46. fejezet

Fogalmam sem volt róla, hogy merre megyek. A zavaró sötétben haladtam.  Az ujjaim a ravaszra voltak fonódva, éreztem a szabadságot, mely erőt adott, majd már Norman lábán egy szivárgó sötét lyuk lett. Olyan gyorsan történt, szóval rögtön nem is lettek a dolgok tiszták.

De nem öltem meg. Így tehát kénytelen voltam futásnak eredni, hiszen őrök hada fog a pisztoly durranásának nyomába eredni. Igazából ez volt a legjobb lehetőségem, amit tehettem. De most, hogy a sötét folyosókon járkálok, már annyira nem vagyok ebben biztos. Igaz, még mindig nálam van a fegyver, de nem akarom még egyszer elsütni.

 Szóval rohantam, hunyorítva kerestem Harry-t a homályban. Azt kívántam, bárcsak magammal vittem volna a raktárba. Ketten ülhettünk volna ott, míg újra magához nem térne. De a cél túl távoli volt, és pillanatokon belül őrök lephetik el a folyosót; nem találhattam meg anélkül, hogy valaki el ne kapjon. Szóval csak rohantam és bíztam benne, ahogy mondta.

De hozzátette, hogy maradjak a raktárban, amit nem sikerült teljesítenem, hiszen a kihalt folyosókon flangáltam.

A szívem üteme, nem hogy lassult volna, de még gyorsabb lett, ahogy a félelmetes tényekre gondoltam; teljesen egyedül voltam. Nem tudtam, hogy hol van, tehát képtelen voltam gondtalanul keresnem, amíg rá nem jövök. Egyedül.

Minden saroknál kétségbeesetten kutattam utána, és ekkor jöttem rá, hogy most először kell ezzel a horrorisztikus hellyel egyedül szembesülnöm. Azóta bízok benne, mióta először berakta a lábát erre e helyre, hiába nem ismertem. A pajzsom, aki a Wickendale összes terhét a saját vállára vette, míg az enyémet nem nyomta semmi. Volt magánzárkában, megkorbácsolták, és túlesett egy elektrosokk terápián is, míg az én egyetlen fájdalmas dolgom az volt, hogy mindezt végignéztem. De most a védelmezőm nélkül voltam, csak egy pisztollyal a kezemben, magányosan.

Majd hirtelen már nem én voltam az egyedüli. Valahonnan felém tartott egy ismeretlen személy, és ezt is csak a kis zajból tudtam. Még messze volt, de a hang egyre közelebbről jött. A sarok 

környékénél járhatott. Pontosan nem is láttam semmit, így beléptem az egyik fal rovátkái közé. Kissé mélyebben volt, az egyik oldalán a folyosó futott, míg a másikon egy hatalmas ajtó volt. Pont elég volt a rejtőzködéshez.

Csöndben hallgatóztam, és próbáltam megfejteni a hang forrását. Nem tűnt őrnek. Semmi kulcszörgés és a sebessége is elég lassú volt. De nem is tűnt egy betegnek. Nem azok a tökéletes lépések voltak, és a motyogás és nehézlégzés is elmaradt, így valószínűleg ez a valaki nem tölthet sok időt a folyosókon.

Inkább vonszolás hangja ütötte meg a fülemet. Mintha valaki egy eszméletlen testet húzna magával, ruha, cipők és a bőr súrlódása hallatszott.

Harry.

Nem, ez nem lehet Ő. Lehetetlen. Hiszen egy eszméletlen test tart felém, akit valakinek húznia kell. És nem hallok második embert. Nincsenek léptek. Csak ez a furcsa, szokatlan mászás a kövön. Ami egyébként, egyre közelebb van már hozzám. Jobban a falhoz szorítottam magamat, míg tenyereimet a falhoz nyomtam, így teljesen kiestem a látóteréből. Már csak pár méterre lehet, és akármelyik pillanatban megláthat. Megbizonyosodtam róla, hogy a táskák még mindig a vállamon vannak és kezeimmel még mindig a pisztolyt szorongattam, míg egyre szorosabban markoltam.

Hamarosan már teljesen közelről jött a hang, és tudtam, hogyha tesz, még egy lépést máris lelepleződök. De ekkor a hang megszűnt a saroknál.  Az ismeretlen valaki megállt, pont mellettem. Visszatartottam a légzésemet, és kényszerítettem a testemet a mozdulatlanságra. Füleltem. De még mindig csak csend volt, és még a légzését sem hallottam. Semmi nem volt. Csak a nyugalom, ami köztem és a névtelen személy között volt, aki pár lépésnyire állt tőlem. Éreztem a másik személy jelenlétét. És tudtam, hogy bármilyen apró mozdulat, ebben a nyugalmi állapotban, segítene neki észrevenni engem, szóval még mindig lapítottam.

Egy percig vártam, azon gondolkodva, hogy kidugom a fejemet, hogy meglássam azt a valakit, de utána ellene döntöttem, és még mindig vártam. Csendben. Mintha tartózkodtam vagy versenyeztem volna. Az adrenalin száguldott, féltem és mindenre fel voltam készülve.

Majd hirtelen a csend megtört. „Rose?!” Szólalt meg egy hang a folyosón. 

Harry az! Messze, de itt volt. El kell hozzá jutnom. Megszólítása megtörte a nyugalmat és így kockáztatva, de kinéztem a sarkon. Szívem vadul dobogott, a legrosszabbra számítva. Egy őr is lehetett fegyverrel vagy akár egy beteg, készen állva a bántalmazásomra és a szökésem felborítására. Lassan, nagyon lassan kiléptem a helyemről. Körülnéztem a sötétben úszó folyosón és…

Semmi. Nem volt itt senki.

„Rose?!”A mély, rekedtes hang kiáltott újra. Megráztam a fejemet. Mi a franc?

Ez az előbb történt hülyeségre ráérek később átrágni magamat. Gyorsan kiűztem a fejemből, hogy az ennél fontosabb dologra koncentrálhassak.

„Harry!” Szólítottam meg. Az őrök feltehetőleg meg is hallották, de jelenleg csak mellette akartam lenni. Nem akartam egyedül végigmenni a Wickendale sötét helyein, szükségem volt Harry-re, hogy ha úgy van harcolhasson azzal aki szembe jön velünk. Talán gyengének tűnök, de nincs elég magabiztosságom ahhoz, hogy ezt nélküle végigcsináljam. 

„Rose!” Kiabálta, majd teljesen kiléptem rejtekhelyemről. Szinte rohanva mentem Harry-hez, és részben azért is rohantam, hogy minél messzebb legyek attól, aki talán a sötétben rejtőzködik.

„Harry!” Ordítottam, majd a hangja irányába folytattam utamat.

„Rose!” Mondta még utoljára, de ekkor már itt is volt. Rohanva a folyosókon, mint egy őrült, haja össze visszaállt, és arckifejezéséből láttam, hogy megkönnyebbült. Az én arcom is hasonlóról árulkodhatott. Éreztem, hogy a stresszem elszállt, amint rápillantottam.

Sebességem egyforma volt az övével, és így rohantunk egymás felé. Pár pillanat múlva, megéreztem teste melegét, és végre levegőhöz jutottam, pedig észre se vettem, hogy eddig nem lélegeztem. Megéreztem ismerős kezeit derekamon, míg én sajátjaimat nyaka köré fontam.

Majd kezeimet állához vittem, és összepréseltem ajkainkat. Gyors és sietős volt, habár még mindig tele volt szenvedéllyel, ami minden egyes csókunknál jelen volt.

Amikor elváltunk, szorosan magához húzott, fejemet mellkasának támasztottam, majd kiengedtem egy sóhajt. „Annyira örülök, hogy megtaláltalak. Istenem, Harry, annyira aggódtam.”

„Ahogy én is.” Mondta, és még szorosabban fontam körém karjait. 

„Rendben vagy?” Kérdeztem, és fejemet felemeltem egyenruhájáról, hogy felnézhessek rá. 

Szerencsére nem volt semmi jele a fájdalomnak az arcán.

„Igen, minden a legnagyobb rendben.” Válaszolta őszintén. „És te?”

„Igen.” Mondtam. Fizikailag igen. Mentálisan ideges és ijedt és zavarodott voltam.

„Jó.” Sóhajtotta, míg óvó pillantásokkal végigmért. „Akkor, irány tovább, és hagyjuk hátra ezt a poklot. Van fegyvered?”

Bólintottam, és tudtam, hogy mi lenne a következő kérdése. Átadtam az én izzadt tenyeremből, az Ő hatalmas és erre sokkal alkalmasabb kezeibe a pisztolyt. „Honnan tudtad?”

„Láttam Norman-t idefele jövet.” Mondta. Tehát tudja, hogy meglőttem.

Lenyűgözöttnek tűnt, és próbálta büszke mosolyát elrejteni, ahogy rám nézett. De nem mondott semmit, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy ezt majd később kell megbeszélnünk. Nem akartuk vesztegetni az időt tovább.

Szóval folytattuk a tervünket. Nagyon kockázatos volt, és még annyira nem állt össze. Vakon sétáltunk a sötét folyosókon, míg nagy esélye volt annak, hogy az őrök akármelyik pillanatban megláthatnak bennünket. De sokkal jobb volt itt lenni, a bizonytalan sötétben, együtt, mint egyedül lenni a celláinkban leláncolva a saját sírunkban. 

„Oké, kövesd az utasításaimat.” Kezdte Harry. „De ragaszkodj hozzám, fogd meg a ruhám hátulját vagy valamit, és ne engedd el.”

Bólintottam, majd követve az utasításait, ujjamat az övtartójába akasztottam. Nem akart engem még egyszer elveszíteni, ahogy én sem Őt. Magam mögé néztem, majd mind a két oldalamra, hallottam, de nem láttam az őröket.

Figyelmen kívül hagytam őket, és csak Harry-t követtem, óvatosan közelítette meg a sarkot. „Gyerünk.” Suttogta. Abba az irányba ment ahonnan én jöttem, egyenesen a talán ott rejtőzködő személy felé tartottunk.

„Harry.” Szólítottam meg halkan. „Volt itt valaki. Szerintem egy másik beteg.” Biccentettem a sötét folyosó irányába.

Hunyorogva nézett maga elé. „Nem látok senkit.” Válaszolta. „Már elmehetett, de nyitva tartom a szememet.” Összepréselődtünk.

Lassan lépkedtünk, és egyre csak közeledtünk az előző rejtekhelyemhez. Még mindig Harry-be kapaszkodtam, aki két kezével tartotta a fegyvert, amit akár pillanatok alatt elsüthet. Hiába volt velem, de még mindig féltem, de most már nem voltam reményvesztett. Vele biztonságban voltam, még az ilyen szituációkban is.

Még tettünk pár lépést, mielőtt ahhoz a helyhez értünk, ahonnan hallottam a furcsa neszeket. De a hang nem volt ezúttal jelen. Harry megállt az ajtó előtt, melyik mellett én bujkáltam, majd teljesen megközelítette.

Miért jöttünk ide? Elcsodálkoztam. Majd rájöttem. Ez nem egy raktár vagy egy iroda volt. Az ajtó – amit eddig nem vettem figyelembe – túl hatalmas volt. Felnéztem és elolvastam a nehezen megtéveszthetetlen szavakat. Ward C.

Itt álltam a Wickendale ismeretlen bejárata mellett, mely elválaszt engem és Anglia legveszélyesebb őrültjeit a világtól; és én nem vettem ezt észre.

„Készen állsz?” Súgta Harry, míg James ruhájában a kulcsot kereste.

„Nem.” Mondtam őszintén.

„Én sem.” És ezzel a kulcsot a kulcslyukba helyezte, majd lassan elfordította és tisztán halhattuk a zár kattanását. Mikor meghallotta, nagyon halkan lenyomta a kilincset. Szívem dübörgése a fülemben hallatszott, és éreztük, hogy egyre közelebb kerülünk a kijutáshoz.

Nem tudom mire számítottam. Kiáltások, suttogó, fájdalmas hangok, megcsonkított lelkek a cellákban. Egy csapatnyi őr várja, hogy megérkezzünk. De nem ez volt. Valami furcsa módom, ez sokkal rosszabb volt, mint az én alternatívám.

Döbbent. Halott. Csend.

Teljes mértékben semmi nem volt itt. Mintha csak a háttérzaj, a ventillátorok és csövek hangjai se hallatszanának. Harry megfordult, és úriemberhez méltó módon becsukta mögöttem az ajtót, de ezután mást nem tett. Mintha a levegő nem is járna itt, és még mindig csend van. Az egész helyet sötétség borította. Csak annyit tudtam kivenni, hogy mellettünk cellák hada sorakozott. Egymás felé fordultunk. Volt egy vészjelző lámpa, mely miatt a cellák rúdjai fényesek lettek, habár kísérteties árnyékokat csinált. Nem láttam egy dolgozót vagy őrt sem. Csak túl csendes páciensek, a celláikban, ahonnan nem láttak minket. 

Harry és én vonakodva indultunk el. Valami nincs itt rendjén. 

De mennünk kellett. Nem állhattunk tétlenül és várhattunk semmire. Harry halkan elindult balra, én pedig követtem. Majd jött a következő lépés. Lassan és óvatosan tettünk meg minden lépést az azonos cellákhoz, a fényhez. Úgy tűnt, mintha már egy örökkévalóság óta nem változott volna semmi. Lépteink még mindig csendesek, ahogy egyik sort hagyjuk el a másik után. 

De ekkor megpillantottunk valakit. Megtorpantam, de Harry ment tovább engem is magával húzva.

Ez a valaki egy őr volt. Sokkal komolyabb és hatalmasabb, mint a többiek az intézmény másik részén. De végül is, biccentett Harry-nek, majd már tovább is ment kérdések nélkül. Biztos abban a hitben volt, hogy Harry egy őr.

Szerencsénkre a tervünk még mindig jól haladt. 

 És ez így is maradt, míg tovább haladtunk. Senki nem látta Harry arcát, és én se az övékét. Senki nem ismerhetett fel minket ebben a sötétségben. És a táskákat is elrejtettem köztem és Harry között, hogy ne vegyék észre. Senki sem.

Végre egy olyan részhez értünk ahol nem csak cellák voltak. Mintha ez lett volna a főfolyosó, ahonnan ajtók nyílnak az étkezőbe, talán egy fürdőszobába. Voltak még itt ajtók, de nem tudtam mik lehetnek mögötte.

Egy férfi közeledett felénk. Próbáltunk normálisan viselkedni, közeledtünk a folyosó végéhez, de most lassan, azt a látszatot keltve, hogy nem sietünk sehova.

De ezúttal ez nem volt ilyen egyszerű. Ez a férfi sokkal intelligensebbnek nézett ki, mint a többiek, és valamivel fontosabbnak számíthatott itt. „Elnézést, uram. Hova viszi ezt a pácienst? A cellák nem erre vannak.” Érdeklődött, és fejével abba az irányba biccentett, ahonnan jöttünk.

„A fürdőbe viszem.” Válaszolta egyszerűen Harry, majd már tovább is indult.

Szkeptikusan bólintott, és sokkal jobban áttanulmányozott minket, mint a többiek. És, hogy ne menjen minden egyszerűen, észrevett valamit, amit a többiek nem. „Hol vannak a bilincsei? Kérdezte.

Harry már cselekedett is, mielőtt a férfi összerakhatta volna a képet, és karjával a falnak taszította a férfit, kezével pedig tovább szorította. „Ha segítséget hívsz, vagy a fegyvered után nyúlsz, meghúzom a ravaszt.” Mondta Harry csendes, fenyegető hangon, próbálva nem több figyelmet magunkra vonni. Az ártatlan férfi állához nyomta a fegyverét, az őr pedig kezeivel próbálta védeni magát.

„Rendben.” Mondta Harry. Egyik kezével tartotta még, míg másikkal a pisztolytáska felé nyúlt, majd megszerezte a fegyvert, amit nekem adott. Átvettem tőle. Egyszer csak mind a ketten fel voltunk fegyverkezve, Harry az őr fejéhez fogta a pisztolyt, aki fejét már a falnak nyomta, majd egy golyót eresztett a férfi fejébe.

Az őr eszméletlenül terült el a földön. Teljesen elképedtem; Harry vagy erre született, vagy nem először csinálta ezt.

„Siessünk, mielőtt még valaki megint bejönne a képbe.” Mondta, majd a vezetésével folytattuk utunkat. Találkoztunk még egy őrrel, aki csak biccentett, majd ment tovább. Még nem vehette észre a sötétben fekvő testet.

A folyosón lefordultunk, és egy valószínűleg nem nagyon látogatott poros részhez értünk. Itt, a legeslegvégén, megláttuk a raktárt, ami feltehetőleg a szökésünk kulcsa.

Harry-nek egy kis időbe telt, mire kinyitotta az ajtót, hiszen tucatnyi kulcs volt egy csomón. Szerencsénkre a hetedik próbálkozásunk sikeres volt, majd az ajtó feltárulása után megpillantottuk a többi felszerelést. Besétáltunk, majd a Kelsey által leírt ajtót kerestük. Majd megpillantottunk a padlóban egy faajtót. 

„Itt van.” Mondta Harry lenyűgözötten. Itt voltunk. De mielőtt még izgalmunk elmúlhatott volna, egy újabb őr jelent meg az ajtónál.

Esküszöm, az őrök olyanok, mint a hangyák; megszabadulsz, egytől jön a következő.

„Mit csinált…?” Kezdte, de Harry máris kibiztosította a fegyvert, ami így félbeszakította őt. Rögtön a férfi felé szegezte. A dolgozó kezeit önvédelemből felrakta, és lassan, félve hátrálni kezdett. Nem volt egy erős őr, nem csinált hasonló dolgokat. Egy puszta doktornak nézett ki, aki halálra volt rémülve.

„Vedd úgy, hogy nem is láttál minket, vagy különben agyon lőlek.” Mondta Harry. A gyomrom felfordult, reméltem, hogy ezt csak fenyegetésként mondta. Nem ölne meg egy ártatlan embert, igaz? Vagy mégis?

Szegény ember remegve a félelemtől hátrált, majd megfordulva elrohant, és el is tűnt a szemünk elől. 

„El fogja mondani mindenkinek, mennünk kellene, mielőtt a többi őr is megjelenik.” Folytatta Harry.

„Igen.” Értettem egyet. Visszatértünk a szobához, és próbáltunk lehetséges szökési opciókat 

kiagyalni. Az alagúthoz egy faajtó vezet, mely le van csavarozva, így nem tudjuk, hogy miképp jussunk át rajta.

„A faszba.” Sóhajtotta Harry.

„Lőj rá!” Ajánlottam.”Az őrök amúgy is jönnek értünk már, jobb, ha próbálkozunk, mintha várnánk a csodára, a mi segíthet.”

Harry összehúzta a szemöldökeit, míg átgondolta a hallottakat. „Igazad van.” Értett egyet. „Fogd be a füleidet!”

Tettem, amire kért, majd Harry célzott és lőtt. Egy lyuk volt ott, ahol a golyó átfúródott rajta, és faszilánkok repültek mindenhova. Mint az üveg, így ennek is voltak még részei, amik a helyükön maradtak, de Harry-vel kiütöttük őket onnan. Most, a lerögzített faajtó helyett egy lyuk volt már csak, ami az alagútba vezetett minket. Túl sötét volt ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy milyen mély, nagy és mocskos.

„Én megyek elsőnek.” Szólalt meg Harry. „Meg akarok bizonyosodni a biztonságról.”

Biztonságos vagy nem, de ez volt az egyetlen lehetőségünk, így nem veszekedtem Harry-vel. 

„Rendben.” Értettem egyet, majd végig néztem, ahogy Harry leereszkedik a sötét lyukba.

„Adj egy zseblámpát.” Kérte, én pedig rögtön turkálni kezdtem a táskában. Kezeimmel megfogtam a darabot, majd átadtam neki.

Lement és körbevilágított. „Minden rendben van, úgy néz ki.” Mondta. „Gyere!”

Kezeivel elengedte a fenti részt, majd lecsúszott, így helyet adva nekem is. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és hallottam, hogy az őrök már nem járnak messze, így vállaimra kaptam a táskákat. Tömegük kissé lehúzta a vállaimat.

Majd már lent is voltam, lában, térdem és könyököm a mocsokban. „Rendben vagy?” Érdeklődött Harry, míg háta mögé nézett.

„Igen.” Válaszoltam. Harry elkezdett mászni a koszban én pedig követtem. De a francba, ez egy szűk alagút volt.

Láttam Harry lámpájának fényét, és próbáltam fókuszálni rá, így lassítva a légzésemet. Annyira közel voltunk már, és nem akartam lassítani a tempónkon ezen a szűkös helyen. Tovább vonszoltuk magunkat a mocsokban, én pedig csak erre tudtam gondolni. Olyan volt, mintha a falak csak szűkültek volna körülöttem és a kosz magába akart volna szippantani akármelyik pillanatban. A saját légzésemre koncentráltam, ki és be, és Harry csizmáira előttem, meg az alagút végén lévő fényre. Nem figyeltem semmilyen más képre, a helyszínre és a többi zajra.

Hirtelen Harry megállt és csendre intett. „Hallgasd.” Mondta, majd mind a ketten fülelni kezdtünk. Harry aggódó arckifejezése és az, ami őt megrémisztette, engem is lesápasztott. Hiszen ha Harry félt, akkor annak valami nagyon rossznak kellett lennie. 

Hallgatóztam és vártam, de nem történt semmi. Csak csend volt.

Majd, az alagút végéből, az ajtó közeléből, ahonnan jöttünk, megszólalt egy hang. Az a hang, amit Harry keresése közben is hallottam. Most ez kicsit más volt, hiszen ez inkább halk volt, mint konkrét, de még így is félelmetes lett a szituáció. És több volt, mint egy rekedt hang. Messze volt, de így is tisztán hallatszódott, hiszen a szűkös alagút koszos falai jól továbbították a hangokat. Egy kísérteties, tébolyodott, apró kis hangocska. „Rose.”

És ekkor Harry-vel rájöttünk, hogy nem vagyunk egyedül.