33. Fejezet

Tisztában voltam Norman visszatérésével kapcsolatban, azzal is, hogy talán mit fog csinálni. Tudtam, hogy Harry-nek és nekem, kétségbeesetten szükségünk van a menekülésre. Ez a tény, mára már túl világossá vált számunkra, minden spontán pillanatba csillogott a halovány remény töredéke a jelenben. De sajnos az ilyen, hangos és igényes aggályokat nem lehetett elcsendesíteni egyik napról a másikra. Egy tökéletes világban, lenne kiút, menekülés, mindössze néhány nap tervezgetés után. De régebben már megtanultam, olyan, hogy tökéletes világ, nem létezik. Nem számít, milyen keményen próbálkoztunk, nem számít, mennyire kifárasztotta, elszenvedte elménket, hogy kitaláljuk, a munkát nem lehet egy ilyen rövid időkereten belül elvégezni. Az intézmény falai, mint akadályok, nem csak őrületes, hanem hatalmas feladat is a meneküléshez. Menekülés és . . . magánélet. Nos, Harry és az én magánéletem. Mert az a néhány arc csók, az a néhány perc Lori irodájában míg Harry ajkai az enyémeken voltak, hát nem volt elég.

Ehelyett, mocskos gondolatok lepték el elmém, Harry csodálatos válláról, erős mellkasáról, széles hátáról, sima bőréről, szépen telt ajkairól, Őt néztem a folyosó végén, Kelsey irodájának közelében. Kevin, az őröm, a jobb oldalamon állt, hogy megbizonyosodjon róla, nem fogok tenni semmit, ami miatt illene rám a ”büntetőjogi őrült” leírás. Egy cél vezérelte gondolataim jelen pillanatban, a felesleges heti terápiás kezelés. Nos, talán fontos volt, de voltak más dolgok melyekről szükségesnek éreztem, hogy beszélnünk kéne.

Útközben, néhány olyan dolog keltette fel a figyelmem, ami általában nem. Egy beteg, aki teljesen normálisan viselkedett, de hozzá közel álló ápolatlan őr, szorosan ragadta meg. Túl hangosan és keményen lökte őt be a cellájába. Fájdalmában sírt, ahogy a kemény lökés hatására a földre esett. Még csak bocsánatot sem kért, egyszerűen bevágta a ketrec-szerű ajtót és elsétált. Ez nem olyasmi volt, amit vártam volna az őröktől, azt vártam, hogy jól bánnak a betegekkel, de nem, úgy néz ki, ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi előfordult a szemem láttára. Mivel a legtöbb időmet Lori irodájában bezárva töltöm az intézményben, nem is láthattam néhány percnél többet az effélékből. De rájöttem, hogy idekint, mint egy közülük, a legtöbb alkalmazott szükségtelenül durva, mintha nem is emberek, hanem inkább állatok lennénk. Szerencsésnek érzem magam, hogy Kevin az én őröm, mert ő nem bánt engem. Nos, még nem bántott.

Kinyitottam a Kelsey irodájához tartozó ajtót, míg Kevin látó- és hallótávolságon kívül maradt. - Kelsey, hogy a fenébe fogunk innen kijutni? Van egy térképed az intézményhez?

- Hé Kelsey, hogy vagy? Jól, köszönöm, hogy kérdezed. - gúnyolódott.

Lőttem felé egy pillantást. - Mi lenne, ha megkérdeznék tőlem is, hogy hogyan vagyok Kelsey? Oh, jól, tényleg imádok bezárva lenni mentális betegként egy bűnözőknek fenntartott intézményben, egyszer ki kéne próbálnod. Imádnivaló.

- Csak viccelek. - nevetett Kelsey. - Gyere, ülj le.

Sóhajtottam, majd halványan elmosolyodva foglaltam helyet.

- Mit szeretnél? Térképet?

- Igen, van egy nálad? - kérdeztem. Ha ténylegesen ki akarunk jutni, akkor tudnunk kell a lehetséges kiindulópontokat.

- Talán. - válaszolta. Arckifejezése, reménykedést sugallt felém. - Szerzek neked egyet. Biztos vagyok benne, hogy van egy, az épület alaprajzához hasonló.

- Köszönöm. - mondtam, remélve, hogy hallja a hangomon milyen komolyan is gondolom.

- Természetes. Nem tudom most neked odaadni, csak jövő héten mikor újra találkozunk.

Szomorúan bólintottam. - Nincs valami más módja, hogy esetleg hamarabb megkapjam? - kérdeztem annyira udvariasan, amennyire csak tudtam. Rosszul éreztem magam, hogy ezt kérdeztem, mert már így is eleget segített. De elkeseredett voltam.

- Nincs. - rázta meg a fejét. - Ha megcsináljátok, úgy értem, tényleg meg tudjátok csinálni, titokban kell tartanotok. Nem mondhatjátok el egyetlen személynek sem. Senkiben sem bízhattok. Mivel a második Ms. Hellman megtudhatja, mire készültök.

Nem tudtam eldönteni, hogy konkrétan vagy átvitt értelembe értette, de nem voltam tisztában a helyzet súlyosságával. Igaza volt. Lori túl kockázatosnak gondolta a tervünk.

- Ha bármikor máskor a kezedbe adok egy darab papírt, felhívhatjuk magunkra az őrök, vagy a betegek figyelmét. Ezt te nem akarod.

Persze, hogy nem, azt hiszem, várnom kell. Egy teljes hetet. Fantasztikus. - Rendben. - mondtam, törekedtem, hogy hangomból ne tudja kivenni a keserű hozzáállásom. -  Még egy hétbe nem halok bele. - remélem, gondolta a tudatalattim. De. Nem vettem tudomást róla. Nem mintha történni fog valami, ami miatt valóban meghalok. Csak paranoiás vagyok.

A fennmaradó időben, amely már túl rövidnek tűnt, tényleg terápiás kezelés folyt. Ez már inkább barátságos volt, bár, kérdezte, hogy vagyok és, hogy alkalmazkodok Wickendale-ben. Elcsodálkozott Harry-n és rajtam, kérdéseivel gyanút ébresztett bennem.

- Szóval, hogy mennek a dolgok Harry és közted? - kérdezte.

- Jól. - feleltem. - Minden nap beszélünk ebédnél és a csoportos foglalkozásokra is együtt járunk.

- Az jó. - mondta. - Jól van, igaz? Nem fordult ki magából, lett mérges vagy bármi hasonló, amit tett néhány nappal ezelőtt?

Meg akartam kérdezni, honnan tud erről az apró incidensről az ebédlőben, de, ha valami érdekes történik ebben az épületbe, az futótűzként terjed. Valószínűleg mindenki tudja. - Nem. Miért?

- Nem tudom. - válaszolta. - Csak meg akartam róla győződni, hogy minden rendben van. Valami Harry-vel . . . nem igazán van rendben.

- Nos, nagyszerűen van. - feleltem egy kis éllel a hangomban, védekezésképp véget vetve a beszélgetésnek. Még egy kicsit beszélgettünk, de nem mondott semmit se Harry-ről ezután.

Bementem az erre a napra következő kellemes foglalkozásra. Ebben az időben egy másik csoport volt, egy kézműves. Beléptem a kis szobába ahol egy kísérő állt, a betegekre figyelve, akik kerek asztaloknál ültek.  Csillogó papírokat, könyvjelzőket és egyéb kellékeket állítottak elő. Ahelyett, hogy ezeket a kellékeket saját céljukra fordították volna, nagyon felkavaró képeket rajzolgattak vagy okoztak hatalmas rendetlenséget. Az egész foglalkozás barátságosnak nézett ki, de még is olyan gyerekes volt. A legveszélyesebb eszközök a szobában a biztonsági ollók voltak, melyekkel nem tudtak kárt okozni. De azért néhány őrt lehetett találni a biztonság kedvéért. Szemeimmel Harry után kutattam a szobában, és megnyugodtam mikor tekintetem megállapodott rajta. Miközben egy másik beteggel beszélgetett, egy rózsaszín papírból vágott ki valamit. Mosolyogtam, ahogy arcát néztem, végre beszélgetett valakivel anélkül, hogy könyörögnöm kellett volna érte.

Biztos zuhanyozott, mert haja elrendezetten köszönt vissza, olyan volt mintha még egy kicsit nedves lett volna. Sokkal magasabb és fiatalabb volt, mint bárki más, határozottan sokkal szebb is volt. Ha azt mondom, kitűnt az csak enyhe kifejezés lenne.

Nem akartam megzavarni a jelenlegi beszélgetését, így ahelyett, hogy odamentem volna hozzá köszönni, egy üres asztal után kezdtem kutatni, találtam is egyet eltekintve egy középkorú zsíros hajú nőtől. Hogy eltereljem a gondolataim Harry-ről, úgy döntöttem, hogy beszélgetést fogok kezdeményezni. - Szia. - mondtam udvariasan.

- Hello. - válaszolta, kis mosollyal, ahogy rám nézett.

- Rose vagyok. - mondtam neki.

- Jenny.

- Hogy vagy? - azon töprengtem, hogy nem tudom, mi mást kérdezhetnék tőle.

- Én . . . nem a legjobban. Mi a helyzet veled? - Nos, ez sokkal könnyebben ment, mint korábban Jane-nel. A többi beteggel is, ami azt illeti. Már nyitottam a szám, hogy folytassam a beszélgetést, mikor Harry észrevett, és elindult felénk. Rá mosolyogtam, majd visszafordultam Jenny-hez, aki szintén észrevette Harry-t. Amint szemei találkoztak az Övéivel, Jenny szemei elkerekedtek. Úgy nézett ki, mint, aki . . . megijedt, különösen összehasonlítva személyiségét a  pillanatokkal, ezelőttivel. Mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen felállt majd elsétált. Furcsa.

- Hé. - köszöntött Harry könnyű szívvel.

- Szia. - mosolyogtam. - Látom találtál itt néhány barátot.

- Igen, igen. Ténylegesen sokkal jobban csinálom, mint te. - ugratott az asszony felé bólogatva, aki elsietett tőlem.

- Hé, ez nem az én hibám, nem kedvelnek engem. - tiltakoztam.

Harry gödröcskéi megjelentek az arcán, vigyorának köszönhetően. - Oh, igen?

Bólintottam.

- Hogy-hogy? - kérdezte játékos hangon.

- Nem tudom. Azt hiszem, nem vagyok szeretetre méltó. Plusz, a betegek nagy része, akikkel beszélgetsz mind lány. Ők pedig, valószínűleg gerjednek rád, mivel te vagy itt az egyetlen srác 40 alatt, akinek nincs szar illata. - Harry felnevetett.

- Rendben, akkor beszéljünk fiúkkal, helyettük. - válaszolta. De aztán rájött mit is mondott és gyorsan visszakozott. - Nem baj, ez kibaszottul soha nem fog megtörténni. Ha rád mernek nézni, elintézem őket.

Mielőtt tiltakozhattam volna, Harry ajkait a fülemhez érintette. - De, ki hibáztathatja őket, én is az vagyok. - suttogta, leheletét a nyakamon éreztem. De amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is húzódott el, alig adva nekem időt elgondolkozni szavain.

És csak úgy, viselkedése megváltozott, szemeivel komolyan figyelte a szoba falát.

- Hát ez . . . - Mielőtt befejezhettem volna, Harry elcsitított.

- Figyelj. - suttogta, majd én is így tettem. Két őrt hallottam beszélgetni közvetlenül mellettünk, valószínűleg ez volt az oka annak, hogy Harry elhúzódott tőlem. Mindketten úgy tettünk mintha elfoglaltak lennénk, random dolgokat rajzolgattunk a papírokra, miközben kihallgattuk őket.

- Neked legalább nem kell a Ward C.-ben dolgoznod. - mondta az egyikük.

- Jó megállapítás. Utálnék ott dolgozni, az a hely egy bolondokháza. - válaszolta a másik.

És ez nem?

- Sajnálom azokat, akik ott vannak alkalmazva. Jobb fizetést kapnak, de van ott néhány furcsaság.

- Tudom, egy rémálom. Hallottál az új betegről?

- A fura lábakkal? - beszélt az őr.

- Igen, ő vágta le őket és varrta vissza hátra.

Ekkor egy másik hang csendült fel, Harry és az én irányomba. - Rose, kihoznád, kérlek az eszköztárból a többi könyvjelzőt? - egy női hang, csodálkoztam. A kísérő.

- Persze. - bólintottam, örülök, hogy felmentett a további hallgatózás alól, a két őr felkavaró beszélgetésétől. Felálltam és elindultam az eszköztárhoz, ami a szobához tartozik. Harry követett, de nem tudtam, hogy miért. Csak a könyvjelzőkért megyek.

Megráztam a fejem a zavaró képekre melyeket az őrök ültettek belém, majd beléptem a helyiségbe. Beljebb másztam a szekrénybe, hogy megtaláljam a jelzőket, mikor hallottam az ajtó csukódását. Megfordultam és Harry állt tőlem néhány méterre.

- Megijesztettél Harry! Mit csinálsz itt? - kérdeztem, bár a cseresznyepiros ajkain szétterülő mosolyától, akadt néhány ötletem.

*Harry szemszöge*

- Azért, uh . . ., hogy ezt oda adjam. - mondtam. Előhúztam a zsebemből egy hanyagul kivágott rózsaszín papírdarabot. Gyengéden megmutattam neki a csipkézett, dobozszerű alakkal rendelkező szívet. Egy pillanatnyi csend után, Rose felnevetett, ahogy megcsodálta a munkám szépségét, majd csak vigyorgott. Aztán ledobtam azt a szart az egyik oldalamra, hogy megkapjam azt, amiért tényleg, igazából utána jöttem.

Ajkaim Rose ajkaira tapadtak és így folytattuk a nevetést. Keze azonnal tincseim közé csúszott, míg én megragadtam derekát. A csók nem volt se édes, se kímélő, de annál inkább volt éhes és mély. A mosolyunk lehervadt, testem keményen nyomtam ellene. Nyelvemmel a szájába furakodtam és rájöttem, Rose csókja sokkal többet javult az utóbbi időkben gyakorlással. Jóval többet. Kezem automatikusan vándorolt mellkasa felé és szorítottam meg egyik mellét, ami belőle egy halk nyögést váltott ki.

Ajkaim levándoroltak a nyakára, a kedvenc helyemre. Minél jobban szívtam, erősen csókoltam bőrét, annál több reakciót váltottam ki belőle. Egy bizonyos pontot elérve a nyakán, erősebben ragadta meg a hajam, míg légzése nehezebbé vált.

Ajkaim teljesen rányomtam arra a pontra és szívni kezdtem a bőrét, míg Ő egyre közelebb húzta a fejem. Telt mellkasa meredeken emelkedett és süllyedt az enyémen, ajkai közül nyögések csúsztak ki. Ez volt a legszexibb, kibaszott hang, amit valaha is hallottam, aminek hatására nekem is nyögnöm kellett.

Istenem, egész nap erre vártam. Muszáj voltam megérinteni, szükségem volt rá, hogy megérintsem, hogy Ő is viszonozza azt. Felülést, fekvőtámaszt, vagy bármi mást csinálni, hogy felhasználd az energiád, megnyugtató feladat a . . . frusztrációm ellen. De nem most, nem akkor, mikor szeretem Rose-t és Ő is engem, mikor mindketten el akartuk engedni magunk, felejteni akartunk, még ha csak egy kis időre is. Szükségem volt a kezeire. Örömet akartam neki okozni, hogy úgy érezze magát, mint eddig még sose.

Talán ez a hely nem alkalmas rá. Nem egy elmegyógyintézetben, nem egy eszköztárban, ahol nem tudnék lassú lenni az első alkalmából. Biztos vagyok benne, hogy nem így szeretné.

De míg ki nem jutunk Wickendal-ből nem hiszem, hogy ki tudnánk próbálni mást is. Háta köré fontam a kezeim, majd felemeltem, Ő pedig derekam köré szorította lábait. Hátát a falnak toltam, ami adott egy kis támogatást, hogy csípőm az övé ellen mozgassam. Fejét a falnak döntötte, ezzel felfedve előttem nyakát. Élveztem, hogy hatással voltak rá tetteim. Ajkaim nyakára nyomtam, csípőmet hozzá dörzsöltem az övéhez, ujjaim combjába mélyesztettem. Szükségesnek éreztem, hogy megérintsem amennyire csak tudtam. És még mindig nem volt elég. - Csak azt látom magam előtt, hogy mit fogok veled tenni, miután kikerültünk innen. - leheltem a fülébe. - Meg foglak baszni, újra, és újra, és újra.

Ajkaimmal hosszan megcsókoltam m kulcscsontját. - Tenni fogok róla, hogy a nevemet sikítsd, Baby. - suttogtam. Csípőmmel egyre nehezebb lökéseket mértem rá, miközben egész idő alatt zihált és nyögött. Bassza meg.

- De először, lassú leszek. - a mozgást szavaimnak megfelelően váltottam. Kötekedtem vele.

- Kíméletes leszek veled az első szeretkezésünkkor.

Komolyan gondoltam. Nos, mindent komolyan gondoltam, tényleg, de az előző kijelentésemben teljesen biztos voltam. Talán közhelyes vagyok, de bármit megtennék, azért, hogy az első alkalma kényelmes és lassú legyen, fájdalmak nélkül.

Megcsókoltam ajkait, Ő pedig kezei közé véve arcom, csókolt vissza. Ezúttal puhán és édesen.

Egy kopogás az ajtón viszont megszakított minket. - Rose, megtaláltad őket? - hangzott fel a kísérő elfojtott hangja.

- Uh . . . igen. Én csak . . . igen, én, uh, máris viszem. - válaszolta Rose kissé idegesen és kifulladva.

- Bassza meg. - nyögtem rosszallóan. Rose óvatosan visszahelyezte lábait a talajra, de kezem még mindig fogta a támogatás érdekében.

- Össze fognak csuklani a térdeim, ha megpróbálok járni. - nevetett fel könnyedén, de mégis zavartan, egy kis pírral az arcán. Elvigyorodtam, majd megnyaltam ajkaim, amitől még pirosabbá vált arca. Rose felkapott egy doboz könyvjelzőt a polcról, és elindult kifelé. De előtte megpaskoltam fenekét, ami hatására felsikított. - Ezt még folytatjuk. - mondtam.

- Megígéred? - kihívóan, mégis ártatlanul, merész szemekkel kérdezte.

Számmal még egyszer megharaptam fülét, ami szintén a kedvenc helyeim közé tartozik. - Megígérem. - motyogtam, mire játékosan felkuncogott az érintkezésre.

Kis mosollyal az arcunkon sétáltunk ki gyorsan az eszköztárból, megpróbálva nem magunkra vonni a figyelmet, mert már így is túl sokáig tartózkodtunk idebent. Az alkalmazottak közül senkit sem érdekelt, hogy mi csak őrült betegek vagyunk, de továbbá sem akartuk magunkra vonni akárki figyelmét is. A kísérő egy pár méterrel arrébb lévő asztalnál volt, de mikor meglátta Rose-t, boldogan sétált oda hozzá, hogy elvegye tőle a jelzőket. - Köszönöm. - mondta. Felém pillantott, de nem mondott semmit. Valószínűleg észrevette, kócos hajunk, kipirult arcunk és duzzadt ajkaink. De továbbra se mondott semmit sem.

*Rose szemszöge*

Akartam Harry-t, annyira, mint Ő engem, hacsak nem jobban. Azt hittem elolvadok a kezei közt néhány perccel ezelőtt, alig bírtam járni, félő volt, hogy térdeim felmondják a szolgálatot. Többet akartam, szerettem volna, ha mindent megtesz abból, amit ígért. De Wickendal-ben nem tudunk mit csinálni. Emellett a tény, hogy elkapnak, nem tűnt valami ideálisnak.

Ezek közt a gondolatok közt már meg is jelent előttem egy kép, Harry-ről és rólam. Néhány perccel ezelőtt olyan domináns és szexi volt, és most itt áll előttem elragadóan egy rózsaszín papírral melyre, annyira összpontosított, mint egy műalkotásra.

Egy fekete árnyalatú rajzzal voltam elfoglalva, ami egy Róla készült portré. Megrajzoltam az összeráncolt szemöldökeit, játékos ajkait. Próbáltam megragadni szemeinek szépségét, keménységét, arcának finom vonásait. De hamar rájöttem, hogy nem vagyok igazi művész, hogy teljes igazából sikerüljön a művem róla.

- Harry. - Harry őre, Brian, beszélt hozzá, és idesétált az asztalhoz amit, közösen osztottunk meg.

- Mi az? - csattant fel Harry.

- Itt az ideje, hogy ellenőrizzenek a nővér irodájában.

- De még nem végeztem. - már majdnem mulatságos volt, hogy Harry-t ilyen komolyan irritálja az őr megjelenése, miközben kezében egy lilán csillogó tokot tartott.

- Sajnálom Harry, de most van rád szüksége.

Harry megforgatta a szemeit, de felállt. - Rendben, rendben. Szia. - beszélt hozzám. Egy gyors arcra puszi, vagy homlok puszi nem tűnt helyénvalónak ebben a helyzetben. Ezért csak rám vigyorgott, én pedig vissza Rá. Figyeltem széles vállait és hátát, mozgás közben, míg el nem tűnt szemeim elől. Hát, a süteménykészítés és a rajzolás sokkal szórakoztatóbb, mint azt vártam. Nem rossz, egyáltalán nem.

Túl korán szóltam el magam. Harry elment. Egyedül maradtam. És úgy tűnik, mialatt mi az eszköztárban voltunk, egy új beteg érkezett, aki úgy viselkedett, mint mindenki más. Talán Norman már nem emlékszik ránk. De hamarosan azt a helyet kezdte el méregetni, ahol ültem, majd lassan felállt. Felém kezdett sétálni. Nyugodtnak kellett volna maradnom, de ez lehetetlennek bizonyult számomra.

Köszönjük az előző részhez írt megjegyzéseket! Most is várjuk a véleményeket. ;)

Puszi mindenkinek :*

32. fejezet

Harry szemszöge

Látás. Hallás. Tapintás. Ízlelés. Szaglás.  A közönséges és elfogadott öt érzék. Mindet felfedezed mind egyes nap az életedben.  Gyorsan elsajátítottam, habár nem volt mindegyik meg, ami eddig igen. Volt egy másik érzék is, az érzés. Nem hasonlított a tapintáshoz, megérinteni egy szövetet vagy egy sima felületet. Nem ez a féle érzés volt, hanem valami mélyen legbelül benned.  Az öt érzék magába foglalja a megismerését rengeteg dolognak, de a fájdalmat nem. Nem szerelem. Nem félelem. És ez a hatodik érzék; az érzés, volt a legrosszabb mindközül, mert ez az egy volt a rémálmaim okozója. 

Nem emlékszem semmilyen tapintásra miután felébredek.  Nem láttam semmi olyat, ami félelmet okozhatna. Semmilyen borzalmas hangra, szörnyű ízekre vagy rossz szagra nem emlékszem. Csak az érzésre.  Amit éreztem, nem vagyok benne biztos, de borzasztó volt. Talán a csapkodás fájdalmától volt, amíg a hátam bőre fájni kezdett, de ez semmi volt a mély véres vágáshoz képest.   Talán ez a borzalmas kínzása volt minden egyes érzéknek, izomnak és csontnak a testembe fúródó elektromos görcsöktől. Vagy talán a mélyebb fájdalma a szeretteink elvesztésének, és ez tette rémisztőbbé az álmaimat. 

A ma esti álmom volt a legrosszabb mind közül. Felpattantam helyemről, szóval egyből fájdalmat éreztem, mint egy kezelésen, sikoly tört elő torkomból. Az egyetlen dolog, amit hallani lehetett a rekedtes kiáltás őrületes visszhangzása volt a sötét csarnokban az éjszaka közepén. Mellkasom gyorsan emelkedett és egész testemet áztatta saját izzadtságom, forróság és alvás kiváltotta adrenalin száguldott ereimben.  Egy pillanatig megbénultam a félelemtől és tágra nyíltak szemeim, ahogy egy futó pillanatra fényt láttam. Nem láttam és nem volt ötletem, hogy hol vagyok. De aztán minden eszembe jutott. Wickendale. Igen, itt vagyok. A cellámban.  Ez csak egy álom volt. A horror árnya megszűnt, és az emlékek nem voltak igaziak. Vagy talán igen, de nem voltak meglepetések most. Most rendben voltam. „ Francba. ” Lélegeztem.

És együtt a megkönnyebbülés hullámával-nem; egy kibaszott tsunamival- az érzékeim visszatértek. Csak a közeli falakat tudtam kivenni és alig láttam az ágyneműmet. Láttam a padlón szétszórtan heverő egyenruhámat, a levetett alsót a látszólag forró éjszakában, amit az épület még melegebbé tett.  Magam alatt éreztem az ágyban lévő rugókat és a homlokomon gyöngyöző izzadságot. Megéreztem az állott levegőt és hallottam a saját zihálásomat. Éreztem a penész szagát ezen a piszkos helyen. És, a legjobb mind közül, nem éreztem fájdalmat. Igazából ez volt az első pillanat, amikor boldog voltam ebben a cellában. 

Sokkal jobb lenne, ha Rose itt lenne mellettem, hogy megnyugtasson a bizonytalan félelmeim miatt és teljesen visszahozzon a valóságba.  De egy teljes folyosóval volt távolabb tőlem.  Elképzeltem, hogy mit csinálhat most. Neki és rémálmai vannak? Felébredt és azt kívánja, hogy legyek mellette? Vagy elég szerencsés ahhoz, hogy nyugodtan aludhasson? Semmi esélyem se volt megtudni, szóval annyit tudtam tenni, hogy neki dőljek a hideg falnak, öklömmel szorítottam az ágyneműmet, ahogy próbáltam ébren maradni.

Rose szemszöge

Harry-vel gyakran használtuk a szót a jelenlegi állapotra; tanácstalanság. Látszólag válogathatnak e szavon, melyet sugároztunk. Nem csak a hiányos ismereteinkről, de még a csalásról is kevés információnk volt.

Az intim valóság rétegei, követelték a szerelemre szükségesen hajló jelenlétet. Sosem varázsolt még el ez a misztikus bűbáj, de Harry-nek egyszer kis híján sikerült. Ezúttal figyelembe véve; a körülmények mások voltak. Mindkettőnknek idegen volt az érzés.  És annak ellenére, amit a többi ember mond, a szerelem eddig gyönyörűen egyszerű volt.

Ennek a ténynek meg kellett volna nyugtatnia, el kellene fogadnom és boldogsággal eltöltenie. De volt egy másik rétege a valóságnak. 

És a bizonyosság, hogy a szökés létfontosságú volt. Meg kell menekülnünk ebből a pokolból és ezt olyan gyorsan kell megtennünk amennyire csak lehetséges. De ugyanúgy, mint a szerelemnél, nem voltunk túl nagy szakértők. 

Egyikünk sem szökött még meg egy mentális intézetből korábban. És a boldog fuvallata a szeretetünknek álcázta a feladatunk súlyosságát.  Ha akármi, akkor ez teheti nehezebbé célunk elérését. Csak homályos, kísérteties ötleteink, gondolataink voltak és még ötletünk is alig van a kijutáshoz. Először is szükségünk van egy térképre, vagy csak egy egyszerű rajzra a Wickendale-ről, hogy kiutat találjunk.

De nem ez volt az egyetlen hely ahol el lehet kezdeni. Ez és a többi beteggel való beszélgetés, akik segíteni tudnak. Őrültségükkel tudnak segíteni vagy talán ötleteket adnának, fedeznének minket, segítenének nekünk szerezni dolgokat, amikre szükségünk lehet.  Nem voltam cinikus, mint Harry ezzel kapcsolatban, szóval valószínűleg többet fogok kihozni a beszélgetésekből. Plusz, én a többségét ismertem ezeknek az embereknek. Úgy tűnt legtöbbjük kedvel engem, szóval remélem nem lesz nehéz. 

Az egyik fő problémánkon gondolkoztam, ami tökéletesen volt felszerelve ebben a pillanatban, de mi nem éreztük a sürgősségét a cselekedetnek. Szerettem volna látni, ahogy Ő is engem és az aggodalmaink elpárolognának, miközben az egymással szomszédos műanyag székeken ülnénk. Beszélgetnénk és nevetnénk, de nem a szökés lenne a téma. És ami felhúzna; az a tény, hogy nem tarthat örökké. Amikor visszaléptem, rájöttem, hogy még az előtt ki kell jutnunk, mielőtt ezt valaki le nem rombolja. Persze nem volt semmilyen halálos fenyegetés vagy betervezett műtét, de ez mind megfordult a fejünkben, habér ez könnyen megváltozott. És jobb lenne ezek megtörténése előtt kiszabadulni.

De addig is képes voltam barátságos látszatot kelteni, ahogy Harry-re mosolyogtam a megszokott módon. Harry besétált a hatalmas terembe, ami tele volt zsúfolva asztalokkal, székekkel és az őrültekkel. Tekintete találkozott enyémmel és elmosolyodott. Vártam, míg felém sétált, majd leült mellém. ”Szia!” Vigyorogtam. 

„Szia.” Ismételte, azután gyorsan megcsókolt. Mielőtt még visszacsókolhattam volna, ajkával puszit lehelt homlokomra, orromra, orcámra és az egész arcomra. Felkuncogtam és Harry is elvigyorodott, kezét székem háttámlájára helyezte. Haja most is a megszokott ébredés utáni édes rendezetlenségben állt, ajka duzzadt és vörös volt, mint mindig.  De volt még valami, ami miatt máshogy nézett ki. Talán a szeme alatti fekete karikák tették ezt. „ Hogy aludtál?” Kérdeztem.

„Jól.” Mondta, habár tekintetét elszakította tőlem és mosolya enyhén fakó volt, és tudtam, hogy nem az igazat mondja. „Te?” Érdeklődött. Nem akarom felbosszantani, és amúgy is elkerülhetetlen, hogy néha nem alszik az ember éjszakánként.  Szóval nem kérdeztem, egyszerűen csak válaszoltam.

„Rendben volt, esküszöm. Elég nehezen sikerült elaludnom. Azt kívántam, bárcsak mellettem lennél.”

„Bízz bennem.” Ismételte. „ Én is azt kívántam.” Előhúzta cigarettáját zsebéből, mielőtt befejezte mondatát, és észrevettem, hogy megigézett az, ahogy tartotta a két ajka között. Fejét vállamra hajtotta, és kifújta a füstöt és becsukta szemét. „Kibaszottul utálok itt lenni.” Sóhajtotta. Hétköznapi gesztusa ellenére, még mindig pillangók repdesését érte el.  Soha nem tudnád kiismerni a kemény külső, éles bírálata és a szarkasztikus megjegyzései alapján, hogy egy ennivalón édes ember.

„Úgy szintén.” Értettem egyet. A tény mögött, hogy minden nap láthattam Harry-t, rosszabb helyet ahol lehettünk volna, nem tudtam elképzelni. Ez egy nyomorult és szomorú épület volt.

És ekkor Harry csendesen feltette azt a kérdést, amin már jó ideje gondolkozom.

„Szóval mit tegyünk?”

„Nincs semmi nyom.” Mondtam reménytelenül.  „Kezdhetnénk a betegekkel való beszélgetéssel, szerintem.”

„Komolyan gondolod, hogy ez segíthet?” Kérdezte egyáltalán nem szarkasztikusan, de mintha kíváncsi lett volna. 

Vállat vontam. „Jobb, mint amit most csinálunk. Valamit tennünk kell minél hamarabb, és talán szerezhetnénk szövetségeseket. Akár fedezhetnének is minket vagy elvonhatnák az őrök figyelmét, vagy nem tudom. Néhányukkal érdemes beszélni.”

Harry felállt, elhúzva fejét kényelmes és meleg vállamról, és kivette ajkai közül cigarettáját.

„Azt hiszem.” Vont vállat. „De te fogsz beszélni.” Szemeit végig járatta a szobán, végig nézve a lehetőségeken.

„Ő.” Mondta végül rámutatva egy törékeny nőre, aki egyedül ült. „Jane.”

„Mi van vele?” Kérdeztem.

„Vele beszéljünk először. Beszéltem vele, pár héttel ezelőtt, amíg sütöttük azokat a süteményeket. Ő egyáltalán nem olyan rossz. Tényleg kibaszottul furcsa és csendes, de nem rossz.”

„Oké.” Bólintottam. Miért ne?

Mielőtt még felállhattunk volna, a dupla ajtó kinyalt. Egy borzalmas nő, egy összetéveszthetetlen karmolással szerte a vonásain; egyből forrtam a dühtől. Ms. Hellman.

Persze, Harry felülmúlt, hiszen jobban utálta, és én utáltam James-t mindennél jobban. De mint Harry és James; Ms. Hellman és én köztem is egyfajta gyűlölet volt, leselkedett mélyen legbelül, mint egy szörnyeteg, ami ki akarna szabadulni ketrecéből. Úgy tűnt Harry és én is felülmúlhatatlan gyűlöletet érzünk az iránt, aki több fájdalmat okozott szerelmünkben, mint mi magunk.  Szóval persze, hogy Harry dühösen nézett a sétáló nőre, de biztosíthatom, hogy az én dühöm még nagyobb. Én nem voltam annyira utálkozó ember, mint Harry, szóval nem azért ráztam és szorítottam ökölbe kezemet, hogy ne tartózkodjak egy véletlen támadástól, úgy, mint a fal mellett támaszkodó férfi, de ez segített megállítani, hogy ne tépjek ki minden egyes szőke hajszálat fejéből.  Azért volt itt, hogy lássa a fiát, ez biztos volt, hiszen az ő irányába sétált.  De ez azt jelentette, hogy el fog haladni mellettünk, amit egyikünk se akart.  „Harry, felénk sétál.” Suttogtam, nem igazán volt vele semmi okom, de figyelmeztetni akartam, látva vállait, amik még mindig a szék háttámlájához simultak. 

„Engedd el.” Mondta és közelebb húzott magához. Nem ellenkezett. Minket bámult, kifejezetten engem, ahogy sétált; szája szélén lehervadt mosoly ült.  Testtartása majdnem tökéletes volt és kezei háta mögött voltak, állát kissé felfelé döntötte, hogy kibocsájtsa idegességét.

Harry beszívta a cigijéből áradó mérget aztán lassan kilélegezte, tekintete még mindig a nőt követte, mintha a cigi füstje kísértetiesen közelítette volna meg Mrs. Hellman-t. Szemével Harry karját figyelte, ami körülöttem volt, motyogott valamit, talán hmn-ek hangzott. Mintha egy romantikus helyen ez vicces lenne. Tekintetét elszakította rólunk, és bekötözött, véraláfutásos, még mindig nehezen felismerhető fiára figyelt. 

De mielőtt még nem ránk figyelt volna, egy futó pillanatig észrevettem valamit, nem tudom, nem biztos, hogy jól láttam.  Az alapjául szolgáló kemény vonásainál, valami az átható kékesszürkés szeme mögött. Az egyetlen szó, ami erről eszembe jutott; vereség. Talán rosszul láttam, de talán, csak talán, helyesen.

A terve az elektrosokk alatt, hogy megtörjön és megállítson minket; sikertelen volt. Mert itt voltunk mi, emlékekkel és mindennel. És itt voltunk egymásnak és szerelmesek voltunk, ami valószínűleg egy olyan dolog, ami neki soha nem volt.  A legjobb formáját hozta, hogy szétválasszon minket, de elbukott; és talán ez aggasztotta.

„Láttad?” Kérdezte Harry; egy csipetnyi humorral és egy kis izgalommal a hangjában.  

„Annyira ideges.”

Belenéztem Harry csillogó szemébe, bólintottam és felnevettem.  Annak ellenére, hogy ez megtörtént, mindkettőnkkel, nem tudtam megállni és legyőzhetetlennek éreztem magam ebben a pillanatban. Nem tudom mit várt, de biztosan nem azt, hogy együtt vagyunk és boldogak, egy héttel később a történtek után.  Már megbüntetett minket, és nem maradt semmi, amivel még tovább büntethetne minket.  Szóval mi más kellett neki, tényleg, azon kívül, hogy itt legyünk?

„Mondta már, hogy te hagytad rajta azt a karmolást?”

„Igen.” Bólintottam. „Mégsem én voltam.” És ekkor, rápillantva hamisan önelégült arcára a terem másik végében, hozzáfűztem. „De bárcsak.”

Mind a ketten felnevettünk, és reméltem, hogy hallja. 

Harry szemszöge

Az első öt percben, Jane csak ült egy helyben szavak nélkül. Egyetlen reakciója, amit észrevettünk riadt tekintete volt. Rose próbálkozott a ’ szia!  ’ ’ Hogy vagy? ’ és a „Te neved Jane, igaz?”  Kérdésekkel.  Jane egyikre sem válaszolt. És én is olyan, csendes voltam, mint Ő.

De ezután az öt perc értelmetlen kérdezgetéssel, Rose kifogyott a mondanivalójából. Úgy értem nagyon próbálkozott, finoman és aranyosan kérdezni amennyire csak lehetséges, de nem kapott válaszokat. Kétségbeesetten nézett rám, habár tudta, hogy nem lehetek túl nagy segítség. „Harry.” Suttogta túl csendesen, hogy Jane meg ne hallja, jelezve szemével, hogy most én következem. A nagy semmi fog történni.

„Jane?” Kérdeztem.  Rám nézett, ahogy a széken görnyedten ült. Haja göndör, szalmaszerű volt. De nem válaszolt semmit. „Jane emlékszel rám? Beszélgettünk pár héttel ezelőtt, amikor sütit készítettünk.”

Elgondolkodott szavaimon egy pillanatra, de végül lassan bólintott, ami több volt, mint amire számítottunk. Rose-ra pillantottam segítségért, de ő csak Jane-t nézte. Mi a francot kellene most mondanom? „Emlékszel a nevemre?”

Megint bólintott, csak most gyorsan és szaggatottan mozgatta fejét. Mondani szerettem volna valamit, de ekkor halk és vékony hang szólalt meg. „Harry.”

Rose meglepetten fordult felém és bátorítás képen bólintott, hogy folytassam. „Oké.” Mosolyodtam el. „Szóval, uh.. milyenek lettek a sütijeid?” Ez egy kibaszottul idióta kérdés volt, de egyszerű is, amit talán meg tud válaszolni. 

„Jó.” Mondta. Ez a lány átkozottul csendes volt. Fülelnem kellet, hogy egy futó pillanatra meghalljam kísérteties hangját. 

„Finomak voltak? Senki nem adta vissza nekem a sajátjaimat, szóval nem tudtam megenni őket.” Talán ez volt életem egyik legostobább beszélgetése.  És néhány dolog miatt úgy érezem, mintha egy hét évessel beszélgetnék. De én csak gondolkodtam, hogy beszédre kényszerítsem. Rose fog nekirugaszkodni másodjára, de most csak nekem kellett beszédre bírnom. 

„Jó.” Ismételte.”Édesek voltak.”

„Az jó.” Bólintottam. Semmi ötletem sincs, hogy mit kellene, rohadtul mondjak. Semmi más kérdésem nem volt, amit Rose ne kérdezett már volna meg. Szóval úgy döntöttem, hogy teszek egy olyan lépést, ami talán kockázatos lesz és talán Jane egyből befogja a száját. 

„Um..”Kezdtem nekigyürkőzve a kérdésem szavainak. „Azon a napon. Emlékszel, hogy miről beszélgettünk?”

Azon a napon, amikor Rose kicsúfolt és gúnyolódott velem,kibaszottul szexin habár abban a kegyetlen kék egyenruhában volt. A napon, amikor a szart is kivertem James-ből. És a napon, amikor olyan büntetést kaptam, amire sosem gondoltam volna és egy újabb rejtélyét ennek a helynek. Mert ez volt az a nap, amikor Jane-t megszólítottam és ő tágra nyílt szemekkel meredt rám. Furcsa félelemmel követelte annak a személynek a nevét, aki elárulta nekem az övét. Még mindig nem tudom, hogy miért. És a félelem a hangjában, míg beszélt; kíváncsivá tett. 

Jane kissé zavartnak tűnt szavaim miatt, szóval tovább folytattam. „A nevedet hallottam az épületben, innen tudom. Tudtam mielőtt még te mondtad volna nekem.”

Szemei kitágultak, de még mindig tartotta a szemkontaktust. „Te kérdezted, hogy honnan tudom, és úgy tűnt aggódtál.”

„Igen.”Ismételte és bólintott. „Féltem, hogy ő mondta el neked. Mert ő volt az, ugye?”

„Ki?”Kérdeztem. Nem válaszolt csak idegesen körbe nézett a teremben. A lány vékony teste megfeszült. „Jane, ki tette?”

Ismételten nem kaptam választ, és Ő újra magába fordult félelmében. Megrázta fejét nagy szemekkel és újra ölére szegezte tekintetét csendesen. Nyilvánvaló volt, hogy nem fog több kérdésre válaszolni. 

Rose-ra néztem reakciójára kíváncsian, tanácsára várva, de ő nem a beszélgetésre figyelt. Megfordulva ült székén, a büfé felé nézve. Azonnal rájöttem, hogy miért nem szólalt meg már régóta. 

Sok szörnyeteget láttam átsétálni a duplaszárnyú ajtón, rengeteg rossz férfit és nőt. De a legváratlanabb, egy férfi volt, aki sokkal rosszabb, mint Ms. Hellman és a képzett majmai a rendőr egyenruhában. Nem. Ez a férfi a betegek öltözetét viselte. Hatalmas és húsos volt, egy félreérthetetlen kígyós tetoválással bal szeme alatt. Csak egy távoli emlékem volt róla, a gond listánkon láthatatlan volt. Döbbent voltam, tényleg, hogy itt látom most közöttünk. Mert én miatta került kómába. Azon az éjszakán, amikor elment az áram, megtaláltam Rose testét fogdosva, tehetetlen testét pufók ujjaival érintve. Emlékszem, ahogy a feje a falhoz verődött, de látszólag nem elég erősen vertem bele.

És most visszatért, felébredve a kómából. És most, Rose már nem egy dolgozó, hogy csak hazamehessen vagy segítséget kérjen, ha szembesül vele. Ezúttal egy páciens. És amíg én sokáig vele vagyok, vannak órák, amikor nem lehetek mellette, vannak idők, amikor nem védhetem meg. 

Szóval most Norman, a hatalmas kopasz fejű férfi, aki megpróbálta megerőszakolni az egyetlen embert, akit védek; visszatért. Így ahhoz a végtelen listánkhoz adódott, amik miatt aggódnunk kell a Wickendale-n. 

Sziasztok! Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket. A késésért pedig bocsánat, de nyaralni voltam :)  Puszi. Vivi

31.Fejezet

A szoba csendes volt. Nyugtalanul csendes, elfojtott hangok, a légkör feszült volt, míg vártam Rose-ra. Eltekintve mellkasa emelkedésétől, süllyedésétől, lágy levegővételeitől. Lori a fal túlsó oldalánál állt, mozdulatlanul, csendesen. Várt, nem mellettem vagy inkább velem, mélységes csöndben.

De Rose-nak hamarosan fel kell ébrednie és megtörni a hallgatást. Vagy legalábbis reméltem, imádkoztam, hogy megfogja. Jól gondoltam, kétség sem fért hozzá, mert éreztem, hogy lassan ébredezik. Ebben a pillanatban is a kezét tartottam, miközben egy kis műanyag széken ültem az ágya mellett, amiben feküdt, ujjai gyakran megrándultak. Szeme és ajka egyaránt mozgott, ahogy álmodott.

Talán csak túlreagáltam, nagy figyelemmel néztem Őt, miközben feküdt. Mert tudtam, hogy az elmúlt napokban nem evett sem ivott, Lori közölte velem, hogy ájulásának pontos oka, ez volt. Észre sem vettem, hogy nem ebédelt, nem reggelizett vagy vacsorázott. Tehát kevés módja volt annak, hogy megmondjuk, nem eszik. Látszólag nem is volt.

Önző módon próbáltam rendezni elveszett gondolataim, kérdezni magamtól, hogyan csinálta. Nem lehetett könnyű neki, meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy van, több figyelmet kellett volna fordítanom Rá. Egy csomó dolgot kellett volna tennem, csomót viszont nem.

Rettenetes előérzetem volt, hogy mikor Rose felébred, nem szeretné ha itt lennék vele, mivel nem gondoskodtam róla. Hogy összekuporodik a lepedő alatt, összerezzen az érintésemtől. Habár, nem hibáztatnám érte. A kitörésemnek nem szabadott volna megtörténnie. De nem tudtam magam kontrollálni, nem voltam önmagam. Nos, én voltam, nem próbálok mást hibáztatni a történtek miatt, de tényleg nem akartam ezt. Valami különös dolog beférkőzött a gondolataimba, valami idegen, amely könnyítette az utat az elmémben. Energiahullám, impulzus és minden őrültség, mely tartja bennem a fennálló zavaros állapotot.  Szóval igen, az én hibám volt, de nem tudtam kontrollálni magam.

De látva Rose elszörnyedt arcát, ahogy a földön sír félelmében, sokkal fájdalmasabb volt, mint az ostor vagy az Elektrosokk ”terápia”. Sokkal mélyebb volt a lelki fájdalmam, mint a fizikai. Mert a testem erősebb volt, el tudta viselni azt, amit az elmém nem.

De tetteimnek legalább volt egy jó eredménye is. A sokktól visszatértem. Úgy kezdődött, hogy a gondok összefonódtak a súlyos bűntudattal. És aztán úgy terjedt, mint ételszínező a vízben. Eszembe jutott milyen fontos számomra Rose, és, hogy miért voltam itt tulajdonképpen. A régi önmagam szelleme, felidézte a súlyát annak, hogy majdnem bántottam Rose-t. Hirtelen minden Vele és mással kapcsolatos érzésem visszatért. Eszembe jutott minden érzésem, fájdalom, gyűlölet, szenvedély, szerelem.

A sokk, visszahozta az elmém. Minden világossá vált. Úgy éreztem, újra önmagam vagyok; csak több bűntudattal.

Kinyílt az ajtó, de nem fordítottam rá különösebben figyelmet. - Szia Grace. - mondta Lori.

A másik nő, Grace suttogva köszöntötte. - Szia. - válaszolta. Néhány perccel korábban már találkoztam vele. Egészen nyugodtnak tűnt, mint aki bárhol máshol lehetne a húszas, harmincas éveiben. Vékony volt, lapos szőke hajjal, sápadt arccal. Ő lett a nővér új segédje Rose helyett, de semmi se volt, az előttem fekvő szépséghez képest.

Hallottam, hogy egy tálcát tesz le valaki az asztalra, ami azt jelentette, hogy Grace sikeresen hozott nekünk, ételt és vizet. Helyes, Rose-nak szüksége lesz, rá mikor felébred, aminek néhány percen belül megtörténhet.

E percek alatt, mind csak várakoztunk. Én azért, mert aggódtam, ők pedig, mert nem volt más tennivalójuk.

Három perccel később, Rose szemei kinyíltak. Mielőtt bárhova is nézett volna, gyorsan becsukta azokat, kezét elhúzta tőlem, hogy megdörzsölje őket. - Hmm. - nyöszörgött. Nagy zöldeskék szemei kinyíltak, először Lori-ra nézett, utána Grace-re majd rám.

Félelemmel teli szemekkel nézett rám, olyan messzire húzódott tőlem, ahogy csak az ágy lehetővé tette azt.

- Hogy érzed magad Rose? - kérdezte Lori, odasétált hozzá Grac-szel a nyomába, aki az ételt vitte. Hátrahúzódtam a székkel, hogy ne álljak az útjukba és tudják végezni a munkájuk.

- Jól vagyok. - válaszolta Rose. - Csak egy kissé szédülök.

- Tessék, ez segíteni fog. - Mondta Lori, majd odaadta neki a tálcát, melyet Grace cipelt. Rose bólintott, evett néhány falatot az azonosíthatatlan ételből, melynek ízére elfintorodott, de folytatta az evést.

- Mi történt? - kérdezte kétfalatnyi étel közt.

- Elájultál, az étel és víz hiánya miatt. Ettél mostanában?

Rose elgondolkodott néhány pillanatra. -  Azt hiszem nem. Úgy értem . . . most minden összejött . . . én csak . . . elfelejtettem. - mondta összezavarodva, mint aki nem biztos a saját válaszában.

- Rendben, nos, miután befejezted az evést, meg kell ígérned, hogy rendszeresen fogsz enni. Tudom, hogy az étel ezen a helyen nem a legjobb, de nem szabad több étkezést kihagynod, mert újra el fogsz ájulni, ha nem eszel. Komolyan mondom, ez már a második alkalom volt a héten.  

Kétségbeesetten beszélni akartam vele, mondani valamit, de nem tudtam mit mondhatnék.  Legalábbis Lori és Grace előtt biztosan nem.

Jelenlétem az elkövetkezendő néhány percben el is felejtődött, Lori, Rose-hoz beszélt, míg etette és itatta vízzel. Hálás voltam, hogy senki nem kérdezett tőlem semmit se és figyelmem kívül hagytak.  Bár nem hagytak teljes sötétségben. Rose gyakran pillantott rám. Mint aki mondani akar valamit, mint ahogy én, de mindketten azt szerettük volna, ha más nem tartózkodik rajtunk kívül idebent.

Szóval, adtam neki egy esélyt, amint befejezte az étkezést és letette az üres tálcát. - Lori?

Mindenki felém fordult, meglepetten néztek rám, mintha elfelejtették volna, hogy én is itt vagyok. - Igen? - kérdezte.

- Kaphatnánk Rose-zal néhány percet kettesben?

Lori engedélykérően nézett Rá, de Ő kifejezéstelen arccal bámult vissza. Lori megbízott bennem, így tudta, hogy jobb, ha igent mond.

- Persze - mondta aggodalmasan, egy utolsó pillantást vetve Rose-ra. - Gyere Grace.

Grace értetlenül nézett rá, valószínűleg kíváncsi volt, Lori, hogyan bízhat meg annyira két pszichopatában, hogy egyedül hagyja őket a nővérszobában. De elhagyták a szobát. Nem tartottam biztonságosnak addig megszólalni, míg be nem csukódik mögöttük az ajtó, de még azután se szóltunk egy szót sem.

*Rose szemszöge*

Csendben ültünk, mindketten az ölünket nézve. Feszült és ideges voltam, ugyanis nem voltam biztos a mentális állapotában, fogalmam sem volt róla, hogyan fog cselekedni. Abban a néhány másodpercben mielőtt minden elsötétült, fel tudtam idézni az arcán megjelenő sokkot, zavartságot, aggódást a tetteiért. Reménykedtem benne, hogy ez azt jelenti, tisztában volt a cselekedeteivel. Talán Ő volt, talán visszatért önmagához. De nem engedhettem meg magamnak, hogy elhiggyem ezt, újra hamis reményeket kergetve, ezáltal.

- Már sokkal jobban érzem magam. - mondtam csendesen, még mindig nem nézve rá. - Szóval, azt hiszem, mennem kéne.

Fáradtan felálltam az ágyról, Harry is így tett. - Ne. - mondta. - Várj, én csak-

- Holnap találkozunk. - szakítottam félbe. Fáradt voltam, csak le akartam feküdni a cellámban, beszélni akartam vele, de később. Megkerültem az ágyat, majd az ajtóhoz kezdtem el sétálni, de pillanatok alatt mellettem termett.

- Rose várj. - gyengéden megfogta a kezem és visszahúzott. Nem tiltakoztam, de nem mertem ránézni. Hátam találkozott a hideg fallal, néhány centiméter távolság volt közöttünk, nem tudtam máshova nézni, csak a nyakára, kezére, vagy mellkasára. - Kérlek, nézz rám.

Végül kénytelen voltam ránézni, szemeim találkoztak halványzöld szemeivel, melyek tétován néztek vissza rám. - Sajnálom. - mondta. - Annyira kibaszottul sajnálom. Sajnálom, hogy elkaptak, a büntetést, hogy nem emlékeztem. Mindent. A hét ezen része annyira szar volt mindkettőnk számára, az én hibámból. De visszatértem, Istenemre esküszöm. Emlékszek. Mindenre.

Szemeivel a választ kereste az enyémekben. - Hogy győződhetek meg róla? - kérdeztem. Szerettem volna némi biztosítékot arra, hogy minden helyreállt, hogy nem fog újra kiborulni.

- Nem tudom. - sóhajtotta őszintén. - De látva azt, hogy félsz tőlem, egyfajta fájdalom számomra. Fogalmam sincs, hogyan bizonyíthatnám be neked, de hinned kell nekem.

Láttam ragyogó szemeit,hallottam kétségbeesett hangját. Ez nem olyan fajta viselkedés, mint amit egy elektrosokkolt pszichopatától várnék, ez sokkal inkább olyan volt, mint amit Harry-től várok. Smaragdzöld szemei nem voltak zavarosak, az Ő szavaival élve, nem habozott. Igazat mondott, biztos voltam benne.

De úgy tűnik, hogy az arckifejezésem nem mutatott számára semmit, így folytatta;

- Szükségem van rá, hogy higgy bennem Rose, mert tévedtem. - mondta. - Emily-vel kapcsolatban, hogy ő az a lány, akit szeretek. Nem is tudom, talán mert magányos vagyok, talán mert félek, mert igazán szükségem van valakire, vagy, mert te vagy az egyetlen, aki azt hitte, megéri. De ez te vagy Rose. Szerelmes vagyok beléd.

Képtelen voltam bármit is tenni, lenyűgözve, de egyben meglepetten néztem rá. Szerelem. Harry, a fiú, ki fájdalmat érez óvatlan apja miatt, a tinédzser, ki elvesztette a lányt, akit valaha szeretett, a férfi, kitől mindenki retteg, szerelmes belém. Ahogy a szemébe néztem, láttam az elmosódott könnycseppeket. Tudtam, tudtam, hogy én is ugyanígy érzek.

- Szeretlek. - mondtam remegő hanggal, soha életemben nem voltam még ennyire biztos semmiben sem, mint most. És ez nem olyan volt, hogy csak azt mondom ”szeretem őt”. Nem voltam ezelőtt még szerelmes. De ettől a ténytől függetlenül, szeretem Harry-t.

Becsukta szemeit, homlokát az enyémnek döntötte, éreztem, hogy megkönnyebbült. Kezével az állam alá nyúlt, sajátjaim ráhelyeztem az övére. Ajkaink lassú csókban forrtak össze, finoman osztották meg a csókot. Majd egy újabbat. Kezemet hajába csúsztatva húztam még közelebb magamhoz, miközben ajkaink keményen, de mégis szenvedélyesen tapadtak össze.

Az érzelmek teljes egészében elárasztották a testem minden egyes négyzetcentiméterét. Mostantól kezdve, Ő az enyém volt, én pedig az Övé.

Mikor Harry elhúzódott, mosolygott a mámoros boldogságtól, de én sem tudtam elnyomni vigyorom. Átkarolt, majd szoros ölelésben részesítettük egymást. Fejem nyakhajlatában pihent, míg az Övé az enyémen. Ez sokkal kielégítőbb volt, mint a csók. Mindkettőnk vágyott arra, hogy egymással legyünk, még szorosabban, de ez aligha volt lehetséges, mert Lori szigorúan az ajtó előtt állt.

Harry lehajolt, majd kezeivel a térdem alatt magához fogva felemelt, amolyan ’menyasszonyi’ stílusban. - Mit csinálsz Harry? - kuncogtam. Nem válaszolt, csak mosolygott és visszasétált az ágyhoz, hogy letegyen rá.

Mielőtt több kérdést tudtam volna neki tenni, bemászott mellém a takaró alá. Szorosan egymáshoz simulva, szemtől szembe feküdtünk a szűk ágyon. Harry ajkait az enyémekhez nyomta, még egyszer megcsókolt, lassan, kiélvezve minden pillanatát. - Bárcsak szeretkezhetnék veled. - suttogta. - De valószínűleg elkapnának.

Kissé elmosolyodott, de ez a mosoly kevésbé volt játékos, komoly volt, mint néhány nappal ezelőtt, sütés közben. - Minden rendben. Hamarosan kijutunk innen. - mondtam csillogó szemeibe nézve.

- Ki kell. - bólintott. - De szerintem, itt ragadtunk.

- Azt hiszem. - arcunk közt alig volt néhány centiméter, mindketten csak suttogtuk a szavakat.

- De ez úttál minden más lesz. - mondta nekem. - Mindent el fogok követni annak érdekében, hogy boldogok legyünk. Tudom, hogy ez a hely nem egy paradicsom, de mi létre

tudjuk hozni azt.

Mosolyogva bólintottam szavaira.

- Csukd be a szemed. - súgta hirtelen gyermeki lelkesedéssel. Szemeit lehunyta, nem kérdeztem semmit, csak cselekedtem. - Szeretnék neked egy képet mutatni a kedvemért, rendben?

Bólintottam, bár tudom, hogy nem látta. - Képzeld el, hogy a puha, meleg homokban fekszel. Fölötted a gyönyörű kék ég, puffadt fehér felhőkkel.

Hallottam a hangján, hogy mosolyog, ahogy lefestette ezt a távoli képet. Lenyűgözött, hogy valaki képes átmenni ennyi szörnyűségen, mégis ennyire optimista és boldog ebben a pillanatban, mint ez.

- A nap felmelegíti az arcod. Hallod a szikrázó hullámokat, huss, huss. - Mondta egy kissé nevetve. -  Egy gyönyörű tengerparton vagy, egy gyönyörű napon. Tökéletes. Semmi sem számít. Csak az, hogy ott vagyok melletted. Én neked, te nekem és ez az igazi paradicsom.

Egyszerre nyitottuk ki szemeink. Minden szavát komolyan gondolta. De nincs szükségünk egy irreális kép festésére, a boldogsághoz. Minden, amit tehettünk, hogy a lehető legjobban megpróbálunk boldogok, lenni.  - Szeretlek. - szükségesnek éreztem újra elmondani neki, hogy megnyugtassam, és Ő is visszamondja nekem.

- Szeretlek. - suttogta. Ajkaim helyett, homlokomra hintett egy édes csókot. Az egyik legrosszabb napból lett ez, az egyik legjobb, így elengedtem minden rosszat, és csak a jóra koncentráltam. Nem tudom meddig fog ez tartani, de amilyen szerencsések vagyunk, nem sokáig. De ahogy Harry is mondta, most semmi se számít. A tény, hogy Harry jól van, egészséges és velem van, minden, ami fontos számomra.

De a hirtelen felismerés arcon vágott, tágra nyílt szemekkel néztem fel Harry-re. Valamit elfelejtettünk.

- Mi az? - kérdezte Harry aggódva.

Az ajtóra néztem, majd vissza Rá. - Nem kéne mennünk, mielőtt Lori visszajön?

Mindketten nevetésbe törtünk ki, amely hosszú idő óta volt a legboldogabb.

Kedves Olvasóink!

Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket. Sokat jelent nekünk, hogy leírjátok a véleményeteket. Személy szerint, nekem eddig ez az egyik kedvenc részem. Szerintem Harry, iszonyat cuki benne <3 

Fontos, hogy jövő héten NEM BIZTOS, hogy tudunk nektek részt hozni. Én még nagyba nyaraláson leszek, Vivi meg épphogy hazaér, másnap egyből fellépése lesz. Igyekszünk majd bepótolni, ha netán nem lesz rész. Még egyszer köszönünk mindent, remélem tetszett ez a rész is! ♥