20.rész

Sziasztoook újra én vagyok az, Vivi :)) Remélem tetszeni fog a rész :* (Holnap kijavítom a hibákat) ahogy értesültem a dolgokról, Betti már nagyon ügyes volt a kövi részeek szempontjából XxXx

Harry ételes tálcája ott hevert a sarokban, amit szinte már átszőttek a pókok.  A föld, cementel volt borítva, hideg,szürke cementel. A fal sötét téglákból állt, és a vasaknak sima színe volt.  A matrac fehér, lyukas lepedővel volt lefedve, ami szét volta kaparva, még egy ismeretlen másik  páciens műve folytán. Egy párna hevert az ágya végében. És ennyi volt. Egy takaró,párna és egyenruha, ez volt minden amit Harry használt, a Wickendale-ben töltött idejében.

Minden beteg, kölcsön kérhet könyvet, extra takarót, vagy esetleg egy pósztert amit felragaszthat a falra. De Harry szobája csupasz volt. Pár perccel ezelőtt ezeket még észre sem vettem, mert elvoltam veszve Harry ajkai között. De a csókot megtörték, és minden vele együtt. Minden kis része az épületnek, minden,csík és lyuk a párnákon, minden.  Mert ez nem az a világ volt, ahol Haarry és az én ajkaim kapcsolatot teremthetnek.; Ez egy mentális betegséggel küzdő bűnözőkkel teli intézet volt.

De ezeket a dolgokat elfelejtettem,erre ez egy hihetetlen pár percre. Annyira elvesztem Harryben, hogy észre sem vettem Rosemaryt. És minden visszatódult az agyamba, ami hatalmas nyomásként nehezedett rám.  Mi lesz vele, mi lesz Harryvel, hogyha ezt megtudja Ms.Hellmann?

„Azt a kurva” Mondta ki Harry . Ez volt az egyetlen mondat, amit kinyögött az utóbbi 2 perben „Ez egy kibaszott csók volt Rose Winters”

Felé fordultam.Mosolygott.

„Harry ugye tudod, hogy most mekkora bajban vagyunk?”

„Oh persze ,hogy tudom. Meg leszünk cseszve.”

Zavarodottan néztem rá „Akkor miért mosolyogsz?”

„Mivan? kérdezte zavarodottan „Csak azért, mert hatalmas bajba keveredtem, nem azt jelenti, hogy nem élveztem.”

Megráztam a fejem. Úgy értem, én is élveztem a csókot.  Talán jobban mint kellett volna. De nem tudok, csak úgy elsuhanni a tény felett, hogy Rosemary el fogja mondani. Látta, hogy Harry rajtam feküdt. És tudom, hogy ő elfogja mondani.  Ez olyan mintha egy osztályban lennénk és ő lenne a tanár kutyája. Mindig megpróbált Ms.Hellmann kedvében járni, úgy ,hogy mindenkit beköpött.  De nem tudtam rá haragudni. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém.

Nem tudom el hinni. Annyira hülye vagyok. Meg sem akadályoztam ,hogy megtörténjen. Csak Harry ajkaira, a mély hangjára és a bőre füstös árnyalatára tudtam figyelni. Csak ez járt a fejemben, és az , hogy valaki megláthat még csak át sem futott az agyamon. H nem vagyok ennyire, hülye talán tudtam volna határokat húzni. Nem baj, mennyire kedvel  engem. Tudom,hogy nem lett volna szabad őt megcsókolnom. Nem itt.

De ezek a gondolatok nem jutottak eszembe, Harry alatt. De most átfutott az én aggódó agyamon, hogy mi történhet. Ki tudja mi fog csinálni Ms.Hellmann, vagy mit fog megengedni Jamesnak. Annyira szeretném, ha nem történne semmi a csók miatt. De sose lehetsz biztos. Csak remélem, hogy Harry nem kap büntetést. Harry vigyorgott.

Hitetlensége, mosollyá vágódott át, amikor rám emelte tekintetét. És ahogy eszembe jutottak a történtek, én is visszamosolyogtam. Ez volt életem legjobb csókja. A tekintetemet elkaptam, és újra Rosemaryn zakatolt az agyam.

„Elmegyek Ms.Hellmannhoz,mielőtt lejön ide,okay? Úgy teszünk mintha csak felhoztam volna a kaját, és semmi sem történt volna.”

„Értettem.” Elkaptam a szemeimet, és ő megfordult. Kinyitottam az ajtót, majd becsaptam magam mögött.

HARRY SZEMSZÖGE

A kemény matracomon feküdtem, és néztem az ajtót, ahogy füstöt fújtam a levegőbe. Fél órája távozott Rose. És igen, tudom, hogy Ms. Hellmann megfog büntetni, és igen, tuti ,hogy megőrültem, de boldog vagyok. Valami miatt. Annyira ideges voltam már, mert folyamatosan boldogtalan voltam.

Mer végülis, pár hónappal később, úgyis  kitalálok valamit. Ez lesz az egyetlen módja, hogy újra önmagam legyek. Tényleg, komolyan, most nem arról van szó , hogy csókolóztam valakivel. Ez Rose miatt volt. És ebben a csókban hibádzott valami, nem érdekel mennyire hülyén hangzik, nem vagyok biztos benne ,hogy mi, de éreztem valamit. Valami szellemi volt, de attól még mélyebb.

A fejem, hirtelen oldalra csapódott. Megtörve  a gondolatot, hogy Rose az ajkaim az enyéimen vannak, mert hallottam egy hangot. Azt hittem ez újra Rosemary volt. De nem ez Brian volt. „Menj innen.” Mondtam, irritált, hogy itt volt.

„Kelj fel. Ms.Helmann látni akar.”

Basszameg. Hirtelen felültem és elkezdtem pánikolni, ahogy a cigarettám leesett a földre. A hasam görcsbe szorult, ahogy felkeltem. Szóval Rosemary elmondta annak a ribancnak. Brian elővette a kulcsokat, és kinyitotta a kaput, ami külön tartott engem és a Wickendalet. Lassan sétáltam a cement padlón és tettem meg azt az utat, amit Rosemary tett meg nemrég. A korábbi boldogság, lassan kezdett átcsapni félelemmé. Ha elzárnak minket egymástól, a közeledés még nehezebb lesz mint eddig. De végül megérkeztünk Ms.Hellmannhoz a kapukon és a folyosókon át. Átsétáltunk a dupla ajtón és az előszobán. A szívem őrült ütemben mozgott.

Muszáj volt lenyugodnom. De most a félelem, vette át rajtam az irányítást. Az asztala mögött ült, az iroda egyik végében. Az arca kőkemény vol, ahogy Rosemary mellette állt. Tollak és papírok terültek szét az asztalon. Az egyik falon, névtelen festők művei voltak felakasztva. Megérkeztünk 2 székhez, amely szembe van az asztalával. Mintha vártak volna rám. Átgondoltam mennyi minden történhetett ebben az irodában. Hány beteg foglalhatott itt helyet. De most csak egy ember volt még mellettem a bal oldalon. Rose.

„Foglalj helyet Harry.” Mondta Ms.Hellman. Brian egy másik biztonsági őr mellé állt. Ahogy leültem a székbe, Roset néztem, a haja még mindig ki volt engedve, ezzel hullámokat adva. A térdét figyelte. A piros ajkai és rózsaszínű arca, hihetetlen kontraksztban voltak egymással.

„Szóval.” Mondta Ms.Hellmann miután megköszörülte a torkát „Rosemary elmondta mit látott.”

Egyikőnk sem beszélt. Az igazság, teljesen nyilvánvaló volt. És még nem tűnt úgy, hogy Ms.Hellmann befejezte volna. „Most,még pár bizonyítékkal, biztos vagyok benne, hogy ti többek vagytok mint ápolónő-beteg kapcsolat. Nem beszélve arról, hogy Harry cellájában voltál.Ugye Rose?”

„Én csak bevittem neki az ételt és távoztam.” Beszélt Rose halk hangon. „Ennyi volt. Nem tudom mit látott Rosemary.”

Teljes csend volt ahogy Ms.Hellmann felmérte a helyzetet.

„Ne próbálj meg hazudni.”Mondta  „  Rosemary elég biztos munkaerő . Az ő szava a tiétek ellen. Túl sok időt töltöttetek együtt, mióta itt vagy. Ugyanabban a cellában voltatok, mielőtt Rosemary elmondta mi történt. A hajad ki van engedve, és Harryé kócos. Rájöttem mi van itt.”

Basszameg annyira idióták vagyunk.

„Tudod mi fog történni nem?” Beszélt Ms.Hellmann

„A szabály megszegése miatt, te is bűnhődni fogsz.”

És most jött rám a félelem.

Rose nem hagyhat el. Nem tudom elhagyni ezt a helyet, saját magtól. Honnan fogom tudni, mit csinál? Hogy fogom látni az arcát minden nap, ha kirúgják? És mi van ha Ms.Hellmann vagy James csinálnak vele valamit? Nem akarom ,hogy ez megtörténjen, mert még mindig be vagyok ide zárva.  Rose megígért,hogy kijuttat, de hogy fog neki ez sikerülni, hogy ha nem lesz itt?

Nem engedhetem őt el. Meg teszek mindent, hogy ne rúgják ki. Le kell vennem a válláról a felelősséget. Van egy ötletem, és tudom, hogy nagy szarba leszek. De ezt kell tennem.

Rose szemszöge

A szoba csendes volt.  Ms.Helmann rájött, de még mindig nem akartam elhinni. El kell mennem. Elvesztettem a munkámat. Annyi a jövőbeli autómnak, a lakásomnak, a pénzemnek. Annyi Harrynek. A szemeimet rászegeztem. Kíváncsi voltam a reakciójára. A homlokát össze ráncolta, egy fajta szomorúság miatt. Az arcán látszott ,hogy gondolkozik.  Egy percre lenézett a kezeire. A légzése nyugodt volt. A szemeivel felnézett. És mintha félt volna a következő  cselekedete miatt. Láttam a szemeit. Nem engem nézett. A főnöknőt nézte.

„Ms.Hellmann.” mondta, a hangja megtöltötte a szobát „Ne rúgja ki Roset. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém..Én inzultáltam őt. Én csókoltam meg. Ő nem csinált semmit.”

A szoba újra csöndbe burkolózott. Egy árva hangot sem hallottam. Vagy lehet voltak, csak annyira le voltam sokkolva, hogy nem hallottam. Az állam leesett, ahogy megértettem mit mondott. Tudtam, Harry szemszögét,de nem hittem ,hogy érdekli. Nem engedhetem,hogy magára vállalja az egészet, amikor nem is az ő hibája volt. Nem tehetem.A szemeimbe nézett. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amilyen. Mint egy elveszett kisfiú, akit rajtakapott az anyukája valami rosszon.

Nem törte meg a pillanatot. Éreztem, ahogy egy könnycsepp elhagyja a szemeimet. Olyan mintha azt mondta volna : Semmi baj, had csináljam.

„Nos, ebben az esetben, más a helyzet.” Mondta Ms.Hellmann. Nem tudom, elképzelni mit fog vele csinálni. Harryt bámultam, de ő Ms.Hellmant nézte most már. „Kötözzétek ki az asztalra.”  mondta Hellmann.

Az őrök megmozdultak és tették amit kellett. Brian és a másik pasas megragadták Harry karját. Harry félve nézett fel rájuk. A csípőjéig leszedték a ruhát. A légzésem gyorsult, ahogy térdre lökték, Majd hirtelen felrakták Ms.Hellman asztalára, majd kikötözték a végtagjait.

„Mit fogsz vele csinálni?” Kiabáltam, mintha senki sem hallotta volna. Minden annyira gyorsan történt. Ms.Hellmann kinyitott egy szekrényt. Egy ostort vett elő. OH, szent szar.

„Most megfogod korbácsolni?” a hangom, magasabb és hangosabb volt mint gondoltam.

„Nem fogom megkorbácsolni.” Mondta Ms.Helmann és felém nyújtotta „Te fogod.”

A szemeim nagyra nyíltak, és a szívem nagyot dobbant. – hányi akartam. Nem tehetem ezt meg. Tudom, hogy Ms.Hellmann tesztelt engem. Nem érdekel, mit gondol rólunk, nem bánthatom őt.

„Csináld Rose. megérdemlem” Mondta Harry keresztül a szobán,a főnöknő szemei engem vizslattak. Harry és én kitaláltunk egy fake storyt de ezt nem tehetem meg.

„Nem, nem tehetem. Nem korbácsolhatok meg senkit.” És nem Harryt.

A szemei sötétek lettek.”Jólvan.” mondta a monoton hangján „őrök-vigyék ki a szobából.”

A két ember elvitt Harrytől. És mielőtt tudtam volna valamit tenni, megragadták a kezem „Engedjetek el!”

Harry fejét, felém fordította „Kibaszottul ne érjetek hozzá!!” kiabálta. A karján az izmok, megfeszültek. A kínos csend, most már fülsüketítő zajjá változott. Harry kiabált és én szinte sikítottam a gondolatra, hogy bánthatják őt „Szálljatok le rólam! Ne merjétek őt bántani!” Harry kiabált, én sikítottam és az őrök nyögtek, ahogy próbáltak engem visszafogni.

De Ms.Hellmann csöndes volt. Észre sem vettem, mert mire rájöttem, kidobtak az irodából. Az ablakon keresztül láttam Harry arcát. Próbált rám nézni. A gondolat, hogy ki lettem dobva a szobából, az ajtón kívül vagyok, szörnyű volt. De még mindig láthattam őt. Még mindig láttam a hátát. De egy hosszú fekete ostor, ami  Harry háta felé közeledett, megtörte a gondolataimat. A háta megfeszült fájdalmában. És egy mélyről jövő ordítás hagyta el a száját. A hátán, helyenként Harry vére jelent meg.

És ez volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt becsukódott előttem a másik ajtó is.

19.Fejezet

Félve vártam Harry válaszát, reméltem, imádkoztam, hogy nem üt meg senkit. Mert akkor még zavartabbnak tűnt volna. Csak abban tudtam bízni ,hogy tudja magát tartani és nem csinál semmi zűrt. Több embernek a fejében fog megfordulni, hogy ő egy sorozat gyilkos. De még egyszer mondom, Harry alá volt becsülve.

Borzongás futott végig rajtam, amikor végre tett valamit , hirtelen felálltam, ahogy arrébb dobta az asztalt.  Az ereje megmutatkozott,  amikor az asztal darabjaira tört és a földre esett. „HOL A FASZBAN VAN?” kiabálta Harry,  A hangja rekedt volt és dühös.  A fejét körbe vitte a szobán, keresve a gyilkost, de nem találta. Amit talált, azt csak sok-sok megijedt szem volt.

„Harry nyugodj le.” kértem, de a hangom halk volt és kérdéses volt, hogy meg halott-e. A betegek néztek minket, és az őrök már elindultak felénk.  Harry felidézte, ahogy a Wickendale elporhad.  Ha megtalálná James-t csak ütné és ütné és ütné.  Ami biztos , hogy ezután, benyugtatóznák és elvinnék electro-shockolós terápiára , ahol folyamatosan elektromosság fut végig a testén.

Csak a gondolat, hogy büntetésbe kerül sírásra késztet.  Nem engedhetem ,hogy ez történjen.  A mérge készteti,arra aminek súlyos következménye lehet. Csak ez jár az eszében.  Mondhatni éhezik a bosszúállásra. És csak én lehetek az egyetlen, aki ebben megállíthatja.

„Harry! Kiabáltam, hátrébb húztam a karját az én vékony kezeimmel.  A tettem arra kényszerítette ,hogy a szemembe nézzen. Hezitált, gondokozott, ez az előnyömre vált. A két kezem az arcára helyeztem, így már köteles volt a szemembe nézni.  A szemei vadak voltak. A pupillái kitágultak és eltüntették a zöldjeit.  A légzése még mindig nehéz volt, de nem tett újabb lépést.

„Hallgass meg!” mondtam nyugtatóan és a szemeit fürkésztem.  Mindenki nézett minket. Tudtam ,de nem érdekelt.  Az egyetlen dolgom most az volt, hogy Harryt lenyugtassam. „Nincs itt.”  mondtam, de csak úgy ,hogy ketten halljuk.  „James nincs itt. Az ,hogy kitörsz, nem fog segíteni.” mondtam komolyan. „Kérlek, Harry, megfognak büntetni, ha bármit csinálsz. Nem tudom elviselni, ha bántódásod esik.”

 A légzése még mindig zavaros volt, de végülis figyelt rám.

„És én sem tudom elviselni azt ,hogy téged bántsanak.” suttogta „Meg kell találnom, Rose, megkell.”  A szemei sötétből, már inkább reménytelivé váltak.

Mielőtt válaszolhattam volna, Harryt elhúzták tőlem. De a kezeim még mindig ott voltak az arcán. Brian és Tomas törték meg a beszélgetésünket.  „Vissza kéne vinnünk a cellájába.” mondta Brian.

„Takarodjatok el tőlem.” Mondta Harry.  A mérge kezd visszatérni.

„Harry, semmi baj.” mondtam, bólintottam ahogy mondtam neki. Meg kell találnom az útját ,hogy vele mehessek. Ha most elmegy az őrökkel, zűr nélkül, eltudok menni a cellájához, és elmondani neki mindent.  Próbáltam ezt elmondani a szememmel. De úgy látszik ,hogy megértette mert bólintott és egy kicsit lenyugodott. Még egy pillantást vetett rám, mielőtt megfordult és elment a biztonságiakkal.

De ahogy elment, realizáltam, hogy nem mehetek ki úgy a cellából, hogy Harry ne akarná James halálát. Beszélnem kell vele, hogy mi lenne ha James meghalna.  A lábaim az étel felé vittek. Megfogtam a tálcát, elmentem a kapukig, ahol őröket pillantottam meg.

„Hova mész?” kérdezte az egyik

„Elviszem az ételt egy betegnek. Azt hiszem megfoghatnátok pár dolgot, amíg bemegyek.” Mondtam, imádkoztam ,hogy ne legyek feltűnő. Nem szokott semmi történni ebédnél.

Tudom ez egy hülye kifogás volt, hogy láthassam Harryt,de muszáj volt vele beszélnem. A folyosó felé vettem az irányt, és csak reméltem ,hogy még emlékszem merre van Harry szobája. Az első napon voltam itt. Féltem tőle. Senkivel nem foglalkoztam ennyit mint vele. És most itt vagyok, muszáj őt látnom ,ugyan azon a helyen. És minden ami történt ebben a két hónapban abszolút káosz volt.

Ahogy sétáltam a hideg cementen, észre vettem ,hogy a folyosó koszosabb lett és a falak szürkébbek lettek. Ahogy elhaladtam a cellák mellett, a benne lévő páciensek, még veszélyesebbnek és zűllöttebbnek tűntek. Rosszul voltam a gondolattól, hogy Harry velük él. Nem kéne itt lennie. Egy szép házban kéne élnie, saját konyhával, fürdővel és saját udvarral. Nem itt, Ülni egy olyan helyen, ahol olyanért ül, amit meg sem tett. Hirtelen kilábaltam gondolataimból, és befordultam az utolsó sarkon.  Ms.Helmann neve formálódott meg a számon. Pánik tört  rám a gondolatra, hogy ő annak az embernek az anyja, aki pár órával ezelőtt meg akart ölni. De nem mutattam ki; mert nem voltam bene biztos, hogy ő is részt vett a fia bűneiben. És ha nem tud róluk, Én lennék az első aki elmondaná neki. Nem hinne nekem.

„Rose, már látni akartalak.” mondta. Az arca fáradt ráncokkal volt teleszőve és a szeme, fagyos és hideg volt. „Beszélnünk kell valamiről.”

„Igen?” kérdeztem, remélve , hogy ez nem az a dolog, amire én gondolok.

„Harryről. Bizalmas kapcsolatba kerültél vele, nemde?”

A szavai miatt ,tudtam ,hogy késni fogok Harrytől. Nem tudtam ,hogy válaszoljak, mert rájöttem ,hogy ez már így is elég egyértelmű.  Mindenki tudta, hogy Harry és köztem van valami. Próbáltam jelentéktelenebbé tenni ezt az egészet, mint amilyen amúgy volt. Nem voltam benne biztos, hogy Ms.Helmann mennyit tud rólunk. De valahogy mégis tudott valamit és valahogy ellenünk fordította az őröket, és mindenkit.

Amikor nem válaszoltam, folytatta „Mit viszel azon a tálcán?”

„Én uhm…el kell vinnem Harrynek. Vissza vitték a cellájába és nem tudott enni.”

Bólintott, felhúzta a szemöldökét és egy fél mosoly tűnt fel rajta. „Nos,  vidd el a tálcát , aztán gyere vissza hozzám. Van egy új dolgozó, akit majd el kéne igazítanod ebédnél. Van számodra még sok munkát, ami majd elhatárol attól ,hogy minden nap azzal a fiúval beszélgess. Ez jól elválaszt majd titeket. Ha ez nem megy, azt kell gondolnom ,hogy tényleg van valami köztetek.”  

„Nem.” mondtam „Semmi nincs köztünk. Ígérem. Csak megbizonyosodok, hogy nem bánt senkit és semmit.”

„Mhmm.” Mondta Ms.Hellmann „Ebben biztos vagyok.” A nézése, megijesztett. Megfordult majd elsétált. Nem mondta ki, de tudtam ,hogy értette. Tudtam mi van a szavak mögött. Nem beszélhetsz Harryvel.

Nem tarthattam be amit kért. Nem most. Azt mondta elvihetem a tálcát neki. Szóval ezt tettem. Bólintottam Briannek és Tomasnak, ahogy elhaladtam mellettük. Csak a cipőm kopogását, sírásokat és hangos sikításokat lehetett hallani, ahogy sétáltam.  Kicsit féltem, egyedül sétálgatni a Wickendaleben. Ahogy elmentél a cellák mellett, halhattad az embereket, ahogy motyognak maguknak , vagy néha sikítoznak és olyan dolgokat kiabálnak, amit te nem értesz. Remélem , Harry nem így fogja végezni.

Végre, folyosó végén, ahol a beteges hangok ,már nem hallatszódtak, megláttam őt. Az ágya végében ült. A ruháját gyűrögette, miközben le nézett. Nagyon elgondolkodott.

Mielőtt köszöntem ,kivettem a kulcsokat a zsebemből, és kinyitottam a vas ajtót. Köszönöm Istenem, hogy Ms. Helmann adott nekünk kulcsot az elektromos záró baki miatt. Nem nézett fel, ahogy beléptem és bezártam az ajtót magam mögött. „Szia”

„Hey” mondta, a ragyogó szemei találkoztak az enyémmel. A szoba csendes volt, amíg meg nem szólalt. „Rose, mond el mi történt. Nem kell szépíteni. Mindent tudni akarok.

Sóhajtottam. Tudtam, ha elmondom, még dühösebb lesz.  De azt is tudtam ,hogy nem enged ki innen ,ha nem mondok el mindent. Szóval elmondtam neki az utat, James házához,a hazugságáról, a rejtélyes szobáról. El akartam menni.

Harry egyre jobban megfeszült ahogy hallgatta a történetet. Ahogy végeztem, nem beszélt egy percig. Én sem. Harry volt az aki megtörte a csendet.

„Tökön térdelted?”

Bólintottam, és egy mosoly jelent meg az arcomon, ahogy láttam Harry vigyorát „Jólvan. Megérdemelte.”

De az arcunkról lefagyott és Harry szemei ismét megkomolyodtak. A hangja mélyebb lett „Meg kell találnom, Rose. Tudod miért ugye?”

Az egyetlen válasz amit adtam az a bólogatás volt. Harry még közelebb jött, kisebbnek tűnt ez a cella. „Csak nem tudom hogyan.”

„Minden amit tenned kell,” mondtam „hogy ne menj csak úgy oda és verd meg. Csak még nagyobb bajba keverednél, és James még ártatlanabbnak tűnne. Várnod kell.

„Elmentél a rendőrségre?”

„Most nem tudok. Kellenek bizonyítékok.”

A hangja egy kicsit megemelkedett és a vállait felhúzta „De itt dolgozik Rose! Egy épületben vagytok minden nap! És nem mondhatod el ha bánt, mert az a rohadt ribanc az anyja!”

Megrázta a fejét zavarodottságába, és a falnak támaszkodott. Lenézett és az egyetlen hang az Harry lélegzetvétele volt. Hirtelen belevágta az öklét a falba. „Basszameg!” kiabálta, mire én egy kicsit megugrottam.  „Jobban is harcolhattam volna érte, hogy megmentsem.”

És hirtelen megértettem. Emilyről beszélt. Itt volt amikor megölték?  Meggátolhatta volna? „Miről beszélsz?” kérdeztem

„Veszekedtünk” mondta, a keze lehullott a falról,ahogy megfordult. „Muszáj rágyújtanom.”

„Kivel veszekedtél?”

„Emilyvel.” mondta ahogy meggyújtotta a cigit és egy nagyot szívott bele, majd folytatta „Veszekedtünk, ami úgy az én hibám volt. Aztán elment. Elsétált és nem jött haza. A következő nap, amikor felkeltem, nem volt ott, szóval elmentem megkeresni. De nem találtam. Arra gondoltam, hogy elege lett ebből az egészből. Jobbat érdemelt, érted?”

Bólintottam, hogy folytassa. A fejét a falnak támasztotta és megint beleszívott a cigijébe. „A következő nap felhívott a rendőrség, hogy találtak egy megnyúzott női testet, egy sikátorba vagy hol. Halott volt. Ha talán megtalálom őt aznap, talán nem lennék itt. De feladtam és ő elment. És ha nem leszek itt, megölöm azt a seggfejt és többé nem tud senkit bántani.  Nem érdekel, ha megbüntetnek érte. Elvette tőlem Emilyt. Téged már nem engedlek.

Egy pár pillanat múlva realizáltam, mit is mondott Harry. A teher a vállára nehezedett. James ölte meg őket, de Harry fizet meg értük. „Harry.” mondtam, és odasétáltam hozzá „Ez nem a te hibád.”

Bólintott,de nem úgy tűnt mintha egyet értene a szavaimmal. A szemeivel a cipőjét fürkészte. „Harry nézz rám.” mondtam, használtam a szavait tegnapról. Teljesítette a kérésemet és felnézett. A zöld szemei engem néztek.

„Ez nem a te hibád okey?” mondtam újra és komolyan néztem rá. „Ez James hibája. Nem ölted meg Emilyt ő tette. Ezért  neki megfizetni nem neked. Megkeressük,és erre a helyre juttatjuk, és itt fogja leélni az életét.”

Harry bólintott,sóhajtott és a kezeit ökölbe szorította a gondolatra ,hogy nem ölheti meg Jamest. „Ha meglátom, nem biztos ,hogy tudom magam kontrollálni. Ha rád néz, nem tudom magam visszatartani.”

„Kérlek próbáld meg.” kérleltem. „Legalább addig, amíg innen ki nem juttatlak. Megteszem ígérem.”

„És mi van ha bajba keveredsz? Mi van ha Ms.Hellman is ellened van és James bántani fog?

„Nem tudom. Majd viszek bicskát. Tudok vigyázni magamra.  De nem ülhetek itt tétlenül.” A hangom egyre halkabb lett. Nem voltam rá mérges. Csak zavart ,hogy ebben a szarban vagyunk.

„De, igen is tudsz. Nem zavarhatsz be Ms.Hellmannak mert veszélyes lehet Én viszont megtehetem. Kezeskedem Jamesről.

„Nem,, Harry nem ölheted meg csak úgy.” kiabáltam. Úgy nézett rám, mint egy kisgyerekre az apja aki sokkal jobban tudja kezelni a dolgokat. De megtámadni Jamest, emberek előtt, akik azt hiszik ,hogy gyilkos vagy, még jobban megnehezítenék a dolgokat.  „Bele kell zavarnom a helyzetbe, hogyha azt akarom ,hogy megoldódjon az ügy.” mondtam , és csak egy mondatra tudtam gondolni. ’MARADJ KI EBBŐL’ ez sírásra késztetett.

„Rose hallgass meg! Nem rohangálhatsz csak úgy körbe-körbe és nem tudod csak úgy megoldani a problémát. Nem gondolod, hogy nem hülyék?”

„Halkíts magadon!”  én is kiabáltam már, kiálltam az igazamért. Még mindig 2 lépésre álltunk  egymástól. És a hangja túl hangos volt. „Nem fogok itt ülni, és várni ,hogy megoldódjon, mert ha még nem vetted észre, a karma itt most nem fog segíteni. Nem fog magától börtönbe menni! És nem zárhatnak be téged csak úgy!”

„Kurvára nem érdekel többet, Rose!!”  A mérge kezdett felülkerekedni rajta, de mély levegőkkel próbálta magát nyugton tartani. „Csak el kell őt takarítanom. Nem veszthetek el több ember, és erről gondoskodom.” mondta, a hangja már suttogássá alakult. Tett egy lépést így még közelebb került hozzám. Mellkasunk találkozott,ahogy lenézett rám. „Nem akarok innen kikerülni, ha ez azt jelenti, hogy te veszélybe kerülsz. És nem akarok még többet várni ,hogy ez talán meg is történhet.”

„Akkor mit akarsz Harry?” suttogtam

A következő szó, lágy volt „Téged”

A szívem egyre jobban lüktetett, és a lélegzetvételem hangosabb lett. „Akarlak Rose.”

A szemeibe néztem, és szemeztem velük. Istenem, de gyönyörűek voltak. Lassan közelebb léptem, a szemei megbabonáztak. Saját maga láttam a zöldjeiben. A leheletének szellemeit éreztem a számon, amikor rájöttem milyen közel is vagyunk egymáshoz.

„Bocsánat” suttogtam, és lassan eltoltam. „Én csak…majdnem megcsókoltalak.” Még mindig nem voltam biztos magamban, el voltam veszve a szemeiben. Kimondtam ezeket a szavakat egyáltalán?  Amikor rájöttem ,hogy igen, az arcom vörös lett. Meglepődtem a saját szavaimon. És elég volt az amit tőlem hallottam. „Akkor csókolj meg…”

Kimondta.És valahol, a gondolataim sötét részében, nem akarta hogy maradjak. El akartam futni. Ez a Wickendale volt és a szabályokat megszegni végzetes lehet.  De a testem és a szívem nem tudott jobbat, mint hogy az ajkaimat az övének nyomjam . két verzió volt. Futok, vagy maradok.

És én a másodikat választottam

A szívem hihetetlen ütemben dobogott ahogy rátámaszkodtam. A gondolataim azt súgták ez nem jó ötlet, annyira lassan mozogtak az ajkaink. De amikor megtettünk, a leheletünk keveredett egymás szájában. És ez elég volt ahhoz ,hogy a térdeim felmondjanak. Az ajkai annyira lágyak és melegek voltak. Többet akartam.

A karjaim a nyakára kulcsoltam, ahogy lejjebb húztam őt. A fejünket egymásnak támasztottuk. Harry egy kicsit vadabb lett. A szájával az alsó ajkamat kényeztette. Az érzés felülmúlhatatlan volt, amikor áttért a felső ajkamra. Ez a pár másodperc annyira erotikus volt. Elég volt ahhoz, hogy már egyikőnk sem kapott levegőt, így el kellett válnunk. Harry kezei a hajamba vándoroltak és kihúzta a hajgumit a hajamból, így a hullámos hajam, a vállamra omlott.

Az ajkai megint elváltak tőlem „Így jobban tetszik” Aztán a csókunk megint folytatódott. Lágy és figyelmes volt. A keze a csípőmre tévedt ,hogy közelebb húzzon magához. A mellkasaink gyorsan emelkedtek fel és le. És hirtelen a fal és Harry teste közé préselődtem. A távolság eltűnt, ahogy a félelmek is, és a Wickendalei horror storyk sem jutottak az eszembe. Nem volt sem James, sem Ms.Helmann, sem Cyntia, sem Tomas. Harry volt. Csak Harry. Ez volt most az én világom. Ahogy az övé is. Minden mozdulat Harryvel. Csak ez volt a fejemben.

És a nyelve újra utat tört a számba. A szexiség ami körbe vette. A vékony, izmos teste, a kócos haja, a csábító illata,forró lehelete, a hatalmas kezei tartották a csípőmet. Túl sok volt. A magabiztossága és erős mozgásai újra feladták a szolgálatot. Harry segített rajtam. A kezei a combom alá vándoroltak, én pedig a nyaka köré tekerte, így fel tudott emelni. Újra falnak nyomott. Nem ez volt az első csókom,de soha nem volt még ehhez hasonló. Az ujjai kis köröket írtak le a combok allján. A kezeim a hajába vándoroltak és itt-ott megmarkoltam egy tincset. Egy sóhajt engedtem ki, ahogy egy halk nyögést  hallatott. Elképzeltem ,hogy ez  a nyögés milyen lehet , egy kicsit intimebb helyzetben. Morgás szakadt fel a mellkasából. Szinte éreztem, ahogy kiszökött ajkai közül. Ezzel a tökéletes hanggal késztetett arra ,hogy többet akarjak.

„Vigyél az ágyra.”  lihegtem és folytattam a csókot ahogy befejeztem a mondatot.

„Mhmm.” hümmögött az egyetértésben. Még mindig tartott, ahogy sétált a matrac felé és még mindig csókolt.  Lefektetett, majd felém helyezkedett így a kar izma tökéletesen kimutatkozott. Csók megszakadt, ahogy én és Harry már nem kaptunk levegőt. A szájával először az arcomat érintette, majd a nyakamat kényeztette „ Annyira gyönyörű vagy Rose.” Motyogta. A hangja sokkal mélyebb mint szokott.

Annak ellenére, hogy édes szavakat mondott,elmondhatom,hogy ez a csók nem volt hosszabb,mint amíg éreztem Harry kezeit, végig menni a testemen. Elkezdtem kigombolni, az egyenruhája gombját. Az ujjaim megremegtek, ahogy találkoztak a mellkasával. Az ajkai a nyakamra tapadtak. Aztán vissza a számra. Éreztem a fogait az alsó ajkamon és ettől kitört belőlem egy nyögés. Le esett egy gomb, amikor épp az ingje felénél tartottam. Egyre jobban kívántam őt, ezért újra az ajkait támadtam meg. A teste a csókunk ütemére mozgott rajtam.

Amikor az ”akciónk” tovább mehetett volna, távolról egy zörgést hallottunk. És ez nem én, vagy Harry voltunk. Hanem valami más. Harrynek is hallania kellett, mert megszakította a csókot és az ajtó felé fordult. És aztán mindketten megláttuk Rosemaryt.

A vas ajtó mögött állt és azt nézte ,hogy mi történt kettőnk között. Ő még soha nem keveredett bajba. Ő és a lánya csak élték az életüket és dolgoztak. De most, ő volt a legnagyobb félelmem.  Az ajkai szétnyíltak és horrorisztikus arcot vágott. Biztos hogy elfogja mondani Ms.Hellmannak.

„Rosemary!” kiabáltam, de már túl késő volt. Már eltűnt.

Harryt és engem rajta kaptak. És ha ezt Ms.Hellmann megtudja,csak képzelni tudom a büntetéseket.

18.Fejezet

Kezdem azzal, hogy mennyire szégyenlem magam, amiért majdnem egy hónapig nem hoztam részt :/ Szinte végig beteg voltam, volt olyan hetem, hogy az ágyból kikelni nem tudtam :S De mostmár jó ^^ Szeretném megköszönni a türelmet, és a nyelvvizsgához a támogatást, 29-30.-án derül ki, hogy sikerült e :3 A szóbelin 50ből 42 pontom lett, szóval ha megvan a magnón a 8 pont, akkor igencsak túlteljesítettem a 60%on :D De nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!
FB CSOPORT
TRAILLER 

Psychotic D. xX

*Kelsey szemszöge*

Arra ébredtem, hogy valami zörög, a hang olyan volt, mintha az ajtó becsapódása keltett volna föl engem az alvásból. Szemeim tágra nyíltak, ahogy fejemet egyenesen az ajtó irányába döntöttem, még mindig fél-álomban voltam, alig voltam magamnál. További zajokért hallgatóztam, amíg próbáltam rájönni, hogy ez a valóság e vagy csak része az álmomnak. Semmi. Álom volt. Eldöntöttem, visszagurultam, próbáltam ismét elaludni.

Puffanás.

Felültem, a hálószobám ajtaját bámultam. Minden bizonnyal most hallottam. Valaki volt a házban. Letettem a lábaimat az ágy mellé kibújva a meleg paplan alól. Nyugtalanul lépkedtem az ajtó felé, próbáltam a lehető legcsendesebben kinyitni. – Helló? – kiáltottam.

Nincs válasz.

Tovább lépdeltem a sötétségbe, alig értem be a konyhába, amikor is ziháló lélegzetvételeket hallottam, úgy hangzott, mint amikor a hal kifogy a vízből. A bal oldalamnál felkapcsoltam a villanyt, ezzel felfedve a rejtélyes hangok forrását.

- Van ott valaki… oh Istenem, Rose. Jól vagy? – ahogy a fény megvilágította a konyha helységét, elakadt a lélegzetem a látványtól, ami velem szemben volt. Rose az ajtó előtt feküdt, mintha a teste alkalmatlan lett volna az állásra. Odarohantam hozzá, a térdeimre borultam előtte. – Mi történt?

Alig rázta meg a fejét válaszul, mintha nem lett volna energiája többet tenni, egyenetlenül szedte a levegőt. A feje tetején viselt megszokott kontya helyett nedves és kusza tincsek lógtak arcába, az egyenruhája mocskos volt, ugyanúgy a nedves arca. A térde sebes volt, vércseppek folytak belőle a kárpitomra.

Mi a fene történt?

- Bántott téged valaki? – követeltem. Reszkető teste és könny áztatta arca bizonyították, hogy történt valami. Fáradtan bólintott fejével, ami megerősítést nyújtott. Többet akartam tőle kérdezni, de láttam rajta, hogy nincs olyan állapotban ebben a pillanatban, hogy beszélgessen.

- Rendben – mondtam – Elviszlek a kanapémra. – karjaimat dereka köré fontam, felsegítettem őt az előző pozíciójából a lábtörlőről. Lábaival csoszogott a padlón, ahogy a nappaliba vittem, ami nagy segítség volt. A testét ráfektettem a párnákra, majd kisiettem a konyhába egy pohár vízért, amire kétségtelenül szüksége volt. Oh és talán sebtapaszt is kellett volna hoznom a térdére.

Egyenesen felé sétáltam a cuccokkal a kezemben, elhelyeztem őket a kávézóasztalon a kanapé előtt. Rose légzése csak lassan jött helyre, de a teste remegése már egész sokat csökkent. Elvettem tőle a pohár vizet, ahogy felém tartotta. Hallhatóan lenyelte a szájában lévő vizet másodperceken belül, megkönnyebbülve sóhajtott, amikor is végzett.

- Köszi – mondta tisztán, bár hangjában volt egy kísérteties rekedtség. Bólintottam, türelmesen odasétáltam, majd helyet foglaltam a vele szemben lévő fotelben. Felnézett rám, rémült szemei fogságban tartottak. – Nem fogod elhinni, hogy mi történt.

* Rose szemszöge*

Mindent elmondtam Kelseynek. Elmeséltem neki James bűnösségét, a sötét fák közti való menekülésemet, amiknek köszönhetően dezorientált állapotba kerültem. És elmondtam neki mennyire kibaszottul is ijesztő volt szemtől-szemben állni a gyilkossal. Nem olyan volt, mint a filmekben vagy a könyvekben, ahol szembesülsz a halállal és megtartod a higgadtságodat néhány perccel később a rendőrséggel szemben. Nem olyan, mintha jól lennél, miután egyszer elszabadultál, és a remegésed abbamarad. Egyáltalán nem ilyen volt.

Az első a sokk volt. Barátok voltunk, és azt gondoltam, hogy édes volt. Nevettem a viccein, fogtam a kezét, még meg is csókoltam. De ezek közül egyik sem volt valós. Mintha csak egy álom lett volna. Mert azokkal a kezekkel gyilkolt, azok az ajkak formáltam fenyegető szavakat az áldozatokkal szemben. De nem csak az sokkolt le, hogy teljesen más volt, mint ahogyan én gondoltam, tényleg, de ez már inkább a félelem volt. Ez csak erősödött, amikor a falhoz szorított engem, és a szorítása zúzódásokat vont maga után, de zaklatott is voltam. Cikázott az ereimben, a pulzusom a fülemben lüktetett. Megvolt hozzá a képessége, hogy véget vessen az életemnek, akkor és ott. Megerőszakolhatott volna vagy megnyúzhatott volna, vagy mindkettő. Bármit megtehetett volna, amit akart, védtelen lettem volna vele szemben. Néhány másodpercen belül egy bögre forró csokiból egy jó baráttal átfordultunk egy veszedelmes konfrontációba egy sorozatgyilkossal. Egész testembe megborzongtam, az epe nőtt a torkomban. De szerencsére elég tisztán tudtam gondolkodni ahhoz, hogy kitörjek. A pillanat, amikor megszöktem az otthonából, hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, egy aprócska reménysugár. És aztán csak futottam.

Az első ötletem az volt, hogy Harryhez futok. Hozzá futni, a fejemet a mellkasába rejteni, amíg erős kezeivel körülölel engem, hatalmas kezeivel simogatja hátam, ahogy mély hangján azt mondja, minden rendben lesz. Biztonságban tartott volna Jamestől, mint ahogy Normantól is pár hete. De nem tehettem ezt. Nem rohanhattam addig, amíg műszakom nem lett volna és nem szerzek kulcsot jó indok nélkül, és nem rohanhattam volna be Harry cellájába és mondhattam volna ez neki mindent. Mert nem tudtam, hogy Ms.Hellman mennyire vesz részt James tevékenykedésében. Hisz Kelsey azt mondta, hogy már gyanakszik rám és Harryre, és ha nem tud James gyilkosságairól, akkor nem lett volna jó ötlet.

Végül egyenesen ide futottam, a hely, amiről James nem tudta, hogy hol van. Nem igazán ismerte Kelseyt, így nem folytatta volna itt a gyilkos keresését. Még mindig zaklatott és ideges voltam a történetem miatt, és a könnyed eszmefuttatások a horrorról nem igazán segít. Még mindig túlzottan kimerült voltam. Órákon át futottam megállás nélkül, hátra se néztem. Az egyetlen dolog, ami erőt adott és elvezetett engem idáig nyitott szemmel az az adrenalin volt.

De tudatomnál maradtam, így el tudtam mesélni Kelseynek a kis történetemet. Teljes mértékben felfogtam a tényt, hogy James a gyilkos. Lassan kezdtem elsüllyedni a terrortól, ami megrémített. De sajnos ez az újonnan talált igazság sem tudta lezárni a James kapcsolatos dolgokat a történetemben, és nem tudtam csak úgy továbblépni. Mert még mindig a Wickendalen dolgozott. És én is.

- El kell mondanunk a rendőrségnek! – kiáltott fel Kelsey – Nem hagyhatjuk, hogy ez a beteg fattyú elmeneküljön.

Kelsey jó ponton járt, de még mindig szórakoztatott ez az ötlet időről időre. – Kelsey, az őrök a rendőrség által lettek kijelölve. Ő alapvetően rendőrtiszt. És amúgy sincs semmilyen bizonyítékunk.

-  Szóval akkor mit kellene tennünk? Csak hagyjuk elmenni?? – kiáltotta, a hangja egyre magasabb lett.

- Nem, én nem ezt mondtam! Nézd, azt akarom, hogy elkapják, jobban, mint te, de jól akarom csinálni. Ha elmegyünk a rendőrségre bizonyítékok nélkül, nem fognak hinni nekünk, és ha utána már találunk bizonyítékot sem fognak foglalkozni velünk. De, ha várunk addig, amíg nem találunk valamiféle dolgot, ami ellene szól, akkor biztosra mehetünk majd. Nem tudunk nekik okot adni, hogy ne higgyenek nekünk. – magyaráztam.

Kelsey sértődötten sóhajtott, de aztán bólintott, tudta, hogy ez lesz a helyes. – Basszus – mondta – Akkor Harry tényleg ártatlan.

Harry említésével visszatért a szívem erős zakatolása, ahogy bólintottam. Igaza volt. Amíg James úgy tett hogy ártatlan, addig mindvégig ő volt a bűnöző, Harryvel szemben. A múltja keltett bennem egy kis félelemérzetet, ami biztos volt, de Ő jó volt. Harry, sötétsége alatt, személy, jó ember volt. Tudtam, hogy el kellett mondanom neki Jamest és, hogy mit is csinált, de túlzottan vonakodó voltam, hogy megtegyem. Ő is gyilkossá válna.

Ha elmondom neki az igazságot, nem volt kétséges számomra, hogy Jamest halálra verné.

*Harry szemszöge*

A nehéz cella ajtót vonszoltan nyitotta ki Brian, akinek arcán undor ült. – Ebédidő – mondta. Általában rettegve figyeltem, ahogy belép a szobámba, az a kísértés egyike volt azoknak a számos terápiáknak, amik a betegeknek voltak. De ez az irritáció napról napra egyre jobban szétesett, mivel a többséget a cellámban töltöttem. A cellámban egyedül magammal és velem, egyedül a távoli sikolyok és a saját sikolyaim voltak hallhatóak. Ugyanaz a szoba, ugyanazok a szelíd falak, ugyan az a mocsok és bűz. Semmiféle elvárt variáció sem volt az elmémnek, ahol a gondolataim kezdődtek, egyre elszórtabb és őrültebb lett. Esküszöm, elvesztem az eszem ezen a helyen, és ha már nem voltam őrült, biztos voltam benne hogy az leszek, ha tovább kell bebörtönözve maradnom ebben a szörnyű épületben.

 És tovább halványítva a vonakodást, amit Brain formált amikor megérkezett, a gondolat, hogy láthatom Roset, enyhítette a felfogásom. Napról napra úgy tűnt, hogy egyre lassabban közeledek a töréspontomhoz, a még tisztább gondolatok jöttem róla. Azt a célt szolgálta, hogy a terapeuták nem csak terapeuták. Anélkül beszélt velem, hogy felmérte volna a mentális helyzetemet, miközben beszéltem.

 És nehéz volt bevallani a gyengeségem, igaz hogy erősebb egyén voltam, de őszintén szükségem volt rá. Ő volt az egyetlen normális ember, és úgy is bánt velem. Úgy éreztem Ő az egyetlen, aki igazán meghallgatott engem anélkül, hogy kifogásolná a szavaim jelentését. Nem is Rosenak kellett lennie, akárki lehetett volna, akivel civilizáltan tudtam volna beszélgetni. Egy ilyen valaki nélkül kénytelen lennék magammal beszélgetni, mint itt mindenki más, ami nem igazán segítene épségben maradnom. De akárhogy is, ez a hallgató akárki is lehetne, mint ahogy korábban kijelentettem, örülök, hogy Ő volt az. Rendkívüli módon szerencsés vagyok, hogy ez az ismeretlen hallgató Rose volt. Tényleg kedveltem Őt. Tudta tartani magát és mindig nagyon kíváncsi volt, így elfogadta és megértette, amikor beszéltem neki az apámról, a Wickendale-ről és Emilyről. Ezután a beszélgetés után az iránta érzett szeretetem megnőtt.

- Harry – vakkantotta Brian, felálltam az ágyról és az ebédlőbe mentem. A folyósok ma valahogyan zsúfoltak voltak, az őrök és a betegek elszórtan voltak a folyosókon. Nyugalomban sétáltam be az ebédlőbe, nem éreztem késztetést arra, hogy viccet űzzek Brian költségére, mind általában tenném. Végre beértünk a büfébe, és ott volt Ő, a körmeit piszkálta míg rám várt.

Brian megállt az ajtóban, mint általában, mintha az apám lenne, aki levitt engem a parkba, óvatosan nézte, ahogy játszani mentem. Kihúztam egy széket Rose-al szemben, mire Ő felnézett rám egy mosollyal az arcán, de ez nem a megszokott mosolya volt, egy kicsit..hamis volt. De nem volt eléggé az, hogy rákérdezzek, így nem tettem.

- Mi a vezetékneved? – kérdeztem, mielőtt bármit is mondott volna, leültem és behúztam a székem magam alatt.

- A vezetéknevem? – ismételte, mintha egy fura kérdés lett volna. Bólintottam.

- Winters – mondta.

- Rose Winters – mondtam magamnak, bólintottam elfogadásképpen a néven. Illett hozzá.

Mosolya nagyobbra nőtt és valódi lett, ahogy kimondtam. – Hé, Harry? – kérdezte.

- Igen?

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

Szemeivel arcomat fürkészte mielőtt beszélni kezdett, a hangja egy kicsit halkabb lett. – Miért nem mondtad már az elején, hogy ártatlan vagy?

Nem ellenségesen kérdezte, de úgy tűnt valóban kíváncsi. El kellett gondolkodnom egy pillanatra, hogy összegyűjtsem a gondolataimat, mielőtt válaszolok. – Nos, láttam az embereket, hogy milyenek itt, amikor tizenkettő voltam. Megtanultam, hogy azt mondod ártatlan vagy, csak még inkább őrültnek látszol. Ha sírtál, azt jelentette ártatlan vagy, ha sikítoztál azt, hogy ki akarsz jutni, csak tovább korlátoztak. A többi gyerek gyengének tartott, te voltál a céljuk. Az egyetlen, akit nem vertek össze vagy zaklatták a gyerek-pszichopaták, azok a seggfejek voltak /rossz szamarakat ír/. A srácok, akik felkarolták az őrültségüket, az előnyükre fordították és a szart is kiijesztették a többiekből. Ők sosem mondták, hogy ártatlanok, így senki sem feltételezte róluk, hogy azok, egy szerepet játszottak, és elég jól csinálták, és mindenki félt tőlük. Érinthetetlenek voltak. És ez az, amit csinálok, így nem bánt engem senki olyan, mint például Norman. Egy szerepet játszok.

Megigézően hallgatott, amíg beszéltem, és imádtam, imádtam, hogy mennyire érdekli az, amit mondtam neki. De az arca a végére sértett lett.

- Nem, nem úgy értettem, hogy hamis voltam. – mondtam gyorsan, próbáltam megnyugtatni őt. – Igaz volt, az összes dolog, amit a találkozásunk óta mondtam neked. A kifejezés „szerepet játszott”, nem a legjobb választás volt tőlem, most azt gondolja, hogy a személyiségem nagy része csak mutogatás.

Bólintott, de nem igazán nézett a szemembe. – Rose, nézz rám. – könyörögtem, és megtette. – Egy percre se hidd azt, hogy nem vagyok önmagam körülötted, nem erre céloztam. Csak azt mondom, hogy próbálok egy kicsit megfélemlítőbb lenni mint általában a többi beteg körül, ez minden. – utáltam a kétségbeesett tónusát a hangomnak, és talán ez csak az én őrültségem lassú növekedése volt, de szükségem volt arra, hogy teljesen bízzon bennem. Ő volt az egyetlen, akiben teljesen megbízhatok, és aki tudja az igazat, nem tudtam kockáztatni a köztünk lévő szoros köteléket.

Egy pillanatra rám nézett, és nem tudtam leolvasni az érzéseit. Türelmesen vártam, egyre jobban rettegtem a válaszától minden egyes véget-érhetetlen másodpercben. – Szóval akkor tényleg egy provokatív, szarkasztikus segglyuk vagy? – végre válaszolt. Egy pillanatig engem nézett, mielőtt kitört belőle a nevetés, aztán hátravetettem a fejem nevetésben. Hangosan nevettem, ami vonzott néhány bámészkodót, amit gyakran megkapunk, de nem igazán érdekelt. Aztán Rose is nevetett, mind a ketten együtt kuncogtunk, ami ragyogóan hangzott.

- Csak vicceltem – vihogott. A nevetés lassan abbamaradt és csend telepedett a szobára. A vigyorunk elhalványult, komoly tekintettel nézett rám, majd szemembe.

- Kijuttatlak innen Harry, ígérem.

Bólintottam a majdnem suttogott szavaira, tudva, hogy nem akarok semmi mást sem jobban, mint elhagyni ezt a helyet. Jó. És egy részem reménykedett, apró vággyal, hogy velem jönne. Csak egy apró gondolat volt, elmennék vele vagy nélküle is, de pokolian jobb lenne, ha Ő is velem jönne. Elértem a kezét az asztalon, amilyen diszkréten csak tudtam. Vele, mellettem, lenéztem a kezemre, hogy övéibe tegyem, de ahogy kerestem, valami mást találtam. Zúzódások. Zúzódások a csuklóján. Minden mozgásom megállt, ahogy szemügyre vettem a szörnyű jegyeket. – Mi a faszok ezek?

*Rose szemszöge*

Basszus. Ez volt az a pillanat, amitől rettegtem, amíg meg nem érkeztem Kelseyhez. De tudtam, hogy elkerülhetetlen volt, előbb vagy utóbb elmondtam volna neki. Csak reméltem, hogy inkább később. Nem tudom, hogy milyen erősen reagál,nem tudom, mit fog csinálni. Ha valahol máshol lett volna, elmondanám Harrynek, amint megtalálom, és nézném, ahogy James megkapja a büntetését. De ez nem akárhol volt, hanem a Wickendale-n. És itt, ha Harrynek túl sok dobása lesz, megverik, vagy akár elektrosokkos kezelést is kaphat. Nem hagyhattam, hogy megtörténjen. Nem hagyhattam, hogy újabb büntetést kapjon James miatt. A jó dolog, hogy ma nem láttam azt a beteg korcsot, nem kellett munkába lennie.

- Rose, ki csinálta ezeket? – követelte Harry. Már dühös volt, nem volt jó kezdet.  

- Oké, Harry, hallgass meg. Ne borulj ki. Ha kiborulsz, eltiltanak tőled, téged pedig meg fognak büntetni. Akármi is legyen… csak maradj nyugodt.

Bólintott, de tudtam, hogy nem igazán hallgatott rám. – Ezek..nos..Ő-ő a falnak szorított és megragadta a csuklómat, de elmenekültem…

- Ki? – követelte, a hangja rekedt volt, ahogy végigért mellkasán keresztül.

Összerándultam, mielőtt kimondtam a szavakat, megalapoztam magamnak, ahogy előkészültem arra, hogy mi fog történni. – Ez..ez..James volt. Megpróbált megölni, Ő a gyilkos.

Kezeivel megragadta az asztal szélét, erősen szorította, bütykei elfehéredtek. Mély és könnyű lélegzeteket vett orrán. Állkapcsait szorosan összeszorította, aggódtam, hogy fizikálisan fáj neki, és az erei a nyakán kidudorodtak a bőre alatt. Füstölgött, majdnem remegett dühében.

És tudtam, hogy másodperceken belül robban. 

17.Fejezet

Sziasztok! Megérkezett az új rész, aminek a fordításában ismét egyik ismerősöm/olvasó/ segített. 
Aki meg nem tette meg, az csatlakozzon a blog facebook csoportjához EZEN  linken. 

Psychotic D. xX


Wickendale. Ez egy olyan hely volt, ami tele van kimondatlan titkokkal. Alig mutatja meg a hely önmagát, olyan mint egy kirakós összekevert darabjai. Ezek a megtört emberek otthonnak vagy pokolnak hívják a Wickendale-t attól függően, hogy hogyan akarják látni ezt a helyet. A saját szemeikkel ítélik meg a kellemes intézményt vagy az extra vagány kőlépcsőket. Egyesek azt gondolják, hogy ez egy jól karbantartott épület szép belsővel, de az itt élő emberek gondolatai nem lehetnek rosszabbak, hisz végső soron ez egy elmegyógyintézet.
Nézz végig a hosszú folyósokon és az irodákon, látni fogod, több kegyetlenség történik az épületben, mint amit a dolgozók hagynak kiszivárogni. Régen ez egy gyermek osztály volt, de aztán átépítették. Minden részlegen nővérek szobák és irodák vannak, őrök na meg persze a betegek.
Az intézet távoli sarkában volt Ella Faren. Azon voltak, hogy átköltöztetik egy másik részlegre, mert az Ő betegsége egyre rosszabb lett. Az egyetlen alkalom amikor beszélt egy alkalmazottal durva stílusban, évekkel ezelőtt volt. Az egyetlen dolog amit akart, az egy hinta volt. Kért is tőlünk egy hintát, mert az egyetlen dolog, amit el akart érni, az volt, hogy repüljön. Sikított, sírt kiabált és addig rugdalózott, amíg nem szereltek be neki egy hintát a szobájába, hogy csöndben legyen. És boldog volt. Azóta, amikor esik és a szobájában sötét van, ott ül hátradőlve a hálóingjében, mosolyogva az ő láncos hintájára.
Az épület másik részében tartották Damen Raloffot egy kényszerzubbonyban, amióta emlékszik. Mindig le volt kötve és kanállal etették, senki sem mert vele kapcsolatot létesíteni, mert félig kannibál volt. Végül is így hívták őt. Először az ujjaival kezdte, majd folytatta a karjával, aztán elkezdett más emberekre vadászni, emberi húsra volt szüksége. Olyan rosszul volt, hogy át akartak helyezni a Ward C-be, de valójában jobban volt. Mostanáig.
És ott volt Cynthia. Ő is páciens volt sok évig, mielőtt rejtélyes módon eltűnt. Megölte az apját, igen. Negyvenhét alkalommal szúrta mellkason az apját. Ezért küldték őt ide, azt mondták őrült volt. Azt hitték hidegvérű gyilkos, de azt senki sem vette észre, hogy az apja negyvenhétszer molesztálta őt, ennyiszer szúrta mellkason. Az emberek nem hallgatták meg, hogy miért tette. Ezért volt itt.

Rengeteg különböző gyilkosság pihent a celláikban minden este, mindegyik más történet. Néhányan valójában őrültek, de a többieknek volt okuk a gyilkosságra.Egy kis részük ártatlan. Kénytelen volt őket bent tartani számos alkalmazott és őrök által.
Ezek az alkalmazottak, hogy fent tartsák az épületet, magukban őrültek voltak egy kicsit, habár, mindenki. Mi határozza meg a betegeket, hogy az ő döntésük mellett járjanak el. Hagyták, hogy az őrültségük legyőzze a józan eszüket. Kivéve ez a döntés, habár, a betegek és az alkalmazottak egy nagyon kicsi részben hasonlóak. Valójában, néhányan ezek közül a dolgozók közül "felforgatták" magukat. A sok alkalmazott közül néhányat be kellene zárni a Wickendale-re a többivel együtt, járőrözés nélkül a folyósokra. Mert valaki ezek közül az emberek közül a gyilkos. És senki sem tudta megmondani, hogy ki lesz a következő áldozat.


*Rose szemszöge*

Érzelmi roncs voltam, ahogy kisétáltam Lori irodájából, azt kell hogy mondjam. Harry története szótlanná tett, az elmém elveszett, az egyetlen amire koncentrálni tudtam, azok a rendezetlen fürtjei és a gyönyörű mosolya.De ezúttal, belül a megigézés vagy a csoda érzése belegondolva, Harry szörnyőségével jött, majd rajongásával. És attól féltem, hogy ez milyen hamar fog átalakulni szerelemmé Harry varázslata alatt. De egyszer megtörténik és nem tudom, hogy meddig fogom tudni elviselni azt, hogy Harry be van zárva ennek az épületnek a mocskába és kegyetlenségébe, és nem tudom meddig tudom majd kontrollálni magam, hogy ne csókoljam meg. Amit sajnos nem tudok megtenni, mert nagy valószínűleg elveszíteném a munkámat és az eszem.
De megtudván Harry ártatlanságát, a legnagyobb félelmem eltűnt, habár ez sokkal több aggodalmat okoz. Mivel ha nem Harry ölte meg azokat a nőket, akkor ki tette?
Mielőtt mélyen eltöprenghettem volna a kérdésen, megláttam Kelsey-t a folyosó végén.
- Kelsey! - mondtam rájőve, hogy a napokban nem is beszéltem vele.
- Szia Rose! - üdvözölt egy mosollyal egyre gyorsabb léptekkel. - Mit csinálsz? - folytatta amint utolért engem.
- Harry ártatlan! - kiböktem, meg kellett osztanom valakivel az új információt.
- Honnan tudod? - érdeklődött. El szeretném mondani neki, de úgy éreztem mintha Harry szavainak biztonságban kéne maradniuk, mintha a kötelékünk elszakadna, ha elmondom bárkinek is, amit Ő sebezhetően vallott be nekem. De az én történetem. Plusz valószínűleg azt gondolná rólam, hogy hiszékeny vagyok, még ha úgy mondom el neki Harry bizonyságát mint egy hazugságot.
- Csak tudom. - mindössze ennyi volt a válaszom.
- Rose, ugye tudod, hogy őrültnek tűnsz, igaz?
- Igen - mondtam, tudva, hogy sok időt venne időbe bárkit is meggyőzni az újonnan szerzett információval kapcsolatban - De ez igaz, Kelsey. Te is tudod, hogy kicsit sem olyan, mint a többi beteg. És hallottad, hogy mit csinált ma?
Kelsey bólintott, ezzel jelezve, hogy igen. Lori nagy valószínűséggel azonnal elmondta neki, amikor is Molly-val foglalkozott.
- Igen, elképesztő volt. Jobban segített nekem nyugton tartani őt, mint bármelyik őr. És parányi őrültséget sem mutat.
- A legnagyobb bűnözők nem mutatnak. - mondta, hangja teljesen magabiztos volt.
- Nos, én tudom, hogy senkit sem ölt meg. Teljesen biztos vagyok benne. És ki fogom őt juttatni innen, és megmutatni mindenkinek az igazságot a Wickendale-ről, és te segíteni fogsz nekem.
- Nem, nem fogok - tiltakozott - Rose, legalább addig várj, amíg nem lesz bizonyítékod. De amíg nem találsz valamit, amiben én nem segédkezem, addig tartsd magadban a gondolataidat. Ha Ms.Hellman meghallja, hogy mire készült, nem teszed zsebre, amit tőle kapsz majd. Amúgy is gyanakszik rátok. - mondta Kelsey, a szavai hallatán hideg libabőr futott végig testemen.
- Mire célzol? - kérdeztem aggodalmasan.
Kelsey sóhajtott, fejét vállára hajtotta, végignézett a folyosón. - Gyere velem - utasított, hangja átment suttogásba, ahogy megragadta a karom és behúzott egy közeli takarító szertárba.
- Mit csinálsz? - kérdezte követelve, miközben becsapta maga mögött az ajtót, szembefordult felem és a sok felmosóval és seprűvel.
- Csak hallgass, oké? Nem mondhatod ezt el Ms.Hellmannak és senkinek sem. Ha bárkinek is beszélsz erről, nagy bajba is kerülhetsz miatta, nem tudod, hogy mibe kevered bele magad.  - ünnepélyesen beszélt, sokkal komolyabb volt, mint amilyennek előtte valaha is láttam.
- És miféle bajba, Kelsey? Mert nyilvánvalóan tudsz valamit a Wickendale-ről, Cynthiáról vagy mindkettőről amit én nem, és még mindig nem mondtad el nekem. - mondtam megfelelő hangerővel.
Mély levegőt vett, körbe-körbe nézett a szobában, egyik oldalról a másikra, mintha biztosra akarna menni, hogy senki sincs itt. A szemembe nézett fontolgatva, hogy bízzon-e bennem, vagy sem.
- Rendben, itt az ideje, hogy megtudd. - sóhajtott - De csak ezt mondom el neked, úgyhogy utána ne gyerek kérdések tömkelegével.
Bólintottam, megkönnyebbültem, hogy most végre elmondja nekem az igazságot.
- Hogy őszinte legyek, nem igazán tudom, hogy mi is történik itt velem. Minden amit tudok, hogy Cynthia elmentés Ms.Hellman azt akarja, hogy tartsuk a szánkat ezzel kapcsolatban. Te viszonylag új vagy itt, ezért nem nagyon aggódott az olyan emberek miatt, mint te vagy az őrök. De az emberek, mint én, aki minden nap meglátogatta őt és adatai, felvételei voltak róla, mi voltunk az egyetlenek, akik miatt aggódott. Szóval bejött az irodámba és azt mondta, hogy égessem el az összes anyagomat Cynthiáról és sohase beszéljek róla többet, vagy elveszítem az állásomat. És ezt minden, amit tudok. Ugyanannyira össze vagyok zavarodva, mint te.

Lesokkoltam és kicsit csalódott voltam az információk miatt. Lesokkoltam, mert hallatlan hogy a gondnok nem beszél ilyenekről az alkalmazottakkal, csak hogy kiküszöbölje a problémát, eltüntetteti a bizalmas fájlokat róla, és nem létezővé teszi. És csalódott voltam, reméltem hogy végre megoldódik ez a zavaros rejtély és nem hagy maga után még több kérdést.

- Oké - sóhajtottam - Köszönöm, hogy elmondtad nekem.
- Persze, de nyugtass meg, hogy nem mondod el senkinek. Ne aggódj emiatt, és ne kérdezz. Valami történik és akármi is ez, jobb ha kimaradunk belőle.
Egyetértően bólintottam . - Rendben, kimaradok.
- És ne legyeskedj Harry körül túl sokat. Ms.Hellman valamelyik nap kérdezte tőlem, hogy van-e valami kettőtök közt, gyanakszik.
- Mit mondtál neki? - érdeklődtem.
- Annyit mondtam, hogy nem igazán tudom, és valószínűleg csak biztos akarsz lenni benne, hogy a helyes úton marad, biztosítottam afelől hogy profi vagy és nem tennél olyat sosem, amit nem szabadna.
- Nagyon szépen köszönöm. - megkönnyebbülten sóhajtottam.- És óvatosabb leszek.
- Jó. Ha már itt tartunk, csinálnunk kellene valamit a hétvégén. Elmehetnénk vásárolni, ebédelhetnénk, vagy valami. - javasolta, én nem tudtam mit tenni, így nevetni kezdtem a hirtelen hangulatváltozásán.
- Jól hangzik - mondtam - De elsőnek is, ki kéne mennünk a takarítói szertárból.


Kisétáltam a Wickendale-ről a hűvös téli levegőre, a kabátomat szűken összegomboltam a reszkető testemen. Nem láttam Harry az épületben a beszélgetésünk óta, és azon kaptam magam, hogy hiányzik. Biztosra akartam menni, hogy jól van. Epekedtem, hogy hallhassam mély hangját rezegni mellkasában, látni akartam a mosolyát, ami felkelti a szellemeimet. De sajnos be volt zárva egész nap a cellájába, vagy egy állítólag hasznos elfoglaltságon volt, amit tudtam, hogy utált.

Ő járt a fejemben, miközben a Ms.Hellman és Lori által rám bízott feladatokat végeztem el. De végre vége lett a napnak és hazasétálhattam Jamessel, aztán pedig alhattam. Öt percig álltam a lépcső alján és nem láttam kijönni őt, és eléggé hideg volt. Már azon voltam, hogy feladom a várakozást és hazasétálok nélküle, amikor is a fényszórók megtörték a ködöt a levegőben, és egy fekete kocsi megállt előttem az úton. Irigységgel néztem a járműre, kétségbeesetten kívántam, bárcsak lenne egy ilyenem az olyan időkben, mint most.

A kocsi az út mentén bujkált és a lehető leglassabban közelített felém, majd megállt közvetlen előttem. Pánikhullám futott át a testemen, számos elmélet futott át az agyamon, hogy ki is lehet a kormány mögött. Hamar rájöttem, ugyanis az ablak leereszkedett felfedve James, arcán egy hatalmas vigyorral.
- Szia Rose! - mosolygott túlkiabálva a motor hangját.
- Szia - mondtam, megkönnyebbültem, hogy nem egy szatír volt. - Ez a bátyád kocsija?
- Nem - válaszolta - az enyém..
- Tényleg? - kérdeztem. Nem tudtam, hogy vett volna egy kocsit.
- Igen, ma szereztem be munka után. - mondta, büszkén mosolygott a kocsijára. - Elvigyelek?
- Nem, gyalog megyek.
- Nem nagy ügy, el tudlak vinni. - ajánlotta fel. Néhány ok miatt hezitáltam, bár nem tudtam, hogy miért. - Gyere, dermesztő hideg van.
Végül belementem és az anyósülés felé vettem az irányt, kinyitottam az ajtót és becsúsztam a meleg ülésre
- Köszi.
- Semmiség. - vigyorgott önelégülten.

Szinte sütkérezve ültünk a kocsi melegében a fűtésnek volt köszönhető, élveztem hogy kiléphettem a hideg levegőből. Hallgattam a kavicsok ropogását a kocsi alatt és a szél fütyülését ahogy suhantunk. Kivéve a csendet ami közénk telepedett, mintha nem tudnánk miről beszélgetni. Vicces, ahogy észrevettem a csendet James beszélni kezdett.
- Basszus, azt hittem kifogyott a benzin. - mondta - Nem tudom hogy viszlek így haza. Bánnád, ha megállnánk nálam? Közelebb van, és van otthon egy kanna benzinem.
- Persze - mondtam, habár sajnos ideges lettem. Nem voltam benne biztos, hogy miért.Ő már kétszer volt nálam, így nem kellene vonakodnom, hogy most hozzá megyünk.

Óvatosan figyeltem az utunkat, amíg lefelé haladtunk a földúton, figyeltem a kanyarokat és a fákat amik mellett elhaladtunk, mielőtt megérkeztünk egy téglaházhoz.

- Szép hely - jegyeztem meg, a ház közepes méretű volt gondozott gyeppel és egy fa tornáccal.
- Köszi - mondta kihúzva a kulcsot, amikor is az autó megállt. - Gyere be - mondta, fejével a ház felé biccentett. Kicsatoltam magam és kiszálltam a járműből, a lehullott levelek csörögtem a lábam alatt, ahogy sétáltam. Kitárta előttem a már kinyitott ajtót és nyitva tartotta nekem. Ahogy beléptem és átsétáltam az árkádsoron, egy kényelmes nappaliban találtam magam. Egy kanapé és két szék volt szembe állítva a kő kandallóval, az összes ülőhelyet takaró fedte, amin különböző párnák helyezkedtek el. Elég normális volt és otthonos, ami egy minimális szinten csökkentette az idegességemet.

- Amíg itt vagyunk, akarsz egy kis forró csokit? - kérdezte James.
- Persze - mosolyogtam. Már évek óta nem ittam forrócsokit. James kiment a konyhába, ami közvetlen a nappalival szemben volt, ahol az italok helye is volt. Amíg elment, addig én helyet foglaltam a kanapén. Bögrék és ezüst készlet csörgését hallottam magam elől. Alig ülhettem ott pár percet mielőtt elkezdtem keresni a fürdőt. Felálltam a helyemről és kisétáltam a folyosóra ami a szobából nyílt. A lábaim már a szőnyegen voltak, amikor is észrevettem, hogy még mindig a cipőmben vagyok.

Oh nos, valószínűleg hamarosan távozunk és a cipőim egészen tiszta volt. Egészen végigsétáltam a hosszú folyosón, amikor is észrevettem egy fa ajtót a jobb oldalon. Ez lehet az. Felemeltem a kezeimet, ujjaimat szétnyitottam a kilincset keresve.

- Mit csinálsz? - egy sötét, mély hang kérdezte közvetlen mellőlem. Ijedtemben megugrottam, fejemet a hang irányába fordítottam. Fuh, csak James volt az.
- Sajnálom, megijesztettél. - mosolyogtam - Csak a fürdőszobát kerestem.

Az arckifejezése nem ment ás meleg mosolyba, mint ahogy általában szokott, arca kifejezéstelen volt.

- Nos, ez nem a fürdőszoba - mondta - Ez az egyik vége a folyosónak. - az ajtó és közém állt, minta távol akart volna engem tartani az odabent lévő dologtól.
- Oké - mondtam, az idegességem újra előjött, amikor eliszkoltam a látszólagos fürdőszobától. Becsaptam magam mögött az ajtót és mély levegőt vettem. Ez fura volt. Miért védte annyira azt a valamit, ami abban a szobában volt? Mit rejtegetett?

Semmit, mondtam magamnak. Biztosan csak megint túlreagáltam. Akár mi is volt az ügy, annyi időt töltöttem a fürdőben a hajam megigazításával és a kezem megmosásával, amennyi csak lehetséges volt, és ez sokkal több volt, mint amire szükségem lett volna. És amikor kinyitottam az ajtót, a kíváncsiság felfalt engem. Mi van ha valami ténylegesen van abban a szobában?

Tudom, hogy hülyeség volt, de tudnom kellett. - James? - kiáltottam. Nincs válasz. Még mindig a konyhában volt. És ebben az esetben, nem árt, ha csak veszek egy pillantást. Csak egy gyors pillanatra, hogy megnyugtassam magam. Gyorsan odarohantam az ajtóhoz, hátranéztem a vállam fölött, hogy biztosra menjen, nincs-e ott, hogy szemtanúja legyen a bizalmatlanságomnak. Biztos voltam benne, hogy nincs a látókörömben. Lassan elfordítottam a gombot. Lassan, lassan....majdnem ott....

- Mit gondolsz, mit csinálsz? - James hangja ismét követelő volt, a teste túl közel volt ahhoz, hogy ne érezze, hogy ott van. Alig volt időm, hogy megforduljak, mielőtt is durván a falnak taszított, széles mellkasa az enyémet nyomta. Mi a fasz. - Mondtam, hogy ne menj be oda, Rose.
- Sajnálom - fojtottam el. Bárki is legyen ez az ember, nem James volt. Legalábbis nem az a James, akit én ismertem. Félelemben lapultam, forró lehelete érintette arcomat, próbáltam kiszabadulni szorításából, de minden próbálkozásom hiába való volt. Legyőzött.
- Buta, buta Rose - mondta, fejét rosszallóan rázta - Ez egy jó dolog, hogy gyönyörű vagy.
- James, mit csinálsz? - kérdeztem, a hangom átment félő vinnyogásba.
- Nem egyértelmű? - kérdezte, a megszokott meleg mosolya fenyegetővé vált. - A következő áldozatommá teszlek.

A szemem kiugrott a helyéről, a lélegzetem elakadt. - Nem - suttogtam, nem akartam elhinni. Hátrahajtotta a fejét és hangosan nevetni kezdett, mellkasa vibrált az enyémen ahogy nevetett.
- De, ez igaz. Istenem, Rose, erre a pillanatra vártam már hónapok óta. - mondta, én pedig összerándultam a becenév hallatán. - Csak ide kellett téged hoznom az otthonomba, de elsőnek is elérni, hogy bízz bennem. Tudtam, hogy meg fogom szerezni a bizalmad. Már az első alkalommal szemet vetettem rád, amikor megérkeztél a Wickendale-re. Gyönyörű voltál csodálatosan hosszú hajakkal. - mondta bűbájosan egy hajtincsemet csavargatva ujjai közt. Ajkaim remegtem, a testem teljes egészében reszketett, próbáltam eltolni magamtól, de még mindig ott volt, mintha nem is próbáltam volna meg arrébb lökni. - És milyen bájos bőr. - mondta suttogva. Ujjait lágyan húzta felfelé karomon, a nyakamon, majd az arcomra, míg hüvelyujjával vizslatta orcáimat. Minden ellenállás hiába való volt, a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert, mintha készülne kitörni a mellkasomból. Elfordítottam a fejem, de ujjaival megragadta és ismét magával szembe fordította.

- Ms.Hellman azt mondta, hogy nem voltál a városban, amikor megölték a három nőt. - mondtam, mintha a kijelentésem bármin is változtatna. Könnycseppek ezrei ömlöttek szememből.
Ismét nevetni kezdett ahogy ujjaival letörölte a könnycseppeket.  - Nem meglepő, hogy ezt mondta. Úgy értem, természetes hogy a saját anyám falaz nekem.
A félelem ellenállt a gondolataimnak, kellett egy kis idő, mikor is rájöttem, hogy mit is mondott. Ms.Hellman az anyja volt.
- De elég volt a beszélgetésből gyönyörűm. Szórakozzunk egy kicsit.  - suttogta, állott lehelete megcsapta a nyakamat.

Meg akartam halni.

De sajnos, ebben a pillanatban, Harryre gondoltam. Igaza volt Jamessel kapcsolatban, hallgatnom kellett volna rá. Elvesztette Emily-t emiatt a kegyetlen ember miatt, akit én a barátomnak hittem. És most el fog veszíteni engem. Elképzeltem őt a cellájában, a könnyek hullottak szeméből, ahogy gyászolta, hogy elvesztett még egy embert azok közül, akik törődtek vele. De nem, nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Nem érdemelte ezt. Élnem kellett.

Az újonnan szedett erőm keveredett a félelmemmel, az adrenalin épült bennem, az izmaim azt ordították hogy fussak, amikor is James előszedett egy kést a hátsó zsebéből.

Térdemmel megütöttem ágyékát, és aztán azonnal rálépett lábaival a cipőmre. Hálás voltam, amiért levettem őket. Fájdalmában morgott ahogy lehajolt, ezzel kiszabadítva engem fogásából. Megfordultam és futottam, de James gyorsan visszaszerezte erejét. Üldözni kezdett engem. Felvett egy hatalmas könyvet a nappali közepén heverő asztalról és a fejem hátuljának dobta. Célba ért, éreztem egy nagy puffanást, majd a földre estem. A fejem lüktetett az ütődés miatt. Ha a gólja öntudatlan állapotba rendelt engem, majdnem sikerrel járt. Majdnem.

De én még mindig azt hiszem, a gondolataim tántorogtam, még a testem ott maradt. Odalépett hozzám, szemeivel végigmérte testemet, hogy mozgok e. Egy izmomat sem mertem megmozdítani. Hadd gondolja azt, hogy eszméletlen vagyok. Ezt az előnyömre tudtam használni.

Hmm - motyogta jóváhagyóan. Hallottam elveszni lábnyomait a folyosón, azonnal kinyitottam a szememet, végigmértem a szobát egy segítő fegyvert keresve. Semmit sem találtam, semmit amit használni tudtam volna. Elég hamar hallottam, hogy James visszafelé jön, visszaszerezte akármire is szüksége volt. Gyorsan Rose, gondoltam. De nem volt időm gondolkodni, így megragadtam a legközelebbi tárgyat; egy adag fa volt felhalmozva a kandalló mellett. Megragadtam a tárgyat éppen akkor, amikor James helyes alakja megjelent az ajtóban.
- AHHH - visítottam, a fával akkora erővel vágtam a fejére, amennyivel lehetséges volt. Ahogy találkozott a fejével, James teste a földre esett. Nem pocsékoltam arra az időmet, hogy megnézzem magánál van e vagy nincs, a lábaim az ajtó felé vittem engem. Végigfutottam a füvön a fák közé, futottam és futottam és futottam. Olyan gyorsan futottam amennyire a lábaim engedték. Kiszáguldottam a hideg éjszakába, igyekeztem a lehető legnagyobb távolságot létrehozni köztem és James közt.

Mert tudtam, hogy utána fog jönni, és az esélyem a túlélésre minden lépéssel egyre kevesebb volt.





Ezt a részt nem lehet megjegyzés nélkül hagyni. Hát huhh.. Isteni. Kedvenc részem. Szerintem ez az eddigi legeseménydúsabb fejezet. Várom a véleményeteket.

Psychotic D. xX


FB CSOPORT

16.Fejezet

Sziasztoook! Megérkezett a 16. Fejezet, amiben kicsit segített nekem az egyik olvasó (köszönöm ♥ ). Ebben a részben végre megismerhetjük a valódi Harryt, akit imádok *--* Egyik kedvenc részem az eddigiek közül. Remélem nektek is tetszik majd. Jó olvasást :) 

Psychotic D. xX

UI.: Nem a leghosszabb rész, a következő egy kicsivel hosszabb lesz, de még az sem az igazi ^^

- Ártatlan vagy – végre megszólaltam. És ahogy kimondtam ezeket a szavakat, realizáltam, hogy egy részem mindent tudott. De nem találkozott a tekintetünk, ahogy kimondtam, lefelé bambultam malmozó ujjaimra. Nem akartam a szemébe nézni, féltem a válaszától, féltem, hogy talán hibáztam.

- Tényleg elhiszed? – kérdezte, hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. Bólintottam, még mindig nem néztem fel az ölemből.

- Rose, nézz rám. – halkan könyörgött. Hosszú ujjával megérintette arcomat, gyengéden felemelte, ezzel kényszerítve, hogy szemébe nézzek. Csillogtam, és gyönyörű zöldek voltak, egyfajta megnyugvás volt bennük. – Igazad van.

Ezt a két szót kifulladtan ejtette ki, mintha egy hatalmas teher esett volna le a válláról. És ebben láttam a megkönnyebbülést. Láthattam a növekvő mosolyában, azonosítani tudtam erdő-zöld szemeiben, halhattam komoly hangjában. Az igazat mondta.

De az az igazság egy hatalmas megkönnyebbüléssel járt, és rengeteg kérdés hozott magával. Miért volt még mindig Harry bebörtönözve erre a szörnyű helyre? Mi történt valójában azokkal a nőkkel? Tudja Harry, hogy ki tette? Tudja Ms.Hellmann, hogy Harry ártatlan?

Az újonnan jött világosság ellepte az elmémet kíváncsisággal, érdeklődésben hagyva mindennel és bármivel az új Harryvel kapcsolatban, az ártatlan Harryvel, aki már hosszú ideje itt van, de én túl vak voltam hozzá, hogy észrevegyem.

Beszélni kezdtem reményteljesen, választ várva a rengeteg kérdésemre. – Azt hiszem, tartozol nekem egy sztorival.

*Harry szemszöge*

Rose apró mosolya a kérésével együtt nyilvánosságra hozta, hogy mennyire is fontos tudnia az igazat. El kellett mondanom neki, hogy mi történt. És el is akartam. Ha valakinek is tudnia kell, hogy ki vagyok valójában, akkor az a valaki Ő.

- Oké – sóhajtottam, mély levegőt vettem, hogy el tudjam mondani neki az egész történetet. Elnyomtam a cigimet és beledobtam a hamutartóba, nem akartam, hogy a nikotin tovább hasson, mint akartam. – Nos, hagyd, hogy azzal kezdjem a dolgokat, hogy elmondjam, nem vagyok szent vagy bármi hasonló. Sosem voltam jó gyerek igazán.

Rose bólintott, egy apró sötét tincs kicsúszott a kontyából, a szemei igézőek voltak.

- Tulajdonképpen, uhm..ez..uhm..nem az első alkalom, hogy a Wickendalen vagyok. – mondtam.

- Mi? – kérdezte – Ezt hogy érted?

- Már voltam itt korábban. Mint mentális beteg, a gyerek osztályon, azt hiszem a második emeleten. Nagyjából tizenkét éves voltam.

Rose meglepettségében szemöldökét ráncolta. – Mit csináltál?

Annak ellenére, hogy tudtam, ez a kérdés elkerülhetetlen lesz, rettegtem megválaszolni. De már elegem volt abból, hogy magamban tartsam, eljött az ideje, hogy beszéljek a horrorról a múltamból.

- Nos, az apám úgy kezelt engem és az anyámat, mint egy adag szart. Vert minket meg minden. Egyik este láttam, ahogy veri az anyámat, fojtogatta, és én kibaszottul féltem, Rose. Mérges is voltam, és azt akartam, hogy érezze azt a fájdalmat, amit az anyám is érzett. Halottnak akartam, jobban utáltam, mint bármi mást. Egyik este ott feküdt a kanapén kiütve, részegen, amíg az anyám dolgozott. Megragadtam egy öngyújtót és néhány gyúlékony dolgot…

- Nem tetted meg. – zilálta, a kezét a szájához kapta.

- Megtettem. – bólintottam – Elcseszett volt, tudom. De élt, csak néhány helyen égett meg. Elmondtam a tűzoltóságnak, hogy miért tettem, amit tettem, így az apámat börtönbe, míg engem a Wickendalere küldtek.

Egy percig vizsgáltam Roset, sokkos állapotban volt, a vonásai meglepettséget, a hangja némaságot mutatott. Pupillái tágak voltak, a teste feszült volt. Félt.. félt tőlem. Általában ilyen helyzetekben vigyorognék az ártatlanságán, egy bizonyos örömöm lenne, hogy fölényben vagyok. De nem most.

- Rose, ez nem olyan.. mármint, megváltoztam, csak egy rémült gyerek voltam, aki nem akarta hogy az apja tovább bántalmazza az anyját és…az isten verje meg,  nem kellett volna elmondanom neked, sajnálom, én..

- Shh, rendben van. – szakított félbe, kezét felemelte, hogy csendre intsen. A kifejezése átment másba, már nem ült félelem arcán.

- Mit gondolsz? – kérdeztem.

Néhány percig tartott, amíg megtalálta a szavakat, sokszor kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de mindig becsukta.

- Nem téged vádollak. – mondta végül.

- Mi? – kérdeztem ugyan olyan zavartan, mint ő.

- Úgy értem, amit tettél az szörnyű, de az is szörnyű, amit az apukád tett veled és az anyukáddal. Felgyújtani őt, nem a legjobb döntés volt. Erőszak vett körül, így agresszív lettél, ami érthető.

Most én lepődtem meg. Vártam a reakcióját, de nem ilyenre számítottam.

- Köszi, hogy ilyen megértő vagy – mondtam.

Egy kicsi és aranyos mosoly jelent meg arcán, de a szemei szánalmat tükröztek. – Mikor szabadultál ki?

- Amíg tizenhat nem lettem. – mondtam neki – És amikor kikerültem innen, nem volt hová mennem. Az anyám félt tőlem, az apám még mindig börtönben volt. Így szereztem egy munkát egy farmon, ahol szénát szedtem, és lószart szedtem. A főnököm egy segg volt, és utált engem, de ennek ellenére magánál tartott. Szörnyű volt, de kerestem vele annyi pénzt, hogy bérelni tudtam egy saját kis lakást. A dolgok tovább folytatódtam, nagyrészt csak dolgoztam és aludtam. Minden este a városközpontban ittam, majd hazavittem egy lányt. Szar élet volt. Aztán pedig találkoztam Vele..

- Kivel? – kérdezte Rose minden szóra figyelve, amit mondtam. Szerettem a kíváncsiságát, minden érdekelte.

- A neve Emily volt. – egy apró mosoly jelent meg arcomon, ahogy visszaemlékeztem a dolgokra. Istenem, Rose, gyönyörű volt. Nagyon kedvelted volna őt. Hosszú szőke haja volt, és neki voltak a legszebb kék szemei, majdnem olyan, mintha álombeli lett volna. A főnököm lánya volt, minden héten lejött a farmra egy kicsit. És egy nap beszélgetni kezdtünk, az életem tökéletes volt azóta. A legédesebb lány volt, akivel valaha is találkoztam, nem is értettem mit csinált egy olyan sráccal, mint én. Kibaszottul elcseszett voltam, még mindig az vagyok, de még így is szeretett engem. Segített elfelejteni a múltamat, és a lehető legjobbat hozta ki belőlem, és tudom, hogy közhelyesen hangzik, de ez az igazság. Mindent szerettem benne, ahogyan minden reggel palacsintát készített engem, ahogyan az mondta, hogy szeret, nem számított hány alkalommal csesztem el. Ő volt a kedvenc személyem a világon.

A szavak, amiket kimondtam fájtak mint a pokol, de valahogy jó érzés volt, hogy kiengedtem őket. Az incidens óta nem beszéltem róla senkinek, és most az emlékek árvízként jöttek elő egyszerre. Az elmém tele lett a szemeinek emlékével, azok az édes szemek, amik rám néztek, mintha ténylegesen jelentettem volna valamit. A tengerparton eltöltött napunkra gondoltam, ami örökké a kedvenc emlékem marad. Emlékszem a nevetésére, amikor próbált engem megtanítani táncolni, az édes csókokra, amiket ajkaimra nyomott, amikor elmondtam neki, már kezdettől fogva mennyire szerettem. De aztán valaki elvette tőlem, ok nélkül meggyilkolta. A pokolba, valószínűleg megerőszakolta Őt. Meg kellett volna védenem őt, keményebben kellett volna próbálkoznom biztonságban tartani, és akkor láthatnám a mosolyát még egyszer, utoljára. Még nem álltam készen egy másik embert szeretni. Mielőtt észrevehettem volna, egy könnycsepp kigördült a szememből, majd még egy és még egy. Basszus, én most sírtam.

- Mindig is szerettem volna találni valaki olyat.. – kezdtem, a remegő hangom elakadt a mondat közepén. – Mindig is szerettem volna találni valaki olyat, mint Ő…és azt hiszem, találtam.

Egyenesen Rosera néztem, ő is rám nézett, szemeit könnycseppek vették körbe. Nem szakította meg a szemkontaktust, ahogy megérintette kezeimet az ágyon, megragadva a sajátjaival. Dörzsölte a kezemet apró kis körökben, elmosolyodtam a könnyekkel telt szemein.

- Ha nem bánod, hogy kérdezek.. Mi történt vele? – kérdezte, hangja lágy és enyhítő volt.

- Ő..uh..Ő egy volt..egy volt az áldozatok közül.

Rose lihegett, kezét szája elé kapta. – Nem – mondta, mintha nem akarná elhinni.

- De. A szülei utáltak engem, az gondolták, hogy egy rossz befolyásoló tényező vagyok, ezért egyből gyanúsítottként vádoltak meg. Egy szar városi ügyvédem volt, aki mindössze annyit tett, hogy bolondságra hivatkozott, amíg az ő családja százakat fizettek a legjobb ügyvédnek. Az összes gyilkosságot összekapcsolták, és engem vádoltak az összes miatt. Így most mindenki azt gondolja, hogy én öltem meg Őt, ami az igazságtól már nem is állhatna távolabb. De akármit is tett az az undorító pöcs, elérem, hogy tízszer szarabbul érezze magát, mint ahogyan Ő érzett. Az istenre esküszöm, minden egyes centi bőrét lehámozom az egész testéről.. – Rose láthatóan összerezzen a szavaimon, összekuporodott a durva szavaim hallatán.

- Sajnálom – sóhajtottam.

- Rendben van – szinte már suttogott – Harry, ez szörnyű. Sajnálom.

- Nem kell bocsánatot kérned, nem a te hibád. – szipogtam letörölve az előbb kigurdult könnyeimet az arcomról. – Csak hiányzik nekem.

*Rose szemszöge*

A szívem fájt, ahogyan a mellkasomban vert, érezve valamit Harry iránt, amit ezelőtt még sosem éreztem.  Egy kicsi göndör-hajú srác gondolata villant át az agyamon, soványabb és rövidebb volt, mint az előttem lévő, könnyek borították orcáját, ahogy az anyukája visított, az apja ordibált. Láttam őt, ahogy félelmében összekuporodik nézve, ahogyan bántalmazzák az édesanyját, mintha egy seneki lett volna.

Láttam a fiú fürtjeit fodrosan a homlokának tapadni, ahogy mellkasa emelkedett majd süllyedt a lélegzetvétel során, a szemében tükröződött a lángoló tűz, a fájdalom hangja kiabált a fülében. Csak rémült volt, elveszett és félénk a darabokra hullott családja miatt.

És végül, amikor megtalálta az egyetlen személyt, aki boldoggá tudta tenni, aki minden rossz emlékét elfeledtette vele, elszakítottál tőle. És még rosszabbá tette a dolgokat, hogy őt ítélték el a lány halála miatt, miközben neki voltak a legnagyobb fájdalmai. Ahogyan magam elé néztem, ugyan azt a fiút láttam, a könnycseppek még mindig ott voltak, ahogy engedte előtörni az emlékeket. És habár talán eltaszít magától, és talán elutasítja a kezdeményezésemet, hogy megvigasztaljam, végül felkeltem, közelebb sétáltam az összetört fiúhoz. Magasabb voltam nála, ahogy álltam, ő pedig még mindig a betegágyon ült.

A tudatalattim hamarabb cselekedett, mint én, nem igazán tudtam mit is teszek, de csináltam. Ott volt egy furcsa érzés a légkörben, egyfajta bizsergés, ami vonzott engem Harryhez. Nem tudtam leírni, de minden bizonnyal ott volt. Egy elsöprő vágyat adott nekem, hogy felemeljem kezeimet, megérintsem őt és megcsókoljam. A tekintetem szemeitől az ajkaira vándorolt, a telt fényes ajkaira. Csak elképzelni tudtam, milyen érzés lenne az ajkait az enyéimen tudni, már csak a gondolat is elgyengítette térdeimet. De az összes erővel, amit összegyűjtöttem, belül megelégedetem a második lehetőséggel. A kezeim gondolkodás nélkül felemelkedtek belecsúszva a göndör hajába. csillogó tekintettel nézett fel rám, fogai közé vette alsó ajkát, de nem húzta el, valójában látszólagosan fogadta a kedves érintésem. Ahogy kezeimmel beletúrtam hajába, közelebb és közelebb sétáltam, amíg feje a hasamnál nem pihent, és nem álltam a lábai közt. Kezeit lassan derekam köré fonta, közelebb húzva magához. Harry kiengedett egy remegő sóhajt, míg kezem tovább mozgott hajában, lágyan simogatva fejét. Másik kezemmel hátát simogattam, próbáltam elérni, hogy kikapcsoljon egy kicsit, vagy legalább enyhíteni a lelkifurdalását.

- Shh, rendben van. Ki foglak juttatni innen, ígérem. – mondtam, és minden szót komolyan gondoltam.

Ha néhány hónappal ezelőtt azt mondtad volna nekem, hogy most itt fogok állni és Harryt ölelni, mint ahogyan most, a karjai a derekam köré fonva, kezemmel a haját babrálva, nem hittem volna el neked. Nevettem volna ezen az elképzelésen, nem rezzentem volna össze a gondolatra. De most, miután megvolt a lehetőségem, hogy megismerjem Őt, nem kívántam többet annál, hogy így maradhassak örökre.

De a Wickendalen nem volt több magánélet, mint néhány értékes pillanat, a faja ajtó kinyílt a szobában, amint elengedtük egymást. Azonnal éreztem Harry melegének hiányát, ahogy Lori belépett a szobába, túlzottan szórakozott volt ahhoz, hogy bármit is gyanítson abból, ami az előbb történt.

- Igen, megtisztítottam az összes vágásod, nem túl mélyek, így nem kell összevarrni, szóval elég jól vagy ahhoz, hogy elmehess. – mondtam, próbáltam csökkenteni a bizonyítékát az előbb történteknek.

Lori csak besétált, nem mondott semmit, megragadta a papírjait az asztaláról, majd odasétált az ágyhoz, ahol Molly feküdt.

- Köszönöm asszonyom – motyogta Harry a mély hangján, miközben arcán egy önelégült mosoly jelent meg. Végignéztem, ahogy felvette az egyenruháját a széles vállaira. Csíntalan pillantása nem szakadt el az enyémtől, ahogy ujjaival begombolta a kék szövetet.

Lori ránk szegezte tekintetét, látva, ahogy Harry mosolyog, én pedig visszamosolyogtam. Szemöldökét felhúzta aggodalmában, tekintetét óvatosan Mollytól ráng emelte, mintha nem akarná észrevehetően közölni, hogy tud valamit. Talán ez sokkal nyilvánvalóbb volt, mint én feltételeztem, egyedül voltunk hagyva, és Lori tudott valamit. A tudása valamiféle rejtély volt, minden bizonnyal rájött, hogy több van köztem és Harry közt szimpla alkalmazott-beteg kapcsolatnál. Nem tudtam, hogy Lori aggódik e vagy sem, szóval én csak kimentettem magunkat. Nem akartam több figyelmet kapni, mint amennyire szükségem volt.

- Később látlak, Rose – mondta Harry, miközben kisétált az ajtón.

- Szia Harry – válaszoltam nézve, ahogy kilép.

Az utolsó beszélgetésünk egyfajta kötést hozott létre köztünk, mint egy kötél, ami mentálisan összekötött minket. Hogy mennyire volt erős az a kötél, nem tudhattam biztosra. De most, tudok róla valamit, amit más nem hinném, hogy tud. És az utolsó nyom, ami megoldódott, Harry sötét rejtélyéből kaptam egy kis darabot, ami a legnagyobb aggódásomat feledésbe utasította. De ezzel a darabbal egy hatalmas horror is jött, mert tudtam, hogy nem Ő ölte meg azokat a nőket.

ÉS most már semmi sem volt, ami megakadályozott volna abban, hogy belé essek.