43. fejezet

Bassza meg.

Ma van a szökésünk napja. Ma, rohadtul elmegyünk a Wickendale Mentális Intézményéből, melyet a Bűnös Őrülteknek tartanak fent. Itt volt az idő. Erre a napra vártam már érkezésem óta, és most elérkezett. Természetesen hittem benne, hogy elmegyünk ma innen, de most, hogy ez ma elérkezett ez már túl jónak tűnt, hogy igaz legyen.

Egy idegroncs voltam. Nem gyakran vagyok ideges, de most a király, összeszedett Harry össze volt zavarodva. Gondoltatok és kétségek férkőztek az agyamba, mint éles karmai a félelemnek. Az izgalomtól összeszorult a gyomrom és a szorongásomtól izzadni kezdtem. Rose és én mindent megteszünk, hogy kijussunk, de ez nem azt jelenti, hogy nem lesz semmilyen hiba vagy lyuk a tervünkben. Ez nem azt jelentette, hogy valami balul sülhet el. És ha mégis valami rossz történne és Ő megsérül, én Istenre esküszöm…

Megráztam a fejemet, mielőtt másra tudtam volna gondolni. Nem lesz semmi baja, mert azt nem fogom hagyni. Mind a kettőnket kijuttatom innen. De még mindig ez a nyomás nem segített enyhíteni az idegességem, hogy végre az idegeim lenyugodjanak. És még a tény sem, hogy Rose volt, aki elindítja a tervet. Nos, miután Lori lekapcsolja a fényeket, ez fog következni. Hiszen nála van a kulcs. Ő fog először kijutni a cellájából, majd végig osonni a folyosón, egyedül és sebezhetően a sötétben.

Felálltam, hogy ne csak az ágy tetején üljek. Járkálni kezdtem oda-vissza, és kezemmel végig szántottam hajamon. Mi lesz, ha valaki rajtakapja, még mielőtt ideérne? És én nem leszek képes ez ellen semmit se tenni?

Bassza meg, pihennem kell. Ha Lori már most megcsinálná azt, amit neki kell, akkor már nem kellene sokat gondolkoznom, és mehetnék is már, és ezt nagyra értékelném. De ahelyett, hogy már most cselekednénk, a véget nem érő percekben többször végig gondoltam a tervünket és a lehetséges komplikációkat, mindezt újra és újra. Először; Lori lekapcsolja az áramot, Rose kinyitja a celláját, majd engem is a sajátomból, elbánok James-sel, míg Rose megszerzi a táskáinkat. Majd újra találkoznánk. Az agyam megtelt más gondolatokkal is, melyek a hátralévő időben még marcangolni fognak. Gondolatok, hogy milyen lesz Rose-zal végre egyedül együtt lenni. Hogy egy dolgozó vagy egy őr az utunkba állna. Hogy milyen szúrós vagy akár véres is lehet a kijutásunk. Hogy felfoghassam, a kijutásunk létfontosságú volt, egy olyan helyről, ahol az őrülteket segítették.

Majd a fények kialudtak.

Rose szemszöge

Az, hogy mennyire ideges voltam nem volt kifejezés. Idegesítő, undok voltam, és úgy tűnt levegőt venni se tudtam normálisan. Ne cseszd el, mondogattam egyfolytában magamnak. A célom már régóta az volt, hogy kijutassam Harry-t innen, és muszáj sikeresnek lennie a célomnak. Ki tudja, milyen következményekkel járhat, ha nem én.

A zsebemben lévő kulcs nehéznek tűnt, mintha a rettegésem és idegességem ebben lenne. Szemeimmel még mindig a zárat pásztáztam, ami kalitkába zár, és szellemképek jelentek meg előttem, amíg felkészültem a kinyitására. Gondolatban végig rohantam a Harry-hez vezető úton, újra és újra, mígnem idegesítő lett. El tudtam most Őt képzelni, szorongása hasonló lehet az enyémhez. Fogadnék, hogy ajkai között most ott van cigarettája, és a stressztől ráncok húzódnak szemöldökei között. Talán ül és lábai pattognak idegességében, talán előre hátra - dülöngél. 

És ez nem a legmegfelelőbb idő a sok gondolkozásra, de nem tudtam várni arra, hogy végre együtt legyünk, úgy ahogy mi akarunk. Ha megszabadulunk, ettől a helytől végre érezhetem Harry erős testét, sima őrét, üdítő ajkait és gyönyörű kezeit. Természetesen volt más is, ami miatt szökök, de a stresszel és a félelemmel együtt vágyok arra, hogy elfelejtsem ezt a helyet. 

De először meg kell valósítanunk a tervünket. Sikerrel kell járnunk ebben, és ez okozta a nagy rettegésemet és az émelytő izgalmamat. És tudtam, tisztában voltam vele, hogy minél hamarabb megyünk, annál jobb. De egyébként, féltem a pillanattól, amikor lekapcsolják az áramot. Hiszen kénytelen leszek megvalósítani egy nagyon kockázatos, és veszélyes tervet, amit nem csak magamért, hanem a szeretett férfiért is csináltam. Ettől függ a jövőnk, az egész életünk, és ez mind tőlem függött. Semmi nyomás.

És most, mintha meg lett volna tervezve, a fények kihunytak. A gép hangja, amit észre se vettem, lassan elnémult. Némaság honolt az üres sötétségben. Fekete volt, koromsötét, és nehezen láttam akármit is. A szívem őrülten dobogott, és hangosan nyeltem egyet.

Gyenge zajok hallatszódtak a folyosóról. Ijedt nyöszörgések, éles sikítások és durva kiabálások, amik a folyosóról jöttek.

Összekapartam maradék eszemet és túlléptem a zajokon. A cellám fémrúdjaihoz hajoltam, majd szétnéztem, habár nem sok mindent láthattam. Kezeim átcsúsztak a dobozszerű tárgy felett, majd a kinti részénél megtaláltam a kulcslyukat. Gyorsan a zsebembe nyúltam, kétségbeesetten körbenéztem, de értelmetlen volt. Amilyen gyorsan csak tudtam visszacsúsztattam a kezemet, majd nagy nehezen a csuklómat próbáltam úgy hajlítani, hogy a kulcsot be tudjam helyezni a zárba. Volt néhány próbálkozásom, az adrenalin egyre jobban száguldott az ereimben, de szinte azonnal meghallottam egy kattanást.

Kicsit meglöktem és az ajtó nyikorogva kinyílt. Ha! Igen! Egyik beteg sem vette észre, habár igazán elfoglaltak és túl vakok ebben a váratlan jött sötétségben.

Nem vártam mást az ajtó kinyitásánál, mégis az izgalmam mellett túlnyomóan jelen volt a félelem.  Izgalmas, hiszen a legizgalmasabb része a tervnek már félig teljesítve van; kijutni a cellából. De mégis ijesztő, mert most ki kell nyitnom Harry celláját, ami jó pár teremmel odébb van. És kitudja, hogy kivel fogok összefutni az út során.

Harry szemszöge

Hol a fenében van Rose? Az áram már rég ki van kacsolva. Itt kellene lennie. Már meg kellett volna érkezni fél perccel ezelőtt. Mi van, ha elkapták? Ha most éppen elrángatják Ms. Hellman-hoz? Vagy ha az egyik beteg őr kihasználja az előnyét annak, hogy senki sem lesz képes tanúja lenni bárminek a sötétben. 

Az agyam ehhez hasonló kérdésekkel kínzott, míg minden egyes gondolat után még jobban szorítottam a fém rudakat. Nagyon szorosan tartottam, lélegzetvételeim egyre nagyobbak lettek, ahogy telt az idő. Szükségem volt egy rohadt cigarettára.  Ha ezzel nem fújnám fel az egészet, akkor már rég elszívtam volna egy dobozzal.

Fejem a rácsokhoz ért, ahogy próbáltam kivenni bármilyen jelét Rose közeledésének. De ez nehéz volt, hiszen a folyosót kiáltások, ordítások, és sikoltások töltötték meg. Tompa vörös izzás jelent meg, ahogy a vészjelző lámpa felkapcsolódott, ami először irritált. Ez megnehezíti a szökésünket, hiszen tompa fénye körbevette az épületet.

De pár perccel később hálás voltam ezért, hiszen megpillantottam Rose alakját a folyosón. Köszönöm Istenem, gondoltam, míg feszült vállaim kissé ellazultak. „Rose!” Suttogva szóltam hozzá. Úgy tűnt senki nem vette észre, hiszen szórakoztatta őket az agyukig úszó sötétség.

 Tekintetünk találkozott, majd ismét levegőt vettem. A cellámnál termett pillanatok alatt, mivel a sürgőssége a terv végrehajtásának gyorsaságra ösztönözte őt. Mire feleszméltem már csak centik voltak közöttünk, míg az ajtó kinyitásával bajlódott. Csak néztem és helyreállítottam a légzésemet, csak visszaemelte kezeit és ajtó már ki is nyílt. 

Mintha ezt eltervezte volna, karjait derekam köré fonta, míg enyémek azonnal körbeölelték hátát és vállait. „Bassza meg, Rose, aggódtam érted.” Sóhajtottam megkönnyebbülésemben. 

„Sajnálom.” Motyogta mellkasomba.

„Semmi baj, csodálatos munkát végeztél.”Mondtam neki, mikor eltoltam magamtól, nem vesztegethetjük az időt. Ajkait gyorsan enyémek ellen nyomta, szenvedélyes csók volt, mintha megerősítené a célját és a sürgősségét a szökésnek. 

„Találkozunk Kelsey irodájában, légy óvatos.” Mondtam neki, mikor ellépett tőlem. Rose bólintott én pedig egy gyors csókot nyomtam fejére, csak hogy megnyugtassam, mielőtt még veszélyesen elváltak útjaink. Általában ez egy rossz ötlet lenne, de ez szükséges volt a tervnek ezen a részén. Plusz, nem akartam, hogy szemtanúja legyen annak, amit tenni fogok. 

Rose szemszöge

Annyit kellett tennem, hogy elkerülöm az őröket, amíg el nem érem Kelsey irodáját.  Általában a dolgozók ilyenkor már Ms. Hellman-hoz sietnek elmondani neki a történteket, szóval valószínűleg már hozzá tartanak. Ami azt jelentette, hogy jó nagy ívben elkerülik az én utamat. Jó messze, nagyon jó.

Próbáltam magamat nyugtatni ezekkel a gondolatokkal, de csak Harry-re és James-re tudtam gondolni. Ez nem azt jelenti, hogy megvetem a tényt, miszerint James halott lesz, hanem nem tetszett, hogy Harry gyilkos lesz. Nem számított, hogy ki, de más emberek életének a kioltására senki sem lehetett büszke. És Harry ezt akarta tenni. Még azok után is amit James tett, senki nem lenne képes olyan nyugalommal és vággyal megölni őt, mint Harry. Nem rémültem meg vagy lettem kételkedő vele kapcsolatban, csak nem hangzott jól.

Fogadnék, hogy semmit sem tudnék ez ellen tenni, mivel kulcsfontosságú része a tervnek. Inkább leszek ettől nyugtalan, mint itt rohadni egész életemben.

Szóval úgy döntöttem, hogy a saját feladatomra koncentrálok, majd gyorsan elindultam a folyosón Kelsey irodájához, ami egészen közel volt. Majd ismét valami gyötörni kezdett, és éreztem, hogy ez az egész nem lesz ennyire könnyű. Éreztem, hogy valami rossz fog történni.

Félénken benyitottam Kelsey irodájába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy kevés piros fény árasztotta el a helyiséget, így elég fényt biztosított ahhoz, hogy megpillanthassam a teljesen kitömött hátitáskákat az asztalon. Egy Harry számára, egy pedig nekem. Halkan megköszöntem Kelsey-nek és Lori-nak, akik valószínűleg Ms. Hellman irodájába lehettek most. És most, éberen figyeltem az ajtót, és csak annyit tudtam tenni, hogy várok Harry-re, hogy befejezze a gyilkosságot.

Harry szemszöge

Az elmúlt hetekben megfigyeltem James-t. Nagyon óvatosan, míg magamban jegyzeteltem a tényeket, amikor láttam. Amikor a folyosókon pillantgatott össze vissza, vagy kihallgattam a beszélgetéseit vagy információkat szereztem másoktól. Igazából nem is tudtam volna ránézni erre az idióta pöcsre, de most ez létfontosságú volt, hogy összegyűjtsek róla információkat. És ezek az apró tények segítetett rájönni, hogy merre is lehet most. Járőrözött egy bizonyos folyosón, nyaktámasszal, csak pár óráig. Reméltem, hogy nem megy Ms. Hellman-hoz, feltételezhetőleg tudja mi a teendő az ilyen esetekben, hiszen a fia.

Beléptem a folyosóra, és ott volt ő. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszer lesz, de úgy tűnt, ma minden nekünk kedvez. Olyan halkan, ahogy csak tudtam végig sétáltam a folyosón lassan, és utáltam, hogy lehet esélye valami fegyverért nyúlni, mielőtt még a közelébe érnék.

De sikeres voltam, egyre közelebb kerültem a hátához, míg ő csak előre nézett. Annyira kibaszottul könnyű volt, hogy már kezdtem aggódni. Végre van, lehet egy kis szerencsénk. 

A szeleburdi izgalommal az adrenalin száguldott bennem, és egyre közelebb kerültem a szökéshez, a leggyerekesebb módszert választva óvatosan megkopogtattam a vállán. A pillanat, amikor hirtelen megfordult, öklöm lendült és állkapcson találtam, hallottam a ropogását a szinte már teljesen kihalt folyosón. Fogadnék, hogy könnyű harc lesz. Tudtam a legutóbbiról, hogy nem ér fel hozzám. James nem tudott nyerni. És tudtam, hogy ezúttal James nem fog visszajönni az élők sorába. 

 Sziasztook! :) Köszönjük szépen az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Nagyon aranyosak vagytok, mi pedig hálásak vagyunk! Véleményeteket most is szívesen olvassuk!  Puszi! 

 

42. fejezet

Harry szemszöge

Egy rémálommal kezdődött.

A napok sikolyokkal, őrültek halk suttogásával, véget nem érő magányossággal teltek, és túlságosan rövid időt tudtam Rose-sal tölteni. Közte volt alvás, reggeli, ebéd, vacsora, majd ismét alvás, és ezek mind szaros csoport tevékenységek voltak. Ez volt a napirend. És ezek unalmasak voltak.  Semmi sem volt normális, vagy ha az is volt, de csak az őrültek házában. A dolgozók tették a feladataikat és a betegek a fene se tudja mit csináltak. 

Vagyis nem tudtam rájönni arra, hogy mit csinálnak, kivéve a mi kicsi, reménykedő négyes csoportunkon kívül. De mi teljes mértékben csináltunk valamit. Lori és Kelsey diszkréten próbáltak nekünk megszerezni, azt, amire szükségünk volt és mindezt a legnagyobb óvatosságban tették, amíg Rose és én felvettük a szívás –hogy –itt –fogjuk –tölteni –a - hátralévő- életünket  arcunkat. És én becsültem Lori-t és Kelsey-t, hiszen a munkájukat kockáztatták ezzel. A hozzáállásomat leszámítva hálás voltam, legfőképp Lori-nak, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. Nem tudtam, hogy mi az oka annak, hogy ennyire hűségesek hozzánk.

És most van egy tervünk, ami működhet. Nagyon kockázatos, és különlegesen összerakott közös terv. De ha megvan a legkisebb lehetőségünk is arra, hogy pár héten belől kijussunk innen, én benne vagyok. Hiszen minden kínzó percben ott volt, hogy mi történhet Rose-zal, ha maradunk. Ki kellett juttatnom innen, de gyorsan.  Gyorsan, habár nem ezt vártam. Zavaros napjaink kínzó türelmet igényeltek, mintha átkelnél egy hömpölygő folyón, amikor inkább rá kellene nagyítani a távolból.

Egészen eddig a rémálomig. Minden akkor kezdődött, amikor belecsöppentem ebbe az átkozottan szörnyű álomba. Úgy kezdődött, mint a pihenés. Hideg és sötét volt és én teljesen elfeledtem, hogy bármilyen veszély leselkedne rám. Kivéve, hogy ez alkalommal futni kezdtem. Igazából nem emlékeztem, hogy miért, de csak annyit láttam, hogy eltorzított fákhoz közeledem.  A lábaim vittek végig maguktól, és a susogó szél belefújt a hajamba és hűsítette bőrömet. Csak futottam és futottam, mintha egy versenyen lennék, habár a dohányzástól megtelt tüdőm aligha bírta volna ezt a sebességet. És mint az elektromos áram, úgy áramolt szét testemben az adrenalin. Pezsdítő izgalmat kezdtem érezni, amíg végig sprinteltem a puha fűben mezítláb. A szél segített a haladásban, és átsüvített fülemen, szívem dobogott, és egyre csak gyorsabb, és gyorsabb, és gyorsabb lettem. Amióta be voltam zárva, nem voltam kint a szabadban és most legyőzhetetlennek éreztem magamat. 

Bezártan. Eltöprengtem. Bezártan? Hol kellett lennem, ahhoz, hogy be tudjanak engem zárni?

Wickendale.

És egyből eszembe jutott, hogy miért futok. Gyors lábaim lelassultak és izgatott mosolyom kezdett elhalványulni. Volt valami, amit elfelejtettem. Valami hiányzott. Már csak kocogtam. A most ijesztő fekete fák úgy néztek ki, mint a sötét ég, és mintha próbáltak volna arra emlékeztetni, hogy veszélyben vagyok. Sétálni kezdtem. Egy varjú szállt alacsonyabban az égen felettem és károgott a sötétségben, mint egy másik jelzése a veszélynek. A szívem még mindig őrölt sebességgel vert a mellkasomban, de nem a kimerültségtől. A köd is leszállt. Volt valami baljóslatú érzésem a lilás, átlátszó légkörtől. Libabőrös lettem tőle és a nyakamon a szőr is felállt.

De vonakodva kezdtem el vánszorogni a ködben, át a füvön, és a félelmetes fák mellett. De a talaj kissé lejtős volt, lesiklani rajta, és mintha a távolban víz lenne. Szemeimmel kukucskáltam a vékony ködrétegen keresztül, majd felfedeztem egy tavat. Még ez is, habár, nem érezhetem magamat jól ettől. De nem mehetek vissza. Szóval megközelítettem a szárazföld szélét és megálltam egy pillanatra, hallgatóztam, hogy van-e bármilyen gyanúsan félelmetes hang. Figyeltem a sápadt szürke hullámait az alkonyatnak, keresve a lehetséges ragadozót.

Volt valami a vízben. Sötét, mint a tinta. Úgy döntöttem, hogy teszek egy lépést, a csizmám elmerült a hűvös tóban. Majd még egy lépés. Majd még néhány, amíg a kép kezdett kitisztulni, ahogy a köd eloszlott. Egy lány haja úszott a felszínen, mint egy halott tömeg. Éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból. És, Istenem, nem akartam megfordítani, hiszen tudtam, hogy ez nem csak egy lány volt, hanem egy hulla, a félelmem forrása. De kinyújtottam a kezem és megérintettem a szövetszerű hajat. 

Összerezzentem, ahogy megfordítottam.

Majd sikítottam.

Itt volt a vízben, amit elfelejtettem, a baljóslatú névtelen veszély. Egyből marta a szemem, és nem tudtam tovább nézni. Rose volt ott, és puha bőre, piros ajkai kissé elváltak és gyönyörű sötét haja, ami a víz alatt tárult szét, és úgy nézett ki, mint egy istennő. De ez alatt, a nyakánál kezdődött valami, amitől hányingerem lett. A bőre le volt nyúzva, ahogy a testén is. Teljesen látszódott a húsa, mint egy lemészárolt állatnak, és bőrét sötét vére borította. 

A szívem dübörgött, és hangom sírássá alakult, és próbáltam elfordulni, de az agyam nem engedte. A kép maradt. Rose, aki az erőt adta nekem ehhez a szökéshez, volt az egyetlen, amit elfelejtettem megvédeni. És a büntetésem az volt, hogy így kellett Őt látnom, egy gyönyörű, de halott arcot, élettelenül elernyedt izmokat, összeállt vénákat és húst. 

Vagyis az volt, amíg a kiáltásom kitört az álmomból, az öntudatomba, ahogy felkeltem rekedt sikítás tört elő a tokomból. Tekintettemmel kerestem a sötétben Rose-t, az élőt, de egyedül csak a koszos cellám volt és a mély légzésem. 

De a megkönnyebbülés elég volt. Tudtam, hogy Rose él és, hogy a saját cellájában volt, mint mindig, amikor ezek a nyomorult álmok történtek. Ez rendben lenne. Tudtam, hogy Rose biztonságban van. Amit nem tudtam, az, hogy ez a rémisztő álom lenne-e a jele a szökés kezdetének.

Rose szemszöge

A napok unalmasak voltak és nem éreztem semmilyen izgalmat vagy örömöt, de bánatot és boldogtalanságot sem. Nekem csak előre volt egy megérzésem. El akartam menni innen még most, és a türelem nem igen az erősségem.

Szóval ezért voltam izgatott, amikor Kelsey informált a hírekről. Nem tudtam várni, arra, hogy elmondjam Harry-nek később, így végig ugrándoztam a kórtermek között. Feltehetőleg jobban néztem ki egy őrültnek, mint a betegek fele.

Betörtem az ajtókon keresztül és hozzá sétáltam, nehezen visszafojtva a mosolyomat.   Egy elkápráztató mosollyal köszöntött. Miután köszöntöttük egymást, és apró csókot váltottunk, rögtön a tárgyra akartam térni, de Harry hamarabb szólalt meg.

„Szerinted miért csinálják ezt értünk?” Kérdezte.

„Tessék?” Faggattam, és zavartnak éreztem magam ettől az egyszerű kérdéstől. 

„Miért segít Kelsey és Lori elszökni innen? Az állásukat és mindent kockáztatnak ezzel.”

„Mert tudják, hogy nem ezt érdemeljük. Kelsey a legjobb barátom és nem akar itt látni, és Lori említette a nyugdíjasságot, amikor vele dolgoztam. Talán még keresztbe akart tenni Ms. Hellman-nak, mielőtt nyugdíjba vonulna.”

Harry megfontoltan bólintott. Én is feltettem magamnak ezt a kérdést számtalanszor, remélve, hogy ez nem csapda vagy felültetés, hiszen az eddig történtek után már semmin se lepődnék meg. De hittem benne, hogy Kelsey és Lori igazából is segíteni akart. 

Kihasználtam a pillanatot, amikor Harry csendben volt, majd felhoztam a híreket. „Megvan a kulcs.” Suttogtam.

„Micsoda?” Kérdezte, és mosolya azonnal megjelent arcán. 

„Kelsey ide adta. Megvan a terv, a kulcs, Lori pedig ide adja a táskákat, amikor szökünk. Harry, készen vagyunk és megszökhetünk a Wickendale-ről.”

Ráncok húzódtak szemei fölött és a mosolya a legszélesebb és legelkápráztatóbb volt, mint amit valaha láttam.  „Ez kibaszottul csodálatos!” Mondta és egy szoros, mackóölelésbe vont. „Végre elmehetünk innen.” Suttogta a fülembe. Felnevettem azon, hogy mennyire izgatott, de nem kellett volna. Én nem voltam ilyen izgatott. És Harry biztos észrevette, hogy a nevetésemből hiányzott valami és, hogy ideges is voltam.

„Mi az?” Kérdezte, és hátrébb tolt, hogy a szemembe nézhessen. „Mi a baj?”  Csalódottnak hangzott, amiért nem osztoztam vele örömében. 

„Én csak….nem tudom, csak félek. Úgy érzem, hogy nem lesz olyan egyszerű, de mi van, ha mégis? A rendőrök halálunk végéig a nyomunkban lesznek, Harry.” 

„Tudom.” Válaszolt halkan. „De az még mindig jobb, hogy szöknünk kell, mint ezen a helyen megrohadni. Megcsináltuk, miközben Ms. Hellman piszkált minket, szóval itt az ideje, hogy visszaadjuk neki a szenvedést.”

Bólintottam, de még mindig nem voltam meggyőzve. Volt néhány kockázatos dolog ebben az egészben, de nem akarom nagydobra verni. Természetesen izgatott voltam, hogy megkóstolhassam a szabadságot, de egy idegroncs voltam.

„Rose, Istenre esküszöm, hogy kijutunk innen.” Harry hangja újra kedves lett. ”Szóval, ha valami akadályba ütköznénk, küzdenék ellene. Kijutunk ebből az átkozott helyről és megvédelek téged, rendben?”

Ajkait halántékomhoz nyomta, míg suttogott. „Biztonságban tartalak, Rose.”

 Bólintottam és akaratom ellenére is legördült egy könnycsepp az arcomon. Székeink szinte már összeértek, így könnyen tudtam fejemet vállára hajtani, egyik kezemmel körülöleltem derekát, míg ő egyik kezét a vállamon pihentette. 

„És mi lesz, miután megszökünk?” Kérdeztem.

„Miután elszökünk, futni fogunk. Csak futunk és futunk több kilométert, és miután elég messze leszünk, felszállunk egy repülőre és elmegyünk valahova. Fidzsire gondoltam vagy a Bahamákra. Valahova az országon kívülre, valami trópusi helyre, ahol szexelhetünk a parton és ihatunk Piña Colada-t. Senki nem fog tudni a Londoni körözöttekről, és biztonságban és boldogságban leszünk. Jól hangzik?” Kérdezte és hüvelykujjával letörölte az arcomon lefolyó könnycseppet.

Valószínűleg ez volt az álma, és nem ez lesz a jövőnk, de egyébként mosolyogtam.  Nem kimondott titkokat és közelgő gyilkosságokat szórt szét Harry a levegőben, és tudtam, hogy nála jobb emberrel nem is szökhetnék el ebből a mentális intézményből. 

„Tökéletesnek hangzik.” Nevettem.

Egy őr figyelt minket, de nem változtattam a helyzetemen és még mindig közel voltam Harry-hez. Senkit sem érdekeltünk, hiszen páciensek voltunk, de majd rájönnek, hogy figyelniük kellett volna ránk.

„Szóval Kelsey szerint mikor kellene cselekednünk?” Kérdezte tőlem Harry.

„Holnap. Lori és Kelsey készen állnak.”

Éreztem, hogy Harry ellazul és hallottam, ahogy mély levegőt vesz. „A francba.” Mondta. „Holnap megszökünk a Wickendale-ről.”

„Igen.” Mondtam sokkal természetesebben, mint amilyennek éreztem. Harry és én kitörünk ebből az őrült bolondokházából holnap.

41. fejezet

Kelsey szemszöge

Úgy tűnt, hogy rengeteg páciens és munkás volt kételkedő Harry-vel kapcsolatban. Mindenki aggódott a közelében, és jó okuk volt rá. Tett néhány rossz dolgot. Hazudott, lopott, ölt, és teljesen tönkretette a parancsokat. Nem nyúzott meg egy nőt sem, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen ártatlan. A rengeteg lényegtelen terápiájáról, megtanultam; nem bízhatok benne. Valahol az agyában volt valami sötét, függetlenül attól, hogy jó ember volt vagy nem az még kérdéses. De volt valami különbség aközött, hogy jó ember vagy csak jó ember Rose miatt.

És lappangása nagy szenvedély volt számára. Néha ez hiba volt és gyűlölet és harag keveréke, de máskor jó dolgokra használta, például mikor Rose-zal, a szerelmével volt. Szóval e miatt az ok miatt, de csakis emiatt, úgy döntöttem, hogy segítek nekik. Hagyom a legjobb barátomnak, hogy elszökjön innen azzal az embernek, aki olyan régóta részese ennek a világnak, és kevés reménnyel, de bízom benne, hogy Harry vigyázni fog rá.

„Nem lesz egyszerű” Mondtam.

„Nem. A szarba.” Motyogta Harry reménytelen egyetértésképp.

„Kell egy terv, hogy téged miképp jutassunk ki a celládból. Ezután keresztül kell jutnod az őrökön, majd a Ward C-n, és végül az alagúton. Senki nem csinálta még meg ezelőtt.”

„Ige, de ez azért van, mert ezelőtt senkinek nem segítettél, igaz?” Kérdezte Rose. „Mármint, az emberek, akik megpróbáltak elszökni, nem kaptak segítséget a dolgozóktól vagy más betegektől.”

„Igaz.” Értettem egyet.

Lori megszakított mielőtt válaszoltam volna. „Tudunk adni kulcsokat és felszereléseket.”

Rose szeme felcsillant. „És le tudod kapcsolni az áramot.”

„És szerezni nekünk fegyvert.” Fűzte hozzá Harry.

Minden további kiegészítéssel az én és a Lori vállára még több súly nehezedett a stressz miatt. Valahogyan settenkednem kell majd, hogy megszerezzem a szükséges tárgyakat Harry-nek és Rose-nak, anélkül, hogy elkapnának vagy kirúgnának, és ennek nagy volt a nyomása. Úgy értem, ez a kis találka, amit összehoztunk eléggé kockázatos volt. Nem jött volna össze ez az összhang közöttünk, ha Ms. Hellmann nem lenne szerencsére távol az épülettől. Nem lett volna Lori-nak, Harry-nek, Rose-nak és nekem találkozni az irodámban Ms. Hellman jelenlétekor. De látszólag az ördögnek is vannak beteg napjai.

És mióta nincs itt, mi össze tudtunk gyűlni. Nos azóta, hogy nagy részben nem volt itt és, mert Harry-nek voltak követelményei. Rose nem fog a műtőbe menni mostanában, de úgy nézett ki, hogy az operációja Harry-t még nagyobb őrületbe kergethette. Miután 20-szor is megkérdezte, hogy miképp fognak megszökni, Lori-val megegyeztünk, hogy kijuttatjuk őket innen.

„Valakinek van egy jegyzetfüzete vagy valami?” Érdeklődött Rose.

Az asztalom mögé sétáltam, majd kihúztam az egyik fiókot. Megragadtam egy papírtömböt és egy tollat. Átadtam Rose-nak és csendesen megköszönte, és már ki is nyitotta.

„Szóval először is szükségünk van egy tervre.” Motyogta leginkább magának, közben a füle mögé tűrt egy tincset, míg valamit firkált. Tekintetemet Harry-re vezettem és észrevettem, hogy mennyire törődik vele, hiszen szemei sosem hagytál el Rose arcát. És rájöttem, hogy a nézeteltéréseink ellenére, van bennünk valami közös. Mind a ketten tudtuk Rose sorsát, ha itt maradna, és rémültek voltunk attól, hogy ez akár be is teljesülhet. Éreztük a hatalmas pánikot, hogy valakit, akivel törődünk, ki kell juttatnunk. Habár Harry félelme és gondoskodása nagyobb volt, mint az enyém, de mind a ketten éreztük ezeknek a súlyát. Nyilvánvaló volt pillantásainkból és aggodalmunkból, míg tartott a beszélgetésünk.

„Először le kell kapcsolnunk az áramot.” Mondta Lori. A fa asztalnak dőlve állt, én mellette ültem az asztalon, míg Harry és Rose egymás mellett ültek két széken előttünk.

„Rendben.” Értett egyet Rose, majd leírta a lapra. „De ez csak egy figyelemelterelés, igaz? Minden cellát bezárnak azok után, ami legutóbb történt, szóval hogyan jutunk ki?”

„Valaki tud nekünk szerezni egy tartalék kulcsot?” Kérdezte Harry.

Lori felsóhajtott. Eddig hezitált ezzel az egésszel kapcsolatban, nem beszélt sokat. De nem volt időm megkérdezni, hogy miért. „Kockázatos.”

„Ez az egész az.” Kontrázott Harry.

Rose parancsolóan rátekintett, majd bocsánatkérően Lori-ra. De én tudtam, hogy miért volt kiakadva. „Majd én megteszem.” Mondtam.

 Harry biccentett elismerésül. Tényleg őszintén ki akart szabadulni innen, de eldöntöttem, hogy inkább Rose-nak adom az említett kulcsot, mint Harry-nek. 

„Oké.” Mondta Rose.”Szóval Kelsey szerez nekünk kulcsot, Lori lekapcsolja az áramot, mi kinyitjuk egymás celláját. Akkor most, hogyan fogunk végig jutni a Ward C-n, anélkül, hogy az őrök észrevennének minket?”

„Tudunk majd fegyvereket használni?” Persze ez Harry-től jött.

„Nem.” Szállt szembe vele Rose. „ Nem akarok megsebesíteni ártatlan őröket.”

„Ártatlan.” Gúnyolódott Harry az orra latt, de nem vitatkozott. „Nem úgy értve, hanem csak önvédelemből.”

„Mi meg tudjuk csinálni.” Mondtam.  „Talán egy zsebkés vagy valami, ami nálatok lesz, egy lehetőségnek jó, ha szükségetek lenne önvédelemre.” Tudtam, hogy sokat fognak majd kérdezősködni, de hogy ne tennék? Ezelőtt még szkeptikus voltam a szökésükkel kapcsolatban, de most rájöttem, hogyha Rose helyében lennék, én is hasonlóan cselekednék. És a gondolat, hogy a legjobb barátom meghalhat az ördögi Ms. Hellmann és a fia keze által, támogatni kezdtem ezt az egészet jobban és jobban.  A legkevesebb volt a támogatásom.

„És az áram le lesz kapcsolva.” Tette hozzá Lori, habár ezt már elmondta. „ Szóval zavarodottak lesznek.”

„Köszönöm.” Mondta aranyosan Rose. „Ez segíteni fog, de nem tudom, hogy az elég lesz-e. Többre van szükségünk.”

Ezután egy pillanatra a szoba csendes lett. Hary megcsípte ujjaival alsó ajkát miközben gondolkozott, Rose a tollát a jegyzetfüzetéhez ütögette, én kezeimmel doboltam a fa asztalon és Lori a mennyezetet bámulta. Ez az egy kérdés járt mindenki fejében; hogyan fog Harry és Rose keresztüljutni az őrökön. A hely tömve volt velük, legtöbbjük hűséges volt a munkájához, míg páran beteg szörnyek voltak. Nem volt könnyű kijátszani őket, még a sötétségben sem.

„Kockáztatnunk kell.” Javasolta Harry. Ez azonnal kisebb hangzavart vont maga után.

„Mi?” „Ez nem fog működni.” és, „Te őrült vagy.” mind elhangzottak az ötlet után.

Harry felemelte a kezét védekezés képen. „Akárki tud ennél jobbat mondani? Ki akarok innen jutni, és gyorsan. Az őrök nem fognak keresgélni, amíg mindenki be van zárva, és nem lesznek képesek jól látni.

„Ha minden dolgozó itt lesz, akkor nagy az esélye annak, hogy elkapnak.” Szálltam vitába. Tudom, hogy minél hamarabb ki akar jutni, de most irracionális volt. „Nem futhatsz a Ward C-ig úgy, hogy arra számítasz, hogy minden rendben lesz.”

„Szükségünk van még valamire.” Értett egyet Rose. Harry felsóhajtott és végig szántott haján.

„Oké és mégis mire?” Kérdezte. „Hogyan kellene csinálnunk?”

És ismételten töprengtünk. Megragadtunk itt és annyit tehettünk, hogy várunk valamilyen ötletre, ami világos lesz. De hirtelen valaki kopogtatott az ajtómon.  Egy férfi elfojtott hangja szólalt meg. „Itt van Sally Miguel. Hozzád jött.”

A francba. „Sajnálom, elfelejtettem, hogy van most dolgom.” Mondtam nekik, hiszen engem figyeltek. „Megpróbálok még egyszer így összehozni egy találkát, rendben?”

Rose körbe járatta a tekintetét, majd felállt a helyéről és Harry követte.

„Köszönöm.” Mondta Rose mosolyogva, rám és Lori-ra nézve, majd átnyújtotta nekem a jegyzetfüzetet.  „Köszönöm.” Motyogta Harry. És mind a ketten kisétáltak a szobából. Figyeltem, ahogy elhagyják a szobát, majd megláttam az őr arckifejezését. Követtem Sally-t, míg bejött és leült a székbe, amin az előbb még Rose ült pár perccel ezelőtt, majd hallgattam Sally véget nem érő problémáit, melyekre nem tudtam koncentrálni. Csak arra tudtam gondolni, hogy miképp fogom Harry és Rose számára megszerezni a kulcsot.

Rose szemszöge

A véget nem érő percek Harry nélkül magával ragadtak, ahogy itt az általában lenni szokott. A cellámban ültem és gondolkozáson kívül nem csináltam semmit. Gondolkozás és alvás volt az, amit tenni tudtam. De végül, elérkezett az ebédidő és ez volt az egyetlen dolog, ami miatt még nem őrültem meg.  Kisétáltam a cellámból az étkező felé indulva izgatottan, hiszen volt egy eléggé veszélyes tervünk a kijutásra. De Harry arckifejezése másra utalt, amikor leültem mellé.

Hátradőlt a székén, közben féloldalasan az asztalon támaszkodva pihentette kezét. Szemöldökét összehúzta és zavarodottnak tűnt, míg ajkai között füstölgő cigarettája volt. De vonásai megenyhültek, amikor meghallotta, hogy behúztam a székemet mellé.

„Szia.” Mondta egy mosoly kíséretében. Kissé felült és felém fordult, majd kezét combomra rakta, ahogy mindig tenni szokta. De volt valami más ebben a tettében az elmúlt napokban. Sokkal biztonságosabb volt, több volt a céljánál. Mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy tényleg itt vagyok és itt is maradok. 

„Szóval a tervünk.” Mondtam.

„Rendben.” Bólintott Harry. Arcunk közel volt egymáshoz, és ezt is észrevettem. Harry egyre közelebb akart tudni magához. 

„Lori lekapcsolja az áramot. Valamelyikünk kinyitja a celláinkat Kelsey kulcsaival. Végig megyünk az alagúton, kijutunk és futunk.” Tisztáztam.” A bonyodalom csak annyi, hogy miképp jutunk túl az őrökön és érünk el a Ward C-ig.”

Harry vékony vonallá préselte ajkait, miközben hallgatott. „Feltételezve, hogy minden más a terv szerint fog haladni, akkor igen.”

„Nem gondolom, hogy el kellene sietnünk, csak mert ez elég jó. Borzasztó lenne ilyen messzire menni, ha rögtön visszadobnának minket a cellákba.”

„Igazad van.” Értett egyet Harry. „De erre már gondoltam és van egy ötletem.”

„Mi?” Kíváncsiskodtam.

„Mikayla-t, talán, vagy a többi pácienst is elengedhetnénk. Megmondjuk nekik, hogy sikítozzanak, hogy az őrök keressék, és velünk ellentétes irányba küldenénk. Egyszer úgyis a másik beteget keresnék, nem gondolnának rám és rád.”

Szemeim felcsillantak. „Ez jó.” Mondtam. „Csak rosszul éreznénk magunkat, hogy kihasználjuk.”

„Akkor mire volt jó, hogy szövetségeseket keressünk?” Kérdezte. Nem tudtam ezzel az érvvel vitába szállni. „Nem muszáj ezt az ötletet követnünk, csak én erre gondoltam.

„Nos, ha meg is tesszük, néhány dolgozó még észrevehet minket. Ez a hely zsúfolásig tele van velük, és lehet, hogy még Mikayla segítségével se sikerülne.”

„Igen.” Ennyit mondott. Harry mély levegőt vett és fejét karjára támasztotta. Tekintetét az asztalra vezette és orrlyukai kitágultak, valószínűleg a stresszes gondolatai miatt. Mintha a kijutás a Wickendale-ről teljes mértékben létfontosságú lenne ebben a pillanatban.

„Rendben van.” Mondtam olyan megnyugtatóan, ahogy csak tudtam. Kezemet hátára fektettem és enyhén dörzsöltem neki, míg ő azonnal ellazult érintésem alatt. „Van időnk ezt kitalálni.”

A szemembe nézett és bólintott, de nem tűnt túl meggyőzöttnek. A ráncok szemöldökei között még megmaradtak. És nem törődve az őrökkel, akiket amúgy sem érdekelt, gyors puszit nyomtam pontosan arra a helyre az arcán, hogy megszabaduljon a ráncoktól. Harry végül feladta és egy mosoly terült el arcán, megrázta a fejét, de még mindig vigyorgott. Ő volt az egyetlen, aki ezekben az időkben mosolygásra késztet, így viszonoztam neki.

De mosolya eltűnt és figyelmét ismét az asztalnak fordította egy kis idő után. Csendes lett. Még mindig feszült volt. Nem tűnt ijedtnek, csak valami mélyen aggasztotta. Sosem láttam még ilyennek.

Elnéztem az asztalunktól, és megpillantottam, azt a furcsa nőt tegnapról, és éppen minket figyelt. Ő nem osztotta meg Harry titkait velem, de tudott róla valamit. Lenéztem Harry kezére, amit a combomon pihentet. Rápillantottam lélegzetelállító arcára, és tudtam, hogy valami nincs rendben.

„Harry mi folyik itt?”

„Mire gondolsz?” Kérdezte.

„Valami megváltozott veled kapcsolatban tegnap óta. Nem mondom, hogy ez rossz, de….valami más. Nem mondasz el nekem valamit.”

Arckifejezése gondterheltből lett zavart. Kissé ideges volt, amit tőle ritkán látok. „Nincs semmi.” Mondta, de nem hittem neki.

„Ahhoz kapcsolódik, ami tegnap történt? Ahhoz a nőhöz, aki tegnap idejött hozzám és azt mondta, hogy valami rosszat tettél régebben?”

„Rose” Kezdte olyan nyugodtan, ahogy csak tudta. „Nincs semmi.” Éreztem, ahogy meleg tenyerét elemeli lábamtól.

„Harry mond el. Ha veled fogok elszökni innen és rád bízom az életemet, muszáj őszintének lenned.”

„Kérlek, csak felejtsd el.” Ennyi volt a válasza. Megígértem magamnak, hogy nem kérdezek, de utáltam a tényt, hogy van egy titok, amiről én nem tudok.

„Harry, gyerünk, én csak.”

„Ugyan hagyd már!” Kiáltotta. A hangsúlya miatt hátrébb ugrottam.

Harry felsóhajtott mérgesen abban a pillanatban, amikor én úgy döntöttem, hogy befogom a számat. Nem néztem rá, hanem az ölembe pihenő ujjaimat figyeltem. Csend volt egy darabig.  

„A francba.” Mondta magának. Még mindig nem néztem rá, amíg végül kezét újra a combomra nem fektette.

„Figyelj Rose, sajnálom. Tudom, hogy tudni akarod, de bízz bennem, hogyha azt mondom, hogy ez a legjobb neked, rendben?”

Bólintottam.

„Nézz rám.” Kérlelt, és egyik hosszú ujját végighúzta államon.”Elmondom majd. Csak kérlek ne beszéljünk erről, amíg ki nem dolgozzuk a teljes tervet a kijutáshoz.”

„Igazad van.” Sóhajtottam. „Sajnálom, nem kellett volna erőltetnem most.”

„Semmi baj bébi, csak arra koncentráljunk, hogy kijussunk ezelőtt a szar helyzet előtt.”

„Oké.” Mondtam. Harry már másodjára van ezen a helyen, és sokkal több rossz dolgon ment keresztül, mint én. Természetes, hogy aggasztó számára a kijutás, akárki megőrölne, ha ilyen sokáig lenne itt. Kiemelten fontos elhagynunk ezt a helyet, mielőtt az a bizonyos, számomra ismeretlen dolog megtörténne.

De az légkör ismét megváltozott és Harry szemei felcsillantak. „Van egy ötletem.” Mondta, az előbbi beszélgetésünket elfelejtve.

Ránéztem, hogy folytassa.

„Ez nem… nos nem nagyszerű, de van egy ötletem. Talán ez segíthet kijutni. De ez erőszakos.”

„Mi?” Faggatóztam.

Komolyan nézett rám, de láttam szemeiben egy kis izgalom félét. „Ez.” Kezdte, majd megnyalta ajkait, és folytatta. „Beletartozik, hogy meg kell ölni James-t.”

Jó olvasást! És kellemes nyári szünetet!