2015. szeptember 13., vasárnap

35.Fejezet


- Készen állok rá, hogy beszéljünk.

Oldalra pillantottunk. Kétes, de kissé izgatott tekintettel. Harry jól mulatott, láttam telt ajkain, egy kismértékű felüdülést.

- Róla. – folytatta Jane, amikor egyikünk sem válaszolt.

- Kiről? – kérdezte Harry. Jane, széles, fakó szemeivel az arcát nézte, miközben beszélt. Esküszöm, nem számít milyen keményen próbáltam Harry-t rávenni arra, hogy más embert válasszon, de Ő egyáltalán nem próbálkozott másokkal. Harry- nek volt egy bizonyos megjelenése, amely nem csak engem vont varázslat alá.

- Arról . . . arról az egyről, aki tudja a nevem. – Jane hangja egy kissé megremegett, de Harry bólintott neki, hogy folytassa. Így meg is tette.

- Ő is egyenruhát visel. - mondta egy őr felé biccentve, aki a falnak volt dőlve. - Egy közülük. Vagy talán Ő az összes.

- Hogy érted? - kérdezte halkan Harry. Mindketten tudtuk, hogy egyetlen apró hiba és befejezi a beszélgetést, így óvatosan szólt hozzá.

- Néha sötét haja és sötét szeme van. De nem mindig. A szemei néha kékek, és a haja is inkább fehér.

Tanácstalan voltam, próbáltam, minden őrült szavát elemezni, hogy értelmük legyen. Harry nem tűnt zavarodottnak, de ha mégis az volt, nem mutatta ki.

- Honnan tudja a neved, Jane?  - kérdezte.

A bajba került lány lenézett az ölébe, nem nézett az arcunkra, miközben suttogott. Olyan halkan suttogta a szavakat, hogy még én is alig hallottam vékonyka hangját. - Néha eljön a cellámba.

Tekintetem néhány másodperce találkozott Harry-ével, szemünk aggódást és szorongást sugallt. Jane folytatta.

- Mikor a szemei kékek, megérint engem. Megvárja, míg senki sem lesz a közelünkben és akkor bezárja az ajtót. Megijedek. Mindig elmondom neki, hogy félek, és, hogy nem akarom őt, de nem hallgat rám. Mikor a szemei barnák, akkor sokkal átlagosabb, késztet arra, hogy megérintsem őt. Amikor azt mondom, hogy nem, megfenyeget engem. Akkor a legrosszabb, mikor a szemei barnák. De minden alkalommal tudja a nevem, mindig mondja a nevem. Azt mondja, megpróbál engem megnyugtatni, ahogyan az apám. De ez nem működik.

- A fenébe! - motyogta Harry az orra alatt. És akkor rájöttem; két különböző férfiről beszélt.  Tehetetlen volt, egy zavaros fogoly, és itt volt két őr, akik ugyanarra a célra használták fel őt. A szex rabszolgája volt, két undorító alkalmazottnak. Jane valójában különösen csendes volt és szép a többi nőhöz képest ezen a helyen. Rendkívül sebezhető is volt; egy tökéletes célpont.

- Milyen gyakran történik ez? - kérdeztem. Ezúttal egyenesen felém beszélt.

- Néhány naponta. Néha hetente egyszer. De mindig jön, és mindig mondja a nevem.

Harry felsóhajtott, majd beletúrt hajába. - Tudod, hogy melyik volt az? Vajon ezek közül bármelyik itt? - mutatott körbe az étkezőn, gyanítva, hogy James a bűnös.

- Ne mutogass! - mondta Jane. - Tudni fogja, hogy beszéltem róla, ha mutogatsz. - majd nyugodtabban hozzá tette. - De nem látom. - James közvetlen a látókörében volt, de mikor meglátta, arckifejezése nem változott meg. Szóval lehet, hogy nem James az egyetlen utálatos őr itt.

Harry egyenesen Jane szemi közé nézett, aki egy kissé elsápadt. - Meg tudsz tenni nekem egy szívességet, Jane? Ha látod őt, vagy megtudod a nevét, gyere és mond el nekem, rendben?

Úgy nézett jobbra-balra, mint aki próbálja eldönteni, hogy bízhat-e bennünk. – Azt mondta, ne mondjam el.

- Hát, ha úgy nézzük, akkor már minden mást elmondtál nekünk.  Egy név vagy egy arc már nem tesz különbséget, nem igaz? - mondtam. Jane átgondolta a szavaim, majd bólintott.

- Rendben.

Az ok, amiért először beszéltünk Jane-nel, hogy a szövetségesünkké váljon. Egy eszköz, egy fedél, ha netán később szükségünk lenne rá a meneküléshez. De Jane nemrég sokkal fontosabbá vált. Ha igazat mond, akkor úgy tűnik, hogy sokkal szörnyűbb események zajlanak ezen a helyen, mint ahogy mi azt gondoltuk. Hány őr tette ezt? És mennyi lánnyal? Hány tehetetlen, védtelen nőt ér, bántalmazás az alkalmazottaktól. Meg akartam kérdezni ezt Jane-től, de Harry beszélni kezdett mielőtt lehetőségem nyílt volna rá.

- Miért mondod most ezt el nekünk? - tűnődött el. - Hogyhogy nem jöttél és mondtad el korábban?

Úgy tűnt, erre az adott kérdésre Jane tudta a választ. Mintha már készült volna rá, hogy erről kell beszélnie.  - Mert a legrosszabb, amit tehetnek, hogy megérintenek. Vagy ez, vagy megölnek engem . . . és nem félek többé meghalni.

Harry és én elhallgattunk. Úgy értem, mit kellett volna mondanunk?  Vagy még jobb, mit kellene tennünk a megdöbbentő történetére? Nem tudtam választ adni bármelyikre sem, így inkább Harry-re néztem. De Ő még nem reagált. Kicsit szomorúnak nézett ki, belenyúlt az első zsebébe, ahonnan előszedte mindig jelen lévő cigarettás dobozás, majd előhúzott egy szálat. Néztem, ahogy meggyújtja azt, majd lenyűgözően belélegzi szétnyílt ajkai közt, és hagyja, hogy a füst távozzon szájából, kilégzéskor. Ennyi idő után sem tudtam teljesen betelni a látvánnyal.

Megráztam a fejem, szidtam magam, hogy egyre zaklatottabbá váltam Harry miatt az ilyen pillanatokban, mint ez is. Ez most nem a cigarettáról szólt, hanem Jane-ről. Aki, meglepetésemre sokkal bonyolultabb, mint azt korábban hittem. Csendes volt, igen, de ez nem jelentette azt, hogy nincs egy története, amit el tudna mondani. Volt egy ok, amiért itt volt, és volt egy, amiért el akart menni. Először azt gondoltam, azért van itt, mert nem volt stabilis, mert az agya nem igazán 
működött megfelelően. De talán nem is volt intellegancia hiánya és meglehetősen bőséges is volt, amitől őrültté vált.

- Megyek, hozok egy kis ételt. - mondta Harry ezzel megtörve a csendet. Alig volt időm, megfigyelni őt, mielőtt felállt és elindult a terem hátuljába. Jane-t és engem egyedül hagyva. Rendben is lett volna, de úgy tűnt, nem igazán kedvel. Vagy legalábbis nem annyira, mint Harry-t.

- Kedvelem a barátod. - miközben beszélt, beigazolódott az állításom. Suttogásának lágysága sosem halványult, - Ő . . . olyan más.

- Igen. - értettem egyet mosolyogva.

- Eleinte azt hittem, hogy olyan, mint te. Nem gondoltam, hogy őrült lenne. Talán egy kicsit bolond, de nem úgy, mint a többiek.

Bólintottam, hogy egyetértek az állításával. Úgy néz ki, itt mindenki megjegyzi, hogy Harry és én nem vagyunk olyanok, mint a többiek, beleértve Jane-t. Vagy legalábbis így gondolom; de még nem történt meg vele.

- De most, már értem. Annyira össze van zavarodva, hogy ezzel mindenkit meggyőzött. Olyan okosan őrült, mint egy bomba. Teljesen nyugodt és higgadt, és majd egy napon . . . BOOM.

Gyorsan, szinte már kétségbeesetten beszélt. És együttérzően, mintha ismerős lenne számára, és hamisan vádolja Harry-t. - Nem. - javítottam ki udvariasan. - Ő nem ilyen, Ő . . . - de mielőtt befejezhettem volna, Jane, kezeit a fülére helyezte, majd gyorsan kezdte rázni a fejét. Arcán kín látszódott, mintha meg akarna szabadulni az agyában pattogó, átható zajtól. És ezzel a beszélgetés véget is ért.

Amíg, úgy ült, mint az előbb, kezeivel a fülén, csendben maradtam, szemeimmel kétségbeesetten Harry után kutattam. Háttal volt nekem, továbbra is a két tálcát töltötte fel, ragacsos, undorító étellel, ami a mai menü volt. Bárcsak sietne. Jó voltam abba, hogy segítsek a betegek sebét lekezelni és, hogy gyógyszert adjak nekik. De nem az voltam, aki tanácsot tud adni. Legalábbis nem ilyen helyzetben.

Szemem visszavezettem az asztalhoz, megugrottam mikor észrevettem, hogy valaki más ül Jane mellett Harry helyett. Az a nő volt, akit néhány nappal ezelőtt észrevettem. Az új lány, sokkal normálisabbnak nézett ki, mint a többiek. De Harry elektrosokkos terápiáját követően, a mellékhatása, szerelmi vallomása és más zavaró tényezők szétoszlatták az emlékeket a fejemben.

Szép volt, világos barna hajával és barna szemekkel párosítva. Nem gyönyörű, de szép. - Sziasztok. - mondta röviden. Hangja kicsit erőteljesebb volt, mint azt vártam. Nem férfias, de tekintélyt parancsoló.

- Szia. - mondtam nyugtalan és gyenge hangon. - Ki vagy te?

- Mikayla vagyok. Te ki vagy?

- Rose. - mondtam, a szó vége inkább kérdésként hangzott, mint válaszként. - Mit csin . . . -

- Ki ez? - Harry hangja félbeszakított. Ott állt mögöttem, felnéztem rá. Feszülten bámulta a furcsa nőt. Nem haraggal, de kritikusan vizslatta.

- A neve Mikayla. - válaszoltam, még Harry leült mellém. Elém csúsztatta az egyik tálcát, amit a kezében tartott. bár az étel, undorító volt, kénytelen voltam megenne, a vizet kortyolgattam, aminek gumihoz hasonló íze volt. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy újra elájuljak.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte Harry.

- Amit ő is. - válaszolta Mikayla, Jane felé biccentve. Megfogta, Jane kezeit, amik fülénél pihentek, de már csak finoman szorította a fejéhez, úgy tűnt, megnyugodott. - Csak beszélni szeretnék. - mondta, de volt valami a hangjában, valami mást burkolt.

Harry lassan bólintott, próbálta megfejteni a nőt, aki felbukkant a semmiből. Nem nézett rám, de éreztem, hogy megfogta a térdem az asztal alatt. - Miről? - folytatta.

- Bármiről, tényleg. Ti ketten vagytok azok, akik úgy néznek ki, hogy le lehet velük bonyolítani egy civil beszélgetést. Plusz ,  . . . normálisnak tűntök. És ti biztos jobban tudjátok, milyen ez a hely, mint én. Úgyhogy, úgy gondoltam, ha akarok valamiről beszélni, akkor azt veletek teszem.

Úgy döntöttem, hogy kiszállok ebből a beszélgetésből, Harry-re hagyva azt. Sokkal jobban beszélt, ismeretlen emberekkel, mint én. - Szóval, tényleg csak beszélgetni szeretnél majd?  Vagy egyszerűen csak szeretnél egy haveri csevejt? - kérdezte gúnyos hangon, mint aki nem hisz neki.

Bólintott. De Mickayla okos volt. Könnyen rá lehetett erre jönni bizalmas hangjáról, és a szikráról a szemében. Valamit akart. Vajon, tényleg csak meg akar ismerkedni velünk, vagy nem, én nem tiltakoztam. Valószínűleg, szüksége van ránk, mint útmutatókra, hogy segítsünk neki beilleszkedni Wickendale kegyetlen környezetébe, hogy megtudja, hogyan is működik ez a hely. És ki tudja, talán a későbbiekben segíteni tud nekünk.

- Szóval, ki vezeti ezt a helyet? - kérdezte. - Ki az igazgató vagy micsoda?

- Ms. Hellman. - mondtam. Mikayla arckifejezése kérdővé vált. - Tudni fogod, ki ő mikor meglátod. Ő a felelős és tudatában is van ennek.

Jane továbbra sem beszélt, de szemeivel követte a beszélgetést. Nem szólalt meg, csak figyelt.

- Oké . . . és mi a helyzet az őrökkel? - folytatta Mikayla.

- Faszok. - mondta Harry egy kissé durván. Hangja mögött nyilvánvaló volt a gyűlölet, és a vibrálás Mikayla szemeiben mutatta, hogy ő is érezte.

- Jó, ezt a részét megértem. Az én kis bébiszitterem, fellökött már egy párszor. Átlagosak, de nem igazán igényesek.  Az összes börtönös filmben, amit láttam nem parancsolgattak, mint ahogy hittem.

- Ez Ms. Hellman munkája. - tisztázta Harry. - Hogy parancsolgasson. Ezért felbérel embereket. Olyan őröket akar, akik elbírnak a betegekkel, de vele nem. Tudják, ha visszaugatnak a parancsokra és elmondják, a betegeknek mit csináljanak, Ms. Hellman-nak nem fog tetszeni.

- Ez a Ms. Hellman hölgy egy ribancnak tűnik.

- Fogalmad sincs róla mennyire. - sóhajtottam Mikayla szemeivel felváltva figyelte Harry-t és engem.
- És mi történt azzal az őrrel ott?

James. Mind a ketten tudtuk, hogy James-ről beszél, anélkül, hogy oda néztünk volna. Még mindig nyakmerevítőt hordott és az orra is be volt kötve. Az egyik szeme továbbra is fel volt dagadva, és sötétlila színt öltött. A duzzanat egy kicsit már kisebb lett, de semmi változás. Ahogy jobb oldalra nézett, látszott, hogy a csont is eltorzult. Nem voltam benne biztos, hogy mi, de volt valami taszító az arcán. Mintha eltört volna egy csontja. Az állkapcsa; talán.

Se Harry, se én nem válaszoltunk azonnal. Nem hiszem, hogy Harry kész lett volna bármit is mondani, és természetesen én sem. A félelem, amit éreztem, mikor Harry, James-t verte, olyan emlék volt, amit jobb elfelejteni.

- Nem tudom biztosan. - válaszolta Harry. Lassan válaszolt, minden egyes szót átgondolva. Amit Mikayla, ismét észrevett.

- Huh. - mondta. - Nem vagyok benne biztos, hogy ezt el kéne hinnem.  Ti srácok, tudtok valamit.

Ránéztem Harry-re, mire Ő megvonta a vállát, de egyikünk sem válaszolt.

- Oh, gyerünk már, nem számít. Egyébként is, meg fogom tudni.

- Oké, rendben. Ő tette. - mondtam Harry felé biccentve. Nem kell elmondanunk, hogyan, és miért történt, de nem volt értelme elhallgatnunk ezt. Nem volt okunk, hogy eltitkoljuk, amit már az egész intézmény tudott.

- Woah. Te tetted ezt vele? - kérdezte. Harry semleges arckifejezéssel bólintott. Mikayla zavartan nézett minket, koncentrált, mintha újra kéne számolni feltételét. Lenézett minket, de most már több tisztelettel nézett ránk. - Ki a francok vagytok ti srácok?

- Harry és Rose. - mondta Jane, ez alkalommal megtalálta a megfelelő időt, hogy csatlakozzon a beszélgetéshez. - Tudom a nevüket. Ők is az enyém. Kedvesek.

Mindannyiunk kifejezése szórakozottá vált, Jane gyermeki megszólalására. - Jó. - mondta Mikayla.

Jane bólintott. Habár idősebb volt nálam, szelíd hangja és vad szőke haja, szinte már aranyossá tette. 

Azon gondolkoztam, hogyan tudott ez a lány kikötni itt, Wickendale-ben.

- Azt hiszem, mostantól itt fogok ülni, ha nem bánjátok. - mondta Mikayla. -  Srácok a pokolba is, sokkal többet tudtok erről a helyről, mint én. Nem bírok egyedül ülni a sarokban.

Nem úgy tűnt mintha, kérdezte volna, inkább kijelentésként hangzott. Oda lesz az a darabka magánéletünk is Harry-vel, ami nem is igazán volt magán. A csókok, beszélgetések, és nevetések Harry és köztem, elrettentené őket. De mit kéne csinálnunk, elküldeni őt, hogy nem ülhet velünk, úgy, mint a középiskolában a nagymenők? Ráadásul, sok "barátra" lesz szükségünk, ha meg akarunk szökni. Ostobaság lenne, ha megtiltanánk, hogy beszéljen velünk. De azért egy kissé kiábrándító volt.

Az egyetlen dolog, ami visszatérít a gondolataimból, Jane döbbent zilálása. - Ez ő! - suttogta keményen. Mikayla nem volt tudatában, kiről is beszél, de Harry és én igen. Akiről beszélt, hogy becstelenül lépett be cellájába minden héten, ahogy korábban leírta. Fejünk abba az irányba fordítottuk, merre aggódó tekintettel bámult, megláttuk az őrt, akit említett. Közvetlen a látóterünkben volt, egyedül állt a sarokban, és a többi Wickendale-hez tartozó biztonságit nézte. Volt benne valami, amitől ismerősnek tűnt, amitől libabőrös lettem.

Nem akármilyen őr volt, hanem, aki minden nap visszavisz a cellámba és elhoz onnan. A saját őröm. És ha ezeket a dolgokat megtette Jane-nel, ki tudja kivel lesz legközelebb erőszakos.

Hosszú csend telepedett ránk. Mikayla összezavarodott, Jane ijedt volt és én tele voltam súlyos aggodalommal és félelemmel. Harry végül megszólalt. -  Kibaszottul vicceltek velem.

Köszönjük az előző részhez írt megjegyzéseket! Mint ugye már Vivi is írta, a részek 2 hetente fognak érkezni. Most is várjuk a véleményeket a résszel kapcsolatban és persze a sulival is. Hogy telnek a napjaitok? Személy szerint én már a második hétre ki is dőltem, amilyen ügyes vagyok. :D A következő részt, Vivi fogja nektek hozni!
Puszi mindenkinek! :*

2015. szeptember 7., hétfő

Változás

Sziasztok!

Mint észrevehettétek nem volt rész vasárnap, aminek annyi az oka, hogy a heti 37 óránk mellett nem tudunk annyira gyorsan fordítani. Tehát Renivel úgy döntöttünk, hogy  a rések 2 HETENTE fognak érkezni.
Reméljük megértitek, és nem haragszotok meg ránk, amiért így alakultak a dolgok, de tanulni nekünk is kell. Üzleti gyakorlat, turizmus, spanyol, angol és még sorolhatnám a nehezebbnél nehezen tantárgyainkat. És akkor még a közelgő nyelvvizsgáról ne is beszéljünk.

 Nektek hogy telnek a sulis napjaitok? Hányadikos vagytok?



Szóval most vasárnap érkezik a következő rész.

2015. augusztus 29., szombat

34. fejezet



 Rose szemszöge 

Rengeteg különböző típusa van a félelemnek. A legtöbbjük önző félelem.  Mint a saját, bénító halál, a furcsa és baljóslatú egyedül töltött éjszaka. Gyakran félünk a fájdalmat okozó érzelmeinktől és a testünktől.  Néha lehetetlen, hogy ne féljünk.

De sokkal rosszabb volt a másoktól való félelem.  Amikor valakit sokkal jobban szeretsz magadnál és ennek veszélye megrémít.  Nekem ezt többször is el kellett viselnem. Féltem és még mindig félek, hogy Harry valami baj közepén találja magát, és úgy látszik, ez gyakran megtörténik vele. A nap, amikor hallottam elfojtott sikolyát az elektrosokk terápiás szobában, egy olyan hatalmas félelmet tapasztaltam meg, amire sose gondoltam volna, hogy létezik.

Szóval, amikor Norman közeledni kezdett felém, a korábban érzett félelmen elpárolgott, és most nem rettegtem.

Egyenruhája nagyobb volt, mint a többi betegé, de szüksége volt ekkorára a hatalmas teste miatt. Arcán visszataszító mosoly díszelgett és fogai sötétek lettek a rothadás miatt. Kopasz feje és nyilvánvaló kora még félelmetesebbé tette megjelenését.  Kígyó tetoválása csak kiemelte arcán a nem tetszését, ezzel ő lett a legzavaróbb ember, akivel valaha találkoztam.

A szívem sebessége felgyorsult amikor, már csak méterek választották el tőlem. Oké, talán mégis féltem, csak nem annyira, amennyire kellett volna. De álltam a sarat. Nem tudott velem semmi drasztikust csinálni itt, ahol több tucatnyi ember szemtanúja is lehetne bárminek.

Norman lecsúszott a mellettem lévő székre, és próbáltam nem elhányni magamat. Az érzékeim és a borzasztó szaga sem segített.

Hangja sötét volt. Sokkal mélyebb, mint Harry-é. „Emlékszel rám, Rosie?”

Nem tudtam megállni a reszketésem, ami önkéntelenül is végigfutott hátamon. Nem volt válaszom számára, szóval nem szóltam hozzá.

„Álmaim voltak rólad, tudod.”Mondta. Nem vesztegeti az időt. „Semmit nem tudsz tenni, amikor kómában vagy, csak álmodni. És te voltál az összesben. Az utolsó emlékemről. Ahogy megérintettelek a sötétben, mielőtt a te kicsi barátod elrontotta a mókát.”

„Ha egy ujjal is hozzám érsz, újra megteszi.” Mondtam és csak reménykedtem, hogy nem hangoztam annyira idegesnek, mint amilyen valójában voltam. Norman beszéde furcsa és zavaros volt. Nem volt folyékony és egyértelmű arckifejezéséből ítélve, hogy valami nincs rendjén az agyában. De úgy tűnt, megértette válaszomat.

De látszott rajta, hogy nem tetszett neki. Talán a falba vert fejének emléke vagy valami más miatt, de dühösen elkezdte rázni fejét. „Nem, nem, nem, nem, nem.” Fogait összeszorította és kezeit ökölbe szorította. „Nem fogja.”  Arckifejezése dühödtnek tűnt, mint valami nyaggatás, nem kívánt gondolatok zsörtölődése agyában. És amint erre gondoltam csalódottságában felállt a székről és én megkönnyebbülten felsóhajtottam.  Ez gyorsabb és könnyebb volt, mint vártam. Valahova mögém sétált és az összes aggodalmamat magával vitte.

De szokásom, hogy hamar elkiabálom a dolgokat.  A látszólag mögém való sétálása, direkt volt. Meggörbült szája túl közel került fülemhez és megugrottam székemen, amikor durván fülembe suttogta. „ Nem. Teljesen meg fogok győződni róla, hogy ne legyen itt, és be fogom fejezni, amit elkezdtem. „ 

Harry szemszöge 

Az éjszaka sötét volt. Nyugodt. Nem volt csendes, de nem volt semmilyen tiszta hang.  A fény hiányában szememmel csak absztrakt formákat tudtam kivenni, habár nem láttam valami jól, de az alakok ismerősek voltak, szóval nem aggódtam. Testemmel a kipárnázott matracon feküdtem. Egyedül voltam, de a magány kényelmes volt, a szobámban lévő sötétség ködös álommal borított be. Nem voltam biztos benne, hogy hol vagyok, de nem számított. Semmi sem számított, és minden izom a testemben pihent ebben a tudatban. Biztonságban voltam.

De volt valami a nemtörődömség mögött az agyamban. Volt ott valami. Ez több volt, mint a semmi, további befejezetlen gondolat, mint egy aggodalom. De ez még mindig itt volt. Mint a szíved, halkan dobogó és végig észrevétlen. Gyakran nem gondolsz erre, de ez ugyanolyan fontos.

Szóval ez az apró valami, olyan volt, mint a szívem.  Itt volt, és vert, és fontos volt. De nem száguldott a fejemben.

Ez volt, amíg megpróbáltam az oldalamra feküdni, és rájöttem. A szíjak. Ez volt a befejezetlen gondolatom, ezek, amik szokatlanok voltak, pedig nem kellene annak lennie.  Számos szíj határolta az ágy mindkét oldalát, érintve a testemet minden irányban. Minden mozgatható része és végei összetartották és leszorítottak testem.  Talán még meg is béníthatott.

Hirtelen az előző ködösségből éberség és pánik lett. Rengeteg kibaszott riadalom, és ez a pillanatokkal, ezelőtti hiánnyal jött. A fények felvillantak. Fényes és kemény. Lépések hangja hallatszódott a kövön. Az alakzatok nem sokáig voltak absztraktak, de helyette tisztán láthatóak és formáik túl élesek lettek.  Szemeim elkerekedtek és végigpásztáztam a szobát. A matrac felső része fel volt támasztva, szóval ez volt az egyetlen hely, amit néztem.  És amit láttam az gyönyörűen zavaró volt. Emily volt itt. Szőke hullámos fürtjei, amik hullámzottak, mint a vízesés a vállán pihentek. Ajkai rózsaszínek voltak, bőre világos és cserzett volt. Sokkal gyönyörűbb, mint amire emlékeztem.  Ebben a furcsa ruhában volt, ami rajta mégsem állt annyira rosszul. Ez volt, amit az első igazi randevúnkon viselt, amiben le akart engem nyűgözni, bár nem vette észre, hogy engem már régen lenyűgözött.

„Emily?!” Kiáltottam izgatottan, elfelejtve egy pillanatra, hogy le voltam kötve. De egy hang sem szökött ki számon. Próbáltam újra és újra, de ő még az irányomba se nézett. Hangtalan voltam, ahogy elkezdtem kiabálni. A nevét kiáltottam újra és újra. Nem vette észre. 

De helyette mást vett észre. Valamit a jobb oldalamnál, valamit, amit én nem láthattam a szíjak szorítása miatt. Akármi vagy akárki is volt ez, rémültnek tűnt. Szemei elkerekedtek és teste remegni kezdett. „Emily, mi a baj?” Kérdeztem, szinte könyörögve. Ismét nem hallott meg.

A névtelen rémítő dolog, végül a látóterembe került. Pontosabban egy ember, egy férfi. Háttal állt nekem, ahogy az én Emily-m felé magasodott. Egyfajta rendőri egyenruhában volt, átlagos magassággal és világos barna hajjal. És egy késsel a kezében.

James volt az.

Megközelítette Emily-t, és Ő nem mozgott. Ezúttal rá kiabáltam, kiabáltam a lányért, vagy talán mindkettőért. Én csak kiabáltam és kiabáltam, de egy hang sem jött ki torkomon. Aztán, bumm.  Energia hullámzott végig testemen. Ismerős volt. A fúró, rázó fájdalom keresztülvágott teljes testemen.  A perzselő meleg végig szúródott minden idegen és sejten. A fájdalom kibírhatatlan volt, és nem ért véget. De ezen a fájdalmon keresztül láthattam Emily-t. James előtte állt. Kését Emily nyakához emelte, én pedig kiabáltam és csapkodtam, de semmi sem jött ki és semmi sem jött szabadon. Minél többet mozogtam, a fájdalom csak rosszabbodott. Úgy éreztem magam, mintha az ördög egy égő pokolbéli kaszával vagdosná minden részem. 

De ami Emily-vel történt rosszabb volt. James elemelte a kést nyakától. Végig húzta bőrén és friss vér szivárgott a sebből. És most már sikított. Hangja csengett és nevemet kiabálta, ahogy segítségért kiáltott.  Még mindig nem lát engem, de mégis. Még mindig nem tudja, bébi, hogy próbálom a legjobb formámat hozni és azt kívánom, bárcsak megmenthetnélek és rohadtul sajnálom.  De a fájdalom visszatart, és nem tudok mozogni. Izmaim fájtak a szíjakkal való küzdelemtől és torkom, mintha leszakította volna a sok sikertelen sikoltás. Próbáltam lehunyni szeme, de nem sikerült.

És akkor, amikor sikolyai elvesztek a halál csendjében, többé már nem Emily volt. Rose volt. És James többé nem volt már James, de belőle egy szeszélyes, kopasz fejű Norman lett. És én még mindig Harry voltam, és nem tudtam kiabálni, csak a fájdalmat érezni. 

De Rose még mindig nem hagyta abba a sikítást. A kés, ami most Norman-nél volt véres csíkokat hagyott rajta, nem mélyeket, de hosszúakat. És Rose csak sírt és kiabált. De nem halt meg.  És én kibaszottul próbáltam őt megmenteni, de a szíjak meg sem mozdultak. Próbáltam hallatni magam, hogy észrevegyen, próbáltam tenni valamit. De Rose nem vette észre erőfeszítéseimet, csak azt, hogy nem segítek neki és nem vagyok ott.

Sírt és értem kiabált. És a pokolba is, de most már én is sírtam. Lehetetlen feszültség és csalódottság alatt voltam és érzelmileg megsemmisült, hogy nem tudok rajta segíteni. 

Csak amikor, megéreztem, hogy talán egy hang elhagyhatja számat, amikor megéreztem a legkisebb vibrálást a torkomban, valami megzavart engem. Mert Rose nem sikított többé. Szemei csukva voltak és az Ő gyönyörű, véres teste egy halomban terült el a parkettán.

És Norman már nem volt Norman.  Teste karcsúbb és haja sötétebb lett.  Ez a férfi elkezdett megfordulni, ez a férfi, aki meggyilkolta Emily-t és Rose-t egyes egyedül. Most engem nézett, és láthattam az arcát. Szemei sötétzöldek. Haja rendezetlen sötét barna, göndör fürtökben állt. A férfi ruhája már nem olyan volt, amilyennek lennie kellett, de ez egy fajta rab egyenruha volt. 

Ekkor, mint a horror, arcomból kifutott a szín. Rájöttem, hogy ez a férfi én vagyok. 

Hirtelen már tudtam mozogni. Testemet már takaró fedte, nem pedig a szíjak. Sikítottam és sikítottam, mert végre úgy tűnt van hangom. Kinyitottam szemeimet, habár észre sem vettem, hogy becsuktam volna. A szoba újra sötét volt.

Bassza meg. Ismét csak egy álom volt. 

De arcom még mindig nedves volt a könnyektől, és rájöttem, hogy sírtam alvás közben. És még most sem hagytam abba a sírást. Sőt szememmel pásztáztam a sötétben a semmit, amíg meg nem hallottam a zokogást. Mellkasom megemelkedett és testem szét akart szakadni, ahogy megpróbáltam megkapaszkodni a valóságban.  Összeszorítottam az ágyneműt szorosan, és megpróbáltam felidézni néhány csalódást, amit nem sokkal ezelőtt éreztem.  Ez volt a legborzasztóbb dolog, amit valaha megtapasztaltam, öntudatlanul vagy nem.

De ez csak egy álom volt. Álom, az egész az volt. Emily elment, ahogy volt, és Rose él és biztonságban van.  A gondolattól egyenletes lett levegővételem. Rose. Él. Biztonság. Elképzeltem, ahogy pár nappal ezelőtt elmondta, hogy szeret engem és tudtam lélegezni. Szeret engem és biztonságban érzi magát mellettem.  Nem bántottam és soha nem is fogom. Egyébként Emily-t sem bántottam. Elment és hinnem kell, hogy most már egy jobb helyen van, és itt van valahol.  Mivel elvégre ennek tényleg van egy jobb oldala, egy paradicsoma, és ha valaki odavaló, akkor az Ő.

  Letöröltem szánalmas könnyeimet és elemeltem fejemet kezeimtől. Elengedtem az ágyneműt és megkönnyebbülten felsóhajtottam.  „Francba.”Mondtam, egy kicsit túl hangosan, hogy megbizonyosodjak, hogy igen, újra van hangom.  Jó. Nevettem megkönnyebbülésemben és megráztam a fejem. Egy álom. Csak egy újabb rémálom.

Visszasüllyedtem a matracba és sokkal nyugodtabbnak éreztem magam.  Izmaim már nem feszültek és fájtak és légzésem újra normális lett. Micsoda megkönnyebbülés.

De volt még valami furcsa fanyarság, egy furcsa gyötrelmes bűntudat, mélyen a szívemben. Rosszul éreztem magam, majdnem, mintha valami szörnyűt tettem volna. Valami még nem volt rendben.  Mélyen legbelül éreztem, hogy amit láttam magamról, hogy egy szörnyeteg voltam, a gyilkos ebben a rémálomban, nem igazán volt minden része álom. 

Rose szemszöge 

Úgy döntöttem, hogy nem mondom el Harry-nek az egész Norman-es incidenst. Semmi sem történt, tényleg. Csak néhány fenyegetés hagyta el száját, de ezt mértékben gonoszsága miatt történt. És őrökkel körülvéve a nap 24 órájában, kételkedtem benne, hogy tenne is valamit.  Szóval ahelyett, hogy növelném Harry ellenségeinek számát és kockáztatnám, hogy bajba kerül, most az egyszer be fogom a számat. Plusz, úgy tűnt teli van gondokkal, már mikor megpillantottam észrevettem a sötét karikákat szemei alatt a következő napon.

Valami láthatatlan dologra bámult, ahogy elgondolkodva ajkába harapott.  Nem úgy tűnt, mint aki gondolkodni. Kimerültnek és egy kicsit szomorúnak nézett ki. 

Leültem mellé és magatartása megváltozott, rám nézett és kiegyenesedett rogyott pozíciójából.  „Szia.” Köszöntött egy fáradt mosoly kíséretében. 

„Szia.” Ismételtem én is mosolyogva. Még alig ültem le, amikor Harry megérintette arcomat és ajkait enyéimhez nyomta, egy lassú és hosszadalmas csókba invitálva engem.  Pár pillanat volt az egész, de ez is, mint a legtöbb Harry féle csók csodálatos volt. Ujjait végighúzta arcomtól nyakamig. Majd a kulcscsontomat, a vállamat, majd fel és le karomon húzta végig ujjait, mintha meg akarna győződni róla, hogy valójában is itt van. 

„Jól vagy?” Kérdeztem, némileg vidáman. Habár Ő nem tűnt annak.

„Rose, ugye tudod, hogy sosem bántanálak, igaz? Tudod, hogy szeretlek és biztonságban tartalak akármi is történjék?”

Egy pillanatra elgondolkoztam rajta. Nem azért, mert nem tudtam a választ, hanem, mert véletlenszerűen ért a kérdés és meglepődtem rajta. „Igen, Harry, persze, hogy tudom. Miért kérdezted?” Válaszoltam. Keze combomon pihent, és sajátomat övére helyeztem.

„Nem tudom.”  Sóhajtotta, és visszanézett újra, arra az ismeretlen semmire.

„Valami baj van?” Kérdeztem tőle. Amikor nem válaszolt, tenyerére köröket rajzoltam hüvelykujjammal. 

„Nem, nem.” Nyugtatott meg, és zöld tekintetével ismét engem figyelt. „Én csak, uh.. . Rémálmaim vannak.”

Éreztem, ahogy arcvonásaim ellágyulnak, miközben beszélt. El tudtam képzelni a borzalmas dolgokat, amik megjelentek álmaiban. Habár mind a ketten rengeteg dolgon mentünk keresztül, Harry tapasztalatai messze rosszabbak. 

Csak meg akartam kérdezni tőle, hogy miről szóltak és, hogy hogyan vigasztalhatom meg, de valami megállított. 

Egy pillantást kellet vetnem rá, hogy megbizonyosodjak. De ez igaz volt. Jane közeledett az asztalunkhoz. A kicsi, kis hangú, antiszociális Jane közelített felénk, amikor mi voltunk általában azok, akik kíváncsian kérdezgettünk tőle. Hangja olyan halk volt, mint a suttogása ezelőtt, de egy picivel magabiztosabb volt, amikor beszélt. „Készen állok a beszélgetésre.”  


Köszönjük szépen az előző részhez érkezett megjegyzéseket, amiket most is örömmel várunk! :) 
Reméljük elnyeri tetszéseteket ez a rész is. 
Jövő héttől vasárnap lesz rész, az iskola miatt, ugyanis Renivel napi 8 óránk lesz, ami egy kicsit húzós lesz:D
Nektek is tetszik az új kinézete a blognak? :) Mi imádjuk. Köszönjük Danielle Cobbler-nek. 
Puszi xx

2015. augusztus 22., szombat

33. Fejezet



Tisztában voltam Norman visszatérésével kapcsolatban, azzal is, hogy talán mit fog csinálni. Tudtam, hogy Harry-nek és nekem, kétségbeesetten szükségünk van a menekülésre. Ez a tény, mára már túl világossá vált számunkra, minden spontán pillanatba csillogott a halovány remény töredéke a jelenben. De sajnos az ilyen, hangos és igényes aggályokat nem lehetett elcsendesíteni egyik napról a másikra. Egy tökéletes világban, lenne kiút, menekülés, mindössze néhány nap tervezgetés után. De régebben már megtanultam, olyan, hogy tökéletes világ, nem létezik. Nem számít, milyen keményen próbálkoztunk, nem számít, mennyire kifárasztotta, elszenvedte elménket, hogy kitaláljuk, a munkát nem lehet egy ilyen rövid időkereten belül elvégezni. Az intézmény falai, mint akadályok, nem csak őrületes, hanem hatalmas feladat is a meneküléshez. Menekülés és . . . magánélet. Nos, Harry és az én magánéletem. Mert az a néhány arc csók, az a néhány perc Lori irodájában míg Harry ajkai az enyémeken voltak, hát nem volt elég.

Ehelyett, mocskos gondolatok lepték el elmém, Harry csodálatos válláról, erős mellkasáról, széles hátáról, sima bőréről, szépen telt ajkairól, Őt néztem a folyosó végén, Kelsey irodájának közelében. Kevin, az őröm, a jobb oldalamon állt, hogy megbizonyosodjon róla, nem fogok tenni semmit, ami miatt illene rám a ”büntetőjogi őrült” leírás. Egy cél vezérelte gondolataim jelen pillanatban, a felesleges heti terápiás kezelés. Nos, talán fontos volt, de voltak más dolgok melyekről szükségesnek éreztem, hogy beszélnünk kéne.

Útközben, néhány olyan dolog keltette fel a figyelmem, ami általában nem. Egy beteg, aki teljesen normálisan viselkedett, de hozzá közel álló ápolatlan őr, szorosan ragadta meg. Túl hangosan és keményen lökte őt be a cellájába. Fájdalmában sírt, ahogy a kemény lökés hatására a földre esett. Még csak bocsánatot sem kért, egyszerűen bevágta a ketrec-szerű ajtót és elsétált. Ez nem olyasmi volt, amit vártam volna az őröktől, azt vártam, hogy jól bánnak a betegekkel, de nem, úgy néz ki, ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi előfordult a szemem láttára. Mivel a legtöbb időmet Lori irodájában bezárva töltöm az intézményben, nem is láthattam néhány percnél többet az effélékből. De rájöttem, hogy idekint, mint egy közülük, a legtöbb alkalmazott szükségtelenül durva, mintha nem is emberek, hanem inkább állatok lennénk. Szerencsésnek érzem magam, hogy Kevin az én őröm, mert ő nem bánt engem. Nos, még nem bántott.

Kinyitottam a Kelsey irodájához tartozó ajtót, míg Kevin látó- és hallótávolságon kívül maradt. - Kelsey, hogy a fenébe fogunk innen kijutni? Van egy térképed az intézményhez?

- Hé Kelsey, hogy vagy? Jól, köszönöm, hogy kérdezed. - gúnyolódott.

Lőttem felé egy pillantást. - Mi lenne, ha megkérdeznék tőlem is, hogy hogyan vagyok Kelsey? Oh, jól, tényleg imádok bezárva lenni mentális betegként egy bűnözőknek fenntartott intézményben, egyszer ki kéne próbálnod. Imádnivaló.

- Csak viccelek. - nevetett Kelsey. - Gyere, ülj le.

Sóhajtottam, majd halványan elmosolyodva foglaltam helyet.

- Mit szeretnél? Térképet?

- Igen, van egy nálad? - kérdeztem. Ha ténylegesen ki akarunk jutni, akkor tudnunk kell a lehetséges kiindulópontokat.

- Talán. - válaszolta. Arckifejezése, reménykedést sugallt felém. - Szerzek neked egyet. Biztos vagyok benne, hogy van egy, az épület alaprajzához hasonló.

- Köszönöm. - mondtam, remélve, hogy hallja a hangomon milyen komolyan is gondolom.

- Természetes. Nem tudom most neked odaadni, csak jövő héten mikor újra találkozunk.

Szomorúan bólintottam. - Nincs valami más módja, hogy esetleg hamarabb megkapjam? - kérdeztem annyira udvariasan, amennyire csak tudtam. Rosszul éreztem magam, hogy ezt kérdeztem, mert már így is eleget segített. De elkeseredett voltam.

- Nincs. - rázta meg a fejét. - Ha megcsináljátok, úgy értem, tényleg meg tudjátok csinálni, titokban kell tartanotok. Nem mondhatjátok el egyetlen személynek sem. Senkiben sem bízhattok. Mivel a második Ms. Hellman megtudhatja, mire készültök.

Nem tudtam eldönteni, hogy konkrétan vagy átvitt értelembe értette, de nem voltam tisztában a helyzet súlyosságával. Igaza volt. Lori túl kockázatosnak gondolta a tervünk.

- Ha bármikor máskor a kezedbe adok egy darab papírt, felhívhatjuk magunkra az őrök, vagy a betegek figyelmét. Ezt te nem akarod.

Persze, hogy nem, azt hiszem, várnom kell. Egy teljes hetet. Fantasztikus. - Rendben. - mondtam, törekedtem, hogy hangomból ne tudja kivenni a keserű hozzáállásom. -  Még egy hétbe nem halok bele. - remélem, gondolta a tudatalattim. De. Nem vettem tudomást róla. Nem mintha történni fog valami, ami miatt valóban meghalok. Csak paranoiás vagyok.

A fennmaradó időben, amely már túl rövidnek tűnt, tényleg terápiás kezelés folyt. Ez már inkább barátságos volt, bár, kérdezte, hogy vagyok és, hogy alkalmazkodok Wickendale-ben. Elcsodálkozott Harry-n és rajtam, kérdéseivel gyanút ébresztett bennem.

- Szóval, hogy mennek a dolgok Harry és közted? - kérdezte.

- Jól. - feleltem. - Minden nap beszélünk ebédnél és a csoportos foglalkozásokra is együtt járunk.

- Az jó. - mondta. - Jól van, igaz? Nem fordult ki magából, lett mérges vagy bármi hasonló, amit tett néhány nappal ezelőtt?

Meg akartam kérdezni, honnan tud erről az apró incidensről az ebédlőben, de, ha valami érdekes történik ebben az épületbe, az futótűzként terjed. Valószínűleg mindenki tudja. - Nem. Miért?

- Nem tudom. - válaszolta. - Csak meg akartam róla győződni, hogy minden rendben van. Valami Harry-vel . . . nem igazán van rendben.

- Nos, nagyszerűen van. - feleltem egy kis éllel a hangomban, védekezésképp véget vetve a beszélgetésnek. Még egy kicsit beszélgettünk, de nem mondott semmit se Harry-ről ezután.

Bementem az erre a napra következő kellemes foglalkozásra. Ebben az időben egy másik csoport volt, egy kézműves. Beléptem a kis szobába ahol egy kísérő állt, a betegekre figyelve, akik kerek asztaloknál ültek.  Csillogó papírokat, könyvjelzőket és egyéb kellékeket állítottak elő. Ahelyett, hogy ezeket a kellékeket saját céljukra fordították volna, nagyon felkavaró képeket rajzolgattak vagy okoztak hatalmas rendetlenséget. Az egész foglalkozás barátságosnak nézett ki, de még is olyan gyerekes volt. A legveszélyesebb eszközök a szobában a biztonsági ollók voltak, melyekkel nem tudtak kárt okozni. De azért néhány őrt lehetett találni a biztonság kedvéért. Szemeimmel Harry után kutattam a szobában, és megnyugodtam mikor tekintetem megállapodott rajta. Miközben egy másik beteggel beszélgetett, egy rózsaszín papírból vágott ki valamit. Mosolyogtam, ahogy arcát néztem, végre beszélgetett valakivel anélkül, hogy könyörögnöm kellett volna érte.

Biztos zuhanyozott, mert haja elrendezetten köszönt vissza, olyan volt mintha még egy kicsit nedves lett volna. Sokkal magasabb és fiatalabb volt, mint bárki más, határozottan sokkal szebb is volt. Ha azt mondom, kitűnt az csak enyhe kifejezés lenne.

Nem akartam megzavarni a jelenlegi beszélgetését, így ahelyett, hogy odamentem volna hozzá köszönni, egy üres asztal után kezdtem kutatni, találtam is egyet eltekintve egy középkorú zsíros hajú nőtől. Hogy eltereljem a gondolataim Harry-ről, úgy döntöttem, hogy beszélgetést fogok kezdeményezni. - Szia. - mondtam udvariasan.

- Hello. - válaszolta, kis mosollyal, ahogy rám nézett.

- Rose vagyok. - mondtam neki.

- Jenny.

- Hogy vagy? - azon töprengtem, hogy nem tudom, mi mást kérdezhetnék tőle.

- Én . . . nem a legjobban. Mi a helyzet veled? - Nos, ez sokkal könnyebben ment, mint korábban Jane-nel. A többi beteggel is, ami azt illeti. Már nyitottam a szám, hogy folytassam a beszélgetést, mikor Harry észrevett, és elindult felénk. Rá mosolyogtam, majd visszafordultam Jenny-hez, aki szintén észrevette Harry-t. Amint szemei találkoztak az Övéivel, Jenny szemei elkerekedtek. Úgy nézett ki, mint, aki . . . megijedt, különösen összehasonlítva személyiségét a  pillanatokkal, ezelőttivel. Mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen felállt majd elsétált. Furcsa.

- Hé. - köszöntött Harry könnyű szívvel.

- Szia. - mosolyogtam. - Látom találtál itt néhány barátot.

- Igen, igen. Ténylegesen sokkal jobban csinálom, mint te. - ugratott az asszony felé bólogatva, aki elsietett tőlem.

- Hé, ez nem az én hibám, nem kedvelnek engem. - tiltakoztam.

Harry gödröcskéi megjelentek az arcán, vigyorának köszönhetően. - Oh, igen?

Bólintottam.

- Hogy-hogy? - kérdezte játékos hangon.

- Nem tudom. Azt hiszem, nem vagyok szeretetre méltó. Plusz, a betegek nagy része, akikkel beszélgetsz mind lány. Ők pedig, valószínűleg gerjednek rád, mivel te vagy itt az egyetlen srác 40 alatt, akinek nincs szar illata. - Harry felnevetett.

- Rendben, akkor beszéljünk fiúkkal, helyettük. - válaszolta. De aztán rájött mit is mondott és gyorsan visszakozott. - Nem baj, ez kibaszottul soha nem fog megtörténni. Ha rád mernek nézni, elintézem őket.

Mielőtt tiltakozhattam volna, Harry ajkait a fülemhez érintette. - De, ki hibáztathatja őket, én is az vagyok. - suttogta, leheletét a nyakamon éreztem. De amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is húzódott el, alig adva nekem időt elgondolkozni szavain.

És csak úgy, viselkedése megváltozott, szemeivel komolyan figyelte a szoba falát.

- Hát ez . . . - Mielőtt befejezhettem volna, Harry elcsitított.

- Figyelj. - suttogta, majd én is így tettem. Két őrt hallottam beszélgetni közvetlenül mellettünk, valószínűleg ez volt az oka annak, hogy Harry elhúzódott tőlem. Mindketten úgy tettünk mintha elfoglaltak lennénk, random dolgokat rajzolgattunk a papírokra, miközben kihallgattuk őket.

- Neked legalább nem kell a Ward C.-ben dolgoznod. - mondta az egyikük.

- Jó megállapítás. Utálnék ott dolgozni, az a hely egy bolondokháza. - válaszolta a másik.

És ez nem?

- Sajnálom azokat, akik ott vannak alkalmazva. Jobb fizetést kapnak, de van ott néhány furcsaság.

- Tudom, egy rémálom. Hallottál az új betegről?

- A fura lábakkal? - beszélt az őr.

- Igen, ő vágta le őket és varrta vissza hátra.

Ekkor egy másik hang csendült fel, Harry és az én irányomba. - Rose, kihoznád, kérlek az eszköztárból a többi könyvjelzőt? - egy női hang, csodálkoztam. A kísérő.

- Persze. - bólintottam, örülök, hogy felmentett a további hallgatózás alól, a két őr felkavaró beszélgetésétől. Felálltam és elindultam az eszköztárhoz, ami a szobához tartozik. Harry követett, de nem tudtam, hogy miért. Csak a könyvjelzőkért megyek.

Megráztam a fejem a zavaró képekre melyeket az őrök ültettek belém, majd beléptem a helyiségbe. Beljebb másztam a szekrénybe, hogy megtaláljam a jelzőket, mikor hallottam az ajtó csukódását. Megfordultam és Harry állt tőlem néhány méterre.

- Megijesztettél Harry! Mit csinálsz itt? - kérdeztem, bár a cseresznyepiros ajkain szétterülő mosolyától, akadt néhány ötletem.


*Harry szemszöge*


- Azért, uh . . ., hogy ezt oda adjam. - mondtam. Előhúztam a zsebemből egy hanyagul kivágott rózsaszín papírdarabot. Gyengéden megmutattam neki a csipkézett, dobozszerű alakkal rendelkező szívet. Egy pillanatnyi csend után, Rose felnevetett, ahogy megcsodálta a munkám szépségét, majd csak vigyorgott. Aztán ledobtam azt a szart az egyik oldalamra, hogy megkapjam azt, amiért tényleg, igazából utána jöttem.

Ajkaim Rose ajkaira tapadtak és így folytattuk a nevetést. Keze azonnal tincseim közé csúszott, míg én megragadtam derekát. A csók nem volt se édes, se kímélő, de annál inkább volt éhes és mély. A mosolyunk lehervadt, testem keményen nyomtam ellene. Nyelvemmel a szájába furakodtam és rájöttem, Rose csókja sokkal többet javult az utóbbi időkben gyakorlással. Jóval többet. Kezem automatikusan vándorolt mellkasa felé és szorítottam meg egyik mellét, ami belőle egy halk nyögést váltott ki.

Ajkaim levándoroltak a nyakára, a kedvenc helyemre. Minél jobban szívtam, erősen csókoltam bőrét, annál több reakciót váltottam ki belőle. Egy bizonyos pontot elérve a nyakán, erősebben ragadta meg a hajam, míg légzése nehezebbé vált.

Ajkaim teljesen rányomtam arra a pontra és szívni kezdtem a bőrét, míg Ő egyre közelebb húzta a fejem. Telt mellkasa meredeken emelkedett és süllyedt az enyémen, ajkai közül nyögések csúsztak ki. Ez volt a legszexibb, kibaszott hang, amit valaha is hallottam, aminek hatására nekem is nyögnöm kellett.

Istenem, egész nap erre vártam. Muszáj voltam megérinteni, szükségem volt rá, hogy megérintsem, hogy Ő is viszonozza azt. Felülést, fekvőtámaszt, vagy bármi mást csinálni, hogy felhasználd az energiád, megnyugtató feladat a . . . frusztrációm ellen. De nem most, nem akkor, mikor szeretem Rose-t és Ő is engem, mikor mindketten el akartuk engedni magunk, felejteni akartunk, még ha csak egy kis időre is. Szükségem volt a kezeire. Örömet akartam neki okozni, hogy úgy érezze magát, mint eddig még sose.

Talán ez a hely nem alkalmas rá. Nem egy elmegyógyintézetben, nem egy eszköztárban, ahol nem tudnék lassú lenni az első alkalmából. Biztos vagyok benne, hogy nem így szeretné.
De míg ki nem jutunk Wickendal-ből nem hiszem, hogy ki tudnánk próbálni mást is. Háta köré fontam a kezeim, majd felemeltem, Ő pedig derekam köré szorította lábait. Hátát a falnak toltam, ami adott egy kis támogatást, hogy csípőm az övé ellen mozgassam. Fejét a falnak döntötte, ezzel felfedve előttem nyakát. Élveztem, hogy hatással voltak rá tetteim. Ajkaim nyakára nyomtam, csípőmet hozzá dörzsöltem az övéhez, ujjaim combjába mélyesztettem. Szükségesnek éreztem, hogy megérintsem amennyire csak tudtam. És még mindig nem volt elég. - Csak azt látom magam előtt, hogy mit fogok veled tenni, miután kikerültünk innen. - leheltem a fülébe. - Meg foglak baszni, újra, és újra, és újra.

Ajkaimmal hosszan megcsókoltam m kulcscsontját. - Tenni fogok róla, hogy a nevemet sikítsd, Baby. - suttogtam. Csípőmmel egyre nehezebb lökéseket mértem rá, miközben egész idő alatt zihált és nyögött. Bassza meg.

- De először, lassú leszek. - a mozgást szavaimnak megfelelően váltottam. Kötekedtem vele.

- Kíméletes leszek veled az első szeretkezésünkkor.

Komolyan gondoltam. Nos, mindent komolyan gondoltam, tényleg, de az előző kijelentésemben teljesen biztos voltam. Talán közhelyes vagyok, de bármit megtennék, azért, hogy az első alkalma kényelmes és lassú legyen, fájdalmak nélkül.

Megcsókoltam ajkait, Ő pedig kezei közé véve arcom, csókolt vissza. Ezúttal puhán és édesen.

Egy kopogás az ajtón viszont megszakított minket. - Rose, megtaláltad őket? - hangzott fel a kísérő elfojtott hangja.

- Uh . . . igen. Én csak . . . igen, én, uh, máris viszem. - válaszolta Rose kissé idegesen és kifulladva.

- Bassza meg. - nyögtem rosszallóan. Rose óvatosan visszahelyezte lábait a talajra, de kezem még mindig fogta a támogatás érdekében.

- Össze fognak csuklani a térdeim, ha megpróbálok járni. - nevetett fel könnyedén, de mégis zavartan, egy kis pírral az arcán. Elvigyorodtam, majd megnyaltam ajkaim, amitől még pirosabbá vált arca. Rose felkapott egy doboz könyvjelzőt a polcról, és elindult kifelé. De előtte megpaskoltam fenekét, ami hatására felsikított. - Ezt még folytatjuk. - mondtam.

- Megígéred? - kihívóan, mégis ártatlanul, merész szemekkel kérdezte.

Számmal még egyszer megharaptam fülét, ami szintén a kedvenc helyeim közé tartozik. - Megígérem. - motyogtam, mire játékosan felkuncogott az érintkezésre.

Kis mosollyal az arcunkon sétáltunk ki gyorsan az eszköztárból, megpróbálva nem magunkra vonni a figyelmet, mert már így is túl sokáig tartózkodtunk idebent. Az alkalmazottak közül senkit sem érdekelt, hogy mi csak őrült betegek vagyunk, de továbbá sem akartuk magunkra vonni akárki figyelmét is. A kísérő egy pár méterrel arrébb lévő asztalnál volt, de mikor meglátta Rose-t, boldogan sétált oda hozzá, hogy elvegye tőle a jelzőket. - Köszönöm. - mondta. Felém pillantott, de nem mondott semmit. Valószínűleg észrevette, kócos hajunk, kipirult arcunk és duzzadt ajkaink. De továbbra se mondott semmit sem.


*Rose szemszöge*


Akartam Harry-t, annyira, mint Ő engem, hacsak nem jobban. Azt hittem elolvadok a kezei közt néhány perccel ezelőtt, alig bírtam járni, félő volt, hogy térdeim felmondják a szolgálatot. Többet akartam, szerettem volna, ha mindent megtesz abból, amit ígért. De Wickendal-ben nem tudunk mit csinálni. Emellett a tény, hogy elkapnak, nem tűnt valami ideálisnak.

Ezek közt a gondolatok közt már meg is jelent előttem egy kép, Harry-ről és rólam. Néhány perccel ezelőtt olyan domináns és szexi volt, és most itt áll előttem elragadóan egy rózsaszín papírral melyre, annyira összpontosított, mint egy műalkotásra.

Egy fekete árnyalatú rajzzal voltam elfoglalva, ami egy Róla készült portré. Megrajzoltam az összeráncolt szemöldökeit, játékos ajkait. Próbáltam megragadni szemeinek szépségét, keménységét, arcának finom vonásait. De hamar rájöttem, hogy nem vagyok igazi művész, hogy teljes igazából sikerüljön a művem róla.

- Harry. - Harry őre, Brian, beszélt hozzá, és idesétált az asztalhoz amit, közösen osztottunk meg.

- Mi az? - csattant fel Harry.

- Itt az ideje, hogy ellenőrizzenek a nővér irodájában.

- De még nem végeztem. - már majdnem mulatságos volt, hogy Harry-t ilyen komolyan irritálja az őr megjelenése, miközben kezében egy lilán csillogó tokot tartott.

- Sajnálom Harry, de most van rád szüksége.

Harry megforgatta a szemeit, de felállt. - Rendben, rendben. Szia. - beszélt hozzám. Egy gyors arcra puszi, vagy homlok puszi nem tűnt helyénvalónak ebben a helyzetben. Ezért csak rám vigyorgott, én pedig vissza Rá. Figyeltem széles vállait és hátát, mozgás közben, míg el nem tűnt szemeim elől. Hát, a süteménykészítés és a rajzolás sokkal szórakoztatóbb, mint azt vártam. Nem rossz, egyáltalán nem.

Túl korán szóltam el magam. Harry elment. Egyedül maradtam. És úgy tűnik, mialatt mi az eszköztárban voltunk, egy új beteg érkezett, aki úgy viselkedett, mint mindenki más. Talán Norman már nem emlékszik ránk. De hamarosan azt a helyet kezdte el méregetni, ahol ültem, majd lassan felállt. Felém kezdett sétálni. Nyugodtnak kellett volna maradnom, de ez lehetetlennek bizonyult számomra.


Köszönjük az előző részhez írt megjegyzéseket! Most is várjuk a véleményeket. ;)
Puszi mindenkinek :*

2015. augusztus 15., szombat

32. fejezet



Harry szemszöge
Látás. Hallás. Tapintás. Ízlelés. Szaglás.  A közönséges és elfogadott öt érzék. Mindet felfedezed mind egyes nap az életedben.  Gyorsan elsajátítottam, habár nem volt mindegyik meg, ami eddig igen. Volt egy másik érzék is, az érzés. Nem hasonlított a tapintáshoz, megérinteni egy szövetet vagy egy sima felületet. Nem ez a féle érzés volt, hanem valami mélyen legbelül benned.  Az öt érzék magába foglalja a megismerését rengeteg dolognak, de a fájdalmat nem. Nem szerelem. Nem félelem. És ez a hatodik érzék; az érzés, volt a legrosszabb mindközül, mert ez az egy volt a rémálmaim okozója. 

Nem emlékszem semmilyen tapintásra miután felébredek.  Nem láttam semmi olyat, ami félelmet okozhatna. Semmilyen borzalmas hangra, szörnyű ízekre vagy rossz szagra nem emlékszem. Csak az érzésre.  Amit éreztem, nem vagyok benne biztos, de borzasztó volt. Talán a csapkodás fájdalmától volt, amíg a hátam bőre fájni kezdett, de ez semmi volt a mély véres vágáshoz képest.   Talán ez a borzalmas kínzása volt minden egyes érzéknek, izomnak és csontnak a testembe fúródó elektromos görcsöktől. Vagy talán a mélyebb fájdalma a szeretteink elvesztésének, és ez tette rémisztőbbé az álmaimat. 

A ma esti álmom volt a legrosszabb mind közül. Felpattantam helyemről, szóval egyből fájdalmat éreztem, mint egy kezelésen, sikoly tört elő torkomból. Az egyetlen dolog, amit hallani lehetett a rekedtes kiáltás őrületes visszhangzása volt a sötét csarnokban az éjszaka közepén. Mellkasom gyorsan emelkedett és egész testemet áztatta saját izzadtságom, forróság és alvás kiváltotta adrenalin száguldott ereimben.  Egy pillanatig megbénultam a félelemtől és tágra nyíltak szemeim, ahogy egy futó pillanatra fényt láttam. Nem láttam és nem volt ötletem, hogy hol vagyok. De aztán minden eszembe jutott. Wickendale. Igen, itt vagyok. A cellámban.  Ez csak egy álom volt. A horror árnya megszűnt, és az emlékek nem voltak igaziak. Vagy talán igen, de nem voltak meglepetések most. Most rendben voltam. „ Francba. ” Lélegeztem.

És együtt a megkönnyebbülés hullámával-nem; egy kibaszott tsunamival- az érzékeim visszatértek. Csak a közeli falakat tudtam kivenni és alig láttam az ágyneműmet. Láttam a padlón szétszórtan heverő egyenruhámat, a levetett alsót a látszólag forró éjszakában, amit az épület még melegebbé tett.  Magam alatt éreztem az ágyban lévő rugókat és a homlokomon gyöngyöző izzadságot. Megéreztem az állott levegőt és hallottam a saját zihálásomat. Éreztem a penész szagát ezen a piszkos helyen. És, a legjobb mind közül, nem éreztem fájdalmat. Igazából ez volt az első pillanat, amikor boldog voltam ebben a cellában. 

Sokkal jobb lenne, ha Rose itt lenne mellettem, hogy megnyugtasson a bizonytalan félelmeim miatt és teljesen visszahozzon a valóságba.  De egy teljes folyosóval volt távolabb tőlem.  Elképzeltem, hogy mit csinálhat most. Neki és rémálmai vannak? Felébredt és azt kívánja, hogy legyek mellette? Vagy elég szerencsés ahhoz, hogy nyugodtan aludhasson? Semmi esélyem se volt megtudni, szóval annyit tudtam tenni, hogy neki dőljek a hideg falnak, öklömmel szorítottam az ágyneműmet, ahogy próbáltam ébren maradni.


Rose szemszöge

Harry-vel gyakran használtuk a szót a jelenlegi állapotra; tanácstalanság. Látszólag válogathatnak e szavon, melyet sugároztunk. Nem csak a hiányos ismereteinkről, de még a csalásról is kevés információnk volt.

Az intim valóság rétegei, követelték a szerelemre szükségesen hajló jelenlétet. Sosem varázsolt még el ez a misztikus bűbáj, de Harry-nek egyszer kis híján sikerült. Ezúttal figyelembe véve; a körülmények mások voltak. Mindkettőnknek idegen volt az érzés.  És annak ellenére, amit a többi ember mond, a szerelem eddig gyönyörűen egyszerű volt.

Ennek a ténynek meg kellett volna nyugtatnia, el kellene fogadnom és boldogsággal eltöltenie. De volt egy másik rétege a valóságnak. 

És a bizonyosság, hogy a szökés létfontosságú volt. Meg kell menekülnünk ebből a pokolból és ezt olyan gyorsan kell megtennünk amennyire csak lehetséges. De ugyanúgy, mint a szerelemnél, nem voltunk túl nagy szakértők. 

Egyikünk sem szökött még meg egy mentális intézetből korábban. És a boldog fuvallata a szeretetünknek álcázta a feladatunk súlyosságát.  Ha akármi, akkor ez teheti nehezebbé célunk elérését. Csak homályos, kísérteties ötleteink, gondolataink voltak és még ötletünk is alig van a kijutáshoz. Először is szükségünk van egy térképre, vagy csak egy egyszerű rajzra a Wickendale-ről, hogy kiutat találjunk.

De nem ez volt az egyetlen hely ahol el lehet kezdeni. Ez és a többi beteggel való beszélgetés, akik segíteni tudnak. Őrültségükkel tudnak segíteni vagy talán ötleteket adnának, fedeznének minket, segítenének nekünk szerezni dolgokat, amikre szükségünk lehet.  Nem voltam cinikus, mint Harry ezzel kapcsolatban, szóval valószínűleg többet fogok kihozni a beszélgetésekből. Plusz, én a többségét ismertem ezeknek az embereknek. Úgy tűnt legtöbbjük kedvel engem, szóval remélem nem lesz nehéz. 

Az egyik fő problémánkon gondolkoztam, ami tökéletesen volt felszerelve ebben a pillanatban, de mi nem éreztük a sürgősségét a cselekedetnek. Szerettem volna látni, ahogy Ő is engem és az aggodalmaink elpárolognának, miközben az egymással szomszédos műanyag székeken ülnénk. Beszélgetnénk és nevetnénk, de nem a szökés lenne a téma. És ami felhúzna; az a tény, hogy nem tarthat örökké. Amikor visszaléptem, rájöttem, hogy még az előtt ki kell jutnunk, mielőtt ezt valaki le nem rombolja. Persze nem volt semmilyen halálos fenyegetés vagy betervezett műtét, de ez mind megfordult a fejünkben, habér ez könnyen megváltozott. És jobb lenne ezek megtörténése előtt kiszabadulni.

De addig is képes voltam barátságos látszatot kelteni, ahogy Harry-re mosolyogtam a megszokott módon. Harry besétált a hatalmas terembe, ami tele volt zsúfolva asztalokkal, székekkel és az őrültekkel. Tekintete találkozott enyémmel és elmosolyodott. Vártam, míg felém sétált, majd leült mellém. ”Szia!” Vigyorogtam. 

„Szia.” Ismételte, azután gyorsan megcsókolt. Mielőtt még visszacsókolhattam volna, ajkával puszit lehelt homlokomra, orromra, orcámra és az egész arcomra. Felkuncogtam és Harry is elvigyorodott, kezét székem háttámlájára helyezte. Haja most is a megszokott ébredés utáni édes rendezetlenségben állt, ajka duzzadt és vörös volt, mint mindig.  De volt még valami, ami miatt máshogy nézett ki. Talán a szeme alatti fekete karikák tették ezt. „ Hogy aludtál?” Kérdeztem.
„Jól.” Mondta, habár tekintetét elszakította tőlem és mosolya enyhén fakó volt, és tudtam, hogy nem az igazat mondja. „Te?” Érdeklődött. Nem akarom felbosszantani, és amúgy is elkerülhetetlen, hogy néha nem alszik az ember éjszakánként.  Szóval nem kérdeztem, egyszerűen csak válaszoltam.

„Rendben volt, esküszöm. Elég nehezen sikerült elaludnom. Azt kívántam, bárcsak mellettem lennél.”

„Bízz bennem.” Ismételte. „ Én is azt kívántam.” Előhúzta cigarettáját zsebéből, mielőtt befejezte mondatát, és észrevettem, hogy megigézett az, ahogy tartotta a két ajka között. Fejét vállamra hajtotta, és kifújta a füstöt és becsukta szemét. „Kibaszottul utálok itt lenni.” Sóhajtotta. Hétköznapi gesztusa ellenére, még mindig pillangók repdesését érte el.  Soha nem tudnád kiismerni a kemény külső, éles bírálata és a szarkasztikus megjegyzései alapján, hogy egy ennivalón édes ember.

„Úgy szintén.” Értettem egyet. A tény mögött, hogy minden nap láthattam Harry-t, rosszabb helyet ahol lehettünk volna, nem tudtam elképzelni. Ez egy nyomorult és szomorú épület volt.

És ekkor Harry csendesen feltette azt a kérdést, amin már jó ideje gondolkozom.

„Szóval mit tegyünk?”

„Nincs semmi nyom.” Mondtam reménytelenül.  „Kezdhetnénk a betegekkel való beszélgetéssel, szerintem.”

„Komolyan gondolod, hogy ez segíthet?” Kérdezte egyáltalán nem szarkasztikusan, de mintha kíváncsi lett volna. 

Vállat vontam. „Jobb, mint amit most csinálunk. Valamit tennünk kell minél hamarabb, és talán szerezhetnénk szövetségeseket. Akár fedezhetnének is minket vagy elvonhatnák az őrök figyelmét, vagy nem tudom. Néhányukkal érdemes beszélni.”

Harry felállt, elhúzva fejét kényelmes és meleg vállamról, és kivette ajkai közül cigarettáját.

„Azt hiszem.” Vont vállat. „De te fogsz beszélni.” Szemeit végig járatta a szobán, végig nézve a lehetőségeken.

„Ő.” Mondta végül rámutatva egy törékeny nőre, aki egyedül ült. „Jane.”

„Mi van vele?” Kérdeztem.

„Vele beszéljünk először. Beszéltem vele, pár héttel ezelőtt, amíg sütöttük azokat a süteményeket. Ő egyáltalán nem olyan rossz. Tényleg kibaszottul furcsa és csendes, de nem rossz.”

„Oké.” Bólintottam. Miért ne?

Mielőtt még felállhattunk volna, a dupla ajtó kinyalt. Egy borzalmas nő, egy összetéveszthetetlen karmolással szerte a vonásain; egyből forrtam a dühtől. Ms. Hellman.

Persze, Harry felülmúlt, hiszen jobban utálta, és én utáltam James-t mindennél jobban. De mint Harry és James; Ms. Hellman és én köztem is egyfajta gyűlölet volt, leselkedett mélyen legbelül, mint egy szörnyeteg, ami ki akarna szabadulni ketrecéből. Úgy tűnt Harry és én is felülmúlhatatlan gyűlöletet érzünk az iránt, aki több fájdalmat okozott szerelmünkben, mint mi magunk.  Szóval persze, hogy Harry dühösen nézett a sétáló nőre, de biztosíthatom, hogy az én dühöm még nagyobb. Én nem voltam annyira utálkozó ember, mint Harry, szóval nem azért ráztam és szorítottam ökölbe kezemet, hogy ne tartózkodjak egy véletlen támadástól, úgy, mint a fal mellett támaszkodó férfi, de ez segített megállítani, hogy ne tépjek ki minden egyes szőke hajszálat fejéből.  Azért volt itt, hogy lássa a fiát, ez biztos volt, hiszen az ő irányába sétált.  De ez azt jelentette, hogy el fog haladni mellettünk, amit egyikünk se akart.  „Harry, felénk sétál.” Suttogtam, nem igazán volt vele semmi okom, de figyelmeztetni akartam, látva vállait, amik még mindig a szék háttámlájához simultak. 

„Engedd el.” Mondta és közelebb húzott magához. Nem ellenkezett. Minket bámult, kifejezetten engem, ahogy sétált; szája szélén lehervadt mosoly ült.  Testtartása majdnem tökéletes volt és kezei háta mögött voltak, állát kissé felfelé döntötte, hogy kibocsájtsa idegességét.

Harry beszívta a cigijéből áradó mérget aztán lassan kilélegezte, tekintete még mindig a nőt követte, mintha a cigi füstje kísértetiesen közelítette volna meg Mrs. Hellman-t. Szemével Harry karját figyelte, ami körülöttem volt, motyogott valamit, talán hmn-ek hangzott. Mintha egy romantikus helyen ez vicces lenne. Tekintetét elszakította rólunk, és bekötözött, véraláfutásos, még mindig nehezen felismerhető fiára figyelt. 

De mielőtt még nem ránk figyelt volna, egy futó pillanatig észrevettem valamit, nem tudom, nem biztos, hogy jól láttam.  Az alapjául szolgáló kemény vonásainál, valami az átható kékesszürkés szeme mögött. Az egyetlen szó, ami erről eszembe jutott; vereség. Talán rosszul láttam, de talán, csak talán, helyesen.

A terve az elektrosokk alatt, hogy megtörjön és megállítson minket; sikertelen volt. Mert itt voltunk mi, emlékekkel és mindennel. És itt voltunk egymásnak és szerelmesek voltunk, ami valószínűleg egy olyan dolog, ami neki soha nem volt.  A legjobb formáját hozta, hogy szétválasszon minket, de elbukott; és talán ez aggasztotta.

„Láttad?” Kérdezte Harry; egy csipetnyi humorral és egy kis izgalommal a hangjában.  

„Annyira ideges.”

Belenéztem Harry csillogó szemébe, bólintottam és felnevettem.  Annak ellenére, hogy ez megtörtént, mindkettőnkkel, nem tudtam megállni és legyőzhetetlennek éreztem magam ebben a pillanatban. Nem tudom mit várt, de biztosan nem azt, hogy együtt vagyunk és boldogak, egy héttel később a történtek után.  Már megbüntetett minket, és nem maradt semmi, amivel még tovább büntethetne minket.  Szóval mi más kellett neki, tényleg, azon kívül, hogy itt legyünk?

„Mondta már, hogy te hagytad rajta azt a karmolást?”

„Igen.” Bólintottam. „Mégsem én voltam.” És ekkor, rápillantva hamisan önelégült arcára a terem másik végében, hozzáfűztem. „De bárcsak.”

Mind a ketten felnevettünk, és reméltem, hogy hallja. 

Harry szemszöge

Az első öt percben, Jane csak ült egy helyben szavak nélkül. Egyetlen reakciója, amit észrevettünk riadt tekintete volt. Rose próbálkozott a ’ szia!  ’ ’ Hogy vagy? ’ és a „Te neved Jane, igaz?”  Kérdésekkel.  Jane egyikre sem válaszolt. És én is olyan, csendes voltam, mint Ő.

De ezután az öt perc értelmetlen kérdezgetéssel, Rose kifogyott a mondanivalójából. Úgy értem nagyon próbálkozott, finoman és aranyosan kérdezni amennyire csak lehetséges, de nem kapott válaszokat. Kétségbeesetten nézett rám, habár tudta, hogy nem lehetek túl nagy segítség. „Harry.” Suttogta túl csendesen, hogy Jane meg ne hallja, jelezve szemével, hogy most én következem. A nagy semmi fog történni.

„Jane?” Kérdeztem.  Rám nézett, ahogy a széken görnyedten ült. Haja göndör, szalmaszerű volt. De nem válaszolt semmit. „Jane emlékszel rám? Beszélgettünk pár héttel ezelőtt, amikor sütit készítettünk.”

Elgondolkodott szavaimon egy pillanatra, de végül lassan bólintott, ami több volt, mint amire számítottunk. Rose-ra pillantottam segítségért, de ő csak Jane-t nézte. Mi a francot kellene most mondanom? „Emlékszel a nevemre?”

Megint bólintott, csak most gyorsan és szaggatottan mozgatta fejét. Mondani szerettem volna valamit, de ekkor halk és vékony hang szólalt meg. „Harry.”

Rose meglepetten fordult felém és bátorítás képen bólintott, hogy folytassam. „Oké.” Mosolyodtam el. „Szóval, uh.. milyenek lettek a sütijeid?” Ez egy kibaszottul idióta kérdés volt, de egyszerű is, amit talán meg tud válaszolni. 

„Jó.” Mondta. Ez a lány átkozottul csendes volt. Fülelnem kellet, hogy egy futó pillanatra meghalljam kísérteties hangját. 

„Finomak voltak? Senki nem adta vissza nekem a sajátjaimat, szóval nem tudtam megenni őket.” Talán ez volt életem egyik legostobább beszélgetése.  És néhány dolog miatt úgy érezem, mintha egy hét évessel beszélgetnék. De én csak gondolkodtam, hogy beszédre kényszerítsem. Rose fog nekirugaszkodni másodjára, de most csak nekem kellett beszédre bírnom. 

„Jó.” Ismételte.”Édesek voltak.”

„Az jó.” Bólintottam. Semmi ötletem sincs, hogy mit kellene, rohadtul mondjak. Semmi más kérdésem nem volt, amit Rose ne kérdezett már volna meg. Szóval úgy döntöttem, hogy teszek egy olyan lépést, ami talán kockázatos lesz és talán Jane egyből befogja a száját. 

„Um..”Kezdtem nekigyürkőzve a kérdésem szavainak. „Azon a napon. Emlékszel, hogy miről beszélgettünk?”

Azon a napon, amikor Rose kicsúfolt és gúnyolódott velem,kibaszottul szexin habár abban a kegyetlen kék egyenruhában volt. A napon, amikor a szart is kivertem James-ből. És a napon, amikor olyan büntetést kaptam, amire sosem gondoltam volna és egy újabb rejtélyét ennek a helynek. Mert ez volt az a nap, amikor Jane-t megszólítottam és ő tágra nyílt szemekkel meredt rám. Furcsa félelemmel követelte annak a személynek a nevét, aki elárulta nekem az övét. Még mindig nem tudom, hogy miért. És a félelem a hangjában, míg beszélt; kíváncsivá tett. 

Jane kissé zavartnak tűnt szavaim miatt, szóval tovább folytattam. „A nevedet hallottam az épületben, innen tudom. Tudtam mielőtt még te mondtad volna nekem.”

Szemei kitágultak, de még mindig tartotta a szemkontaktust. „Te kérdezted, hogy honnan tudom, és úgy tűnt aggódtál.”

„Igen.”Ismételte és bólintott. „Féltem, hogy ő mondta el neked. Mert ő volt az, ugye?”

„Ki?”Kérdeztem. Nem válaszolt csak idegesen körbe nézett a teremben. A lány vékony teste megfeszült. „Jane, ki tette?”

Ismételten nem kaptam választ, és Ő újra magába fordult félelmében. Megrázta fejét nagy szemekkel és újra ölére szegezte tekintetét csendesen. Nyilvánvaló volt, hogy nem fog több kérdésre válaszolni. 

Rose-ra néztem reakciójára kíváncsian, tanácsára várva, de ő nem a beszélgetésre figyelt. Megfordulva ült székén, a büfé felé nézve. Azonnal rájöttem, hogy miért nem szólalt meg már régóta. 

Sok szörnyeteget láttam átsétálni a duplaszárnyú ajtón, rengeteg rossz férfit és nőt. De a legváratlanabb, egy férfi volt, aki sokkal rosszabb, mint Ms. Hellman és a képzett majmai a rendőr egyenruhában. Nem. Ez a férfi a betegek öltözetét viselte. Hatalmas és húsos volt, egy félreérthetetlen kígyós tetoválással bal szeme alatt. Csak egy távoli emlékem volt róla, a gond listánkon láthatatlan volt. Döbbent voltam, tényleg, hogy itt látom most közöttünk. Mert én miatta került kómába. Azon az éjszakán, amikor elment az áram, megtaláltam Rose testét fogdosva, tehetetlen testét pufók ujjaival érintve. Emlékszem, ahogy a feje a falhoz verődött, de látszólag nem elég erősen vertem bele.

És most visszatért, felébredve a kómából. És most, Rose már nem egy dolgozó, hogy csak hazamehessen vagy segítséget kérjen, ha szembesül vele. Ezúttal egy páciens. És amíg én sokáig vele vagyok, vannak órák, amikor nem lehetek mellette, vannak idők, amikor nem védhetem meg. 

Szóval most Norman, a hatalmas kopasz fejű férfi, aki megpróbálta megerőszakolni az egyetlen embert, akit védek; visszatért. Így ahhoz a végtelen listánkhoz adódott, amik miatt aggódnunk kell a Wickendale-n. 


Sziasztok! Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket. A késésért pedig bocsánat, de nyaralni voltam :)  Puszi. Vivi