43. fejezet

Bassza meg.

Ma van a szökésünk napja. Ma, rohadtul elmegyünk a Wickendale Mentális Intézményéből, melyet a Bűnös Őrülteknek tartanak fent. Itt volt az idő. Erre a napra vártam már érkezésem óta, és most elérkezett. Természetesen hittem benne, hogy elmegyünk ma innen, de most, hogy ez ma elérkezett ez már túl jónak tűnt, hogy igaz legyen.

Egy idegroncs voltam. Nem gyakran vagyok ideges, de most a király, összeszedett Harry össze volt zavarodva. Gondoltatok és kétségek férkőztek az agyamba, mint éles karmai a félelemnek. Az izgalomtól összeszorult a gyomrom és a szorongásomtól izzadni kezdtem. Rose és én mindent megteszünk, hogy kijussunk, de ez nem azt jelenti, hogy nem lesz semmilyen hiba vagy lyuk a tervünkben. Ez nem azt jelentette, hogy valami balul sülhet el. És ha mégis valami rossz történne és Ő megsérül, én Istenre esküszöm…

Megráztam a fejemet, mielőtt másra tudtam volna gondolni. Nem lesz semmi baja, mert azt nem fogom hagyni. Mind a kettőnket kijuttatom innen. De még mindig ez a nyomás nem segített enyhíteni az idegességem, hogy végre az idegeim lenyugodjanak. És még a tény sem, hogy Rose volt, aki elindítja a tervet. Nos, miután Lori lekapcsolja a fényeket, ez fog következni. Hiszen nála van a kulcs. Ő fog először kijutni a cellájából, majd végig osonni a folyosón, egyedül és sebezhetően a sötétben.

Felálltam, hogy ne csak az ágy tetején üljek. Járkálni kezdtem oda-vissza, és kezemmel végig szántottam hajamon. Mi lesz, ha valaki rajtakapja, még mielőtt ideérne? És én nem leszek képes ez ellen semmit se tenni?

Bassza meg, pihennem kell. Ha Lori már most megcsinálná azt, amit neki kell, akkor már nem kellene sokat gondolkoznom, és mehetnék is már, és ezt nagyra értékelném. De ahelyett, hogy már most cselekednénk, a véget nem érő percekben többször végig gondoltam a tervünket és a lehetséges komplikációkat, mindezt újra és újra. Először; Lori lekapcsolja az áramot, Rose kinyitja a celláját, majd engem is a sajátomból, elbánok James-sel, míg Rose megszerzi a táskáinkat. Majd újra találkoznánk. Az agyam megtelt más gondolatokkal is, melyek a hátralévő időben még marcangolni fognak. Gondolatok, hogy milyen lesz Rose-zal végre egyedül együtt lenni. Hogy egy dolgozó vagy egy őr az utunkba állna. Hogy milyen szúrós vagy akár véres is lehet a kijutásunk. Hogy felfoghassam, a kijutásunk létfontosságú volt, egy olyan helyről, ahol az őrülteket segítették.

Majd a fények kialudtak.

Rose szemszöge

Az, hogy mennyire ideges voltam nem volt kifejezés. Idegesítő, undok voltam, és úgy tűnt levegőt venni se tudtam normálisan. Ne cseszd el, mondogattam egyfolytában magamnak. A célom már régóta az volt, hogy kijutassam Harry-t innen, és muszáj sikeresnek lennie a célomnak. Ki tudja, milyen következményekkel járhat, ha nem én.

A zsebemben lévő kulcs nehéznek tűnt, mintha a rettegésem és idegességem ebben lenne. Szemeimmel még mindig a zárat pásztáztam, ami kalitkába zár, és szellemképek jelentek meg előttem, amíg felkészültem a kinyitására. Gondolatban végig rohantam a Harry-hez vezető úton, újra és újra, mígnem idegesítő lett. El tudtam most Őt képzelni, szorongása hasonló lehet az enyémhez. Fogadnék, hogy ajkai között most ott van cigarettája, és a stressztől ráncok húzódnak szemöldökei között. Talán ül és lábai pattognak idegességében, talán előre hátra - dülöngél. 

És ez nem a legmegfelelőbb idő a sok gondolkozásra, de nem tudtam várni arra, hogy végre együtt legyünk, úgy ahogy mi akarunk. Ha megszabadulunk, ettől a helytől végre érezhetem Harry erős testét, sima őrét, üdítő ajkait és gyönyörű kezeit. Természetesen volt más is, ami miatt szökök, de a stresszel és a félelemmel együtt vágyok arra, hogy elfelejtsem ezt a helyet. 

De először meg kell valósítanunk a tervünket. Sikerrel kell járnunk ebben, és ez okozta a nagy rettegésemet és az émelytő izgalmamat. És tudtam, tisztában voltam vele, hogy minél hamarabb megyünk, annál jobb. De egyébként, féltem a pillanattól, amikor lekapcsolják az áramot. Hiszen kénytelen leszek megvalósítani egy nagyon kockázatos, és veszélyes tervet, amit nem csak magamért, hanem a szeretett férfiért is csináltam. Ettől függ a jövőnk, az egész életünk, és ez mind tőlem függött. Semmi nyomás.

És most, mintha meg lett volna tervezve, a fények kihunytak. A gép hangja, amit észre se vettem, lassan elnémult. Némaság honolt az üres sötétségben. Fekete volt, koromsötét, és nehezen láttam akármit is. A szívem őrülten dobogott, és hangosan nyeltem egyet.

Gyenge zajok hallatszódtak a folyosóról. Ijedt nyöszörgések, éles sikítások és durva kiabálások, amik a folyosóról jöttek.

Összekapartam maradék eszemet és túlléptem a zajokon. A cellám fémrúdjaihoz hajoltam, majd szétnéztem, habár nem sok mindent láthattam. Kezeim átcsúsztak a dobozszerű tárgy felett, majd a kinti részénél megtaláltam a kulcslyukat. Gyorsan a zsebembe nyúltam, kétségbeesetten körbenéztem, de értelmetlen volt. Amilyen gyorsan csak tudtam visszacsúsztattam a kezemet, majd nagy nehezen a csuklómat próbáltam úgy hajlítani, hogy a kulcsot be tudjam helyezni a zárba. Volt néhány próbálkozásom, az adrenalin egyre jobban száguldott az ereimben, de szinte azonnal meghallottam egy kattanást.

Kicsit meglöktem és az ajtó nyikorogva kinyílt. Ha! Igen! Egyik beteg sem vette észre, habár igazán elfoglaltak és túl vakok ebben a váratlan jött sötétségben.

Nem vártam mást az ajtó kinyitásánál, mégis az izgalmam mellett túlnyomóan jelen volt a félelem.  Izgalmas, hiszen a legizgalmasabb része a tervnek már félig teljesítve van; kijutni a cellából. De mégis ijesztő, mert most ki kell nyitnom Harry celláját, ami jó pár teremmel odébb van. És kitudja, hogy kivel fogok összefutni az út során.

Harry szemszöge

Hol a fenében van Rose? Az áram már rég ki van kacsolva. Itt kellene lennie. Már meg kellett volna érkezni fél perccel ezelőtt. Mi van, ha elkapták? Ha most éppen elrángatják Ms. Hellman-hoz? Vagy ha az egyik beteg őr kihasználja az előnyét annak, hogy senki sem lesz képes tanúja lenni bárminek a sötétben. 

Az agyam ehhez hasonló kérdésekkel kínzott, míg minden egyes gondolat után még jobban szorítottam a fém rudakat. Nagyon szorosan tartottam, lélegzetvételeim egyre nagyobbak lettek, ahogy telt az idő. Szükségem volt egy rohadt cigarettára.  Ha ezzel nem fújnám fel az egészet, akkor már rég elszívtam volna egy dobozzal.

Fejem a rácsokhoz ért, ahogy próbáltam kivenni bármilyen jelét Rose közeledésének. De ez nehéz volt, hiszen a folyosót kiáltások, ordítások, és sikoltások töltötték meg. Tompa vörös izzás jelent meg, ahogy a vészjelző lámpa felkapcsolódott, ami először irritált. Ez megnehezíti a szökésünket, hiszen tompa fénye körbevette az épületet.

De pár perccel később hálás voltam ezért, hiszen megpillantottam Rose alakját a folyosón. Köszönöm Istenem, gondoltam, míg feszült vállaim kissé ellazultak. „Rose!” Suttogva szóltam hozzá. Úgy tűnt senki nem vette észre, hiszen szórakoztatta őket az agyukig úszó sötétség.

 Tekintetünk találkozott, majd ismét levegőt vettem. A cellámnál termett pillanatok alatt, mivel a sürgőssége a terv végrehajtásának gyorsaságra ösztönözte őt. Mire feleszméltem már csak centik voltak közöttünk, míg az ajtó kinyitásával bajlódott. Csak néztem és helyreállítottam a légzésemet, csak visszaemelte kezeit és ajtó már ki is nyílt. 

Mintha ezt eltervezte volna, karjait derekam köré fonta, míg enyémek azonnal körbeölelték hátát és vállait. „Bassza meg, Rose, aggódtam érted.” Sóhajtottam megkönnyebbülésemben. 

„Sajnálom.” Motyogta mellkasomba.

„Semmi baj, csodálatos munkát végeztél.”Mondtam neki, mikor eltoltam magamtól, nem vesztegethetjük az időt. Ajkait gyorsan enyémek ellen nyomta, szenvedélyes csók volt, mintha megerősítené a célját és a sürgősségét a szökésnek. 

„Találkozunk Kelsey irodájában, légy óvatos.” Mondtam neki, mikor ellépett tőlem. Rose bólintott én pedig egy gyors csókot nyomtam fejére, csak hogy megnyugtassam, mielőtt még veszélyesen elváltak útjaink. Általában ez egy rossz ötlet lenne, de ez szükséges volt a tervnek ezen a részén. Plusz, nem akartam, hogy szemtanúja legyen annak, amit tenni fogok. 

Rose szemszöge

Annyit kellett tennem, hogy elkerülöm az őröket, amíg el nem érem Kelsey irodáját.  Általában a dolgozók ilyenkor már Ms. Hellman-hoz sietnek elmondani neki a történteket, szóval valószínűleg már hozzá tartanak. Ami azt jelentette, hogy jó nagy ívben elkerülik az én utamat. Jó messze, nagyon jó.

Próbáltam magamat nyugtatni ezekkel a gondolatokkal, de csak Harry-re és James-re tudtam gondolni. Ez nem azt jelenti, hogy megvetem a tényt, miszerint James halott lesz, hanem nem tetszett, hogy Harry gyilkos lesz. Nem számított, hogy ki, de más emberek életének a kioltására senki sem lehetett büszke. És Harry ezt akarta tenni. Még azok után is amit James tett, senki nem lenne képes olyan nyugalommal és vággyal megölni őt, mint Harry. Nem rémültem meg vagy lettem kételkedő vele kapcsolatban, csak nem hangzott jól.

Fogadnék, hogy semmit sem tudnék ez ellen tenni, mivel kulcsfontosságú része a tervnek. Inkább leszek ettől nyugtalan, mint itt rohadni egész életemben.

Szóval úgy döntöttem, hogy a saját feladatomra koncentrálok, majd gyorsan elindultam a folyosón Kelsey irodájához, ami egészen közel volt. Majd ismét valami gyötörni kezdett, és éreztem, hogy ez az egész nem lesz ennyire könnyű. Éreztem, hogy valami rossz fog történni.

Félénken benyitottam Kelsey irodájába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy kevés piros fény árasztotta el a helyiséget, így elég fényt biztosított ahhoz, hogy megpillanthassam a teljesen kitömött hátitáskákat az asztalon. Egy Harry számára, egy pedig nekem. Halkan megköszöntem Kelsey-nek és Lori-nak, akik valószínűleg Ms. Hellman irodájába lehettek most. És most, éberen figyeltem az ajtót, és csak annyit tudtam tenni, hogy várok Harry-re, hogy befejezze a gyilkosságot.

Harry szemszöge

Az elmúlt hetekben megfigyeltem James-t. Nagyon óvatosan, míg magamban jegyzeteltem a tényeket, amikor láttam. Amikor a folyosókon pillantgatott össze vissza, vagy kihallgattam a beszélgetéseit vagy információkat szereztem másoktól. Igazából nem is tudtam volna ránézni erre az idióta pöcsre, de most ez létfontosságú volt, hogy összegyűjtsek róla információkat. És ezek az apró tények segítetett rájönni, hogy merre is lehet most. Járőrözött egy bizonyos folyosón, nyaktámasszal, csak pár óráig. Reméltem, hogy nem megy Ms. Hellman-hoz, feltételezhetőleg tudja mi a teendő az ilyen esetekben, hiszen a fia.

Beléptem a folyosóra, és ott volt ő. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszer lesz, de úgy tűnt, ma minden nekünk kedvez. Olyan halkan, ahogy csak tudtam végig sétáltam a folyosón lassan, és utáltam, hogy lehet esélye valami fegyverért nyúlni, mielőtt még a közelébe érnék.

De sikeres voltam, egyre közelebb kerültem a hátához, míg ő csak előre nézett. Annyira kibaszottul könnyű volt, hogy már kezdtem aggódni. Végre van, lehet egy kis szerencsénk. 

A szeleburdi izgalommal az adrenalin száguldott bennem, és egyre közelebb kerültem a szökéshez, a leggyerekesebb módszert választva óvatosan megkopogtattam a vállán. A pillanat, amikor hirtelen megfordult, öklöm lendült és állkapcson találtam, hallottam a ropogását a szinte már teljesen kihalt folyosón. Fogadnék, hogy könnyű harc lesz. Tudtam a legutóbbiról, hogy nem ér fel hozzám. James nem tudott nyerni. És tudtam, hogy ezúttal James nem fog visszajönni az élők sorába. 

 Sziasztook! :) Köszönjük szépen az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Nagyon aranyosak vagytok, mi pedig hálásak vagyunk! Véleményeteket most is szívesen olvassuk!  Puszi!