13.Fejezet

Sziasztok :) Végre megérkezett az új fejezet ^^ Sajnálom, hogy múlt hétvégén nem volt, de beteg lettem, és még mindig itthon szenvedek, de nem akartam tovább húzni, így a mai nap lefordítottam :) 
Egy másik dolog pedig az, hogy meglett a több mint 10.000 megtekintés a blogra, amit nagyon köszönök nektek <3 Sajnos lemaradtam a kerek 10esről, szóval akinek esetleg megvan képen, az küldje el nekem kérlek :$ (psychoticfanfichun@gmail.com)
Nem is rizsáznék itt tovább, kellemes olvasást :)

Psychotic D. xX

Harry sötét tekintete az enyémet vizslatta, nem tudtam megmondani, milyen érzelmeket is rejt. Mérges volt, ezt tudtam. Néhány dolog miatt bűnösnek érzem magam, mint az, hogy megfogadtam valamit és hűtlen voltam, és nem tudom, hogy Harry melyik miatt volt dühösebb.

- Hello Rose – mondta, tudta, hogy tudatában voltam a jelenlétének, az üdvözlése kicsit sem mondható barátságosnak, ami azt illeti. – James – mondta bólintva az őr felé.

Hallottam James nyelését, ahogy Harry tudomást vett róla, és rémültnek látszott.

- Brian visszajött ma? – kérdezte Harry.

James nemlegesen rázta a fejét. – Még mindig beteg. – nyögte ki.

- Nos, akkor lesz egy szórakoztató sétánk a cellámig, ugye? – mondta Harry szarkasztikusan, kezei még mindig ökölbe voltak szorítva, és gúnyos mosoly játszott ajkain. Valójában féltettem Jamest, ahogy észrevettem a feszültséget kettőjük közt, ami erősebb volt, mint valaha. Harry tegnap bántotta Jamest? Semmiféle fizikális bizonyíték sem volt James testén, szóval valószínűleg nem. De valami határozottan történt az egymás iránt érzett utálatukkal, meg fogom kérdezni erről Harryt később.

Mind a ketten előttem álltak, úgy éreztem magam, mint egy bűnös feleség. James úgy festett, mint a boldog menekültem (akitől a férje elől menekül) és Harry mint ennek a forgatókönyvnek a birtokos férje. Valójában, semmi rosszat sem csináltam, de valami miatt úgy éreztem, hogy csináltam. És féltettem Jamest, hogy később kaphat Harry haragjából, ha nem tartom rajtuk a szemem.

Éberen kellett őket figyelnem, ha nem akartam, hogy Jamesnek baja essen. Barátságosabbnak és megbízhatóbbnak tűnt, mint Harry. Kedvesebb volt, és több meleget árasztott, ami csábító volt. A mosolya megnyerő volt, a nevetése kétszer annyira. Eltölteni az időt James sokkal egyszerűbb volt és minden percet imádtam, amit együtt töltöttünk.

De Harry egy teljesen már történet volt. Egy kusza rejtély volt, ami hívogatott téged, elérte, hogy jobban meg akard fejteni a puzzeljét, mint bármi mást. Olyan volt, mint egy sötét angyal. Félelmetes volt és okos, de volt még ott valami. Ott volt egy nagy fény, mélyen, és úgy tűnt, nem akarta, hogy a felszínre törjön, de láthattam néhány pillanatot, amikor ez a fény megvilágította a sötétség függönyét

- Nos, jobban tennénk, ha leülnék, mielőtt még valaki elfoglalja az asztalunkat. – mondtam, amikor észrevettem, hogy egyikőnk sem mozdul, a feszültség a csendben sem enyhült. Ez egy buta kifogás volt arra, hogy elmenjek, tényleg, de nagyon hálás voltam, amikor egyikőjük sem kérdőjelezte meg.

Megosztottak mégegy ragyogást, mielőtt Harry a figyelmét felém fordította. – Csak utánad – mondta, motiválva engem, hogy előtte sétáljak. Villantottam James felé egy védekező mosolyt, és az asztalunk felé vettem az irányt, egyszerre foglaltunk helyet és engedtünk ki egy hosszú sóhajt.

Harry követett és nem sokkal azután Ő is elfoglalta a helyét, hátranézett a vállai fölött, hogy megbizonyosodjon róla, James valóban hallótávolságon kívül van, majd beszélni kezdett. – Mi a faszt mondtam neked, Rose? Azt mondtam maradj távol tőle, erre meg elmész vele egy kibaszott randira?

- Harry, nyugodj le, és vedd le a hangerőt. – parancsoltam – És fejezd be a káromkodást!

- Akkor káromkodok, amikor kibaszottul akarok, köszönöm. – válaszolta Harry, semmi kétség, hogy próbált engem felhúzni.

- Én én meg akkor töltök időt James, amikor akarok, köszönöm. – vágtam vissza gúnyos hangnemben. Happy beszédre nyitotta a száját, de csendre intettem a kezemmel. – és ha hagynád, hogy befejezzem – folytattam – Tudhatnád, hogy lehetetlen, hogy James legyen a gyilkos, szóval nincs okom, hogy távol maradjak tőle.

Harry összevonta szemöldökét zavarában vagy idegességében, nem tudtam melyik. – Miért? – kérdezte, még mindig feszülten.

- Mert nem volt a város közelében, amikor megölték azokat a testeket. Amerikában volt a születésnapja miatt.

- És ezt honnan tudod? – kérdezte Harry, még mindig nem vette be.

- Ms.Hellman mondta nekem. – válaszoltam azonnal.

Úgy tűnt nem találja a szavakat, próbálta feldolgozni az új információkat. Látni lehetett, ahogy a gondolatok cikáztak a fejében, ahogy próbált kitalálni valamit, amivel megcáfolhatja a történetemet. – Honnan veszed, hogy ezt nem csak kitalálták? Mondhatta azt Ms.Hellmannak, hogy Amerikába megy, és elrejti a testeket, miközben Ms.Hellman azt gondolja, hogy Amerikában van.

- Ez egy jó pont. – értettem egyet – De ez Ms.Hellman, beszéltünk róla. Mielőtt bárkit is elengedne egy hétre, utána néz. És ha bármelyik alkalmazott látta Őt a területen azalatt a hét alatt, tudniuk kell valamit, ami nem oké.

Harry sóhajtott és veszteségében karjait nézte. Olyan volt, mintha azt akarná, hogy James legyen a gyilkos. – Legalább légy óvatos, oké? – kérdezte.

- Persze – vontam vállat – De nincs semmi okom rá.

Erre a kijelentésemre felnézett, és ahogy tekintete ismét találkozott az enyémmel, vettem egy éles/nagy levegőt. Hálás voltam, amiért ültem, mert a térdeim elgyengültek. – Rose, komolyan mondom. Talán nem James a gyilkos és talán ezt most nem érted, de tudom, hogy mesterkedik valamiben. És akármi is legyen az, azt akarom, hogy légy óvatos.

Volt egy ismerős dolog ebben a beszélgetésben, és a szívem ismét lebegett /hevesen vert/ az aggódása miatt. A bámulása nem engedte, hogy másfele nézzek, a szene színe nem hagyott levegőhöz jutni, egyedül csak bólintani tudtam.

- Jó.

- De Harry – kérdeztem végre megtalálva a hangom.

- Igen?

- Próbáld nem meg ölni, oké? – a kérésem komoly volt, de Harry csak kuncogott. Kihúzott egy szál cigit és az ajkai közé tette, meggyújtotta majd lassan fújta ki a füstöt a szokásos csábító módon.

- Szóval, mi a mai program? – kérdezte, a szürke füst követte a szavat.

Nem igazán vígasztalt meg Harry válasza. Úgy éreztem, próbált a témánál maradni, James csak olajat önt a tűzre. Elgondolkoztam azon, hogy mennyi mindent játszhattunk, hogy kitöltsük az időnket. Kártyázhattunk is annak ellenére, hogy mennyi játékot elfelejtettünk, vagy akár Clue-t..

- Várj itt, valamit el kell intéznem – mondtam Harrynek felállva majd kirohantam az ajtón mielptt bármit is mondhatott volna.

*Harry szemszöge*

Ott ültem várva, hogy Rose visszatérjen, kíváncsi voltam, hogy mit kellett elintéznie. Akármi is volt, reméltem, hogy sietni fog azzal a szarral. Csakmert az emberek bámulni kezdtek. Vagy talán mindig is bámultak, csak sosem vettem észre.  Akárhogyan is, bámultam engem. De senki tekintete sem találkozott az enyémmel, mert amint rájuk néztem, azonnal elkapták a tekintetüket. Az őrök úgy tettek, mintha nem néztek volna össze, amíg más betegek félre néztek, mintha Medusa lennék, és nem találkozhatna a tekintetünk vagy szembesülniük kellene a halállal.

Féltek tőle, és ennek így kellett lennie. Csak néhányan voltak, akik akkor is rajtam hagyták tekintetüket, amikor rájuk néztem. Valószínűleg ők voltak a keményebbek a csapatban. De még mindig nem közeledett vagy szólt hozzám egyik sem.

Habár örültem, hogy nagy részük félt tőlem, nem tudtam, de érdekelt, hogy miért. Miért féltek tőlem ezek a bűnözők? Nem azért, hogy panaszkodjak, de nem úgy tűnt, mintha szintén gyilkosok lennének, mintha szintén öltek volna, nem volt okuk félni. Olyan voltam mint ők, vagyis ez volt az, amit a bíróság mondott. Akkor miért voltak veszélyeztetve egy gyilkos miatt, ha ugyan azok a képességek nekik is megvoltak? De aztán rájöttem, hogy ők nem voltak őrültek számukra. Azt gondolták, hogy normálisak, nem? Mindegyik meg volt győződve arról, hogy logikus érveik vannak a bűntényeikhez. Ez az, ami őrültté tette őket, dühösen tagadták, akkor is, ha az nyilvánvaló volt.  Túlzottan őrültek ahhoz, hogy lássák az igazságot, hogy lássák, szörnyetegek voltak.

És ez volt az ami érdekelt. Azt mondom bazd meg, ölelés az elmebajod (?) . Ha az emberek a lehető legalacsonyabb módon gondolnak rád, mi vesztenivalód van?

Minden gondolatom hirtelen abbamaradt, amikor Rose visszajött. Közeledett felém a háta mögött tartogatva valamit mindkét kezében, de nem tudtam megmondani, hogy mi volt az. Sötét haja a füle mögé volt tűrve, vékony testét a szokásos fehér uniformisa díszítette. És rózsaszín ajkaival izgatottan játszadozott, sosem láttam még semmit, ami ennél gyönyörűbb lenne.

Azt hittem, hogy egyből megmutatja mit rejteget, de nyugtalan volt.

- Mi van a kezedben? – kérdeztem végül, mivel semmit sem mondott.

- Tippelj - mondta. Tényleg ezt akarja játszani velem?

Vállat rántottam. Nem volt ötletem.

- Tippelj – követelte ismét, és idegesítően boldog voltam, hogy megmutatta nekem ezt a játékos oldalát is. Belementem a játékba, gondolkozni kezdtem, hogy mi lehet az. De aztán visszaemlékeztem a beszélgetésünkre tegnapról és az ígéretre.

- Egy szelet csoki? – kérdeztem. Amikor a mosolya nagyobb lett, tudtam, hogy jól tippeltem. Kibaszott szent szar. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert, ahogy lassan előhúzta kezeit háta mögül. A két ezüst végével a sötét csillogó papírt láttam, szeleburdibb lettem, mint valaha voltam.

Tudtam, hogy bolondság ennyire izgalomba jönni egy szelet csoki miatt, de fogalmad sincs arról, hogy mit jelenthetett ilyen helyzetben. A leggusztustalanabb kajákat kellett ennem, amiknek nem volt íze. Rizs alapú kása volt és víz, aminek radír íze volt. Konkrétan elfelejtettem, hogy milyen is az ’íz’.

A nyelven nem érzett ízeket, mintha csak évekkel ezelőtt érzett volna. Őrültség volt belegondolni, hogy mennyire is támaszkodunk szimpla dolgokra, mint ez. Ízek, tiszta ruhák és magánélet, ezek mind apró dolgok, amiket ezelőtt figyelmen kívül hagytunk. Csak reméltük ezeket a dolgokat.

De a Wickendalen ezek a dolgok luxusnak számítottak, csak speciális alkalommal adatott meg. És most itt volt Rose, aki átadta nekem azt a dolgot, ami jelent pillanatban az élet legfontosabb dolgának számított; csokoládé. Esküszöm, ha kisebb ember lennék, a szemeim megteltek volna könnyekkel. Mosolygott, miközben reakciómat nézte, elhelyezve az édességet közvetlenül előttem az asztalon. Mielőtt kinyitottam volna a finomságot, és felnéztem Rosera.

És kibaszottul nem érdekelt, hogy az emberek néznek e, vagy hogy James néz e, amit reméltem, hogy igen. Nem érdekelt, hogy bajba kerülhetek ezért, vagy hogy mások mit gondoltak.

Szóval megragadtam őt karjaimmal és felkaptam, lábai nem érték a talajt. Ahogy megpörgettem Őt, sikoltott egyet meglepődöttségében, nevetett, ahogy szédítő körökben pörgettem őt. Ennél boldogabb nem is lehettem volna, hogy hozott nekem egy kibaszott szelet csokit, a testem zsibongott az örömtől.

- Harry, az emberek minket néznek. – nevetett, nem tűnt túl komolynak. Végül letettem őt lábaira, hatalmas vigyor ült arcomon, amitől már fájtak orcáim.

Néhány méterre voltunk egymástól, ahogy körbenézett, hogy megerősítse, mindenki minket nézett. Arcai elvörösödtek, ahogy rájött, hogy egy pszichopatát ölelgetett előttük. De még mindig mosolygott.

- Szard le mit gondolnak – mondtam észrevéve a zavarát. Kijelentésemen csak mosolygott, és a pír szép lassan eltűnt az arcáról. Szemeivel enyémbe nézett, és ahogy nézett, azelőtt még senki sem nézett így rám már hosszú ideje. A szemei valójában félelemmel voltak töltve…félelemmel, ami miattam volt. Nyilvánvalóan nem szeret engem, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kedvel, de valami a tekintetében azt sugallta, hogy van valamiféle imádat felém.  Lehet, hogy csak egy pillanatnyi kíváncsiság volt, vagy csak le volt nyűgözve. De akárhogy is, nem volt része a tervnek. Ő nem volt része a tervnek. De most itt volt, és nem voltam biztos benne, hogy mit kéne csinálni.

És ahogy az idő telt, nem csináltam semmit, csak visszaültem az asztalhoz. – Rose, őszintén, ez a valaha volt legjobb dolog. Nagyon köszönöm.  – mondtam megváltoztatva a gondolatmenetemet a csokoládé irányába. Leült velem szemben és csak nézte, ahogy letépem a papírt a csokiról, mint valami kisgyerek a karácsonyi ajándékról.

- Semmiség, tényleg. – vont vállat.

Ami ezután történt talán igen vagy talán nem volt annyira fontos, de nem tudhatom. Mert eléggé feledékeny voltam, hogy mi is folyik itt és egyébként is elfoglalt voltam a csoki miatt. Ahogy a csoki ’megütötte’ az ízlelőbimbóimat megborzongtam ettől a kevés isteniségtől. Az édes és ízekben gazdag csokit teljességben kitöltötte a hiányomat, hatalmas ellentéte a borzalmas kajának, amit itt adnak. Az nyálkás volt, szürke és undorító. De ez, ez jó volt. Olyan, minta a pokol közepén találnál egy angyalt, de egy valamivel kisebb léptékű.

Hagytam, hogy a testemet átvegye az élvezet íze, felfaltam a szelet csokit mielőtt észbe kaptam. De túl sok döbbenet volt, hogy véget ért a csodálatos találkozás a csokival. Lenéztem, és már nem volt ott, pillanatok alatt megettem. Rose még mindig nézett engem egy szórakozott mosollyal az arcán.

- Te tényleg nagyon szereted a csokit – mondta, ez nyilvánvaló volt.

- Mmmm – hümmögtem egyetértően, leszopogatva az ujjbegyeimen maradt csokit – Jobb volt mint a sex.

Rose csak nevetett a megjegyzésemen, valószínűleg a szexuális megnyilvánulásomon.

- Komolyan, nagyon köszönöm. – hálálkodtam.

- Igazán semmiség. Megérdemelted, nem volt nehéz megszerezni. – vigyorgott.

Kedveltem őt. Ártatlan volt, és naivan kíváncsi, de volt benne egy kis tüzesség, ami mindig elkapta a figyelmemet. És annak ellenére, hogy hébe-hóba tud zavaró is lenni, jobbat sem kérhettem volna befogadónak a poklok poklába, a Wickendalere.

*Anonim szemszöge*

Besétáltam az étkező ajtaján, hogy visszaszerezzek valamit egy másik szobából, nem gondoltam semmi különösre, ami megtörténhet. De ahogy megpillantottam, hogy mi van odabent, vetettem rá egy pillantást.

Mert ők voltak ott. A magas fiú a karjait a lány köré fonta, ahogy együtt pörögtem apró körökben, miközben nevettek. Még sosem láttam ehhez hasonlót; egy beteg és egy alkalmazott együtt nevetnek, mintha legjobb barátok lennének. És nem is kellett volna semmi ilyet sem látnom.

Ezek a dolgok nem mindig okkal történnek. Alkalmazott-beteg kapcsolat csak szigorúan szakmai lehetett. De közöttük határozottan valami több volt. Valami, aminek a vége mindenképp balhé lesz. És nem hagyhattam, hogy ez bajt hozzon az intézetre. Le kell rombolnom. Megkellett szabadulnom ettől, bármi is legyen az.

És ez pontosan az volt, amit terveztem.

A.N. Sziaaaaaasztooook, nagyooooon sajnálom a késői feltöltést, az internetem nem működött, így nem tudtam feltölteni a részt eddig :/ és tudom, hogy most úgy néz ki, hogy elhúzom a történetet, de ígérem, hogy a következő résztől már izgalmasabb lesz. :D 

Itt a végén is üzennék nektek. Nem rinyálni akarok vagy valami, de elég lehangoló volt, hogy csak 2 megjegyzés érkezett az előző részhez :c