14.Fejezet

Elérkezett a már várva-várt fejezet. Bocsi a hosszadalmas késésért. Így, a Steal My Girl videó klipp alkalmából még 'hangulata' is van :D Köszönöm a kitartást, és a majdnem 14.000 oldallátogatást. 
Kellemes olvasást :*
Psychotic D. xX

A baljós érzés hosszas volt az októberi levegőben, a hőmérséklet lecsökkent a téli időszámítás miatt. Összegömbölyödve a paplanom alatt olvastam majdnem egy félórával korábban, és kétségbeesetten azt kívántam, hogy másszak vissza az ágyamba. De megígértem Jamesnek, hogy ma elkísérem őt a vásárba, és késze kell lennem.

Ez a Halloween Fesztivál volt, ami minden évben visszatér. A programok általában a jelmez verseny, tökfaragás, halloweeni túrák, kísértetjárta erdő, és ilyenfajta dolgok. Általában találok egy elragadó örömöt az ilyenfajta fesztiválokban, figyelembe véve, hogy Október volt a kedvenc hónapom. A születésnapom és a Halloween mellett, a színes levelekkel díszített fák, és a tökéletes pulóveres időjárás mellett, az éjszakai tábortüzek illata csodálatossá teszik az évszakot.

De ebben az évben a Halloween kevésbé volt fontos, mint általában szokott lenni, az életem több horrort tartalmazott, mint a kísértetjárta házak. De úgy is fel tudtam fogni, mint egy szép szünetet, így megpróbáltam. Jó buli lehet.

Próbáltam az összes pozitív dologra gondolni, remélve hogy lesz egy kis izgalom. De a gondolataim teljesen máshol jártak. Harryre gondoltam.

Ismerni azokat a csábító dolgokat benne, olyan mintha egyre szorosabb és szorosabb kötelék alakulni ki köztünk. És a reakciójára gondolva, amit az általam adott csokoládé váltott ki, megmelengette a szívemet a földöntúli mosolya és a ragályos nevetése. Megölelt engem, szorosan tartott, és én sem tűntem úgy, mint aki ki akarnak szabadulni a karjai közül, az öleléséből. Tudtam, hogy mit tesz velem, és azt hiszem, Harry is tudta. Ez talán egy véletlen baleset volt, vagy talán szándékos. De volt ott valami.

Sóvárogtam utána, nyilvánvalóan a kezdetektől fogva. A tökéletesen hatalmas kezei, a mogorva ajkai, az isteni vonásai, nem beszélve a mély reszelésről a sexy hangjában, ez lehetetlenné tette. Különösen, amikor buja megjegyzéseket tesz, előhívva a pírt az arcaimra úja és újra.

De ez nem volt minden. Intelligens volt, jóval, mint bármelyik beteg vagy nővér. Sosem szökött el az őröktől, mintha cinikus bölcsességgel rendelkezne, ami engedélyezi neki azt a tudást, ami már szinte nem biztonságos másokra nézve. Elég magabiztos volt, ami követelte a figyelmet és az alázatosságot másoktól, anélkül hogy beképzeltté vagy arrogánssá válna.

Ellenkezőleg a sötét oldalát tekintve, ott volt egy bizonyos varázs, hasonlóan a gödröcskés mosolyával, ami felkavart bennem valamit, ami több volt, mint a szexuális fantáziálások. Elragadóan bájos tud lenni, az iránta érzett szeretetem minden pillanatban egyre csak nő.

De ezen gondolkodni olyan volt, mint egy tüske az agyamban. Tett valamit James, mert jobban fél tőle, mint ezelőtt.  Én szerencsés vagyok, hogy megismerhettem a kedvesebb oldalát, de persze ott volt a másik oldala, ami sokkal dominánsabb volt. Az oldal, ami több sötétséget és több rosszindulatúságot rajzolt neki, ami miatt féltek tőle az emberek. Ez az oldal és az intelligens oldal csak elhitette velem, hogy Ő a gyilkos. És nem csak a gyilkosság, ami miatt az intézetbe került, hanem a szerencsétlen nők miatt, akiket megnyúztak, majd bezárták őket a Wichendale alaksorába.

Ha nem James volt az, akkor ki más? Thomas? Brain? Talán Kelsey? Lori?

Egyik opció sem tűnt ésszerűnek, de bármi lehetséges volt ebben a helyzetben. Harry jelentette a baj lényegét, és bűnösnek találta őt a bíró is és az esküdtszék, mint egy súlyos bűncselekmény elkövetőjét. De most újra átgondolva ezt az egészet, volt egy kétségem ezzel az opcióval kapcsolatban. Nem tudom, hogy hogyan és miért, de volt. Mert ha tényleg elhiszem, hogy Harry a bűnös, akkor miért maradtam? Miért ültem vele szívesen két órán keresztül, ha azt gondoltam, hogy Ő a hidegvérű gyilkos? Ha kétségtelenül elhittem volna, hogy Ő nyúzta meg azt a három nőt, nem folytattam volna vele a társast és a kártyázást, amiket mindig elhagytunk az intézményről való beszélgetések miatt. ÉS láttam, hogy hogyan néztek rám a őrök. Elítélték a szeretetemet Harry felé, tudni, hogy rossz volt nekem, hogy olyan valakivel társalogtam és nevettem, mint Ő. De mindig visszamentem hozzá gondtalanul.  Mert volt ott valami, ami visszahúzott hozzá.

Mielőtt megfejthettem volna, ami pontosan volt, kopogás hallatszott a lakásom fa ajtaján. Megráztam a fejem, hogy elnyomjam az előző gondolataimat kinyitva az ajtót, hogy felfedje a személyt, aki kikapcsolta a dolgokat az agyamban.

- James! – üdvözöltem, ahogyan egy meleg ölelésbe húzott.

- Szia Rose – válaszolt egy hatalmas vigyorral az arcán. – Kész vagy?

- Ja – bólintottam – Csak felveszem a táskám, gyere be, ha szeretnél.

Ahogy belépett bementem a vacak lakásom hálószobájába. Mivel James látóhatáron kívül volt, odaszaladtam a tükörhöz, megigazítottam a hajam, olyan gyorsan amennyire csak lehetséges volt. James mindig korábban érkezett, ezért sosem volt elég időm arra, hogy a legcsinosabb oldalamat varázsoljam elő, ami nem volt túl sok. De nem úgy nézett ki, mint akit érdekelne a külső, nagyon reálisnak tűnt. Vonzóan szerettem volna kinézni.

Amint kihoztam a legtöbbet a hajamból, maradt 60 másodpercem, megragadtam a táskám és visszarohantam a szobába, ahol James türelmesen ült a kanapén.

- Bocsi, most már megvagyok – mondtam neki, ahogy lassan az ajtó felé vettem az irányt, hogy minél kevesebb ideig lássa a koszos és rendetlen lakásomat.

- Semmi gond, én érkeztem korábban. – mondta kinyitva nekem az ajtót, majd engem követve kilpve rajta.

Alig tizenöt perc alatt érkeztünk meg a Halloweeni vásárra, kerestünk egy parkoló helyet és James megvette a jegyeinket. Ezalatt megkaptam James kabátját, hogy enyhítsük a hidegrázást, amit a hűvös szél okozott. Megfogta a kezem, ahogy behaladtunk a bejáraton, összekulcsoltuk ujjainkat, miközben a fűben sétáltunk. Narancssárga és lila fény világította meg a terület nagy részét, amit különféle asztalok vettek körbe. Fiatal lányok ágaskodtak a narancssárga pudli szoknyájukba és tini fiúk ellenszenvesen röhögtek egymáson. Nasi bárok és frissítő standok voltak mindenhol, amik tökéletes fesztivál hangulatot csináltak.

- Nos, mit akarsz csinálni elsőnek? – kérdezte James sima hangon, ahogy elsétáltunk az óriáskerék mellett. A szememet végigfuttattam a tucatnyi felsorakoztatott látnivalón, keresvén valamit, ami megfelel nekünk. Semmi sem tűnt túlzottan érdekesnek számomra, amíg a szemem meg nem akadt a legunalmasabb választáson.

- Mit szólsz a tökfaragáshoz?

James egy kötekedő pillantást lövellt felém, jelezve, hogy választhattam volna valami izgalmasabbat vagy szórakoztatóbbat is. De aztán bólintott, elfogadva a választásomat.

- A tökfaragás jó lesz.

Egyenesen az asztalhoz sétáltunk, ami mögött egy narancssárga mellényt viselő nő állt, sápadt volt a bőre, és világos haja lófarokba volt kötve.

- Sziasztok – üdvözölt minket-

- Szia – válaszolta James, miközben egy halvány mosolyt küldtem a nő felé.

- Üdvözöllek titeket a faragó állomáson. Csak válasszatok egy tököt, bármelyiket, és aztán kezdjetek el faragni. Van egy dizájn könyvünk, ha némi instrukcióra van szükségetek. Biztosítsátok, hogy egyik faragó eszközt se vigyétek el, és szedjétek ki a szemetet a tökötök belsejéből. – mondta.

- Köszönjük – James bólintott, majd a nő átment a másik oldalra és eltakarította az előző vendégek után a szemetet.

James és én voltunk jelenleg az egyetlenek itt, ez a tevékenység nem tűnt túl népszerűnek. – Mit kéne csinálnom? – kérdezte James.

- Passz, próbálkozz valami egyszerűvel, mint egy sima arc, vagy egy denevér.

- Miért? – kérdezte, megbántottnak tűnt – Nem hiszed, hogy meg tudok csinálni valami kihívóbbat is?

- Passz – mondtam kifaragva egy mosolyt – Nem igazán úgy ismertelek meg, mint valami művészt.

- Rose, te kételkedsz a tehetségemben? Történetesen egy extrém tehetséges tökfaragó vagyok.

- Oh, tényleg? – vontam felelősségre.

- Mm hmm. Megmutatom neked – mondta, megragadva jack-o’-lantern dizájn könyvét és lapozgatni kezdett az oldalak közt. – Ah ha! – kiáltott fel hirtelen – Ezt fogom kifaragni.

Megmutatta nekem az oldalt, amin egy kobold feje volt túlbonyolított formában lerajzolva. Lerajzolni is egyszerű volt, nem hogy faragni.

- Oké, én is csinálok egyet – mondtam.

James úgy tett, mintha lesokkolták volna a szavaim. – Ez egy kihívás?

- Talán – vigyorogtam.

- Akkor, azt fogjuk nézni, hogy ki tud kifaragni egy jobb koboldot? – mondta.

- Eltaláltad – válaszoltam, majd elkezdtük csinálni. A tök tetején kezdtük el faragni, ami mindkettőnknek ment, de aztán jött a retteget belseje a töknek, amit ki kellett szednünk. Utáltam ezt a részét, mindig is nyálkásnak gondoltam. 

- Ez az izé undorító – kommentáltam.

- Miért értesz, az ’izé’ alatt? – kérdezte. Felé fordultam, de mielőtt meg tudtam volna neki mutatni egy darabkát a narancssárga nyálkás anyagból, egy felém repült, majd a sötét hajamon landolt.

- Héé – kiáltottam, leszedtem magamról a tökdarabot és hozzávágtam. Kuncogott, leszedte magáról majd visszatértünk a faragáshoz. De egymás összemaszatolása nem maradt abba, mert, ahogy tovább faragtuk a tököt, a belőle kijövő cuccot egymás kezére kentük, igyekezvén elrontani a másik alkotását. James megnevetetett engem, és úgy tűnt, hogy a stressz kiszállt az életemből, amikor vele voltam. Különösen az olyan pillanatokban, mint most, amikor ugratott engem, vagy amikor velem nevetett jelentéktelen dolgokon.

- Kész – mondta, majd egyet hátra lépett, hogy megcsodálja a művét.

- Én is, csak még van egy kicsi hátra – mondtam koncentrálva miközben még egy vonalat faragtam a tökre. – Oké, most már kész vagyok. Mutassuk meg egymásnak háromra. – javasoltam, amíg leültem egy faragószékre.

- Oké, készen állsz? – érdeklődött James, egy édes vigyort formálva ajkaival.

Válaszul bólintottam neki, mindketten felkészültünk.

- Egy…..kettő….három.. – mindketten a másik felé fordítottuk a könnyű gyümölcsöt, hogy szemügyre vehessük őket. Amint meglátta az enyémet, és én az övét, mindketten nevetésbe törtünk ki.

Mindkét tök borzalmas volt, nem néztek ki többnek, mint bár rangom görbe vonal, és ahol a szájnak kellett volna lennie, oda valami fülszerű dolog került. Egyikünk sem mutatott semmiféle tehetséget ebben a különös tevékenységben.

- Azt hiszem, mindketten vesztettünk – vigyorogtam.

- Megpróbáltuk – vont vállat. Miután befejeztük a nevetést kidobtuk az általunk faragott tököket, hogy senkinek se kelljen semmilyen szenvedést átélnie a látványuk miatt. Otthagytuk a tökfaragó karavánt, és ismét megfogtuk egymás kezét, visszasétáltunk a fűbe és kerestük a következő elfoglaltságot.

- Te következel a választásban – mondtam. James megharapta az alsó ajkát koncentrálás közben, körbenézett, hogy felmérje a lehetőségeit. – Mi van az óriáskerékkel?

Nem különösebben voltam oda a magasságért, de James rendes volt és kifizette a jegyemet. Így csak egy szívást mondtam magamnak, majd beleegyezvén bólintottam.

Felültünk, és elég közel voltunk egymáshoz, így térdeink érintették egymást, még mindig nem engedtük el egymás kezét. A kosarunk elindult felfelé, elhagyván a talajt, Jamessel és velem együtt. A szél hangja hallatszott a legnagyobb zajnak odafent, a hideg szél körülvett minket.

- Köszönöm, hogy eljöttél ma este – mondta James, megtörve a szél hangját.

- Nem, én köszönöm, hogy meghívtál – válaszoltam – Nagyszerűen érzem magam.

- Jó, én is.

És aztán csend telepedett ránk. A beszélgetés hiányában volt a legjobb idő arra, hogy kérdezzek, tudtam, de féltem hallani a választ. De vettem egy mély levegőt és kiegyenesedtem, kikényszerítve a szavakat a számon. – James, bántott téged Harry azon a napon? Úgy értem tett bármit is, vagy veszélyeztetett téged? Bármi hasonló?

James elsőnek nem válaszolt, átgondolta a válaszát, mielőtt beszélni kezdett. – Nos, elég tisztán elmagyarázta, hogy azt akarja, maradjak távol tőled. De ez nem egy kötelező szabály, amit követnem kéne.  – James elvigyorodott. Sóhajtottam, örültem, hogy ilyen könnyen kezeli ezt az egészet. Ez azt jelentette, hogy semmi komoly nem történt köztük, ugye? És ha Harry tett valamit James, Ő elmondta volna, nem igaz?

- Harry egyfajta ijesztő srác, ami azt illeti.

- Igen – kuncogtam – Egy fajta.

- De nem tudta elérni, hogy távol maradjak tőled. Ahhoz túlságosan is kedvellek.

Egy azonnali mosolyt formáltam szavai, a szívem kihagyott egy ütemet. – Köszi – mondtam – Nem vagy túl rossz magadhoz.

James megbökött engem, én pedig játékosan visszalöktem, nem tudtam elrejteni az idióta mosolyom. – De tényleg, köszönöm, hogy elhívtál ma este. – mondtam.

- Természetesen – válaszolta – Jól szórakoztunk.

Egyetértően bólintottam. Oldalra fordítottam a fejem, hogy rájöjjek, a kerek legtetején vagyunk, a magasság nem annyira rossz, mint amennyire gondoltam. A fesztivál lámpáinak elrendeződése megvilágította a jelenetet. – Ez az, amiért szeretem Októbert. Az időjárás tökéletes, a fák rendkívüliek.

- Tudom – mondta James egyetértően bólintva.

- Mármint, csak nézd a kilátást. – mutattam – Teljesen gyönyörű.

- Te vagy a gyönyörű – mondta, a hangja átment suttogásba.  Nem voltam benne biztos, hogy hangosan akarta mondani, de megtette. És ahogy felé fordultam, enyhe pír volt látható orcáin a sötét éjszakában is. Éreztem az ellenállhatatlan vágyat, hogy megcsókoljam. Így megtettem.

De valamilyen oknál fogva, amikor az ajkaink találkoztak, Harry arcát képzeltem el a fejemben. 

Hát..ja..

Sziasztok!

Mielőtt még nagyon megörülnétek, nem új résszel jöttem, amit sajnálok :c Újra lett rakva a gépem és nem tudtam belépni a fiókba, de mostanra sikerült. Minden bajom volt eddig, többet ültem a sebészeten meg a dokinál, mint amennyit suliban voltam. (Ma is a sebészeten voltam suli helyett)
Az őszi szünetben próbálok több részt is lefordítani. Tizenegy nap lesz a szünet, azalatt megpróbálok  3-4 részt is feltenni akár, hogy Karácsonykor már kezdhessem a MÁSODIK FEJEZETET :D

Már elkezdtem fordítani a 14.Fejezetet, amit ma délután be szeretnék fejezni, remélem sikerülni is fog. De amíg nem érkezik a rész, addig is itt egy kis 'ízelítő' és néhány kép:

'Ha tényleg elhiszem, hogy Harry a bűnös, akkor miért maradtam? Miért ültem vele szívesen két órán keresztül, ha azt gondoltam, hogy Ő a hidegvérű gyilkos? Ha kétségtelenül elhittem volna, hogy Ő nyúzta meg azt a három nőt, nem folytattam volna vele a társast és a kártyázást, amiket mindig elhagytunk az intézményről való beszélgetések miatt. ÉS láttam, hogy hogyan néztek rám a őrök. Elítélték a szeretetemet Harry felé, tudni, hogy rossz volt nekem, hogy olyan valakivel társalogtam és nevettem, mint Ő. De mindig visszamentem hozzá gondtalanul.  Mert volt ott valami, ami visszahúzott hozzá.'

'Mielőtt megfejthettem volna, ami pontosan volt, kopogás hallatszott a lakásom fa ajtaján. Megráztam a fejem, hogy elnyomjam az előző gondolataimat kinyitva az ajtót, hogy felfedje a személyt, aki kikapcsolta a dolgokat az agyamban.'

A Wickandale intézmény 

A főszereplőnk, Rose

A két főszereplő, Harry és Rose

A képek INNEN vannak. (régi fordítás, a fordító csak a hatodik fejezetig fordította le)

Ha minden jól megy, és nem lesz nagyobb bajom, akkor ma éjfélig megpróbálom hozni a részt :) 

U.I.: Azért jelentkeztem, hogy tudjátok, még életben vagyok és nem hagytam abba a fordítást.

Puszi, 

Psychotic D. xX

 

13.Fejezet

Sziasztok :) Végre megérkezett az új fejezet ^^ Sajnálom, hogy múlt hétvégén nem volt, de beteg lettem, és még mindig itthon szenvedek, de nem akartam tovább húzni, így a mai nap lefordítottam :) 
Egy másik dolog pedig az, hogy meglett a több mint 10.000 megtekintés a blogra, amit nagyon köszönök nektek <3 Sajnos lemaradtam a kerek 10esről, szóval akinek esetleg megvan képen, az küldje el nekem kérlek :$ (psychoticfanfichun@gmail.com)
Nem is rizsáznék itt tovább, kellemes olvasást :)

Psychotic D. xX

Harry sötét tekintete az enyémet vizslatta, nem tudtam megmondani, milyen érzelmeket is rejt. Mérges volt, ezt tudtam. Néhány dolog miatt bűnösnek érzem magam, mint az, hogy megfogadtam valamit és hűtlen voltam, és nem tudom, hogy Harry melyik miatt volt dühösebb.

- Hello Rose – mondta, tudta, hogy tudatában voltam a jelenlétének, az üdvözlése kicsit sem mondható barátságosnak, ami azt illeti. – James – mondta bólintva az őr felé.

Hallottam James nyelését, ahogy Harry tudomást vett róla, és rémültnek látszott.

- Brian visszajött ma? – kérdezte Harry.

James nemlegesen rázta a fejét. – Még mindig beteg. – nyögte ki.

- Nos, akkor lesz egy szórakoztató sétánk a cellámig, ugye? – mondta Harry szarkasztikusan, kezei még mindig ökölbe voltak szorítva, és gúnyos mosoly játszott ajkain. Valójában féltettem Jamest, ahogy észrevettem a feszültséget kettőjük közt, ami erősebb volt, mint valaha. Harry tegnap bántotta Jamest? Semmiféle fizikális bizonyíték sem volt James testén, szóval valószínűleg nem. De valami határozottan történt az egymás iránt érzett utálatukkal, meg fogom kérdezni erről Harryt később.

Mind a ketten előttem álltak, úgy éreztem magam, mint egy bűnös feleség. James úgy festett, mint a boldog menekültem (akitől a férje elől menekül) és Harry mint ennek a forgatókönyvnek a birtokos férje. Valójában, semmi rosszat sem csináltam, de valami miatt úgy éreztem, hogy csináltam. És féltettem Jamest, hogy később kaphat Harry haragjából, ha nem tartom rajtuk a szemem.

Éberen kellett őket figyelnem, ha nem akartam, hogy Jamesnek baja essen. Barátságosabbnak és megbízhatóbbnak tűnt, mint Harry. Kedvesebb volt, és több meleget árasztott, ami csábító volt. A mosolya megnyerő volt, a nevetése kétszer annyira. Eltölteni az időt James sokkal egyszerűbb volt és minden percet imádtam, amit együtt töltöttünk.

De Harry egy teljesen már történet volt. Egy kusza rejtély volt, ami hívogatott téged, elérte, hogy jobban meg akard fejteni a puzzeljét, mint bármi mást. Olyan volt, mint egy sötét angyal. Félelmetes volt és okos, de volt még ott valami. Ott volt egy nagy fény, mélyen, és úgy tűnt, nem akarta, hogy a felszínre törjön, de láthattam néhány pillanatot, amikor ez a fény megvilágította a sötétség függönyét

- Nos, jobban tennénk, ha leülnék, mielőtt még valaki elfoglalja az asztalunkat. – mondtam, amikor észrevettem, hogy egyikőnk sem mozdul, a feszültség a csendben sem enyhült. Ez egy buta kifogás volt arra, hogy elmenjek, tényleg, de nagyon hálás voltam, amikor egyikőjük sem kérdőjelezte meg.

Megosztottak mégegy ragyogást, mielőtt Harry a figyelmét felém fordította. – Csak utánad – mondta, motiválva engem, hogy előtte sétáljak. Villantottam James felé egy védekező mosolyt, és az asztalunk felé vettem az irányt, egyszerre foglaltunk helyet és engedtünk ki egy hosszú sóhajt.

Harry követett és nem sokkal azután Ő is elfoglalta a helyét, hátranézett a vállai fölött, hogy megbizonyosodjon róla, James valóban hallótávolságon kívül van, majd beszélni kezdett. – Mi a faszt mondtam neked, Rose? Azt mondtam maradj távol tőle, erre meg elmész vele egy kibaszott randira?

- Harry, nyugodj le, és vedd le a hangerőt. – parancsoltam – És fejezd be a káromkodást!

- Akkor káromkodok, amikor kibaszottul akarok, köszönöm. – válaszolta Harry, semmi kétség, hogy próbált engem felhúzni.

- Én én meg akkor töltök időt James, amikor akarok, köszönöm. – vágtam vissza gúnyos hangnemben. Happy beszédre nyitotta a száját, de csendre intettem a kezemmel. – és ha hagynád, hogy befejezzem – folytattam – Tudhatnád, hogy lehetetlen, hogy James legyen a gyilkos, szóval nincs okom, hogy távol maradjak tőle.

Harry összevonta szemöldökét zavarában vagy idegességében, nem tudtam melyik. – Miért? – kérdezte, még mindig feszülten.

- Mert nem volt a város közelében, amikor megölték azokat a testeket. Amerikában volt a születésnapja miatt.

- És ezt honnan tudod? – kérdezte Harry, még mindig nem vette be.

- Ms.Hellman mondta nekem. – válaszoltam azonnal.

Úgy tűnt nem találja a szavakat, próbálta feldolgozni az új információkat. Látni lehetett, ahogy a gondolatok cikáztak a fejében, ahogy próbált kitalálni valamit, amivel megcáfolhatja a történetemet. – Honnan veszed, hogy ezt nem csak kitalálták? Mondhatta azt Ms.Hellmannak, hogy Amerikába megy, és elrejti a testeket, miközben Ms.Hellman azt gondolja, hogy Amerikában van.

- Ez egy jó pont. – értettem egyet – De ez Ms.Hellman, beszéltünk róla. Mielőtt bárkit is elengedne egy hétre, utána néz. És ha bármelyik alkalmazott látta Őt a területen azalatt a hét alatt, tudniuk kell valamit, ami nem oké.

Harry sóhajtott és veszteségében karjait nézte. Olyan volt, mintha azt akarná, hogy James legyen a gyilkos. – Legalább légy óvatos, oké? – kérdezte.

- Persze – vontam vállat – De nincs semmi okom rá.

Erre a kijelentésemre felnézett, és ahogy tekintete ismét találkozott az enyémmel, vettem egy éles/nagy levegőt. Hálás voltam, amiért ültem, mert a térdeim elgyengültek. – Rose, komolyan mondom. Talán nem James a gyilkos és talán ezt most nem érted, de tudom, hogy mesterkedik valamiben. És akármi is legyen az, azt akarom, hogy légy óvatos.

Volt egy ismerős dolog ebben a beszélgetésben, és a szívem ismét lebegett /hevesen vert/ az aggódása miatt. A bámulása nem engedte, hogy másfele nézzek, a szene színe nem hagyott levegőhöz jutni, egyedül csak bólintani tudtam.

- Jó.

- De Harry – kérdeztem végre megtalálva a hangom.

- Igen?

- Próbáld nem meg ölni, oké? – a kérésem komoly volt, de Harry csak kuncogott. Kihúzott egy szál cigit és az ajkai közé tette, meggyújtotta majd lassan fújta ki a füstöt a szokásos csábító módon.

- Szóval, mi a mai program? – kérdezte, a szürke füst követte a szavat.

Nem igazán vígasztalt meg Harry válasza. Úgy éreztem, próbált a témánál maradni, James csak olajat önt a tűzre. Elgondolkoztam azon, hogy mennyi mindent játszhattunk, hogy kitöltsük az időnket. Kártyázhattunk is annak ellenére, hogy mennyi játékot elfelejtettünk, vagy akár Clue-t..

- Várj itt, valamit el kell intéznem – mondtam Harrynek felállva majd kirohantam az ajtón mielptt bármit is mondhatott volna.

*Harry szemszöge*

Ott ültem várva, hogy Rose visszatérjen, kíváncsi voltam, hogy mit kellett elintéznie. Akármi is volt, reméltem, hogy sietni fog azzal a szarral. Csakmert az emberek bámulni kezdtek. Vagy talán mindig is bámultak, csak sosem vettem észre.  Akárhogyan is, bámultam engem. De senki tekintete sem találkozott az enyémmel, mert amint rájuk néztem, azonnal elkapták a tekintetüket. Az őrök úgy tettek, mintha nem néztek volna össze, amíg más betegek félre néztek, mintha Medusa lennék, és nem találkozhatna a tekintetünk vagy szembesülniük kellene a halállal.

Féltek tőle, és ennek így kellett lennie. Csak néhányan voltak, akik akkor is rajtam hagyták tekintetüket, amikor rájuk néztem. Valószínűleg ők voltak a keményebbek a csapatban. De még mindig nem közeledett vagy szólt hozzám egyik sem.

Habár örültem, hogy nagy részük félt tőlem, nem tudtam, de érdekelt, hogy miért. Miért féltek tőlem ezek a bűnözők? Nem azért, hogy panaszkodjak, de nem úgy tűnt, mintha szintén gyilkosok lennének, mintha szintén öltek volna, nem volt okuk félni. Olyan voltam mint ők, vagyis ez volt az, amit a bíróság mondott. Akkor miért voltak veszélyeztetve egy gyilkos miatt, ha ugyan azok a képességek nekik is megvoltak? De aztán rájöttem, hogy ők nem voltak őrültek számukra. Azt gondolták, hogy normálisak, nem? Mindegyik meg volt győződve arról, hogy logikus érveik vannak a bűntényeikhez. Ez az, ami őrültté tette őket, dühösen tagadták, akkor is, ha az nyilvánvaló volt.  Túlzottan őrültek ahhoz, hogy lássák az igazságot, hogy lássák, szörnyetegek voltak.

És ez volt az ami érdekelt. Azt mondom bazd meg, ölelés az elmebajod (?) . Ha az emberek a lehető legalacsonyabb módon gondolnak rád, mi vesztenivalód van?

Minden gondolatom hirtelen abbamaradt, amikor Rose visszajött. Közeledett felém a háta mögött tartogatva valamit mindkét kezében, de nem tudtam megmondani, hogy mi volt az. Sötét haja a füle mögé volt tűrve, vékony testét a szokásos fehér uniformisa díszítette. És rózsaszín ajkaival izgatottan játszadozott, sosem láttam még semmit, ami ennél gyönyörűbb lenne.

Azt hittem, hogy egyből megmutatja mit rejteget, de nyugtalan volt.

- Mi van a kezedben? – kérdeztem végül, mivel semmit sem mondott.

- Tippelj - mondta. Tényleg ezt akarja játszani velem?

Vállat rántottam. Nem volt ötletem.

- Tippelj – követelte ismét, és idegesítően boldog voltam, hogy megmutatta nekem ezt a játékos oldalát is. Belementem a játékba, gondolkozni kezdtem, hogy mi lehet az. De aztán visszaemlékeztem a beszélgetésünkre tegnapról és az ígéretre.

- Egy szelet csoki? – kérdeztem. Amikor a mosolya nagyobb lett, tudtam, hogy jól tippeltem. Kibaszott szent szar. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert, ahogy lassan előhúzta kezeit háta mögül. A két ezüst végével a sötét csillogó papírt láttam, szeleburdibb lettem, mint valaha voltam.

Tudtam, hogy bolondság ennyire izgalomba jönni egy szelet csoki miatt, de fogalmad sincs arról, hogy mit jelenthetett ilyen helyzetben. A leggusztustalanabb kajákat kellett ennem, amiknek nem volt íze. Rizs alapú kása volt és víz, aminek radír íze volt. Konkrétan elfelejtettem, hogy milyen is az ’íz’.

A nyelven nem érzett ízeket, mintha csak évekkel ezelőtt érzett volna. Őrültség volt belegondolni, hogy mennyire is támaszkodunk szimpla dolgokra, mint ez. Ízek, tiszta ruhák és magánélet, ezek mind apró dolgok, amiket ezelőtt figyelmen kívül hagytunk. Csak reméltük ezeket a dolgokat.

De a Wickendalen ezek a dolgok luxusnak számítottak, csak speciális alkalommal adatott meg. És most itt volt Rose, aki átadta nekem azt a dolgot, ami jelent pillanatban az élet legfontosabb dolgának számított; csokoládé. Esküszöm, ha kisebb ember lennék, a szemeim megteltek volna könnyekkel. Mosolygott, miközben reakciómat nézte, elhelyezve az édességet közvetlenül előttem az asztalon. Mielőtt kinyitottam volna a finomságot, és felnéztem Rosera.

És kibaszottul nem érdekelt, hogy az emberek néznek e, vagy hogy James néz e, amit reméltem, hogy igen. Nem érdekelt, hogy bajba kerülhetek ezért, vagy hogy mások mit gondoltak.

Szóval megragadtam őt karjaimmal és felkaptam, lábai nem érték a talajt. Ahogy megpörgettem Őt, sikoltott egyet meglepődöttségében, nevetett, ahogy szédítő körökben pörgettem őt. Ennél boldogabb nem is lehettem volna, hogy hozott nekem egy kibaszott szelet csokit, a testem zsibongott az örömtől.

- Harry, az emberek minket néznek. – nevetett, nem tűnt túl komolynak. Végül letettem őt lábaira, hatalmas vigyor ült arcomon, amitől már fájtak orcáim.

Néhány méterre voltunk egymástól, ahogy körbenézett, hogy megerősítse, mindenki minket nézett. Arcai elvörösödtek, ahogy rájött, hogy egy pszichopatát ölelgetett előttük. De még mindig mosolygott.

- Szard le mit gondolnak – mondtam észrevéve a zavarát. Kijelentésemen csak mosolygott, és a pír szép lassan eltűnt az arcáról. Szemeivel enyémbe nézett, és ahogy nézett, azelőtt még senki sem nézett így rám már hosszú ideje. A szemei valójában félelemmel voltak töltve…félelemmel, ami miattam volt. Nyilvánvalóan nem szeret engem, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kedvel, de valami a tekintetében azt sugallta, hogy van valamiféle imádat felém.  Lehet, hogy csak egy pillanatnyi kíváncsiság volt, vagy csak le volt nyűgözve. De akárhogy is, nem volt része a tervnek. Ő nem volt része a tervnek. De most itt volt, és nem voltam biztos benne, hogy mit kéne csinálni.

És ahogy az idő telt, nem csináltam semmit, csak visszaültem az asztalhoz. – Rose, őszintén, ez a valaha volt legjobb dolog. Nagyon köszönöm.  – mondtam megváltoztatva a gondolatmenetemet a csokoládé irányába. Leült velem szemben és csak nézte, ahogy letépem a papírt a csokiról, mint valami kisgyerek a karácsonyi ajándékról.

- Semmiség, tényleg. – vont vállat.

Ami ezután történt talán igen vagy talán nem volt annyira fontos, de nem tudhatom. Mert eléggé feledékeny voltam, hogy mi is folyik itt és egyébként is elfoglalt voltam a csoki miatt. Ahogy a csoki ’megütötte’ az ízlelőbimbóimat megborzongtam ettől a kevés isteniségtől. Az édes és ízekben gazdag csokit teljességben kitöltötte a hiányomat, hatalmas ellentéte a borzalmas kajának, amit itt adnak. Az nyálkás volt, szürke és undorító. De ez, ez jó volt. Olyan, minta a pokol közepén találnál egy angyalt, de egy valamivel kisebb léptékű.

Hagytam, hogy a testemet átvegye az élvezet íze, felfaltam a szelet csokit mielőtt észbe kaptam. De túl sok döbbenet volt, hogy véget ért a csodálatos találkozás a csokival. Lenéztem, és már nem volt ott, pillanatok alatt megettem. Rose még mindig nézett engem egy szórakozott mosollyal az arcán.

- Te tényleg nagyon szereted a csokit – mondta, ez nyilvánvaló volt.

- Mmmm – hümmögtem egyetértően, leszopogatva az ujjbegyeimen maradt csokit – Jobb volt mint a sex.

Rose csak nevetett a megjegyzésemen, valószínűleg a szexuális megnyilvánulásomon.

- Komolyan, nagyon köszönöm. – hálálkodtam.

- Igazán semmiség. Megérdemelted, nem volt nehéz megszerezni. – vigyorgott.

Kedveltem őt. Ártatlan volt, és naivan kíváncsi, de volt benne egy kis tüzesség, ami mindig elkapta a figyelmemet. És annak ellenére, hogy hébe-hóba tud zavaró is lenni, jobbat sem kérhettem volna befogadónak a poklok poklába, a Wickendalere.

*Anonim szemszöge*

Besétáltam az étkező ajtaján, hogy visszaszerezzek valamit egy másik szobából, nem gondoltam semmi különösre, ami megtörténhet. De ahogy megpillantottam, hogy mi van odabent, vetettem rá egy pillantást.

Mert ők voltak ott. A magas fiú a karjait a lány köré fonta, ahogy együtt pörögtem apró körökben, miközben nevettek. Még sosem láttam ehhez hasonlót; egy beteg és egy alkalmazott együtt nevetnek, mintha legjobb barátok lennének. És nem is kellett volna semmi ilyet sem látnom.

Ezek a dolgok nem mindig okkal történnek. Alkalmazott-beteg kapcsolat csak szigorúan szakmai lehetett. De közöttük határozottan valami több volt. Valami, aminek a vége mindenképp balhé lesz. És nem hagyhattam, hogy ez bajt hozzon az intézetre. Le kell rombolnom. Megkellett szabadulnom ettől, bármi is legyen az.

És ez pontosan az volt, amit terveztem.

A.N. Sziaaaaaasztooook, nagyooooon sajnálom a késői feltöltést, az internetem nem működött, így nem tudtam feltölteni a részt eddig :/ és tudom, hogy most úgy néz ki, hogy elhúzom a történetet, de ígérem, hogy a következő résztől már izgalmasabb lesz. :D 

Itt a végén is üzennék nektek. Nem rinyálni akarok vagy valami, de elég lehangoló volt, hogy csak 2 megjegyzés érkezett az előző részhez :c 

12.Fejezet

Sziasztok! Meg is hoztam a 12.Fejezetet a nyár utolsó napjának alkalmából. A fejezet végén lesz egy kis üzenet az írótól :) 
Kellemes olvasást!
Psychotic D. xX

*Harry szemszöge*

Nem tudom elhinni. Mit gondol, kicsoda Ő? Csak mert Ő volt az őr, az nem azt jelenti, hogy lekezelően beszélhet velem, különösen nem úgy, ahogy Ő tette. És a viselkedése, hogy vannak igényei Roseal kapcsolatban, mintha megmondhatná nekem, hogy mit tegyek, és mit ne tegyek, amikor Roseal vagyok, dühítő volt. Csak azért, mert volt egy randijuk, az nem azt jelenti, hogy birtokolja Őt. De nem csak az zavart, amit mondott nekem. A tény, hogy milyen ártatlanul és bátran viselkedett, miközben tényleg csak egy gyáva féreg. Becsapta Roset, de én jobban ismertem. És tudtam, hogy a gyanúm nem volt elég bizonyíték, mint azt én szerettem volna, de valami kimaradt.

Még ha nem is ölt meg senkit, akkor is tett valamit. Biztos voltam benne. A bizonyosságom, hogy Ő volt a gyilkos, lassan csökkenni kezdett. Rosenak igaza volt, semmiféle bizonyítékom sem volt ellene. Csak utáltam Őt. James csak egy volt a számtalan lehetségesek közül. Egy alkalmazottnak kellett lennie egy másik szintről. Valaki olyannak, akit teljesen figyelmen kívül hagytunk.

De James még mindig bosszantott, akár gyilkos, akár nem.

Csak még egy személy volt, akit hozzáadhattam az irritáló emberek listájához, ami miatt utáltam itt lenni. Ki kellett szabadulnom a Wickendaleről, tudtam. Nem maradhatok itt életem végéig. Meg kell találnom a kiutat mindenképpen. Meg kellett. De egyelőre meg kellett vele békélnem. El kellett viselnem minden horror bevonatú dolgot az épületben; az őrök, a szar kaja, a mocskot és a port, az idegesítő terápiákat. És ki tudja, lehetséges, hogy részt kell vennem elektrosokkos terápián, vagy túl kell esnem korbácsolásokon vagy valami, mármint, már magánzárkában voltam.

De míg nem találom meg a módját annak, hogy kijussak innen, el kell viselnem. Annak az embernek kell maradnom, aki voltam, amikor megérkeztem, a férfi, aki megnyúzott nőket, vagy más, ki kell jutnom innen. A legveszélyesebb betegnek kellett maradnom ebben az őrségben.

A Wickendale pokol volt, és nekem kellett az ördögnek lennem.

*James szemszöge*

Az utam egyenesen vissza a büfébe vezetett a dübörgő szívemmel a mellkasomban, mintha egy kalapács lenne a bordáim ellen. Nem hiszem el, hogy gyenge és kiszolgáltatott voltam Harry erejének. Senki sem mondhatja, hogy Harry nem ijeszti meg őket, de azt gondoltam, hogy tudom tartani magam. Azt hittem nem látszik, ahogy remegtem a félelemtől. Ijesztően erős és ideges volt, amit érezhettél róla legurulni veszélyes hullámokban.

De amit mondtam, az kicsit köcsög volt, és most már látom, hogy miért utál engem Harry. Csak aggódtam Rose miatt, és azt akartam, hogy Harry maradjon távol tőle. Veszélyes volt, és nem akartam, hogy bármi rossz is történjen. Talán azt hiszi, hogy Rose túl naiv ahhoz, hogy bízzon bennem, de nem volt ott a beszélgetéseink nagy részénél. Nem volt ott a munkából való hazafelé menő sétánkon, amikor is a beszélgetéseink tele voltak a nevetéseivel és a melengető mosolyával. Nem volt ott a vacsoránkon, amikor kínos randis történeteket osztottunk meg egymással és röhögtünk, mint az idióták egy isteni étel mellett.

És nem akarom, hogy közbelépjen, különösen nem egy negatív módon. De nem tudok mit csinálni, ha beszélgetnek, az Rose választása és nem az enyém. Szóval, most amit tenni tudok, az az, hogy szemmel tartom Harryt és odafigyelek, hogy biztosan ne csináljon semmi olyan dolgot, amivel ártana Rosenak, vagy bármi hasonlót.

De akkor is, ha csinálna valamit, van egy rossz érzésem, hogy nem tudnám megállítani, hiába próbálnám.

*Rose szemszöge*

Besétáltam a Wickendale ajtaján a következő reggelen, egy céllal a fejemben; szabadnapot kapni. Öt napon keresztül dolgoztam 12 órákat, hogy lehessen egy jobb kocsim és egy jobb házam, de ez több volt, mint amire szükségem volt. Tudom, hogy voltak hétvégéim, de azok túl rövidnek bizonyultak, véget értek egy szempillantás alatt. Alig volt elég arra, hogy megszabaduljak ettől a mozgalmas és néha nyugtalanító intézettől, ez a plusz egy nap, élénkítő lenne.

De a gondolat, hogy beszéljek Mrs. Hellmannal, idegessé tett. Miután hazudott nekem Cynthiáról, nyugtalan voltam, ha látnom kellett Őt. Nem volt jó ember, elég jól ismertem. Néhány ok miatt, eltitkol dolgokat az alkalmazottak elől, ami sosem jó jel. Az egyetlen ember, aki talán tudhatta, hogy mit akart kétségbeesetten elrejteni, az Thomas volt.

De én tényleg akartam egy szabadnapot, és ez nem olyan, mintha valami olyat kértem volna, ami kárt tehetne. Egyre közelebb kerültem az irodájához, nagyjából 10 perccel a műszakom kezdete előtt.

Ms.Hellman az asztala mögött ült, beszélgetést folytatva a telefonon.

- Nem, semmiféle riportert sem akarok. Meg tudod neki mondani, hogy keressen egy másik intézetet, mert nem fogom beengedni a Wickendalere, és ez végleges!

A személy a vonal túl végén beszélt, de nem tudtam kivenni, hogy mit is mondhatott.

- Örülök, hogy megegyeztünk. Viszhall. – mondta Ms.Hellman mielőtt lecsapta a telefont. A tekintete visszatért az előtte heverő dokumentumra az asztalán, figyelmen kívül hagyva a belépésemet.

Bementem az irodába, és végre felfigyelt a lépteimre, felpillantva a munkájáról.

- Segíthetek, Rose? – kérdezte.

Bólintottam. – Igen. Érdeklődnék, hogy esetleg kaphatnék-e szabadnapot? Elég sokat dolgoztam mostanában és reméltem, hogy kapok egyet a következő héten.

A tekintete visszatért a papírmunkájára, látszólagosan untatta a beszélgetés. Ez teljes ellentétje volt annak, ahogy Harry nézett rád, neked adva a legnagyobb figyelmét, mintha a szavaid lennének a legfontosabbak a világon. Szemei mindig figyelmesek és fókuszáltak voltak, különösen, amikor azt figyelték, aki beszélt.

- Mi az alkalom? – kérdezte végül közömbös hangnemben.

Próbáltam kigondolni egy kifogást, kerestem egy értelmes és hihető okot. De aztán rájöttem, hogy valóban volt egy fontos esemény. A következő héten volt a szülinapom, amit teljesen elfelejtettem. – Huszonegy éves leszek.

- Te?

Bólintottam.

- Boldog születésnapot! – mondta nyájas hangon, még csak nem is a legokosabb/legkedvesebb mosolyával az arcán. Megköszöntem neki válaszol és vártam amíg kigondolja. – Nem tudom, Rose. – végül válaszolt – Elég sok embert engedtem el vakációra mostanában, és nem vagyok benne biztos, hogy tudunk még egy embert nélkülözni. Újabb csomag betegek érkezni és szükségünk van az extra segítségedre.  – mondta – Mivel James elment augusztus elején egy hétre és..

- Miért ment el egy hétre? – kérdezte mielőtt még megállíthattam volna magam.

- Nagy kirándulási terve volt a szülinapjára, Amerikába ment a barátaival vagy valami hasonló. – mondta – De ő szólt egy hónappal előre és egy nem héttel előtte.  – mondta nekem, és ahogy ült, olyan volt mintha lenézne rám.

Augusztus két hónapja volt, ottan körül érkezett Harry. Egy kicsit megnyugodtam, tudván hogy nem voltam feledékeny, ha James szülinapja volt a legújabb. Ez azelőtt volt, mielőtt jobban megismertük volna egymást, szóval nem érzem magam rosszul, amiért nem köszöntöttem fel.

De még volt valami augusztus elejével kapcsolatban, ami kimaradt. Úgy éreztem, mintha a dátum valami fontosat rejtene, de nem emlékeztem, hogy miért.

Szóval csak vállat vontam a gondolat fölött, visszafordítva a figyelmemet a főnököm felé. – Nagyszerű, sajnálom, hogy megzavartam a munkáját. – mondtam, mielőtt megfordultam, hogy elhagyjam az irodáját. Nem mondott semmit, miközben mentem kifelé, és ez idegesített. Tényleg nem képes adni egy szabadnapot a szülinapomra? Tényleg?

Azt gondoltam, hogy nem számít. Nagyobb gondjaim is vannak, amik miatt aggódhatnék. És ez nem olyan őrült nagydolog, hogy tegyek bármit is. Szóval ahelyett, hogy visszamentem volna szünetre ebből az őrültségből, amikor azt csinálok, amit akarok, besétáltam Lori irodájába, hogy megkezdjem a munkát.

Üdvözölt engem egy mosollyal, és beszélgettünk, amíg meg nem kezdődött a munkaidőm. Lori mindig nagyon kedves volt, és minden nap hálát adok, amiért egy ilyen valakivel dolgozik, mint Ő, és nem Mrs.Hellmannal, mint asszisztens.

Kellékeket töltöttem le és segítettem helyrerakni emberek törött testét, és ez lett a minden napi rutinom. Az óra ketyegett, számoltam a perceket a szünetemig az önmagának okozott sebek kötözéséből és gyógyszerek fejfájásra adásából.

És nekem a szünet jelentette azt, hogy láthattam Harryt. Ez technikailag nem volt szünet, az igazi ebédidőm utána volt, de ez mindig olyan érzés volt, mint a menekülés. Mindenkitől különbözött, akikkel eddig találkoztam. A jelenléte olyan volt, mint az élet villamos energiával, ami lehetetlenné tette, hogy leírd Őt, de lehetetlenné, hogy elfelejtsd. Hogy ölt e embereket vagy sem, nem változtatja meg, ahogy magával ragadja az embereket, bárkit elcsábít a sötétségébe, és tudtam, hogy én egyike vagyok ezeknek az embereknek. Mármint, itt vagyok, és rá gondolok most, mikor a munkámra kellene koncentrálnom.

Nem kellett sokkal többet dolgoznom, amikor már mehettem is a büfébe. Végre.

Végigsétáltam a folyosókon, és lementem néhány szintet, hogy elérjem, belépkedtem a hatalmas szobába az ajtókon át. A szemeim azonnal megtalálták az asztalunkat, de mielőtt odamehettem volna, éreztem egy könnyű kezet, amint megérinti a karom. Körbepördültem és megláttam Jamest az őr pozíciójában mögöttem, egy apró vigyorral az arcán. – Szia

- Szia – üdvözöltem.

- Uhm, én csak arra gondoltam….mármint elég sokat szórakoztunk a legutóbbi alkalommal, szóval én uhh, lenne e kedved eljönni velem randizni ismét? – kérdezte.

Kissé meghökkentem a kérdése miatt, habár nem tudtam, hogy miért. Talán néhány ok miatt nem gondoltam arra, hogy megint elhív engem.

- Hová megyünk? – érdeklődtem.

- Talán a szombati vásárra – mondta, a javaslat sokkal jobban hangzott, mint maga a kérdés.

Nyugtalan voltam igent mondani azonnal, Harry hangja visszhangzott a fejemben, ahogy figyelmeztet, hogy legyek óvatos. Habár kételkedtem benne, hisz James a légynek sem tudna ártani, ez még mindig jobb volt, mint holtan. Nem akartam egyike lenni azoknak a testeknek.

A testek! Ezért volt ismerős Augusztus eleje. Most esett le, emlékszem, Kelsey beszélt nekem erről. Azt mondta, hogy a pincében lévő testeket Augusztus elején ölték meg. Törvényszéki tudós jött ide, és futtatott le teszteket, és vonta le a következtetést, hogy a halál Augusztus harmadika körül volt. James nem lehetett a gyilkos, a hét nagy részét a városon kívül töltötte. Megkönnyebbültem az újonnan szerzett információnak hála, az ötlet, hogy elmenjek vele, most még vonzóbbnak tűnt.

- Persze, elmegyek. – mosolyogtam.

- Király. – vigyorgott.

- Király. – ismételtem, boldog voltam, hogy nem kellett aggódnom James miatt, mint ahogy Harry gondolta. Talán, majd ha elmondtam neki, hogy James nem lehet a gyilkos, másképp fog viselkedni. Beszélgetni Harryvel, hol volt?

Körbefordítottam a fejem és szinte megugrottam, Harry jelenléte meglepett engem.  Pár méterrel odébb volt, mintha csak most lépett volna be, vagy legalábbis én ezt reméltem.

De ahogy most ránéztem, az öklei és az állkapcsai összeszorítva, szemöldökei egyben voltak a dühtől, mondani tudtam, hogy hallotta a beszélgetésünk egy részét, és nem volt boldog.

A.N.

Sziasztoooook, sajnálom, hogy ennyire össze volt kavarva ez a rész, de most minden fixálva. Elsőnek is, bocsánatot akartam kérni, hogy ez a fejezet nem volt jó a többihez képest, és hogy ez egy kicsit rövidebb volt, de zsúfolt hetem volt, és gyorsan kellett megírnom, hogy fel tudjam tölteni nektek :) de tenni fogok érte, ígérem. NAGY terveim vannak a történettel kapcsolatban, szóval továbbra is olvasd és szavazz/értékeld. És nagyon köszönöm az elképesztő üzeneteteket és kommentjeiteket, feldobták a napomat :D