11.Fejezet

Sziasztok :) Lehet, hogy most fura, hogy 7 nap után hoztam a következő részt, nekem is az :) De most volt időm lefordítani a részt, és mivel hétfőn már kezdődik a suli, és utána nem nagyon lesz időm, gondoltam befejezem és felteszem :) Ennyit a felesleges rizsázásról.
A lényeg az, hogy itt említésre kerül a Clue nevű játék. Na az egy olyan társas, amiben meg kell találni a gyilkos, a fegyver és a helyszínt a nyomok alapján. 
Ha valami olyan dolgot találtok még olvasás közben, amit nem értetek akkor írjátok meg hozzászólásban és elmagyarázom :) 
A következő részig biztathatnátok néhány komival is :$ Sokkal nagyobb kedvel ülök le fordítani, ha látom a komikat, hogy mennyire várjátok a részt ^^ 
Kellemes olvasást!

Psychotic D. xX

Végigvonszoltam a kialvatlan testemet a félhomályos előszobáig, lábaim csoszogtak, ahogyan sétáltam. Alig volt energiám a sétáláshoz, nagyon kimerült voltam, James szörnyű elméletei fél éjszakán át ébred tartottak, az elmém tömve volt végtelen feltételezésekkel és magyarázatokkal.

Amikre James rámutatott, azok számomra is értelmet nyertek. Harry olyan volt, mintha egy lépéssel előttünk járna, és mindig olyan volt, mintha tudná, hogy alapjáraton mik történnek az intézetben. Okos volt és erőteljes. Annak ellenére, hogy a nap nagy részében be volt zárva a cellájába, tudott dolgokat. Ő találta meg a pincét is, szinte túlzottan gyorsan a vihar alatt. És ha tényleg több nőt gyilkolt meg, mint én azt hittem, nincs jobb módja annál, hogy minél távolabb tartsd magadtól a gyanú vádját, minthogy csak pusztán belebotlottál a testekbe?

Plusz, olyan típusnak tűnik, aki mesterien manipulál másokat az elméjével. Valahogyan biztosan meg tudta zsarolni, vagy befolyásolni tudta az őröket, hogy odaadják neki a kulcsot. Talán Thomasszal dolgozik együtt. És csak az, ahogyan abban a leereszkedő tónusban beszélt, mintha lett volna valamire rajta, ami aljassá teszi őt. Ő a gyilkos, mindezek után. Ez nem olyan, mintha nem nyúzott volna meg nőket ezelőtt.

Ezek a dolgok, amiket James magyarázott nekem, teljesen kizökkentettek a randiból, és a mondatok, amiket mondott, értelmet nyertek. Annál inkább, ahogy mondta, kezdtem azt gondolni, hogy a gyilkos nem is egy alkalmazott.

De minél inkább el akartam hinni, hogy megtaláltuk a gyilkosunkat, nem nagyon tetszett. Valami kimaradt. És nem James sztorijában, hanem Harryben. Valami az egész szituációban nem stimmel. A megérzésem vitatkozott a lelkiismeretemmel, az egyik részem elhiszi, hogy Harry a gyilkos, míg a másik részem tudja, hogy valahogyan nem lehet Ő.

Most a eszem sehol és mindenütt járt, próbáltam összerakni a történet minden darabját. Válaszokra volt szükségem. Válaszokra Cynthiáról, válaszokra Kelsey reakciójáról, válaszokra hogy vajon Harry e a gyilkos vagy sem.  És ki lehetne jobb ember, akit Harryről kérdezhetnék, mint ő maga?

Tudtam, hogy ez valószínűleg hülyeség, mert lehet, hogy én leszek a következő célpontja, ha megtudja, hogy tudok róla. De valahogy nem féltem. És nem is érdekelt többé. Én csak tudni akartam, hogy mi a fene történik. Szóval beléptem a kávézóba, ahogy szemeim a szobát szemlélték, keresve egy magas srácot zamatos ajkakkal.

De nem találtam semmit, csak a sovány, zombi-kinézetű testeket, amik a többi páciensekhez tartoztak. Biztosan megint késik. Helyet foglaltam az asztalnál, ami nem hivatalosan a miénk lett. A fejemet az összefonott karjaimba hajtottam hagyva a szemeimnek hogy rebegve lecsukódjanak. Csak pihente, amíg meg nem érkezett. Hogy az eszem sakkban tartsam, a tegnap estén gondolkoztam és James érintett kifejezésén, ahogy megmagyarázta az elméletét, miután kifizette a vacsoránkat. Amikor kisétáltunk megkönnyebbültem, hogy nem volt semmiféle ’vadász’ a nyomunkban, a férfi aki követett minket, valószínűleg elment. Utána már James ölelésére gondoltam, és az emlékre miután elengedett, az illatára, ami a fahéjra emlékeztetett. Ezekkel a nyugtató gondolatokkal mindössze néhány percnek tűnt, amíg elbóbiskoltam és belépnem az álmok és álmosság államába. Fél-álomban voltam, amikor felkaptam a fejem, ahogy hallottam közeledni valakit.

- Cynthia – Harry érdes hangja beszélt, kihízelegve engem az álomvilágomból. – Cynthia Porter – a sötét szemöldökei együtt mozogtak a gondolatban, ahogy kicsúsztatott egy széket mögöttem.

- Igen? – kérdeztem a szememet dörzsölve – Mi van vele?

Pislogtam pár percig megkísérelve a teljes ébredésemet, várakozóan Harryre nézve. És ahogy szemeimmel vonásait vizslattam, rájöhettem, hogy minden másodpercben egyre vonzóbb lett. Minél hosszabban nézed őt, annál jobban borít be téged teljes egészében, elcsábít téged a sötét világába, és eléri, hogy sose akard elhagyni. Erős izmai jelen voltak bőre alatt, még mindig füstös és cserzett (kifehéredett), mivel ebben a hónapban nem igen látott napot a bőre. A halom szétzilált fürtjei hátra voltak tolva/fogva a fején, tökéletes kilátást biztosítva feltűnő szemeire és nedves ajkaira.

- Még egyszer, hogy is néz ki? – kérdezte.

Ásítottam. – Sötét-szőke haj, nagyjából 30, barna szemek, azt hiszem. Miért?

Harry komolyan nézett rám, mintha mélyen a gondolataiban lenne. – Azt hiszem, emlékszem rá.

Ez volt az, ami felébresztett.

- Tényleg? – kérdeztem, mostanra teljesen éberen.

Bólintott. – Igen, nagyon sovány, igaz? Mindig megvannak a táskái a szemei alatt?

- Igen! – kiáltottam fel – Ez Ő. Köszönöm istenem, már azt hittem megőrültem.

Harry kuncogott az izgatottságomon, mély gödröcskék jelentek meg orcáin. – Most inkább te nézel ki úgy, mintsem Ő, ugye tudod? – Aludtál bármennyit is a múlt éjjel?

- Nem – magyaráztam a fejemet rázva – Nem tudtam…

Harry szemei kikerekedtek a meglepettségtől, meglepődött arccal nézett rám.  – James elég sokáig fent tartott téged az este, nem igaz? – kérdezte sokatmondóan.

- Nem! – tiltakoztam lehajtva fejemet, hogy ne lássa a pírba boruló arcomat. – Semmi ilyen sem történt.

- Hazugság – folytatta Harry, hangja rekedtebb volt, mint általában – Fogadok, hogy megb*szott, nem igaz?

Csak a falat bámultam, nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy ismét lásson engem elpirulni. Sokkal merészebb volt, mint gondoltam volna, lesokkolt a nyers szóhasználata. És ha ez nem lett volna elég, megugrottam, amikor megéreztem, hogy közelebb van, mint ahogy gondoltam, lágy ajkai súrolták fülemet. 

- Nem mondhatnám, hogy nem vagyok féltékeny – suttogta, forró lehelete miatt egész testem megborzongott. Úgy éreztem, hogy az egész testem meggyullad, mintha csak lángok vennének körül. Harry nagyon sexy volt, egyedül a jelenlétével el tudott csábítani bárkit maga körül. De ez már túl sok volt ahhoz, hogy kezelni tudjam, és nem tudom, hogyan reagáljak. El kellett volna löknöm magamtól, és felpofoznom a helytelen viselkedéséért, de valamilyen ok miatt, nem tettem. Zavarodottá tett. Gúnyos volt, beképzelt, és provokatív egy percig, majd bevallja félelmeit és megmenti az életemet. Olyan mintha a sötét oldala valami elülső dolog lenne, mint valamiféle maszk, ami elrejti őt a durva intézettől. Vagyis csak reméltem, mert ezt az oldalát Harrynek sokkal jobban kedveltem.

Még mindig nem változtatta meg a pozícióját, minden egyes levegővétele libabőrt eredményezett a nyakamon, és érezhette a cigaretta halvány illatát a leheletében. Elérte, hogy kényelmetlenül és túl kényelmesen érezzem magam ugyan abban az időben. Vártam rá, hogy csináljon valamit, bármit, amit én nem szeretnék. De így maradt.

- Nem fogsz megmozdulni? – kérdeztem a közelségében.

- Nem fogsz? – ismételte, még mindig sötéten suttogott, és tisztán tudtam hallani, ahogyan ajkai vigyort formálnak. Igaz. Meg kellene mozdulnom.

- Cynthiáról – mondtam, gyorsan témát váltva, hirtelen elhúzódtam tőle. Sötéten kuncogott, de még mindig éhes szemekkel nézett rám és ez emlékeztetett engem arra, amikor elsőnek ültünk itt együtt. Amikor végighúzta kezeit rajtam, félelemtől remegtem. Már nem féltem.

Wow, ez olyan volt mintha hónapokkal ezelőtt lett volna, pedig csak néhány hete volt. Több szeretetet növeltem Harryvel kapcsolatban, mint a gyűlölet és az utálat, amit emiatt éreztem. De hogyan is utálhatnám Őt, miután megmentette az életem? Mármint, nézd csak a mély gödröcskéit és a gyönyörű szemeit…

- Hallgatlak.. – mondta Harry, megkísérelve hogy folytassuk a beszélgetésünket.

- Nos – mondtam, realizáltam, hogy túl elfoglalt vagyok azzal hogy Őt nézzem, minthogy befejezném a mondatom. Gyerünk Rose, tartsd a szarságod együtt. - Szóval, emlékszel rá?

- Igen – mondta – Tegnap este gondolkoztam a dolgon, és az arca valahogy csak beugrott. Azt hiszem, emlékszem, hogy hallottam beszélni egy ’csoportos értekezleten’, minden héten van, ami mind hülyeség. Mindannyian terapeutához megyünk, ezek kibaszottul nem anonim alkoholisták. Nem igazán van kedvem ahhoz, hogy ott üljünk egy hülye körben és megosszuk egymással a zokogós sztorijainkat.

- Igen, engem sem igazán érdekel – válaszoltam nyíltan – Csak örülök, hogy valaki emlékszik rá, máskülönben megőrültem volna.

- Jah, de hogy lehet, hogy senki más sem emlékszik rá? Miért csak mi? – kérdezte Harry.

- Nem tudom – válaszoltam – Ez az, amit nem értek. Miért hazudna Mrs. Hellman? Miért hazudna Kelsey?

- Talán Mrs. Hellman tudja, hogy ki Cynthia, és emiatt Kelseynek is be kell fognia a száját. – mondta.

- Igen, de miért?

Harry és én is csak ültünk ott egy pillanatig, próbáltuk kitalálni az ésszerű magyarázatot. Szemöldökeit összehúzta, ahogyan a távolba meredt, mélyen elmerülve gondolataiban, őszintén segíteni akart. Csak egy perce volt, hogy alapvetően kijelentette, hogy sexelni akar velem, és most próbáltuk megoldani a rejtélyt.

- Mi van ha… - kezdte Harry, még mindig gondolatait gyűjtve- Mi van ha ő olyan mint valami teszt?

- Egy teszt? – ismételtem.

- Igen, igen, egy teszt.

A zavarnak ki kellett ülnie arcomra, ahogy Harry folytatta – Csak hallgasd. Amikor lent voltam a pincében és találtam azokat a testeket, láttam néhány egyéb dolgot.  Láttam az összes diagramot ezekről, rajzokat emberi agyról, véres ágyak tömegét. Ez fura volt. Szóval, azt mondom, mi van, ha teszteket futtatnak le a betegeken, csak nézd az agyukat és szaraikat. És amikor a teszt rosszul sül el vagy valami, talán megszabadulnak a testektől, és nem akarják, hogy bárki is kérdezősködjön róluk, ezért Mrs. Hellman eléri hogy mindenki úgy viselkedjen mintha sosem léteztek volna. tudom, hogy ez hosszú, de ez az egyetlen magyarázat, amit el tudok képzelni.

Elvett egy kis időt, hogy fel tudjam dolgozni a teóriáját, és volt ott néhány ismerős dolog. Hirtelen beugrott, hogy mit is találtam a ’felfedező utam’ alatt néhány hete. Emlékszem láttam egy nő nevét és a szavakat ’#309 páciens 20’ leírva rendetlen kézírással egy papírlapon, abban a mappákkal teli szobában. A teóriájának volt igazságtartalma. Ez megmagyarázza egy részét a Cynthia kérdésnek, és hogy miért láttam azokat a rajzokat.

- Harry, azt hiszem, hogy talán igazad van. – mondtam neki félve és sokkolva. – Mi van ha beavatkozásokat végeznek el, és próbálják megváltoztatni emberek agyát vagy valami?

- Wow, ez zseniális. Bárcsak egy lehetnék közülük. – mondta Harry szarkasztikusan. – De nem vagyok biztos benne, ez csak egy ötlet volt. Plusz, nem úgy tűnik, mintha bármit is tudnánk tenni ezzel kapcsolatban. Nem tudjuk teljesen biztosra, hogy mi is folyik itt. – mondta.

Az elmém tántorgott, sokkal zsúfoltabb volt, mint bármikor ezelőtt. – Nos, én egy alkalmazott vagyok, szóval csak úgy meghallhatok bármilyen gyanús dolgot, és kivizsgálhatom. De te, másrészt, benne vagy. Valószínűleg többet tudsz, mint én. Valamit tudsz a témában, menj és kérdezz körbe pár embert Cynthiáról és a műtétről. Hogyha azt akarjuk, erre célzok.

- Természetesen – mondta – Jobban akarom tudni, hogy mi történt vele, mint te, ez kib*szott furcsa, hogy csak mi ketten emlékszünk rá.

Bólintottam, örültem, hogy ugyan azon az oldalon állunk. Nagy segítség lehet.

- Gondolom, hogy ezek a műtétek tehettek valamit a gyilkossal? – kérdeztem.

- Nem – mondta, megrázva a fejét. – Nem lenne értelme. Nem kell még egyszer kivégezniük egy embert, ha az már végzett a többivel. De ne szálljunk/térjünk el magunktól, semmi biztosat sem tudunk erről.

Bólintottam. Harry nagyon okos volt, főleg valakihez képest, aki állítólagosan őrült. Itt van, azért mert megnyúzott 3 nőt, esetleg meggyilkolt még többet, de mégis segíteni akar nekem ki találni, hogy mi történt, és mellékesen, megmentette az életem. Ha tényleg meg tudott ölni nőket, ahogy azt a bíró és az esküdtszék mondta, megtette, miért nem hagyott csak engem meghalni azon az estén?

- De beszéljünk a gyilkosról – Harry folytatta, mielőtt be tudtam volna fejezni a gondolataimat.  – Beszélni akartam veled valamiről.

- Oké – mondtam sürgetve, hogy folytassa.

Komolyan nézett rám, szemei sötétebbek lettek, ahogy enyémjeimbe nézett. – Azt akarom, hogy maradj távol Jamestől.

A kérése meglepett, ahogy beszéltem a gondolataimat. – Miért?

- Azt gondolom, hogy Ő a gyilkos.

Viccelsz velem? Most mind a kettő azt gondolja, hogy a másik a gyilkos?! Megesküszöm, hogy az agyam szó szoros értelmében felrobbant.

- Miért gondolod ezt? – kérdeztem, Jamest védelmezve.

- Csak nincs tőle jó hangulatom. Túl ártatlan és én ezt nem veszem be.

Zavartan megráztam a fejem. James teóriájának értelmes volt. Érvelt amellett, amiért Harryt blamálta. De Harry ’Csak nincs tőle jó hangulatom’ magyarázata nem volt túl meggyőző.

- Harry, James és én szinte minden nap együtt sétálunk haza a munkából. Elmentünk vacsorázni múlt éjjel. Ha tényleg Ő lenne a gyilkos, miért nem tett a következő áldozatává, és volt több tucat lehetősége, hogy megöljön?!  Ha Ő lenne a gyilkos, már halottnak kellene lennem.

- Kibaszottul ne mondj olyan dolgokat, mint ezek. – Harry megparancsolta, hangja rekedt volt. – Nézd, tudom, hogy nincs értelme, csak valami nem stimmel vele. Egyáltalán nem, Rose.  Távol kell maradnod tőle.

- Nem kell tennem semmit, Harry. Persze, óvatosabb leszek Jamessel kapcsolatban, de ha nem adsz indokot arra, hogy miért tenne valami olyat, mint ez, akkor a barátja fogok maradni, addig ameddig akarok.

Harry csendben maradt, lefelé nézett az asztalra. Ezért realizáltam azt, hogy sosem tűnt úgy, hogy enne bármit is ebédidő közben. De nem tudtam blamálni őt, a kaja borzalmas volt. Állkapcsait összeszorította és meg tudtam mondani, hogy meg akart engem győzni, hogy James ölte meg azokat a nőket, de nem voltak további bizonyítékai. Amúgy is, James nem tűnt annak a típusnak, aki gyilkolni tudna, Harryre általában igazak voltak/illettek dolgok. Legalábbis óvatosabb lettem, nagyon kételkedtem abban, hogy bármi rossz történne körülötte. Mint ahogy mondtam, ha meg akart volna ölni engem, már valószínűleg megtette volna.

- Gyerünk, most ne beszéljünk erről – mondtam megtörve a csendet – Miért nem játszunk megint Clue-t vagy valami mást? – javasoltam, habár elég hülyeségnek tűnt most bármiféle társast játszani.

Harry egy hosszú sóhajt engedett ki, mielőtt elektromos tekintetével szemeimbe nézett, ezzel bent tartva a levegőmet – Rendben, de előtte ígérj meg nekem két dolgot.

- Oké, mik azok? – kérdeztem.

- Az első dolog, hogy légy óvatos. Nem akarom, hogy bármi rossz is történjék veled, oké? Te vagy az egyetlen személy, akivel itt tudok beszélgetni és valahogy jobban megnyílok neked, mint bárki másnak a terápiákon. Ha nem beszélgetnék veled, őrültebb lennék, mint amennyire őrült most vagyok. Szükségem van rád Rose.

A szívem hevesen vert a mellkasomban, miközben Ő beszélt, az utolsó mondata tökéletesen meglepett. Az első nap amikor találkoztam vele, azt hittem, hogy csak azért beszél velem, mert valamiféle játékot játszik. Mintha valami játék lettem volna, amit provokál különféle reakciókért. De amikor megmentett engem Normantól két hete, rájöttem, hogy talán élvezi a velem töltött időket. És most végre megértettem, hogy több vagyok neki, mint egy lány, akivel kártyázhat. Én voltam az egyetlen személy, akivel beszélgetni tudott, és nagyon szerettem vele beszélgetni, és úgy kezelni, mint egy normál személyt. Ha elhagynám, nem lennének barátai, akikkel meg tudná osztani a gondolatait, csak a terapeutákkal, akik próbálják felmérni a mentális állapotát. Barátok lennénk? Tudom, hogy egy mentális beteg volt, én pedig egy nővéri asszisztens, de ez határozottan nem csak egy beteg-alkalmazott típusú kapcsolat volt. Talán tényleg szüksége volt rám.

Emlékszem, olvastam valahol, hogy a mentális betegek tökéletesen tudják utánozni az emberi érzelmeket, és Harrynek nagyon jól kellett csinálnia ezt. De a szavai őszintének tűntek és azt hittem, hogy az utolsó mondata semmit sem jelentett, de az volt az igazság.

- Oké – ígértem – Az leszek.

- Jó – bólintott – A második, tégy meg nekem egy szívességet.

Ez már nem lehet jó. – Ha legyőzlek Clue-ban.. – kezdte, nem tudtam mást tenni csak nevetni. Kicsit többet vártam…intenzívebbet. A nevetésem kiváltott Harryből egy vigyort, a hangulata drámain megváltozott egy pillanat alatt.

- Ha legyőzlek, adnod kell nekem valamit.

- Mit? – kérdeztem.

Játékos mosoly jelent meg ajkain. – Egy szelet csokit. Nem ettem semmi normális kaját, azon a szaron kívül, amit itt csinálni ki tudja miből, a csoki az egyetlen komoly, amire gondoltam ez alatt.

- Rendben van. Tudtam, hogy hatalmas baj lesz ezt megcsinálni, de úgyis veszíteni fogsz, szóval nem bánom.

- Rajta – hívott ki Harry.

Nyert. Egy mozdulat, amit csinált, tökéletesen meg volt tervezve és adott neki történetesen 10 percet, hogy végrehajtsa a legnagyobb gondossággal. Tényleg a szíve vágya volt ez az édesség. És ez kifizetődött, mivel végül is megvert engem. Harry egyszerre találta meg sikeresen a gyilkost, a fegyvert, és a szobát, és azt kiáltotta ’IGEEEEEEEN!’ és felállt a székéből, mintha az ülve maradás nem lett volna elég ahhoz, hogy megmutassa teljes sikerét, ökölbe szorított kezeit feje felé emelte sikerében. A mosoly az arcán széles volt, és nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni rajta. A mély gödröcskéi és fehér fogai lenyűgözőek voltak, és áhítatba estem.

- Jössz nekem egy szelet csokival – vigyorgott, miután lenyugodott a győzelméből.

- Meg kapod. – mosolyogtam, és tulajdonképpen örültem, hogy megdöntötték a rekordomat, mert látni Őt, hogy mennyi boldog volt, hogy nyerhetett, egyfajta díj volt nekem. Nem tudom, hogy mi volt abban a gödröcskés mosolyban, de látni akartam minden alkalommal, amikor csak lehetőségem volt rá, gyilkos e vagy sem.

De mindkettőnk mosolya eltűnt amint megláttuk közeledni Jamest az asztalhoz, elégedetlennek tűnt, amiatt hogy látott engem Harryvel nevetni, azok után, amiket tegnap este mondott nekem. – Szia – üdvözöltem.

- Hello.

Harry az őrökre nézett és azonnal megmerevedett. Ránéztem mindkettőjükre, a feszültség nyílván való volt, mérföldekkel arrébb is érezhető volt. Mindketten azzal vádolták a másikat, hogy ő a gyilkos, rendkívüli módon vetették meg egymást. Legalábbis így tűnt, amiatt ahogy most szemeztek. Akármelyik lehet a gyilkos, de az is lehet, hogy egyik sem az. Valaki olyan is lehet a gyilkos, aki egy másik szinten dolgozik és teljesen figyelmen kívül hagytunk. Ez alkalmazott lehetett a Wickenalen.

De valahogy tudtam, hogy ez nem lehet a megoldás. Valaki azt mondta nekem, hogy a gyilkos ebben a szobában van. Így még több értelme volt annak, hogy az a valaki Harry, de James makulátlan ártatlansága egy kicsit gyanús volt. A legrosszabb része az volt, hogy nem tudhattam, hogy ki az a személy. A másik legrosszabb dolog az volt, ahogyan belebonyolódtam mindkettőjükbe. És rájöttem egy rendkívüli horrorral, hogy bármelyik helyes pasi is volt a gyilkos, nem kétséges, hogy én leszek a következő áldozata.

- Harry – James beszélni kezdett, meglepődtem, hogy a beteghez beszélt, nem pedig hozzám.

Harry nem válaszolt, csak haragos intenzitással nézett rá.

- Az őröd, Brian, hazament betegség miatt, így én leszek az egyik, aki visszavisz téged a celládba.

- Most? – kérdezte Harry.

- Igen, most.

Oh basszus, az ebéd nem volt több fél óránál, nekem még itt kell maradnom. Nem volt lehetőség arra, hogy kövessem őket, vagy én vigyem vissza Harryt a cellájába. És a tudat, hogy egyedül ketten lesznek az üres folyóson, borzongást idézett elő a gerincemen. Remélem, hogy a végén nem ölik meg egymást.

- Viszlát, Rose – mondta Harry, mielőtt arrébb tolta az asztalt és felállt, csaknem egy fél fejjel magasabb volt, mint James. Az őr nem olyannak tűnt, mint aki félne, valószínűleg azért, mert tudta, hogy van egy fegyver és egy sokkoló a revolvertáskájában (pisztolytartó).

Végignéztem, ahogyan kisétálnak az étkezőből, egészen addig, amíg ki nem léptek az ajtón, és el nem tűntek a látókörömből.

*Harry szemszöge*

James és én lesétáltunk az üres folyosóra, egyenesen a cellám felé, és mindez arra bíztatott, hogy beverjem azt a gyerekes képét. Nem volt túl hosszú séta, de ez kibaszottul olyan érzés volt. Minden perc egy évnek tűnt, és a felszültséggel töltött csend visító volt, a hang hiánya fülsüketítő volt. De inkább akarta azt a csendet, mint hallani, hogy James megtöri a csendet.

- Harry, beszélni akartam veled valamiről.

Nem reagáltam rá, remélve hogy csak befogja a száját. De folytatta. – Nem ismerlek. Durván beszéltem veled ezelőtt, de azt lehet mondani, hogy készült valamire. De akármi is legyen az, nem akarom, hogy Rose a részese legyen. Aggódom érte, és azt akarom, hogy maradj távol tőle.

Szó szerint megálltam ott ahol voltam, kezeim azonnal ökölbe szorultak a harag miatt.

- Kibaszottul viccelsz velem? – kérdeztem – Annyira hamis vagy, James. Azzal az éjszakai sétával és a romantikus vacsorával. Azt hiszed, hogy bárkit meg tudsz téveszteni. Azt hiszed, hogy be tudod csapni Őt. De én nem veszem be a szarságaidat, egy percre sem. És nem csak hamis vagy, egy kibaszott hülye is vagy, Miből gondolod azt, hogy én vagyok az, aki megölte azokat a nőket? Hogyan tudtam volna én tenni, amikor az időm nagy részét a cellámba zárva töltöm?

Reméltem, hogy James ki tudom zökkenteni az ’őr’ szerepéből és elszólja magát, de nem jártam sikerrel.

- Meg se próbáld – mondta – Tudom, hogy te ölted meg azokat a nőket. Már csináltál ilyet ezelőtt. Mármint, emiatt vagy itt, nem igaz?

Nem volt válaszom, de nem is volt rá szükségem, mivel James még mindig mondta. – Biztosítalak arról, hogy nem fogod ugyan azt tenni Rose-val. Beteg vagy. Undorító söpredék vagy és remélem, hogy a pokolban fogsz égni amiatt, amit azokkal a nőkkel tettél.

Ezen a mondatán robbantam. Düh öntötte el ereimet, állkapcsaim szorosan megfeszültek, és a düh cselekedett, mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit is teszek. Megragadtam James gallérját mindkét kezemmel, és a falnak löktem akkora erővel, amekkorával csak tudtam, kezelni tudtam, ahogy feje összeütközött a téglafallal. Lábai alig érintették a talajt, és érezhettem a fizikális ’adót’, ahogyan ott tartottam, éreztem, hogy az izmaim égnek a karjaimban. De nem érdekelt. Beszorítottam oda, és nem terveztem elengedni, így egyedül a pisztolytartójára számíthatott. Halállal a szememben néztem rá, látni akartam a félelemmel teli kifejezését. Nem volt olyan nehéz most, az volt?

- Soha többé ne beszélj így velem! – mondtam összeszorított fogakkal, a hangom halk és mély volt, érezem, ahogyan vibrált a mellkasomban. – Vagy kibaszottul meg foglak ölni!!

A leginkább szörnyűnek tűnő mosolyom ült ki az arcomra, ahogy megláttam a félelmet a szemiben, kicsit tovább rajta tartva a kemény tekintetemet. El tudtam volna sétálni csak úgy, és nem tudott volna megállítani engem. De valami visszatartott engem attól, hogy elfussak. Valami azt súgta, hogy ne menjek.

Szóval nem mentem. Helyette ledobtam őt és megfordultam, besétáltam a cellámba, amíg ő elképedve ott maradt mögöttem. Ahogy helyet foglaltam a nyikorgó ágyamon, láttam őt ott állni a folyosón, még mindig mozdulatlanul.

- Azt gondolom, hogy most be kellene zárnia engem, uram. Köszönöm a szolgálatát.

Végül ’megolvadt’, ahogy beszélni kezdtem, gyorsan odaszaladt az ajtóhoz, bezárta a cella ajtóm, anélkül hogy a szemembe nézett volna, vagy mondott volna bármit is. Hallottam, ahogy az ajtó lövője kattant, James kulcsai csörögtek, ahogy visszahelyezte őket a zsebébe.

Bemutattam neki, ahogy sétált visszafelé a hosszú folyóson és eltűnt a látókörömből. 

https://www.facebook.com/groups/584512854935911/?fref=ts  <--- FB csoport