42. fejezet

Harry szemszöge

Egy rémálommal kezdődött.

A napok sikolyokkal, őrültek halk suttogásával, véget nem érő magányossággal teltek, és túlságosan rövid időt tudtam Rose-sal tölteni. Közte volt alvás, reggeli, ebéd, vacsora, majd ismét alvás, és ezek mind szaros csoport tevékenységek voltak. Ez volt a napirend. És ezek unalmasak voltak.  Semmi sem volt normális, vagy ha az is volt, de csak az őrültek házában. A dolgozók tették a feladataikat és a betegek a fene se tudja mit csináltak. 

Vagyis nem tudtam rájönni arra, hogy mit csinálnak, kivéve a mi kicsi, reménykedő négyes csoportunkon kívül. De mi teljes mértékben csináltunk valamit. Lori és Kelsey diszkréten próbáltak nekünk megszerezni, azt, amire szükségünk volt és mindezt a legnagyobb óvatosságban tették, amíg Rose és én felvettük a szívás –hogy –itt –fogjuk –tölteni –a - hátralévő- életünket  arcunkat. És én becsültem Lori-t és Kelsey-t, hiszen a munkájukat kockáztatták ezzel. A hozzáállásomat leszámítva hálás voltam, legfőképp Lori-nak, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. Nem tudtam, hogy mi az oka annak, hogy ennyire hűségesek hozzánk.

És most van egy tervünk, ami működhet. Nagyon kockázatos, és különlegesen összerakott közös terv. De ha megvan a legkisebb lehetőségünk is arra, hogy pár héten belől kijussunk innen, én benne vagyok. Hiszen minden kínzó percben ott volt, hogy mi történhet Rose-zal, ha maradunk. Ki kellett juttatnom innen, de gyorsan.  Gyorsan, habár nem ezt vártam. Zavaros napjaink kínzó türelmet igényeltek, mintha átkelnél egy hömpölygő folyón, amikor inkább rá kellene nagyítani a távolból.

Egészen eddig a rémálomig. Minden akkor kezdődött, amikor belecsöppentem ebbe az átkozottan szörnyű álomba. Úgy kezdődött, mint a pihenés. Hideg és sötét volt és én teljesen elfeledtem, hogy bármilyen veszély leselkedne rám. Kivéve, hogy ez alkalommal futni kezdtem. Igazából nem emlékeztem, hogy miért, de csak annyit láttam, hogy eltorzított fákhoz közeledem.  A lábaim vittek végig maguktól, és a susogó szél belefújt a hajamba és hűsítette bőrömet. Csak futottam és futottam, mintha egy versenyen lennék, habár a dohányzástól megtelt tüdőm aligha bírta volna ezt a sebességet. És mint az elektromos áram, úgy áramolt szét testemben az adrenalin. Pezsdítő izgalmat kezdtem érezni, amíg végig sprinteltem a puha fűben mezítláb. A szél segített a haladásban, és átsüvített fülemen, szívem dobogott, és egyre csak gyorsabb, és gyorsabb, és gyorsabb lettem. Amióta be voltam zárva, nem voltam kint a szabadban és most legyőzhetetlennek éreztem magamat. 

Bezártan. Eltöprengtem. Bezártan? Hol kellett lennem, ahhoz, hogy be tudjanak engem zárni?

Wickendale.

És egyből eszembe jutott, hogy miért futok. Gyors lábaim lelassultak és izgatott mosolyom kezdett elhalványulni. Volt valami, amit elfelejtettem. Valami hiányzott. Már csak kocogtam. A most ijesztő fekete fák úgy néztek ki, mint a sötét ég, és mintha próbáltak volna arra emlékeztetni, hogy veszélyben vagyok. Sétálni kezdtem. Egy varjú szállt alacsonyabban az égen felettem és károgott a sötétségben, mint egy másik jelzése a veszélynek. A szívem még mindig őrölt sebességgel vert a mellkasomban, de nem a kimerültségtől. A köd is leszállt. Volt valami baljóslatú érzésem a lilás, átlátszó légkörtől. Libabőrös lettem tőle és a nyakamon a szőr is felállt.

De vonakodva kezdtem el vánszorogni a ködben, át a füvön, és a félelmetes fák mellett. De a talaj kissé lejtős volt, lesiklani rajta, és mintha a távolban víz lenne. Szemeimmel kukucskáltam a vékony ködrétegen keresztül, majd felfedeztem egy tavat. Még ez is, habár, nem érezhetem magamat jól ettől. De nem mehetek vissza. Szóval megközelítettem a szárazföld szélét és megálltam egy pillanatra, hallgatóztam, hogy van-e bármilyen gyanúsan félelmetes hang. Figyeltem a sápadt szürke hullámait az alkonyatnak, keresve a lehetséges ragadozót.

Volt valami a vízben. Sötét, mint a tinta. Úgy döntöttem, hogy teszek egy lépést, a csizmám elmerült a hűvös tóban. Majd még egy lépés. Majd még néhány, amíg a kép kezdett kitisztulni, ahogy a köd eloszlott. Egy lány haja úszott a felszínen, mint egy halott tömeg. Éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból. És, Istenem, nem akartam megfordítani, hiszen tudtam, hogy ez nem csak egy lány volt, hanem egy hulla, a félelmem forrása. De kinyújtottam a kezem és megérintettem a szövetszerű hajat. 

Összerezzentem, ahogy megfordítottam.

Majd sikítottam.

Itt volt a vízben, amit elfelejtettem, a baljóslatú névtelen veszély. Egyből marta a szemem, és nem tudtam tovább nézni. Rose volt ott, és puha bőre, piros ajkai kissé elváltak és gyönyörű sötét haja, ami a víz alatt tárult szét, és úgy nézett ki, mint egy istennő. De ez alatt, a nyakánál kezdődött valami, amitől hányingerem lett. A bőre le volt nyúzva, ahogy a testén is. Teljesen látszódott a húsa, mint egy lemészárolt állatnak, és bőrét sötét vére borította. 

A szívem dübörgött, és hangom sírássá alakult, és próbáltam elfordulni, de az agyam nem engedte. A kép maradt. Rose, aki az erőt adta nekem ehhez a szökéshez, volt az egyetlen, amit elfelejtettem megvédeni. És a büntetésem az volt, hogy így kellett Őt látnom, egy gyönyörű, de halott arcot, élettelenül elernyedt izmokat, összeállt vénákat és húst. 

Vagyis az volt, amíg a kiáltásom kitört az álmomból, az öntudatomba, ahogy felkeltem rekedt sikítás tört elő a tokomból. Tekintettemmel kerestem a sötétben Rose-t, az élőt, de egyedül csak a koszos cellám volt és a mély légzésem. 

De a megkönnyebbülés elég volt. Tudtam, hogy Rose él és, hogy a saját cellájában volt, mint mindig, amikor ezek a nyomorult álmok történtek. Ez rendben lenne. Tudtam, hogy Rose biztonságban van. Amit nem tudtam, az, hogy ez a rémisztő álom lenne-e a jele a szökés kezdetének.

Rose szemszöge

A napok unalmasak voltak és nem éreztem semmilyen izgalmat vagy örömöt, de bánatot és boldogtalanságot sem. Nekem csak előre volt egy megérzésem. El akartam menni innen még most, és a türelem nem igen az erősségem.

Szóval ezért voltam izgatott, amikor Kelsey informált a hírekről. Nem tudtam várni, arra, hogy elmondjam Harry-nek később, így végig ugrándoztam a kórtermek között. Feltehetőleg jobban néztem ki egy őrültnek, mint a betegek fele.

Betörtem az ajtókon keresztül és hozzá sétáltam, nehezen visszafojtva a mosolyomat.   Egy elkápráztató mosollyal köszöntött. Miután köszöntöttük egymást, és apró csókot váltottunk, rögtön a tárgyra akartam térni, de Harry hamarabb szólalt meg.

„Szerinted miért csinálják ezt értünk?” Kérdezte.

„Tessék?” Faggattam, és zavartnak éreztem magam ettől az egyszerű kérdéstől. 

„Miért segít Kelsey és Lori elszökni innen? Az állásukat és mindent kockáztatnak ezzel.”

„Mert tudják, hogy nem ezt érdemeljük. Kelsey a legjobb barátom és nem akar itt látni, és Lori említette a nyugdíjasságot, amikor vele dolgoztam. Talán még keresztbe akart tenni Ms. Hellman-nak, mielőtt nyugdíjba vonulna.”

Harry megfontoltan bólintott. Én is feltettem magamnak ezt a kérdést számtalanszor, remélve, hogy ez nem csapda vagy felültetés, hiszen az eddig történtek után már semmin se lepődnék meg. De hittem benne, hogy Kelsey és Lori igazából is segíteni akart. 

Kihasználtam a pillanatot, amikor Harry csendben volt, majd felhoztam a híreket. „Megvan a kulcs.” Suttogtam.

„Micsoda?” Kérdezte, és mosolya azonnal megjelent arcán. 

„Kelsey ide adta. Megvan a terv, a kulcs, Lori pedig ide adja a táskákat, amikor szökünk. Harry, készen vagyunk és megszökhetünk a Wickendale-ről.”

Ráncok húzódtak szemei fölött és a mosolya a legszélesebb és legelkápráztatóbb volt, mint amit valaha láttam.  „Ez kibaszottul csodálatos!” Mondta és egy szoros, mackóölelésbe vont. „Végre elmehetünk innen.” Suttogta a fülembe. Felnevettem azon, hogy mennyire izgatott, de nem kellett volna. Én nem voltam ilyen izgatott. És Harry biztos észrevette, hogy a nevetésemből hiányzott valami és, hogy ideges is voltam.

„Mi az?” Kérdezte, és hátrébb tolt, hogy a szemembe nézhessen. „Mi a baj?”  Csalódottnak hangzott, amiért nem osztoztam vele örömében. 

„Én csak….nem tudom, csak félek. Úgy érzem, hogy nem lesz olyan egyszerű, de mi van, ha mégis? A rendőrök halálunk végéig a nyomunkban lesznek, Harry.” 

„Tudom.” Válaszolt halkan. „De az még mindig jobb, hogy szöknünk kell, mint ezen a helyen megrohadni. Megcsináltuk, miközben Ms. Hellman piszkált minket, szóval itt az ideje, hogy visszaadjuk neki a szenvedést.”

Bólintottam, de még mindig nem voltam meggyőzve. Volt néhány kockázatos dolog ebben az egészben, de nem akarom nagydobra verni. Természetesen izgatott voltam, hogy megkóstolhassam a szabadságot, de egy idegroncs voltam.

„Rose, Istenre esküszöm, hogy kijutunk innen.” Harry hangja újra kedves lett. ”Szóval, ha valami akadályba ütköznénk, küzdenék ellene. Kijutunk ebből az átkozott helyről és megvédelek téged, rendben?”

Ajkait halántékomhoz nyomta, míg suttogott. „Biztonságban tartalak, Rose.”

 Bólintottam és akaratom ellenére is legördült egy könnycsepp az arcomon. Székeink szinte már összeértek, így könnyen tudtam fejemet vállára hajtani, egyik kezemmel körülöleltem derekát, míg ő egyik kezét a vállamon pihentette. 

„És mi lesz, miután megszökünk?” Kérdeztem.

„Miután elszökünk, futni fogunk. Csak futunk és futunk több kilométert, és miután elég messze leszünk, felszállunk egy repülőre és elmegyünk valahova. Fidzsire gondoltam vagy a Bahamákra. Valahova az országon kívülre, valami trópusi helyre, ahol szexelhetünk a parton és ihatunk Piña Colada-t. Senki nem fog tudni a Londoni körözöttekről, és biztonságban és boldogságban leszünk. Jól hangzik?” Kérdezte és hüvelykujjával letörölte az arcomon lefolyó könnycseppet.

Valószínűleg ez volt az álma, és nem ez lesz a jövőnk, de egyébként mosolyogtam.  Nem kimondott titkokat és közelgő gyilkosságokat szórt szét Harry a levegőben, és tudtam, hogy nála jobb emberrel nem is szökhetnék el ebből a mentális intézményből. 

„Tökéletesnek hangzik.” Nevettem.

Egy őr figyelt minket, de nem változtattam a helyzetemen és még mindig közel voltam Harry-hez. Senkit sem érdekeltünk, hiszen páciensek voltunk, de majd rájönnek, hogy figyelniük kellett volna ránk.

„Szóval Kelsey szerint mikor kellene cselekednünk?” Kérdezte tőlem Harry.

„Holnap. Lori és Kelsey készen állnak.”

Éreztem, hogy Harry ellazul és hallottam, ahogy mély levegőt vesz. „A francba.” Mondta. „Holnap megszökünk a Wickendale-ről.”

„Igen.” Mondtam sokkal természetesebben, mint amilyennek éreztem. Harry és én kitörünk ebből az őrült bolondokházából holnap.