16.Fejezet

Sziasztoook! Megérkezett a 16. Fejezet, amiben kicsit segített nekem az egyik olvasó (köszönöm ♥ ). Ebben a részben végre megismerhetjük a valódi Harryt, akit imádok *--* Egyik kedvenc részem az eddigiek közül. Remélem nektek is tetszik majd. Jó olvasást :) 

Psychotic D. xX

UI.: Nem a leghosszabb rész, a következő egy kicsivel hosszabb lesz, de még az sem az igazi ^^

- Ártatlan vagy – végre megszólaltam. És ahogy kimondtam ezeket a szavakat, realizáltam, hogy egy részem mindent tudott. De nem találkozott a tekintetünk, ahogy kimondtam, lefelé bambultam malmozó ujjaimra. Nem akartam a szemébe nézni, féltem a válaszától, féltem, hogy talán hibáztam.

- Tényleg elhiszed? – kérdezte, hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. Bólintottam, még mindig nem néztem fel az ölemből.

- Rose, nézz rám. – halkan könyörgött. Hosszú ujjával megérintette arcomat, gyengéden felemelte, ezzel kényszerítve, hogy szemébe nézzek. Csillogtam, és gyönyörű zöldek voltak, egyfajta megnyugvás volt bennük. – Igazad van.

Ezt a két szót kifulladtan ejtette ki, mintha egy hatalmas teher esett volna le a válláról. És ebben láttam a megkönnyebbülést. Láthattam a növekvő mosolyában, azonosítani tudtam erdő-zöld szemeiben, halhattam komoly hangjában. Az igazat mondta.

De az az igazság egy hatalmas megkönnyebbüléssel járt, és rengeteg kérdés hozott magával. Miért volt még mindig Harry bebörtönözve erre a szörnyű helyre? Mi történt valójában azokkal a nőkkel? Tudja Harry, hogy ki tette? Tudja Ms.Hellmann, hogy Harry ártatlan?

Az újonnan jött világosság ellepte az elmémet kíváncsisággal, érdeklődésben hagyva mindennel és bármivel az új Harryvel kapcsolatban, az ártatlan Harryvel, aki már hosszú ideje itt van, de én túl vak voltam hozzá, hogy észrevegyem.

Beszélni kezdtem reményteljesen, választ várva a rengeteg kérdésemre. – Azt hiszem, tartozol nekem egy sztorival.

*Harry szemszöge*

Rose apró mosolya a kérésével együtt nyilvánosságra hozta, hogy mennyire is fontos tudnia az igazat. El kellett mondanom neki, hogy mi történt. És el is akartam. Ha valakinek is tudnia kell, hogy ki vagyok valójában, akkor az a valaki Ő.

- Oké – sóhajtottam, mély levegőt vettem, hogy el tudjam mondani neki az egész történetet. Elnyomtam a cigimet és beledobtam a hamutartóba, nem akartam, hogy a nikotin tovább hasson, mint akartam. – Nos, hagyd, hogy azzal kezdjem a dolgokat, hogy elmondjam, nem vagyok szent vagy bármi hasonló. Sosem voltam jó gyerek igazán.

Rose bólintott, egy apró sötét tincs kicsúszott a kontyából, a szemei igézőek voltak.

- Tulajdonképpen, uhm..ez..uhm..nem az első alkalom, hogy a Wickendalen vagyok. – mondtam.

- Mi? – kérdezte – Ezt hogy érted?

- Már voltam itt korábban. Mint mentális beteg, a gyerek osztályon, azt hiszem a második emeleten. Nagyjából tizenkét éves voltam.

Rose meglepettségében szemöldökét ráncolta. – Mit csináltál?

Annak ellenére, hogy tudtam, ez a kérdés elkerülhetetlen lesz, rettegtem megválaszolni. De már elegem volt abból, hogy magamban tartsam, eljött az ideje, hogy beszéljek a horrorról a múltamból.

- Nos, az apám úgy kezelt engem és az anyámat, mint egy adag szart. Vert minket meg minden. Egyik este láttam, ahogy veri az anyámat, fojtogatta, és én kibaszottul féltem, Rose. Mérges is voltam, és azt akartam, hogy érezze azt a fájdalmat, amit az anyám is érzett. Halottnak akartam, jobban utáltam, mint bármi mást. Egyik este ott feküdt a kanapén kiütve, részegen, amíg az anyám dolgozott. Megragadtam egy öngyújtót és néhány gyúlékony dolgot…

- Nem tetted meg. – zilálta, a kezét a szájához kapta.

- Megtettem. – bólintottam – Elcseszett volt, tudom. De élt, csak néhány helyen égett meg. Elmondtam a tűzoltóságnak, hogy miért tettem, amit tettem, így az apámat börtönbe, míg engem a Wickendalere küldtek.

Egy percig vizsgáltam Roset, sokkos állapotban volt, a vonásai meglepettséget, a hangja némaságot mutatott. Pupillái tágak voltak, a teste feszült volt. Félt.. félt tőlem. Általában ilyen helyzetekben vigyorognék az ártatlanságán, egy bizonyos örömöm lenne, hogy fölényben vagyok. De nem most.

- Rose, ez nem olyan.. mármint, megváltoztam, csak egy rémült gyerek voltam, aki nem akarta hogy az apja tovább bántalmazza az anyját és…az isten verje meg,  nem kellett volna elmondanom neked, sajnálom, én..

- Shh, rendben van. – szakított félbe, kezét felemelte, hogy csendre intsen. A kifejezése átment másba, már nem ült félelem arcán.

- Mit gondolsz? – kérdeztem.

Néhány percig tartott, amíg megtalálta a szavakat, sokszor kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de mindig becsukta.

- Nem téged vádollak. – mondta végül.

- Mi? – kérdeztem ugyan olyan zavartan, mint ő.

- Úgy értem, amit tettél az szörnyű, de az is szörnyű, amit az apukád tett veled és az anyukáddal. Felgyújtani őt, nem a legjobb döntés volt. Erőszak vett körül, így agresszív lettél, ami érthető.

Most én lepődtem meg. Vártam a reakcióját, de nem ilyenre számítottam.

- Köszi, hogy ilyen megértő vagy – mondtam.

Egy kicsi és aranyos mosoly jelent meg arcán, de a szemei szánalmat tükröztek. – Mikor szabadultál ki?

- Amíg tizenhat nem lettem. – mondtam neki – És amikor kikerültem innen, nem volt hová mennem. Az anyám félt tőlem, az apám még mindig börtönben volt. Így szereztem egy munkát egy farmon, ahol szénát szedtem, és lószart szedtem. A főnököm egy segg volt, és utált engem, de ennek ellenére magánál tartott. Szörnyű volt, de kerestem vele annyi pénzt, hogy bérelni tudtam egy saját kis lakást. A dolgok tovább folytatódtam, nagyrészt csak dolgoztam és aludtam. Minden este a városközpontban ittam, majd hazavittem egy lányt. Szar élet volt. Aztán pedig találkoztam Vele..

- Kivel? – kérdezte Rose minden szóra figyelve, amit mondtam. Szerettem a kíváncsiságát, minden érdekelte.

- A neve Emily volt. – egy apró mosoly jelent meg arcomon, ahogy visszaemlékeztem a dolgokra. Istenem, Rose, gyönyörű volt. Nagyon kedvelted volna őt. Hosszú szőke haja volt, és neki voltak a legszebb kék szemei, majdnem olyan, mintha álombeli lett volna. A főnököm lánya volt, minden héten lejött a farmra egy kicsit. És egy nap beszélgetni kezdtünk, az életem tökéletes volt azóta. A legédesebb lány volt, akivel valaha is találkoztam, nem is értettem mit csinált egy olyan sráccal, mint én. Kibaszottul elcseszett voltam, még mindig az vagyok, de még így is szeretett engem. Segített elfelejteni a múltamat, és a lehető legjobbat hozta ki belőlem, és tudom, hogy közhelyesen hangzik, de ez az igazság. Mindent szerettem benne, ahogyan minden reggel palacsintát készített engem, ahogyan az mondta, hogy szeret, nem számított hány alkalommal csesztem el. Ő volt a kedvenc személyem a világon.

A szavak, amiket kimondtam fájtak mint a pokol, de valahogy jó érzés volt, hogy kiengedtem őket. Az incidens óta nem beszéltem róla senkinek, és most az emlékek árvízként jöttek elő egyszerre. Az elmém tele lett a szemeinek emlékével, azok az édes szemek, amik rám néztek, mintha ténylegesen jelentettem volna valamit. A tengerparton eltöltött napunkra gondoltam, ami örökké a kedvenc emlékem marad. Emlékszem a nevetésére, amikor próbált engem megtanítani táncolni, az édes csókokra, amiket ajkaimra nyomott, amikor elmondtam neki, már kezdettől fogva mennyire szerettem. De aztán valaki elvette tőlem, ok nélkül meggyilkolta. A pokolba, valószínűleg megerőszakolta Őt. Meg kellett volna védenem őt, keményebben kellett volna próbálkoznom biztonságban tartani, és akkor láthatnám a mosolyát még egyszer, utoljára. Még nem álltam készen egy másik embert szeretni. Mielőtt észrevehettem volna, egy könnycsepp kigördült a szememből, majd még egy és még egy. Basszus, én most sírtam.

- Mindig is szerettem volna találni valaki olyat.. – kezdtem, a remegő hangom elakadt a mondat közepén. – Mindig is szerettem volna találni valaki olyat, mint Ő…és azt hiszem, találtam.

Egyenesen Rosera néztem, ő is rám nézett, szemeit könnycseppek vették körbe. Nem szakította meg a szemkontaktust, ahogy megérintette kezeimet az ágyon, megragadva a sajátjaival. Dörzsölte a kezemet apró kis körökben, elmosolyodtam a könnyekkel telt szemein.

- Ha nem bánod, hogy kérdezek.. Mi történt vele? – kérdezte, hangja lágy és enyhítő volt.

- Ő..uh..Ő egy volt..egy volt az áldozatok közül.

Rose lihegett, kezét szája elé kapta. – Nem – mondta, mintha nem akarná elhinni.

- De. A szülei utáltak engem, az gondolták, hogy egy rossz befolyásoló tényező vagyok, ezért egyből gyanúsítottként vádoltak meg. Egy szar városi ügyvédem volt, aki mindössze annyit tett, hogy bolondságra hivatkozott, amíg az ő családja százakat fizettek a legjobb ügyvédnek. Az összes gyilkosságot összekapcsolták, és engem vádoltak az összes miatt. Így most mindenki azt gondolja, hogy én öltem meg Őt, ami az igazságtól már nem is állhatna távolabb. De akármit is tett az az undorító pöcs, elérem, hogy tízszer szarabbul érezze magát, mint ahogyan Ő érzett. Az istenre esküszöm, minden egyes centi bőrét lehámozom az egész testéről.. – Rose láthatóan összerezzen a szavaimon, összekuporodott a durva szavaim hallatán.

- Sajnálom – sóhajtottam.

- Rendben van – szinte már suttogott – Harry, ez szörnyű. Sajnálom.

- Nem kell bocsánatot kérned, nem a te hibád. – szipogtam letörölve az előbb kigurdult könnyeimet az arcomról. – Csak hiányzik nekem.

*Rose szemszöge*

A szívem fájt, ahogyan a mellkasomban vert, érezve valamit Harry iránt, amit ezelőtt még sosem éreztem.  Egy kicsi göndör-hajú srác gondolata villant át az agyamon, soványabb és rövidebb volt, mint az előttem lévő, könnyek borították orcáját, ahogy az anyukája visított, az apja ordibált. Láttam őt, ahogy félelmében összekuporodik nézve, ahogyan bántalmazzák az édesanyját, mintha egy seneki lett volna.

Láttam a fiú fürtjeit fodrosan a homlokának tapadni, ahogy mellkasa emelkedett majd süllyedt a lélegzetvétel során, a szemében tükröződött a lángoló tűz, a fájdalom hangja kiabált a fülében. Csak rémült volt, elveszett és félénk a darabokra hullott családja miatt.

És végül, amikor megtalálta az egyetlen személyt, aki boldoggá tudta tenni, aki minden rossz emlékét elfeledtette vele, elszakítottál tőle. És még rosszabbá tette a dolgokat, hogy őt ítélték el a lány halála miatt, miközben neki voltak a legnagyobb fájdalmai. Ahogyan magam elé néztem, ugyan azt a fiút láttam, a könnycseppek még mindig ott voltak, ahogy engedte előtörni az emlékeket. És habár talán eltaszít magától, és talán elutasítja a kezdeményezésemet, hogy megvigasztaljam, végül felkeltem, közelebb sétáltam az összetört fiúhoz. Magasabb voltam nála, ahogy álltam, ő pedig még mindig a betegágyon ült.

A tudatalattim hamarabb cselekedett, mint én, nem igazán tudtam mit is teszek, de csináltam. Ott volt egy furcsa érzés a légkörben, egyfajta bizsergés, ami vonzott engem Harryhez. Nem tudtam leírni, de minden bizonnyal ott volt. Egy elsöprő vágyat adott nekem, hogy felemeljem kezeimet, megérintsem őt és megcsókoljam. A tekintetem szemeitől az ajkaira vándorolt, a telt fényes ajkaira. Csak elképzelni tudtam, milyen érzés lenne az ajkait az enyéimen tudni, már csak a gondolat is elgyengítette térdeimet. De az összes erővel, amit összegyűjtöttem, belül megelégedetem a második lehetőséggel. A kezeim gondolkodás nélkül felemelkedtek belecsúszva a göndör hajába. csillogó tekintettel nézett fel rám, fogai közé vette alsó ajkát, de nem húzta el, valójában látszólagosan fogadta a kedves érintésem. Ahogy kezeimmel beletúrtam hajába, közelebb és közelebb sétáltam, amíg feje a hasamnál nem pihent, és nem álltam a lábai közt. Kezeit lassan derekam köré fonta, közelebb húzva magához. Harry kiengedett egy remegő sóhajt, míg kezem tovább mozgott hajában, lágyan simogatva fejét. Másik kezemmel hátát simogattam, próbáltam elérni, hogy kikapcsoljon egy kicsit, vagy legalább enyhíteni a lelkifurdalását.

- Shh, rendben van. Ki foglak juttatni innen, ígérem. – mondtam, és minden szót komolyan gondoltam.

Ha néhány hónappal ezelőtt azt mondtad volna nekem, hogy most itt fogok állni és Harryt ölelni, mint ahogyan most, a karjai a derekam köré fonva, kezemmel a haját babrálva, nem hittem volna el neked. Nevettem volna ezen az elképzelésen, nem rezzentem volna össze a gondolatra. De most, miután megvolt a lehetőségem, hogy megismerjem Őt, nem kívántam többet annál, hogy így maradhassak örökre.

De a Wickendalen nem volt több magánélet, mint néhány értékes pillanat, a faja ajtó kinyílt a szobában, amint elengedtük egymást. Azonnal éreztem Harry melegének hiányát, ahogy Lori belépett a szobába, túlzottan szórakozott volt ahhoz, hogy bármit is gyanítson abból, ami az előbb történt.

- Igen, megtisztítottam az összes vágásod, nem túl mélyek, így nem kell összevarrni, szóval elég jól vagy ahhoz, hogy elmehess. – mondtam, próbáltam csökkenteni a bizonyítékát az előbb történteknek.

Lori csak besétált, nem mondott semmit, megragadta a papírjait az asztaláról, majd odasétált az ágyhoz, ahol Molly feküdt.

- Köszönöm asszonyom – motyogta Harry a mély hangján, miközben arcán egy önelégült mosoly jelent meg. Végignéztem, ahogy felvette az egyenruháját a széles vállaira. Csíntalan pillantása nem szakadt el az enyémtől, ahogy ujjaival begombolta a kék szövetet.

Lori ránk szegezte tekintetét, látva, ahogy Harry mosolyog, én pedig visszamosolyogtam. Szemöldökét felhúzta aggodalmában, tekintetét óvatosan Mollytól ráng emelte, mintha nem akarná észrevehetően közölni, hogy tud valamit. Talán ez sokkal nyilvánvalóbb volt, mint én feltételeztem, egyedül voltunk hagyva, és Lori tudott valamit. A tudása valamiféle rejtély volt, minden bizonnyal rájött, hogy több van köztem és Harry közt szimpla alkalmazott-beteg kapcsolatnál. Nem tudtam, hogy Lori aggódik e vagy sem, szóval én csak kimentettem magunkat. Nem akartam több figyelmet kapni, mint amennyire szükségem volt.

- Később látlak, Rose – mondta Harry, miközben kisétált az ajtón.

- Szia Harry – válaszoltam nézve, ahogy kilép.

Az utolsó beszélgetésünk egyfajta kötést hozott létre köztünk, mint egy kötél, ami mentálisan összekötött minket. Hogy mennyire volt erős az a kötél, nem tudhattam biztosra. De most, tudok róla valamit, amit más nem hinném, hogy tud. És az utolsó nyom, ami megoldódott, Harry sötét rejtélyéből kaptam egy kis darabot, ami a legnagyobb aggódásomat feledésbe utasította. De ezzel a darabbal egy hatalmas horror is jött, mert tudtam, hogy nem Ő ölte meg azokat a nőket.

ÉS most már semmi sem volt, ami megakadályozott volna abban, hogy belé essek.