30. fejezet

Harry szemszöge

Túl a szellemileg kihívó napokon, ami egy hétig tartott, arra következtettem, hogy nem veszítettem el a kibaszott agyam, mint azt korábban kijelentettem.  Pusztán zavarodott vagyok a kavargó szörnyű emlékek és az elmosódott valóság miatt. Csak azt hittem elvesztettem az eszem, mikor én magam vesztem el bennük.  Lassan az agyamban lévő mocsok eltűnt, és a zűrzavar tisztázódott. Minden egyes másodperc elteltével, ahogy Rose-ra, és végképp borzalmas egyenruhájára pillantottam, az emlék megrázott. Amikor az ajkait bámultam és hirtelen tisztán emlékeztem, ahogy csókoltam száját a sötét cellában, ahol csak mi ketten voltunk.  Nézni Őt abban a szörnyű kék összeállításban, eszembe jutatta egy másik rossz ruhában páratlan alakját, abban a halvány fehér, egyáltalán nem jó méretű rövid ujjú öltözetben. Még arra is emlékeztem, hogy gallérja kisebbre volt vágva és némileg rövidebb szegéllyel rendelkezett.  Rajta viszont, még ez sem volt annyira borzasztó.  Emlékezni az összefonódott tekintetünkre és figyelni hogyan hatnak rá szavaim. Sokkot, félelmet, zavarodottságot, imádatot és minden ehhez hasonlót vettem észre pillantásában. 

A vele kapcsolatos emlékeimmel együtt még több, és még több követte egymást. Fokozatosan újra megtapasztalhattam, hogy milyen normálisnak lenni. Majdnem. Még mindig volt valami, amire nem jöttem rá. Valami az agyam legtávolabbi zugában a gyötrő gondolatok között, ami böködte az érzéseimet és impulzusaimat. Mint egy emlékeztetője az elektromosságnak háborogva száguldott keresztül minden idegen és izmon, ahogy visszatértek. Enyhe idegességet éreztem, mint amikor valaki felül egy hátborzongató hullámvasútra, főleg most a baljóslatú idegekkel. És inkább aggódtam, mint izgultam.

 De ez rendben volt, hiszen tudtam, hogy ennek a kegyetlen büntetésnek vannak mellékhatásai. El tudtam bánni a páratlan nyugtalanság miatt jövő spontán hullámokkal, mert emlékeztem. Eszembe jutott minden, ami Rose és köztem volt, minden, amit éreztem, amikor vele voltam. James és az iránta érzett gyűlöletem. És még nem is említettem a szörnyű anyját. Képek a saját családomról terelték el róluk gondolataim, habár ezeket az emlékeket talán jobb lenne elfelejteni.

 Lassan kezdtem összerakosgatni a darabkákat, és majdnem egy teljes kirakós lett a végeredmény. Pár darabka még mindig hiányzott; mint a véletlenül jött névtelen indítékok. És a rémálmok. A rémálmok voltak a legrosszabbak. Mint a horror sziluettje, kísérteties képek a legjobban elrejtett félelmeim között. Főképp ezekben a lidércálmokban; nem tudom, mitől kell félnem. Az emlékek zártsága erősebb volt a ködös álmaimban, és a tény, hogy nem tudom mi kísért még ijesztőbbé tette. 

Még rosszabb, amikor a lidércálmok tisztán érthetőek. Álmodtam olyan dolgokról, amikre még emlékezni se szeretnék, és még utálok rájuk is gondolni. Szóval nem gondolkoztam, hanem meggyújtottam egy cigarettát és ajkaim közé tettem. Oh, igen, jó volt. Igazán szükségem volt szabadulni az átkozott gondolatoktól, tudtam. Csak nem ma. A mai nap teljesen kielégítő volt.

Fejemet a falnak döntöttem, a ruganyos ágyon ülve, lábaimat a mellkasomig felhúzva. A cigaretta füst a levegőbe szállt és egy fehér szellemnek festett mielőtt eltűnt. Miután elszívtam, csak a sötét foltos fal és az elő- elő ugró képek a szörnyű álmaimból maradtak nekem.

Rose szemszöge

Az egyetlen ember, akire támaszkodhattam ezen a magányos helyen lassan visszatért a régi önmagához. Mosolya teljes volt és elkápráztató. Figyeltem a szemeiben lévő unalmat eltűnni, ahogy napról napra egyre fényesebb lett. Közel volt a régi Harry eléréséhez. Természetesen még voltak kérdései és zavarodottsága nyilvánvaló volt, ahogy összehúzta szemöldökét, de beszéde már folyékony volt. A jól ismert mély hangján beszélt és néha még szarkasztikus mondatok is elhagyták ajkát.

Eleinte egy tátongó lyuk volt a helyén, látva, hogy az egyetlen támaszom nem volt teljesen önmaga. De a többi tábla játék, amivel játszottunk; a kártyajátékok, melyeket megmutattam neki; a gondolkodós játékokat megértette; úgy tűnt minden megvilágosodott előtte.  Többet beszélgettünk és szavai már kevésbé akadoztak.  Gyorsan rendben jött és nem volt hiányom meglepetésekben. Haladásával az a bizonyos lyuk már kezdett beforrni, ahogy vigasztaltam magam minden egyes találkozásunkkor. Harry egyre jobban volt, és Ms. Hellman rosszindulatú terve megpróbálni szétszakítani minket, úgy látszik nem működött.

A tudatalattim még nem fogta fel, de már ki is vertem a fejemből olyan gyorsan, mint ahogy jött.  Harry majdnem teljesen meggyógyult az elmúlt hét alatt és most már csak jobban lehet. Nem rosszabbodhat az állapota.  Ms. Hellman-t pedig ez nem fogja kielégíteni.

Jobban léte megbizonyult, ahogy besétált a szobába és megpillantottam vigyorát vörös ajkain.  Göndör fürtjei szokásosan rendezetlenek hullámokban hullott vállára.  Tincsei némileg megugrottak, miközben az asztalunkhoz ért. Nem tudtam elrejteni vigyoromat, amikor mellém ült. „Szia.” Mondta.

„Szia.” Ismételtem.

„Hogy érzed magad?”  Mindig ezt kérdeztem először, hogy megtudjam van-e valami változás állapotában.

„Sokkal jobban vagyok igazából.” Mondta.

„Ez jó.” Biztattam.

„Igen. Szerintem egyre jobban visszatérek az eredeti önmagamhoz. Szeretet, gyűlöletet és dühöt érzek és szerelmet. Sokkal jobban érzek… szenvedélyt különféle dolgok iránt.”

 

„Szerelmet?” Visszhangoztam. Nem voltam képes nem kérdezni.

Harry lassan bólintott, zöld szemei valami láthatatlant bámultak. „Igen. Emlékszem milyen szerelmesnek lenni.  Nem emlékszem pontosan, hogy ki iránt, de határozottan voltam valakibe.” 

Szívem gyorsabban vert, ahogy beszélt, és nem tudtam megállni, hogy ne lelkesüljek fel. Én voltam az, akit szeretett? Harry szeretett engem?

Nem mondtam ki hangosan kérdéseim, mivel nem akartam, hogy gondolkozzon ezen is. Szerelmes volt és még emlékezett is rá; csak remélni tudom, hogy az a valaki Én voltam.

De ahogy latolgattam ezt a dolgot, Harry új témát hozott fel. „Ki az ott?” Kérdezte, biccentett fejével a velünk átlósan helyezkedő asztal felé. A széken egy nő ült. Nem volt sokkal idősebb nálam. Vállig érő haja világos barna volt. Nehéz megmondani ilyen távolságból a szeme színét, de azt hiszem barna, mint a haja.  Bőre nagyon sötét volt.  Sokkal cserzettebb, mint a körülötte lévő betegesen sápadt emberek arca.

„Fogalmam sincs.” Mondtam.” Szerintem új itt.”  A nő egyenes és éberen nézett körül a szobában. Nem félelmetesen, de kíváncsian. Ezelőtt még soha nem láttam őt.

„Oh,” Harry megismételte magát. „ Különbözik a többiektől.” És ez így volt igaz. Haja tiszta és gubancoktól mentes volt.  Nem tűnt szomorúnak, félősnek vagy mérgesnek, mint a többi páciens; csak kíváncsinak. Semmit nem tudtam róla, kivéve, ha egyszer Harry-vel újra elkezdünk beszélgetni a betegekkel, ő lesz az első, akivel beszélni akarok.

 De mielőtt még újra elkezdenénk, várni akarok még pár napot, csak az után, hogy biztos leszek Harry teljes visszatérésében. Nem akarom őt összezavarni még jobban.

Úgy tűnt Harry jobban zavarba hozott, mint Én őt.  Újabb témát hozott fel, ahogy egy név elhagyta ajkait. „Emily!” Kiáltott fel.

„Mi?” Kérdeztem kissé nevetve.

„Emlékszem kibe voltam szerelmes. Emily. Én szerettem Emily-t! Innen olyan ismerős az érzés.”

Oh, rendben. Emily. Hogyan is felejthettem el? Szerette Emily-t. Ostoba voltam, hogy azt hittem rólam beszélt.  Úgy értem, sok időt vagyunk együtt, de mégis csak pár hónapja ismerjük egymást.  A szerelemről előbukkanó emléke Emily-től származott. Sokkal jobban szerette, mint bárki mást. És a pillanat, amikor az érzelmi kötelékéről beszélt, rá kellett volna ébreszteni, hogy Emily-ről beszélt. Ő nem engem szeretett, csak nagyon kedvelt engem. Emily volt az, akit szeretett.  Habár ez nyilvánvaló volt, és nem kellett volna engem zavarnia.  Úgy éreztem magam, mint egy leeresztett léggömb.

„Igen.” Értettem vele együtt a fél szívemmel, ami egy kicsit csalódott volt.” Te igazán szeretted Őt.” 

„Igaz, nem?”Kérdezte és boldogan mosolygott saját győzelmén. De ez a mosolya lehervadt arcáról és az asztalt kezdte el fixírozni, viselkedése szomorú lett. „Ő már elment, azt hiszem.” Beszélt, és ezúttal tudtam, hogy nem kérdésnek szánta, hiszen ő maga is jól tudta a választ.

„Igen.” Válaszoltam szomorúan.  Fájt a szívem érte és Emily-ért egyaránt.  El tudtam képzelni a szerelmi történetüket. Harry összetört. 

„Szeretnél valamit enni?” Kérdeztem kétségbeesetten témát változtatva. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szemeiben megbújó legyőzöttséget. „Úgy értem, tudom, hogy nem szereted az itteni ételt, de ha éhes vagy-.”

„Az vagyok.” Szakított félbe. „Kihagytam a mai reggelit.” 

„Oké, menjünk akkor.” Felálltam székemről és Harry is hasonlóan cselekedett. Szorosan mögöttem jött a kicsi ablak felé, amin keresztül bepillanthattunk a konyhába, ahol a konyhás hölgyek kiosztották a tálcákat és az azonosíthatatlan ételeket. Harry kiállt, világossá téve, hogy meg szeretné kapni a tálcáját.  Általában kihagyta az ebédet, szóval furcsa volt itt állni vele a nap közepén.  Furcsának éreztem a helyzetet.

Amikor a tálcám már teli volt, vissza akartam sétálni az asztalhoz, amikor megláttam.  A levegőben lévő feszültség nem tőlem és Harry-től származott, hanem tőle.  Egy hete megszabadultunk a szörnyetegtől, és nem voltam biztos benne, hogy meghalt vagy él még. Harry és én is őt figyeltük. Nagyon is él. Nem éppen volt rendben, hiszen nyakmerevítőt viselt és az orra el volt törve, de élt. A falhoz sétált velünk keresztbe, és egy másik őrrel kezdett beszélgetni. Mintha semmi se történt volna.

Harry szemei elsötétültek, ahogy megpillantotta és egyre idegesebb lett. De felém fordult, még mindig dühös volt, habár nem voltam benne biztos tudja-e miért ideges. James jelenléte haragra gyújtotta, de Harry agyában nem állt össze a kettő közötti összefüggés.  Nem nézett dühösen James-re vagy köpött felé gyűlölet teli szavakat; csak egyszerűen mérges volt.

„Meggondoltam magam. Nem akarok enni.” Mondta és ránézett az ételre.

„Harry enned kellene valamit.”

„Nem akarok.” Ismételte meg magát, nyomatékosítva döntését.  De én éhes voltam és neki is kellene valami, hogy erőt gyűjtsön.

„Csak vigyük oda az asztalhoz és..-„

„Azt mondtam nem akarom.” Kiáltotta. Felemelte a kezét és kiütötte a tálcát a kezem közül. Az összes étel a földön kötött ki és a tálca csörömpölve érkezett mellé. Teljesen meglepett és hátrálni kezdtem, majd hátam a falhoz ért. 

„Harry, nyugodj le.” Kérleltem halkan.

„Kibaszottul ne mond meg nekem, hogy mit csináljak.” Mondta dühösen. Ez idő alatt minden szem ránk szegeződött és csendben figyelte a műsort. „Azt mondtam, nem akarom, Rose!”

„Rendben.”Válaszoltam.” Rendben van, csak üljünk vissza.”

„Mindenki engem néz.” Beszélt, és gyorsan körbenézett a teremben.  Visszatartottam könnyeimet, ahogy végignéztem az egy hét alatt felépült Harry-n, aki most elvesztette az irányítást.

„Rohadtul ne bámuljatok!” Ordította a pácienseknek. Mögötte megjelent két őr, és felénk közeledtek.

„Nem kértem, hogy nézzetek.”Kiáltotta, rekedt hangja egyre mélyebb lett. „ Nem akarom ezt! Nem akarok itt lenni! Kibaszottul ártatlan vagyok! Az Isten verje meg!” 

Üvöltve mondta az emberek áradatának körülöttünk. Minden, amin keresztül ment az elmúlt hónapokban úgy tűnt utolérte és dühe egyre csak nőtt.  Csalódott lett és öklét nagy erővel a falba verte. Nem tudtam, hogy meg akarta tenni vagy sem, de ökle fejemtől kevesebb, mint egy centiméterre csattant a falra.

Felkiáltottam a félelemtől és lecsúsztam a földre, féltem a következő lépésétől. Majdnem megütött. Arcomat tenyerembe süllyesztettem és sírni kezdtem, de Harry nem tett egy lépést sem.  Semmit nem láttam könnyeim miatt. Harry nehezen vette a levegőt, és kulcsok zörögtek az őrök csípőjén, ahogy felénk rohantak.  Hallottam az egyre közeledő lépteiket és felnéztem.  Egyedül Harry smaragdjait figyeltem csak.  Szemei kitágultak döbbenetében. Megdöbbent a saját tettétől. 

 Rémülten bámult rám, ajkai szétnyíltak. „Rose.” Mondta lassan, hangja aligha volt suttogás.  És ekkor hitetlenségében hátra rántotta a fejét, tekintetét rám szegezte, majd véres öklére. Hirtelen elveszettnek nézett ki, nyugtalannak és ijedtnek. „Rose, Én…-„Kezdte, de úgy tűnt nem találja a megfelelő szavakat a folytatáshoz. 

Különben nem is volt már esélye folytatni, hiszen két őr megragadta a kezét, egyikük egy tűt szúrt a nyakába, már második alkalommal két hét alatt. Mielőtt még a gyógyszer kiütötte volna, sajnálkozva rám nézett és már el is hurcolták.  Ez idő alatt, egy kis részem azt akarta, hogy visszajöjjön.

Mi a fene történt?

Letöröltem könnyeimet és megpróbáltam felállni, de gyengének éreztem magam. Gyenge voltam, szóval térdeim feladták a próbálkozást. Hirtelen már nem bírtam tovább tartani magam. Az ájulás szélén voltam.

Hátrazuhantam és szemeim le-lecsukódtak, fejem a kemény földhöz csapódott, mielőtt minden elsötétült.

Drága Olvasók!

Felkerült az új rész! :) Várjuk a véleményeket. 

Puszi: Vivi és Reni xx