2014. november 1., szombat

15.Fejezet


Előre bocsi, ha hiba van benne, nem volt időm átolvasgatni :) 

Psychotic D. xX




Beléptem a Wickendale étkezőjébe, jóval több gondolat kavargott a fejemben, mint általában, ami eléggé zavaró volt, és főként Harryn és Jamesen agyaltam. A James töltött idő tökéletes volt, mint ahogyan a csókunk is, szóval miért is Harry arca jelent meg előttem, amikor az ajkaink találkoztak? Miért nem tudtam úgy eltölteni az időt Jamessel, hogy egy kicsit se gondoljak rá? Ezek a kérdések örvényként árasztották el az elmém, és egyet sem tudtam kiragadni a forgószélből. Egyfajta belső csata zajlott bennem, az egyik oldalam a jót akarta, amíg a másik oldalam vágyott arra, hogy az ördög mellé álljon.
És a tény, hogy figyelembe vettem a második lehetőséget, megrémisztett engem, eléggé. De Harry megragadta a lényeget, ami mutatott némi logikát és morált, amivel egyszer rendelkeztem, és elzártam mélyen az elmémben. Olyan volt, mint egy fertőzés, az egész elmémet ellepi, és nem lehet kiűzni.
Beszélnek az ördögök, ott volt, ahogy besétáltam a hatalmas étkezőbe. Már ott ült az asztalunknál, a sötét haja kócos volt, göndör tincseit hátratolta felfedve lélegzetelállító vonásait, meggy-piros ajkai körülöleltek egy fogyóban lévő cigarettát.
- Korán itt vagy – üdvözöltem majd helyet foglaltam mellette.
- Ja, hamarabb el lettünk engedve arról a szaros terápiáról, mint általában, mert Janise összeomlott és megpróbált megfojtani egy őrt. Elég vicces volt, ami azt illeti. – önelégülten elvigyorodott, majd kifújta a cigi füstöt a levegőbe.
- Mindenki jól van? – kérdeztem.
- Igen, sajnos. Ez túl rossz gondolat, látni szerettem volna némi akciót a változatosság kedvéért.
Megforgattam szemeimet, és akaratlanul is elvigyorodtam cinikus humorán. Tudat alatt körbenéztem a teremben, hogy hiányzik-e bármelyik őr is a Harry által mesélt incidens miatt, de az őrök szétszórva voltak a hatalmas étkezőben, úgy tűnt minden rendben van. Beleértve Jamest, akinek tekintete találkozott enyémmel, amikor bambulásomat felé irányítottam. Egy imádnivaló mosolyt küldött felém, amit viszonoztam integetve neki, mielőtt figyelmemet ismét Harrynek szenteltem. A tekintete kettőnk közt cikázott, már majdnem humoros arckifejezést rajzoltak vonásai.
- Te tudod, Rose, tudom, hogy nem tudom megszabni, hogy kivel töltsd a szabadidőd, de megtennéd, hogy nem nézel előttem csillogó szemekkel arra a személyre, akit megvetek?
- Megvetsz? Ez egy kissé erős kifejezés, nem gondolod?
Harry csak vállat vont, még mindig ingerelt volt.
- Már tudod, hogy James ártatlan. Ha nem ölt meg senkit sem, akkor miért utálod őt ennyire?
- Csak utálom – mondta egyszerűen, hátradőlt a székében kivéve a cigit a szájából, majd kis körökben kifújta a füstöt. – Szóval ti srácok, elmentetek tegnap a vásárra, igaz?
- Igen – mondtam aggódva, féltem az előttünk álló beszélgetéstől. Bűntudat nyilallt belém, ahogy eszembe jutott a csókom Jamessel, de azonnal kivertem a fejemből. Azt csókolok meg akit csak akarok, nem függhetek Harrytől.
- Milyen volt? – kérdezte, próbált hétköznapinak hangzani.
- Jó – válaszoltam egyszerűen.
- Rose, elmondhatod nekem. Csak próbálok beszélgetni.  – mondta, majd ismét megvonta vállát. Próbált közömbösen viselkedni a beszélgetésünk nagy részén, de tudtam, hogy tudni akarja.
Sóhajtottam, realizáltam, hogy nem volt semmi veszély abban, hogyha elmondom neki a részleteket a ’randinkról’. A csókról is kéne beszélnem neki? Rettegtem a reakciójától, de valamiért úgy éreztem, tudnia kellene. És egy részem akarta, hogy tudja.
Ez talán hülyén hangzik, de a James és az én kapcsolatom volt az egyetlen, ami most Harryt érdekelte. Könnyen sebezhető és idegessé tudott engem tenni, akár csak ujjbegyeinek érintésével, vagy csak érdes hangjának suttogásával. De nem volt semmim, amivel visszavághattam volna. Kivéve ezt. Ezzel a James dologgal, akármi is volt, ez volt az egyetlen titkos fegyverem, amivel felhúzhattam Harryt. És a gondolat, hogy állkapcsa megfeszül, ahogy összeszorítja azt, és ahogy izmai megfeszülnek sima bőre alatt, több volt, mint vonzó. Ez egy kicsit önző volt, tudom, de ez van.
- Nos, tököt faragtunk. – kezdtem.
- Mulatságos – horkant fel, hangszíne játékos volt.
- Fogd be – vigyorogtam – Elmentünk az óriáskerékhez, és mi.. uhh.. csókolóztunk. – mondtam, a szavakat nehezebb volt kimondani, mint kellett volna. Felnéztem Harryre, hogy láthassam a kívánságom több mint biztosított volt, a teste megfeszült, szemei egy árnyalattal sötétebbé váltak.
- Oh – ez volt minden, amit mondott. Tudtam, hogy mélyen Harryben még volt egy olyan gondolat, hogy James a gyilkos, még akkor is, hogy semmi sem támasztotta alá ennek valósságát. Ez a gyanú volt a fő oka annak, amiért nem akarta, hogy Jamessel legyek, de volt még ott valami más is, amit nem tudtam megfejteni. Ha nem ismerném ennyire, azt mondanám, hogy….féltékeny.
- Nem történt bármi más? – kérdezte.
Megráztam a fejem. – Nem, még mentünk néhány kört, majd hazavitt engem.
Harry csak bólintott, azok az apró vonalak még mindig ott húzódtak szemöldökei közt. Harry nem élt a lehetőséggel, hogy folytassa a beszélgetésünket, én meg nem tudtam, mi mást mondhatnék. Csöndben maradtunk. Az egyetlen zaj, ami hallatszott, a többi beteg volt, a legtisztábban a tőlünk pár asztalra lévő nő volt, aki hangosan ezt ismételgette: Ki kell jutnom, ki kell jutnom, ki kell jutnom.
Nem igazán foglalkoztam tovább a kitörésével, más betegek is voltak ilyenek. Próbáltam felhozni egy új témát.
- Amúgy, találtál bármi mást a Cynthia-valószínűleg-egy-kísérleti-tesztalany dologgal kapcsolatban? – kérdeztem.
Megrázta a fejét. – Nem, nem igazán. Még nem kutakodtam utána , az igazat megvallva. Mi van veled?
- Én sem – mondtam – Nem igazán tudom, hol kéne kezdeni.
A nő egyre hangosabban és gyorsabban kezdett el beszélni mostanra – Ki kell jutnom innen!
Mostanra Harry is felfigyelt a nőre, gyanakodva nézett rá. – Minden rendben van vele? - érdeklődött. És végszóra felállt a nő.
- Ki kell jutnom innen! – visította, mindenki figyelme rá irányult. – El kell mennem! Engedjenek ki! – a hangja rekedt volt, félelemmel teli, ahogy kezeit ökölbe szorította. Harry előredőlt és várt, vagy azért hogy segítsen, vagy azért hogy nézze a történteket, nem tudtam megmondani melyik.
A meggyötört külsejű nő megragadta a széket, amin ült, és oldalra dobta, mindenkit ugrásra késztetve ezzel maga körül. – ENGEDJENEK KI! – sikoltotta, ökölbe szorított kézzel ütötte az asztalt. – NEM BÍROM TOVÁBB!
Észrevettem, hogy a másik kezében volt valami, de nem tudtam mi az. – ENGEDJENEK KI – ismét visított, leverte az ételes tálcáját az asztalról.
- Be kéne nyugtatózni, valakit bántani fog. – mondtam, vonakodva felálltam a székemről, s felé siettem. Haja gubancokban lógott, sötétszürke szemeivel rám nézett, amitől ideges lettem. Kisebb-nagyobb sikerrel a földre szorítottam, de erősen rángatózott.
- Valaki segítsen! – követeltem túlkiabálva sikítását, hívva egy őrt, aki meghallotta. De meglepetésemre Harry volt az első, aki mellettem termett, megragadta a nő kezét, és háta mögé fogta, mielőtt még reagálni tudott volna. Csapkodott és vergődött szorításában, de túl erős volt.
Azonnal belenyúltam a táskámba, s kivettem a tele lévő tűt, amit mindig magamnál hordok, bár sosem használom. Még Harry erős szorításában is túlságosan mozgott ahhoz, hogy biztonságosan bele tudjam fecskendezni a nyugtatót, még szükségem volt rá. Nagyon hálás voltam, amikor megjelent James egy őrrel, akinek a nevére nem emlékeztem, felénk rohant, hogy segítsen ebben a szituációban.
- Menj el, megoldjuk. – mondta az ismeretlen őr Harrynek nyaggatva, mintha egy kisgyerek lenne, aki olyat csinált, amit nem kellett volna. Még így sem voltunk elegen, hogy leszedáljuk a beteget, de azt hiszem mindenki azzal volt elfoglalva, hogy Harry nem volt túl nyugodt.
Csillogós tekintete találkozott az enyémmel, s egy rövid pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyunk és milyen veszélyes szituációban, teljesen elnyelt smaragd tekintete. Olyan volt, mintha engedélyt kért volna tekintetével, mintha érdeklődött volna, hogy elmehet-e szerintem is. Bólintottam, tudtam, hogy az őrök megbíróznak vele.
- Harry, megoldjuk. – ismételte az őr. Harry tette, amint mondta, elengedte a nő kezét a szorításából, így az őrök át tudták venni. De még mielőtt James és az őrök megragadhatták volna vonagló testét, a nő felfedte a kezében szorongatott ismeretlen tárgyat. Kiszabadult és megfordult, miközben az őrök próbálták elkapni a kezét és visszaszerezni Harry előző kontrollját (itta arra céloz, hogy Harry kontrollálta a nőt). Elsőként a nő felemelte a kezét, és kiabált. – ENGEDJENEK KI! – És aztán megláttam, mit is szorongatott a kezében; egy hatalmas, rozsdás szeget. Egy gyors mozdulattal Harry mellkasába szúrta, ahogy felé fordult, áthúzta a bőrén, a sárgásbarna szín keveredett Harry sötétpiros vérével. Elállt a lélegzetem, Harry arca eltorzult a fájdalomtól, amíg az őrök végre megragadták a nő kezét. James kitépte a kezéből a szöget, amit csíkokban vér borított, és lelökte a fegyvert. Nem számított mennyire is Harrynek akartam segíteni, tudtam, azzal kell foglalkoznom, aki Harry sérülését okozta.
Mindketten megragadták a kezét, úgy ahogyan korábban Harry tette, nem engedték, hogy kiszabaduljon az erős szorításból. Akármennyire is elég volt neki, a nyakába szúrtam a tűt, a nyugtató szétáramlott a vérében, azonnal lenyugtatta őt. Lelassult a légzése, összerogyott James karjaiban. – Rendben, vigyétek Lorihoz. – utasítottam olyan nyugodtan, amennyire csak lehetséges volt.
Mind a ketten bólintottak, de James ottmaradt egy pillanatra, és tekintetünk találkozott. – Rendben vagy? – kérdezte.
- Igen – mondtam, csak egy kicsit megráztak a történtek. Bólintott, majd elindultak a nővel, és bevitték Lori irodájába. Ezután már a teljes figyelmemet Harrynek szenteltem. A kezei a vérző mellkasán voltak, de nem tűnt túl komoly sérülésnek.
- Jól vagy? – kérdeztem, majd leellenőriztem a sebét.
- Igen, jól vagyok. – válaszolt, rekedtes hangja nem mutatott se félelmet, se fájdalmat. Nagyon erős volt, nem csak fizikálisan, mentálisan is. Ő volt az első, aki egy pillanat alatt mellettem termett, de az intenzív esemény hatására, ami az imént történt, nyugodt maradt és tudta mit kell tenni. Elképesztő volt.
- Gyerünk – sóhajtottam – Tisztítsuk ki a sebed. – kezemet hátán pihentettem, felsegítettem, s a nővéri szobába vittem, nem túl messze követve Jamest és a másik két névtelent. Reméltem, hogy nem történik semmi egyéb hasonló a büfében, és ha történt volna, reméltem, hogy bent maradt őrök tudják kezelni.

Néhány perc alatt megérkeztünk a mini kórházba, Lori arckifejezése meglepett volt, ahogy mind az öten beléptünk.
- Mi történt? – kérdezte aggódva, s felállt az asztalától.
- Volt egy kis…incidens. – válaszoltam. Lori folytatta a kérdezgetést a beteg kitörésével kapcsolatban, feljegyzett minden részletet, amit tudott.
A két őr segített Lorinak az ágyra fektetni a beteget, ami a szoba végében volt, majd visszamentem az ebédlőbe.
- A gyógyszer valószínűleg nyugton tartja, amíg vissza nem jövök. Meg kell címeznem Ms.Hellmant és a pszichiátriát emiatt, tudnál vigyázni Harryre?
Tekintetemet a mögöttem álló magas alakjára emeltem, a mellkasa még mindig szabadon volt. – Persze, vigyázok rá. – bólintottam. Lori megköszönte, majd elhagyta a szobát, egyedül hagyva Harryt és engem, leszámítva az öntudatlan Mollyt, aki az ágyon feküdt.
- Ülj le nyugodtan. – mondtam a mellettünk lévő ágyra mutatva. Helyet foglalt az ágy szélén, kihúztam Lori íróasztala mögül a széket, s leültem vele szembe.
- Le kellene uhm.. húznod a …igen.. – mondtam a kék pulóverére mutatva. Telt ajkait mosolyra húzta, ahogy hosszú ujjaival elkezdte eltávolítani magáról az egyenruháját. Oh basszus.
Szembefordultam a fiókokkal, előszedtem az agyagokat, hogy letisztítsam a sebét, nem kellett volna néznem, ahogy felcsúsztatja a szövetet a felsőtestén, nem viseltem volna el. Megragadtam az anyagot, a fertőtlenítőt és a törlőkendőt, és bármi mást, ami segíthetett elkerülni, hogy néznem kelljen az angyali testét.
De tudtam, hogy figyelmen kívül kell hagynom a tökéletes testét, nem számított, milyen hatással volt rám. Amikor ismét szembefordultam vele ziháltam az anyag hiánya miatt, ami mindig a testét fedte, a pulóvere a csuklóján lógott, ezzel felsőtestét fedetlenül hagyva. A vágás a mellkasán egy kicsit elvonta tekintetem ínycsiklandó testéről. Kulcscsontja kiemelkedett sima bőre alól, és az alatt volt erős, széles mellkasa. Kockáinak tökéletes tónusa volt, a kitüremkedő izmai és hosszú törzse tökéletes volt. És talán a kedvenc vonásom a mély V-vonala volt, ami csípőjétől indult és elveszett ruhájában. Ha ez nem lett volna elég, hogy elgyengítsenek, a vállai és kezei olyanok voltak, mint az angyaloké, feszes izmai hullámoztak bőre alatt. Majdnem isten-szerű volt.
Megköszörültem a torkomat, hogy kizökkentsem magam a kéjsóvárból, ami kezdett előjönni. Elé sétáltam, majd közvetlen előtte foglaltam helyet, magam mellé helyeztem a szükséges dolgokat. Harry önelégült vigyorral nézett engem, észrevette, hogy bámulom.
- Rendben van, kitisztítom a sebedet. – informáltam, próbáltam profinak maradni, amennyire csak lehetett.  – Lehet, hogy egy kicsit csípni fog.
Öntöttem egy kis fertőtlenítőt az anyagra, majd a véres bőréhez érintettem. Éles levegőt vett és összerezzent, szorosan lehunyta szemeit.
- Sajnálom, bocsi, tudom, hogy csíp, csak várj néhány pillanatot.
Bólintott, majd lassan kinyitotta szemeit, sóhajtott, ahogy lassan elmúlt a fájdalom.  – Szükségem van egy cigire – mondta, belenyúlt a pulóverébe, majd kihúzta a tárgyat. Őszintén nem tudtam, hogy miért volt megengedve a betegeknek és az alkalmazottaknak, hogy az épületben dohányozzanak, a szag taszított engem. Az anyagot a sebe köré helyeztem, éreztem, ahogy mellkasa fel-le jár érintésem alatt, amíg meggyújtotta cigarettáját.
- Elképesztő volt, amit csináltál. – mondta Harry, célozva rám és az őrökre.
- Én? – kérdeztem – Semmiség volt. De köszi.
- Nem, tényleg. Nem ijedtél meg és nagyon jól kezelted a helyzetet. Jobban, mint ahogy James tette, cica (pussy *--* )
- Hééé! – tiltakoztam, megütöttem a karját, míg ő kuncogott – Segített…végül.
- Azt hiszem – Harry vállat vont, gödröcskés mosoly ült ki arcára – De őszintén, elképesztő volt.
Felnéztem mellkasáról, hogy találkozhassak csillogó tekintetével, amik rajongásban táncoltak. Rávigyorogtam, éreztem, hogy a pír ismét elönti arcomat. Lenéztem és folytattam a sebének megtisztítását, próbáltam nem a gyönyörű szemeire figyelni.
- Te is elképesztő voltál – mondtam neki – Nem tudom hány sorozatgyilkos segített volna úgy, mint te. – félig viccelődtem.
- Ja – mondta Harry, lenézett a sérült mellkasára, hogy megnézze mit csináltam. – Ezzel kapcsolatban…már több mint egy hónapja, Rose.
Tekintetem felkaptam övéhez, kíváncsian ráncoltam szemöldököm. – Mi?
- Úgy értem, hogy telik az idő. Már elég jól ismersz engem, mi a véleményed? – kérdezte, a szája sarka felugrott, ezzel egy mosolyt képezve. Ez volt az, amire legjobban emlékeztem a beszélgetéseinkből, amik hetekkel ezelőttinek tűntek. Megkérdezte tőlem, hogy bűnösnek találom-e vagy sem, adott nekem egy hónapot, hogy végleges döntést hozzak. És most jött el az idő.
Tisztában voltam vele, hogy Harry hazudhatott, már egyszer elmondtam neki, hogy szerintem ő volt, de néhány ok miatt tudtam, hogy nem lehetett. Úgy éreztem, azt akarja, hogy valaki tudja az igazat.
A nyilvánvaló választás az volt, hogy bűnös. Egy mentális intézetben van őrültség miatt, az isten szelemére. Az esküdtszéki tagok is bűnösnek találták, és bölcs döntés volt bízni bennük. Gondtalan volt és nyugodt mindennel, ami történt, mintha ismerte volna az összes intézetet, és működésüket. Intelligens volt és volt egy sötét oldala, ami elhitette veled, hogy nem jó ember. Elhitték róla, hogy bűnös, hogy képes gyilkolni.
De én többet láttam benne ennél. Láttam a csillogást a szemében, amikor beszélt, láttam a gödröcskéit, amikor nevetett, láttam a gondolkodást és az aggodalmat a kifejezésében, mikor megmentett engem Normantól, és amikor segített nekem Mollyval. Nem volt őrült, legalábbis nem sablonos módon.
Végignéztem vonásain, ahogy összeraktam végleges döntésemet. Mindig is távoltartottam magam attól a véleménytől, hogy ártatlan, és a bíróságnak igaza van.
De itt ülve, nézve a kócos fürtjeit, a rózsaszínes durva ajkai, és a fényes smaragd szemei, amik ragyogtak, mint a tekert lángok. Láttam a szokásosan szájában lógó cigarettát, a kacsázó füstöt, ami leheletével együtt kis körökben távozott. Láttam a szokásos hatalmat, szemeiben látható volt egy bizonyos tudás és bölcsesség, túlságosan nagyszerű volt valakinek, mint ő, hogy a tenyerében tartsa ezeket. Sötét volt, igen, ahogy megfélemlítő is. Még a legrosszabb indulatú betegeket is megfélemlítette, manipulatívnak és ijesztőnek tűnt. Talán Harrynek mindene megvolt ezekből a dolgokból, egy veszélyes kombináció.

De Ő nem gyilkos.

- Ártatlan vagy – végre megszólaltam. És ahogy kimondtam ezeket a szavakat, realizáltam, hogy egy részem mindent tudott.


2014. október 24., péntek

14.Fejezet

Elérkezett a már várva-várt fejezet. Bocsi a hosszadalmas késésért. Így, a Steal My Girl videó klipp alkalmából még 'hangulata' is van :D Köszönöm a kitartást, és a majdnem 14.000 oldallátogatást. 
Kellemes olvasást :*
Psychotic D. xX




A baljós érzés hosszas volt az októberi levegőben, a hőmérséklet lecsökkent a téli időszámítás miatt. Összegömbölyödve a paplanom alatt olvastam majdnem egy félórával korábban, és kétségbeesetten azt kívántam, hogy másszak vissza az ágyamba. De megígértem Jamesnek, hogy ma elkísérem őt a vásárba, és késze kell lennem.
Ez a Halloween Fesztivál volt, ami minden évben visszatér. A programok általában a jelmez verseny, tökfaragás, halloweeni túrák, kísértetjárta erdő, és ilyenfajta dolgok. Általában találok egy elragadó örömöt az ilyenfajta fesztiválokban, figyelembe véve, hogy Október volt a kedvenc hónapom. A születésnapom és a Halloween mellett, a színes levelekkel díszített fák, és a tökéletes pulóveres időjárás mellett, az éjszakai tábortüzek illata csodálatossá teszik az évszakot.
De ebben az évben a Halloween kevésbé volt fontos, mint általában szokott lenni, az életem több horrort tartalmazott, mint a kísértetjárta házak. De úgy is fel tudtam fogni, mint egy szép szünetet, így megpróbáltam. Jó buli lehet.
Próbáltam az összes pozitív dologra gondolni, remélve hogy lesz egy kis izgalom. De a gondolataim teljesen máshol jártak. Harryre gondoltam.
Ismerni azokat a csábító dolgokat benne, olyan mintha egyre szorosabb és szorosabb kötelék alakulni ki köztünk. És a reakciójára gondolva, amit az általam adott csokoládé váltott ki, megmelengette a szívemet a földöntúli mosolya és a ragályos nevetése. Megölelt engem, szorosan tartott, és én sem tűntem úgy, mint aki ki akarnak szabadulni a karjai közül, az öleléséből. Tudtam, hogy mit tesz velem, és azt hiszem, Harry is tudta. Ez talán egy véletlen baleset volt, vagy talán szándékos. De volt ott valami.
Sóvárogtam utána, nyilvánvalóan a kezdetektől fogva. A tökéletesen hatalmas kezei, a mogorva ajkai, az isteni vonásai, nem beszélve a mély reszelésről a sexy hangjában, ez lehetetlenné tette. Különösen, amikor buja megjegyzéseket tesz, előhívva a pírt az arcaimra úja és újra.
De ez nem volt minden. Intelligens volt, jóval, mint bármelyik beteg vagy nővér. Sosem szökött el az őröktől, mintha cinikus bölcsességgel rendelkezne, ami engedélyezi neki azt a tudást, ami már szinte nem biztonságos másokra nézve. Elég magabiztos volt, ami követelte a figyelmet és az alázatosságot másoktól, anélkül hogy beképzeltté vagy arrogánssá válna.
Ellenkezőleg a sötét oldalát tekintve, ott volt egy bizonyos varázs, hasonlóan a gödröcskés mosolyával, ami felkavart bennem valamit, ami több volt, mint a szexuális fantáziálások. Elragadóan bájos tud lenni, az iránta érzett szeretetem minden pillanatban egyre csak nő.
De ezen gondolkodni olyan volt, mint egy tüske az agyamban. Tett valamit James, mert jobban fél tőle, mint ezelőtt.  Én szerencsés vagyok, hogy megismerhettem a kedvesebb oldalát, de persze ott volt a másik oldala, ami sokkal dominánsabb volt. Az oldal, ami több sötétséget és több rosszindulatúságot rajzolt neki, ami miatt féltek tőle az emberek. Ez az oldal és az intelligens oldal csak elhitette velem, hogy Ő a gyilkos. És nem csak a gyilkosság, ami miatt az intézetbe került, hanem a szerencsétlen nők miatt, akiket megnyúztak, majd bezárták őket a Wichendale alaksorába.
Ha nem James volt az, akkor ki más? Thomas? Brain? Talán Kelsey? Lori?
Egyik opció sem tűnt ésszerűnek, de bármi lehetséges volt ebben a helyzetben. Harry jelentette a baj lényegét, és bűnösnek találta őt a bíró is és az esküdtszék, mint egy súlyos bűncselekmény elkövetőjét. De most újra átgondolva ezt az egészet, volt egy kétségem ezzel az opcióval kapcsolatban. Nem tudom, hogy hogyan és miért, de volt. Mert ha tényleg elhiszem, hogy Harry a bűnös, akkor miért maradtam? Miért ültem vele szívesen két órán keresztül, ha azt gondoltam, hogy Ő a hidegvérű gyilkos? Ha kétségtelenül elhittem volna, hogy Ő nyúzta meg azt a három nőt, nem folytattam volna vele a társast és a kártyázást, amiket mindig elhagytunk az intézményről való beszélgetések miatt. ÉS láttam, hogy hogyan néztek rám a őrök. Elítélték a szeretetemet Harry felé, tudni, hogy rossz volt nekem, hogy olyan valakivel társalogtam és nevettem, mint Ő. De mindig visszamentem hozzá gondtalanul.  Mert volt ott valami, ami visszahúzott hozzá.
Mielőtt megfejthettem volna, ami pontosan volt, kopogás hallatszott a lakásom fa ajtaján. Megráztam a fejem, hogy elnyomjam az előző gondolataimat kinyitva az ajtót, hogy felfedje a személyt, aki kikapcsolta a dolgokat az agyamban.
- James! – üdvözöltem, ahogyan egy meleg ölelésbe húzott.
- Szia Rose – válaszolt egy hatalmas vigyorral az arcán. – Kész vagy?
- Ja – bólintottam – Csak felveszem a táskám, gyere be, ha szeretnél.
Ahogy belépett bementem a vacak lakásom hálószobájába. Mivel James látóhatáron kívül volt, odaszaladtam a tükörhöz, megigazítottam a hajam, olyan gyorsan amennyire csak lehetséges volt. James mindig korábban érkezett, ezért sosem volt elég időm arra, hogy a legcsinosabb oldalamat varázsoljam elő, ami nem volt túl sok. De nem úgy nézett ki, mint akit érdekelne a külső, nagyon reálisnak tűnt. Vonzóan szerettem volna kinézni.
Amint kihoztam a legtöbbet a hajamból, maradt 60 másodpercem, megragadtam a táskám és visszarohantam a szobába, ahol James türelmesen ült a kanapén.
- Bocsi, most már megvagyok – mondtam neki, ahogy lassan az ajtó felé vettem az irányt, hogy minél kevesebb ideig lássa a koszos és rendetlen lakásomat.
- Semmi gond, én érkeztem korábban. – mondta kinyitva nekem az ajtót, majd engem követve kilpve rajta.


Alig tizenöt perc alatt érkeztünk meg a Halloweeni vásárra, kerestünk egy parkoló helyet és James megvette a jegyeinket. Ezalatt megkaptam James kabátját, hogy enyhítsük a hidegrázást, amit a hűvös szél okozott. Megfogta a kezem, ahogy behaladtunk a bejáraton, összekulcsoltuk ujjainkat, miközben a fűben sétáltunk. Narancssárga és lila fény világította meg a terület nagy részét, amit különféle asztalok vettek körbe. Fiatal lányok ágaskodtak a narancssárga pudli szoknyájukba és tini fiúk ellenszenvesen röhögtek egymáson. Nasi bárok és frissítő standok voltak mindenhol, amik tökéletes fesztivál hangulatot csináltak.
- Nos, mit akarsz csinálni elsőnek? – kérdezte James sima hangon, ahogy elsétáltunk az óriáskerék mellett. A szememet végigfuttattam a tucatnyi felsorakoztatott látnivalón, keresvén valamit, ami megfelel nekünk. Semmi sem tűnt túlzottan érdekesnek számomra, amíg a szemem meg nem akadt a legunalmasabb választáson.
- Mit szólsz a tökfaragáshoz?
James egy kötekedő pillantást lövellt felém, jelezve, hogy választhattam volna valami izgalmasabbat vagy szórakoztatóbbat is. De aztán bólintott, elfogadva a választásomat.
- A tökfaragás jó lesz.
Egyenesen az asztalhoz sétáltunk, ami mögött egy narancssárga mellényt viselő nő állt, sápadt volt a bőre, és világos haja lófarokba volt kötve.
- Sziasztok – üdvözölt minket-
- Szia – válaszolta James, miközben egy halvány mosolyt küldtem a nő felé.
- Üdvözöllek titeket a faragó állomáson. Csak válasszatok egy tököt, bármelyiket, és aztán kezdjetek el faragni. Van egy dizájn könyvünk, ha némi instrukcióra van szükségetek. Biztosítsátok, hogy egyik faragó eszközt se vigyétek el, és szedjétek ki a szemetet a tökötök belsejéből. – mondta.
- Köszönjük – James bólintott, majd a nő átment a másik oldalra és eltakarította az előző vendégek után a szemetet.
James és én voltunk jelenleg az egyetlenek itt, ez a tevékenység nem tűnt túl népszerűnek. – Mit kéne csinálnom? – kérdezte James.
- Passz, próbálkozz valami egyszerűvel, mint egy sima arc, vagy egy denevér.
- Miért? – kérdezte, megbántottnak tűnt – Nem hiszed, hogy meg tudok csinálni valami kihívóbbat is?
- Passz – mondtam kifaragva egy mosolyt – Nem igazán úgy ismertelek meg, mint valami művészt.
- Rose, te kételkedsz a tehetségemben? Történetesen egy extrém tehetséges tökfaragó vagyok.
- Oh, tényleg? – vontam felelősségre.
- Mm hmm. Megmutatom neked – mondta, megragadva jack-o’-lantern dizájn könyvét és lapozgatni kezdett az oldalak közt. – Ah ha! – kiáltott fel hirtelen – Ezt fogom kifaragni.
Megmutatta nekem az oldalt, amin egy kobold feje volt túlbonyolított formában lerajzolva. Lerajzolni is egyszerű volt, nem hogy faragni.
- Oké, én is csinálok egyet – mondtam.
James úgy tett, mintha lesokkolták volna a szavaim. – Ez egy kihívás?
- Talán – vigyorogtam.
- Akkor, azt fogjuk nézni, hogy ki tud kifaragni egy jobb koboldot? – mondta.
- Eltaláltad – válaszoltam, majd elkezdtük csinálni. A tök tetején kezdtük el faragni, ami mindkettőnknek ment, de aztán jött a retteget belseje a töknek, amit ki kellett szednünk. Utáltam ezt a részét, mindig is nyálkásnak gondoltam. 
- Ez az izé undorító – kommentáltam.
- Miért értesz, az ’izé’ alatt? – kérdezte. Felé fordultam, de mielőtt meg tudtam volna neki mutatni egy darabkát a narancssárga nyálkás anyagból, egy felém repült, majd a sötét hajamon landolt.
- Héé – kiáltottam, leszedtem magamról a tökdarabot és hozzávágtam. Kuncogott, leszedte magáról majd visszatértünk a faragáshoz. De egymás összemaszatolása nem maradt abba, mert, ahogy tovább faragtuk a tököt, a belőle kijövő cuccot egymás kezére kentük, igyekezvén elrontani a másik alkotását. James megnevetetett engem, és úgy tűnt, hogy a stressz kiszállt az életemből, amikor vele voltam. Különösen az olyan pillanatokban, mint most, amikor ugratott engem, vagy amikor velem nevetett jelentéktelen dolgokon.
- Kész – mondta, majd egyet hátra lépett, hogy megcsodálja a művét.
- Én is, csak még van egy kicsi hátra – mondtam koncentrálva miközben még egy vonalat faragtam a tökre. – Oké, most már kész vagyok. Mutassuk meg egymásnak háromra. – javasoltam, amíg leültem egy faragószékre.
- Oké, készen állsz? – érdeklődött James, egy édes vigyort formálva ajkaival.
Válaszul bólintottam neki, mindketten felkészültünk.
- Egy…..kettő….három.. – mindketten a másik felé fordítottuk a könnyű gyümölcsöt, hogy szemügyre vehessük őket. Amint meglátta az enyémet, és én az övét, mindketten nevetésbe törtünk ki.
Mindkét tök borzalmas volt, nem néztek ki többnek, mint bár rangom görbe vonal, és ahol a szájnak kellett volna lennie, oda valami fülszerű dolog került. Egyikünk sem mutatott semmiféle tehetséget ebben a különös tevékenységben.
- Azt hiszem, mindketten vesztettünk – vigyorogtam.
- Megpróbáltuk – vont vállat. Miután befejeztük a nevetést kidobtuk az általunk faragott tököket, hogy senkinek se kelljen semmilyen szenvedést átélnie a látványuk miatt. Otthagytuk a tökfaragó karavánt, és ismét megfogtuk egymás kezét, visszasétáltunk a fűbe és kerestük a következő elfoglaltságot.
- Te következel a választásban – mondtam. James megharapta az alsó ajkát koncentrálás közben, körbenézett, hogy felmérje a lehetőségeit. – Mi van az óriáskerékkel?
Nem különösebben voltam oda a magasságért, de James rendes volt és kifizette a jegyemet. Így csak egy szívást mondtam magamnak, majd beleegyezvén bólintottam.

Felültünk, és elég közel voltunk egymáshoz, így térdeink érintették egymást, még mindig nem engedtük el egymás kezét. A kosarunk elindult felfelé, elhagyván a talajt, Jamessel és velem együtt. A szél hangja hallatszott a legnagyobb zajnak odafent, a hideg szél körülvett minket.
- Köszönöm, hogy eljöttél ma este – mondta James, megtörve a szél hangját.
- Nem, én köszönöm, hogy meghívtál – válaszoltam – Nagyszerűen érzem magam.
- Jó, én is.
És aztán csend telepedett ránk. A beszélgetés hiányában volt a legjobb idő arra, hogy kérdezzek, tudtam, de féltem hallani a választ. De vettem egy mély levegőt és kiegyenesedtem, kikényszerítve a szavakat a számon. – James, bántott téged Harry azon a napon? Úgy értem tett bármit is, vagy veszélyeztetett téged? Bármi hasonló?
James elsőnek nem válaszolt, átgondolta a válaszát, mielőtt beszélni kezdett. – Nos, elég tisztán elmagyarázta, hogy azt akarja, maradjak távol tőled. De ez nem egy kötelező szabály, amit követnem kéne.  – James elvigyorodott. Sóhajtottam, örültem, hogy ilyen könnyen kezeli ezt az egészet. Ez azt jelentette, hogy semmi komoly nem történt köztük, ugye? És ha Harry tett valamit James, Ő elmondta volna, nem igaz?
- Harry egyfajta ijesztő srác, ami azt illeti.
- Igen – kuncogtam – Egy fajta.
- De nem tudta elérni, hogy távol maradjak tőled. Ahhoz túlságosan is kedvellek.
Egy azonnali mosolyt formáltam szavai, a szívem kihagyott egy ütemet. – Köszi – mondtam – Nem vagy túl rossz magadhoz.
James megbökött engem, én pedig játékosan visszalöktem, nem tudtam elrejteni az idióta mosolyom. – De tényleg, köszönöm, hogy elhívtál ma este. – mondtam.
- Természetesen – válaszolta – Jól szórakoztunk.
Egyetértően bólintottam. Oldalra fordítottam a fejem, hogy rájöjjek, a kerek legtetején vagyunk, a magasság nem annyira rossz, mint amennyire gondoltam. A fesztivál lámpáinak elrendeződése megvilágította a jelenetet. – Ez az, amiért szeretem Októbert. Az időjárás tökéletes, a fák rendkívüliek.
- Tudom – mondta James egyetértően bólintva.
- Mármint, csak nézd a kilátást. – mutattam – Teljesen gyönyörű.
- Te vagy a gyönyörű – mondta, a hangja átment suttogásba.  Nem voltam benne biztos, hogy hangosan akarta mondani, de megtette. És ahogy felé fordultam, enyhe pír volt látható orcáin a sötét éjszakában is. Éreztem az ellenállhatatlan vágyat, hogy megcsókoljam. Így megtettem.
De valamilyen oknál fogva, amikor az ajkaink találkoztak, Harry arcát képzeltem el a fejemben. 

2014. október 22., szerda

Hát..ja..

Sziasztok!

Mielőtt még nagyon megörülnétek, nem új résszel jöttem, amit sajnálok :c Újra lett rakva a gépem és nem tudtam belépni a fiókba, de mostanra sikerült. Minden bajom volt eddig, többet ültem a sebészeten meg a dokinál, mint amennyit suliban voltam. (Ma is a sebészeten voltam suli helyett)
Az őszi szünetben próbálok több részt is lefordítani. Tizenegy nap lesz a szünet, azalatt megpróbálok  3-4 részt is feltenni akár, hogy Karácsonykor már kezdhessem a MÁSODIK FEJEZETET :D

Már elkezdtem fordítani a 14.Fejezetet, amit ma délután be szeretnék fejezni, remélem sikerülni is fog. De amíg nem érkezik a rész, addig is itt egy kis 'ízelítő' és néhány kép:


'Ha tényleg elhiszem, hogy Harry a bűnös, akkor miért maradtam? Miért ültem vele szívesen két órán keresztül, ha azt gondoltam, hogy Ő a hidegvérű gyilkos? Ha kétségtelenül elhittem volna, hogy Ő nyúzta meg azt a három nőt, nem folytattam volna vele a társast és a kártyázást, amiket mindig elhagytunk az intézményről való beszélgetések miatt. ÉS láttam, hogy hogyan néztek rám a őrök. Elítélték a szeretetemet Harry felé, tudni, hogy rossz volt nekem, hogy olyan valakivel társalogtam és nevettem, mint Ő. De mindig visszamentem hozzá gondtalanul.  Mert volt ott valami, ami visszahúzott hozzá.'

'Mielőtt megfejthettem volna, ami pontosan volt, kopogás hallatszott a lakásom fa ajtaján. Megráztam a fejem, hogy elnyomjam az előző gondolataimat kinyitva az ajtót, hogy felfedje a személyt, aki kikapcsolta a dolgokat az agyamban.'


A Wickandale intézmény 
A főszereplőnk, Rose
A két főszereplő, Harry és Rose

A képek INNEN vannak. (régi fordítás, a fordító csak a hatodik fejezetig fordította le)

Ha minden jól megy, és nem lesz nagyobb bajom, akkor ma éjfélig megpróbálom hozni a részt :) 

U.I.: Azért jelentkeztem, hogy tudjátok, még életben vagyok és nem hagytam abba a fordítást.

Puszi, 
Psychotic D. xX

 


2014. szeptember 11., csütörtök

13.Fejezet


Sziasztok :) Végre megérkezett az új fejezet ^^ Sajnálom, hogy múlt hétvégén nem volt, de beteg lettem, és még mindig itthon szenvedek, de nem akartam tovább húzni, így a mai nap lefordítottam :) 
Egy másik dolog pedig az, hogy meglett a több mint 10.000 megtekintés a blogra, amit nagyon köszönök nektek <3 Sajnos lemaradtam a kerek 10esről, szóval akinek esetleg megvan képen, az küldje el nekem kérlek :$ (psychoticfanfichun@gmail.com)
Nem is rizsáznék itt tovább, kellemes olvasást :)

Psychotic D. xX



Harry sötét tekintete az enyémet vizslatta, nem tudtam megmondani, milyen érzelmeket is rejt. Mérges volt, ezt tudtam. Néhány dolog miatt bűnösnek érzem magam, mint az, hogy megfogadtam valamit és hűtlen voltam, és nem tudom, hogy Harry melyik miatt volt dühösebb.
- Hello Rose – mondta, tudta, hogy tudatában voltam a jelenlétének, az üdvözlése kicsit sem mondható barátságosnak, ami azt illeti. – James – mondta bólintva az őr felé.
Hallottam James nyelését, ahogy Harry tudomást vett róla, és rémültnek látszott.
- Brian visszajött ma? – kérdezte Harry.
James nemlegesen rázta a fejét. – Még mindig beteg. – nyögte ki.
- Nos, akkor lesz egy szórakoztató sétánk a cellámig, ugye? – mondta Harry szarkasztikusan, kezei még mindig ökölbe voltak szorítva, és gúnyos mosoly játszott ajkain. Valójában féltettem Jamest, ahogy észrevettem a feszültséget kettőjük közt, ami erősebb volt, mint valaha. Harry tegnap bántotta Jamest? Semmiféle fizikális bizonyíték sem volt James testén, szóval valószínűleg nem. De valami határozottan történt az egymás iránt érzett utálatukkal, meg fogom kérdezni erről Harryt később.
Mind a ketten előttem álltak, úgy éreztem magam, mint egy bűnös feleség. James úgy festett, mint a boldog menekültem (akitől a férje elől menekül) és Harry mint ennek a forgatókönyvnek a birtokos férje. Valójában, semmi rosszat sem csináltam, de valami miatt úgy éreztem, hogy csináltam. És féltettem Jamest, hogy később kaphat Harry haragjából, ha nem tartom rajtuk a szemem.
Éberen kellett őket figyelnem, ha nem akartam, hogy Jamesnek baja essen. Barátságosabbnak és megbízhatóbbnak tűnt, mint Harry. Kedvesebb volt, és több meleget árasztott, ami csábító volt. A mosolya megnyerő volt, a nevetése kétszer annyira. Eltölteni az időt James sokkal egyszerűbb volt és minden percet imádtam, amit együtt töltöttünk.
De Harry egy teljesen már történet volt. Egy kusza rejtély volt, ami hívogatott téged, elérte, hogy jobban meg akard fejteni a puzzeljét, mint bármi mást. Olyan volt, mint egy sötét angyal. Félelmetes volt és okos, de volt még ott valami. Ott volt egy nagy fény, mélyen, és úgy tűnt, nem akarta, hogy a felszínre törjön, de láthattam néhány pillanatot, amikor ez a fény megvilágította a sötétség függönyét
- Nos, jobban tennénk, ha leülnék, mielőtt még valaki elfoglalja az asztalunkat. – mondtam, amikor észrevettem, hogy egyikőnk sem mozdul, a feszültség a csendben sem enyhült. Ez egy buta kifogás volt arra, hogy elmenjek, tényleg, de nagyon hálás voltam, amikor egyikőjük sem kérdőjelezte meg.
Megosztottak mégegy ragyogást, mielőtt Harry a figyelmét felém fordította. – Csak utánad – mondta, motiválva engem, hogy előtte sétáljak. Villantottam James felé egy védekező mosolyt, és az asztalunk felé vettem az irányt, egyszerre foglaltunk helyet és engedtünk ki egy hosszú sóhajt.
Harry követett és nem sokkal azután Ő is elfoglalta a helyét, hátranézett a vállai fölött, hogy megbizonyosodjon róla, James valóban hallótávolságon kívül van, majd beszélni kezdett. – Mi a faszt mondtam neked, Rose? Azt mondtam maradj távol tőle, erre meg elmész vele egy kibaszott randira?
- Harry, nyugodj le, és vedd le a hangerőt. – parancsoltam – És fejezd be a káromkodást!
- Akkor káromkodok, amikor kibaszottul akarok, köszönöm. – válaszolta Harry, semmi kétség, hogy próbált engem felhúzni.
- Én én meg akkor töltök időt James, amikor akarok, köszönöm. – vágtam vissza gúnyos hangnemben. Happy beszédre nyitotta a száját, de csendre intettem a kezemmel. – és ha hagynád, hogy befejezzem – folytattam – Tudhatnád, hogy lehetetlen, hogy James legyen a gyilkos, szóval nincs okom, hogy távol maradjak tőle.
Harry összevonta szemöldökét zavarában vagy idegességében, nem tudtam melyik. – Miért? – kérdezte, még mindig feszülten.
- Mert nem volt a város közelében, amikor megölték azokat a testeket. Amerikában volt a születésnapja miatt.
- És ezt honnan tudod? – kérdezte Harry, még mindig nem vette be.
- Ms.Hellman mondta nekem. – válaszoltam azonnal.
Úgy tűnt nem találja a szavakat, próbálta feldolgozni az új információkat. Látni lehetett, ahogy a gondolatok cikáztak a fejében, ahogy próbált kitalálni valamit, amivel megcáfolhatja a történetemet. – Honnan veszed, hogy ezt nem csak kitalálták? Mondhatta azt Ms.Hellmannak, hogy Amerikába megy, és elrejti a testeket, miközben Ms.Hellman azt gondolja, hogy Amerikában van.
- Ez egy jó pont. – értettem egyet – De ez Ms.Hellman, beszéltünk róla. Mielőtt bárkit is elengedne egy hétre, utána néz. És ha bármelyik alkalmazott látta Őt a területen azalatt a hét alatt, tudniuk kell valamit, ami nem oké.
Harry sóhajtott és veszteségében karjait nézte. Olyan volt, mintha azt akarná, hogy James legyen a gyilkos. – Legalább légy óvatos, oké? – kérdezte.
- Persze – vontam vállat – De nincs semmi okom rá.
Erre a kijelentésemre felnézett, és ahogy tekintete ismét találkozott az enyémmel, vettem egy éles/nagy levegőt. Hálás voltam, amiért ültem, mert a térdeim elgyengültek. – Rose, komolyan mondom. Talán nem James a gyilkos és talán ezt most nem érted, de tudom, hogy mesterkedik valamiben. És akármi is legyen az, azt akarom, hogy légy óvatos.
Volt egy ismerős dolog ebben a beszélgetésben, és a szívem ismét lebegett /hevesen vert/ az aggódása miatt. A bámulása nem engedte, hogy másfele nézzek, a szene színe nem hagyott levegőhöz jutni, egyedül csak bólintani tudtam.
- Jó.
- De Harry – kérdeztem végre megtalálva a hangom.
- Igen?
- Próbáld nem meg ölni, oké? – a kérésem komoly volt, de Harry csak kuncogott. Kihúzott egy szál cigit és az ajkai közé tette, meggyújtotta majd lassan fújta ki a füstöt a szokásos csábító módon.
- Szóval, mi a mai program? – kérdezte, a szürke füst követte a szavat.
Nem igazán vígasztalt meg Harry válasza. Úgy éreztem, próbált a témánál maradni, James csak olajat önt a tűzre. Elgondolkoztam azon, hogy mennyi mindent játszhattunk, hogy kitöltsük az időnket. Kártyázhattunk is annak ellenére, hogy mennyi játékot elfelejtettünk, vagy akár Clue-t..
- Várj itt, valamit el kell intéznem – mondtam Harrynek felállva majd kirohantam az ajtón mielptt bármit is mondhatott volna.

*Harry szemszöge*

Ott ültem várva, hogy Rose visszatérjen, kíváncsi voltam, hogy mit kellett elintéznie. Akármi is volt, reméltem, hogy sietni fog azzal a szarral. Csakmert az emberek bámulni kezdtek. Vagy talán mindig is bámultak, csak sosem vettem észre.  Akárhogyan is, bámultam engem. De senki tekintete sem találkozott az enyémmel, mert amint rájuk néztem, azonnal elkapták a tekintetüket. Az őrök úgy tettek, mintha nem néztek volna össze, amíg más betegek félre néztek, mintha Medusa lennék, és nem találkozhatna a tekintetünk vagy szembesülniük kellene a halállal.
Féltek tőle, és ennek így kellett lennie. Csak néhányan voltak, akik akkor is rajtam hagyták tekintetüket, amikor rájuk néztem. Valószínűleg ők voltak a keményebbek a csapatban. De még mindig nem közeledett vagy szólt hozzám egyik sem.
Habár örültem, hogy nagy részük félt tőlem, nem tudtam, de érdekelt, hogy miért. Miért féltek tőlem ezek a bűnözők? Nem azért, hogy panaszkodjak, de nem úgy tűnt, mintha szintén gyilkosok lennének, mintha szintén öltek volna, nem volt okuk félni. Olyan voltam mint ők, vagyis ez volt az, amit a bíróság mondott. Akkor miért voltak veszélyeztetve egy gyilkos miatt, ha ugyan azok a képességek nekik is megvoltak? De aztán rájöttem, hogy ők nem voltak őrültek számukra. Azt gondolták, hogy normálisak, nem? Mindegyik meg volt győződve arról, hogy logikus érveik vannak a bűntényeikhez. Ez az, ami őrültté tette őket, dühösen tagadták, akkor is, ha az nyilvánvaló volt.  Túlzottan őrültek ahhoz, hogy lássák az igazságot, hogy lássák, szörnyetegek voltak.
És ez volt az ami érdekelt. Azt mondom bazd meg, ölelés az elmebajod (?) . Ha az emberek a lehető legalacsonyabb módon gondolnak rád, mi vesztenivalód van?
Minden gondolatom hirtelen abbamaradt, amikor Rose visszajött. Közeledett felém a háta mögött tartogatva valamit mindkét kezében, de nem tudtam megmondani, hogy mi volt az. Sötét haja a füle mögé volt tűrve, vékony testét a szokásos fehér uniformisa díszítette. És rózsaszín ajkaival izgatottan játszadozott, sosem láttam még semmit, ami ennél gyönyörűbb lenne.
Azt hittem, hogy egyből megmutatja mit rejteget, de nyugtalan volt.
- Mi van a kezedben? – kérdeztem végül, mivel semmit sem mondott.
- Tippelj - mondta. Tényleg ezt akarja játszani velem?
Vállat rántottam. Nem volt ötletem.
- Tippelj – követelte ismét, és idegesítően boldog voltam, hogy megmutatta nekem ezt a játékos oldalát is. Belementem a játékba, gondolkozni kezdtem, hogy mi lehet az. De aztán visszaemlékeztem a beszélgetésünkre tegnapról és az ígéretre.
- Egy szelet csoki? – kérdeztem. Amikor a mosolya nagyobb lett, tudtam, hogy jól tippeltem. Kibaszott szent szar. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert, ahogy lassan előhúzta kezeit háta mögül. A két ezüst végével a sötét csillogó papírt láttam, szeleburdibb lettem, mint valaha voltam.
Tudtam, hogy bolondság ennyire izgalomba jönni egy szelet csoki miatt, de fogalmad sincs arról, hogy mit jelenthetett ilyen helyzetben. A leggusztustalanabb kajákat kellett ennem, amiknek nem volt íze. Rizs alapú kása volt és víz, aminek radír íze volt. Konkrétan elfelejtettem, hogy milyen is az ’íz’.
A nyelven nem érzett ízeket, mintha csak évekkel ezelőtt érzett volna. Őrültség volt belegondolni, hogy mennyire is támaszkodunk szimpla dolgokra, mint ez. Ízek, tiszta ruhák és magánélet, ezek mind apró dolgok, amiket ezelőtt figyelmen kívül hagytunk. Csak reméltük ezeket a dolgokat.
De a Wickendalen ezek a dolgok luxusnak számítottak, csak speciális alkalommal adatott meg. És most itt volt Rose, aki átadta nekem azt a dolgot, ami jelent pillanatban az élet legfontosabb dolgának számított; csokoládé. Esküszöm, ha kisebb ember lennék, a szemeim megteltek volna könnyekkel. Mosolygott, miközben reakciómat nézte, elhelyezve az édességet közvetlenül előttem az asztalon. Mielőtt kinyitottam volna a finomságot, és felnéztem Rosera.
És kibaszottul nem érdekelt, hogy az emberek néznek e, vagy hogy James néz e, amit reméltem, hogy igen. Nem érdekelt, hogy bajba kerülhetek ezért, vagy hogy mások mit gondoltak.
Szóval megragadtam őt karjaimmal és felkaptam, lábai nem érték a talajt. Ahogy megpörgettem Őt, sikoltott egyet meglepődöttségében, nevetett, ahogy szédítő körökben pörgettem őt. Ennél boldogabb nem is lehettem volna, hogy hozott nekem egy kibaszott szelet csokit, a testem zsibongott az örömtől.
- Harry, az emberek minket néznek. – nevetett, nem tűnt túl komolynak. Végül letettem őt lábaira, hatalmas vigyor ült arcomon, amitől már fájtak orcáim.
Néhány méterre voltunk egymástól, ahogy körbenézett, hogy megerősítse, mindenki minket nézett. Arcai elvörösödtek, ahogy rájött, hogy egy pszichopatát ölelgetett előttük. De még mindig mosolygott.
- Szard le mit gondolnak – mondtam észrevéve a zavarát. Kijelentésemen csak mosolygott, és a pír szép lassan eltűnt az arcáról. Szemeivel enyémbe nézett, és ahogy nézett, azelőtt még senki sem nézett így rám már hosszú ideje. A szemei valójában félelemmel voltak töltve…félelemmel, ami miattam volt. Nyilvánvalóan nem szeret engem, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kedvel, de valami a tekintetében azt sugallta, hogy van valamiféle imádat felém.  Lehet, hogy csak egy pillanatnyi kíváncsiság volt, vagy csak le volt nyűgözve. De akárhogy is, nem volt része a tervnek. Ő nem volt része a tervnek. De most itt volt, és nem voltam biztos benne, hogy mit kéne csinálni.
És ahogy az idő telt, nem csináltam semmit, csak visszaültem az asztalhoz. – Rose, őszintén, ez a valaha volt legjobb dolog. Nagyon köszönöm.  – mondtam megváltoztatva a gondolatmenetemet a csokoládé irányába. Leült velem szemben és csak nézte, ahogy letépem a papírt a csokiról, mint valami kisgyerek a karácsonyi ajándékról.
- Semmiség, tényleg. – vont vállat.
Ami ezután történt talán igen vagy talán nem volt annyira fontos, de nem tudhatom. Mert eléggé feledékeny voltam, hogy mi is folyik itt és egyébként is elfoglalt voltam a csoki miatt. Ahogy a csoki ’megütötte’ az ízlelőbimbóimat megborzongtam ettől a kevés isteniségtől. Az édes és ízekben gazdag csokit teljességben kitöltötte a hiányomat, hatalmas ellentéte a borzalmas kajának, amit itt adnak. Az nyálkás volt, szürke és undorító. De ez, ez jó volt. Olyan, minta a pokol közepén találnál egy angyalt, de egy valamivel kisebb léptékű.
Hagytam, hogy a testemet átvegye az élvezet íze, felfaltam a szelet csokit mielőtt észbe kaptam. De túl sok döbbenet volt, hogy véget ért a csodálatos találkozás a csokival. Lenéztem, és már nem volt ott, pillanatok alatt megettem. Rose még mindig nézett engem egy szórakozott mosollyal az arcán.
- Te tényleg nagyon szereted a csokit – mondta, ez nyilvánvaló volt.
- Mmmm – hümmögtem egyetértően, leszopogatva az ujjbegyeimen maradt csokit – Jobb volt mint a sex.
Rose csak nevetett a megjegyzésemen, valószínűleg a szexuális megnyilvánulásomon.
- Komolyan, nagyon köszönöm. – hálálkodtam.
- Igazán semmiség. Megérdemelted, nem volt nehéz megszerezni. – vigyorgott.
Kedveltem őt. Ártatlan volt, és naivan kíváncsi, de volt benne egy kis tüzesség, ami mindig elkapta a figyelmemet. És annak ellenére, hogy hébe-hóba tud zavaró is lenni, jobbat sem kérhettem volna befogadónak a poklok poklába, a Wickendalere.

*Anonim szemszöge*

Besétáltam az étkező ajtaján, hogy visszaszerezzek valamit egy másik szobából, nem gondoltam semmi különösre, ami megtörténhet. De ahogy megpillantottam, hogy mi van odabent, vetettem rá egy pillantást.
Mert ők voltak ott. A magas fiú a karjait a lány köré fonta, ahogy együtt pörögtem apró körökben, miközben nevettek. Még sosem láttam ehhez hasonlót; egy beteg és egy alkalmazott együtt nevetnek, mintha legjobb barátok lennének. És nem is kellett volna semmi ilyet sem látnom.
Ezek a dolgok nem mindig okkal történnek. Alkalmazott-beteg kapcsolat csak szigorúan szakmai lehetett. De közöttük határozottan valami több volt. Valami, aminek a vége mindenképp balhé lesz. És nem hagyhattam, hogy ez bajt hozzon az intézetre. Le kell rombolnom. Megkellett szabadulnom ettől, bármi is legyen az.
És ez pontosan az volt, amit terveztem.


A.N. Sziaaaaaasztooook, nagyooooon sajnálom a késői feltöltést, az internetem nem működött, így nem tudtam feltölteni a részt eddig :/ és tudom, hogy most úgy néz ki, hogy elhúzom a történetet, de ígérem, hogy a következő résztől már izgalmasabb lesz. :D 




Itt a végén is üzennék nektek. Nem rinyálni akarok vagy valami, de elég lehangoló volt, hogy csak 2 megjegyzés érkezett az előző részhez :c