13.Fejezet

Sziasztok :) Végre megérkezett az új fejezet ^^ Sajnálom, hogy múlt hétvégén nem volt, de beteg lettem, és még mindig itthon szenvedek, de nem akartam tovább húzni, így a mai nap lefordítottam :) 
Egy másik dolog pedig az, hogy meglett a több mint 10.000 megtekintés a blogra, amit nagyon köszönök nektek <3 Sajnos lemaradtam a kerek 10esről, szóval akinek esetleg megvan képen, az küldje el nekem kérlek :$ (psychoticfanfichun@gmail.com)
Nem is rizsáznék itt tovább, kellemes olvasást :)

Psychotic D. xX

Harry sötét tekintete az enyémet vizslatta, nem tudtam megmondani, milyen érzelmeket is rejt. Mérges volt, ezt tudtam. Néhány dolog miatt bűnösnek érzem magam, mint az, hogy megfogadtam valamit és hűtlen voltam, és nem tudom, hogy Harry melyik miatt volt dühösebb.

- Hello Rose – mondta, tudta, hogy tudatában voltam a jelenlétének, az üdvözlése kicsit sem mondható barátságosnak, ami azt illeti. – James – mondta bólintva az őr felé.

Hallottam James nyelését, ahogy Harry tudomást vett róla, és rémültnek látszott.

- Brian visszajött ma? – kérdezte Harry.

James nemlegesen rázta a fejét. – Még mindig beteg. – nyögte ki.

- Nos, akkor lesz egy szórakoztató sétánk a cellámig, ugye? – mondta Harry szarkasztikusan, kezei még mindig ökölbe voltak szorítva, és gúnyos mosoly játszott ajkain. Valójában féltettem Jamest, ahogy észrevettem a feszültséget kettőjük közt, ami erősebb volt, mint valaha. Harry tegnap bántotta Jamest? Semmiféle fizikális bizonyíték sem volt James testén, szóval valószínűleg nem. De valami határozottan történt az egymás iránt érzett utálatukkal, meg fogom kérdezni erről Harryt később.

Mind a ketten előttem álltak, úgy éreztem magam, mint egy bűnös feleség. James úgy festett, mint a boldog menekültem (akitől a férje elől menekül) és Harry mint ennek a forgatókönyvnek a birtokos férje. Valójában, semmi rosszat sem csináltam, de valami miatt úgy éreztem, hogy csináltam. És féltettem Jamest, hogy később kaphat Harry haragjából, ha nem tartom rajtuk a szemem.

Éberen kellett őket figyelnem, ha nem akartam, hogy Jamesnek baja essen. Barátságosabbnak és megbízhatóbbnak tűnt, mint Harry. Kedvesebb volt, és több meleget árasztott, ami csábító volt. A mosolya megnyerő volt, a nevetése kétszer annyira. Eltölteni az időt James sokkal egyszerűbb volt és minden percet imádtam, amit együtt töltöttünk.

De Harry egy teljesen már történet volt. Egy kusza rejtély volt, ami hívogatott téged, elérte, hogy jobban meg akard fejteni a puzzeljét, mint bármi mást. Olyan volt, mint egy sötét angyal. Félelmetes volt és okos, de volt még ott valami. Ott volt egy nagy fény, mélyen, és úgy tűnt, nem akarta, hogy a felszínre törjön, de láthattam néhány pillanatot, amikor ez a fény megvilágította a sötétség függönyét

- Nos, jobban tennénk, ha leülnék, mielőtt még valaki elfoglalja az asztalunkat. – mondtam, amikor észrevettem, hogy egyikőnk sem mozdul, a feszültség a csendben sem enyhült. Ez egy buta kifogás volt arra, hogy elmenjek, tényleg, de nagyon hálás voltam, amikor egyikőjük sem kérdőjelezte meg.

Megosztottak mégegy ragyogást, mielőtt Harry a figyelmét felém fordította. – Csak utánad – mondta, motiválva engem, hogy előtte sétáljak. Villantottam James felé egy védekező mosolyt, és az asztalunk felé vettem az irányt, egyszerre foglaltunk helyet és engedtünk ki egy hosszú sóhajt.

Harry követett és nem sokkal azután Ő is elfoglalta a helyét, hátranézett a vállai fölött, hogy megbizonyosodjon róla, James valóban hallótávolságon kívül van, majd beszélni kezdett. – Mi a faszt mondtam neked, Rose? Azt mondtam maradj távol tőle, erre meg elmész vele egy kibaszott randira?

- Harry, nyugodj le, és vedd le a hangerőt. – parancsoltam – És fejezd be a káromkodást!

- Akkor káromkodok, amikor kibaszottul akarok, köszönöm. – válaszolta Harry, semmi kétség, hogy próbált engem felhúzni.

- Én én meg akkor töltök időt James, amikor akarok, köszönöm. – vágtam vissza gúnyos hangnemben. Happy beszédre nyitotta a száját, de csendre intettem a kezemmel. – és ha hagynád, hogy befejezzem – folytattam – Tudhatnád, hogy lehetetlen, hogy James legyen a gyilkos, szóval nincs okom, hogy távol maradjak tőle.

Harry összevonta szemöldökét zavarában vagy idegességében, nem tudtam melyik. – Miért? – kérdezte, még mindig feszülten.

- Mert nem volt a város közelében, amikor megölték azokat a testeket. Amerikában volt a születésnapja miatt.

- És ezt honnan tudod? – kérdezte Harry, még mindig nem vette be.

- Ms.Hellman mondta nekem. – válaszoltam azonnal.

Úgy tűnt nem találja a szavakat, próbálta feldolgozni az új információkat. Látni lehetett, ahogy a gondolatok cikáztak a fejében, ahogy próbált kitalálni valamit, amivel megcáfolhatja a történetemet. – Honnan veszed, hogy ezt nem csak kitalálták? Mondhatta azt Ms.Hellmannak, hogy Amerikába megy, és elrejti a testeket, miközben Ms.Hellman azt gondolja, hogy Amerikában van.

- Ez egy jó pont. – értettem egyet – De ez Ms.Hellman, beszéltünk róla. Mielőtt bárkit is elengedne egy hétre, utána néz. És ha bármelyik alkalmazott látta Őt a területen azalatt a hét alatt, tudniuk kell valamit, ami nem oké.

Harry sóhajtott és veszteségében karjait nézte. Olyan volt, mintha azt akarná, hogy James legyen a gyilkos. – Legalább légy óvatos, oké? – kérdezte.

- Persze – vontam vállat – De nincs semmi okom rá.

Erre a kijelentésemre felnézett, és ahogy tekintete ismét találkozott az enyémmel, vettem egy éles/nagy levegőt. Hálás voltam, amiért ültem, mert a térdeim elgyengültek. – Rose, komolyan mondom. Talán nem James a gyilkos és talán ezt most nem érted, de tudom, hogy mesterkedik valamiben. És akármi is legyen az, azt akarom, hogy légy óvatos.

Volt egy ismerős dolog ebben a beszélgetésben, és a szívem ismét lebegett /hevesen vert/ az aggódása miatt. A bámulása nem engedte, hogy másfele nézzek, a szene színe nem hagyott levegőhöz jutni, egyedül csak bólintani tudtam.

- Jó.

- De Harry – kérdeztem végre megtalálva a hangom.

- Igen?

- Próbáld nem meg ölni, oké? – a kérésem komoly volt, de Harry csak kuncogott. Kihúzott egy szál cigit és az ajkai közé tette, meggyújtotta majd lassan fújta ki a füstöt a szokásos csábító módon.

- Szóval, mi a mai program? – kérdezte, a szürke füst követte a szavat.

Nem igazán vígasztalt meg Harry válasza. Úgy éreztem, próbált a témánál maradni, James csak olajat önt a tűzre. Elgondolkoztam azon, hogy mennyi mindent játszhattunk, hogy kitöltsük az időnket. Kártyázhattunk is annak ellenére, hogy mennyi játékot elfelejtettünk, vagy akár Clue-t..

- Várj itt, valamit el kell intéznem – mondtam Harrynek felállva majd kirohantam az ajtón mielptt bármit is mondhatott volna.

*Harry szemszöge*

Ott ültem várva, hogy Rose visszatérjen, kíváncsi voltam, hogy mit kellett elintéznie. Akármi is volt, reméltem, hogy sietni fog azzal a szarral. Csakmert az emberek bámulni kezdtek. Vagy talán mindig is bámultak, csak sosem vettem észre.  Akárhogyan is, bámultam engem. De senki tekintete sem találkozott az enyémmel, mert amint rájuk néztem, azonnal elkapták a tekintetüket. Az őrök úgy tettek, mintha nem néztek volna össze, amíg más betegek félre néztek, mintha Medusa lennék, és nem találkozhatna a tekintetünk vagy szembesülniük kellene a halállal.

Féltek tőle, és ennek így kellett lennie. Csak néhányan voltak, akik akkor is rajtam hagyták tekintetüket, amikor rájuk néztem. Valószínűleg ők voltak a keményebbek a csapatban. De még mindig nem közeledett vagy szólt hozzám egyik sem.

Habár örültem, hogy nagy részük félt tőlem, nem tudtam, de érdekelt, hogy miért. Miért féltek tőlem ezek a bűnözők? Nem azért, hogy panaszkodjak, de nem úgy tűnt, mintha szintén gyilkosok lennének, mintha szintén öltek volna, nem volt okuk félni. Olyan voltam mint ők, vagyis ez volt az, amit a bíróság mondott. Akkor miért voltak veszélyeztetve egy gyilkos miatt, ha ugyan azok a képességek nekik is megvoltak? De aztán rájöttem, hogy ők nem voltak őrültek számukra. Azt gondolták, hogy normálisak, nem? Mindegyik meg volt győződve arról, hogy logikus érveik vannak a bűntényeikhez. Ez az, ami őrültté tette őket, dühösen tagadták, akkor is, ha az nyilvánvaló volt.  Túlzottan őrültek ahhoz, hogy lássák az igazságot, hogy lássák, szörnyetegek voltak.

És ez volt az ami érdekelt. Azt mondom bazd meg, ölelés az elmebajod (?) . Ha az emberek a lehető legalacsonyabb módon gondolnak rád, mi vesztenivalód van?

Minden gondolatom hirtelen abbamaradt, amikor Rose visszajött. Közeledett felém a háta mögött tartogatva valamit mindkét kezében, de nem tudtam megmondani, hogy mi volt az. Sötét haja a füle mögé volt tűrve, vékony testét a szokásos fehér uniformisa díszítette. És rózsaszín ajkaival izgatottan játszadozott, sosem láttam még semmit, ami ennél gyönyörűbb lenne.

Azt hittem, hogy egyből megmutatja mit rejteget, de nyugtalan volt.

- Mi van a kezedben? – kérdeztem végül, mivel semmit sem mondott.

- Tippelj - mondta. Tényleg ezt akarja játszani velem?

Vállat rántottam. Nem volt ötletem.

- Tippelj – követelte ismét, és idegesítően boldog voltam, hogy megmutatta nekem ezt a játékos oldalát is. Belementem a játékba, gondolkozni kezdtem, hogy mi lehet az. De aztán visszaemlékeztem a beszélgetésünkre tegnapról és az ígéretre.

- Egy szelet csoki? – kérdeztem. Amikor a mosolya nagyobb lett, tudtam, hogy jól tippeltem. Kibaszott szent szar. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert, ahogy lassan előhúzta kezeit háta mögül. A két ezüst végével a sötét csillogó papírt láttam, szeleburdibb lettem, mint valaha voltam.

Tudtam, hogy bolondság ennyire izgalomba jönni egy szelet csoki miatt, de fogalmad sincs arról, hogy mit jelenthetett ilyen helyzetben. A leggusztustalanabb kajákat kellett ennem, amiknek nem volt íze. Rizs alapú kása volt és víz, aminek radír íze volt. Konkrétan elfelejtettem, hogy milyen is az ’íz’.

A nyelven nem érzett ízeket, mintha csak évekkel ezelőtt érzett volna. Őrültség volt belegondolni, hogy mennyire is támaszkodunk szimpla dolgokra, mint ez. Ízek, tiszta ruhák és magánélet, ezek mind apró dolgok, amiket ezelőtt figyelmen kívül hagytunk. Csak reméltük ezeket a dolgokat.

De a Wickendalen ezek a dolgok luxusnak számítottak, csak speciális alkalommal adatott meg. És most itt volt Rose, aki átadta nekem azt a dolgot, ami jelent pillanatban az élet legfontosabb dolgának számított; csokoládé. Esküszöm, ha kisebb ember lennék, a szemeim megteltek volna könnyekkel. Mosolygott, miközben reakciómat nézte, elhelyezve az édességet közvetlenül előttem az asztalon. Mielőtt kinyitottam volna a finomságot, és felnéztem Rosera.

És kibaszottul nem érdekelt, hogy az emberek néznek e, vagy hogy James néz e, amit reméltem, hogy igen. Nem érdekelt, hogy bajba kerülhetek ezért, vagy hogy mások mit gondoltak.

Szóval megragadtam őt karjaimmal és felkaptam, lábai nem érték a talajt. Ahogy megpörgettem Őt, sikoltott egyet meglepődöttségében, nevetett, ahogy szédítő körökben pörgettem őt. Ennél boldogabb nem is lehettem volna, hogy hozott nekem egy kibaszott szelet csokit, a testem zsibongott az örömtől.

- Harry, az emberek minket néznek. – nevetett, nem tűnt túl komolynak. Végül letettem őt lábaira, hatalmas vigyor ült arcomon, amitől már fájtak orcáim.

Néhány méterre voltunk egymástól, ahogy körbenézett, hogy megerősítse, mindenki minket nézett. Arcai elvörösödtek, ahogy rájött, hogy egy pszichopatát ölelgetett előttük. De még mindig mosolygott.

- Szard le mit gondolnak – mondtam észrevéve a zavarát. Kijelentésemen csak mosolygott, és a pír szép lassan eltűnt az arcáról. Szemeivel enyémbe nézett, és ahogy nézett, azelőtt még senki sem nézett így rám már hosszú ideje. A szemei valójában félelemmel voltak töltve…félelemmel, ami miattam volt. Nyilvánvalóan nem szeret engem, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kedvel, de valami a tekintetében azt sugallta, hogy van valamiféle imádat felém.  Lehet, hogy csak egy pillanatnyi kíváncsiság volt, vagy csak le volt nyűgözve. De akárhogy is, nem volt része a tervnek. Ő nem volt része a tervnek. De most itt volt, és nem voltam biztos benne, hogy mit kéne csinálni.

És ahogy az idő telt, nem csináltam semmit, csak visszaültem az asztalhoz. – Rose, őszintén, ez a valaha volt legjobb dolog. Nagyon köszönöm.  – mondtam megváltoztatva a gondolatmenetemet a csokoládé irányába. Leült velem szemben és csak nézte, ahogy letépem a papírt a csokiról, mint valami kisgyerek a karácsonyi ajándékról.

- Semmiség, tényleg. – vont vállat.

Ami ezután történt talán igen vagy talán nem volt annyira fontos, de nem tudhatom. Mert eléggé feledékeny voltam, hogy mi is folyik itt és egyébként is elfoglalt voltam a csoki miatt. Ahogy a csoki ’megütötte’ az ízlelőbimbóimat megborzongtam ettől a kevés isteniségtől. Az édes és ízekben gazdag csokit teljességben kitöltötte a hiányomat, hatalmas ellentéte a borzalmas kajának, amit itt adnak. Az nyálkás volt, szürke és undorító. De ez, ez jó volt. Olyan, minta a pokol közepén találnál egy angyalt, de egy valamivel kisebb léptékű.

Hagytam, hogy a testemet átvegye az élvezet íze, felfaltam a szelet csokit mielőtt észbe kaptam. De túl sok döbbenet volt, hogy véget ért a csodálatos találkozás a csokival. Lenéztem, és már nem volt ott, pillanatok alatt megettem. Rose még mindig nézett engem egy szórakozott mosollyal az arcán.

- Te tényleg nagyon szereted a csokit – mondta, ez nyilvánvaló volt.

- Mmmm – hümmögtem egyetértően, leszopogatva az ujjbegyeimen maradt csokit – Jobb volt mint a sex.

Rose csak nevetett a megjegyzésemen, valószínűleg a szexuális megnyilvánulásomon.

- Komolyan, nagyon köszönöm. – hálálkodtam.

- Igazán semmiség. Megérdemelted, nem volt nehéz megszerezni. – vigyorgott.

Kedveltem őt. Ártatlan volt, és naivan kíváncsi, de volt benne egy kis tüzesség, ami mindig elkapta a figyelmemet. És annak ellenére, hogy hébe-hóba tud zavaró is lenni, jobbat sem kérhettem volna befogadónak a poklok poklába, a Wickendalere.

*Anonim szemszöge*

Besétáltam az étkező ajtaján, hogy visszaszerezzek valamit egy másik szobából, nem gondoltam semmi különösre, ami megtörténhet. De ahogy megpillantottam, hogy mi van odabent, vetettem rá egy pillantást.

Mert ők voltak ott. A magas fiú a karjait a lány köré fonta, ahogy együtt pörögtem apró körökben, miközben nevettek. Még sosem láttam ehhez hasonlót; egy beteg és egy alkalmazott együtt nevetnek, mintha legjobb barátok lennének. És nem is kellett volna semmi ilyet sem látnom.

Ezek a dolgok nem mindig okkal történnek. Alkalmazott-beteg kapcsolat csak szigorúan szakmai lehetett. De közöttük határozottan valami több volt. Valami, aminek a vége mindenképp balhé lesz. És nem hagyhattam, hogy ez bajt hozzon az intézetre. Le kell rombolnom. Megkellett szabadulnom ettől, bármi is legyen az.

És ez pontosan az volt, amit terveztem.

A.N. Sziaaaaaasztooook, nagyooooon sajnálom a késői feltöltést, az internetem nem működött, így nem tudtam feltölteni a részt eddig :/ és tudom, hogy most úgy néz ki, hogy elhúzom a történetet, de ígérem, hogy a következő résztől már izgalmasabb lesz. :D 

Itt a végén is üzennék nektek. Nem rinyálni akarok vagy valami, de elég lehangoló volt, hogy csak 2 megjegyzés érkezett az előző részhez :c 

12.Fejezet

Sziasztok! Meg is hoztam a 12.Fejezetet a nyár utolsó napjának alkalmából. A fejezet végén lesz egy kis üzenet az írótól :) 
Kellemes olvasást!
Psychotic D. xX

*Harry szemszöge*

Nem tudom elhinni. Mit gondol, kicsoda Ő? Csak mert Ő volt az őr, az nem azt jelenti, hogy lekezelően beszélhet velem, különösen nem úgy, ahogy Ő tette. És a viselkedése, hogy vannak igényei Roseal kapcsolatban, mintha megmondhatná nekem, hogy mit tegyek, és mit ne tegyek, amikor Roseal vagyok, dühítő volt. Csak azért, mert volt egy randijuk, az nem azt jelenti, hogy birtokolja Őt. De nem csak az zavart, amit mondott nekem. A tény, hogy milyen ártatlanul és bátran viselkedett, miközben tényleg csak egy gyáva féreg. Becsapta Roset, de én jobban ismertem. És tudtam, hogy a gyanúm nem volt elég bizonyíték, mint azt én szerettem volna, de valami kimaradt.

Még ha nem is ölt meg senkit, akkor is tett valamit. Biztos voltam benne. A bizonyosságom, hogy Ő volt a gyilkos, lassan csökkenni kezdett. Rosenak igaza volt, semmiféle bizonyítékom sem volt ellene. Csak utáltam Őt. James csak egy volt a számtalan lehetségesek közül. Egy alkalmazottnak kellett lennie egy másik szintről. Valaki olyannak, akit teljesen figyelmen kívül hagytunk.

De James még mindig bosszantott, akár gyilkos, akár nem.

Csak még egy személy volt, akit hozzáadhattam az irritáló emberek listájához, ami miatt utáltam itt lenni. Ki kellett szabadulnom a Wickendaleről, tudtam. Nem maradhatok itt életem végéig. Meg kell találnom a kiutat mindenképpen. Meg kellett. De egyelőre meg kellett vele békélnem. El kellett viselnem minden horror bevonatú dolgot az épületben; az őrök, a szar kaja, a mocskot és a port, az idegesítő terápiákat. És ki tudja, lehetséges, hogy részt kell vennem elektrosokkos terápián, vagy túl kell esnem korbácsolásokon vagy valami, mármint, már magánzárkában voltam.

De míg nem találom meg a módját annak, hogy kijussak innen, el kell viselnem. Annak az embernek kell maradnom, aki voltam, amikor megérkeztem, a férfi, aki megnyúzott nőket, vagy más, ki kell jutnom innen. A legveszélyesebb betegnek kellett maradnom ebben az őrségben.

A Wickendale pokol volt, és nekem kellett az ördögnek lennem.

*James szemszöge*

Az utam egyenesen vissza a büfébe vezetett a dübörgő szívemmel a mellkasomban, mintha egy kalapács lenne a bordáim ellen. Nem hiszem el, hogy gyenge és kiszolgáltatott voltam Harry erejének. Senki sem mondhatja, hogy Harry nem ijeszti meg őket, de azt gondoltam, hogy tudom tartani magam. Azt hittem nem látszik, ahogy remegtem a félelemtől. Ijesztően erős és ideges volt, amit érezhettél róla legurulni veszélyes hullámokban.

De amit mondtam, az kicsit köcsög volt, és most már látom, hogy miért utál engem Harry. Csak aggódtam Rose miatt, és azt akartam, hogy Harry maradjon távol tőle. Veszélyes volt, és nem akartam, hogy bármi rossz is történjen. Talán azt hiszi, hogy Rose túl naiv ahhoz, hogy bízzon bennem, de nem volt ott a beszélgetéseink nagy részénél. Nem volt ott a munkából való hazafelé menő sétánkon, amikor is a beszélgetéseink tele voltak a nevetéseivel és a melengető mosolyával. Nem volt ott a vacsoránkon, amikor kínos randis történeteket osztottunk meg egymással és röhögtünk, mint az idióták egy isteni étel mellett.

És nem akarom, hogy közbelépjen, különösen nem egy negatív módon. De nem tudok mit csinálni, ha beszélgetnek, az Rose választása és nem az enyém. Szóval, most amit tenni tudok, az az, hogy szemmel tartom Harryt és odafigyelek, hogy biztosan ne csináljon semmi olyan dolgot, amivel ártana Rosenak, vagy bármi hasonlót.

De akkor is, ha csinálna valamit, van egy rossz érzésem, hogy nem tudnám megállítani, hiába próbálnám.

*Rose szemszöge*

Besétáltam a Wickendale ajtaján a következő reggelen, egy céllal a fejemben; szabadnapot kapni. Öt napon keresztül dolgoztam 12 órákat, hogy lehessen egy jobb kocsim és egy jobb házam, de ez több volt, mint amire szükségem volt. Tudom, hogy voltak hétvégéim, de azok túl rövidnek bizonyultak, véget értek egy szempillantás alatt. Alig volt elég arra, hogy megszabaduljak ettől a mozgalmas és néha nyugtalanító intézettől, ez a plusz egy nap, élénkítő lenne.

De a gondolat, hogy beszéljek Mrs. Hellmannal, idegessé tett. Miután hazudott nekem Cynthiáról, nyugtalan voltam, ha látnom kellett Őt. Nem volt jó ember, elég jól ismertem. Néhány ok miatt, eltitkol dolgokat az alkalmazottak elől, ami sosem jó jel. Az egyetlen ember, aki talán tudhatta, hogy mit akart kétségbeesetten elrejteni, az Thomas volt.

De én tényleg akartam egy szabadnapot, és ez nem olyan, mintha valami olyat kértem volna, ami kárt tehetne. Egyre közelebb kerültem az irodájához, nagyjából 10 perccel a műszakom kezdete előtt.

Ms.Hellman az asztala mögött ült, beszélgetést folytatva a telefonon.

- Nem, semmiféle riportert sem akarok. Meg tudod neki mondani, hogy keressen egy másik intézetet, mert nem fogom beengedni a Wickendalere, és ez végleges!

A személy a vonal túl végén beszélt, de nem tudtam kivenni, hogy mit is mondhatott.

- Örülök, hogy megegyeztünk. Viszhall. – mondta Ms.Hellman mielőtt lecsapta a telefont. A tekintete visszatért az előtte heverő dokumentumra az asztalán, figyelmen kívül hagyva a belépésemet.

Bementem az irodába, és végre felfigyelt a lépteimre, felpillantva a munkájáról.

- Segíthetek, Rose? – kérdezte.

Bólintottam. – Igen. Érdeklődnék, hogy esetleg kaphatnék-e szabadnapot? Elég sokat dolgoztam mostanában és reméltem, hogy kapok egyet a következő héten.

A tekintete visszatért a papírmunkájára, látszólagosan untatta a beszélgetés. Ez teljes ellentétje volt annak, ahogy Harry nézett rád, neked adva a legnagyobb figyelmét, mintha a szavaid lennének a legfontosabbak a világon. Szemei mindig figyelmesek és fókuszáltak voltak, különösen, amikor azt figyelték, aki beszélt.

- Mi az alkalom? – kérdezte végül közömbös hangnemben.

Próbáltam kigondolni egy kifogást, kerestem egy értelmes és hihető okot. De aztán rájöttem, hogy valóban volt egy fontos esemény. A következő héten volt a szülinapom, amit teljesen elfelejtettem. – Huszonegy éves leszek.

- Te?

Bólintottam.

- Boldog születésnapot! – mondta nyájas hangon, még csak nem is a legokosabb/legkedvesebb mosolyával az arcán. Megköszöntem neki válaszol és vártam amíg kigondolja. – Nem tudom, Rose. – végül válaszolt – Elég sok embert engedtem el vakációra mostanában, és nem vagyok benne biztos, hogy tudunk még egy embert nélkülözni. Újabb csomag betegek érkezni és szükségünk van az extra segítségedre.  – mondta – Mivel James elment augusztus elején egy hétre és..

- Miért ment el egy hétre? – kérdezte mielőtt még megállíthattam volna magam.

- Nagy kirándulási terve volt a szülinapjára, Amerikába ment a barátaival vagy valami hasonló. – mondta – De ő szólt egy hónappal előre és egy nem héttel előtte.  – mondta nekem, és ahogy ült, olyan volt mintha lenézne rám.

Augusztus két hónapja volt, ottan körül érkezett Harry. Egy kicsit megnyugodtam, tudván hogy nem voltam feledékeny, ha James szülinapja volt a legújabb. Ez azelőtt volt, mielőtt jobban megismertük volna egymást, szóval nem érzem magam rosszul, amiért nem köszöntöttem fel.

De még volt valami augusztus elejével kapcsolatban, ami kimaradt. Úgy éreztem, mintha a dátum valami fontosat rejtene, de nem emlékeztem, hogy miért.

Szóval csak vállat vontam a gondolat fölött, visszafordítva a figyelmemet a főnököm felé. – Nagyszerű, sajnálom, hogy megzavartam a munkáját. – mondtam, mielőtt megfordultam, hogy elhagyjam az irodáját. Nem mondott semmit, miközben mentem kifelé, és ez idegesített. Tényleg nem képes adni egy szabadnapot a szülinapomra? Tényleg?

Azt gondoltam, hogy nem számít. Nagyobb gondjaim is vannak, amik miatt aggódhatnék. És ez nem olyan őrült nagydolog, hogy tegyek bármit is. Szóval ahelyett, hogy visszamentem volna szünetre ebből az őrültségből, amikor azt csinálok, amit akarok, besétáltam Lori irodájába, hogy megkezdjem a munkát.

Üdvözölt engem egy mosollyal, és beszélgettünk, amíg meg nem kezdődött a munkaidőm. Lori mindig nagyon kedves volt, és minden nap hálát adok, amiért egy ilyen valakivel dolgozik, mint Ő, és nem Mrs.Hellmannal, mint asszisztens.

Kellékeket töltöttem le és segítettem helyrerakni emberek törött testét, és ez lett a minden napi rutinom. Az óra ketyegett, számoltam a perceket a szünetemig az önmagának okozott sebek kötözéséből és gyógyszerek fejfájásra adásából.

És nekem a szünet jelentette azt, hogy láthattam Harryt. Ez technikailag nem volt szünet, az igazi ebédidőm utána volt, de ez mindig olyan érzés volt, mint a menekülés. Mindenkitől különbözött, akikkel eddig találkoztam. A jelenléte olyan volt, mint az élet villamos energiával, ami lehetetlenné tette, hogy leírd Őt, de lehetetlenné, hogy elfelejtsd. Hogy ölt e embereket vagy sem, nem változtatja meg, ahogy magával ragadja az embereket, bárkit elcsábít a sötétségébe, és tudtam, hogy én egyike vagyok ezeknek az embereknek. Mármint, itt vagyok, és rá gondolok most, mikor a munkámra kellene koncentrálnom.

Nem kellett sokkal többet dolgoznom, amikor már mehettem is a büfébe. Végre.

Végigsétáltam a folyosókon, és lementem néhány szintet, hogy elérjem, belépkedtem a hatalmas szobába az ajtókon át. A szemeim azonnal megtalálták az asztalunkat, de mielőtt odamehettem volna, éreztem egy könnyű kezet, amint megérinti a karom. Körbepördültem és megláttam Jamest az őr pozíciójában mögöttem, egy apró vigyorral az arcán. – Szia

- Szia – üdvözöltem.

- Uhm, én csak arra gondoltam….mármint elég sokat szórakoztunk a legutóbbi alkalommal, szóval én uhh, lenne e kedved eljönni velem randizni ismét? – kérdezte.

Kissé meghökkentem a kérdése miatt, habár nem tudtam, hogy miért. Talán néhány ok miatt nem gondoltam arra, hogy megint elhív engem.

- Hová megyünk? – érdeklődtem.

- Talán a szombati vásárra – mondta, a javaslat sokkal jobban hangzott, mint maga a kérdés.

Nyugtalan voltam igent mondani azonnal, Harry hangja visszhangzott a fejemben, ahogy figyelmeztet, hogy legyek óvatos. Habár kételkedtem benne, hisz James a légynek sem tudna ártani, ez még mindig jobb volt, mint holtan. Nem akartam egyike lenni azoknak a testeknek.

A testek! Ezért volt ismerős Augusztus eleje. Most esett le, emlékszem, Kelsey beszélt nekem erről. Azt mondta, hogy a pincében lévő testeket Augusztus elején ölték meg. Törvényszéki tudós jött ide, és futtatott le teszteket, és vonta le a következtetést, hogy a halál Augusztus harmadika körül volt. James nem lehetett a gyilkos, a hét nagy részét a városon kívül töltötte. Megkönnyebbültem az újonnan szerzett információnak hála, az ötlet, hogy elmenjek vele, most még vonzóbbnak tűnt.

- Persze, elmegyek. – mosolyogtam.

- Király. – vigyorgott.

- Király. – ismételtem, boldog voltam, hogy nem kellett aggódnom James miatt, mint ahogy Harry gondolta. Talán, majd ha elmondtam neki, hogy James nem lehet a gyilkos, másképp fog viselkedni. Beszélgetni Harryvel, hol volt?

Körbefordítottam a fejem és szinte megugrottam, Harry jelenléte meglepett engem.  Pár méterrel odébb volt, mintha csak most lépett volna be, vagy legalábbis én ezt reméltem.

De ahogy most ránéztem, az öklei és az állkapcsai összeszorítva, szemöldökei egyben voltak a dühtől, mondani tudtam, hogy hallotta a beszélgetésünk egy részét, és nem volt boldog.

A.N.

Sziasztoooook, sajnálom, hogy ennyire össze volt kavarva ez a rész, de most minden fixálva. Elsőnek is, bocsánatot akartam kérni, hogy ez a fejezet nem volt jó a többihez képest, és hogy ez egy kicsit rövidebb volt, de zsúfolt hetem volt, és gyorsan kellett megírnom, hogy fel tudjam tölteni nektek :) de tenni fogok érte, ígérem. NAGY terveim vannak a történettel kapcsolatban, szóval továbbra is olvasd és szavazz/értékeld. És nagyon köszönöm az elképesztő üzeneteteket és kommentjeiteket, feldobták a napomat :D

11.Fejezet

Sziasztok :) Lehet, hogy most fura, hogy 7 nap után hoztam a következő részt, nekem is az :) De most volt időm lefordítani a részt, és mivel hétfőn már kezdődik a suli, és utána nem nagyon lesz időm, gondoltam befejezem és felteszem :) Ennyit a felesleges rizsázásról.
A lényeg az, hogy itt említésre kerül a Clue nevű játék. Na az egy olyan társas, amiben meg kell találni a gyilkos, a fegyver és a helyszínt a nyomok alapján. 
Ha valami olyan dolgot találtok még olvasás közben, amit nem értetek akkor írjátok meg hozzászólásban és elmagyarázom :) 
A következő részig biztathatnátok néhány komival is :$ Sokkal nagyobb kedvel ülök le fordítani, ha látom a komikat, hogy mennyire várjátok a részt ^^ 
Kellemes olvasást!

Psychotic D. xX

Végigvonszoltam a kialvatlan testemet a félhomályos előszobáig, lábaim csoszogtak, ahogyan sétáltam. Alig volt energiám a sétáláshoz, nagyon kimerült voltam, James szörnyű elméletei fél éjszakán át ébred tartottak, az elmém tömve volt végtelen feltételezésekkel és magyarázatokkal.

Amikre James rámutatott, azok számomra is értelmet nyertek. Harry olyan volt, mintha egy lépéssel előttünk járna, és mindig olyan volt, mintha tudná, hogy alapjáraton mik történnek az intézetben. Okos volt és erőteljes. Annak ellenére, hogy a nap nagy részében be volt zárva a cellájába, tudott dolgokat. Ő találta meg a pincét is, szinte túlzottan gyorsan a vihar alatt. És ha tényleg több nőt gyilkolt meg, mint én azt hittem, nincs jobb módja annál, hogy minél távolabb tartsd magadtól a gyanú vádját, minthogy csak pusztán belebotlottál a testekbe?

Plusz, olyan típusnak tűnik, aki mesterien manipulál másokat az elméjével. Valahogyan biztosan meg tudta zsarolni, vagy befolyásolni tudta az őröket, hogy odaadják neki a kulcsot. Talán Thomasszal dolgozik együtt. És csak az, ahogyan abban a leereszkedő tónusban beszélt, mintha lett volna valamire rajta, ami aljassá teszi őt. Ő a gyilkos, mindezek után. Ez nem olyan, mintha nem nyúzott volna meg nőket ezelőtt.

Ezek a dolgok, amiket James magyarázott nekem, teljesen kizökkentettek a randiból, és a mondatok, amiket mondott, értelmet nyertek. Annál inkább, ahogy mondta, kezdtem azt gondolni, hogy a gyilkos nem is egy alkalmazott.

De minél inkább el akartam hinni, hogy megtaláltuk a gyilkosunkat, nem nagyon tetszett. Valami kimaradt. És nem James sztorijában, hanem Harryben. Valami az egész szituációban nem stimmel. A megérzésem vitatkozott a lelkiismeretemmel, az egyik részem elhiszi, hogy Harry a gyilkos, míg a másik részem tudja, hogy valahogyan nem lehet Ő.

Most a eszem sehol és mindenütt járt, próbáltam összerakni a történet minden darabját. Válaszokra volt szükségem. Válaszokra Cynthiáról, válaszokra Kelsey reakciójáról, válaszokra hogy vajon Harry e a gyilkos vagy sem.  És ki lehetne jobb ember, akit Harryről kérdezhetnék, mint ő maga?

Tudtam, hogy ez valószínűleg hülyeség, mert lehet, hogy én leszek a következő célpontja, ha megtudja, hogy tudok róla. De valahogy nem féltem. És nem is érdekelt többé. Én csak tudni akartam, hogy mi a fene történik. Szóval beléptem a kávézóba, ahogy szemeim a szobát szemlélték, keresve egy magas srácot zamatos ajkakkal.

De nem találtam semmit, csak a sovány, zombi-kinézetű testeket, amik a többi páciensekhez tartoztak. Biztosan megint késik. Helyet foglaltam az asztalnál, ami nem hivatalosan a miénk lett. A fejemet az összefonott karjaimba hajtottam hagyva a szemeimnek hogy rebegve lecsukódjanak. Csak pihente, amíg meg nem érkezett. Hogy az eszem sakkban tartsam, a tegnap estén gondolkoztam és James érintett kifejezésén, ahogy megmagyarázta az elméletét, miután kifizette a vacsoránkat. Amikor kisétáltunk megkönnyebbültem, hogy nem volt semmiféle ’vadász’ a nyomunkban, a férfi aki követett minket, valószínűleg elment. Utána már James ölelésére gondoltam, és az emlékre miután elengedett, az illatára, ami a fahéjra emlékeztetett. Ezekkel a nyugtató gondolatokkal mindössze néhány percnek tűnt, amíg elbóbiskoltam és belépnem az álmok és álmosság államába. Fél-álomban voltam, amikor felkaptam a fejem, ahogy hallottam közeledni valakit.

- Cynthia – Harry érdes hangja beszélt, kihízelegve engem az álomvilágomból. – Cynthia Porter – a sötét szemöldökei együtt mozogtak a gondolatban, ahogy kicsúsztatott egy széket mögöttem.

- Igen? – kérdeztem a szememet dörzsölve – Mi van vele?

Pislogtam pár percig megkísérelve a teljes ébredésemet, várakozóan Harryre nézve. És ahogy szemeimmel vonásait vizslattam, rájöhettem, hogy minden másodpercben egyre vonzóbb lett. Minél hosszabban nézed őt, annál jobban borít be téged teljes egészében, elcsábít téged a sötét világába, és eléri, hogy sose akard elhagyni. Erős izmai jelen voltak bőre alatt, még mindig füstös és cserzett (kifehéredett), mivel ebben a hónapban nem igen látott napot a bőre. A halom szétzilált fürtjei hátra voltak tolva/fogva a fején, tökéletes kilátást biztosítva feltűnő szemeire és nedves ajkaira.

- Még egyszer, hogy is néz ki? – kérdezte.

Ásítottam. – Sötét-szőke haj, nagyjából 30, barna szemek, azt hiszem. Miért?

Harry komolyan nézett rám, mintha mélyen a gondolataiban lenne. – Azt hiszem, emlékszem rá.

Ez volt az, ami felébresztett.

- Tényleg? – kérdeztem, mostanra teljesen éberen.

Bólintott. – Igen, nagyon sovány, igaz? Mindig megvannak a táskái a szemei alatt?

- Igen! – kiáltottam fel – Ez Ő. Köszönöm istenem, már azt hittem megőrültem.

Harry kuncogott az izgatottságomon, mély gödröcskék jelentek meg orcáin. – Most inkább te nézel ki úgy, mintsem Ő, ugye tudod? – Aludtál bármennyit is a múlt éjjel?

- Nem – magyaráztam a fejemet rázva – Nem tudtam…

Harry szemei kikerekedtek a meglepettségtől, meglepődött arccal nézett rám.  – James elég sokáig fent tartott téged az este, nem igaz? – kérdezte sokatmondóan.

- Nem! – tiltakoztam lehajtva fejemet, hogy ne lássa a pírba boruló arcomat. – Semmi ilyen sem történt.

- Hazugság – folytatta Harry, hangja rekedtebb volt, mint általában – Fogadok, hogy megb*szott, nem igaz?

Csak a falat bámultam, nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy ismét lásson engem elpirulni. Sokkal merészebb volt, mint gondoltam volna, lesokkolt a nyers szóhasználata. És ha ez nem lett volna elég, megugrottam, amikor megéreztem, hogy közelebb van, mint ahogy gondoltam, lágy ajkai súrolták fülemet. 

- Nem mondhatnám, hogy nem vagyok féltékeny – suttogta, forró lehelete miatt egész testem megborzongott. Úgy éreztem, hogy az egész testem meggyullad, mintha csak lángok vennének körül. Harry nagyon sexy volt, egyedül a jelenlétével el tudott csábítani bárkit maga körül. De ez már túl sok volt ahhoz, hogy kezelni tudjam, és nem tudom, hogyan reagáljak. El kellett volna löknöm magamtól, és felpofoznom a helytelen viselkedéséért, de valamilyen ok miatt, nem tettem. Zavarodottá tett. Gúnyos volt, beképzelt, és provokatív egy percig, majd bevallja félelmeit és megmenti az életemet. Olyan mintha a sötét oldala valami elülső dolog lenne, mint valamiféle maszk, ami elrejti őt a durva intézettől. Vagyis csak reméltem, mert ezt az oldalát Harrynek sokkal jobban kedveltem.

Még mindig nem változtatta meg a pozícióját, minden egyes levegővétele libabőrt eredményezett a nyakamon, és érezhette a cigaretta halvány illatát a leheletében. Elérte, hogy kényelmetlenül és túl kényelmesen érezzem magam ugyan abban az időben. Vártam rá, hogy csináljon valamit, bármit, amit én nem szeretnék. De így maradt.

- Nem fogsz megmozdulni? – kérdeztem a közelségében.

- Nem fogsz? – ismételte, még mindig sötéten suttogott, és tisztán tudtam hallani, ahogyan ajkai vigyort formálnak. Igaz. Meg kellene mozdulnom.

- Cynthiáról – mondtam, gyorsan témát váltva, hirtelen elhúzódtam tőle. Sötéten kuncogott, de még mindig éhes szemekkel nézett rám és ez emlékeztetett engem arra, amikor elsőnek ültünk itt együtt. Amikor végighúzta kezeit rajtam, félelemtől remegtem. Már nem féltem.

Wow, ez olyan volt mintha hónapokkal ezelőtt lett volna, pedig csak néhány hete volt. Több szeretetet növeltem Harryvel kapcsolatban, mint a gyűlölet és az utálat, amit emiatt éreztem. De hogyan is utálhatnám Őt, miután megmentette az életem? Mármint, nézd csak a mély gödröcskéit és a gyönyörű szemeit…

- Hallgatlak.. – mondta Harry, megkísérelve hogy folytassuk a beszélgetésünket.

- Nos – mondtam, realizáltam, hogy túl elfoglalt vagyok azzal hogy Őt nézzem, minthogy befejezném a mondatom. Gyerünk Rose, tartsd a szarságod együtt. - Szóval, emlékszel rá?

- Igen – mondta – Tegnap este gondolkoztam a dolgon, és az arca valahogy csak beugrott. Azt hiszem, emlékszem, hogy hallottam beszélni egy ’csoportos értekezleten’, minden héten van, ami mind hülyeség. Mindannyian terapeutához megyünk, ezek kibaszottul nem anonim alkoholisták. Nem igazán van kedvem ahhoz, hogy ott üljünk egy hülye körben és megosszuk egymással a zokogós sztorijainkat.

- Igen, engem sem igazán érdekel – válaszoltam nyíltan – Csak örülök, hogy valaki emlékszik rá, máskülönben megőrültem volna.

- Jah, de hogy lehet, hogy senki más sem emlékszik rá? Miért csak mi? – kérdezte Harry.

- Nem tudom – válaszoltam – Ez az, amit nem értek. Miért hazudna Mrs. Hellman? Miért hazudna Kelsey?

- Talán Mrs. Hellman tudja, hogy ki Cynthia, és emiatt Kelseynek is be kell fognia a száját. – mondta.

- Igen, de miért?

Harry és én is csak ültünk ott egy pillanatig, próbáltuk kitalálni az ésszerű magyarázatot. Szemöldökeit összehúzta, ahogyan a távolba meredt, mélyen elmerülve gondolataiban, őszintén segíteni akart. Csak egy perce volt, hogy alapvetően kijelentette, hogy sexelni akar velem, és most próbáltuk megoldani a rejtélyt.

- Mi van ha… - kezdte Harry, még mindig gondolatait gyűjtve- Mi van ha ő olyan mint valami teszt?

- Egy teszt? – ismételtem.

- Igen, igen, egy teszt.

A zavarnak ki kellett ülnie arcomra, ahogy Harry folytatta – Csak hallgasd. Amikor lent voltam a pincében és találtam azokat a testeket, láttam néhány egyéb dolgot.  Láttam az összes diagramot ezekről, rajzokat emberi agyról, véres ágyak tömegét. Ez fura volt. Szóval, azt mondom, mi van, ha teszteket futtatnak le a betegeken, csak nézd az agyukat és szaraikat. És amikor a teszt rosszul sül el vagy valami, talán megszabadulnak a testektől, és nem akarják, hogy bárki is kérdezősködjön róluk, ezért Mrs. Hellman eléri hogy mindenki úgy viselkedjen mintha sosem léteztek volna. tudom, hogy ez hosszú, de ez az egyetlen magyarázat, amit el tudok képzelni.

Elvett egy kis időt, hogy fel tudjam dolgozni a teóriáját, és volt ott néhány ismerős dolog. Hirtelen beugrott, hogy mit is találtam a ’felfedező utam’ alatt néhány hete. Emlékszem láttam egy nő nevét és a szavakat ’#309 páciens 20’ leírva rendetlen kézírással egy papírlapon, abban a mappákkal teli szobában. A teóriájának volt igazságtartalma. Ez megmagyarázza egy részét a Cynthia kérdésnek, és hogy miért láttam azokat a rajzokat.

- Harry, azt hiszem, hogy talán igazad van. – mondtam neki félve és sokkolva. – Mi van ha beavatkozásokat végeznek el, és próbálják megváltoztatni emberek agyát vagy valami?

- Wow, ez zseniális. Bárcsak egy lehetnék közülük. – mondta Harry szarkasztikusan. – De nem vagyok biztos benne, ez csak egy ötlet volt. Plusz, nem úgy tűnik, mintha bármit is tudnánk tenni ezzel kapcsolatban. Nem tudjuk teljesen biztosra, hogy mi is folyik itt. – mondta.

Az elmém tántorgott, sokkal zsúfoltabb volt, mint bármikor ezelőtt. – Nos, én egy alkalmazott vagyok, szóval csak úgy meghallhatok bármilyen gyanús dolgot, és kivizsgálhatom. De te, másrészt, benne vagy. Valószínűleg többet tudsz, mint én. Valamit tudsz a témában, menj és kérdezz körbe pár embert Cynthiáról és a műtétről. Hogyha azt akarjuk, erre célzok.

- Természetesen – mondta – Jobban akarom tudni, hogy mi történt vele, mint te, ez kib*szott furcsa, hogy csak mi ketten emlékszünk rá.

Bólintottam, örültem, hogy ugyan azon az oldalon állunk. Nagy segítség lehet.

- Gondolom, hogy ezek a műtétek tehettek valamit a gyilkossal? – kérdeztem.

- Nem – mondta, megrázva a fejét. – Nem lenne értelme. Nem kell még egyszer kivégezniük egy embert, ha az már végzett a többivel. De ne szálljunk/térjünk el magunktól, semmi biztosat sem tudunk erről.

Bólintottam. Harry nagyon okos volt, főleg valakihez képest, aki állítólagosan őrült. Itt van, azért mert megnyúzott 3 nőt, esetleg meggyilkolt még többet, de mégis segíteni akar nekem ki találni, hogy mi történt, és mellékesen, megmentette az életem. Ha tényleg meg tudott ölni nőket, ahogy azt a bíró és az esküdtszék mondta, megtette, miért nem hagyott csak engem meghalni azon az estén?

- De beszéljünk a gyilkosról – Harry folytatta, mielőtt be tudtam volna fejezni a gondolataimat.  – Beszélni akartam veled valamiről.

- Oké – mondtam sürgetve, hogy folytassa.

Komolyan nézett rám, szemei sötétebbek lettek, ahogy enyémjeimbe nézett. – Azt akarom, hogy maradj távol Jamestől.

A kérése meglepett, ahogy beszéltem a gondolataimat. – Miért?

- Azt gondolom, hogy Ő a gyilkos.

Viccelsz velem? Most mind a kettő azt gondolja, hogy a másik a gyilkos?! Megesküszöm, hogy az agyam szó szoros értelmében felrobbant.

- Miért gondolod ezt? – kérdeztem, Jamest védelmezve.

- Csak nincs tőle jó hangulatom. Túl ártatlan és én ezt nem veszem be.

Zavartan megráztam a fejem. James teóriájának értelmes volt. Érvelt amellett, amiért Harryt blamálta. De Harry ’Csak nincs tőle jó hangulatom’ magyarázata nem volt túl meggyőző.

- Harry, James és én szinte minden nap együtt sétálunk haza a munkából. Elmentünk vacsorázni múlt éjjel. Ha tényleg Ő lenne a gyilkos, miért nem tett a következő áldozatává, és volt több tucat lehetősége, hogy megöljön?!  Ha Ő lenne a gyilkos, már halottnak kellene lennem.

- Kibaszottul ne mondj olyan dolgokat, mint ezek. – Harry megparancsolta, hangja rekedt volt. – Nézd, tudom, hogy nincs értelme, csak valami nem stimmel vele. Egyáltalán nem, Rose.  Távol kell maradnod tőle.

- Nem kell tennem semmit, Harry. Persze, óvatosabb leszek Jamessel kapcsolatban, de ha nem adsz indokot arra, hogy miért tenne valami olyat, mint ez, akkor a barátja fogok maradni, addig ameddig akarok.

Harry csendben maradt, lefelé nézett az asztalra. Ezért realizáltam azt, hogy sosem tűnt úgy, hogy enne bármit is ebédidő közben. De nem tudtam blamálni őt, a kaja borzalmas volt. Állkapcsait összeszorította és meg tudtam mondani, hogy meg akart engem győzni, hogy James ölte meg azokat a nőket, de nem voltak további bizonyítékai. Amúgy is, James nem tűnt annak a típusnak, aki gyilkolni tudna, Harryre általában igazak voltak/illettek dolgok. Legalábbis óvatosabb lettem, nagyon kételkedtem abban, hogy bármi rossz történne körülötte. Mint ahogy mondtam, ha meg akart volna ölni engem, már valószínűleg megtette volna.

- Gyerünk, most ne beszéljünk erről – mondtam megtörve a csendet – Miért nem játszunk megint Clue-t vagy valami mást? – javasoltam, habár elég hülyeségnek tűnt most bármiféle társast játszani.

Harry egy hosszú sóhajt engedett ki, mielőtt elektromos tekintetével szemeimbe nézett, ezzel bent tartva a levegőmet – Rendben, de előtte ígérj meg nekem két dolgot.

- Oké, mik azok? – kérdeztem.

- Az első dolog, hogy légy óvatos. Nem akarom, hogy bármi rossz is történjék veled, oké? Te vagy az egyetlen személy, akivel itt tudok beszélgetni és valahogy jobban megnyílok neked, mint bárki másnak a terápiákon. Ha nem beszélgetnék veled, őrültebb lennék, mint amennyire őrült most vagyok. Szükségem van rád Rose.

A szívem hevesen vert a mellkasomban, miközben Ő beszélt, az utolsó mondata tökéletesen meglepett. Az első nap amikor találkoztam vele, azt hittem, hogy csak azért beszél velem, mert valamiféle játékot játszik. Mintha valami játék lettem volna, amit provokál különféle reakciókért. De amikor megmentett engem Normantól két hete, rájöttem, hogy talán élvezi a velem töltött időket. És most végre megértettem, hogy több vagyok neki, mint egy lány, akivel kártyázhat. Én voltam az egyetlen személy, akivel beszélgetni tudott, és nagyon szerettem vele beszélgetni, és úgy kezelni, mint egy normál személyt. Ha elhagynám, nem lennének barátai, akikkel meg tudná osztani a gondolatait, csak a terapeutákkal, akik próbálják felmérni a mentális állapotát. Barátok lennénk? Tudom, hogy egy mentális beteg volt, én pedig egy nővéri asszisztens, de ez határozottan nem csak egy beteg-alkalmazott típusú kapcsolat volt. Talán tényleg szüksége volt rám.

Emlékszem, olvastam valahol, hogy a mentális betegek tökéletesen tudják utánozni az emberi érzelmeket, és Harrynek nagyon jól kellett csinálnia ezt. De a szavai őszintének tűntek és azt hittem, hogy az utolsó mondata semmit sem jelentett, de az volt az igazság.

- Oké – ígértem – Az leszek.

- Jó – bólintott – A második, tégy meg nekem egy szívességet.

Ez már nem lehet jó. – Ha legyőzlek Clue-ban.. – kezdte, nem tudtam mást tenni csak nevetni. Kicsit többet vártam…intenzívebbet. A nevetésem kiváltott Harryből egy vigyort, a hangulata drámain megváltozott egy pillanat alatt.

- Ha legyőzlek, adnod kell nekem valamit.

- Mit? – kérdeztem.

Játékos mosoly jelent meg ajkain. – Egy szelet csokit. Nem ettem semmi normális kaját, azon a szaron kívül, amit itt csinálni ki tudja miből, a csoki az egyetlen komoly, amire gondoltam ez alatt.

- Rendben van. Tudtam, hogy hatalmas baj lesz ezt megcsinálni, de úgyis veszíteni fogsz, szóval nem bánom.

- Rajta – hívott ki Harry.

Nyert. Egy mozdulat, amit csinált, tökéletesen meg volt tervezve és adott neki történetesen 10 percet, hogy végrehajtsa a legnagyobb gondossággal. Tényleg a szíve vágya volt ez az édesség. És ez kifizetődött, mivel végül is megvert engem. Harry egyszerre találta meg sikeresen a gyilkost, a fegyvert, és a szobát, és azt kiáltotta ’IGEEEEEEEN!’ és felállt a székéből, mintha az ülve maradás nem lett volna elég ahhoz, hogy megmutassa teljes sikerét, ökölbe szorított kezeit feje felé emelte sikerében. A mosoly az arcán széles volt, és nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni rajta. A mély gödröcskéi és fehér fogai lenyűgözőek voltak, és áhítatba estem.

- Jössz nekem egy szelet csokival – vigyorgott, miután lenyugodott a győzelméből.

- Meg kapod. – mosolyogtam, és tulajdonképpen örültem, hogy megdöntötték a rekordomat, mert látni Őt, hogy mennyi boldog volt, hogy nyerhetett, egyfajta díj volt nekem. Nem tudom, hogy mi volt abban a gödröcskés mosolyban, de látni akartam minden alkalommal, amikor csak lehetőségem volt rá, gyilkos e vagy sem.

De mindkettőnk mosolya eltűnt amint megláttuk közeledni Jamest az asztalhoz, elégedetlennek tűnt, amiatt hogy látott engem Harryvel nevetni, azok után, amiket tegnap este mondott nekem. – Szia – üdvözöltem.

- Hello.

Harry az őrökre nézett és azonnal megmerevedett. Ránéztem mindkettőjükre, a feszültség nyílván való volt, mérföldekkel arrébb is érezhető volt. Mindketten azzal vádolták a másikat, hogy ő a gyilkos, rendkívüli módon vetették meg egymást. Legalábbis így tűnt, amiatt ahogy most szemeztek. Akármelyik lehet a gyilkos, de az is lehet, hogy egyik sem az. Valaki olyan is lehet a gyilkos, aki egy másik szinten dolgozik és teljesen figyelmen kívül hagytunk. Ez alkalmazott lehetett a Wickenalen.

De valahogy tudtam, hogy ez nem lehet a megoldás. Valaki azt mondta nekem, hogy a gyilkos ebben a szobában van. Így még több értelme volt annak, hogy az a valaki Harry, de James makulátlan ártatlansága egy kicsit gyanús volt. A legrosszabb része az volt, hogy nem tudhattam, hogy ki az a személy. A másik legrosszabb dolog az volt, ahogyan belebonyolódtam mindkettőjükbe. És rájöttem egy rendkívüli horrorral, hogy bármelyik helyes pasi is volt a gyilkos, nem kétséges, hogy én leszek a következő áldozata.

- Harry – James beszélni kezdett, meglepődtem, hogy a beteghez beszélt, nem pedig hozzám.

Harry nem válaszolt, csak haragos intenzitással nézett rá.

- Az őröd, Brian, hazament betegség miatt, így én leszek az egyik, aki visszavisz téged a celládba.

- Most? – kérdezte Harry.

- Igen, most.

Oh basszus, az ebéd nem volt több fél óránál, nekem még itt kell maradnom. Nem volt lehetőség arra, hogy kövessem őket, vagy én vigyem vissza Harryt a cellájába. És a tudat, hogy egyedül ketten lesznek az üres folyóson, borzongást idézett elő a gerincemen. Remélem, hogy a végén nem ölik meg egymást.

- Viszlát, Rose – mondta Harry, mielőtt arrébb tolta az asztalt és felállt, csaknem egy fél fejjel magasabb volt, mint James. Az őr nem olyannak tűnt, mint aki félne, valószínűleg azért, mert tudta, hogy van egy fegyver és egy sokkoló a revolvertáskájában (pisztolytartó).

Végignéztem, ahogyan kisétálnak az étkezőből, egészen addig, amíg ki nem léptek az ajtón, és el nem tűntek a látókörömből.

*Harry szemszöge*

James és én lesétáltunk az üres folyosóra, egyenesen a cellám felé, és mindez arra bíztatott, hogy beverjem azt a gyerekes képét. Nem volt túl hosszú séta, de ez kibaszottul olyan érzés volt. Minden perc egy évnek tűnt, és a felszültséggel töltött csend visító volt, a hang hiánya fülsüketítő volt. De inkább akarta azt a csendet, mint hallani, hogy James megtöri a csendet.

- Harry, beszélni akartam veled valamiről.

Nem reagáltam rá, remélve hogy csak befogja a száját. De folytatta. – Nem ismerlek. Durván beszéltem veled ezelőtt, de azt lehet mondani, hogy készült valamire. De akármi is legyen az, nem akarom, hogy Rose a részese legyen. Aggódom érte, és azt akarom, hogy maradj távol tőle.

Szó szerint megálltam ott ahol voltam, kezeim azonnal ökölbe szorultak a harag miatt.

- Kibaszottul viccelsz velem? – kérdeztem – Annyira hamis vagy, James. Azzal az éjszakai sétával és a romantikus vacsorával. Azt hiszed, hogy bárkit meg tudsz téveszteni. Azt hiszed, hogy be tudod csapni Őt. De én nem veszem be a szarságaidat, egy percre sem. És nem csak hamis vagy, egy kibaszott hülye is vagy, Miből gondolod azt, hogy én vagyok az, aki megölte azokat a nőket? Hogyan tudtam volna én tenni, amikor az időm nagy részét a cellámba zárva töltöm?

Reméltem, hogy James ki tudom zökkenteni az ’őr’ szerepéből és elszólja magát, de nem jártam sikerrel.

- Meg se próbáld – mondta – Tudom, hogy te ölted meg azokat a nőket. Már csináltál ilyet ezelőtt. Mármint, emiatt vagy itt, nem igaz?

Nem volt válaszom, de nem is volt rá szükségem, mivel James még mindig mondta. – Biztosítalak arról, hogy nem fogod ugyan azt tenni Rose-val. Beteg vagy. Undorító söpredék vagy és remélem, hogy a pokolban fogsz égni amiatt, amit azokkal a nőkkel tettél.

Ezen a mondatán robbantam. Düh öntötte el ereimet, állkapcsaim szorosan megfeszültek, és a düh cselekedett, mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit is teszek. Megragadtam James gallérját mindkét kezemmel, és a falnak löktem akkora erővel, amekkorával csak tudtam, kezelni tudtam, ahogy feje összeütközött a téglafallal. Lábai alig érintették a talajt, és érezhettem a fizikális ’adót’, ahogyan ott tartottam, éreztem, hogy az izmaim égnek a karjaimban. De nem érdekelt. Beszorítottam oda, és nem terveztem elengedni, így egyedül a pisztolytartójára számíthatott. Halállal a szememben néztem rá, látni akartam a félelemmel teli kifejezését. Nem volt olyan nehéz most, az volt?

- Soha többé ne beszélj így velem! – mondtam összeszorított fogakkal, a hangom halk és mély volt, érezem, ahogyan vibrált a mellkasomban. – Vagy kibaszottul meg foglak ölni!!

A leginkább szörnyűnek tűnő mosolyom ült ki az arcomra, ahogy megláttam a félelmet a szemiben, kicsit tovább rajta tartva a kemény tekintetemet. El tudtam volna sétálni csak úgy, és nem tudott volna megállítani engem. De valami visszatartott engem attól, hogy elfussak. Valami azt súgta, hogy ne menjek.

Szóval nem mentem. Helyette ledobtam őt és megfordultam, besétáltam a cellámba, amíg ő elképedve ott maradt mögöttem. Ahogy helyet foglaltam a nyikorgó ágyamon, láttam őt ott állni a folyosón, még mindig mozdulatlanul.

- Azt gondolom, hogy most be kellene zárnia engem, uram. Köszönöm a szolgálatát.

Végül ’megolvadt’, ahogy beszélni kezdtem, gyorsan odaszaladt az ajtóhoz, bezárta a cella ajtóm, anélkül hogy a szemembe nézett volna, vagy mondott volna bármit is. Hallottam, ahogy az ajtó lövője kattant, James kulcsai csörögtek, ahogy visszahelyezte őket a zsebébe.

Bemutattam neki, ahogy sétált visszafelé a hosszú folyóson és eltűnt a látókörömből. 

https://www.facebook.com/groups/584512854935911/?fref=ts  <--- FB csoport