44. fejezet

Harry szemszöge

A Wickendale tele volt őrökkel és a dolgozó személyzettel. Mint a bogarak az épület falainak a repedésében, amik végigcsúsztak a keskeny termeken és a hatalmas folyosókon. Ha Rose és én csak végig rohanunk a folyosókon, a lebukás veszélye elkerülhetetlen lenne. Biztos volt valami esélye annak, hogy kicselezzük őket, de ez az esély cérnavékony volt. Két beteg lázasan rohan az életükért észrevétlenül; az még csoda is lenne. És nem volt időnk várni a csodákra.

De egy beteg és egy őr már alig lehetne megkérdőjelezhető. Szóval ezért kellett megölnöm James-t. Egy nyugtatóval, ha álomba meríthettem, talán még működött is volna, de én nem voltam felszerelve kábítószerrel töltött tűkkel. Szóval a B terv; megölni őt és megnövelni az esélyeinket a szabaduláshoz. És végül, az oka, az nem más, mint, hogy én akartam őt halottnak látni.

Amikor James megpördült, nem tudott jól reagálni, mielőtt megütöttem volna, öklöm csontja fájt, de igazából ez élénkítő hatású volt. Azért, mert közelebb voltunk a célhoz. És minden egyes pillanattal, amíg ő hátrafele botladozott, közelebb voltunk a szökésig. 

Ezeket mondogattam magamnak. És mi van, ha egy kis izgalmat és boldogságot leltem abban, hogy az előttem álló embernek kioltom az életét? Örömteli volt, hiszen végre bosszút állhattam azon az emberen, aki egymagában majdnem elpusztította a számomra szeretett két embert. Elbaszta az életemet, és ennek most véget vetek. 

De ezen kívül, a magamnak ismételt kifogásokon túl, tudtam, hogy ez nem minden. Eltekintve a szabadulás és a bosszú vágyától, volt még valami más. 

James-re pillantottam, aki éppen állát dörzsölgette. Tekintete zavarodott volt, és szemei kikerekedtek, amint meglátott engem ott állni.

„Mi-..” Kezdte, de öklöm arca másik oldalán csattant. És kezemnek ez úgy fájt, mint a fene, de a riasztó fájdalom jól esett, tudva, hogy James-nek rosszabb. Feje hátra billent, és szájából vért köpött. Testével ismét hátrált, de agyban gyorsabb volt, keze fegyverének a markolatához csúszott. Habár én gyorsabb voltam.

Lábammal gyorsan megrúgtam csuklóját, mielőtt teljesen felemelte volna. Fegyvere csörömpölve hullott a földre. James morgott az ütés miatt, majd kezével nyomkodta a fájós részt. De ő jobban tudta, így gyorsan maga elé emelve védte magát. Most már készen állt a küzdelemre. Tudta, hogy mit csinálok és megpróbált megállítani benne. Habár nekem volt valamim, ami neki nem. Friss adrenalin száguldott végig ereimben és a szökés sürgőssége lebegett csak a szemem előtt. Dühös voltam, és volt egy célom. És számára csak önmaga védelmezése volt a fontos. És ez nem elég ahhoz, hogy megmenekülhessen. 

„Elég, Harry.” Követelte felemelve hangját. „Nem akarod ezt tenni. Engedd meg, hogy visszavigyelek a celládba.”

Nem tudtam megállítani a mellkasomból feltörni készülő nevetést, majd egy vigyorra húztam ajkaimat. Visszavinni a cellámhoz? Komolyan gondolta?

És ezután öklöm újra lecsapott.

Ezúttal nem kérdőjeleztem meg James-t és nem tudtam várni meglepettségére. Ezúttal cselekedett és elkapott. Az ökleinek keménysége lecsapott rám, megütve arcom oldalát elég erősen ahhoz, hogy hátra tántorodjak. Csípett az orcám. Kibaszottul megütött? Az állkapcsomban lévő fájdalom megerősítette tettét, ezzel kiprovokálva dühömet. Valahol nagyon mélyen kezdődött, mint a melegséggel fűtött ostorok. Egy lángoló tűz, ami akármikor kitörhetett. Mind azok után, amit velem művelt, amin túl kellett esnem miatta, Emily-nek és Rose-nak keresztülmennie, azt hiszi, hogy kibaszottul kezet emelhet rám. Öklömet összeszorítottam és állkapcsom megfeszült és izmaim megfeszültek. Megfordítottam fejemet és letöröltem a véremet, gyorsan, így már vissza is fordulhattam James-hez. Baszódj meg, James. 

Közelebb léptem hozzá, kezemet felemeltem, meglendítettem felé, teljes erőmből, amit a düh termelt. Bütykeim biztosan eltörtek, amik kielégítetten ropogtak, míg éreztem, hogy csontja öklöm alatt eltörnek.

És ez volt az utolsó emlékem a valóságból. Ennek a férfinek a képe, aki annyi utálatot, dühöt és fájdalmat okozott nekem. De azonnal egy másik ember lett belőle, aki ugyanazokat a rosszindulatú cselekedeteket végrehajtotta. Nem egy mélykék uniformisú őr volt már. Helyette a haja olyan színű lett, mint az enyém. Magasabb lett és nagyobb testű. Állkapcsát sötét borosta borította és ráncok húzódtak arcán. Mint ha pillanatok alatt 20 évet öregedett volna.

Már nem James Hellman volt, hanem az apám. Már nem egy őrt néztem a Wickandale sivár folyosóján, hanem a régi otthonomban voltam, ahol ittas apám a kanapén alszik. Vágások voltak kézfején, törött üvegek a padlón, kezemben egy gyufával. Megszámlálhatatlan alkalommal megütötte a szeretett édesanyámat, és legtöbbször azért, mert ő csak engem akart védeni.  De voltak idők, amikor elbukott, idők, amikor én tele voltam zúzódásokkal és sérülésekkel. Ez a szörnyeteg nem csak a feleségét, de az egyetlen fiát is bántalmazta, néha kórházi ápolásra is szükség volt. És akkor az első alkalommal, most pedig a másodikkal, úgy döntöttem, hogy végeztem ezekkel.

Most a jelenben és a múltban is voltam. Meggyújtom a gyufát, és James fejét a falhoz szorítom. Az égő darabot beteges apám foltos pólójára hajítom, amíg az őr testét a földre toltam.

De még voltam valahol, ami nem a múltam, sem a jelenem, hanem valami örök bennem. Izgatott voltam. Túl boldog voltam, hiszen láthattam életük végét. Minden hibájukat, rosszindulatú tetteiket, minden émelyítő bűnüket, egyre csak növekvő füstös tűz és csörgedező vér. Ez volt, amit tettem.

Mindkét helyszínen csak álltam, és figyeltem, hogy mit tettem. Apám ordított és vérzett, amíg bőre égett, a kár már javíthatatlan volt. És James eszméletlenül feküdt a földön. Állkapcsa ellazult, orra görbe volt. Feje nem megszokott szögben volt, sötétvörös vér szivárgott belőle; a látvány borzalmas volt.

Néhány részem, ami nem volt rendben azt éreztette velem, hogy elégedetten vigyoroghatok. Apa halott volt, akárcsak a szépfiú James, végül visszakapták a fájdalmat, amit másoknak okoztak.

Hamarosan újra visszacsöppentem a valóságba, nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mit tettem, de biztos voltam benne, hogy James meghalt. Kezemmel átkaroltam a férfi vállát, és megragadtam véres és törött részeit, majd sóhajtottam egyet.

Rose szemszöge

 Betegesen aggódtam. Szó szerint. A gyomrom bukfenceket vetett és émelyegtem. Minden enyhe hangtól felugrottam és minden egyes pillanat egyre idegtépőbb lett, mint az utóbbi. Számoltam a perceket és fogom is mindaddig, míg Harry gyötrelmes örökkévalóság után be nem lép. 

Megragadtam az asztal szélét, melyen két darab táska hevert és próbáltam az állandó idegességemet a rossz előérzetem miatt legyűrni. Hogy a gondolataimat rendezzem, csak a táskákat figyeltem.

Köszönöm Kelsey-nek és Lori-nak a segítségét, hiszen elláttak minket. Mindegyik táskában találhatóak voltak ruha szettek, egy kevés pénz, létfontosságú dolgok, mint például fogkefe vagy éppen tampon, vizes palackok, és ételek. Egészen sok dolgot rejtett a kicsi hátitáska, nem panaszkodhatok. 

Amiért panaszkodhatok, az Harry sokáig tartó távolléte. Mikor a pokolban akar már ideérni? Már vagy 20 perce odavan, és nem akarom latolgatni az időt, ahhoz, hogy Harry milyen sokáig kínoz valakit.

Majd az ajtó kinyílt. Nyeltem egyet, féltem attól, hogy ki lehet velem szemben. A szívem a mellkasomban dübörgött, amikor megpillantottam az őrök ismerős egyenruháját, és ez az ember még rendőr sapkát is viselt, amit csak a dolgozók fele visel. A sötétkék színe megtéveszthetetlen volt. Egy őr jött be, hogy meghiúsítsa a tervünket.

De hamarosan szívem újra normálisan vert, kezeimet még mindig az asztalon tartottam, megelőzve, hogy idegességemtől remegjen. Hiszen a göndör fürtök, amik kitüremkedtek a sapkából, a magas és izmos testalkat, és az izgatott vigyor nem tartozhatott akárkihez. És nem mindenki lehet ilyen szexi ezekben az unalmas őröknek szánt egyenruhában.

„Ez csodálatos.” Állapítottam meg gondolkodás nélkül. Harry csendesen becsukta maga mögött az ajtót, amikor megközelített.

„Úgy nézel ki, mint egy őr. A fények nélkül senki nem fogja észrevenni a különbséget.”

„Ez volt a lényeg, szerelmem.” Mondta egy kötekedő mosollyal. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza. Minden olyan tökéletesen ment, és kissé megkönnyebbültem. Megölni James-t és elvenni az egyenruháját, csak még egy plusz segítség lehet.

De meg kellett kérdeznem. „Szóval, uh..” Kezdtem.

„Igen.” Harry gyorsan válaszolt. „Halott.”

Oh. A szoba egy pillanatra elcsendesedett. De csak egy pillanatra, mivel rájöttünk, hogy nincs vesztegetni való időnk. „Menjünk.” Mondta Harry. Mielőtt befejezte az asztalra vezette tekintetét, észrevéve egy karton cigarettát és egy gyújtót kissé arrább a táskáktól, valószínűleg ez egy udvariasság Lori vagy Kelsey részéről. Egy mosollyal az arcán a cigarettát a táskába tolta és a gyújtót a zsebébe csúsztatta. „Vedd a hátadra a táskákat a következőképpen.” Folytatta. „Meg fogom ragadni a csuklóidat, majd hátul összefogom őket, így valószínűleg takarásban lesznek, főleg a sötétben.”

Bólintottam az utasítása után. Hagytam, hogy Harry hátrafogja a csuklómat, míg én megfogtam a kezemben a táskákat. Ha az áram nem jön vissza, amíg a táskák és Harry arca takarva van a fény hiányában, képesek lennénk akármilyen probléma nélkül kisurranni. Két páciens veszélyes volt, de egy kísérő őr és egy páciens szintén az volt, de még is kevesebb volt a lebukási esély.

„Készen állsz?” Kérdezte. Bólintottam, tudván, hogy semmi nem tudna felkészíteni arra, amit tenni fogunk és történni fog. „Rendben, légy nyugodt és kövesd az utasításaimat. Ki fogunk innen jutni, Rose, ígérem.”

Hangja megnyugtató volt és hittem neki. De ez nem változtatott az aggodalom hullámon, ami végig söpört bennem, amint kiléptünk Kelsey irodájából. Ki a Wickendale folyosójára. Harry az álruhájában, én pedig a szokásos egyenruhámban, kitéve minket veszélynek, hiszen akárkivel találkozhattunk útközben.

A térkép hosszas elemzése után, mindketten tudtuk a csavarjait és a fordulási pontjait a folyosóknak, amiken keresztül eljuthatunk a Ward C-ig. Minden lépés egy örökkévalóság volt, mintha homokon keresztül sétálnánk.

Lefordultunk a sarkon, és itt, a folyosó végén, egy dolgozó volt. Szükségem volt Harry megnyugtató szavaira, az egyetlen bizonyíték, hogy itt volt, az a testének melege és kérges kezei csuklóm körül. De mint mindig, most is talált megoldást arra, hogy megnyugtasson, míg apró köröket rajzolt hüvelykujjával bőrömre, mintha azt mondogatta volna, hogy minden rendben lesz. Hittem neki.

Lépésről lépésre közeledtünk egy lányhoz, egy gondozóhoz, aki már nem volt távol tőlünk. Éreztem Harry idegességét az enyémmel keveredni. De felesleges volt, a lány egy pillantás nélkül elhaladt mellettünk. Fúú.

Majd ismét, pár folyosóval később. Egy őrt pillantottunk meg, aki szkeptikusan figyelt minket, majd folytatta útját. Senki nem szúrta ki Harry-t ebben a tompa vörös fényben, valószínűleg úgy hitték, hogy visszavisz a cellámhoz és a munkát végzi. Vállaim egyre jobban ellazultak, amikor már több őr mellett is elmentünk. Harry terve működött, mint a bája, és csak azt tudtam magam elé képzelni, ahogy bujkálunk, futunk és bajba kerülünk, ha ezt nem találta volna ki. Néhány ember fel-alá járkált és próbált valami megoldást találni az áramszünetre.

Az egyik ilyen ember Brian. És ettől nagyon aggódni kezdtem. Hiszen ismert engem, ismerte Harry-t, és tudta, hogy mire készülünk. Hunyorgott, míg Harry arcát fürkészte a sötétben. Igen, felismerte.

Harry és én pánikolni kezdtünk, biztos voltam a lebukásban a sóhajból ítélve.  De Brian nem állt meg. Harry-re nézett, és tudta, hogy nem a helyes megoldás elengedni minket. Olyan volt, mintha tudta volna, hogy a legjobb, ha elenged minket. Mindig is tudtam, hogy Brian jó ember.

Meg akartam kérdezni Harry-t, hogy mit gondol erről, de nem kockáztattam. Plusz, volt a közelünkben egy másik őr is. És ő nem Brian volt.

„Hé.” Mondta Harry-nek, mintha valami rosszal vádolná. A francba, picsába, bassza meg. „Mit csinálsz?”

Az őr nem volt ismerős. Valószínűleg fontosabb munkaköre lehetett a többi őrtől eltekintve. 

Feltehetőleg a Wickendale biztonsági részlegének a feje, szerintem. De talán nem ismerte Harry-t. Talán csak meg akart győződni róla, hogy ez az ismeretlen őr a feladatát végzi. Egyébként, mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt és adrenalin száguldott végig ereimben. 

„Visszaviszem a beteget a cellájába, Uram.” Válaszolta egyszerűen Harry. „Elfutott a csoportos terápiáról, amikor a fények kialudtak.”

Alaposan lenyűgözött Harry magabiztossága. Nem még nem könnyebbülhettem meg. A másik férfi kemény pillantást vetett Harry-re, mintha ismerős lenne neki és próbált rájönni, hogy honnan ismeri. De néhány pillanat múlva bólintott. „Rendben. Köszönöm.”

„Semmiség, Uram.” Válaszolta Harry. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőmet, majd elindultunk és vállaim ellazultak. Harry megszorította a kezemet megkönnyebbülten jelezve a kis győzelmünket. De ez még túl korai volt.

Mivel pár pillanat múlva a férfi lábdobogásai megszűntek. Megállt. Harry gyorsabban kezdett lépdelni, engem maga előtt lökdösött. „Várj egy pillanatot!” Kiáltott a férfi utánunk, és éreztem, hogy felismerte Harry-t. „Hé!” Ordította, majd megindult, és gyorsabban lépkedve üldözőbe vett minket.

Futni kezdtünk.

Harry szemszöge

Bassza meg. A picsába. A fenébe.

Minden simán ment eddig a pontig. Minden a terv szerint haladt, minden passzolt hozzá, egészen mostanáig. De ennek a kibaszott pöcsnek, a biztonságiak egyikének mindent el kellett rontania. Nem ment tovább, vagy várta volna meg, hogy leforduljunk a sarkon, amíg úgy nem döntött, hogy üldözni kezd minket.

De mi nem adtuk fel. Rohanni fogunk az életünkért. Nem rombolom le a reményünket, a terveinket, és a kiszabadulás iránti vágyunkat e miatt a pöcs miatt. De ő meglepően gyors volt és az én rossz tüdőm rothadt volt a megmaradt fekete nikotintól. És Rose kicsi lábai, ételhiányától és edzés hiányában, ami emiatt a hely miatt történt, nem kedvezett sebességének, hogy felgyorsuljon. Egyébként, az őr gyors volt.

Gyorsabb, mint gondoltam, valójában, amikor megérintette vállamat, gyomrom összeugrott. Bassza meg.

Erősen megrántott és kezeimmel már nem fogtam Rose csuklóját. Nem tudom, hogy mikor vette elő azt a tűt, amit a kezében tartott, de valószínűleg a kínzó eszközökkel teli pisztolytáskájából szedte. Nem tudtam, hogy nála van egészen eddig a pillanatig, amíg karomat meg nem célozta vele, és túl lassú voltam, ahhoz, hogy megállítsam.

De nem volt túl késő ahhoz, hogy megszerezzem az éles tű hegyét. Egyértelműen én voltam a férfi egy ismeretlen álruhájában, és jelentősen nagyobb fenyegetést jelentettem, mint Rose. Először a földre kényszerített. A férfit még nyugtalanította Rose, hiszen akár merre elkóborolhat a folyosókon. Visszanézett rá- így tekintete elszakadt kezemtől- meg akarta fejteni, hogy hova mehet. Rossz hiba volt.

Ez egy lehetőség volt számomra, gyorsan elhúztam a tűt kezemtől, mely hasító fájdalommal járt, majd amint visszanézett rám, én nyakába szúrtam az eszközt. Kezével a pisztolytáskája felé nyúlt, de a nyugtatók már kezdték kiütni, így meglendítettem öklömet, mely arcon találta, majd a földre nyomtam. És kihunyt, mint a fények.

De a fele a nyugtatónak az én véremben volt már. „Harry!” Szólított Rose, aki visszarohant hozzám. „Rendben vagy?”

„Rose, menj. Ki kell jutnod.”

„Micsoda? És hagyjalak itt téged? Nem hinném, Harry.” Mondta.

„Már nyugtató van bennem, ami akármelyik percben kiüthet. Menned kell, Rose.”

„No, nem foglak itt hagyni!” Mondta, és szemei már megteltek könnyel, a stresszes helyzet miatt. A fájdalom a hangjában, mely az egyedül hagyásom miatt volt. Már akkor tudtam, hogy nem fog itt hagyni, akármi is történjék.

„Rendben.” Sóhajtottam, és szemhéjaim már nagyon nehezek voltak. „Menj be abba a raktárba. Menj és bújj el.”

Ismertem a helyet, és biztos voltam benne, hogy van itt egy ilyen szoba a folyosón. Nekem ez túl messze volt, de Rose el tudott odáig jutni.

„De te…”

„Rose, meg kell bíznod bennem. Menj be és várj meg. Jövök majd és megtalállak. Ígérem, amint felkelek, megkereslek. Csak maradj ott.” Utasítottam komolyan.

Tudom, hogy nehéz volt neki ezt elfogadni. De nincs más választás. Nem rángathat el odáig egyedül, és én sem lennék képes eljutni odáig az eszméletem elvesztése előtt, ő nem maradhatott itt és kockáztathatta minden eddigi munkánkat egy hülye hiba miatt.

„Ígéred?” Kérdezte.

„Esküszöm. Bízz bennem.”

Bólintott, majd egy könnycsepp csordult le arcán. Ebben a pillanatban szemeim lecsukódtak és a földre rogytam. Rose megfogott mielőtt elestem volna, így tompított a zuhanásomon.

Itt ültem a fal mellett. „Szeretlek.” Mondta gyorsan. Pici kezeit az államra simított, majd gyors csókot lehelt ajkaimra, de, mint egy nyers szenvedély, úgy rántott ki majdnem kábulatomból. Én is szeretlek.” Suttogva sikerült válaszolnom, amint ellépett tőlem. És végül, tudtam, hogy hallgatott rám, hiszen már nem éreztem teste melegét. Homályosan láttam, ahogy Rose beszalad a raktárhelyiségbe, két kezében a táskákkal, majd meghallottam, hogy egy újabb őr közelít felém a folyosón.

Ez az utolsó emlékem, mielőtt minden elsötétült. 

Remélem tetszett a rész! Most is várjuk véleményeiteket! A következő rész kétszer ilyen hosszú lesz! Nem tudom, hogy mikor érkezik még a következő, de sietek vele! Puszi: Vivi.

43. fejezet

Bassza meg.

Ma van a szökésünk napja. Ma, rohadtul elmegyünk a Wickendale Mentális Intézményéből, melyet a Bűnös Őrülteknek tartanak fent. Itt volt az idő. Erre a napra vártam már érkezésem óta, és most elérkezett. Természetesen hittem benne, hogy elmegyünk ma innen, de most, hogy ez ma elérkezett ez már túl jónak tűnt, hogy igaz legyen.

Egy idegroncs voltam. Nem gyakran vagyok ideges, de most a király, összeszedett Harry össze volt zavarodva. Gondoltatok és kétségek férkőztek az agyamba, mint éles karmai a félelemnek. Az izgalomtól összeszorult a gyomrom és a szorongásomtól izzadni kezdtem. Rose és én mindent megteszünk, hogy kijussunk, de ez nem azt jelenti, hogy nem lesz semmilyen hiba vagy lyuk a tervünkben. Ez nem azt jelentette, hogy valami balul sülhet el. És ha mégis valami rossz történne és Ő megsérül, én Istenre esküszöm…

Megráztam a fejemet, mielőtt másra tudtam volna gondolni. Nem lesz semmi baja, mert azt nem fogom hagyni. Mind a kettőnket kijuttatom innen. De még mindig ez a nyomás nem segített enyhíteni az idegességem, hogy végre az idegeim lenyugodjanak. És még a tény sem, hogy Rose volt, aki elindítja a tervet. Nos, miután Lori lekapcsolja a fényeket, ez fog következni. Hiszen nála van a kulcs. Ő fog először kijutni a cellájából, majd végig osonni a folyosón, egyedül és sebezhetően a sötétben.

Felálltam, hogy ne csak az ágy tetején üljek. Járkálni kezdtem oda-vissza, és kezemmel végig szántottam hajamon. Mi lesz, ha valaki rajtakapja, még mielőtt ideérne? És én nem leszek képes ez ellen semmit se tenni?

Bassza meg, pihennem kell. Ha Lori már most megcsinálná azt, amit neki kell, akkor már nem kellene sokat gondolkoznom, és mehetnék is már, és ezt nagyra értékelném. De ahelyett, hogy már most cselekednénk, a véget nem érő percekben többször végig gondoltam a tervünket és a lehetséges komplikációkat, mindezt újra és újra. Először; Lori lekapcsolja az áramot, Rose kinyitja a celláját, majd engem is a sajátomból, elbánok James-sel, míg Rose megszerzi a táskáinkat. Majd újra találkoznánk. Az agyam megtelt más gondolatokkal is, melyek a hátralévő időben még marcangolni fognak. Gondolatok, hogy milyen lesz Rose-zal végre egyedül együtt lenni. Hogy egy dolgozó vagy egy őr az utunkba állna. Hogy milyen szúrós vagy akár véres is lehet a kijutásunk. Hogy felfoghassam, a kijutásunk létfontosságú volt, egy olyan helyről, ahol az őrülteket segítették.

Majd a fények kialudtak.

Rose szemszöge

Az, hogy mennyire ideges voltam nem volt kifejezés. Idegesítő, undok voltam, és úgy tűnt levegőt venni se tudtam normálisan. Ne cseszd el, mondogattam egyfolytában magamnak. A célom már régóta az volt, hogy kijutassam Harry-t innen, és muszáj sikeresnek lennie a célomnak. Ki tudja, milyen következményekkel járhat, ha nem én.

A zsebemben lévő kulcs nehéznek tűnt, mintha a rettegésem és idegességem ebben lenne. Szemeimmel még mindig a zárat pásztáztam, ami kalitkába zár, és szellemképek jelentek meg előttem, amíg felkészültem a kinyitására. Gondolatban végig rohantam a Harry-hez vezető úton, újra és újra, mígnem idegesítő lett. El tudtam most Őt képzelni, szorongása hasonló lehet az enyémhez. Fogadnék, hogy ajkai között most ott van cigarettája, és a stressztől ráncok húzódnak szemöldökei között. Talán ül és lábai pattognak idegességében, talán előre hátra - dülöngél. 

És ez nem a legmegfelelőbb idő a sok gondolkozásra, de nem tudtam várni arra, hogy végre együtt legyünk, úgy ahogy mi akarunk. Ha megszabadulunk, ettől a helytől végre érezhetem Harry erős testét, sima őrét, üdítő ajkait és gyönyörű kezeit. Természetesen volt más is, ami miatt szökök, de a stresszel és a félelemmel együtt vágyok arra, hogy elfelejtsem ezt a helyet. 

De először meg kell valósítanunk a tervünket. Sikerrel kell járnunk ebben, és ez okozta a nagy rettegésemet és az émelytő izgalmamat. És tudtam, tisztában voltam vele, hogy minél hamarabb megyünk, annál jobb. De egyébként, féltem a pillanattól, amikor lekapcsolják az áramot. Hiszen kénytelen leszek megvalósítani egy nagyon kockázatos, és veszélyes tervet, amit nem csak magamért, hanem a szeretett férfiért is csináltam. Ettől függ a jövőnk, az egész életünk, és ez mind tőlem függött. Semmi nyomás.

És most, mintha meg lett volna tervezve, a fények kihunytak. A gép hangja, amit észre se vettem, lassan elnémult. Némaság honolt az üres sötétségben. Fekete volt, koromsötét, és nehezen láttam akármit is. A szívem őrülten dobogott, és hangosan nyeltem egyet.

Gyenge zajok hallatszódtak a folyosóról. Ijedt nyöszörgések, éles sikítások és durva kiabálások, amik a folyosóról jöttek.

Összekapartam maradék eszemet és túlléptem a zajokon. A cellám fémrúdjaihoz hajoltam, majd szétnéztem, habár nem sok mindent láthattam. Kezeim átcsúsztak a dobozszerű tárgy felett, majd a kinti részénél megtaláltam a kulcslyukat. Gyorsan a zsebembe nyúltam, kétségbeesetten körbenéztem, de értelmetlen volt. Amilyen gyorsan csak tudtam visszacsúsztattam a kezemet, majd nagy nehezen a csuklómat próbáltam úgy hajlítani, hogy a kulcsot be tudjam helyezni a zárba. Volt néhány próbálkozásom, az adrenalin egyre jobban száguldott az ereimben, de szinte azonnal meghallottam egy kattanást.

Kicsit meglöktem és az ajtó nyikorogva kinyílt. Ha! Igen! Egyik beteg sem vette észre, habár igazán elfoglaltak és túl vakok ebben a váratlan jött sötétségben.

Nem vártam mást az ajtó kinyitásánál, mégis az izgalmam mellett túlnyomóan jelen volt a félelem.  Izgalmas, hiszen a legizgalmasabb része a tervnek már félig teljesítve van; kijutni a cellából. De mégis ijesztő, mert most ki kell nyitnom Harry celláját, ami jó pár teremmel odébb van. És kitudja, hogy kivel fogok összefutni az út során.

Harry szemszöge

Hol a fenében van Rose? Az áram már rég ki van kacsolva. Itt kellene lennie. Már meg kellett volna érkezni fél perccel ezelőtt. Mi van, ha elkapták? Ha most éppen elrángatják Ms. Hellman-hoz? Vagy ha az egyik beteg őr kihasználja az előnyét annak, hogy senki sem lesz képes tanúja lenni bárminek a sötétben. 

Az agyam ehhez hasonló kérdésekkel kínzott, míg minden egyes gondolat után még jobban szorítottam a fém rudakat. Nagyon szorosan tartottam, lélegzetvételeim egyre nagyobbak lettek, ahogy telt az idő. Szükségem volt egy rohadt cigarettára.  Ha ezzel nem fújnám fel az egészet, akkor már rég elszívtam volna egy dobozzal.

Fejem a rácsokhoz ért, ahogy próbáltam kivenni bármilyen jelét Rose közeledésének. De ez nehéz volt, hiszen a folyosót kiáltások, ordítások, és sikoltások töltötték meg. Tompa vörös izzás jelent meg, ahogy a vészjelző lámpa felkapcsolódott, ami először irritált. Ez megnehezíti a szökésünket, hiszen tompa fénye körbevette az épületet.

De pár perccel később hálás voltam ezért, hiszen megpillantottam Rose alakját a folyosón. Köszönöm Istenem, gondoltam, míg feszült vállaim kissé ellazultak. „Rose!” Suttogva szóltam hozzá. Úgy tűnt senki nem vette észre, hiszen szórakoztatta őket az agyukig úszó sötétség.

 Tekintetünk találkozott, majd ismét levegőt vettem. A cellámnál termett pillanatok alatt, mivel a sürgőssége a terv végrehajtásának gyorsaságra ösztönözte őt. Mire feleszméltem már csak centik voltak közöttünk, míg az ajtó kinyitásával bajlódott. Csak néztem és helyreállítottam a légzésemet, csak visszaemelte kezeit és ajtó már ki is nyílt. 

Mintha ezt eltervezte volna, karjait derekam köré fonta, míg enyémek azonnal körbeölelték hátát és vállait. „Bassza meg, Rose, aggódtam érted.” Sóhajtottam megkönnyebbülésemben. 

„Sajnálom.” Motyogta mellkasomba.

„Semmi baj, csodálatos munkát végeztél.”Mondtam neki, mikor eltoltam magamtól, nem vesztegethetjük az időt. Ajkait gyorsan enyémek ellen nyomta, szenvedélyes csók volt, mintha megerősítené a célját és a sürgősségét a szökésnek. 

„Találkozunk Kelsey irodájában, légy óvatos.” Mondtam neki, mikor ellépett tőlem. Rose bólintott én pedig egy gyors csókot nyomtam fejére, csak hogy megnyugtassam, mielőtt még veszélyesen elváltak útjaink. Általában ez egy rossz ötlet lenne, de ez szükséges volt a tervnek ezen a részén. Plusz, nem akartam, hogy szemtanúja legyen annak, amit tenni fogok. 

Rose szemszöge

Annyit kellett tennem, hogy elkerülöm az őröket, amíg el nem érem Kelsey irodáját.  Általában a dolgozók ilyenkor már Ms. Hellman-hoz sietnek elmondani neki a történteket, szóval valószínűleg már hozzá tartanak. Ami azt jelentette, hogy jó nagy ívben elkerülik az én utamat. Jó messze, nagyon jó.

Próbáltam magamat nyugtatni ezekkel a gondolatokkal, de csak Harry-re és James-re tudtam gondolni. Ez nem azt jelenti, hogy megvetem a tényt, miszerint James halott lesz, hanem nem tetszett, hogy Harry gyilkos lesz. Nem számított, hogy ki, de más emberek életének a kioltására senki sem lehetett büszke. És Harry ezt akarta tenni. Még azok után is amit James tett, senki nem lenne képes olyan nyugalommal és vággyal megölni őt, mint Harry. Nem rémültem meg vagy lettem kételkedő vele kapcsolatban, csak nem hangzott jól.

Fogadnék, hogy semmit sem tudnék ez ellen tenni, mivel kulcsfontosságú része a tervnek. Inkább leszek ettől nyugtalan, mint itt rohadni egész életemben.

Szóval úgy döntöttem, hogy a saját feladatomra koncentrálok, majd gyorsan elindultam a folyosón Kelsey irodájához, ami egészen közel volt. Majd ismét valami gyötörni kezdett, és éreztem, hogy ez az egész nem lesz ennyire könnyű. Éreztem, hogy valami rossz fog történni.

Félénken benyitottam Kelsey irodájába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy kevés piros fény árasztotta el a helyiséget, így elég fényt biztosított ahhoz, hogy megpillanthassam a teljesen kitömött hátitáskákat az asztalon. Egy Harry számára, egy pedig nekem. Halkan megköszöntem Kelsey-nek és Lori-nak, akik valószínűleg Ms. Hellman irodájába lehettek most. És most, éberen figyeltem az ajtót, és csak annyit tudtam tenni, hogy várok Harry-re, hogy befejezze a gyilkosságot.

Harry szemszöge

Az elmúlt hetekben megfigyeltem James-t. Nagyon óvatosan, míg magamban jegyzeteltem a tényeket, amikor láttam. Amikor a folyosókon pillantgatott össze vissza, vagy kihallgattam a beszélgetéseit vagy információkat szereztem másoktól. Igazából nem is tudtam volna ránézni erre az idióta pöcsre, de most ez létfontosságú volt, hogy összegyűjtsek róla információkat. És ezek az apró tények segítetett rájönni, hogy merre is lehet most. Járőrözött egy bizonyos folyosón, nyaktámasszal, csak pár óráig. Reméltem, hogy nem megy Ms. Hellman-hoz, feltételezhetőleg tudja mi a teendő az ilyen esetekben, hiszen a fia.

Beléptem a folyosóra, és ott volt ő. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszer lesz, de úgy tűnt, ma minden nekünk kedvez. Olyan halkan, ahogy csak tudtam végig sétáltam a folyosón lassan, és utáltam, hogy lehet esélye valami fegyverért nyúlni, mielőtt még a közelébe érnék.

De sikeres voltam, egyre közelebb kerültem a hátához, míg ő csak előre nézett. Annyira kibaszottul könnyű volt, hogy már kezdtem aggódni. Végre van, lehet egy kis szerencsénk. 

A szeleburdi izgalommal az adrenalin száguldott bennem, és egyre közelebb kerültem a szökéshez, a leggyerekesebb módszert választva óvatosan megkopogtattam a vállán. A pillanat, amikor hirtelen megfordult, öklöm lendült és állkapcson találtam, hallottam a ropogását a szinte már teljesen kihalt folyosón. Fogadnék, hogy könnyű harc lesz. Tudtam a legutóbbiról, hogy nem ér fel hozzám. James nem tudott nyerni. És tudtam, hogy ezúttal James nem fog visszajönni az élők sorába. 

 Sziasztook! :) Köszönjük szépen az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Nagyon aranyosak vagytok, mi pedig hálásak vagyunk! Véleményeteket most is szívesen olvassuk!  Puszi!