21. Fejezet

Sötét karikák rajzolódtak fáradt szemek alá, és a hosszú haj összegubancolódott, ahogyan lógott. Az ajkak remegtek a reszkető kezekkel. Könnyek fenyegetve öntötték el a kipirult orcákat. A finom vonások átalakultak félelemmé és bánattá. És akkor végül a könnyek vékony patakokban indultak meg, ahogy a tükör felé fordultam, a képem szerteszakadt. Az alkalmazottak és látogatók fürdője gondozott volt, mint ahogyan a többi nyilvános tér az intézetben.  Tisztességet-munkát végeztek, ami jó benyomást keltett arról, hogy az épület jól kezelt volt, akár csak a betegek. De a zárt ajtók mögött horror terjed, akik kelék bátrak voltak ahhoz, hogy keressék őket.

És akartam e vagy sem, láttam az igazságot a Wickendaleről. Tisztában voltam vele, hogy mit tehet veled ez a hely, és hogy mit tett Harryvel. Ms.Hellman felhasította a bőrét egy ostorral, és James eltett láb alól két embert, akikkel törődött. El kellett volna mennem a rendőrségre, és akkor talán már mind a ketten a rendőrségen lennénk és kikérdeznék őket, ehelyett több fájdalmat okoznak olyanoknak, akik nem érdemelték meg. Valószínűleg azért vonakodtam, mert féltem. Féltem, hogy James messzebbre menne, hogy megölhessen engem, ha megtudta volna, hogy elmentem a rendőrségre. Hamar megszabadult volna tőlem, így nem tudtam volna elmesélni több történetet. De többé már nem érdekelt. Be kellett őt zárni, ahelyett hogy időt adnék neki, hogy eltakarítsa a nyomait.

Holnap. El kellene mennem a rendőrségre munka után, holnap; nem álltam készen ma egy kihallgatásra. És Ms.Hellman, fogalmam sem volt, hogy mit kellene tenni vele. Ha részt vett James bűnügyeiben, az bűnrészessé teszi őt. De ha nem, akkor is azt akartam, hogy zárják el őt is. Nem annyira az ostorozás miatt, amióta jól tudtam, hogy ez egy elfogadott büntetésmód más intézményekben is. De ez volt a tény, amit tett Harryvel. Mert valahogyan tudtam, hogy tudatában volt Harry ártatlanságának. Mindig is tudatában volt. Nem rá vallott, hogy kihagyna ilyen fontos információkat. De ördög volt, csak ahogyan a fia is.  Minden egyes mozdulatában érezhető volt a cinikus főlénye, mintha mindenkit alá akart volna ásni, aki nem ő volt. Ugyan olyan rideg volt, mint a fagyos kék tekintete.

És most, Harry egyedül volt, vele és Rosemaryvel szenvedett. Nem számít, milyen keményen próbáltam elmerülni a gondolataimban, hogy mit kéne következőnek tennem, nem tudtam kiverni a fejemből Harry véres hátát és rekedt sikolyait. És az a kép volt az egyedül az első dolog, amit tettek vele. Nem szabadott volna hagynom, hogy elvigye az egész balhét, azért ami történt. Okosnak kellett volna lennem, és visszafogni magam a csóktól, és akkor talán nem lennénk ebben a zűrzavarban. De megtettem, és most újra és újra ostorozták őt, ahogyan a jelek növekedtek a hátán. A gondolat beteggé tette a gyomromat.

 A kifejezés még sosem volt ennyire szó szerinti, ahogyan berontottam a legközelebbi mosdóba, belehánytam a WC-be. Fel tudtam idézni magamban, hogy néhány hete ugyan ebben a pozícióban voltam. Ugh, az itt történő munka lerombolt engem, tudtam hogy ezt tette. Ki kellett jutnom. De elsőként Harryt kellett kijuttatnom innen. Igazságtalan lenne, ha lelépnék anélkül, hogy szabaddá tenném, hagyni őt itt szenvedni örökre. Én voltam az egyetlen, aki ismerte a történetét, és valószínűleg az egyetlen a Wickendalen, aki elhitte.

Lehúztam a WC-t és felálltam a kuporodott helyzetemből kiegyenesítve az egyenruhámat. Most, hogy megvolt az aprócska ’üzemzavarom’, a kérdés az volt, hogy mit tegyek következőnek. Már próbálkoztam Ms.Hellman iroda ajtajának verésével, miután az őrök kidobtak engem, de ez nem bizonyította a lélekjelenlétemet és az ép eszemet, szóval úgy gondoltam a legjobb lesz, ha abbahagyom.  A másik lehetőség az volt, hogy elmegyek Lori irodájába és a szokásos módon viselkedem; mintha semmi sem történt volna. Mármint, ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Miután kiöblítettem a számat és lefröcsköltem egy kis vízzel az arcomat, felkötöttem a hajamat egy copfba, majd elhagytam a pihenőszobát.

A séta a nővéri irodáig túl hosszú volt, mintha az idő lassabb lett volna. Teljesen egyedül hagyva engem az idővel és a gondolataimmal. Természetesen, főként Harryre gondoltam.  Reméltem, hogy rendben van. Nagyon édes és lovagias volt tőle, hogy vállalta a teljes felelősséget a történtekért. Tényleg, bár, az én hibám volt. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. De nem voltam, és most itt voltam. Végighúztam a lábamat a hideg padlón, betegesen aggódtam Harryért, akit éppen ostoroznak, én pedig semmit sem tudtam tenni.

Végre beértem az irodába, ami egy örökkévalóságnak tűnt, Lori a megszokott pozíciójában ült az asztalánál. Felnézett, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót.

- Szia, Rose. – üdvözölt engem törékeny hangján.

- Szia – válaszoltam, végigsétáltam, majd helyet foglaltam egy kórházi ágy szélén. – Szóval, uh, van valami, amiben segíthetek neked?

Csak nemlegesen megrázta a fejét, majd visszanézett az akármilyen papírmunkájára, ami előtte hevert. Miután a csend kísértetiessé vált, egy bizonyos aggodalom lógott a levegőben, mintha ott lettek volna a kimondásra szánt szavak, de egyikőnk sem akarta volna kimondani.

- Jól vagy, Rose? – kérdezte végül Lori lerakva a tollát és szembefordult felem.

Zavarodottan sóhajtottam a kérdésén, de végül válaszoltam. – Igen, miért?

- Oh, nem tudom, csak egy úgy tűnt mintha egy kicsit.. ki lennél.

Reméltem, hogy nem volt egyértelmű, de látszólag nem volt titok, hogy valami miatt nem voltam rendben.

- Jól vagyok. – biztosítottam magamra öltve a leghihetőbb hamis mosolyomat, hogy elkerüljem a további kérdéseket.

- Rendben. – mondta, bár nem úgy tűnt, mint aki elhitte volna. – De emlékezz, hogy bármi van, nyugodtan fordulhatsz hozzám. Tudom, hogy néha ez a munka betesz az embereknek. – a kijelentése általános volt, de ahogy mondta, az több jelentőséget hordozott. Talán tudta, legalábbis részben, hogy néhány hitvány dolog történik a Wickendalen. Elnézve a ráncos kezeit, görnyedt hátát, ősz haját, és fáradtsággal töltött szemeit, rájöttem, hogy régebb óta itt dolgozik, mint bárki más. Legalábbis tudnia kell, mekkora ribanc is Ms.Hellman. Pokolba, talán tud a lehetséges agyműtétekről, és hogy mi is történt Cynthiával. Tudhatja a módját annak, hogy Harryt kijuttassam innen. Legalább lennie kell egy ötletének, habár ritkán, de szabadítottak fel elítélt betegeket, akárcsak Harry. És biztos voltam benne, hogy tanúja volt.

Kísértésbe estem, hogy kérdezzem őt a dologról, de befogtam a számat. Mert megkérdezni jelentette a történetem nagy részének elmesélését. Senki sem tudott Harry ártatlanságáról, leszámítva engem és őt, és habár Lori bölcsnek tűnt, nem tudtam, hogy hinne e nekem. Ráadásul, immáron Kelseyvel éltem, és ő hozott engem munkából és vitt haza, hogy elkerüljem a találkozást Jamessel, nem akartam teher lenni több ember számára. Szóval, azt gondoltam a legjobb dolog, ha csendben maradok.  – Oké, köszönöm. – volt minden, amit mondtam.

De végül egy kérdés eszembe jutott. – Lori?

- Igen? – kérdezte, nem nézett fel az asztaláról.

- Uhm, hova szoktak menni a páciensek, miután…megostorozták őket?

Ekkor már felnézett. -  Nos…általában felhozzák őket ide, hogy biztosra menjünk, minden vágás és seb mind ki legyen tisztítva.

- Oh. – ez volt minden, amit válaszolni tudtam. A gyomromban csökkent a rettegés. Kétségbeesetten újra látni akartam Harryt, de nem úgy, ahogy néhány perce akartam. Inkább előbb, mint utóbb, mert a büntetése tartósabb volt, mint általában. Minden egyes eltelt perccel egyre nagyobb lett a csomó a gyomromban, a csend és a jelen tompasága ösztönzött, hogy ne gondoljak másra, csakis Harryre. Szemezni az órával, nézni, ahogyan telnek a percek, nem segített az idő gyorsabb múlásában, de ez volt az egyetlen, amit tehettem. Tizenöt perce volt, hogy elhagytam Ms.Hellman irodáját. Négyszeresnek tűnt, de ez a tizenöt perc is túl hosszú volt, figyelembe véve a fájdalmat, amit Harrynek el kell viselnie.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, Lorival mind a ketten megugrottunk, mind a ketten talpon voltunk másodperc alatt. Brian volt az első, aki belépett, összeszedtem magam, pontosan tudtam, kinek kellett mögötte lennie.

Az őr félreállt, ahogy belépett. Szótlanul lépett be a szobába, megragadva mindenki figyelmét. Sosem volt ugyan az a bizonyos kinézet és vonás, ami elragadta a tekinteteket, a teljessége volt. Minden egyes személy érdeklődése és figyelme rá és a gyönyörűségére irányult, testének minden részén végigsöpört a báj és a sárm. De ebben az időben nem bámultuk, a csábítóan jó kinézete vagy a magabiztossága miatt. Most, a sötétvörös vérfoltok miatt az egyenruhája hátulján. Az izzadtság miatt homlokára tapadó hajszálak miatt. A fáradt teste, a félig becsukott szeme miatt, ami általában világos és életteli, eleven.

- Ültesd le oda. – mondta Lori őrjöngő hangon. Brian leültette Harryt az ágyra, felült, de nem beszélt. Tekintetével még mindig a padlót figyelte. – Köszönöm. – mondta Lori Briannek, ahogy elhagyta a szobát.

- Vizsgáljuk meg gyorsan, nagyon sok vért vesztett. – gyorsan dolgozott, lehúzta róla az egyenruháját a derekára. Amint leesett az anyag, eltakartam a számat és zihálni kezdtem, a szörnyű látványtól a könnyek szúrták a szememet. Borzalmas ostor-jelek rajzolódtak végig az egész hátán, számtalan vonalak fájdalma kínozták őt végig. Száraz és friss véres vágások feküdtek bőrében, mintha a bőrszíne átszakadt volna, és helyét mélyvörös vette volna át. Elnézve, úgy harminc sebnek kellett rajta lennie.

El kellett néznem az émelyítő képtől. Kipislogtam a könnycseppeket a szememből, amik végigfolytam orcáimon, szabadon hullottak szemeim sarkaiból. A segítségem hiánya miatt, Lori felém fordult a segítségemet keresve. Látásom égett a könnyektől, de még mindig tisztán láttam gyanakvó tekintetét. Tekintete Harry és köztem cikázott egy mindentudó kifejezéssel, mielőtt beszélni kezdett.

- Rose, ki akarsz menni? Egyedül is meg tudom csinálni, ha akarod.

Azonnal nemlegesen ráztam a fejem, nem elviselve, hogy elhagytam őt egy percre is.

- Rendben, akkor. – mondta – Tudnál neki hozni egy pohár vizet?

Bólintottam és egyenesen a mosogatóhoz sétáltam megragadva az egyik papír poharat. Szemben voltam Harryvel, erről az oldalról sokkal kevésbé volt szörnyű. A látvány egyszerre törte össze és melengette a szívemet. Fáradtnak tűnt, néhány hajtincse még mindig a homlokára volt tapadva, az általában kifogásolhatatlan testtartása most lomha volt. Haja szétzilált fürtökben volt, néhány folt vér látható volt az oldalán. Széles mellkasa és izmos kockáin tisztán látszódtak mélyvörös foltok, bőre száraz volt, néhány csepp verejték futott végig bőrén. Felnéztem az arcára, smaragd szemeivel engem fürkészett. Annyira oda akartam hozzá futni és megölelni őt, végigfuttatni ujjaimat a haján, megnyugtatni őt minden módon, ahogy tudtam. De Lori valószínűleg nem bocsájtotta volna meg az ilyesfajta viselkedés ilyen körülmények közt, és most sokkal fontosabb volt biztosra menni, hogy fizikálisan teljesen jól van. Odasétáltam hozzá, odaadtam neki a poharat, tekintetem nem vált el övétől. 

- Köszönöm. – krákogta, hangja rekedt volt a korábbi kiáltásoktól és sikolyoktól. Ajkai találkoztam a pohárral, lassan kortyolgatta tartamát. Fura volt foglalkozni vele, szembe a többi beteggel. Legtöbbjük visítozni, ütögetne, vagy képen öntött volna a pohár vízzel. De Harry, a gondatlanságát és szarkazmusságát leszámítva, sértetlensége és bátorsága volt. Nem olyan volt, mint egy itteni másik beteg. Biztos voltam benne, Lorinak észre kellett vennie, habár nem mondott semmit erről.

El kellett szakítanom tekintetemet az övétől, inkább átvezette hátára, megragadtam a fertőtlenítőt és a kötszert, az ágra pakoltam őket mellé. Lori elé toltam egy széket, majd én is leültem, egy vászonhoz hasonló bőrt láttam, amit piros csíkokkal festettek. Csendben dolgoztunk, ahogy letöröltük a vért, megtisztítottuk a sebeket, kötszerekkel lefedtük a cafatos bőrét. Sziszegve vette a levegőt Harry, akárhányszor erősebben nyomtuk, érintettük vagy túl sokat fújtunk a fertőtlenítőből. A szobában csend volt, Harry és én beszélni akartunk egymással, de nem Lori jelenléte alatt. Néha apró beszélgetések, jelentéktelen mondatok jelentek meg a szobában, de csend volt. Időt adtam magamnak a gondolkodásra, a gondolataimban elmerültem valamiben. Ha Ms.Hellman nem akar engem és Harryt együtt, miért küldte őt ide? Tudta, hogy itt lennék, és tudta, hogy segíteni fogok majd ellátni a sérüléseit. Ha az elválasztásunk annyira fontos volt neki, amennyire mutatta, akkor nem engedte volna, hogy ide jöjjön. Vagy ez, vagy pedig rám hagyta. De még nem végzett ezekkel a dolgokkal. Úgy tűnt, jobban érdekli a büntetések szolgálása, mintsem biztosra menjen, hogy a bűncselekményünk nem ismétlődik meg. Pokolba, talán mind a kettőnket meg akart büntetni. Talán így akart minket tesztelni, hogy ide engedte Harryt, mintha látni akarta volna, ahogy ismét megszegjük a szabályokat, csak hogy ismét fölénybe kerülhessen velünk szemben. Kegyetlen és fagyos-szívű volt, mint a fia, így nem volt meglepő számomra, ha az volt a célja, hogy lásson engem és Harryt szenvedni. Az idő, amikor állítólag Ms.Hellman kedvelt engem, rövid-életű volt, ahogy most is látszik, az ellenkezőjét érzi.

De Ms.Hellman és gonosz uralmának gondolata a Wickendalen, eltérített egy kicsit Harry véres hátától; a kép tovább rajzolódott könnyek formájában a szememben, amit nem engedtem ki, amíg be nem sétált. Mindig is olyan akartam lenni, akit erősnek gondolnak, vágytam arra, hogy keményen lenyeljem a nyomort , és irányítsam a saját cégem. De mind a hányással, mind a sírással egyértelmű volt, hogy távol állok a vakmerőségtől.

Lori finoman megkísérelt pillantásai tudatták velem, hogy szomorú könnyeim és tiszta félelmem nem volt észrevehetetlen. De nem mondott semmit erről, hanem folytattuk a munkánkat. Az idő elteltével Harry háta lassan teljesen fedetté vált a kötszerek által, én végre befejeztem a sírást. – Rendben, azt hiszem, megvagyunk. – Lori még lekötözött egyet, aztán végeztünk . – Hogy érzed magad, Harry?

Elfordította a fejét, hogy vethessen ránk egy pillantást, meglepődött, hogy törődik vele.  – Szörnyen, de jobban. – Hangja már kevésbé hangzott kuruttyolásnak, visszatért az általános mélysége.

- Jó. – mosolygott Lori ahogy felállt közelebb sétálva hátra. Megragadott valamit, amit nem láttam, de amikor arrébb tolta, megláttam, hogy egy új egyenruha Harrynek, látva, hogy a sajátja vérrel áztatott volt. Megköszönte neki és felvette a ruhát, ami azonos volt az előzővel. A korházi ágy mögé állt, és átvette a tiszta ruháját, amíg én megragadtam a fertőtlenítőszereket és visszahelyeztem őket az eredeti helyükre. Visszatért mielőtt végeztem volna, hogy jól nézzek ki. De nem úgy tűnt, mint aki nézett volna, visszaült az ágyra, mintha túl fáradt lenne ahhoz, hogy álljon.

- Rose? – kérdezte Lori, amíg én kidobtam az utolsó véres anyagot is a szemétbe.

- Igen?

- Szeretnéd, hogy adjak 2 percet nektek egyedül?

Szemöldökömet ráncoltam, ahogy feltette nekem zavarba ejtő kérdését. Egyedül hagyni minket? Tudtam, hogy megvan a megérzése, hogy köztem és Harry közt történik valami, de nem hinném, hogy rendben lenne ezzel. A szemében úgy nézett ki, mintha lenne egy fellángolásom egy sorozat gyilkos iránt, legalábbis ez az, ahogyan mindenki más látta ezt. De talán Lori többet tudott, mint legtöbben. Talán, csak talán, tudhatta, hogy Harry ártatlan. Mármint, olyan régóta itt dolgozik, amire bárki csak emlékezni tudott. Tanújának kellett lennie a legtöbb, Wickendale által rejtegetett horrornak. És emlékszem, azt mondta nekem, hogy a legtöbb itt lévő beteg nem nagyon különbözik tőlünk. A fele társaságnak nem kellett volna bezárva lennie egy börtönben, ezt mondta. Talán tudta az igazságot. Végülis, valakinek kellett a mi oldalunkon is állnia; mindig is kedveltem Lorit.

- Ha nem bánod. – mondtam, egy apró mosoly formálódott arcomon a kedvességére. Visszamosolygott mielőtt felállt a székéről, egyenesen az ajtó felé sétált, majd elhagyta a szobát. – Köszönöm – motyogtam, ahogy elhagyta a szobát.

Felálltam és gyorsan bezártam a hatalmas ajtót biztosra menve, hogy nem leszünk elkapva Ms.Hellman által vagy valamelyik őr által, habár, kételkedtem benne, hogy megpróbálnának bejönni. Minden zavarba ejtő dolog Lori és köztem eltűnt, amint Harry felé fordultam. Most rajtunk kívül senki sem volt a szobában, csak mi ketten. Nem vesztegettem az időt, felé rohantam, a karjaimat nyaka köré fontam, de vigyáztam nehogy megérintsem a hátát. Ennek hatására morgott, azonnal elengedtem. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom. – kértem bocsánatot kétségbeesetten.

- Rendben van. – mondta mosolyogva, már majdnem nevetett egy kicsit.

Kezeim közé vettem Harry arcát bármiféle fájdalom után kutatva. – Nagyon sajnálom. Oh Istenem, Harry, nagyon aggódtam, nagyon sokáig ott tartottak téged, és én próbáltam segíteni, de az őrök kizavartak engem és nem tudtam visszajutni, itt ültem kiborulva amíg vártam, aztán meg akartam kérdezni, hogy rendben vagy e, amikor besétáltál, de Lori ott volt, de tudom, pokolian fájhatott, mármint, még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted, biztos nagyon fájdalmas volt, és én csak…

- Rose – kuncogott Harry megszakítva a monológomat. – Rose, jól vagyok. – meglepett engem, ahogy karjait derekam köré fonta magához húzva. – Mármint, kibaszottul fájt, de jól vagyok.

- Jó. – sóhajtottam. Felálltam az ölelő karjai közt, kezeimet dús hajába vándoroltak. Csak tegnap, ugyan ebben a pozícióban voltunk, de ez alkalommal sokkal hamarabb beleestem. A szeretetem ez iránt a fiú iránt, akiről egyszer azt hittem gyilkos, kezdte kinőni magát szerelemmé. – Nem hinném, hogy tudod, mennyire is hihetetlen vagy, - mondtam csendesen – Harry, amit tettél elképesztő volt.

Arrébb tolt engem az ölelésünkből, csak annyira, hogy teljesen láthasson engem. Apró mosoly formálódott arcán a bókom miatt, de ő semmit sem mondott. És most, hogy az ajtó zárva volt, és csak mi ketten voltunk a szobában, ajkait teljesen enyéimnek préselte ismét. De ez a csók sokkal szenvedélyesebb volt és tüzesebb, mint az előző. Az aggodalmamat és a félelmemet mintha elfeledtette volna velem az ajkainak érzése. Melegek és teltek voltak, nyelve puha volt, ahogy enyémhez simult. Elvált tőlem egy rövidke pillanatra. Karjaimat leakasztottam nyakából, majd lecsúsztak, így újra mellkasán kötöttek ki. Arca néhány centire volt enyémtől, de elég messze volt ahhoz, hogy láthassam azt az elégedett vigyort az ajkain.

- Megtenném újra. – suttogta.

- Mit? Megcsókolni engem, vagy vállalni a felelősséget? – kérdeztem, hangom egyaránt csendes volt.

- Mindkettőt.

És aztán ismét megcsókolt engem.

- Őrült vagy. – mosolyogtam ajkaira.

- Ezt mondja mindenki.

Egy utolsó puszit váltottunk, mielőtt végleg elváltam tőle. Hirtelen beugrott valami, és eléggé fontos volt, meglepődtem, hogy nem jutott eszembe korábban.

- Mi az? – kérdezte Harry észrevéve a gondolat teljes kifejezésemet.

- Semmi, én….én csak, eszembe jutott, hogy ma van a szülinapom.

- Tényleg? – kérdezte, minta annyira tudatában lett volna a dolgoknak, mint én. Bólintottam, úgy tűnt, próbált elrejteni egy mosolyt. – Nem bűncselekmény, de ez egy kibaszott szörnyű módja, hogy megünnepeld a szülinapod.  – kuncogott, úgy tűnt nem vesztett el semmit a büntetése alatt.

Elnevettem magam a megszólalásán, és az az ironikus tény, hogy ezen a napon szórakoznom kellett volna, ajándékokat kapnom és bulit rendeznem. Helyette teljesen az ellenkezője volt.

De a feltételezett ünneplés hamar feledésbe merült, ahogy Harry ajkai megcsókolták orcámat. – Boldog születésnapot, baby.

Habár már hívott engem ez előtt is baby-nek, sosem volt szeretetteljes, mint ahogyan most, orcáim kipirultak szavaira. – Köszönöm. – motyogtam.

Harry vigyorgott a reakciómon, lenézett kezeimre, amik még mindig mellkasán pihentek. Megragadta őket, és egybefonta az ő hatalmas kezeivel, ujjainkat összekulcsolta. A szoba csendes volt, de nem volt szükségünk beszélgetésre. Egy jó fajta csend volt.

Ahelyett, hogy beszéltem volna, csak szemeibe bámultam. Megjelenése bölcs, talán ők voltak a kedvenc dolgaim Harryn. Néha zöld színűk sötétbe fordult, de néha felcsillantak és varázslatosak voltak. Habár a tengerkék volt, ez egy módja volt annak, hogy leírjam szemeit; mint mély smaragdzöld hullámzása. És akármennyire is közhelyesen hangzott,  elég volt egy pillantás és mindent láthattam, amit érzett. Annak ellenére, hogy próbált keménynek és megtörhetetlennek tűnni, kimutatták belső kedvességét és szenvedélyét.

- Egyiket sem érdemled meg. – mondtam, a hangom még mindig suttogásban volt. – Ki foglak szabadítani innen, Harry.

Nem mondott semmit, csak bólintott, el akarta hagyni a Wickendalet, jobban, mint én.

És aztán rájöttem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megígértem. Mert holnap megtenném. Elég volt az ostorozásból, a sírásból, a zűrzavarból és a válaszok kereséséből. Elkezdem őket holnap. Beszélek a rendőrökkel, kérdezgetek Cynthiáról amíg ki nem derül az igazság, és főként, ki akarom juttatni Harryt a Wickendaleről.

De mindezeket sokkal egyszerűbb volt mondani, mint megtenni. 

20.rész

Sziasztoook újra én vagyok az, Vivi :)) Remélem tetszeni fog a rész :* (Holnap kijavítom a hibákat) ahogy értesültem a dolgokról, Betti már nagyon ügyes volt a kövi részeek szempontjából XxXx

Harry ételes tálcája ott hevert a sarokban, amit szinte már átszőttek a pókok.  A föld, cementel volt borítva, hideg,szürke cementel. A fal sötét téglákból állt, és a vasaknak sima színe volt.  A matrac fehér, lyukas lepedővel volt lefedve, ami szét volta kaparva, még egy ismeretlen másik  páciens műve folytán. Egy párna hevert az ágya végében. És ennyi volt. Egy takaró,párna és egyenruha, ez volt minden amit Harry használt, a Wickendale-ben töltött idejében.

Minden beteg, kölcsön kérhet könyvet, extra takarót, vagy esetleg egy pósztert amit felragaszthat a falra. De Harry szobája csupasz volt. Pár perccel ezelőtt ezeket még észre sem vettem, mert elvoltam veszve Harry ajkai között. De a csókot megtörték, és minden vele együtt. Minden kis része az épületnek, minden,csík és lyuk a párnákon, minden.  Mert ez nem az a világ volt, ahol Haarry és az én ajkaim kapcsolatot teremthetnek.; Ez egy mentális betegséggel küzdő bűnözőkkel teli intézet volt.

De ezeket a dolgokat elfelejtettem,erre ez egy hihetetlen pár percre. Annyira elvesztem Harryben, hogy észre sem vettem Rosemaryt. És minden visszatódult az agyamba, ami hatalmas nyomásként nehezedett rám.  Mi lesz vele, mi lesz Harryvel, hogyha ezt megtudja Ms.Hellmann?

„Azt a kurva” Mondta ki Harry . Ez volt az egyetlen mondat, amit kinyögött az utóbbi 2 perben „Ez egy kibaszott csók volt Rose Winters”

Felé fordultam.Mosolygott.

„Harry ugye tudod, hogy most mekkora bajban vagyunk?”

„Oh persze ,hogy tudom. Meg leszünk cseszve.”

Zavarodottan néztem rá „Akkor miért mosolyogsz?”

„Mivan? kérdezte zavarodottan „Csak azért, mert hatalmas bajba keveredtem, nem azt jelenti, hogy nem élveztem.”

Megráztam a fejem. Úgy értem, én is élveztem a csókot.  Talán jobban mint kellett volna. De nem tudok, csak úgy elsuhanni a tény felett, hogy Rosemary el fogja mondani. Látta, hogy Harry rajtam feküdt. És tudom, hogy ő elfogja mondani.  Ez olyan mintha egy osztályban lennénk és ő lenne a tanár kutyája. Mindig megpróbált Ms.Hellmann kedvében járni, úgy ,hogy mindenkit beköpött.  De nem tudtam rá haragudni. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém.

Nem tudom el hinni. Annyira hülye vagyok. Meg sem akadályoztam ,hogy megtörténjen. Csak Harry ajkaira, a mély hangjára és a bőre füstös árnyalatára tudtam figyelni. Csak ez járt a fejemben, és az , hogy valaki megláthat még csak át sem futott az agyamon. H nem vagyok ennyire, hülye talán tudtam volna határokat húzni. Nem baj, mennyire kedvel  engem. Tudom,hogy nem lett volna szabad őt megcsókolnom. Nem itt.

De ezek a gondolatok nem jutottak eszembe, Harry alatt. De most átfutott az én aggódó agyamon, hogy mi történhet. Ki tudja mi fog csinálni Ms.Hellmann, vagy mit fog megengedni Jamesnak. Annyira szeretném, ha nem történne semmi a csók miatt. De sose lehetsz biztos. Csak remélem, hogy Harry nem kap büntetést. Harry vigyorgott.

Hitetlensége, mosollyá vágódott át, amikor rám emelte tekintetét. És ahogy eszembe jutottak a történtek, én is visszamosolyogtam. Ez volt életem legjobb csókja. A tekintetemet elkaptam, és újra Rosemaryn zakatolt az agyam.

„Elmegyek Ms.Hellmannhoz,mielőtt lejön ide,okay? Úgy teszünk mintha csak felhoztam volna a kaját, és semmi sem történt volna.”

„Értettem.” Elkaptam a szemeimet, és ő megfordult. Kinyitottam az ajtót, majd becsaptam magam mögött.

HARRY SZEMSZÖGE

A kemény matracomon feküdtem, és néztem az ajtót, ahogy füstöt fújtam a levegőbe. Fél órája távozott Rose. És igen, tudom, hogy Ms. Hellmann megfog büntetni, és igen, tuti ,hogy megőrültem, de boldog vagyok. Valami miatt. Annyira ideges voltam már, mert folyamatosan boldogtalan voltam.

Mer végülis, pár hónappal később, úgyis  kitalálok valamit. Ez lesz az egyetlen módja, hogy újra önmagam legyek. Tényleg, komolyan, most nem arról van szó , hogy csókolóztam valakivel. Ez Rose miatt volt. És ebben a csókban hibádzott valami, nem érdekel mennyire hülyén hangzik, nem vagyok biztos benne ,hogy mi, de éreztem valamit. Valami szellemi volt, de attól még mélyebb.

A fejem, hirtelen oldalra csapódott. Megtörve  a gondolatot, hogy Rose az ajkaim az enyéimen vannak, mert hallottam egy hangot. Azt hittem ez újra Rosemary volt. De nem ez Brian volt. „Menj innen.” Mondtam, irritált, hogy itt volt.

„Kelj fel. Ms.Helmann látni akar.”

Basszameg. Hirtelen felültem és elkezdtem pánikolni, ahogy a cigarettám leesett a földre. A hasam görcsbe szorult, ahogy felkeltem. Szóval Rosemary elmondta annak a ribancnak. Brian elővette a kulcsokat, és kinyitotta a kaput, ami külön tartott engem és a Wickendalet. Lassan sétáltam a cement padlón és tettem meg azt az utat, amit Rosemary tett meg nemrég. A korábbi boldogság, lassan kezdett átcsapni félelemmé. Ha elzárnak minket egymástól, a közeledés még nehezebb lesz mint eddig. De végül megérkeztünk Ms.Hellmannhoz a kapukon és a folyosókon át. Átsétáltunk a dupla ajtón és az előszobán. A szívem őrült ütemben mozgott.

Muszáj volt lenyugodnom. De most a félelem, vette át rajtam az irányítást. Az asztala mögött ült, az iroda egyik végében. Az arca kőkemény vol, ahogy Rosemary mellette állt. Tollak és papírok terültek szét az asztalon. Az egyik falon, névtelen festők művei voltak felakasztva. Megérkeztünk 2 székhez, amely szembe van az asztalával. Mintha vártak volna rám. Átgondoltam mennyi minden történhetett ebben az irodában. Hány beteg foglalhatott itt helyet. De most csak egy ember volt még mellettem a bal oldalon. Rose.

„Foglalj helyet Harry.” Mondta Ms.Hellman. Brian egy másik biztonsági őr mellé állt. Ahogy leültem a székbe, Roset néztem, a haja még mindig ki volt engedve, ezzel hullámokat adva. A térdét figyelte. A piros ajkai és rózsaszínű arca, hihetetlen kontraksztban voltak egymással.

„Szóval.” Mondta Ms.Hellmann miután megköszörülte a torkát „Rosemary elmondta mit látott.”

Egyikőnk sem beszélt. Az igazság, teljesen nyilvánvaló volt. És még nem tűnt úgy, hogy Ms.Hellmann befejezte volna. „Most,még pár bizonyítékkal, biztos vagyok benne, hogy ti többek vagytok mint ápolónő-beteg kapcsolat. Nem beszélve arról, hogy Harry cellájában voltál.Ugye Rose?”

„Én csak bevittem neki az ételt és távoztam.” Beszélt Rose halk hangon. „Ennyi volt. Nem tudom mit látott Rosemary.”

Teljes csend volt ahogy Ms.Hellmann felmérte a helyzetet.

„Ne próbálj meg hazudni.”Mondta  „  Rosemary elég biztos munkaerő . Az ő szava a tiétek ellen. Túl sok időt töltöttetek együtt, mióta itt vagy. Ugyanabban a cellában voltatok, mielőtt Rosemary elmondta mi történt. A hajad ki van engedve, és Harryé kócos. Rájöttem mi van itt.”

Basszameg annyira idióták vagyunk.

„Tudod mi fog történni nem?” Beszélt Ms.Hellmann

„A szabály megszegése miatt, te is bűnhődni fogsz.”

És most jött rám a félelem.

Rose nem hagyhat el. Nem tudom elhagyni ezt a helyet, saját magtól. Honnan fogom tudni, mit csinál? Hogy fogom látni az arcát minden nap, ha kirúgják? És mi van ha Ms.Hellmann vagy James csinálnak vele valamit? Nem akarom ,hogy ez megtörténjen, mert még mindig be vagyok ide zárva.  Rose megígért,hogy kijuttat, de hogy fog neki ez sikerülni, hogy ha nem lesz itt?

Nem engedhetem őt el. Meg teszek mindent, hogy ne rúgják ki. Le kell vennem a válláról a felelősséget. Van egy ötletem, és tudom, hogy nagy szarba leszek. De ezt kell tennem.

Rose szemszöge

A szoba csendes volt.  Ms.Helmann rájött, de még mindig nem akartam elhinni. El kell mennem. Elvesztettem a munkámat. Annyi a jövőbeli autómnak, a lakásomnak, a pénzemnek. Annyi Harrynek. A szemeimet rászegeztem. Kíváncsi voltam a reakciójára. A homlokát össze ráncolta, egy fajta szomorúság miatt. Az arcán látszott ,hogy gondolkozik.  Egy percre lenézett a kezeire. A légzése nyugodt volt. A szemeivel felnézett. És mintha félt volna a következő  cselekedete miatt. Láttam a szemeit. Nem engem nézett. A főnöknőt nézte.

„Ms.Hellmann.” mondta, a hangja megtöltötte a szobát „Ne rúgja ki Roset. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém..Én inzultáltam őt. Én csókoltam meg. Ő nem csinált semmit.”

A szoba újra csöndbe burkolózott. Egy árva hangot sem hallottam. Vagy lehet voltak, csak annyira le voltam sokkolva, hogy nem hallottam. Az állam leesett, ahogy megértettem mit mondott. Tudtam, Harry szemszögét,de nem hittem ,hogy érdekli. Nem engedhetem,hogy magára vállalja az egészet, amikor nem is az ő hibája volt. Nem tehetem.A szemeimbe nézett. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amilyen. Mint egy elveszett kisfiú, akit rajtakapott az anyukája valami rosszon.

Nem törte meg a pillanatot. Éreztem, ahogy egy könnycsepp elhagyja a szemeimet. Olyan mintha azt mondta volna : Semmi baj, had csináljam.

„Nos, ebben az esetben, más a helyzet.” Mondta Ms.Hellmann. Nem tudom, elképzelni mit fog vele csinálni. Harryt bámultam, de ő Ms.Hellmant nézte most már. „Kötözzétek ki az asztalra.”  mondta Hellmann.

Az őrök megmozdultak és tették amit kellett. Brian és a másik pasas megragadták Harry karját. Harry félve nézett fel rájuk. A csípőjéig leszedték a ruhát. A légzésem gyorsult, ahogy térdre lökték, Majd hirtelen felrakták Ms.Hellman asztalára, majd kikötözték a végtagjait.

„Mit fogsz vele csinálni?” Kiabáltam, mintha senki sem hallotta volna. Minden annyira gyorsan történt. Ms.Hellmann kinyitott egy szekrényt. Egy ostort vett elő. OH, szent szar.

„Most megfogod korbácsolni?” a hangom, magasabb és hangosabb volt mint gondoltam.

„Nem fogom megkorbácsolni.” Mondta Ms.Helmann és felém nyújtotta „Te fogod.”

A szemeim nagyra nyíltak, és a szívem nagyot dobbant. – hányi akartam. Nem tehetem ezt meg. Tudom, hogy Ms.Hellmann tesztelt engem. Nem érdekel, mit gondol rólunk, nem bánthatom őt.

„Csináld Rose. megérdemlem” Mondta Harry keresztül a szobán,a főnöknő szemei engem vizslattak. Harry és én kitaláltunk egy fake storyt de ezt nem tehetem meg.

„Nem, nem tehetem. Nem korbácsolhatok meg senkit.” És nem Harryt.

A szemei sötétek lettek.”Jólvan.” mondta a monoton hangján „őrök-vigyék ki a szobából.”

A két ember elvitt Harrytől. És mielőtt tudtam volna valamit tenni, megragadták a kezem „Engedjetek el!”

Harry fejét, felém fordította „Kibaszottul ne érjetek hozzá!!” kiabálta. A karján az izmok, megfeszültek. A kínos csend, most már fülsüketítő zajjá változott. Harry kiabált és én szinte sikítottam a gondolatra, hogy bánthatják őt „Szálljatok le rólam! Ne merjétek őt bántani!” Harry kiabált, én sikítottam és az őrök nyögtek, ahogy próbáltak engem visszafogni.

De Ms.Hellmann csöndes volt. Észre sem vettem, mert mire rájöttem, kidobtak az irodából. Az ablakon keresztül láttam Harry arcát. Próbált rám nézni. A gondolat, hogy ki lettem dobva a szobából, az ajtón kívül vagyok, szörnyű volt. De még mindig láthattam őt. Még mindig láttam a hátát. De egy hosszú fekete ostor, ami  Harry háta felé közeledett, megtörte a gondolataimat. A háta megfeszült fájdalmában. És egy mélyről jövő ordítás hagyta el a száját. A hátán, helyenként Harry vére jelent meg.

És ez volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt becsukódott előttem a másik ajtó is.

19.Fejezet

Félve vártam Harry válaszát, reméltem, imádkoztam, hogy nem üt meg senkit. Mert akkor még zavartabbnak tűnt volna. Csak abban tudtam bízni ,hogy tudja magát tartani és nem csinál semmi zűrt. Több embernek a fejében fog megfordulni, hogy ő egy sorozat gyilkos. De még egyszer mondom, Harry alá volt becsülve.

Borzongás futott végig rajtam, amikor végre tett valamit , hirtelen felálltam, ahogy arrébb dobta az asztalt.  Az ereje megmutatkozott,  amikor az asztal darabjaira tört és a földre esett. „HOL A FASZBAN VAN?” kiabálta Harry,  A hangja rekedt volt és dühös.  A fejét körbe vitte a szobán, keresve a gyilkost, de nem találta. Amit talált, azt csak sok-sok megijedt szem volt.

„Harry nyugodj le.” kértem, de a hangom halk volt és kérdéses volt, hogy meg halott-e. A betegek néztek minket, és az őrök már elindultak felénk.  Harry felidézte, ahogy a Wickendale elporhad.  Ha megtalálná James-t csak ütné és ütné és ütné.  Ami biztos , hogy ezután, benyugtatóznák és elvinnék electro-shockolós terápiára , ahol folyamatosan elektromosság fut végig a testén.

Csak a gondolat, hogy büntetésbe kerül sírásra késztet.  Nem engedhetem ,hogy ez történjen.  A mérge készteti,arra aminek súlyos következménye lehet. Csak ez jár az eszében.  Mondhatni éhezik a bosszúállásra. És csak én lehetek az egyetlen, aki ebben megállíthatja.

„Harry! Kiabáltam, hátrébb húztam a karját az én vékony kezeimmel.  A tettem arra kényszerítette ,hogy a szemembe nézzen. Hezitált, gondokozott, ez az előnyömre vált. A két kezem az arcára helyeztem, így már köteles volt a szemembe nézni.  A szemei vadak voltak. A pupillái kitágultak és eltüntették a zöldjeit.  A légzése még mindig nehéz volt, de nem tett újabb lépést.

„Hallgass meg!” mondtam nyugtatóan és a szemeit fürkésztem.  Mindenki nézett minket. Tudtam ,de nem érdekelt.  Az egyetlen dolgom most az volt, hogy Harryt lenyugtassam. „Nincs itt.”  mondtam, de csak úgy ,hogy ketten halljuk.  „James nincs itt. Az ,hogy kitörsz, nem fog segíteni.” mondtam komolyan. „Kérlek, Harry, megfognak büntetni, ha bármit csinálsz. Nem tudom elviselni, ha bántódásod esik.”

 A légzése még mindig zavaros volt, de végülis figyelt rám.

„És én sem tudom elviselni azt ,hogy téged bántsanak.” suttogta „Meg kell találnom, Rose, megkell.”  A szemei sötétből, már inkább reménytelivé váltak.

Mielőtt válaszolhattam volna, Harryt elhúzták tőlem. De a kezeim még mindig ott voltak az arcán. Brian és Tomas törték meg a beszélgetésünket.  „Vissza kéne vinnünk a cellájába.” mondta Brian.

„Takarodjatok el tőlem.” Mondta Harry.  A mérge kezd visszatérni.

„Harry, semmi baj.” mondtam, bólintottam ahogy mondtam neki. Meg kell találnom az útját ,hogy vele mehessek. Ha most elmegy az őrökkel, zűr nélkül, eltudok menni a cellájához, és elmondani neki mindent.  Próbáltam ezt elmondani a szememmel. De úgy látszik ,hogy megértette mert bólintott és egy kicsit lenyugodott. Még egy pillantást vetett rám, mielőtt megfordult és elment a biztonságiakkal.

De ahogy elment, realizáltam, hogy nem mehetek ki úgy a cellából, hogy Harry ne akarná James halálát. Beszélnem kell vele, hogy mi lenne ha James meghalna.  A lábaim az étel felé vittek. Megfogtam a tálcát, elmentem a kapukig, ahol őröket pillantottam meg.

„Hova mész?” kérdezte az egyik

„Elviszem az ételt egy betegnek. Azt hiszem megfoghatnátok pár dolgot, amíg bemegyek.” Mondtam, imádkoztam ,hogy ne legyek feltűnő. Nem szokott semmi történni ebédnél.

Tudom ez egy hülye kifogás volt, hogy láthassam Harryt,de muszáj volt vele beszélnem. A folyosó felé vettem az irányt, és csak reméltem ,hogy még emlékszem merre van Harry szobája. Az első napon voltam itt. Féltem tőle. Senkivel nem foglalkoztam ennyit mint vele. És most itt vagyok, muszáj őt látnom ,ugyan azon a helyen. És minden ami történt ebben a két hónapban abszolút káosz volt.

Ahogy sétáltam a hideg cementen, észre vettem ,hogy a folyosó koszosabb lett és a falak szürkébbek lettek. Ahogy elhaladtam a cellák mellett, a benne lévő páciensek, még veszélyesebbnek és zűllöttebbnek tűntek. Rosszul voltam a gondolattól, hogy Harry velük él. Nem kéne itt lennie. Egy szép házban kéne élnie, saját konyhával, fürdővel és saját udvarral. Nem itt, Ülni egy olyan helyen, ahol olyanért ül, amit meg sem tett. Hirtelen kilábaltam gondolataimból, és befordultam az utolsó sarkon.  Ms.Helmann neve formálódott meg a számon. Pánik tört  rám a gondolatra, hogy ő annak az embernek az anyja, aki pár órával ezelőtt meg akart ölni. De nem mutattam ki; mert nem voltam bene biztos, hogy ő is részt vett a fia bűneiben. És ha nem tud róluk, Én lennék az első aki elmondaná neki. Nem hinne nekem.

„Rose, már látni akartalak.” mondta. Az arca fáradt ráncokkal volt teleszőve és a szeme, fagyos és hideg volt. „Beszélnünk kell valamiről.”

„Igen?” kérdeztem, remélve , hogy ez nem az a dolog, amire én gondolok.

„Harryről. Bizalmas kapcsolatba kerültél vele, nemde?”

A szavai miatt ,tudtam ,hogy késni fogok Harrytől. Nem tudtam ,hogy válaszoljak, mert rájöttem ,hogy ez már így is elég egyértelmű.  Mindenki tudta, hogy Harry és köztem van valami. Próbáltam jelentéktelenebbé tenni ezt az egészet, mint amilyen amúgy volt. Nem voltam benne biztos, hogy Ms.Helmann mennyit tud rólunk. De valahogy mégis tudott valamit és valahogy ellenünk fordította az őröket, és mindenkit.

Amikor nem válaszoltam, folytatta „Mit viszel azon a tálcán?”

„Én uhm…el kell vinnem Harrynek. Vissza vitték a cellájába és nem tudott enni.”

Bólintott, felhúzta a szemöldökét és egy fél mosoly tűnt fel rajta. „Nos,  vidd el a tálcát , aztán gyere vissza hozzám. Van egy új dolgozó, akit majd el kéne igazítanod ebédnél. Van számodra még sok munkát, ami majd elhatárol attól ,hogy minden nap azzal a fiúval beszélgess. Ez jól elválaszt majd titeket. Ha ez nem megy, azt kell gondolnom ,hogy tényleg van valami köztetek.”  

„Nem.” mondtam „Semmi nincs köztünk. Ígérem. Csak megbizonyosodok, hogy nem bánt senkit és semmit.”

„Mhmm.” Mondta Ms.Hellmann „Ebben biztos vagyok.” A nézése, megijesztett. Megfordult majd elsétált. Nem mondta ki, de tudtam ,hogy értette. Tudtam mi van a szavak mögött. Nem beszélhetsz Harryvel.

Nem tarthattam be amit kért. Nem most. Azt mondta elvihetem a tálcát neki. Szóval ezt tettem. Bólintottam Briannek és Tomasnak, ahogy elhaladtam mellettük. Csak a cipőm kopogását, sírásokat és hangos sikításokat lehetett hallani, ahogy sétáltam.  Kicsit féltem, egyedül sétálgatni a Wickendaleben. Ahogy elmentél a cellák mellett, halhattad az embereket, ahogy motyognak maguknak , vagy néha sikítoznak és olyan dolgokat kiabálnak, amit te nem értesz. Remélem , Harry nem így fogja végezni.

Végre, folyosó végén, ahol a beteges hangok ,már nem hallatszódtak, megláttam őt. Az ágya végében ült. A ruháját gyűrögette, miközben le nézett. Nagyon elgondolkodott.

Mielőtt köszöntem ,kivettem a kulcsokat a zsebemből, és kinyitottam a vas ajtót. Köszönöm Istenem, hogy Ms. Helmann adott nekünk kulcsot az elektromos záró baki miatt. Nem nézett fel, ahogy beléptem és bezártam az ajtót magam mögött. „Szia”

„Hey” mondta, a ragyogó szemei találkoztak az enyémmel. A szoba csendes volt, amíg meg nem szólalt. „Rose, mond el mi történt. Nem kell szépíteni. Mindent tudni akarok.

Sóhajtottam. Tudtam, ha elmondom, még dühösebb lesz.  De azt is tudtam ,hogy nem enged ki innen ,ha nem mondok el mindent. Szóval elmondtam neki az utat, James házához,a hazugságáról, a rejtélyes szobáról. El akartam menni.

Harry egyre jobban megfeszült ahogy hallgatta a történetet. Ahogy végeztem, nem beszélt egy percig. Én sem. Harry volt az aki megtörte a csendet.

„Tökön térdelted?”

Bólintottam, és egy mosoly jelent meg az arcomon, ahogy láttam Harry vigyorát „Jólvan. Megérdemelte.”

De az arcunkról lefagyott és Harry szemei ismét megkomolyodtak. A hangja mélyebb lett „Meg kell találnom, Rose. Tudod miért ugye?”

Az egyetlen válasz amit adtam az a bólogatás volt. Harry még közelebb jött, kisebbnek tűnt ez a cella. „Csak nem tudom hogyan.”

„Minden amit tenned kell,” mondtam „hogy ne menj csak úgy oda és verd meg. Csak még nagyobb bajba keverednél, és James még ártatlanabbnak tűnne. Várnod kell.

„Elmentél a rendőrségre?”

„Most nem tudok. Kellenek bizonyítékok.”

A hangja egy kicsit megemelkedett és a vállait felhúzta „De itt dolgozik Rose! Egy épületben vagytok minden nap! És nem mondhatod el ha bánt, mert az a rohadt ribanc az anyja!”

Megrázta a fejét zavarodottságába, és a falnak támaszkodott. Lenézett és az egyetlen hang az Harry lélegzetvétele volt. Hirtelen belevágta az öklét a falba. „Basszameg!” kiabálta, mire én egy kicsit megugrottam.  „Jobban is harcolhattam volna érte, hogy megmentsem.”

És hirtelen megértettem. Emilyről beszélt. Itt volt amikor megölték?  Meggátolhatta volna? „Miről beszélsz?” kérdeztem

„Veszekedtünk” mondta, a keze lehullott a falról,ahogy megfordult. „Muszáj rágyújtanom.”

„Kivel veszekedtél?”

„Emilyvel.” mondta ahogy meggyújtotta a cigit és egy nagyot szívott bele, majd folytatta „Veszekedtünk, ami úgy az én hibám volt. Aztán elment. Elsétált és nem jött haza. A következő nap, amikor felkeltem, nem volt ott, szóval elmentem megkeresni. De nem találtam. Arra gondoltam, hogy elege lett ebből az egészből. Jobbat érdemelt, érted?”

Bólintottam, hogy folytassa. A fejét a falnak támasztotta és megint beleszívott a cigijébe. „A következő nap felhívott a rendőrség, hogy találtak egy megnyúzott női testet, egy sikátorba vagy hol. Halott volt. Ha talán megtalálom őt aznap, talán nem lennék itt. De feladtam és ő elment. És ha nem leszek itt, megölöm azt a seggfejt és többé nem tud senkit bántani.  Nem érdekel, ha megbüntetnek érte. Elvette tőlem Emilyt. Téged már nem engedlek.

Egy pár pillanat múlva realizáltam, mit is mondott Harry. A teher a vállára nehezedett. James ölte meg őket, de Harry fizet meg értük. „Harry.” mondtam, és odasétáltam hozzá „Ez nem a te hibád.”

Bólintott,de nem úgy tűnt mintha egyet értene a szavaimmal. A szemeivel a cipőjét fürkészte. „Harry nézz rám.” mondtam, használtam a szavait tegnapról. Teljesítette a kérésemet és felnézett. A zöld szemei engem néztek.

„Ez nem a te hibád okey?” mondtam újra és komolyan néztem rá. „Ez James hibája. Nem ölted meg Emilyt ő tette. Ezért  neki megfizetni nem neked. Megkeressük,és erre a helyre juttatjuk, és itt fogja leélni az életét.”

Harry bólintott,sóhajtott és a kezeit ökölbe szorította a gondolatra ,hogy nem ölheti meg Jamest. „Ha meglátom, nem biztos ,hogy tudom magam kontrollálni. Ha rád néz, nem tudom magam visszatartani.”

„Kérlek próbáld meg.” kérleltem. „Legalább addig, amíg innen ki nem juttatlak. Megteszem ígérem.”

„És mi van ha bajba keveredsz? Mi van ha Ms.Hellman is ellened van és James bántani fog?

„Nem tudom. Majd viszek bicskát. Tudok vigyázni magamra.  De nem ülhetek itt tétlenül.” A hangom egyre halkabb lett. Nem voltam rá mérges. Csak zavart ,hogy ebben a szarban vagyunk.

„De, igen is tudsz. Nem zavarhatsz be Ms.Hellmannak mert veszélyes lehet Én viszont megtehetem. Kezeskedem Jamesről.

„Nem,, Harry nem ölheted meg csak úgy.” kiabáltam. Úgy nézett rám, mint egy kisgyerekre az apja aki sokkal jobban tudja kezelni a dolgokat. De megtámadni Jamest, emberek előtt, akik azt hiszik ,hogy gyilkos vagy, még jobban megnehezítenék a dolgokat.  „Bele kell zavarnom a helyzetbe, hogyha azt akarom ,hogy megoldódjon az ügy.” mondtam , és csak egy mondatra tudtam gondolni. ’MARADJ KI EBBŐL’ ez sírásra késztetett.

„Rose hallgass meg! Nem rohangálhatsz csak úgy körbe-körbe és nem tudod csak úgy megoldani a problémát. Nem gondolod, hogy nem hülyék?”

„Halkíts magadon!”  én is kiabáltam már, kiálltam az igazamért. Még mindig 2 lépésre álltunk  egymástól. És a hangja túl hangos volt. „Nem fogok itt ülni, és várni ,hogy megoldódjon, mert ha még nem vetted észre, a karma itt most nem fog segíteni. Nem fog magától börtönbe menni! És nem zárhatnak be téged csak úgy!”

„Kurvára nem érdekel többet, Rose!!”  A mérge kezdett felülkerekedni rajta, de mély levegőkkel próbálta magát nyugton tartani. „Csak el kell őt takarítanom. Nem veszthetek el több ember, és erről gondoskodom.” mondta, a hangja már suttogássá alakult. Tett egy lépést így még közelebb került hozzám. Mellkasunk találkozott,ahogy lenézett rám. „Nem akarok innen kikerülni, ha ez azt jelenti, hogy te veszélybe kerülsz. És nem akarok még többet várni ,hogy ez talán meg is történhet.”

„Akkor mit akarsz Harry?” suttogtam

A következő szó, lágy volt „Téged”

A szívem egyre jobban lüktetett, és a lélegzetvételem hangosabb lett. „Akarlak Rose.”

A szemeibe néztem, és szemeztem velük. Istenem, de gyönyörűek voltak. Lassan közelebb léptem, a szemei megbabonáztak. Saját maga láttam a zöldjeiben. A leheletének szellemeit éreztem a számon, amikor rájöttem milyen közel is vagyunk egymáshoz.

„Bocsánat” suttogtam, és lassan eltoltam. „Én csak…majdnem megcsókoltalak.” Még mindig nem voltam biztos magamban, el voltam veszve a szemeiben. Kimondtam ezeket a szavakat egyáltalán?  Amikor rájöttem ,hogy igen, az arcom vörös lett. Meglepődtem a saját szavaimon. És elég volt az amit tőlem hallottam. „Akkor csókolj meg…”

Kimondta.És valahol, a gondolataim sötét részében, nem akarta hogy maradjak. El akartam futni. Ez a Wickendale volt és a szabályokat megszegni végzetes lehet.  De a testem és a szívem nem tudott jobbat, mint hogy az ajkaimat az övének nyomjam . két verzió volt. Futok, vagy maradok.

És én a másodikat választottam

A szívem hihetetlen ütemben dobogott ahogy rátámaszkodtam. A gondolataim azt súgták ez nem jó ötlet, annyira lassan mozogtak az ajkaink. De amikor megtettünk, a leheletünk keveredett egymás szájában. És ez elég volt ahhoz ,hogy a térdeim felmondjanak. Az ajkai annyira lágyak és melegek voltak. Többet akartam.

A karjaim a nyakára kulcsoltam, ahogy lejjebb húztam őt. A fejünket egymásnak támasztottuk. Harry egy kicsit vadabb lett. A szájával az alsó ajkamat kényeztette. Az érzés felülmúlhatatlan volt, amikor áttért a felső ajkamra. Ez a pár másodperc annyira erotikus volt. Elég volt ahhoz, hogy már egyikőnk sem kapott levegőt, így el kellett válnunk. Harry kezei a hajamba vándoroltak és kihúzta a hajgumit a hajamból, így a hullámos hajam, a vállamra omlott.

Az ajkai megint elváltak tőlem „Így jobban tetszik” Aztán a csókunk megint folytatódott. Lágy és figyelmes volt. A keze a csípőmre tévedt ,hogy közelebb húzzon magához. A mellkasaink gyorsan emelkedtek fel és le. És hirtelen a fal és Harry teste közé préselődtem. A távolság eltűnt, ahogy a félelmek is, és a Wickendalei horror storyk sem jutottak az eszembe. Nem volt sem James, sem Ms.Helmann, sem Cyntia, sem Tomas. Harry volt. Csak Harry. Ez volt most az én világom. Ahogy az övé is. Minden mozdulat Harryvel. Csak ez volt a fejemben.

És a nyelve újra utat tört a számba. A szexiség ami körbe vette. A vékony, izmos teste, a kócos haja, a csábító illata,forró lehelete, a hatalmas kezei tartották a csípőmet. Túl sok volt. A magabiztossága és erős mozgásai újra feladták a szolgálatot. Harry segített rajtam. A kezei a combom alá vándoroltak, én pedig a nyaka köré tekerte, így fel tudott emelni. Újra falnak nyomott. Nem ez volt az első csókom,de soha nem volt még ehhez hasonló. Az ujjai kis köröket írtak le a combok allján. A kezeim a hajába vándoroltak és itt-ott megmarkoltam egy tincset. Egy sóhajt engedtem ki, ahogy egy halk nyögést  hallatott. Elképzeltem ,hogy ez  a nyögés milyen lehet , egy kicsit intimebb helyzetben. Morgás szakadt fel a mellkasából. Szinte éreztem, ahogy kiszökött ajkai közül. Ezzel a tökéletes hanggal késztetett arra ,hogy többet akarjak.

„Vigyél az ágyra.”  lihegtem és folytattam a csókot ahogy befejeztem a mondatot.

„Mhmm.” hümmögött az egyetértésben. Még mindig tartott, ahogy sétált a matrac felé és még mindig csókolt.  Lefektetett, majd felém helyezkedett így a kar izma tökéletesen kimutatkozott. Csók megszakadt, ahogy én és Harry már nem kaptunk levegőt. A szájával először az arcomat érintette, majd a nyakamat kényeztette „ Annyira gyönyörű vagy Rose.” Motyogta. A hangja sokkal mélyebb mint szokott.

Annak ellenére, hogy édes szavakat mondott,elmondhatom,hogy ez a csók nem volt hosszabb,mint amíg éreztem Harry kezeit, végig menni a testemen. Elkezdtem kigombolni, az egyenruhája gombját. Az ujjaim megremegtek, ahogy találkoztak a mellkasával. Az ajkai a nyakamra tapadtak. Aztán vissza a számra. Éreztem a fogait az alsó ajkamon és ettől kitört belőlem egy nyögés. Le esett egy gomb, amikor épp az ingje felénél tartottam. Egyre jobban kívántam őt, ezért újra az ajkait támadtam meg. A teste a csókunk ütemére mozgott rajtam.

Amikor az ”akciónk” tovább mehetett volna, távolról egy zörgést hallottunk. És ez nem én, vagy Harry voltunk. Hanem valami más. Harrynek is hallania kellett, mert megszakította a csókot és az ajtó felé fordult. És aztán mindketten megláttuk Rosemaryt.

A vas ajtó mögött állt és azt nézte ,hogy mi történt kettőnk között. Ő még soha nem keveredett bajba. Ő és a lánya csak élték az életüket és dolgoztak. De most, ő volt a legnagyobb félelmem.  Az ajkai szétnyíltak és horrorisztikus arcot vágott. Biztos hogy elfogja mondani Ms.Hellmannak.

„Rosemary!” kiabáltam, de már túl késő volt. Már eltűnt.

Harryt és engem rajta kaptak. És ha ezt Ms.Hellmann megtudja,csak képzelni tudom a büntetéseket.

18.Fejezet

Kezdem azzal, hogy mennyire szégyenlem magam, amiért majdnem egy hónapig nem hoztam részt :/ Szinte végig beteg voltam, volt olyan hetem, hogy az ágyból kikelni nem tudtam :S De mostmár jó ^^ Szeretném megköszönni a türelmet, és a nyelvvizsgához a támogatást, 29-30.-án derül ki, hogy sikerült e :3 A szóbelin 50ből 42 pontom lett, szóval ha megvan a magnón a 8 pont, akkor igencsak túlteljesítettem a 60%on :D De nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!
FB CSOPORT
TRAILLER 

Psychotic D. xX

*Kelsey szemszöge*

Arra ébredtem, hogy valami zörög, a hang olyan volt, mintha az ajtó becsapódása keltett volna föl engem az alvásból. Szemeim tágra nyíltak, ahogy fejemet egyenesen az ajtó irányába döntöttem, még mindig fél-álomban voltam, alig voltam magamnál. További zajokért hallgatóztam, amíg próbáltam rájönni, hogy ez a valóság e vagy csak része az álmomnak. Semmi. Álom volt. Eldöntöttem, visszagurultam, próbáltam ismét elaludni.

Puffanás.

Felültem, a hálószobám ajtaját bámultam. Minden bizonnyal most hallottam. Valaki volt a házban. Letettem a lábaimat az ágy mellé kibújva a meleg paplan alól. Nyugtalanul lépkedtem az ajtó felé, próbáltam a lehető legcsendesebben kinyitni. – Helló? – kiáltottam.

Nincs válasz.

Tovább lépdeltem a sötétségbe, alig értem be a konyhába, amikor is ziháló lélegzetvételeket hallottam, úgy hangzott, mint amikor a hal kifogy a vízből. A bal oldalamnál felkapcsoltam a villanyt, ezzel felfedve a rejtélyes hangok forrását.

- Van ott valaki… oh Istenem, Rose. Jól vagy? – ahogy a fény megvilágította a konyha helységét, elakadt a lélegzetem a látványtól, ami velem szemben volt. Rose az ajtó előtt feküdt, mintha a teste alkalmatlan lett volna az állásra. Odarohantam hozzá, a térdeimre borultam előtte. – Mi történt?

Alig rázta meg a fejét válaszul, mintha nem lett volna energiája többet tenni, egyenetlenül szedte a levegőt. A feje tetején viselt megszokott kontya helyett nedves és kusza tincsek lógtak arcába, az egyenruhája mocskos volt, ugyanúgy a nedves arca. A térde sebes volt, vércseppek folytak belőle a kárpitomra.

Mi a fene történt?

- Bántott téged valaki? – követeltem. Reszkető teste és könny áztatta arca bizonyították, hogy történt valami. Fáradtan bólintott fejével, ami megerősítést nyújtott. Többet akartam tőle kérdezni, de láttam rajta, hogy nincs olyan állapotban ebben a pillanatban, hogy beszélgessen.

- Rendben – mondtam – Elviszlek a kanapémra. – karjaimat dereka köré fontam, felsegítettem őt az előző pozíciójából a lábtörlőről. Lábaival csoszogott a padlón, ahogy a nappaliba vittem, ami nagy segítség volt. A testét ráfektettem a párnákra, majd kisiettem a konyhába egy pohár vízért, amire kétségtelenül szüksége volt. Oh és talán sebtapaszt is kellett volna hoznom a térdére.

Egyenesen felé sétáltam a cuccokkal a kezemben, elhelyeztem őket a kávézóasztalon a kanapé előtt. Rose légzése csak lassan jött helyre, de a teste remegése már egész sokat csökkent. Elvettem tőle a pohár vizet, ahogy felém tartotta. Hallhatóan lenyelte a szájában lévő vizet másodperceken belül, megkönnyebbülve sóhajtott, amikor is végzett.

- Köszi – mondta tisztán, bár hangjában volt egy kísérteties rekedtség. Bólintottam, türelmesen odasétáltam, majd helyet foglaltam a vele szemben lévő fotelben. Felnézett rám, rémült szemei fogságban tartottak. – Nem fogod elhinni, hogy mi történt.

* Rose szemszöge*

Mindent elmondtam Kelseynek. Elmeséltem neki James bűnösségét, a sötét fák közti való menekülésemet, amiknek köszönhetően dezorientált állapotba kerültem. És elmondtam neki mennyire kibaszottul is ijesztő volt szemtől-szemben állni a gyilkossal. Nem olyan volt, mint a filmekben vagy a könyvekben, ahol szembesülsz a halállal és megtartod a higgadtságodat néhány perccel később a rendőrséggel szemben. Nem olyan, mintha jól lennél, miután egyszer elszabadultál, és a remegésed abbamarad. Egyáltalán nem ilyen volt.

Az első a sokk volt. Barátok voltunk, és azt gondoltam, hogy édes volt. Nevettem a viccein, fogtam a kezét, még meg is csókoltam. De ezek közül egyik sem volt valós. Mintha csak egy álom lett volna. Mert azokkal a kezekkel gyilkolt, azok az ajkak formáltam fenyegető szavakat az áldozatokkal szemben. De nem csak az sokkolt le, hogy teljesen más volt, mint ahogyan én gondoltam, tényleg, de ez már inkább a félelem volt. Ez csak erősödött, amikor a falhoz szorított engem, és a szorítása zúzódásokat vont maga után, de zaklatott is voltam. Cikázott az ereimben, a pulzusom a fülemben lüktetett. Megvolt hozzá a képessége, hogy véget vessen az életemnek, akkor és ott. Megerőszakolhatott volna vagy megnyúzhatott volna, vagy mindkettő. Bármit megtehetett volna, amit akart, védtelen lettem volna vele szemben. Néhány másodpercen belül egy bögre forró csokiból egy jó baráttal átfordultunk egy veszedelmes konfrontációba egy sorozatgyilkossal. Egész testembe megborzongtam, az epe nőtt a torkomban. De szerencsére elég tisztán tudtam gondolkodni ahhoz, hogy kitörjek. A pillanat, amikor megszöktem az otthonából, hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, egy aprócska reménysugár. És aztán csak futottam.

Az első ötletem az volt, hogy Harryhez futok. Hozzá futni, a fejemet a mellkasába rejteni, amíg erős kezeivel körülölel engem, hatalmas kezeivel simogatja hátam, ahogy mély hangján azt mondja, minden rendben lesz. Biztonságban tartott volna Jamestől, mint ahogy Normantól is pár hete. De nem tehettem ezt. Nem rohanhattam addig, amíg műszakom nem lett volna és nem szerzek kulcsot jó indok nélkül, és nem rohanhattam volna be Harry cellájába és mondhattam volna ez neki mindent. Mert nem tudtam, hogy Ms.Hellman mennyire vesz részt James tevékenykedésében. Hisz Kelsey azt mondta, hogy már gyanakszik rám és Harryre, és ha nem tud James gyilkosságairól, akkor nem lett volna jó ötlet.

Végül egyenesen ide futottam, a hely, amiről James nem tudta, hogy hol van. Nem igazán ismerte Kelseyt, így nem folytatta volna itt a gyilkos keresését. Még mindig zaklatott és ideges voltam a történetem miatt, és a könnyed eszmefuttatások a horrorról nem igazán segít. Még mindig túlzottan kimerült voltam. Órákon át futottam megállás nélkül, hátra se néztem. Az egyetlen dolog, ami erőt adott és elvezetett engem idáig nyitott szemmel az az adrenalin volt.

De tudatomnál maradtam, így el tudtam mesélni Kelseynek a kis történetemet. Teljes mértékben felfogtam a tényt, hogy James a gyilkos. Lassan kezdtem elsüllyedni a terrortól, ami megrémített. De sajnos ez az újonnan talált igazság sem tudta lezárni a James kapcsolatos dolgokat a történetemben, és nem tudtam csak úgy továbblépni. Mert még mindig a Wickendalen dolgozott. És én is.

- El kell mondanunk a rendőrségnek! – kiáltott fel Kelsey – Nem hagyhatjuk, hogy ez a beteg fattyú elmeneküljön.

Kelsey jó ponton járt, de még mindig szórakoztatott ez az ötlet időről időre. – Kelsey, az őrök a rendőrség által lettek kijelölve. Ő alapvetően rendőrtiszt. És amúgy sincs semmilyen bizonyítékunk.

-  Szóval akkor mit kellene tennünk? Csak hagyjuk elmenni?? – kiáltotta, a hangja egyre magasabb lett.

- Nem, én nem ezt mondtam! Nézd, azt akarom, hogy elkapják, jobban, mint te, de jól akarom csinálni. Ha elmegyünk a rendőrségre bizonyítékok nélkül, nem fognak hinni nekünk, és ha utána már találunk bizonyítékot sem fognak foglalkozni velünk. De, ha várunk addig, amíg nem találunk valamiféle dolgot, ami ellene szól, akkor biztosra mehetünk majd. Nem tudunk nekik okot adni, hogy ne higgyenek nekünk. – magyaráztam.

Kelsey sértődötten sóhajtott, de aztán bólintott, tudta, hogy ez lesz a helyes. – Basszus – mondta – Akkor Harry tényleg ártatlan.

Harry említésével visszatért a szívem erős zakatolása, ahogy bólintottam. Igaza volt. Amíg James úgy tett hogy ártatlan, addig mindvégig ő volt a bűnöző, Harryvel szemben. A múltja keltett bennem egy kis félelemérzetet, ami biztos volt, de Ő jó volt. Harry, sötétsége alatt, személy, jó ember volt. Tudtam, hogy el kellett mondanom neki Jamest és, hogy mit is csinált, de túlzottan vonakodó voltam, hogy megtegyem. Ő is gyilkossá válna.

Ha elmondom neki az igazságot, nem volt kétséges számomra, hogy Jamest halálra verné.

*Harry szemszöge*

A nehéz cella ajtót vonszoltan nyitotta ki Brian, akinek arcán undor ült. – Ebédidő – mondta. Általában rettegve figyeltem, ahogy belép a szobámba, az a kísértés egyike volt azoknak a számos terápiáknak, amik a betegeknek voltak. De ez az irritáció napról napra egyre jobban szétesett, mivel a többséget a cellámban töltöttem. A cellámban egyedül magammal és velem, egyedül a távoli sikolyok és a saját sikolyaim voltak hallhatóak. Ugyanaz a szoba, ugyanazok a szelíd falak, ugyan az a mocsok és bűz. Semmiféle elvárt variáció sem volt az elmémnek, ahol a gondolataim kezdődtek, egyre elszórtabb és őrültebb lett. Esküszöm, elvesztem az eszem ezen a helyen, és ha már nem voltam őrült, biztos voltam benne hogy az leszek, ha tovább kell bebörtönözve maradnom ebben a szörnyű épületben.

 És tovább halványítva a vonakodást, amit Brain formált amikor megérkezett, a gondolat, hogy láthatom Roset, enyhítette a felfogásom. Napról napra úgy tűnt, hogy egyre lassabban közeledek a töréspontomhoz, a még tisztább gondolatok jöttem róla. Azt a célt szolgálta, hogy a terapeuták nem csak terapeuták. Anélkül beszélt velem, hogy felmérte volna a mentális helyzetemet, miközben beszéltem.

 És nehéz volt bevallani a gyengeségem, igaz hogy erősebb egyén voltam, de őszintén szükségem volt rá. Ő volt az egyetlen normális ember, és úgy is bánt velem. Úgy éreztem Ő az egyetlen, aki igazán meghallgatott engem anélkül, hogy kifogásolná a szavaim jelentését. Nem is Rosenak kellett lennie, akárki lehetett volna, akivel civilizáltan tudtam volna beszélgetni. Egy ilyen valaki nélkül kénytelen lennék magammal beszélgetni, mint itt mindenki más, ami nem igazán segítene épségben maradnom. De akárhogy is, ez a hallgató akárki is lehetne, mint ahogy korábban kijelentettem, örülök, hogy Ő volt az. Rendkívüli módon szerencsés vagyok, hogy ez az ismeretlen hallgató Rose volt. Tényleg kedveltem Őt. Tudta tartani magát és mindig nagyon kíváncsi volt, így elfogadta és megértette, amikor beszéltem neki az apámról, a Wickendale-ről és Emilyről. Ezután a beszélgetés után az iránta érzett szeretetem megnőtt.

- Harry – vakkantotta Brian, felálltam az ágyról és az ebédlőbe mentem. A folyósok ma valahogyan zsúfoltak voltak, az őrök és a betegek elszórtan voltak a folyosókon. Nyugalomban sétáltam be az ebédlőbe, nem éreztem késztetést arra, hogy viccet űzzek Brian költségére, mind általában tenném. Végre beértünk a büfébe, és ott volt Ő, a körmeit piszkálta míg rám várt.

Brian megállt az ajtóban, mint általában, mintha az apám lenne, aki levitt engem a parkba, óvatosan nézte, ahogy játszani mentem. Kihúztam egy széket Rose-al szemben, mire Ő felnézett rám egy mosollyal az arcán, de ez nem a megszokott mosolya volt, egy kicsit..hamis volt. De nem volt eléggé az, hogy rákérdezzek, így nem tettem.

- Mi a vezetékneved? – kérdeztem, mielőtt bármit is mondott volna, leültem és behúztam a székem magam alatt.

- A vezetéknevem? – ismételte, mintha egy fura kérdés lett volna. Bólintottam.

- Winters – mondta.

- Rose Winters – mondtam magamnak, bólintottam elfogadásképpen a néven. Illett hozzá.

Mosolya nagyobbra nőtt és valódi lett, ahogy kimondtam. – Hé, Harry? – kérdezte.

- Igen?

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

Szemeivel arcomat fürkészte mielőtt beszélni kezdett, a hangja egy kicsit halkabb lett. – Miért nem mondtad már az elején, hogy ártatlan vagy?

Nem ellenségesen kérdezte, de úgy tűnt valóban kíváncsi. El kellett gondolkodnom egy pillanatra, hogy összegyűjtsem a gondolataimat, mielőtt válaszolok. – Nos, láttam az embereket, hogy milyenek itt, amikor tizenkettő voltam. Megtanultam, hogy azt mondod ártatlan vagy, csak még inkább őrültnek látszol. Ha sírtál, azt jelentette ártatlan vagy, ha sikítoztál azt, hogy ki akarsz jutni, csak tovább korlátoztak. A többi gyerek gyengének tartott, te voltál a céljuk. Az egyetlen, akit nem vertek össze vagy zaklatták a gyerek-pszichopaták, azok a seggfejek voltak /rossz szamarakat ír/. A srácok, akik felkarolták az őrültségüket, az előnyükre fordították és a szart is kiijesztették a többiekből. Ők sosem mondták, hogy ártatlanok, így senki sem feltételezte róluk, hogy azok, egy szerepet játszottak, és elég jól csinálták, és mindenki félt tőlük. Érinthetetlenek voltak. És ez az, amit csinálok, így nem bánt engem senki olyan, mint például Norman. Egy szerepet játszok.

Megigézően hallgatott, amíg beszéltem, és imádtam, imádtam, hogy mennyire érdekli az, amit mondtam neki. De az arca a végére sértett lett.

- Nem, nem úgy értettem, hogy hamis voltam. – mondtam gyorsan, próbáltam megnyugtatni őt. – Igaz volt, az összes dolog, amit a találkozásunk óta mondtam neked. A kifejezés „szerepet játszott”, nem a legjobb választás volt tőlem, most azt gondolja, hogy a személyiségem nagy része csak mutogatás.

Bólintott, de nem igazán nézett a szemembe. – Rose, nézz rám. – könyörögtem, és megtette. – Egy percre se hidd azt, hogy nem vagyok önmagam körülötted, nem erre céloztam. Csak azt mondom, hogy próbálok egy kicsit megfélemlítőbb lenni mint általában a többi beteg körül, ez minden. – utáltam a kétségbeesett tónusát a hangomnak, és talán ez csak az én őrültségem lassú növekedése volt, de szükségem volt arra, hogy teljesen bízzon bennem. Ő volt az egyetlen, akiben teljesen megbízhatok, és aki tudja az igazat, nem tudtam kockáztatni a köztünk lévő szoros köteléket.

Egy pillanatra rám nézett, és nem tudtam leolvasni az érzéseit. Türelmesen vártam, egyre jobban rettegtem a válaszától minden egyes véget-érhetetlen másodpercben. – Szóval akkor tényleg egy provokatív, szarkasztikus segglyuk vagy? – végre válaszolt. Egy pillanatig engem nézett, mielőtt kitört belőle a nevetés, aztán hátravetettem a fejem nevetésben. Hangosan nevettem, ami vonzott néhány bámészkodót, amit gyakran megkapunk, de nem igazán érdekelt. Aztán Rose is nevetett, mind a ketten együtt kuncogtunk, ami ragyogóan hangzott.

- Csak vicceltem – vihogott. A nevetés lassan abbamaradt és csend telepedett a szobára. A vigyorunk elhalványult, komoly tekintettel nézett rám, majd szemembe.

- Kijuttatlak innen Harry, ígérem.

Bólintottam a majdnem suttogott szavaira, tudva, hogy nem akarok semmi mást sem jobban, mint elhagyni ezt a helyet. Jó. És egy részem reménykedett, apró vággyal, hogy velem jönne. Csak egy apró gondolat volt, elmennék vele vagy nélküle is, de pokolian jobb lenne, ha Ő is velem jönne. Elértem a kezét az asztalon, amilyen diszkréten csak tudtam. Vele, mellettem, lenéztem a kezemre, hogy övéibe tegyem, de ahogy kerestem, valami mást találtam. Zúzódások. Zúzódások a csuklóján. Minden mozgásom megállt, ahogy szemügyre vettem a szörnyű jegyeket. – Mi a faszok ezek?

*Rose szemszöge*

Basszus. Ez volt az a pillanat, amitől rettegtem, amíg meg nem érkeztem Kelseyhez. De tudtam, hogy elkerülhetetlen volt, előbb vagy utóbb elmondtam volna neki. Csak reméltem, hogy inkább később. Nem tudom, hogy milyen erősen reagál,nem tudom, mit fog csinálni. Ha valahol máshol lett volna, elmondanám Harrynek, amint megtalálom, és nézném, ahogy James megkapja a büntetését. De ez nem akárhol volt, hanem a Wickendale-n. És itt, ha Harrynek túl sok dobása lesz, megverik, vagy akár elektrosokkos kezelést is kaphat. Nem hagyhattam, hogy megtörténjen. Nem hagyhattam, hogy újabb büntetést kapjon James miatt. A jó dolog, hogy ma nem láttam azt a beteg korcsot, nem kellett munkába lennie.

- Rose, ki csinálta ezeket? – követelte Harry. Már dühös volt, nem volt jó kezdet.  

- Oké, Harry, hallgass meg. Ne borulj ki. Ha kiborulsz, eltiltanak tőled, téged pedig meg fognak büntetni. Akármi is legyen… csak maradj nyugodt.

Bólintott, de tudtam, hogy nem igazán hallgatott rám. – Ezek..nos..Ő-ő a falnak szorított és megragadta a csuklómat, de elmenekültem…

- Ki? – követelte, a hangja rekedt volt, ahogy végigért mellkasán keresztül.

Összerándultam, mielőtt kimondtam a szavakat, megalapoztam magamnak, ahogy előkészültem arra, hogy mi fog történni. – Ez..ez..James volt. Megpróbált megölni, Ő a gyilkos.

Kezeivel megragadta az asztal szélét, erősen szorította, bütykei elfehéredtek. Mély és könnyű lélegzeteket vett orrán. Állkapcsait szorosan összeszorította, aggódtam, hogy fizikálisan fáj neki, és az erei a nyakán kidudorodtak a bőre alatt. Füstölgött, majdnem remegett dühében.

És tudtam, hogy másodperceken belül robban.