29.Fejezet

*Ms. Hellman szemszöge*

Sok nehézséget tapasztaltam már életemben, melyek közül néhány sokkal nehezebb volt mint a másik. Mindent elveszítettem kölyökkoromban, nyolc évesen kiraboltak, tizenkilenc évesen megerőszakoltak. De semmi, semmi sem rosszabb annál az érzésnél mikor látod az egyetlen fiad megverve és sérülten, a saját vérében feküdni. Láttam Rosemaryt rohanni hozzá a közkórházba, de én még nem tudtam meglátogatni őt, mostanáig. Próbáltam eloszlatni a pánikot és a nehéz kérdéseket, hogy él-e vagy nem, az intézményt kellett vezetnem. Jobban kell dolgoznom, ami azt illeti, biztosítanom kell, hogy ez ne történjen meg még egyszer. Meg kellett szabadulnom minden bajtól, ami akár meghiúsíthajta a rend fenntartását Wickendaleben. Úgy tűnik, ezt a helyet ezentúl, inkább börtönként kell vezetni, mint egy mentális létesítmény; ezek után, mind bűnöző.

De most az egyszer, ez nem Wickendaleről szólt. Hanem a fiamről. Az én gyönyörű és problémás kisfiamról. Ő volt a mindenem, húsz éves korához képest nagyon okos volt, és mindennek ellenére, büszke voltam rá. És ez a szörnyeteg Harry, majdnem halálra verte őt. Így természetesen tennem kellett valamit. Valamit vele és a kis barátnőjével, ami remélhetőleg megállítja őket, hogy megpróbálják megtenni azt, amit akartak. Azt hiszem az Elektrosokk „terápia” megtette a hatását. Még mindig emlékszem arra a dicső pillanatra, amikor sokk és fájdalom villant át a fiú szemeiben, amikor Rose felüvöltött és sírt az ajtó túloldaláról. Ez a pillanat adott nekem erőt, emlékeztetett, hogy nem számít mit tettem, én irányítottam. Ők csupán egyszerű darabkák ebben a játékban.

Szeretném azt mondani, hogy Harry megérdemelte. Szeretném azt hinni, hogy ő nyúzta meg azokat a nőket, de mélyen legbelül, beismerve, tudtam, hogy nem így történt. James mindig is más volt. Mindig védtem és hazudtam érte, míg ő elment tevékenykedni. Sose magyarázta el mit csinált, de valamiért tagadása alapján tudtam, hogy igaz. De ezt a sejtést elrejtettem, bezárva a gondolataim közé teljes bizalommal fedve, hogy a fiam jó gyerek volt. Nem voltam hajlandó elhinni azt, amit tudtam, se a fiam, se a saját kedvemért.

Enyhe zaj térít vissza gondolataimból a betegágy mellől. A szemközti falnál volt az ágy, a másiknál pedig egy kis asztal. Volt egy szekrény tele orvosi felszerelésekkel. James előttem feküdt, míg én mellette ültem a műanyag, várakozásra szolgáló széken. Nyaka mentén merevítő volt, törött orrát kötés borította, fejére jégpakolást kötöztek amit rendszeresen cserélni kellett, ajkai fel voltak szakadva és szemei szörnyen felvoltak dagadva. Bőrén több kötés is található volt, de a sok fájdalomcsillapító gyógyszer ellenére, úgy tűnt, hogy tudatánál van.

- James. – mondtam. Fejét oldalra fordította ahogy hümmögött. – Hallasz engem?

- Igen. – krákogta. Valószínűleg, a víz hiánya miatt.

- James, amit tegnap műveltél, teljesen felesleges volt. Hogy lehettél ekkora idióta?

Nem volt meglepődve vagy kíváncsi arra amit mondtam neki Nem zavarta.

- Tudtam … - suttogta, de ezután megállt, míg levegőhöz nem jutott. – Tudtam, hogy te akarod csinálni. - ekkorra pontosan tudtam mire gondolt. Azt akarta, hogy Harry megverje őt, hogy büntethetővé váljon. Nem voltam egészen biztos az érvelésében és gondolataiban, de nem akartam rákérdezni.

- Figyelj, James. Majdnem olyan boldog vagyok Harry büntetését illetően, mint te. De ha ilyet tervezel, ne árts vele a betegeknek. Nem fogják bevonni az intézetet a tevékenységeikbe többé. Túl kockázatos és alig tudom őket együtt tartani ezen a helyen.

Bólintott, bár nem voltam biztos benne, hogy meghallotta.

- Komolyan gondolom. Nem fogja ezt tönkretenni nekem.

- Soha. – hörögte, volt egy kis gúny a hangjában ami nyugtalanul hatott rám. Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom, majd elhelyeztem a kis asztalon a virágot, amit vettem neki.

- Kirúgom amikor csak akarom, te is tudod. – mondtam neki. Csak nevetett a válaszomon, de kísérteties nevetése fájdalmat okozott neki, minek hatására összerándult. - Wickendale alkalmazottairól beszélve, vissza kell mennem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy megfelelően gondoskodnak-e a betegekről.  Jobbulást.

- Köszönöm. - mondta csendesen, mintha fájdalmat okozna neki az, ha hangosan beszél. Fiam minden rezzenésére, zúzódására és fájdalmára, megvetettem Harryt. Ha újra próbálkozni fog az ügy érdekében a fiam vagy bárki ellen, pokollá fogom tenni az életét Wickendaleben, esküszöm.

*Rose szemszöge*

Harry nem halt meg. Zavart volt, de emlékeinek elvesztése nem volt végleges. A nevemre emlékezett, nagyrészt arra is, hogy ki vagyok. Gyorsan vissza fog térni, mint ahogy Lori is mondta; Harry okos. Agyfunkciói vissza fognak térni a rendes kerékvágásba. Vissza fog jönni hozzám.

Még ha ezt is mondogattam magamnak és felvettem az álarcom, fájdalmat éreztem. Sőt, a tőlem telhetően legjobban próbáltam elrejteni kétségbeesettségem. De a napok elteltével annyira hozzászoktam Harryhez és a körülöttem lévő viharhoz. Ezalatt a néhány nap alatt Harry nélkül, attól féltem elveszek.

Úgy tűnt, hogy a szerepek felcserélődtek, most rajtam volt a sor, hogy segítsek neki. Segítek neki a gondolkodásban, tanulásban és az emlékezésben. Minden egyes motyogott szó, minden egyes vonása, zöld szemeitől szívem egyre jobban sajog. Kísértette az érzelmeim, mint egy haldokló családtag, mikor minden pozitivitás csökken és a szomorúság utolér. Még csak nem is benned él, de a légkör komor, egyhangú, eltűnik belőle a fény, mely arra késztet, hogy ezt érezd. Lehet, hogy kissé drámai, de nem tudsz ellene mit tenni. Ugyan olyan lesz, mint én voltam, míg nem kap valami jobbat.

A heti kezelésemen mindezt, minden könnyemet visszafojtva elmondtam Kelseynek is. Bár nem vagyok elmebeteg, de szükségem volt rá, hogy beszélhessek vele. Szemeiben sajnálatot fedeztem fel, mikor befejeztem mondandóm.

- Ms. Hellman egy szuka. Ahogy James is. - mondta csendesen.

Normális esetben elnevettem volna magam, de mindössze annyit tudtam mondani neki, hogy „tudom”.

- Ezért nem hagy titeket, Rose. Ha látja a könnyeid, azt hiszi ők nyertek. Próbálnak megtörni téged, érted? Ezért csalt titeket a folyosóra, ezért választotta Ms. Hellman az Elektrosokk ”terápiát” büntetésnek. Őrültté akar titeket tenni, hogy hihető hazugságokat állíthasson. Hogy beilleszkedjetek a többi beteg közé.

Bólintottam és igyekeztem felfogni mindazt, amit mondott.

- De ha bármit is teszel, azáltal ne érezze magát fölényben. Csak segíts Harrynek, hogy jobban érezze magát, ahogy Lori is mondta. Kettőtökért. Pillanatok alatt válhat mérgessé, szarkasztikussá vagy lehet ideges önmagára.

Megeresztettem egy kis mosolyt és bólintottam. Sose kedvelte Harryt túlságosan.

- Köszönöm. - mondtam neki. - Megpróbálom a legjobbat kihozni magamból.

Volt egy pár pillanatnyi hamis komfort, ami reménnyel töltött el, hogy a későbbiekben könnyebb lesz. Mintha minden rendben lett volna. Sóhajtottam, ahogy eszembe jutott a teljes igazság és rájöttem, az egyetlen dolog ami megmenthet minket, az a menekülés.

- Nem maradhatunk itt.

- Tudom, Rose. Én -.

- Harry volt már magánzárkában, megkorbácsolták, és most ez is. Minden büntetés egyre rosszabb és tudom, következő alkalommal már nem leszek képes kezelni ezeket. És ki tudja milyen büntetésen kell legközelebb átesnem.

- Tudom. - mondta újra Kelsey, hangja ezúttal sokkal nyugodtabb volt. Egy kis szünetet tartott mielőtt beszélni kezdett. - Én itt vagyok.

- Mi? - kérdeztem.

- Itt vagyok. - ismételte. - Amire csak szükségetek van, meg fogom csinálni. Nincs teljes hozzáférési lehetőségem a helyhez, de egy kicsi azért akad. Azt tudom használni, hogy kijussatok innen, ha szükségetek van rá. Csak egy szavadba kerül. - sokkal határozottabban hangzott, mint ahogy vártam és ezt csodálatos volt hallani. Tisztában volt a borzadállyal Ms. Hellman és a hírhedt fia körül, hogy mikre képesek, de Ő segíteni akart. El sem tudtam képzelni mostanáig, hogy ez milyen rendkívüli.

- Nem tudom eléggé megköszönni ezt neked, Kelsey. Mindenért.

Bólintott, egyenesen a szemeimbe nézve. Lábaira állt, majd felém sétált. Karjait kinyújtotta felém, tudtam mi fog következni, így csak álltam egyhelyben. Szorosan átkarolta vállam. Kelsey tele volt drámai és filmbeillő pillanatokkal, de ez nem tartozott közéjük. Ez sokkal komolyabb volt azoknál, érzelmeket takart. Meleg ölelésében éreztem, hogy sajnálja mindazt amin keresztül mentem.

- Sajnálom, hogy ez történik. Te nem ezt érdemled.

Visszaöleltem őt néhány pillanatig, nagyon jól esett az ölelése.

- Köszönöm, hogy támogatsz Kelsey. Nagyon sokat jelent számomra.

- Szívesen. - mondta egy kicsit mosolyogva. Kopogtak az ajtón.

- Egy másodperc! - kiáltott annak aki az ajtó túloldalán állt. - Lejárt az időnk. Csak ne felejtsd el, minden rendben lesz. Megígérem. Néhány nap múlva minden a régi lesz. Jó, nem normális, de … mindegy, tudod, hogy értem. Csak… csak próbáld meg és figyelj Harryre, míg jobban nem lesz.

- Megpróbálom. - mondtam, miközben már a kilincsért nyúltam. Noha nem ígértem meg.

Körülbelül egy óra múlva már az ebédlőben voltam. Ami a napjaim kedvenc része volt. A hatalmas tér mindig is undorító volt, tele műanyag székekkel, piszkos asztalokkal. A betegek számára csak minimális étellel ellátott. De soha nem fordítottam rá nagyobb figyelmet. Tekintetem mindig Harryn tartottam. Mindig is Ő volt a figyelmem középpontjában, gyönyörű adottságai mindig magával ragadták figyelmem, de most valami más volt rajta.

Mikor én beléptem, Ő már ott ült, ajkait és szemöldökét kissé duzzogva összezárva. Göndör haja ugyanúgy kusza volt, de ami teljesen más volt benne, azok a szemei. Tompábbak voltak és kevésbé szikráztak. Nem volt olyan szomorú mint tegnap, volt benne egy kis tűz amit annyira hiányoltam.

Helyet foglaltam vele szemben. Nem nézett fel az asztalról.

- Szia. - köszöntem neki, ezúttal felnézett rám, de nem mondott semmit. - Hogy vagy?

Eltartott egy pillanatig míg mondott valamit. - Jobban.

- Az jó. - mondtam, míg Ő bólintott.

- Igen. A dolgok… kicsit… rendeződtek.

Kis mosollyal az arcomon bólintottam. Küldtem felé egy mosolyt, ami megvigasztalta. És ami engem illet, úgy éreztem, mintha a nevelője lennék. Annyira bosszantó volt Őt így látni, de tudtam neki sokkal nehezebb mint nekem. Csak szem előtt kellett tartanom a fő célom; hogy jobb legyen neki.

- Akarsz társasozni? Vagy kártyázni megint?

- Tegnap kártyáztunk. - mondta. Egy folyékony mondat. Nem volt sok, csak egy általános kijelentés, de emlékezett arra ami történt, ez volt a különbség.

- Igen. Akarsz ma is?

Megrázta a fejét.

- Akkor akarsz-

- Sajnálom. - bukott ki belőle. Nem számítottam rá, hogy ezt fogja mondani.

- Mit? - kérdeztem szemeibe bámulva, melyek két nap alatt először találkoztak az enyémekkel.

- Amiért... ilyen vagyok. - mondta. - Tudom… tudom, hogy nem kéne. Próbálok jobban, emlékezni. De minden olyan zavaros.

- Minden rendben, Harry. - nyugtattam meg. Szóval, Ő is tudja, hogy nem ilyen volt általában. Ha valaki jobbá tudja Harryt tenni, az Ő maga lesz. - Ez nem a te hibád. Minden rendbe fog jönni.

Harry lassan bólintott, szemeivel újra lefelé nézett az ölébe. - Megígéred?

Egy pillanatra se kellett gondolkodjak rajta, mert mindkettőnket meg kellett győznöm arról, hogy így lesz. - Megígérem.

- Rendben. - mondta, ahogy megnyugodott, ez volt az első vigyor az arcán a mai napon. Mosolya gyönyörű volt, mint mindig. - Társasjáték.

*Harry szemszöge*

Elment, hogy megszerezze a társasjátékot. Hosszú haja a hátára omlott, bár szemei ragyogtak, mégis szomorúnak tűnt. Biztos a történtek miatt, de próbáltam a tudtára adni, hogy próbálok mindent a legjobban csinálni. Remélhetőleg megértette.

Vajon szerelmesek voltunk? Azt tudtam a legjobban, hogy fontos számomra. Csak azt nem, hogy mennyire. Mélyen beásta magát a fejembe, képek villantak fel mosolyáról, és emlékek arról, hogy csókolózunk. Talán volt is.

De volt egy másik lány is. Egy szőke. Megnyugtató kék szemekkel és széles mosollyal. Úgy tűnt róla több emlékem van, de nagyon halványak. A neve a nyelvem hegyén volt, de nem tudtam hová tenni. Erica? Ella? Emmy?

Emily! Emily volt a neve. De ezzel a névvel, inkább halovány bánatot észleltem, mint emléket. Volt, hogy elszomorított vagy a vele történtek tettek keserűvé. Akárhogy is, tetszett, hogy Rosera gondoltam helyette. Mert, Ő valódi volt, csak megragadt egy széket mellettem, itt volt és én is, ez nem csak egy emlék volt. Ez most volt.

Igyekeztem a szabályokra figyelni, és azok alapján játszani, ahogy Rose elmagyarázta, de néha vétettem hibákat. Néha újra elmagyarázta őket, vagy csupán csak nevetett. Nem szándékosan nevetett ki, csak kedvesen, és miután befejezte a vihogást, újra elmagyarázta azokat.

Nyugalmat észleltem Rose körül, éreztem, hogy megbízhatok benne. Kissé szomorúnak éreztem magam, hogy az előbb eszembe jutott Emily. Furcsának tűntek a gondolataim.

Sok különböző dolgot tapasztaltam. Mélyen, legbelül dühöt, csak azt nem tudom, miért. Bosszút akartam állni. Biztos voltam benne, ha látnám azt az embert, gyűlöletet táplálnék iránta, de fogalmam se volt róla, ki hazudott.

Voltak másféle dolgok is. Ijesztőek. Kavarogtak az emlékek, szétszórt gondolatok villantak fel. Fények villant fel testemből, a hangom elhalt a sikoltozások közt. A fény átívelt a hátamon, hatalmas, szúró fájdalom kíséretében. Egy égő test lebegett a szemem előtt és sikolyait figyeltem. Sötétség, piszkos cella. Magányos éjszakák, furcsa nappalok. Hangok, milliónyi hang a fejemben. Szörnyű rémálmok. Távoli sikolyok, messzi kiáltások. Folyamatosan baljóslatú álmok öntötték el az elmém. Nem tudtam megmondani, hogy ezek csak azért vannak mert az agyam összezavarodott, vagy mindig is voltak.

De egy dologban biztos voltam; elveszítettem a kibaszott elmém.

Kedves olvasók!

Reméljük, hogy a történet továbbra is elnyeri majd tetszésetek, fordításunk által. Várjuk a véleményeket a résszel kapcsolatban.

Puszi: Reni :*