28.Fejezet

*Rose szemszöge*

Felébredtem, fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, szemhéjaim nehezek voltak. Az álmom szétszórt volt, rájöttem, hogy az ágyamban fekszem, ami nem is az enyém volt, sokkal kényelmesebb volt. Hezitáltam, hogy felkeljek e, rebegő szemeimet kinyitottam és pillantást vetettem a fehér mennyezetre. Az alvás fárasztó ellenállása ellenére, lassan felkeltem és néztem a túlságosan is ismerős szobát. Lori irodájában voltam. És ezzel a gondolattal előjöttek az emlékek...bármilyen régen is, Harryt bevonszolták a 204-es szobába Elektrosokk terápiára. Beteg lettem a gondolattól. Valahogy reméltem, hogy ez csak egy szörnyű rémálom volt, és most a cellájában van, és én csak elájultam. De nem, ez a valóság volt. És frusztráló volt. Mármint, nem lehetett egy jó napunk sem, Harry és én egyszerűen sehogy sem kaphatunk egy napot, hogy boldogok legyünk? Ez egy következő dolog volt, és a Wickendale inkább tűnt egy antiutópiának, mintsem egy szellemi intézmény.

A napunk a legnagyobb félelmeimnek egy morzsolata volt, Harry esetleg halálra verte Jamest, elvitték őt az őrök, és behurcolták a szobába egy Elektrosokk "terápiára". Azután hallottam  elfojtott sikolyokat, ütöttem az ajtót, rúgtam, a vállammal ütöttem, bármit, amivel ki tudtam nyitni, míg kiabáltam, hogy engedjenek be engem. És az utolsó dolog, amire emlékeztem, egy tű volt, amit beleszúrtak a karomba, míg vergődtem és forgolódtam az őrök karjai közt.

- Oh, fent vagy. - mondta Lori sóhajtva, kirántva engem ezzel a gondolataimból. Nem igazán tűnt fel, hogy a szobában volt. Minden amit tettem, egy bólintás volt, megerősítés-képpen.

Ahogy felém sétált, semmi meglepettséget nem láttam a szemében, semmi sokk, hogy most egy beteg voltam a Wickendalen. A legutolsó beszélgetésünk óta rá kellett jönnie, hogy mi történt, mert nem kérdezett. Minden amit kaptam tőle, egy szánalmas pillantás volt, vagy valami más... talán bűnösség.

- Mióta vagyok kint? Mit tettek Harryvel? Rendben van? - kérdeztem azonnal.

- Lazíts, Rose. Csak tegnap délután óta vagy itt. Nagyjából reggel kilenc van, az nem túl sok.

- És Harry? - folytattam. Tekintetében levertség volt, az én már immáron nehéz szívemben. Lassan közelebb jött hozzám, és helyet foglalt az ágy végében.

- Rendben van.... nagy részt. - zavarodott tekintettel néztem, és folytatta. - Fizikailag, de Ms.Hellman..... Ő túl magas elektromosságot vezetett bele.

- Ez mit jelent? - követeltem.

- Azt, hogy az elméje... zagyva, kusza. A sok elektromos hullámokat küldött végig rajta, nagyon intenzív hullámokat. Nagyon sokat. Elég volt ahhoz, hogy egyfajta rázkódást okozzon az agyában. Minden egy kicsit homályos lesz neki egy ideig.

- Mit tesz az, hogy homályos? Elvesztette az emlékeit? - egyre idegesebb lettem és féltem hallani a választ.

- Nem, nem pontosan. Csak elvesztette a kapcsolatot az emlékei és az érzései közt. Talán emlékezni fog arra, hogy mit tett Jamessel, de valószínűleg nem fogja érezni az utálatot, és lehetséges, hogy nem fog emlékezni arra, hogy James mit tett. És emlékezni fog rád, de talán elfelejti, miként is érzett irántad. Nehéz elmagyarázni, de majd ha látod őt, megérted. Csak beszélj lassan, és légy vele türelmes. Sokat fog kérdezni, sok dologgal kapcsolatban zavart lesz, és talán nem lesz ugyan az.

Frusztrált voltam, kudarcot éreztem, lehunytam szemeimet, a könnyek ismét gyülekeztek. Adtam egy kis időt a gondolataimnak, mielőtt rettegve kérdeztem. - Nem lesz ugyan az? Vissza kapja valaha a régi énjét?

- Oh igen. - válaszolta magabiztosan, egy kő esett le a szívemről, ahogy kissé megnyugodtam. - El fog tartani egy darabig, néhány napoktól akár hónapokig. De tudni, hogy eléggé intelligens, úgy gondolom nem fog sokáig tartani. Segítek neki kicsit válogatni a gondolatait, hogy jobban legyen. Elsőnek olyan lesz, mint a legtöbb beteg, elveszett és zavart. De ha többet beszélsz vele és játszotok kártyát, valami ami gondolkodásra ösztönzi, a sokk el fog múlni. Frusztráló lesz, csak légy türelmes. Biztos vagyok benne, hogy vissza tudod őt hozni.

Bólintottam, majd letöröltem a néhány könnycseppet, amik végigfolytak arcomon tudtom nélkül. - Van bármi, amit tehetek, hogy felgyorsítsam a folyamatot?

Lori elgondolkodott egy kicsit, de aztán lassan megrázta fejét. - Csak ha valamilyen sokk éri, valami ami előidézi nála a sok emléket, és kirántja ebből a kába állapotából, esetleg. De az esélye, hogy megtörténik, elég kevés. A legjobb amit tehetsz vele, hogy beszélsz neki, társasoztok, bármi ami stimulálja az agyműködését.

Vonakodva bólintottam, nem akartam elfogadni ezek egyikét sem. Mármint, tudom hogy hamarosan jobban lesz, de csak a gondolat, hogy anélkül a Harry nélkül kell eltöltenem néhány napot, túlzottan rémisztő.

Miért kell Ms.Hellmannak ekkora szukának (k*rvának) lennie? Ez volt az összes hibája. Tudta, hogy a fia megérdemelte, amit kapott; de Harry viseli a következményeit James tetteinek. Azt akarta, hogy őrültnek tűnjön, és minden követ megmozgatott, hogy elérje a mély pontunkat. És ez dühítő volt. Visítani akartam. Zokogni és sírni és ordítani. Belebetegedtem ebbe a véget-nem-érő szörnyűségek sorozatába. De volt nem időm visítani, és energiám sem volt. Csak néhány könnyet volt időm hullajtani, letörölni őket és elviselni ezt. Egyszer tudtam  csinálni és tovább lépni, segíteni  Harrynek segíteni helyre jönni olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges, és ki kellett szabadulnunk innen. Nem hagyhattam Ms.Hellmannak hogy nyerjen.

- Elég jól vagyok ahhoz, hogy visszamehessek a cellámba? - kérdeztem Lorit. Nem volt semmilyen okom, hogy az irodájában üljek, és tökéletesen jól éreztem magam. Legalábbis fizikailag.

- Igen, hívom az őrödet, hogy jöjjön le, és aztán visszamehetsz. - mondta nekem a végén halványan elmosolyodva.

- Köszi.

- Igazán nincs mit édesem. - mondta. De fura csend volt a beszélgetések helyén, mintha még kimondásra váró szavak álltak volna ott. Nem volt más, amit mondhattam volna, de Lori ajkai olyanok voltak, mintha lett még volna ott valami.

- Sajnálom. - mondta végül. - Ezt az egészet. Nem kéne idebent lenned.

- Rendben van - nyugtattam - Nem a te hibád.

Bólintott, majd lágy tekintetével komolyan nézett rám. - Ha van bármi, amit tehetnék, csak szólj. Bármi. Nem tartozol ide, és tudom hogy én csak egy idős nő vagyok, de kihozom a legtöbbet magamból, hogy segíteni tudjak.

- Nagyon szépen köszönöm. - mosolyogtam megjegyezve szavait. Itt volt nekünk Kelsey és Lori, és az egyre jobban felhalmozódó bizalom a betegektől. Ez nem volt elég, de imádkoztam, hogy Harry egyszer jobban lesz, ez elég lenne. Talán azzal már ki tudnánk jutni a Wickendaleről. Előbb vagy utóbb csak lesz valahogy. Remélem.


* Harry szemszöge *


Mindennek volt egy fura ködössége, és semmi sem tűnt igazán jónak. Az elmém egy része elmosódott, a gondolataim zagyvák voltak. Voltak dolgok, amikre nem tudtam emlékezni, és voltak dolgok, amik nem voltak tiszták. Mint amikor elsőnek veszel fel napszemüveget hosszú időre, és a szemednek igazodnia kell a sötét lencséhez, hogy újra tiszta legyen a kép. Kivéve, hogy ez alkalommal nem lesz újra normális.

Ez volt minden, amit éreztem, amikor felébredtem, ez a ködös bizonytalanság. Nem gondolkodtam olyan tisztán, mint ahogy tudtam, hogy kellene. Mintha egy tengerben fuldokoltam volna be nem fejezett gondolatokkal és üres érzésekkel, és csatlakoztatnom kellett volna a pontokat, hogy megtaláljam a kiutat. De nehéz megtalálnod a kiutat a labirintusból, amikor nem tudod, hogy benne vagy egyben.

Fura volt és fullasztó, az érzés, hogy próbálsz emlékezni valamire, amire nincs ott. Tudtam, hogy emlékeznem kellene, az elmémnek sokkal tisztábbnak kéne lennie. De nem volt az, minden zavaros volt. Azonnal amikor felkeltem ma reggel, tudtam hogy ez történt. Valami történt velem. De nem pánikoltam, főleg hogy túl fáradt voltam az erős gondolkodáshoz, nem hagyva hogy kiboruljak vagy bármi. Csak tudtam, hogy valami baj volt a gondolataimmal és emlékeimmel egyaránt, és tudtam, hogy nincs semmi, amit ezzel tehetnék. Kényelembe helyeztem magam, habár tudtam, hogy ez csak ideiglenes. Majdnem képes voltam megfejteni a dolgokat az elmémben, és rájönni hogy mi folyik körülöttem de ezen a reggelen nem ment. Amikor felébredtem, az agyam olyan volt mint egy növény, de most egy kicsi szikrát éreztem. Tudatában voltam valaminek, nem számított mennyire homályosan. És éreztem valamit, csak nem voltam benne biztos, mit jelent. Volt benne egy ismerős gyűlölet és kapzsiság. Mohóság valamiért, ami az enyém volt, mintha ellopták volna tőlem. Valami hiányzott.

Hirtelen dühöt éreztem. Valaki elvette azt, ami hozzám tartozott. Nem voltam benne biztos, hogy mi az, de volt egy lyuk az elmémben, ahol ennek az ismeretlen kényelemnek kéne lennie. Fáradt szemeimmel a szobát vizslattam, nézve a sötét beton falat és kavicsos padlót. Voltak ott asztalok és egy apró konyha, ahol fehér egyenruhában főztek az emberek, majd odaadták a betegeknek, hogy egyék meg.

Betegek. És az emlékeim egy része visszatért hozzám. Egy mentális intézetben voltam gyilkosságért. Három nő megnyúzásának a vádjával. A vád hamis volt. Ezek a dolgok tiszták voltak. Csak imádkoztam, hogy térjen vissza az elveszett gondolataim egy része, és végül rendezzék magukat, mert minden bizonnyal voltak még elrejtve létfontosságú dolgok az elmémben, amire nem igazán tudtam emlékezni.

Hirtelen megláttam egy lányt belépni, ami szerintem a büfé volt, kék egyenruhát viselt. Sötét haja volt, amik hosszú hullámokban lógtak. Igazi volt, eldöntöttem, ez nem egy emlék vagy egy gondolat volt. Felém sétált és én lenéztem, nem akartam megrémiszteni az állapotommal. Vártam néhány másodpercet, és éreztem hogy felém sétált.

- Harry? - kérdezte lágyan. Felnéztem abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevem. a lányt néztem, aki a velem szemközti széken foglalt helyet. A szemei a zöld és a kék szín keverékében táncoltak, és egy halvány emlék, egy emlék szikrája jelent meg elmémben. - Harry, emlékszel rám?

Tekintete idegesnek tűnt. mintha aggódott volna. Félt volna a válaszomtól? Félt tőlem? Valószínűleg. De nem hibáztattam őt. Pokolba is, még én is félek magamtól.

Kérdezett tőlem. Bólintottam, elnéztem azoktól a szemektől, így tisztábban tudtam gondolkozni. Ismertem ezt a lányt. Nem tudtam pontosan emlékezni ebben a pillanatban, hogy honnan, de azok az emlékek valahol mélyen az elmémben voltak. Egyedül most a neve jutott eszembe. - Rose - motyogtam - Rose....Winters.

Mosolygott, a tekintete olyan volt, mintha megnyugodott volna. Bólintott. - Igen. Hogyan érzed magad?

Rose türelmes volt, míg a kérdésén gondolkodtam. Hogyan éreztem magam? - Uh, elég furán. - válaszoltam őszintén. - Ez....homályos. - megfogtam a fejem. Az egész egy cella volt, amiben az emlékek rejtőztek. Nem tudtam, hogyan írjam le az elveszett érzést, amiben voltam; homályos és fura volt. Furcsa volt előkeresni a szavakat, hogy mit mondjak, nem tudtam, hogyan válaszoljak egy szimpla kérdésre, vagy hogyan öntsek szavakba bizonyos gondolatokat.

De Rosenak a mosolya egyfajta szórakoztatás volt, szóval nem gondoltam hogy a válaszom túl rossz lett volna. Habár a mosolya ellenére, a tekintete szomorú volt. Miért volt szomorú?

Mielőtt kérdezhettem volna, megelőzött és kérdezett. - Akarsz róla beszélni? Vagy akarsz kártyázni?

Ismét türelmes volt, és én hálás voltam. Úgy tűnt, mintha tudta volna, egy kis mértékben, a frusztráció és az idő, ez egy folyamat volt arra, hogy mit gondoltam. És akartam vele beszélni, tudtam hogy normálisan kellene. Tudtam, hogy valami nem volt rendben, és próbáltam harcolni vele, hogy emlékezzek. Segítséget akartam tőle kérni, megkérdezni mi a baj velem. De ezek helyett, minden amit mondani tudtam, az volt, hogy - Kártyázzunk.

- Oké. - bólintott, ismét mosolygott majd felállt, valószínűleg azért, hogy kártyacsomagot hozzon. De a mosolya nem volt valódi. Valahogy tudtam, hogy már láttam a valódi mosolyát, és az nem ilyen volt. És a tekintete még mindig szívfájdító volt, ahogy visszatért. Miattam volt?

Rose visszatért néhány másodpercen belül egy adag piros dekorációjú kártyával a kezében. - Sokat játszottunk a go-fish kártyával. - mondta nekem. - Emlékszel hogyan kell játszani?

Közvetlenül mellettem volt, a vállaink összeértek, és tetszett, hogy ennyire közel volt. És aztán rájöttem, hogy ez az, ami hiányzott. Ez volt az, ami az enyém volt és elvették tőlem, az elmém nagy része, ahol az ő vigaszának kellett lennie. És amíg újra elmagyarázta a játékot,  pontosan nem figyeltem. Csak a szemeit bámultam, a bőrét, az ajkait, a hosszú haját, a gyengéd, finom arcát. Volt valami ezzel a lánnyal, és ha volt egy dolog, muszáj rá emlékeznem az összes zavaros gondolatom közt, egyetlen dolog, aminek tisztának kellett lennie, az Ő volt. És amíg nem tudtam megtenni, amíg nem emlékeztem rá teljesen, az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy újra-tanuljam Rose Winterst.