszem…azt hiszem….Harry volt.