15.Fejezet

Előre bocsi, ha hiba van benne, nem volt időm átolvasgatni :) 

Psychotic D. xX

Beléptem a Wickendale étkezőjébe, jóval több gondolat kavargott a fejemben, mint általában, ami eléggé zavaró volt, és főként Harryn és Jamesen agyaltam. A James töltött idő tökéletes volt, mint ahogyan a csókunk is, szóval miért is Harry arca jelent meg előttem, amikor az ajkaink találkoztak? Miért nem tudtam úgy eltölteni az időt Jamessel, hogy egy kicsit se gondoljak rá? Ezek a kérdések örvényként árasztották el az elmém, és egyet sem tudtam kiragadni a forgószélből. Egyfajta belső csata zajlott bennem, az egyik oldalam a jót akarta, amíg a másik oldalam vágyott arra, hogy az ördög mellé álljon.

És a tény, hogy figyelembe vettem a második lehetőséget, megrémisztett engem, eléggé. De Harry megragadta a lényeget, ami mutatott némi logikát és morált, amivel egyszer rendelkeztem, és elzártam mélyen az elmémben. Olyan volt, mint egy fertőzés, az egész elmémet ellepi, és nem lehet kiűzni.

Beszélnek az ördögök, ott volt, ahogy besétáltam a hatalmas étkezőbe. Már ott ült az asztalunknál, a sötét haja kócos volt, göndör tincseit hátratolta felfedve lélegzetelállító vonásait, meggy-piros ajkai körülöleltek egy fogyóban lévő cigarettát.

- Korán itt vagy – üdvözöltem majd helyet foglaltam mellette.

- Ja, hamarabb el lettünk engedve arról a szaros terápiáról, mint általában, mert Janise összeomlott és megpróbált megfojtani egy őrt. Elég vicces volt, ami azt illeti. – önelégülten elvigyorodott, majd kifújta a cigi füstöt a levegőbe.

- Mindenki jól van? – kérdeztem.

- Igen, sajnos. Ez túl rossz gondolat, látni szerettem volna némi akciót a változatosság kedvéért.

Megforgattam szemeimet, és akaratlanul is elvigyorodtam cinikus humorán. Tudat alatt körbenéztem a teremben, hogy hiányzik-e bármelyik őr is a Harry által mesélt incidens miatt, de az őrök szétszórva voltak a hatalmas étkezőben, úgy tűnt minden rendben van. Beleértve Jamest, akinek tekintete találkozott enyémmel, amikor bambulásomat felé irányítottam. Egy imádnivaló mosolyt küldött felém, amit viszonoztam integetve neki, mielőtt figyelmemet ismét Harrynek szenteltem. A tekintete kettőnk közt cikázott, már majdnem humoros arckifejezést rajzoltak vonásai.

- Te tudod, Rose, tudom, hogy nem tudom megszabni, hogy kivel töltsd a szabadidőd, de megtennéd, hogy nem nézel előttem csillogó szemekkel arra a személyre, akit megvetek?

- Megvetsz? Ez egy kissé erős kifejezés, nem gondolod?

Harry csak vállat vont, még mindig ingerelt volt.

- Már tudod, hogy James ártatlan. Ha nem ölt meg senkit sem, akkor miért utálod őt ennyire?

- Csak utálom – mondta egyszerűen, hátradőlt a székében kivéve a cigit a szájából, majd kis körökben kifújta a füstöt. – Szóval ti srácok, elmentetek tegnap a vásárra, igaz?

- Igen – mondtam aggódva, féltem az előttünk álló beszélgetéstől. Bűntudat nyilallt belém, ahogy eszembe jutott a csókom Jamessel, de azonnal kivertem a fejemből. Azt csókolok meg akit csak akarok, nem függhetek Harrytől.

- Milyen volt? – kérdezte, próbált hétköznapinak hangzani.

- Jó – válaszoltam egyszerűen.

- Rose, elmondhatod nekem. Csak próbálok beszélgetni.  – mondta, majd ismét megvonta vállát. Próbált közömbösen viselkedni a beszélgetésünk nagy részén, de tudtam, hogy tudni akarja.

Sóhajtottam, realizáltam, hogy nem volt semmi veszély abban, hogyha elmondom neki a részleteket a ’randinkról’. A csókról is kéne beszélnem neki? Rettegtem a reakciójától, de valamiért úgy éreztem, tudnia kellene. És egy részem akarta, hogy tudja.

Ez talán hülyén hangzik, de a James és az én kapcsolatom volt az egyetlen, ami most Harryt érdekelte. Könnyen sebezhető és idegessé tudott engem tenni, akár csak ujjbegyeinek érintésével, vagy csak érdes hangjának suttogásával. De nem volt semmim, amivel visszavághattam volna. Kivéve ezt. Ezzel a James dologgal, akármi is volt, ez volt az egyetlen titkos fegyverem, amivel felhúzhattam Harryt. És a gondolat, hogy állkapcsa megfeszül, ahogy összeszorítja azt, és ahogy izmai megfeszülnek sima bőre alatt, több volt, mint vonzó. Ez egy kicsit önző volt, tudom, de ez van.

- Nos, tököt faragtunk. – kezdtem.

- Mulatságos – horkant fel, hangszíne játékos volt.

- Fogd be – vigyorogtam – Elmentünk az óriáskerékhez, és mi.. uhh.. csókolóztunk. – mondtam, a szavakat nehezebb volt kimondani, mint kellett volna. Felnéztem Harryre, hogy láthassam a kívánságom több mint biztosított volt, a teste megfeszült, szemei egy árnyalattal sötétebbé váltak.

- Oh – ez volt minden, amit mondott. Tudtam, hogy mélyen Harryben még volt egy olyan gondolat, hogy James a gyilkos, még akkor is, hogy semmi sem támasztotta alá ennek valósságát. Ez a gyanú volt a fő oka annak, amiért nem akarta, hogy Jamessel legyek, de volt még ott valami más is, amit nem tudtam megfejteni. Ha nem ismerném ennyire, azt mondanám, hogy….féltékeny.

- Nem történt bármi más? – kérdezte.

Megráztam a fejem. – Nem, még mentünk néhány kört, majd hazavitt engem.

Harry csak bólintott, azok az apró vonalak még mindig ott húzódtak szemöldökei közt. Harry nem élt a lehetőséggel, hogy folytassa a beszélgetésünket, én meg nem tudtam, mi mást mondhatnék. Csöndben maradtunk. Az egyetlen zaj, ami hallatszott, a többi beteg volt, a legtisztábban a tőlünk pár asztalra lévő nő volt, aki hangosan ezt ismételgette: Ki kell jutnom, ki kell jutnom, ki kell jutnom.

Nem igazán foglalkoztam tovább a kitörésével, más betegek is voltak ilyenek. Próbáltam felhozni egy új témát.

- Amúgy, találtál bármi mást a Cynthia-valószínűleg-egy-kísérleti-tesztalany dologgal kapcsolatban? – kérdeztem.

Megrázta a fejét. – Nem, nem igazán. Még nem kutakodtam utána , az igazat megvallva. Mi van veled?

- Én sem – mondtam – Nem igazán tudom, hol kéne kezdeni.

A nő egyre hangosabban és gyorsabban kezdett el beszélni mostanra – Ki kell jutnom innen!

Mostanra Harry is felfigyelt a nőre, gyanakodva nézett rá. – Minden rendben van vele? - érdeklődött. És végszóra felállt a nő.

- Ki kell jutnom innen! – visította, mindenki figyelme rá irányult. – El kell mennem! Engedjenek ki! – a hangja rekedt volt, félelemmel teli, ahogy kezeit ökölbe szorította. Harry előredőlt és várt, vagy azért hogy segítsen, vagy azért hogy nézze a történteket, nem tudtam megmondani melyik.

A meggyötört külsejű nő megragadta a széket, amin ült, és oldalra dobta, mindenkit ugrásra késztetve ezzel maga körül. – ENGEDJENEK KI! – sikoltotta, ökölbe szorított kézzel ütötte az asztalt. – NEM BÍROM TOVÁBB!

Észrevettem, hogy a másik kezében volt valami, de nem tudtam mi az. – ENGEDJENEK KI – ismét visított, leverte az ételes tálcáját az asztalról.

- Be kéne nyugtatózni, valakit bántani fog. – mondtam, vonakodva felálltam a székemről, s felé siettem. Haja gubancokban lógott, sötétszürke szemeivel rám nézett, amitől ideges lettem. Kisebb-nagyobb sikerrel a földre szorítottam, de erősen rángatózott.

- Valaki segítsen! – követeltem túlkiabálva sikítását, hívva egy őrt, aki meghallotta. De meglepetésemre Harry volt az első, aki mellettem termett, megragadta a nő kezét, és háta mögé fogta, mielőtt még reagálni tudott volna. Csapkodott és vergődött szorításában, de túl erős volt.

Azonnal belenyúltam a táskámba, s kivettem a tele lévő tűt, amit mindig magamnál hordok, bár sosem használom. Még Harry erős szorításában is túlságosan mozgott ahhoz, hogy biztonságosan bele tudjam fecskendezni a nyugtatót, még szükségem volt rá. Nagyon hálás voltam, amikor megjelent James egy őrrel, akinek a nevére nem emlékeztem, felénk rohant, hogy segítsen ebben a szituációban.

- Menj el, megoldjuk. – mondta az ismeretlen őr Harrynek nyaggatva, mintha egy kisgyerek lenne, aki olyat csinált, amit nem kellett volna. Még így sem voltunk elegen, hogy leszedáljuk a beteget, de azt hiszem mindenki azzal volt elfoglalva, hogy Harry nem volt túl nyugodt.

Csillogós tekintete találkozott az enyémmel, s egy rövid pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyunk és milyen veszélyes szituációban, teljesen elnyelt smaragd tekintete. Olyan volt, mintha engedélyt kért volna tekintetével, mintha érdeklődött volna, hogy elmehet-e szerintem is. Bólintottam, tudtam, hogy az őrök megbíróznak vele.

- Harry, megoldjuk. – ismételte az őr. Harry tette, amint mondta, elengedte a nő kezét a szorításából, így az őrök át tudták venni. De még mielőtt James és az őrök megragadhatták volna vonagló testét, a nő felfedte a kezében szorongatott ismeretlen tárgyat. Kiszabadult és megfordult, miközben az őrök próbálták elkapni a kezét és visszaszerezni Harry előző kontrollját (itta arra céloz, hogy Harry kontrollálta a nőt). Elsőként a nő felemelte a kezét, és kiabált. – ENGEDJENEK KI! – És aztán megláttam, mit is szorongatott a kezében; egy hatalmas, rozsdás szeget. Egy gyors mozdulattal Harry mellkasába szúrta, ahogy felé fordult, áthúzta a bőrén, a sárgásbarna szín keveredett Harry sötétpiros vérével. Elállt a lélegzetem, Harry arca eltorzult a fájdalomtól, amíg az őrök végre megragadták a nő kezét. James kitépte a kezéből a szöget, amit csíkokban vér borított, és lelökte a fegyvert. Nem számított mennyire is Harrynek akartam segíteni, tudtam, azzal kell foglalkoznom, aki Harry sérülését okozta.

Mindketten megragadták a kezét, úgy ahogyan korábban Harry tette, nem engedték, hogy kiszabaduljon az erős szorításból. Akármennyire is elég volt neki, a nyakába szúrtam a tűt, a nyugtató szétáramlott a vérében, azonnal lenyugtatta őt. Lelassult a légzése, összerogyott James karjaiban. – Rendben, vigyétek Lorihoz. – utasítottam olyan nyugodtan, amennyire csak lehetséges volt.

Mind a ketten bólintottak, de James ottmaradt egy pillanatra, és tekintetünk találkozott. – Rendben vagy? – kérdezte.

- Igen – mondtam, csak egy kicsit megráztak a történtek. Bólintott, majd elindultak a nővel, és bevitték Lori irodájába. Ezután már a teljes figyelmemet Harrynek szenteltem. A kezei a vérző mellkasán voltak, de nem tűnt túl komoly sérülésnek.

- Jól vagy? – kérdeztem, majd leellenőriztem a sebét.

- Igen, jól vagyok. – válaszolt, rekedtes hangja nem mutatott se félelmet, se fájdalmat. Nagyon erős volt, nem csak fizikálisan, mentálisan is. Ő volt az első, aki egy pillanat alatt mellettem termett, de az intenzív esemény hatására, ami az imént történt, nyugodt maradt és tudta mit kell tenni. Elképesztő volt.

- Gyerünk – sóhajtottam – Tisztítsuk ki a sebed. – kezemet hátán pihentettem, felsegítettem, s a nővéri szobába vittem, nem túl messze követve Jamest és a másik két névtelent. Reméltem, hogy nem történik semmi egyéb hasonló a büfében, és ha történt volna, reméltem, hogy bent maradt őrök tudják kezelni.

Néhány perc alatt megérkeztünk a mini kórházba, Lori arckifejezése meglepett volt, ahogy mind az öten beléptünk.

- Mi történt? – kérdezte aggódva, s felállt az asztalától.

- Volt egy kis…incidens. – válaszoltam. Lori folytatta a kérdezgetést a beteg kitörésével kapcsolatban, feljegyzett minden részletet, amit tudott.

A két őr segített Lorinak az ágyra fektetni a beteget, ami a szoba végében volt, majd visszamentem az ebédlőbe.

- A gyógyszer valószínűleg nyugton tartja, amíg vissza nem jövök. Meg kell címeznem Ms.Hellmant és a pszichiátriát emiatt, tudnál vigyázni Harryre?

Tekintetemet a mögöttem álló magas alakjára emeltem, a mellkasa még mindig szabadon volt. – Persze, vigyázok rá. – bólintottam. Lori megköszönte, majd elhagyta a szobát, egyedül hagyva Harryt és engem, leszámítva az öntudatlan Mollyt, aki az ágyon feküdt.

- Ülj le nyugodtan. – mondtam a mellettünk lévő ágyra mutatva. Helyet foglalt az ágy szélén, kihúztam Lori íróasztala mögül a széket, s leültem vele szembe.

- Le kellene uhm.. húznod a …igen.. – mondtam a kék pulóverére mutatva. Telt ajkait mosolyra húzta, ahogy hosszú ujjaival elkezdte eltávolítani magáról az egyenruháját. Oh basszus.

Szembefordultam a fiókokkal, előszedtem az agyagokat, hogy letisztítsam a sebét, nem kellett volna néznem, ahogy felcsúsztatja a szövetet a felsőtestén, nem viseltem volna el. Megragadtam az anyagot, a fertőtlenítőt és a törlőkendőt, és bármi mást, ami segíthetett elkerülni, hogy néznem kelljen az angyali testét.

De tudtam, hogy figyelmen kívül kell hagynom a tökéletes testét, nem számított, milyen hatással volt rám. Amikor ismét szembefordultam vele ziháltam az anyag hiánya miatt, ami mindig a testét fedte, a pulóvere a csuklóján lógott, ezzel felsőtestét fedetlenül hagyva. A vágás a mellkasán egy kicsit elvonta tekintetem ínycsiklandó testéről. Kulcscsontja kiemelkedett sima bőre alól, és az alatt volt erős, széles mellkasa. Kockáinak tökéletes tónusa volt, a kitüremkedő izmai és hosszú törzse tökéletes volt. És talán a kedvenc vonásom a mély V-vonala volt, ami csípőjétől indult és elveszett ruhájában. Ha ez nem lett volna elég, hogy elgyengítsenek, a vállai és kezei olyanok voltak, mint az angyaloké, feszes izmai hullámoztak bőre alatt. Majdnem isten-szerű volt.

Megköszörültem a torkomat, hogy kizökkentsem magam a kéjsóvárból, ami kezdett előjönni. Elé sétáltam, majd közvetlen előtte foglaltam helyet, magam mellé helyeztem a szükséges dolgokat. Harry önelégült vigyorral nézett engem, észrevette, hogy bámulom.

- Rendben van, kitisztítom a sebedet. – informáltam, próbáltam profinak maradni, amennyire csak lehetett.  – Lehet, hogy egy kicsit csípni fog.

Öntöttem egy kis fertőtlenítőt az anyagra, majd a véres bőréhez érintettem. Éles levegőt vett és összerezzent, szorosan lehunyta szemeit.

- Sajnálom, bocsi, tudom, hogy csíp, csak várj néhány pillanatot.

Bólintott, majd lassan kinyitotta szemeit, sóhajtott, ahogy lassan elmúlt a fájdalom.  – Szükségem van egy cigire – mondta, belenyúlt a pulóverébe, majd kihúzta a tárgyat. Őszintén nem tudtam, hogy miért volt megengedve a betegeknek és az alkalmazottaknak, hogy az épületben dohányozzanak, a szag taszított engem. Az anyagot a sebe köré helyeztem, éreztem, ahogy mellkasa fel-le jár érintésem alatt, amíg meggyújtotta cigarettáját.

- Elképesztő volt, amit csináltál. – mondta Harry, célozva rám és az őrökre.

- Én? – kérdeztem – Semmiség volt. De köszi.

- Nem, tényleg. Nem ijedtél meg és nagyon jól kezelted a helyzetet. Jobban, mint ahogy James tette, cica (pussy *--* )

- Hééé! – tiltakoztam, megütöttem a karját, míg ő kuncogott – Segített…végül.

- Azt hiszem – Harry vállat vont, gödröcskés mosoly ült ki arcára – De őszintén, elképesztő volt.

Felnéztem mellkasáról, hogy találkozhassak csillogó tekintetével, amik rajongásban táncoltak. Rávigyorogtam, éreztem, hogy a pír ismét elönti arcomat. Lenéztem és folytattam a sebének megtisztítását, próbáltam nem a gyönyörű szemeire figyelni.

- Te is elképesztő voltál – mondtam neki – Nem tudom hány sorozatgyilkos segített volna úgy, mint te. – félig viccelődtem.

- Ja – mondta Harry, lenézett a sérült mellkasára, hogy megnézze mit csináltam. – Ezzel kapcsolatban…már több mint egy hónapja, Rose.

Tekintetem felkaptam övéhez, kíváncsian ráncoltam szemöldököm. – Mi?

- Úgy értem, hogy telik az idő. Már elég jól ismersz engem, mi a véleményed? – kérdezte, a szája sarka felugrott, ezzel egy mosolyt képezve. Ez volt az, amire legjobban emlékeztem a beszélgetéseinkből, amik hetekkel ezelőttinek tűntek. Megkérdezte tőlem, hogy bűnösnek találom-e vagy sem, adott nekem egy hónapot, hogy végleges döntést hozzak. És most jött el az idő.

Tisztában voltam vele, hogy Harry hazudhatott, már egyszer elmondtam neki, hogy szerintem ő volt, de néhány ok miatt tudtam, hogy nem lehetett. Úgy éreztem, azt akarja, hogy valaki tudja az igazat.

A nyilvánvaló választás az volt, hogy bűnös. Egy mentális intézetben van őrültség miatt, az isten szelemére. Az esküdtszéki tagok is bűnösnek találták, és bölcs döntés volt bízni bennük. Gondtalan volt és nyugodt mindennel, ami történt, mintha ismerte volna az összes intézetet, és működésüket. Intelligens volt és volt egy sötét oldala, ami elhitette veled, hogy nem jó ember. Elhitték róla, hogy bűnös, hogy képes gyilkolni.

De én többet láttam benne ennél. Láttam a csillogást a szemében, amikor beszélt, láttam a gödröcskéit, amikor nevetett, láttam a gondolkodást és az aggodalmat a kifejezésében, mikor megmentett engem Normantól, és amikor segített nekem Mollyval. Nem volt őrült, legalábbis nem sablonos módon.

Végignéztem vonásain, ahogy összeraktam végleges döntésemet. Mindig is távoltartottam magam attól a véleménytől, hogy ártatlan, és a bíróságnak igaza van.

De itt ülve, nézve a kócos fürtjeit, a rózsaszínes durva ajkai, és a fényes smaragd szemei, amik ragyogtak, mint a tekert lángok. Láttam a szokásosan szájában lógó cigarettát, a kacsázó füstöt, ami leheletével együtt kis körökben távozott. Láttam a szokásos hatalmat, szemeiben látható volt egy bizonyos tudás és bölcsesség, túlságosan nagyszerű volt valakinek, mint ő, hogy a tenyerében tartsa ezeket. Sötét volt, igen, ahogy megfélemlítő is. Még a legrosszabb indulatú betegeket is megfélemlítette, manipulatívnak és ijesztőnek tűnt. Talán Harrynek mindene megvolt ezekből a dolgokból, egy veszélyes kombináció.

De Ő nem gyilkos.

- Ártatlan vagy – végre megszólaltam. És ahogy kimondtam ezeket a szavakat, realizáltam, hogy egy részem mindent tudott.