1. Fejezet

Nem a mai volt a legjobb napom.  Odakint szitált az eső, és a sivár időjárás még hátborzongatóbbá tette az intézményt, mint amilyen alapból is volt. A hátam fájt a sok hajolgatástól, hogy rendbe tegyem az ágyakat, amik fedve volt mások mocskával és szagával. . A lábaim szintén fájtak ahogyan körbejártam a szobákat és felszolgáltam az unalmas húst minden egyes szobában. Az egyetlen zaj az előtérben a lábaim kopogása volt a hideg cement padló mentén.  Az összes többi beteg valószínűleg az ebédjét ette, vagy valamilyen speciális foglalkozáson vett részt egy másik szobában. Amint befejeztem a kaják eltakarítását az utolsó szobában, velem szembe jött egy munkatársam , Kelsey.  Néhány évvel idősebb volt nálam, és úgy ismerte ezt a helyet mint a tenyerét.  Részemről ez volt a harmadik hónapom itt, a Wickendale Mentál kórházban büntetett elmebetegek számára. Többnyire ápolónő segédje ként dolgoztam már szigorú biztonságiakkal és gondosan körbenéztem a helyet, nem volt sok sérült szóval ott dolgoztam ahol éppen szükség volt rám. Én voltam mindenki ’ bejáró lánya ’ ha elfoglaltak voltak vagy szükségük volt segítségre valamiben.

- Helló. Mit csinálsz itt? – kérdezte Kelsey.

- Umm..a munkámat?

- Mindenki kint van, neked is ott kellene lenned.

- Miért? Mi folyik ott? – érdeklődtem

- Nem hallottad? Most érkezik az új srác. – mondta izgatottan.

- És? Én nem tartom nagydolognak. Mindig érkeznek hozzánk új betegek. Mi volt annyira más a maiban?

- Nos, hallottad a híreket, hogy ott a srác hogyan nyúzott meg 3 nőt? – a hangja még izgatottabb lett a téma miatt.

- Hogy mi… ohh nem, ne mondd el….

- Igen, ide fog jönni. És le fogjuk késni ha nem sietünk. – Kelsey megragadta a kezem és elrángatott egészen a főbejáratig.  Meglepett voltam és egy kicsit ideges.  Nem tudtam miért. Úgy értem, milyen emberre vársz, hogy megtaláld egy olyan intézetben ami a bűnös elmebetegeknek van? Akárhogy is, bár, nem tudtam segíteni a köröm rágásomon, ez egy rossz szokás volt, ami már gyerekkorom óta megvan.

Kiléptünk a könnyű esőre és vártuk a percet.  Körbenéztem, hogy lássam, Kelsey jól van.  Majdnem az egész személyzet, aki itt volt, izgult. Ott bent rendőrtisztek voltak, persze, hogy kontrollálják a dolgokat, de az emberek zsúfolt körbe álltak, hogy lássák a becstelen bűnöst.  Az emberek végig álltak az utcán és az ellen tiltakoztak, hogy a férfi ne kapjon életet ebben a börtönben/mentál korházban, vagy aminek nevezni akarod. Legtöbben azt akarták, hogy halljon meg.

Én csak azon voltam, hogy inkább visszamegyek bentre, minthogy itt várakozzak a rossz időben, amikor egy sötét rendőri furgon állt meg az épület jobb oldalán.  Elsőnek két biztonsági őr ugrott ki a kocsiból majd kinyitották a hátsó ajtót. Most hatalmába kerített az előérzet, így várakoztam. Vajon hogy nézhet ki? Hány éves lehet? Vonzó lesz vagy visszataszító?

Elég hamar kitaláltam. A biztonsági őr elérte a furgon, és a másik megragadta egy férfinek a karját. Ahogy kirángatták őt a járműből, lenézett a földre, így nem láthattam az arcát. A kezét és a lábát bilincsekkel fékezték, amik zörögtek, ahogyan sétált. Ő is egy förtelmes kék/zöld ruhát viselt, ami itt kötelező volt a betegeknek.  Még ebben a túlzottan hízelgő szerelésben is meg tudtam mondani, hogy magas volt és sovány. Mielőtt még fellépett volna az épületbe vezető kőlépcsőre, a férfi felnézett rám és láthattam őt minden részletében.  Azt mondani rá hogy vonzó volt, csak egy kifejezés lett volna.

Meglepett voltam, hogy ott áll előttem a gazemberek tagadhatatlan szépsége.  Nagyjából húsznak nézett ki.  Hosszú sötét szempillái voltak, amik illettek az elbűvölő zöld szemeihez. Telt ajkai kissé szétnyíltak, ahogyan sétált felfelé a márvány lépcsőn. Kócos sötét haja volt, amik eltakarták homlokát, és hullámos volt a fülei körül. Erős, kiemelkedő állkapocs vonala volt, amit szorosan összeszorított, és szemöldöke, amit középen összeráncolt a harag miatt, ahogyan hallotta a tiltakozó kiabálásokat és követeléseket, hogy öljék meg őt.

Nem tudom, hogy mit vártam. Talán hogy kiborul, és kiabál valamit, bármit. Ez volt az, amit a legtöbb ember csinált, amikor idehozták őket. Kiborultak, és próbáltak elfutni vagy nevetséges dolgokat kiabáltak. Biztosan, valaki, aki olyan ördögi, mint ő, valami extrémet fog csinálni. Arra célzok, hogy megnyúzott három nőt. Milyen beteg ember csinál ilyet?? De nem, ő csak sétált a bejáratig egy szó nélkül.

Megböktem Kelsey-t.

- Ennyi?

- Azt hiszem. – sóhajtott – Ez túl rossz volt, valami izgalmasabbra számítottam.

Nevettem az állandó humorán, ami mindig megmosolyogtat engem. Tudtam, hogy ugyan arra gondol, mint én.  A férfi, aki csak elsétált, volt a valaha volt legcsábítóbb, legnagyszerűbb pasi akit valaha is láttunk. De senki sem akarta beismerni, hogy vonzódott egy pszichopatához.

- Jól van. Mindenki vissza dolgozni! – utasított minket Mrs. Hellman, ahogy mindenkit behessegetett az épületbe. Nagyjából 50 éves lehet, szőke hajjal és szúrós kék szemekkel. Nem nagyon kedveltem őt, de szükségem volt egy munkára. Meglepődtem, hogy kaptam egy állást, ami jól fizet egy 20 évesnek. Van egy diplomám, de akkor szükségem van egy munkára, hogy egy magasabb pozícióba jussak.

Mindenesetre, visszasétálta az épületbe és lecsekkoltam az időt. Basszus, itt volt az ideje hogy elmenjek ebédelni. És ez alatt nem a saját ebédemre céloztam. Ülnöm kellett és felügyelnem (néhány rendőrtiszttel) amíg a beteget ették az ebédjüket vagy kártyáztak, vagy bármi más, amit érdemes tenniük a két szabad órájuk alatt. A szokásos helyemen álltam, hátul középen a szobámban, így mindenkit tökéletesen szemmel tudtam tartani egy időben.  Az első órának a felénél az ajtó kilendült, és mindenki felé fordította a fejét.  Besétált rajta az új fiú két biztonsági őrrel az oldalán, akik állítólagosan azért voltak ott hogy kontrollálni tudják a srácot, nem nagyon voltak meggyőzőek, mivel a férfi magasabb volt mindkettőjüknél. Még mindig korlátozva volt a bilincsek miatt a csuklóján és a bokáján.

Vonásai kemények voltak, mint korábban is és a szemöldökei még mindig össze voltak húzva gondolatban.  Mindenki elképedt rajta, mintha csak megölt volna valakit ezelőtt a szemeivel.

Nem figyelt a többiekre, helyette csak odasétált egy üres asztalhoz és helyet foglalt. Nem evett, nem csinált semmit, csak ült a székén és meredt a falra. Az első gondolatom az volt, hogy őrültebb/betegebb, mint egy gonosztevő, de aztán meggondoltam magam.  Úgy értem, ha én elismertem volna egy olyan helyet ahol az emberek halálos fenyegetéseket kiabálnak nekem és igazodnom kellene egy új helyhez és egy új élethez mind ezt egyszerre, csak szükségem lenne arra, hogy leüljek és kitisztítsam a fejem.

Úgy tettem mintha a többi beteget néztem volna, de nem nagyon tudtam rájuk figyelni. Én csak a fiúra fókuszáltam gesztenyebarna fürtökkel.  Nem tudtam miért. Rémültnek kéne lennem miatta, és az voltam, de ugyan akkor érdekes volt. Nem tudtam, hogy mi volt, de úgy éreztem vonzódok hozzá. Talán ez amiatt volt, hogy féltem tőle, nem tudtam megállni, hogy ne csodálkozzak jobban a bűncselekményén. Talán csak kíváncsi voltam. Talán…

Mrs. Hellman váratlanul érkezett és megfújta az irritáló sípját, ezzel jelezve, hogy itt az ideje az úgy nevezett ’a gyilkosok visszamennek a szobájukba vagy cellájukba’, akármibe, aminek hívni akarod őket. Az új fiú magassága kiterjedt, ahogyan felállt onnan, ahol az előbb ült. Engedelmeskedett az őröknek és oda vezették őt, ahol majd maradnia kellett.

Amikor a terem kiürült, sajnálatos módon Mrs. Hellman egyenesen felém sétált. Éreztem egy csipetnyi félelmet. Valóban ijesztő volt és sosem mondott semmi szépet. Ha személyesen beszélt veled az csak azt jelenthette hogy kiabálni fog vagy pedig kirúg.

- Rose, beszélhetnénk egy percre? – kérdezte. Bólintottam, mire ő közelebb jött. Nem nézett ki túl boldognak. Vagyis, ő sosem néz ki boldognak.

- Nagyon jól teljesítettél itt az első két hónapodban. Meglep, hogy még nem léptél ki. Azon gondolkozom, hogy adok neked egy kis felelősséget itt. – mondta

- Oh, köszönöm.

- Úgy tűnik, te sokkal kedvesebb vagy a betegekkel, mint a többiek. Arra gondoltam, hogy többet segítesz majd a betegeknek, mint az ápolóknak. Ha neked így jó lesz.

- Igen, persze. Nagyszerű lenne. –mondtam. Ez igaz volt, hogy én sokkal jobban kijövök a beteg elítéltekkel, mint amennyire kellene. Azt gondolom, hogy csak érdekes volt körülöttük lenni, és látni hogy mit gondolnak, és hogyan gondolkodnak. Egy kis részem mindig csodálkozott azon, hogy ők tényleg őrültek lennének.  Vártam, hogy Mrs. Hellman elmegy de ott maradt ahol eddig volt, így kérdeztem tőle valamit, ami a fejemben volt az elmúlt két órában.

- Uhmm, az új fiú.. – elkezdtem feltenni.

- Oh igen, ő egy érdekes tárgy  - úgy mondta, mintha valami tudományos kísérlet lenne.  – Nos, nekem tényleg mennem kell. – Mrs. Hellman gyorsan kezdett el sétálni anélkül, hogy hagyta volna, hogy befejezzem a mondatom.

- Mi a neve?  - szóltam utána.

Megfordult, hogy velem szembe legyen, durva kék szemeivel az enyéimbe nézett.

- A neve Harry. Harry Styles.

Ha találtok benne kevésbé magyaros mondatokat, akkor szóljatok és átjavítom őket, csak kicsit fáradt voltam c:

Psychotic D. xX