17.Fejezet

Sziasztok! Megérkezett az új rész, aminek a fordításában ismét egyik ismerősöm/olvasó/ segített. 
Aki meg nem tette meg, az csatlakozzon a blog facebook csoportjához EZEN  linken. 

Psychotic D. xX


Wickendale. Ez egy olyan hely volt, ami tele van kimondatlan titkokkal. Alig mutatja meg a hely önmagát, olyan mint egy kirakós összekevert darabjai. Ezek a megtört emberek otthonnak vagy pokolnak hívják a Wickendale-t attól függően, hogy hogyan akarják látni ezt a helyet. A saját szemeikkel ítélik meg a kellemes intézményt vagy az extra vagány kőlépcsőket. Egyesek azt gondolják, hogy ez egy jól karbantartott épület szép belsővel, de az itt élő emberek gondolatai nem lehetnek rosszabbak, hisz végső soron ez egy elmegyógyintézet.
Nézz végig a hosszú folyósokon és az irodákon, látni fogod, több kegyetlenség történik az épületben, mint amit a dolgozók hagynak kiszivárogni. Régen ez egy gyermek osztály volt, de aztán átépítették. Minden részlegen nővérek szobák és irodák vannak, őrök na meg persze a betegek.
Az intézet távoli sarkában volt Ella Faren. Azon voltak, hogy átköltöztetik egy másik részlegre, mert az Ő betegsége egyre rosszabb lett. Az egyetlen alkalom amikor beszélt egy alkalmazottal durva stílusban, évekkel ezelőtt volt. Az egyetlen dolog amit akart, az egy hinta volt. Kért is tőlünk egy hintát, mert az egyetlen dolog, amit el akart érni, az volt, hogy repüljön. Sikított, sírt kiabált és addig rugdalózott, amíg nem szereltek be neki egy hintát a szobájába, hogy csöndben legyen. És boldog volt. Azóta, amikor esik és a szobájában sötét van, ott ül hátradőlve a hálóingjében, mosolyogva az ő láncos hintájára.
Az épület másik részében tartották Damen Raloffot egy kényszerzubbonyban, amióta emlékszik. Mindig le volt kötve és kanállal etették, senki sem mert vele kapcsolatot létesíteni, mert félig kannibál volt. Végül is így hívták őt. Először az ujjaival kezdte, majd folytatta a karjával, aztán elkezdett más emberekre vadászni, emberi húsra volt szüksége. Olyan rosszul volt, hogy át akartak helyezni a Ward C-be, de valójában jobban volt. Mostanáig.
És ott volt Cynthia. Ő is páciens volt sok évig, mielőtt rejtélyes módon eltűnt. Megölte az apját, igen. Negyvenhét alkalommal szúrta mellkason az apját. Ezért küldték őt ide, azt mondták őrült volt. Azt hitték hidegvérű gyilkos, de azt senki sem vette észre, hogy az apja negyvenhétszer molesztálta őt, ennyiszer szúrta mellkason. Az emberek nem hallgatták meg, hogy miért tette. Ezért volt itt.

Rengeteg különböző gyilkosság pihent a celláikban minden este, mindegyik más történet. Néhányan valójában őrültek, de a többieknek volt okuk a gyilkosságra.Egy kis részük ártatlan. Kénytelen volt őket bent tartani számos alkalmazott és őrök által.
Ezek az alkalmazottak, hogy fent tartsák az épületet, magukban őrültek voltak egy kicsit, habár, mindenki. Mi határozza meg a betegeket, hogy az ő döntésük mellett járjanak el. Hagyták, hogy az őrültségük legyőzze a józan eszüket. Kivéve ez a döntés, habár, a betegek és az alkalmazottak egy nagyon kicsi részben hasonlóak. Valójában, néhányan ezek közül a dolgozók közül "felforgatták" magukat. A sok alkalmazott közül néhányat be kellene zárni a Wickendale-re a többivel együtt, járőrözés nélkül a folyósokra. Mert valaki ezek közül az emberek közül a gyilkos. És senki sem tudta megmondani, hogy ki lesz a következő áldozat.


*Rose szemszöge*

Érzelmi roncs voltam, ahogy kisétáltam Lori irodájából, azt kell hogy mondjam. Harry története szótlanná tett, az elmém elveszett, az egyetlen amire koncentrálni tudtam, azok a rendezetlen fürtjei és a gyönyörű mosolya.De ezúttal, belül a megigézés vagy a csoda érzése belegondolva, Harry szörnyőségével jött, majd rajongásával. És attól féltem, hogy ez milyen hamar fog átalakulni szerelemmé Harry varázslata alatt. De egyszer megtörténik és nem tudom, hogy meddig fogom tudni elviselni azt, hogy Harry be van zárva ennek az épületnek a mocskába és kegyetlenségébe, és nem tudom meddig tudom majd kontrollálni magam, hogy ne csókoljam meg. Amit sajnos nem tudok megtenni, mert nagy valószínűleg elveszíteném a munkámat és az eszem.
De megtudván Harry ártatlanságát, a legnagyobb félelmem eltűnt, habár ez sokkal több aggodalmat okoz. Mivel ha nem Harry ölte meg azokat a nőket, akkor ki tette?
Mielőtt mélyen eltöprenghettem volna a kérdésen, megláttam Kelsey-t a folyosó végén.
- Kelsey! - mondtam rájőve, hogy a napokban nem is beszéltem vele.
- Szia Rose! - üdvözölt egy mosollyal egyre gyorsabb léptekkel. - Mit csinálsz? - folytatta amint utolért engem.
- Harry ártatlan! - kiböktem, meg kellett osztanom valakivel az új információt.
- Honnan tudod? - érdeklődött. El szeretném mondani neki, de úgy éreztem mintha Harry szavainak biztonságban kéne maradniuk, mintha a kötelékünk elszakadna, ha elmondom bárkinek is, amit Ő sebezhetően vallott be nekem. De az én történetem. Plusz valószínűleg azt gondolná rólam, hogy hiszékeny vagyok, még ha úgy mondom el neki Harry bizonyságát mint egy hazugságot.
- Csak tudom. - mindössze ennyi volt a válaszom.
- Rose, ugye tudod, hogy őrültnek tűnsz, igaz?
- Igen - mondtam, tudva, hogy sok időt venne időbe bárkit is meggyőzni az újonnan szerzett információval kapcsolatban - De ez igaz, Kelsey. Te is tudod, hogy kicsit sem olyan, mint a többi beteg. És hallottad, hogy mit csinált ma?
Kelsey bólintott, ezzel jelezve, hogy igen. Lori nagy valószínűséggel azonnal elmondta neki, amikor is Molly-val foglalkozott.
- Igen, elképesztő volt. Jobban segített nekem nyugton tartani őt, mint bármelyik őr. És parányi őrültséget sem mutat.
- A legnagyobb bűnözők nem mutatnak. - mondta, hangja teljesen magabiztos volt.
- Nos, én tudom, hogy senkit sem ölt meg. Teljesen biztos vagyok benne. És ki fogom őt juttatni innen, és megmutatni mindenkinek az igazságot a Wickendale-ről, és te segíteni fogsz nekem.
- Nem, nem fogok - tiltakozott - Rose, legalább addig várj, amíg nem lesz bizonyítékod. De amíg nem találsz valamit, amiben én nem segédkezem, addig tartsd magadban a gondolataidat. Ha Ms.Hellman meghallja, hogy mire készült, nem teszed zsebre, amit tőle kapsz majd. Amúgy is gyanakszik rátok. - mondta Kelsey, a szavai hallatán hideg libabőr futott végig testemen.
- Mire célzol? - kérdeztem aggodalmasan.
Kelsey sóhajtott, fejét vállára hajtotta, végignézett a folyosón. - Gyere velem - utasított, hangja átment suttogásba, ahogy megragadta a karom és behúzott egy közeli takarító szertárba.
- Mit csinálsz? - kérdezte követelve, miközben becsapta maga mögött az ajtót, szembefordult felem és a sok felmosóval és seprűvel.
- Csak hallgass, oké? Nem mondhatod ezt el Ms.Hellmannak és senkinek sem. Ha bárkinek is beszélsz erről, nagy bajba is kerülhetsz miatta, nem tudod, hogy mibe kevered bele magad.  - ünnepélyesen beszélt, sokkal komolyabb volt, mint amilyennek előtte valaha is láttam.
- És miféle bajba, Kelsey? Mert nyilvánvalóan tudsz valamit a Wickendale-ről, Cynthiáról vagy mindkettőről amit én nem, és még mindig nem mondtad el nekem. - mondtam megfelelő hangerővel.
Mély levegőt vett, körbe-körbe nézett a szobában, egyik oldalról a másikra, mintha biztosra akarna menni, hogy senki sincs itt. A szemembe nézett fontolgatva, hogy bízzon-e bennem, vagy sem.
- Rendben, itt az ideje, hogy megtudd. - sóhajtott - De csak ezt mondom el neked, úgyhogy utána ne gyerek kérdések tömkelegével.
Bólintottam, megkönnyebbültem, hogy most végre elmondja nekem az igazságot.
- Hogy őszinte legyek, nem igazán tudom, hogy mi is történik itt velem. Minden amit tudok, hogy Cynthia elmentés Ms.Hellman azt akarja, hogy tartsuk a szánkat ezzel kapcsolatban. Te viszonylag új vagy itt, ezért nem nagyon aggódott az olyan emberek miatt, mint te vagy az őrök. De az emberek, mint én, aki minden nap meglátogatta őt és adatai, felvételei voltak róla, mi voltunk az egyetlenek, akik miatt aggódott. Szóval bejött az irodámba és azt mondta, hogy égessem el az összes anyagomat Cynthiáról és sohase beszéljek róla többet, vagy elveszítem az állásomat. És ezt minden, amit tudok. Ugyanannyira össze vagyok zavarodva, mint te.

Lesokkoltam és kicsit csalódott voltam az információk miatt. Lesokkoltam, mert hallatlan hogy a gondnok nem beszél ilyenekről az alkalmazottakkal, csak hogy kiküszöbölje a problémát, eltüntetteti a bizalmas fájlokat róla, és nem létezővé teszi. És csalódott voltam, reméltem hogy végre megoldódik ez a zavaros rejtély és nem hagy maga után még több kérdést.

- Oké - sóhajtottam - Köszönöm, hogy elmondtad nekem.
- Persze, de nyugtass meg, hogy nem mondod el senkinek. Ne aggódj emiatt, és ne kérdezz. Valami történik és akármi is ez, jobb ha kimaradunk belőle.
Egyetértően bólintottam . - Rendben, kimaradok.
- És ne legyeskedj Harry körül túl sokat. Ms.Hellman valamelyik nap kérdezte tőlem, hogy van-e valami kettőtök közt, gyanakszik.
- Mit mondtál neki? - érdeklődtem.
- Annyit mondtam, hogy nem igazán tudom, és valószínűleg csak biztos akarsz lenni benne, hogy a helyes úton marad, biztosítottam afelől hogy profi vagy és nem tennél olyat sosem, amit nem szabadna.
- Nagyon szépen köszönöm. - megkönnyebbülten sóhajtottam.- És óvatosabb leszek.
- Jó. Ha már itt tartunk, csinálnunk kellene valamit a hétvégén. Elmehetnénk vásárolni, ebédelhetnénk, vagy valami. - javasolta, én nem tudtam mit tenni, így nevetni kezdtem a hirtelen hangulatváltozásán.
- Jól hangzik - mondtam - De elsőnek is, ki kéne mennünk a takarítói szertárból.


Kisétáltam a Wickendale-ről a hűvös téli levegőre, a kabátomat szűken összegomboltam a reszkető testemen. Nem láttam Harry az épületben a beszélgetésünk óta, és azon kaptam magam, hogy hiányzik. Biztosra akartam menni, hogy jól van. Epekedtem, hogy hallhassam mély hangját rezegni mellkasában, látni akartam a mosolyát, ami felkelti a szellemeimet. De sajnos be volt zárva egész nap a cellájába, vagy egy állítólag hasznos elfoglaltságon volt, amit tudtam, hogy utált.

Ő járt a fejemben, miközben a Ms.Hellman és Lori által rám bízott feladatokat végeztem el. De végre vége lett a napnak és hazasétálhattam Jamessel, aztán pedig alhattam. Öt percig álltam a lépcső alján és nem láttam kijönni őt, és eléggé hideg volt. Már azon voltam, hogy feladom a várakozást és hazasétálok nélküle, amikor is a fényszórók megtörték a ködöt a levegőben, és egy fekete kocsi megállt előttem az úton. Irigységgel néztem a járműre, kétségbeesetten kívántam, bárcsak lenne egy ilyenem az olyan időkben, mint most.

A kocsi az út mentén bujkált és a lehető leglassabban közelített felém, majd megállt közvetlen előttem. Pánikhullám futott át a testemen, számos elmélet futott át az agyamon, hogy ki is lehet a kormány mögött. Hamar rájöttem, ugyanis az ablak leereszkedett felfedve James, arcán egy hatalmas vigyorral.
- Szia Rose! - mosolygott túlkiabálva a motor hangját.
- Szia - mondtam, megkönnyebbültem, hogy nem egy szatír volt. - Ez a bátyád kocsija?
- Nem - válaszolta - az enyém..
- Tényleg? - kérdeztem. Nem tudtam, hogy vett volna egy kocsit.
- Igen, ma szereztem be munka után. - mondta, büszkén mosolygott a kocsijára. - Elvigyelek?
- Nem, gyalog megyek.
- Nem nagy ügy, el tudlak vinni. - ajánlotta fel. Néhány ok miatt hezitáltam, bár nem tudtam, hogy miért. - Gyere, dermesztő hideg van.
Végül belementem és az anyósülés felé vettem az irányt, kinyitottam az ajtót és becsúsztam a meleg ülésre
- Köszi.
- Semmiség. - vigyorgott önelégülten.

Szinte sütkérezve ültünk a kocsi melegében a fűtésnek volt köszönhető, élveztem hogy kiléphettem a hideg levegőből. Hallgattam a kavicsok ropogását a kocsi alatt és a szél fütyülését ahogy suhantunk. Kivéve a csendet ami közénk telepedett, mintha nem tudnánk miről beszélgetni. Vicces, ahogy észrevettem a csendet James beszélni kezdett.
- Basszus, azt hittem kifogyott a benzin. - mondta - Nem tudom hogy viszlek így haza. Bánnád, ha megállnánk nálam? Közelebb van, és van otthon egy kanna benzinem.
- Persze - mondtam, habár sajnos ideges lettem. Nem voltam benne biztos, hogy miért.Ő már kétszer volt nálam, így nem kellene vonakodnom, hogy most hozzá megyünk.

Óvatosan figyeltem az utunkat, amíg lefelé haladtunk a földúton, figyeltem a kanyarokat és a fákat amik mellett elhaladtunk, mielőtt megérkeztünk egy téglaházhoz.

- Szép hely - jegyeztem meg, a ház közepes méretű volt gondozott gyeppel és egy fa tornáccal.
- Köszi - mondta kihúzva a kulcsot, amikor is az autó megállt. - Gyere be - mondta, fejével a ház felé biccentett. Kicsatoltam magam és kiszálltam a járműből, a lehullott levelek csörögtem a lábam alatt, ahogy sétáltam. Kitárta előttem a már kinyitott ajtót és nyitva tartotta nekem. Ahogy beléptem és átsétáltam az árkádsoron, egy kényelmes nappaliban találtam magam. Egy kanapé és két szék volt szembe állítva a kő kandallóval, az összes ülőhelyet takaró fedte, amin különböző párnák helyezkedtek el. Elég normális volt és otthonos, ami egy minimális szinten csökkentette az idegességemet.

- Amíg itt vagyunk, akarsz egy kis forró csokit? - kérdezte James.
- Persze - mosolyogtam. Már évek óta nem ittam forrócsokit. James kiment a konyhába, ami közvetlen a nappalival szemben volt, ahol az italok helye is volt. Amíg elment, addig én helyet foglaltam a kanapén. Bögrék és ezüst készlet csörgését hallottam magam elől. Alig ülhettem ott pár percet mielőtt elkezdtem keresni a fürdőt. Felálltam a helyemről és kisétáltam a folyosóra ami a szobából nyílt. A lábaim már a szőnyegen voltak, amikor is észrevettem, hogy még mindig a cipőmben vagyok.

Oh nos, valószínűleg hamarosan távozunk és a cipőim egészen tiszta volt. Egészen végigsétáltam a hosszú folyosón, amikor is észrevettem egy fa ajtót a jobb oldalon. Ez lehet az. Felemeltem a kezeimet, ujjaimat szétnyitottam a kilincset keresve.

- Mit csinálsz? - egy sötét, mély hang kérdezte közvetlen mellőlem. Ijedtemben megugrottam, fejemet a hang irányába fordítottam. Fuh, csak James volt az.
- Sajnálom, megijesztettél. - mosolyogtam - Csak a fürdőszobát kerestem.

Az arckifejezése nem ment ás meleg mosolyba, mint ahogy általában szokott, arca kifejezéstelen volt.

- Nos, ez nem a fürdőszoba - mondta - Ez az egyik vége a folyosónak. - az ajtó és közém állt, minta távol akart volna engem tartani az odabent lévő dologtól.
- Oké - mondtam, az idegességem újra előjött, amikor eliszkoltam a látszólagos fürdőszobától. Becsaptam magam mögött az ajtót és mély levegőt vettem. Ez fura volt. Miért védte annyira azt a valamit, ami abban a szobában volt? Mit rejtegetett?

Semmit, mondtam magamnak. Biztosan csak megint túlreagáltam. Akár mi is volt az ügy, annyi időt töltöttem a fürdőben a hajam megigazításával és a kezem megmosásával, amennyi csak lehetséges volt, és ez sokkal több volt, mint amire szükségem lett volna. És amikor kinyitottam az ajtót, a kíváncsiság felfalt engem. Mi van ha valami ténylegesen van abban a szobában?

Tudom, hogy hülyeség volt, de tudnom kellett. - James? - kiáltottam. Nincs válasz. Még mindig a konyhában volt. És ebben az esetben, nem árt, ha csak veszek egy pillantást. Csak egy gyors pillanatra, hogy megnyugtassam magam. Gyorsan odarohantam az ajtóhoz, hátranéztem a vállam fölött, hogy biztosra menjen, nincs-e ott, hogy szemtanúja legyen a bizalmatlanságomnak. Biztos voltam benne, hogy nincs a látókörömben. Lassan elfordítottam a gombot. Lassan, lassan....majdnem ott....

- Mit gondolsz, mit csinálsz? - James hangja ismét követelő volt, a teste túl közel volt ahhoz, hogy ne érezze, hogy ott van. Alig volt időm, hogy megforduljak, mielőtt is durván a falnak taszított, széles mellkasa az enyémet nyomta. Mi a fasz. - Mondtam, hogy ne menj be oda, Rose.
- Sajnálom - fojtottam el. Bárki is legyen ez az ember, nem James volt. Legalábbis nem az a James, akit én ismertem. Félelemben lapultam, forró lehelete érintette arcomat, próbáltam kiszabadulni szorításából, de minden próbálkozásom hiába való volt. Legyőzött.
- Buta, buta Rose - mondta, fejét rosszallóan rázta - Ez egy jó dolog, hogy gyönyörű vagy.
- James, mit csinálsz? - kérdeztem, a hangom átment félő vinnyogásba.
- Nem egyértelmű? - kérdezte, a megszokott meleg mosolya fenyegetővé vált. - A következő áldozatommá teszlek.

A szemem kiugrott a helyéről, a lélegzetem elakadt. - Nem - suttogtam, nem akartam elhinni. Hátrahajtotta a fejét és hangosan nevetni kezdett, mellkasa vibrált az enyémen ahogy nevetett.
- De, ez igaz. Istenem, Rose, erre a pillanatra vártam már hónapok óta. - mondta, én pedig összerándultam a becenév hallatán. - Csak ide kellett téged hoznom az otthonomba, de elsőnek is elérni, hogy bízz bennem. Tudtam, hogy meg fogom szerezni a bizalmad. Már az első alkalommal szemet vetettem rád, amikor megérkeztél a Wickendale-re. Gyönyörű voltál csodálatosan hosszú hajakkal. - mondta bűbájosan egy hajtincsemet csavargatva ujjai közt. Ajkaim remegtem, a testem teljes egészében reszketett, próbáltam eltolni magamtól, de még mindig ott volt, mintha nem is próbáltam volna meg arrébb lökni. - És milyen bájos bőr. - mondta suttogva. Ujjait lágyan húzta felfelé karomon, a nyakamon, majd az arcomra, míg hüvelyujjával vizslatta orcáimat. Minden ellenállás hiába való volt, a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert, mintha készülne kitörni a mellkasomból. Elfordítottam a fejem, de ujjaival megragadta és ismét magával szembe fordította.

- Ms.Hellman azt mondta, hogy nem voltál a városban, amikor megölték a három nőt. - mondtam, mintha a kijelentésem bármin is változtatna. Könnycseppek ezrei ömlöttek szememből.
Ismét nevetni kezdett ahogy ujjaival letörölte a könnycseppeket.  - Nem meglepő, hogy ezt mondta. Úgy értem, természetes hogy a saját anyám falaz nekem.
A félelem ellenállt a gondolataimnak, kellett egy kis idő, mikor is rájöttem, hogy mit is mondott. Ms.Hellman az anyja volt.
- De elég volt a beszélgetésből gyönyörűm. Szórakozzunk egy kicsit.  - suttogta, állott lehelete megcsapta a nyakamat.

Meg akartam halni.

De sajnos, ebben a pillanatban, Harryre gondoltam. Igaza volt Jamessel kapcsolatban, hallgatnom kellett volna rá. Elvesztette Emily-t emiatt a kegyetlen ember miatt, akit én a barátomnak hittem. És most el fog veszíteni engem. Elképzeltem őt a cellájában, a könnyek hullottak szeméből, ahogy gyászolta, hogy elvesztett még egy embert azok közül, akik törődtek vele. De nem, nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Nem érdemelte ezt. Élnem kellett.

Az újonnan szedett erőm keveredett a félelmemmel, az adrenalin épült bennem, az izmaim azt ordították hogy fussak, amikor is James előszedett egy kést a hátsó zsebéből.

Térdemmel megütöttem ágyékát, és aztán azonnal rálépett lábaival a cipőmre. Hálás voltam, amiért levettem őket. Fájdalmában morgott ahogy lehajolt, ezzel kiszabadítva engem fogásából. Megfordultam és futottam, de James gyorsan visszaszerezte erejét. Üldözni kezdett engem. Felvett egy hatalmas könyvet a nappali közepén heverő asztalról és a fejem hátuljának dobta. Célba ért, éreztem egy nagy puffanást, majd a földre estem. A fejem lüktetett az ütődés miatt. Ha a gólja öntudatlan állapotba rendelt engem, majdnem sikerrel járt. Majdnem.

De én még mindig azt hiszem, a gondolataim tántorogtam, még a testem ott maradt. Odalépett hozzám, szemeivel végigmérte testemet, hogy mozgok e. Egy izmomat sem mertem megmozdítani. Hadd gondolja azt, hogy eszméletlen vagyok. Ezt az előnyömre tudtam használni.

Hmm - motyogta jóváhagyóan. Hallottam elveszni lábnyomait a folyosón, azonnal kinyitottam a szememet, végigmértem a szobát egy segítő fegyvert keresve. Semmit sem találtam, semmit amit használni tudtam volna. Elég hamar hallottam, hogy James visszafelé jön, visszaszerezte akármire is szüksége volt. Gyorsan Rose, gondoltam. De nem volt időm gondolkodni, így megragadtam a legközelebbi tárgyat; egy adag fa volt felhalmozva a kandalló mellett. Megragadtam a tárgyat éppen akkor, amikor James helyes alakja megjelent az ajtóban.
- AHHH - visítottam, a fával akkora erővel vágtam a fejére, amennyivel lehetséges volt. Ahogy találkozott a fejével, James teste a földre esett. Nem pocsékoltam arra az időmet, hogy megnézzem magánál van e vagy nincs, a lábaim az ajtó felé vittem engem. Végigfutottam a füvön a fák közé, futottam és futottam és futottam. Olyan gyorsan futottam amennyire a lábaim engedték. Kiszáguldottam a hideg éjszakába, igyekeztem a lehető legnagyobb távolságot létrehozni köztem és James közt.

Mert tudtam, hogy utána fog jönni, és az esélyem a túlélésre minden lépéssel egyre kevesebb volt.





Ezt a részt nem lehet megjegyzés nélkül hagyni. Hát huhh.. Isteni. Kedvenc részem. Szerintem ez az eddigi legeseménydúsabb fejezet. Várom a véleményeteket.

Psychotic D. xX


FB CSOPORT