33. Fejezet

Tisztában voltam Norman visszatérésével kapcsolatban, azzal is, hogy talán mit fog csinálni. Tudtam, hogy Harry-nek és nekem, kétségbeesetten szükségünk van a menekülésre. Ez a tény, mára már túl világossá vált számunkra, minden spontán pillanatba csillogott a halovány remény töredéke a jelenben. De sajnos az ilyen, hangos és igényes aggályokat nem lehetett elcsendesíteni egyik napról a másikra. Egy tökéletes világban, lenne kiút, menekülés, mindössze néhány nap tervezgetés után. De régebben már megtanultam, olyan, hogy tökéletes világ, nem létezik. Nem számít, milyen keményen próbálkoztunk, nem számít, mennyire kifárasztotta, elszenvedte elménket, hogy kitaláljuk, a munkát nem lehet egy ilyen rövid időkereten belül elvégezni. Az intézmény falai, mint akadályok, nem csak őrületes, hanem hatalmas feladat is a meneküléshez. Menekülés és . . . magánélet. Nos, Harry és az én magánéletem. Mert az a néhány arc csók, az a néhány perc Lori irodájában míg Harry ajkai az enyémeken voltak, hát nem volt elég.

Ehelyett, mocskos gondolatok lepték el elmém, Harry csodálatos válláról, erős mellkasáról, széles hátáról, sima bőréről, szépen telt ajkairól, Őt néztem a folyosó végén, Kelsey irodájának közelében. Kevin, az őröm, a jobb oldalamon állt, hogy megbizonyosodjon róla, nem fogok tenni semmit, ami miatt illene rám a ”büntetőjogi őrült” leírás. Egy cél vezérelte gondolataim jelen pillanatban, a felesleges heti terápiás kezelés. Nos, talán fontos volt, de voltak más dolgok melyekről szükségesnek éreztem, hogy beszélnünk kéne.

Útközben, néhány olyan dolog keltette fel a figyelmem, ami általában nem. Egy beteg, aki teljesen normálisan viselkedett, de hozzá közel álló ápolatlan őr, szorosan ragadta meg. Túl hangosan és keményen lökte őt be a cellájába. Fájdalmában sírt, ahogy a kemény lökés hatására a földre esett. Még csak bocsánatot sem kért, egyszerűen bevágta a ketrec-szerű ajtót és elsétált. Ez nem olyasmi volt, amit vártam volna az őröktől, azt vártam, hogy jól bánnak a betegekkel, de nem, úgy néz ki, ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi előfordult a szemem láttára. Mivel a legtöbb időmet Lori irodájában bezárva töltöm az intézményben, nem is láthattam néhány percnél többet az effélékből. De rájöttem, hogy idekint, mint egy közülük, a legtöbb alkalmazott szükségtelenül durva, mintha nem is emberek, hanem inkább állatok lennénk. Szerencsésnek érzem magam, hogy Kevin az én őröm, mert ő nem bánt engem. Nos, még nem bántott.

Kinyitottam a Kelsey irodájához tartozó ajtót, míg Kevin látó- és hallótávolságon kívül maradt. - Kelsey, hogy a fenébe fogunk innen kijutni? Van egy térképed az intézményhez?

- Hé Kelsey, hogy vagy? Jól, köszönöm, hogy kérdezed. - gúnyolódott.

Lőttem felé egy pillantást. - Mi lenne, ha megkérdeznék tőlem is, hogy hogyan vagyok Kelsey? Oh, jól, tényleg imádok bezárva lenni mentális betegként egy bűnözőknek fenntartott intézményben, egyszer ki kéne próbálnod. Imádnivaló.

- Csak viccelek. - nevetett Kelsey. - Gyere, ülj le.

Sóhajtottam, majd halványan elmosolyodva foglaltam helyet.

- Mit szeretnél? Térképet?

- Igen, van egy nálad? - kérdeztem. Ha ténylegesen ki akarunk jutni, akkor tudnunk kell a lehetséges kiindulópontokat.

- Talán. - válaszolta. Arckifejezése, reménykedést sugallt felém. - Szerzek neked egyet. Biztos vagyok benne, hogy van egy, az épület alaprajzához hasonló.

- Köszönöm. - mondtam, remélve, hogy hallja a hangomon milyen komolyan is gondolom.

- Természetes. Nem tudom most neked odaadni, csak jövő héten mikor újra találkozunk.

Szomorúan bólintottam. - Nincs valami más módja, hogy esetleg hamarabb megkapjam? - kérdeztem annyira udvariasan, amennyire csak tudtam. Rosszul éreztem magam, hogy ezt kérdeztem, mert már így is eleget segített. De elkeseredett voltam.

- Nincs. - rázta meg a fejét. - Ha megcsináljátok, úgy értem, tényleg meg tudjátok csinálni, titokban kell tartanotok. Nem mondhatjátok el egyetlen személynek sem. Senkiben sem bízhattok. Mivel a második Ms. Hellman megtudhatja, mire készültök.

Nem tudtam eldönteni, hogy konkrétan vagy átvitt értelembe értette, de nem voltam tisztában a helyzet súlyosságával. Igaza volt. Lori túl kockázatosnak gondolta a tervünk.

- Ha bármikor máskor a kezedbe adok egy darab papírt, felhívhatjuk magunkra az őrök, vagy a betegek figyelmét. Ezt te nem akarod.

Persze, hogy nem, azt hiszem, várnom kell. Egy teljes hetet. Fantasztikus. - Rendben. - mondtam, törekedtem, hogy hangomból ne tudja kivenni a keserű hozzáállásom. -  Még egy hétbe nem halok bele. - remélem, gondolta a tudatalattim. De. Nem vettem tudomást róla. Nem mintha történni fog valami, ami miatt valóban meghalok. Csak paranoiás vagyok.

A fennmaradó időben, amely már túl rövidnek tűnt, tényleg terápiás kezelés folyt. Ez már inkább barátságos volt, bár, kérdezte, hogy vagyok és, hogy alkalmazkodok Wickendale-ben. Elcsodálkozott Harry-n és rajtam, kérdéseivel gyanút ébresztett bennem.

- Szóval, hogy mennek a dolgok Harry és közted? - kérdezte.

- Jól. - feleltem. - Minden nap beszélünk ebédnél és a csoportos foglalkozásokra is együtt járunk.

- Az jó. - mondta. - Jól van, igaz? Nem fordult ki magából, lett mérges vagy bármi hasonló, amit tett néhány nappal ezelőtt?

Meg akartam kérdezni, honnan tud erről az apró incidensről az ebédlőben, de, ha valami érdekes történik ebben az épületbe, az futótűzként terjed. Valószínűleg mindenki tudja. - Nem. Miért?

- Nem tudom. - válaszolta. - Csak meg akartam róla győződni, hogy minden rendben van. Valami Harry-vel . . . nem igazán van rendben.

- Nos, nagyszerűen van. - feleltem egy kis éllel a hangomban, védekezésképp véget vetve a beszélgetésnek. Még egy kicsit beszélgettünk, de nem mondott semmit se Harry-ről ezután.

Bementem az erre a napra következő kellemes foglalkozásra. Ebben az időben egy másik csoport volt, egy kézműves. Beléptem a kis szobába ahol egy kísérő állt, a betegekre figyelve, akik kerek asztaloknál ültek.  Csillogó papírokat, könyvjelzőket és egyéb kellékeket állítottak elő. Ahelyett, hogy ezeket a kellékeket saját céljukra fordították volna, nagyon felkavaró képeket rajzolgattak vagy okoztak hatalmas rendetlenséget. Az egész foglalkozás barátságosnak nézett ki, de még is olyan gyerekes volt. A legveszélyesebb eszközök a szobában a biztonsági ollók voltak, melyekkel nem tudtak kárt okozni. De azért néhány őrt lehetett találni a biztonság kedvéért. Szemeimmel Harry után kutattam a szobában, és megnyugodtam mikor tekintetem megállapodott rajta. Miközben egy másik beteggel beszélgetett, egy rózsaszín papírból vágott ki valamit. Mosolyogtam, ahogy arcát néztem, végre beszélgetett valakivel anélkül, hogy könyörögnöm kellett volna érte.

Biztos zuhanyozott, mert haja elrendezetten köszönt vissza, olyan volt mintha még egy kicsit nedves lett volna. Sokkal magasabb és fiatalabb volt, mint bárki más, határozottan sokkal szebb is volt. Ha azt mondom, kitűnt az csak enyhe kifejezés lenne.

Nem akartam megzavarni a jelenlegi beszélgetését, így ahelyett, hogy odamentem volna hozzá köszönni, egy üres asztal után kezdtem kutatni, találtam is egyet eltekintve egy középkorú zsíros hajú nőtől. Hogy eltereljem a gondolataim Harry-ről, úgy döntöttem, hogy beszélgetést fogok kezdeményezni. - Szia. - mondtam udvariasan.

- Hello. - válaszolta, kis mosollyal, ahogy rám nézett.

- Rose vagyok. - mondtam neki.

- Jenny.

- Hogy vagy? - azon töprengtem, hogy nem tudom, mi mást kérdezhetnék tőle.

- Én . . . nem a legjobban. Mi a helyzet veled? - Nos, ez sokkal könnyebben ment, mint korábban Jane-nel. A többi beteggel is, ami azt illeti. Már nyitottam a szám, hogy folytassam a beszélgetést, mikor Harry észrevett, és elindult felénk. Rá mosolyogtam, majd visszafordultam Jenny-hez, aki szintén észrevette Harry-t. Amint szemei találkoztak az Övéivel, Jenny szemei elkerekedtek. Úgy nézett ki, mint, aki . . . megijedt, különösen összehasonlítva személyiségét a  pillanatokkal, ezelőttivel. Mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen felállt majd elsétált. Furcsa.

- Hé. - köszöntött Harry könnyű szívvel.

- Szia. - mosolyogtam. - Látom találtál itt néhány barátot.

- Igen, igen. Ténylegesen sokkal jobban csinálom, mint te. - ugratott az asszony felé bólogatva, aki elsietett tőlem.

- Hé, ez nem az én hibám, nem kedvelnek engem. - tiltakoztam.

Harry gödröcskéi megjelentek az arcán, vigyorának köszönhetően. - Oh, igen?

Bólintottam.

- Hogy-hogy? - kérdezte játékos hangon.

- Nem tudom. Azt hiszem, nem vagyok szeretetre méltó. Plusz, a betegek nagy része, akikkel beszélgetsz mind lány. Ők pedig, valószínűleg gerjednek rád, mivel te vagy itt az egyetlen srác 40 alatt, akinek nincs szar illata. - Harry felnevetett.

- Rendben, akkor beszéljünk fiúkkal, helyettük. - válaszolta. De aztán rájött mit is mondott és gyorsan visszakozott. - Nem baj, ez kibaszottul soha nem fog megtörténni. Ha rád mernek nézni, elintézem őket.

Mielőtt tiltakozhattam volna, Harry ajkait a fülemhez érintette. - De, ki hibáztathatja őket, én is az vagyok. - suttogta, leheletét a nyakamon éreztem. De amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is húzódott el, alig adva nekem időt elgondolkozni szavain.

És csak úgy, viselkedése megváltozott, szemeivel komolyan figyelte a szoba falát.

- Hát ez . . . - Mielőtt befejezhettem volna, Harry elcsitított.

- Figyelj. - suttogta, majd én is így tettem. Két őrt hallottam beszélgetni közvetlenül mellettünk, valószínűleg ez volt az oka annak, hogy Harry elhúzódott tőlem. Mindketten úgy tettünk mintha elfoglaltak lennénk, random dolgokat rajzolgattunk a papírokra, miközben kihallgattuk őket.

- Neked legalább nem kell a Ward C.-ben dolgoznod. - mondta az egyikük.

- Jó megállapítás. Utálnék ott dolgozni, az a hely egy bolondokháza. - válaszolta a másik.

És ez nem?

- Sajnálom azokat, akik ott vannak alkalmazva. Jobb fizetést kapnak, de van ott néhány furcsaság.

- Tudom, egy rémálom. Hallottál az új betegről?

- A fura lábakkal? - beszélt az őr.

- Igen, ő vágta le őket és varrta vissza hátra.

Ekkor egy másik hang csendült fel, Harry és az én irányomba. - Rose, kihoznád, kérlek az eszköztárból a többi könyvjelzőt? - egy női hang, csodálkoztam. A kísérő.

- Persze. - bólintottam, örülök, hogy felmentett a további hallgatózás alól, a két őr felkavaró beszélgetésétől. Felálltam és elindultam az eszköztárhoz, ami a szobához tartozik. Harry követett, de nem tudtam, hogy miért. Csak a könyvjelzőkért megyek.

Megráztam a fejem a zavaró képekre melyeket az őrök ültettek belém, majd beléptem a helyiségbe. Beljebb másztam a szekrénybe, hogy megtaláljam a jelzőket, mikor hallottam az ajtó csukódását. Megfordultam és Harry állt tőlem néhány méterre.

- Megijesztettél Harry! Mit csinálsz itt? - kérdeztem, bár a cseresznyepiros ajkain szétterülő mosolyától, akadt néhány ötletem.

*Harry szemszöge*

- Azért, uh . . ., hogy ezt oda adjam. - mondtam. Előhúztam a zsebemből egy hanyagul kivágott rózsaszín papírdarabot. Gyengéden megmutattam neki a csipkézett, dobozszerű alakkal rendelkező szívet. Egy pillanatnyi csend után, Rose felnevetett, ahogy megcsodálta a munkám szépségét, majd csak vigyorgott. Aztán ledobtam azt a szart az egyik oldalamra, hogy megkapjam azt, amiért tényleg, igazából utána jöttem.

Ajkaim Rose ajkaira tapadtak és így folytattuk a nevetést. Keze azonnal tincseim közé csúszott, míg én megragadtam derekát. A csók nem volt se édes, se kímélő, de annál inkább volt éhes és mély. A mosolyunk lehervadt, testem keményen nyomtam ellene. Nyelvemmel a szájába furakodtam és rájöttem, Rose csókja sokkal többet javult az utóbbi időkben gyakorlással. Jóval többet. Kezem automatikusan vándorolt mellkasa felé és szorítottam meg egyik mellét, ami belőle egy halk nyögést váltott ki.

Ajkaim levándoroltak a nyakára, a kedvenc helyemre. Minél jobban szívtam, erősen csókoltam bőrét, annál több reakciót váltottam ki belőle. Egy bizonyos pontot elérve a nyakán, erősebben ragadta meg a hajam, míg légzése nehezebbé vált.

Ajkaim teljesen rányomtam arra a pontra és szívni kezdtem a bőrét, míg Ő egyre közelebb húzta a fejem. Telt mellkasa meredeken emelkedett és süllyedt az enyémen, ajkai közül nyögések csúsztak ki. Ez volt a legszexibb, kibaszott hang, amit valaha is hallottam, aminek hatására nekem is nyögnöm kellett.

Istenem, egész nap erre vártam. Muszáj voltam megérinteni, szükségem volt rá, hogy megérintsem, hogy Ő is viszonozza azt. Felülést, fekvőtámaszt, vagy bármi mást csinálni, hogy felhasználd az energiád, megnyugtató feladat a . . . frusztrációm ellen. De nem most, nem akkor, mikor szeretem Rose-t és Ő is engem, mikor mindketten el akartuk engedni magunk, felejteni akartunk, még ha csak egy kis időre is. Szükségem volt a kezeire. Örömet akartam neki okozni, hogy úgy érezze magát, mint eddig még sose.

Talán ez a hely nem alkalmas rá. Nem egy elmegyógyintézetben, nem egy eszköztárban, ahol nem tudnék lassú lenni az első alkalmából. Biztos vagyok benne, hogy nem így szeretné.

De míg ki nem jutunk Wickendal-ből nem hiszem, hogy ki tudnánk próbálni mást is. Háta köré fontam a kezeim, majd felemeltem, Ő pedig derekam köré szorította lábait. Hátát a falnak toltam, ami adott egy kis támogatást, hogy csípőm az övé ellen mozgassam. Fejét a falnak döntötte, ezzel felfedve előttem nyakát. Élveztem, hogy hatással voltak rá tetteim. Ajkaim nyakára nyomtam, csípőmet hozzá dörzsöltem az övéhez, ujjaim combjába mélyesztettem. Szükségesnek éreztem, hogy megérintsem amennyire csak tudtam. És még mindig nem volt elég. - Csak azt látom magam előtt, hogy mit fogok veled tenni, miután kikerültünk innen. - leheltem a fülébe. - Meg foglak baszni, újra, és újra, és újra.

Ajkaimmal hosszan megcsókoltam m kulcscsontját. - Tenni fogok róla, hogy a nevemet sikítsd, Baby. - suttogtam. Csípőmmel egyre nehezebb lökéseket mértem rá, miközben egész idő alatt zihált és nyögött. Bassza meg.

- De először, lassú leszek. - a mozgást szavaimnak megfelelően váltottam. Kötekedtem vele.

- Kíméletes leszek veled az első szeretkezésünkkor.

Komolyan gondoltam. Nos, mindent komolyan gondoltam, tényleg, de az előző kijelentésemben teljesen biztos voltam. Talán közhelyes vagyok, de bármit megtennék, azért, hogy az első alkalma kényelmes és lassú legyen, fájdalmak nélkül.

Megcsókoltam ajkait, Ő pedig kezei közé véve arcom, csókolt vissza. Ezúttal puhán és édesen.

Egy kopogás az ajtón viszont megszakított minket. - Rose, megtaláltad őket? - hangzott fel a kísérő elfojtott hangja.

- Uh . . . igen. Én csak . . . igen, én, uh, máris viszem. - válaszolta Rose kissé idegesen és kifulladva.

- Bassza meg. - nyögtem rosszallóan. Rose óvatosan visszahelyezte lábait a talajra, de kezem még mindig fogta a támogatás érdekében.

- Össze fognak csuklani a térdeim, ha megpróbálok járni. - nevetett fel könnyedén, de mégis zavartan, egy kis pírral az arcán. Elvigyorodtam, majd megnyaltam ajkaim, amitől még pirosabbá vált arca. Rose felkapott egy doboz könyvjelzőt a polcról, és elindult kifelé. De előtte megpaskoltam fenekét, ami hatására felsikított. - Ezt még folytatjuk. - mondtam.

- Megígéred? - kihívóan, mégis ártatlanul, merész szemekkel kérdezte.

Számmal még egyszer megharaptam fülét, ami szintén a kedvenc helyeim közé tartozik. - Megígérem. - motyogtam, mire játékosan felkuncogott az érintkezésre.

Kis mosollyal az arcunkon sétáltunk ki gyorsan az eszköztárból, megpróbálva nem magunkra vonni a figyelmet, mert már így is túl sokáig tartózkodtunk idebent. Az alkalmazottak közül senkit sem érdekelt, hogy mi csak őrült betegek vagyunk, de továbbá sem akartuk magunkra vonni akárki figyelmét is. A kísérő egy pár méterrel arrébb lévő asztalnál volt, de mikor meglátta Rose-t, boldogan sétált oda hozzá, hogy elvegye tőle a jelzőket. - Köszönöm. - mondta. Felém pillantott, de nem mondott semmit. Valószínűleg észrevette, kócos hajunk, kipirult arcunk és duzzadt ajkaink. De továbbra se mondott semmit sem.

*Rose szemszöge*

Akartam Harry-t, annyira, mint Ő engem, hacsak nem jobban. Azt hittem elolvadok a kezei közt néhány perccel ezelőtt, alig bírtam járni, félő volt, hogy térdeim felmondják a szolgálatot. Többet akartam, szerettem volna, ha mindent megtesz abból, amit ígért. De Wickendal-ben nem tudunk mit csinálni. Emellett a tény, hogy elkapnak, nem tűnt valami ideálisnak.

Ezek közt a gondolatok közt már meg is jelent előttem egy kép, Harry-ről és rólam. Néhány perccel ezelőtt olyan domináns és szexi volt, és most itt áll előttem elragadóan egy rózsaszín papírral melyre, annyira összpontosított, mint egy műalkotásra.

Egy fekete árnyalatú rajzzal voltam elfoglalva, ami egy Róla készült portré. Megrajzoltam az összeráncolt szemöldökeit, játékos ajkait. Próbáltam megragadni szemeinek szépségét, keménységét, arcának finom vonásait. De hamar rájöttem, hogy nem vagyok igazi művész, hogy teljes igazából sikerüljön a művem róla.

- Harry. - Harry őre, Brian, beszélt hozzá, és idesétált az asztalhoz amit, közösen osztottunk meg.

- Mi az? - csattant fel Harry.

- Itt az ideje, hogy ellenőrizzenek a nővér irodájában.

- De még nem végeztem. - már majdnem mulatságos volt, hogy Harry-t ilyen komolyan irritálja az őr megjelenése, miközben kezében egy lilán csillogó tokot tartott.

- Sajnálom Harry, de most van rád szüksége.

Harry megforgatta a szemeit, de felállt. - Rendben, rendben. Szia. - beszélt hozzám. Egy gyors arcra puszi, vagy homlok puszi nem tűnt helyénvalónak ebben a helyzetben. Ezért csak rám vigyorgott, én pedig vissza Rá. Figyeltem széles vállait és hátát, mozgás közben, míg el nem tűnt szemeim elől. Hát, a süteménykészítés és a rajzolás sokkal szórakoztatóbb, mint azt vártam. Nem rossz, egyáltalán nem.

Túl korán szóltam el magam. Harry elment. Egyedül maradtam. És úgy tűnik, mialatt mi az eszköztárban voltunk, egy új beteg érkezett, aki úgy viselkedett, mint mindenki más. Talán Norman már nem emlékszik ránk. De hamarosan azt a helyet kezdte el méregetni, ahol ültem, majd lassan felállt. Felém kezdett sétálni. Nyugodtnak kellett volna maradnom, de ez lehetetlennek bizonyult számomra.

Köszönjük az előző részhez írt megjegyzéseket! Most is várjuk a véleményeket. ;)

Puszi mindenkinek :*