Kellemes olvasást!
Psychotic D. xX
*Harry szemszöge*
Nem tudom elhinni. Mit gondol, kicsoda Ő? Csak mert Ő volt
az őr, az nem azt jelenti, hogy lekezelően beszélhet velem, különösen nem úgy,
ahogy Ő tette. És a viselkedése, hogy vannak igényei Roseal kapcsolatban,
mintha megmondhatná nekem, hogy mit tegyek, és mit ne tegyek, amikor Roseal
vagyok, dühítő volt. Csak azért, mert volt egy randijuk, az nem azt jelenti,
hogy birtokolja Őt. De nem csak az zavart, amit mondott nekem. A tény, hogy
milyen ártatlanul és bátran viselkedett, miközben tényleg csak egy gyáva féreg.
Becsapta Roset, de én jobban ismertem. És tudtam, hogy a gyanúm nem volt elég
bizonyíték, mint azt én szerettem volna, de valami kimaradt.
Még ha nem is ölt meg senkit, akkor is tett valamit. Biztos
voltam benne. A bizonyosságom, hogy Ő volt a gyilkos, lassan csökkenni kezdett.
Rosenak igaza volt, semmiféle bizonyítékom sem volt ellene. Csak utáltam Őt.
James csak egy volt a számtalan lehetségesek közül. Egy alkalmazottnak kellett
lennie egy másik szintről. Valaki olyannak, akit teljesen figyelmen kívül
hagytunk.
De James még mindig bosszantott, akár gyilkos, akár nem.
Csak még egy személy volt, akit hozzáadhattam az irritáló
emberek listájához, ami miatt utáltam itt lenni. Ki kellett szabadulnom a
Wickendaleről, tudtam. Nem maradhatok itt életem végéig. Meg kell találnom a
kiutat mindenképpen. Meg kellett. De egyelőre meg kellett vele békélnem. El
kellett viselnem minden horror bevonatú dolgot az épületben; az őrök, a szar
kaja, a mocskot és a port, az idegesítő terápiákat. És ki tudja, lehetséges,
hogy részt kell vennem elektrosokkos terápián, vagy túl kell esnem
korbácsolásokon vagy valami, mármint, már magánzárkában voltam.
De míg nem találom meg a módját annak, hogy kijussak innen,
el kell viselnem. Annak az embernek kell maradnom, aki voltam, amikor
megérkeztem, a férfi, aki megnyúzott nőket, vagy más, ki kell jutnom innen. A
legveszélyesebb betegnek kellett maradnom ebben az őrségben.
A Wickendale pokol volt, és nekem kellett az ördögnek
lennem.
*James szemszöge*
Az utam egyenesen vissza a büfébe vezetett a dübörgő
szívemmel a mellkasomban, mintha egy kalapács lenne a bordáim ellen. Nem hiszem
el, hogy gyenge és kiszolgáltatott voltam Harry erejének. Senki sem mondhatja,
hogy Harry nem ijeszti meg őket, de azt gondoltam, hogy tudom tartani magam.
Azt hittem nem látszik, ahogy remegtem a félelemtől. Ijesztően erős és ideges
volt, amit érezhettél róla legurulni veszélyes hullámokban.
De amit mondtam, az kicsit köcsög volt, és most már látom,
hogy miért utál engem Harry. Csak aggódtam Rose miatt, és azt akartam, hogy
Harry maradjon távol tőle. Veszélyes volt, és nem akartam, hogy bármi rossz is
történjen. Talán azt hiszi, hogy Rose túl naiv ahhoz, hogy bízzon bennem, de
nem volt ott a beszélgetéseink nagy részénél. Nem volt ott a munkából való
hazafelé menő sétánkon, amikor is a beszélgetéseink tele voltak a nevetéseivel
és a melengető mosolyával. Nem volt ott a vacsoránkon, amikor kínos randis
történeteket osztottunk meg egymással és röhögtünk, mint az idióták egy isteni
étel mellett.
És nem akarom, hogy közbelépjen, különösen nem egy negatív
módon. De nem tudok mit csinálni, ha beszélgetnek, az Rose választása és nem az
enyém. Szóval, most amit tenni tudok, az az, hogy szemmel tartom Harryt és
odafigyelek, hogy biztosan ne csináljon semmi olyan dolgot, amivel ártana
Rosenak, vagy bármi hasonlót.
De akkor is, ha csinálna valamit, van egy rossz érzésem,
hogy nem tudnám megállítani, hiába próbálnám.
*Rose szemszöge*
Besétáltam a Wickendale ajtaján a következő reggelen, egy
céllal a fejemben; szabadnapot kapni. Öt napon keresztül dolgoztam 12 órákat,
hogy lehessen egy jobb kocsim és egy jobb házam, de ez több volt, mint amire
szükségem volt. Tudom, hogy voltak hétvégéim, de azok túl rövidnek bizonyultak,
véget értek egy szempillantás alatt. Alig volt elég arra, hogy megszabaduljak
ettől a mozgalmas és néha nyugtalanító intézettől, ez a plusz egy nap, élénkítő
lenne.
De a gondolat, hogy beszéljek Mrs. Hellmannal, idegessé
tett. Miután hazudott nekem Cynthiáról, nyugtalan voltam, ha látnom kellett Őt.
Nem volt jó ember, elég jól ismertem. Néhány ok miatt, eltitkol dolgokat az
alkalmazottak elől, ami sosem jó jel. Az egyetlen ember, aki talán tudhatta,
hogy mit akart kétségbeesetten elrejteni, az Thomas volt.
De én tényleg akartam egy szabadnapot, és ez nem olyan,
mintha valami olyat kértem volna, ami kárt tehetne. Egyre közelebb kerültem az
irodájához, nagyjából 10 perccel a műszakom kezdete előtt.
Ms.Hellman az asztala mögött ült, beszélgetést folytatva a
telefonon.
- Nem, semmiféle riportert sem akarok. Meg tudod neki
mondani, hogy keressen egy másik intézetet, mert nem fogom beengedni a
Wickendalere, és ez végleges!
A személy a vonal túl végén beszélt, de nem tudtam kivenni,
hogy mit is mondhatott.
- Örülök, hogy megegyeztünk. Viszhall. – mondta Ms.Hellman
mielőtt lecsapta a telefont. A tekintete visszatért az előtte heverő
dokumentumra az asztalán, figyelmen kívül hagyva a belépésemet.
Bementem az irodába, és végre felfigyelt a lépteimre,
felpillantva a munkájáról.
- Segíthetek, Rose? – kérdezte.
Bólintottam. – Igen. Érdeklődnék, hogy esetleg kaphatnék-e
szabadnapot? Elég sokat dolgoztam mostanában és reméltem, hogy kapok egyet a
következő héten.
A tekintete visszatért a papírmunkájára, látszólagosan untatta
a beszélgetés. Ez teljes ellentétje volt annak, ahogy Harry nézett rád, neked
adva a legnagyobb figyelmét, mintha a szavaid lennének a legfontosabbak a
világon. Szemei mindig figyelmesek és fókuszáltak voltak, különösen, amikor azt
figyelték, aki beszélt.
- Mi az alkalom? – kérdezte végül közömbös hangnemben.
Próbáltam kigondolni egy kifogást, kerestem egy értelmes és
hihető okot. De aztán rájöttem, hogy valóban volt egy fontos esemény. A következő
héten volt a szülinapom, amit teljesen elfelejtettem. – Huszonegy éves leszek.
- Te?
Bólintottam.
- Boldog születésnapot! – mondta nyájas hangon, még csak nem
is a legokosabb/legkedvesebb mosolyával az arcán. Megköszöntem neki válaszol és
vártam amíg kigondolja. – Nem tudom, Rose. – végül válaszolt – Elég sok embert
engedtem el vakációra mostanában, és nem vagyok benne biztos, hogy tudunk még
egy embert nélkülözni. Újabb csomag betegek érkezni és szükségünk van az extra
segítségedre. – mondta – Mivel James
elment augusztus elején egy hétre és..
- Miért ment el egy hétre? – kérdezte mielőtt még
megállíthattam volna magam.
- Nagy kirándulási terve volt a szülinapjára, Amerikába ment
a barátaival vagy valami hasonló. – mondta – De ő szólt egy hónappal előre és
egy nem héttel előtte. – mondta nekem,
és ahogy ült, olyan volt mintha lenézne rám.
Augusztus két hónapja volt, ottan körül érkezett Harry. Egy
kicsit megnyugodtam, tudván hogy nem voltam feledékeny, ha James szülinapja
volt a legújabb. Ez azelőtt volt, mielőtt jobban megismertük volna egymást,
szóval nem érzem magam rosszul, amiért nem köszöntöttem fel.
De még volt valami augusztus elejével kapcsolatban, ami
kimaradt. Úgy éreztem, mintha a dátum valami fontosat rejtene, de nem
emlékeztem, hogy miért.
Szóval csak vállat vontam a gondolat fölött, visszafordítva
a figyelmemet a főnököm felé. – Nagyszerű, sajnálom, hogy megzavartam a
munkáját. – mondtam, mielőtt megfordultam, hogy elhagyjam az irodáját. Nem
mondott semmit, miközben mentem kifelé, és ez idegesített. Tényleg nem képes
adni egy szabadnapot a szülinapomra? Tényleg?
Azt gondoltam, hogy nem számít. Nagyobb gondjaim is vannak,
amik miatt aggódhatnék. És ez nem olyan őrült nagydolog, hogy tegyek bármit is.
Szóval ahelyett, hogy visszamentem volna szünetre ebből az őrültségből, amikor
azt csinálok, amit akarok, besétáltam Lori irodájába, hogy megkezdjem a munkát.
Üdvözölt engem egy mosollyal, és beszélgettünk, amíg meg nem
kezdődött a munkaidőm. Lori mindig nagyon kedves volt, és minden nap hálát
adok, amiért egy ilyen valakivel dolgozik, mint Ő, és nem Mrs.Hellmannal, mint
asszisztens.
Kellékeket töltöttem le és segítettem helyrerakni emberek
törött testét, és ez lett a minden napi rutinom. Az óra ketyegett, számoltam a
perceket a szünetemig az önmagának okozott sebek kötözéséből és gyógyszerek
fejfájásra adásából.
És nekem a szünet jelentette azt, hogy láthattam Harryt. Ez
technikailag nem volt szünet, az igazi ebédidőm utána volt, de ez mindig olyan
érzés volt, mint a menekülés. Mindenkitől különbözött, akikkel eddig
találkoztam. A jelenléte olyan volt, mint az élet villamos energiával, ami
lehetetlenné tette, hogy leírd Őt, de lehetetlenné, hogy elfelejtsd. Hogy ölt e
embereket vagy sem, nem változtatja meg, ahogy magával ragadja az embereket,
bárkit elcsábít a sötétségébe, és tudtam, hogy én egyike vagyok ezeknek az
embereknek. Mármint, itt vagyok, és rá gondolok most, mikor a munkámra kellene
koncentrálnom.
Nem kellett sokkal többet dolgoznom, amikor már mehettem is
a büfébe. Végre.
Végigsétáltam a folyosókon, és lementem néhány szintet, hogy
elérjem, belépkedtem a hatalmas szobába az ajtókon át. A szemeim azonnal
megtalálták az asztalunkat, de mielőtt odamehettem volna, éreztem egy könnyű
kezet, amint megérinti a karom. Körbepördültem és megláttam Jamest az őr
pozíciójában mögöttem, egy apró vigyorral az arcán. – Szia
- Szia – üdvözöltem.
- Uhm, én csak arra gondoltam….mármint elég sokat
szórakoztunk a legutóbbi alkalommal, szóval én uhh, lenne e kedved eljönni
velem randizni ismét? – kérdezte.
Kissé meghökkentem a kérdése miatt, habár nem tudtam, hogy
miért. Talán néhány ok miatt nem gondoltam arra, hogy megint elhív engem.
- Hová megyünk? – érdeklődtem.
- Talán a szombati vásárra – mondta, a javaslat sokkal
jobban hangzott, mint maga a kérdés.
Nyugtalan voltam igent mondani azonnal, Harry hangja
visszhangzott a fejemben, ahogy figyelmeztet, hogy legyek óvatos. Habár
kételkedtem benne, hisz James a légynek sem tudna ártani, ez még mindig jobb
volt, mint holtan. Nem akartam egyike lenni azoknak a testeknek.
A testek! Ezért volt ismerős Augusztus eleje. Most esett le,
emlékszem, Kelsey beszélt nekem erről. Azt mondta, hogy a pincében lévő
testeket Augusztus elején ölték meg. Törvényszéki tudós jött ide, és futtatott
le teszteket, és vonta le a következtetést, hogy a halál Augusztus harmadika körül
volt. James nem lehetett a gyilkos, a hét nagy részét a városon kívül töltötte.
Megkönnyebbültem az újonnan szerzett információnak hála, az ötlet, hogy
elmenjek vele, most még vonzóbbnak tűnt.
- Persze, elmegyek. – mosolyogtam.
- Király. – vigyorgott.
- Király. – ismételtem, boldog voltam, hogy nem kellett
aggódnom James miatt, mint ahogy Harry gondolta. Talán, majd ha elmondtam neki,
hogy James nem lehet a gyilkos, másképp fog viselkedni. Beszélgetni Harryvel,
hol volt?
Körbefordítottam a fejem és szinte megugrottam, Harry
jelenléte meglepett engem. Pár méterrel
odébb volt, mintha csak most lépett volna be, vagy legalábbis én ezt reméltem.
De ahogy most ránéztem, az öklei és az állkapcsai
összeszorítva, szemöldökei egyben voltak a dühtől, mondani tudtam, hogy
hallotta a beszélgetésünk egy részét, és nem volt boldog.
A.N.
Sziasztoooook, sajnálom,
hogy ennyire össze volt kavarva ez a rész, de most minden fixálva. Elsőnek is,
bocsánatot akartam kérni, hogy ez a fejezet nem volt jó a többihez képest, és
hogy ez egy kicsit rövidebb volt, de zsúfolt hetem volt, és gyorsan kellett megírnom,
hogy fel tudjam tölteni nektek :) de tenni fogok érte, ígérem. NAGY terveim
vannak a történettel kapcsolatban, szóval továbbra is olvasd és
szavazz/értékeld. És nagyon köszönöm az elképesztő üzeneteteket és
kommentjeiteket, feldobták a napomat :D
Legjobb ♥ :)
VálaszTörlésImádom! :)
VálaszTörlésTökéletes*--*❤
VálaszTörlés