45. fejezet

Sötét volt. A keskeny raktárhelyiségben nem volt lámpa. Csak sötétség.  Kísérteties nyugalom volt, ami beborított, mint egy meleg nyári estén egy vékony takaró. Kétségbeesetten szaggatni akartam a takarókat, egy kis levegő reményében, kilépni innen és megkeresni Harry-t. De nem tudtam, mivel fogalmam sem volt róla merre lehet. Jobb, ha itt várom meg és megbízok benne, mint hogy elkapnának és elrontanám az egészet. 

Szóval csak álltam és vártam. Úgy tűnt, mintha már több óra is eltelt volna azóta, hogy kivettem az eszméletlen őrnek a fegyvertartójából puskáját és ebbe az istenverte szobába jöttem. Attól a pillanattól kezdve egy sötét sarokban állok, a felmosók, seprűk és szemetes zsákok mögött, várva a megfelelő pillanatra ebben a fojtogató sötétségben. 

Nem voltam biztos Harry hogylétében, de azt tisztán hallottam, ahogy egy őr jött és elvitte őt az ajtó előtt. Nem tudtam hol tartózkodik most. Nem tudtam, hogy kivel volt, vagy hogy miképp fog visszajutni hozzám.  Nem tudtam, hogy miként kellene éreznem magam, amiért megölt egy embert, nem számít kit.

Biztos voltam abban, hogy bízom benne. Ha megígérte, hogy elszökünk, reméltem, hogy meg is tartja ígéretét. Hiszen még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek rengeteg szenvedélye, hatalmas intelligenciája és ennyi eltökéltsége lenne. 

Még mindig aggódtam, bár, voltak kétségeim, melyek keresztbe tettek optimistaságomnak. Minden kisebb zajtól megugrottam, még jobban növelve a már így is nagy idegességemet. Kezeim nyirkosak voltak és émelyegtem. Nem számított, hogy mennyire próbáltam hinne a reményben, egy idegroncs voltam. Minden hangosabb vinnyogás egy közelgő halál jele lehetett, és minden hangos lépés egy újabb büntetés következménye volt, amitől a szívem majd kiszakadt a helyéről. Ha valaki bejönne ebbe a szobába, akkor az egyenes utat jelentene vissza a cellámba, miután végig mennék néhány borzalmas büntetésen, melyet Ms. Hellman találna ki. És akkor itt ragadnánk. Lori és Kelsey elveszítenék az állásukat. Teljes katasztrófa lenne. 

Elképzeltem Harry-t, ahogy lekötözik és ostorral bántják, vagy éppen az elektrosokk miatt vergődik, és ez újra és újra lejátszódott a fejemben, míg kérdések villogtak a szemeim előtt, rendben van? Biztonságban van? Kivel van? Mit csinálnak vele? Hogyan fog visszajutni ide? És mi van, ha nem jut el idáig?

Kétségbeesetten kívánta, hogy átlépje ennek a szobának küszöbét, és elszöknénk erről a pokoli helyről és száguldó gondolataim is lenyugodnának. Vártam, csak vártam, mintha egy örökkévalóság lett volna, de semmi sem változott. A tároló helyiség még mindig üres volt, de a szorongástól akadozó lélegzeteimet hallani lehetett.

De végül, ami valójában úgy tűnt, mintha napok teltek volna el, meghallottam a kilincs csavarodását. Visszatartottam a lélegzetemet, és imádkoztam Istenhez, hogy Harry legyen az. 

 Az ajtó kinyílt. Csak egy röpke pillanatra, ami elég volt az illetőnek, remélhetőleg neki, hogy belépjen. 

Majdnem kiejtettem nevét a számon, és megkönnyebbülésemben felsóhajtottam volna. Itt volt. Biztonságban.

De még időben visszafogtam magamat, mielőtt ez még megtörtént volna. Mert ez az ember, akinek a körvonalát csak egy másodperc töredékéig láttam a villogó vörös fénytől, nem Harry volt. Gyomrom összeszorult. Amit ki tudtam venni, hogy ez a személy magasabb és nagyobb volt, termetesebb. És semmi jele nem volt kócos göndör fürtöknek a fején. 

Lélegzetem elakadt, és a falhoz lapultam, a fegyveremet szorongatva, amit a mellkasomhoz szorítottam. Az ismeretlen férfi belépett a kis helyiségbe és becsukta az ajtót maga mögött. Oh, ne. Oh, a francba.

A szívem olyan vadult vert, hogy biztos voltam benne; lehet hallani a csendes szobában. Egy másik beteg volt az, jól tudtam. Valaki, aki ide rohant, hogy elbújjon az őrök elől, mint én. Fogalmam sem volt róla, hogy melyik részlegről jött, és hogy mennyire veszélyes. 

Ismételten sötétség borított mindent, ahogy becsukta maga után az ajtót. De ezúttal, most nem egyedül voltam. 

Még nem vett észre. Csak szitokszavak voltak agyamban, olyanok, melyeket csak Harry használna, pánikban, aggodalomban és félelemben.  Csak csöndben kellett maradnom és reménykednem, hogy elmenjen innen. Hallottam, hogy nehezen veszi a levegőt, feltehetőleg futott. Hálás voltam ezért, mivel így nm hallhatott engem. És ha még meg is hall, vagy megérzi más jelenlétét, vagy körbenéz és észreveszi, hogy egy lány is van itt, talán nem bánt engem. Talán csak meg akar szökni, és elbújt pár percre, hogy utána távozhasson. 

De hamarosan elcsendesedett, ez az ismeretlen férfi, aki nem messze állt tőlem. Levegővételei lelassultak. Szívem erősen ütődött a mellkasomhoz és próbáltam nem pánikolni, és vissza akartam tartani nehéz légzésemet. Reménykedtem Istenben, hogy segít észrevétlennek maradni. 

De azonnal észrevettem, hogy mozogni kezdett. Nem fizikailag, de volt valami a levegőben. Feszültséggel és vibrálással töltődött meg a levegő. Már levegőt se vettem.

Valami apó volt, valami, amit nem hallottam. Mintha valaki elfordította volna a fejét, vagy felemelné a kezét. A testem remegni kezdett, ahogy egyre idegesebb lettem, és lehunytam szemeimet, míg visszafojtottam a lélegzetvételemet. 

Ebben a síri csendben hallani lehetett, ahogy a testen a ruha megmozdul. Biztosan elfordította a fejét. És az a valami a levegőben, az volt, hogy arcát felém fordította. Tudta, hogy itt vagyok.

Rekedtes, mély hangon szólalt meg, ahogy suttogott, mitől kirázott a hideg. „Hallom a légzésedet.”

Harry szemszöge

Néha-néha pislogtam egyet. De mindig csak homályosan láttam. Harcoltam, hogy felkelhessek, valami próbált felhős tudatomba beférkőzni. Majd ez újra eltűnt, és újra eszméletemet elvesztettem.  Két világ között sodródtam, az egyikben a furcsa valóság volt, ami egy kicsi irodahelyiség féle szoba volt, a másik pedig Rose, a nevetése, és egy tengerpart. Mikor álmodtam, Rose egy fehér fürdőruhát viselt, ami a mostani bikininek felel meg. Göndör haja a hátára omlott, míg a homokos parton futott, sikítozott és nevetett, mikor elkaptam. Szabadságot éreztem, csak mi ketten, a vizet rugdosva, míg mentünk. Majd visszatértem a pirosra festett szobába és hátra kötött kezekkel egy kényelmetlen székben ültem. 

Majd ismét minden eltűnt a szemeim elől, és már egy fagylaltot nyaltam, Rose kezét fogva, míg a naplementében sétáltunk, a már szürkésedő ég alatt.

Visszacsöppentem a valóságba. Elvesztettem és visszanyertem az eszméletemet, az agyam próbált a legyűrni készülő gyógyszer ellen küzdeni. Sokkal inkább élném az álmomat, de emlékeztetnem kellett magamat, hogy Rose az öntudatlan agyamba is beférkőzte magát. Nem volt itt, valahol odakint számolhatja vissza a perceket, amíg vissza nem találok hozzá. Szóval küzdöttem az álmom ellene, és lassan a nyugtatók is múlni kezdtek. Voltak dolgok, amik teljesen nem voltak tiszták és a fejem nehéz volt, de felébredtem.

A falakat most már rendesen láttam. A gesztenye piros árnyalatában pompáztak. Felemeltem a fejemet és hunyorogva próbáltam a ködösséget elhessegetni, majd sikeresen megláttam egy régi asztalt magam előtt, melyen egy ostor volt elhelyezve. További asztalok és székek voltak elszórva a falak mellett. Egy asztal volt mellette, melyen egy világító zseblámpa állt. Olyan érzést árasztott, mintha egy vallató teremben lennék. A széken, melyen ültem, az egyetlen középen álló szék volt. Próbáltam felállni, de sikertelen próbálkozás volt.  A kezeimet visszatartotta, hogy a székhez lettek kötözve. Nem úgy tűnt, mintha a vágó bilincsekkel lennék lekötve. Ez a valami durva volt, viszketést kiváltó, de rugalmas. Kötél.

Hol a fészkes fenében vagyok?

Egyedül voltam a szobában. Nem tudtam, hogy ki hozott ide és miért, vagy mit fognak velem csinálni. De tudtam, hogy nem fog érdekelni, de valahogyan kiszabadulok a kötelek fogásából és megkeresem Rose-t. Valószínűleg kibaszottul félhetett egyedül a sötét szobában. Ha akármi is történik vele, az az én hibám lenne, hiszen nem voltam ott neki. 

De már el is tűnt a gondolataim közül, amikor meghallottam a kilincs kattanását. Nem tudtam elrejteni az izgulásomat, amikor Ms. Hellman belépett a szobába, azzal az önelégült, és öntelt mosollyal az arcán. 

„Szökni próbáltatok, igaz Harry?” Kérdezte, mag becsukta maga mögött az ajtót. „Azt hittétek Rose-zal, hogy csak úgy kijuthattok?” 

Nem reagáltam. Nem tudtam, hogy mire is megy ki a játék, így nem is szálltam be.

„Nos, sokkal többre lesz szükséged annál, hogy magadra veszel néhány régi őr ruhát és áramszünetet csinálni, a szökés érdekében.”

Még mindig üres tekintettel ültem, elnyomva egy vidám mosolyt. De édes, nem tudja, hogy az a halott fia ruhája volt. Az önelégült, ráncos képébe akartam ezt vágni. De a nyelvemre haraptam, hogy megakadályozzam magam. És tudtam, hogy ez az információ talán többet árt, mint segít. 

„Úgy tűnik, hogy valaki hiányzik innen. Nem tudom elhinni, hogy hátrahagytad. Szóval áruld el Harry. Hol van Rose?”

„Baszódj meg.”

Felkuncogott a reakciómon, és a fejét rázta. Majd közelebb jött hozzám, mint régebben. Karjait a székem karfáján támasztotta, nem volt már messze tőlem, ahogy előre dőlt. Majd kezével megütötte arcomat. Erősen. 

Tettétől leblokkoltam, lenyűgözött. Most komolyan megütött?

Mint anya a fiát.

„Mondd, el hol van.” Követelte, mintha semmi sem történt volna, mintha arcom nem pirosodott és égett. És ezzel felidegesített, és még hozzájött az arrogáns kinézete. Szóval arcon köptem. 

Rögtön hátrahúzódott, és kezével letörölte magáról, míg arcán undorodás jelei látszódtak. Egy pillanatra elszakította rólam a tekintetét, és próbáltam neki feszülni a kötélnek, és erőlködve lazítani akartam a szoros csomón. Összeszorítottam fogaimat és kézizmaim megfeszültek, míg szabadulni próbáltam és kezeimet olyan erősen próbáltam elhúzni egymástól, ahogy csak tudtam. Semmi.

Mindketten utálattal teli tekintettel néztünk egymásra, az előbbi tetteink miatt. „Meg fogom tudni, Harry.” Bámult, és úgy köpte a szavakat, mintha méreg lenne. „És akkor azonnal megtaláljuk. Minden őrömmel átkutattatom az összes négyzet-centiméterét ennek a helynek, csak a betegek keresése érdekében. És ha segítesz nekem megtalálni, akkor minden sokkal egyszerűbb lesz. Büntetés nélkül kerülhettek vissza a celláitokba.”  Megállt egy pillanatra, időt hagyva nekem az ötlete megfontolására. 

„De ha nem… nagyon szigorú, kemény következményei lesznek. Legfőképp neki.”

„Kibaszottul nem fogok neked semmit sem elárulni. Ha akarnám, se tudnám megmondani.”

„Hülyeség.” Mondta. „Akkor nézzük csak, ha nem mondod el, akkor a Ward C-re fogom vitetni. Soha többé nem láthatod.” A szavai mögött ott bujkált egy beteges, szadista mosoly. 

Normális esetben dühös lennék. Megpróbálnám elszakítani a kötelet, állkapcsomat megfeszíteném és fenyegetéseket, és ocsmány szavakat kiabálnék. De túl zavarodott voltam, túl fáradt a gyógyszerektől, melyek még mindig bennem voltak. Plusz, az ordibálásom nem változtatna a helyzeten. Csak a provokációjának sikerességével járó megelégedettséget adnék neki. 

Szóval e helyett egy másik taktikát választottam. Körülnéztem a helyiségen, megpillantottam a köteleket, majd Ms. Hellman-on állt meg a tekintetem. Észrevettem, hogy az ajtók mögött csönd volt. Valahol távol voltunk a kórtermektől. „Senki nem tudja, hogy itt vagyunk, igaz?” 

„Tessék?” Kérdezte zavartan és idegesen. 

„Az őrök, dolgozók. Elküldted őket, hogy keressék a betegeket, és tudtad, hogy mind a cellájukban van, de így te meg tudsz engem kínozni és kikérdezni, anélkül, hogy bárki tudna róla.”

„Ennek semmi értelme nincs.” Válaszolta, mentegetőzve a teóriám alól. De önelégült vigyora eltűnt. „Ez az én intézményem, azt teszek, amit csak akarok ezzel és a betegekkel is.”

„Nem teheted. Úgy bánsz velünk, mintha a szolgáid lennénk ebben az általad életre keltett csavart játékban, és neked ilyeneket szabad tenned. De tudod, hogyha akármelyik dolgozó is megtudná, hogy milyen beteg szarságok folynak a Wickendale-n, elveszítenéd a munkádat. Szóval idehoztál engem, ahol senki sincsen, így nem tudódik ki a titkod. Kínozni fogsz engem a semmi közepén, így te maradhatsz a főnök, anélkül, hogy bármilyen panasz érkezne a fura kezeléseidről. Szóval talán ez működni fog, talán sikerülni fog, amit elterveztél és senki sem fog tudni róla. De nem fogsz semmit tenni Rose-al, mindketten tudjuk. Biztos, hogy megbüntethetsz mindenkit. De ne add be nekem azt a hülyeséget, hogy Rose-t egy másik részlegre viszed, hiszen egy pár hét vagy hónap múlva az emberek észrevennék, hogy nincs már itt.”

Ms. Hellman felkacagott. „Harry, szerintem elfelejted, hogy vannak más opciók is.”

„Mint például?” Követeltem válaszát. „Mint a homloklebeny műtét? Vagy agy műtétek? Ms. Hellman, szerintem nem gondolt arra, hogy Jane eltűnt a múlt héten. Ha közölünk, ölsz meg valakit, szerinted hogyan fog a sajtó reagálni arra, hogy teljesen egészséges betegek eltűnnek a föld színéről a Wickendale-ban?”

 Ms. Hellman nyelt egyet, tekintetét nem elszakítva enyémtől. Tudta, hogy igazam volt. Nem csinálhatott semmit velünk már, hiszen a dolgozók tudták a nevünket és ismerték az arcunkat. Talán képes lesz elrángatni ide Rose-t minden hónapban egyszer, de ennek az ideje még nem érkezett el. Nem akkor, mikor Jane eltűnt, és mindenki nyugtalan volt. És ezek mögött, a legrosszabb, amit tenni tud, már meg történt. Magányos fogság után korbácsolást és elektrosokkot kapni. Szóval semmit sem veszíthetek. 

És ha valamit is tehetne, hogy közülünk valakit bántson, azt mindenki észrevenné, és Ms. Hellman tudta. De „Majd meglátjuk.” válaszolt, ezzel megtartva maradék nyugalmát. „Ne becsülj alá, Harry.”

Ezúttal nekem kellett felnevetnem.

„Ha megbocsájtasz, most mennem kell megnézni az őröket, hogy a munkájukat végzik.” Mondta.

Ez több volt annál, hogy ellenőrzi az őröket, inkább keresni megy Rose-t, akit ide fog hozni, és megkötözni úgy, mint engem.

De mielőtt távozott volna a szobából, megragadott egy ruhadarabot, majd visszasétált hozzám. „Mi a fészkes fenét csinálsz?” Kérdeztem. Nem beszélt. Mielőtt még tiltakozni tudtam volna, szám köré tekerte a rongyot és megkötötte a tarkómon, így nem tudtam beszélni és segítséget kérni sem. Kibaszott pszichopata.

„Visszajövök.” Fenyegetett, mielőtt kilépett a teremből. Ms. Hellman egy teljesen új szintjét képviseli a gonoszságnak. Mi a fenét képzel ő magáról? Egy senki, nem egy nagy ember, aki kikötözheti és elnémíthatja a betegeket. Ez már nem csak az irántam érzett utálatáról szólt, hanem ez egy undorító visszavágás akart lenni, amiatt, hogy bántottam a fiát. Egy rosszindulatú nő volt, rosszindulatú tervekkel. Fogalmam sincs, hogy mik lehetnek azok a tervek, habár, nem is vágyom erre a tudásra.

Kétségbeesetten néztem körül a teremben annak a reményében, hogy találok valamit, ami kisegít ebből a rohadt székből. Húztam és feszítettem a kötelet, szét akartam szakítani az erőmmel, amit most előszedtem. Ki akartam szabadulni, mér éreztem a mellkasomban növekvő fájdalmat, és egyre jobban kezdtem berekedni. Az egész testem feszült volt, ahogy a levegőmet visszatartottam, fogaimat összeszorítottam, és hajlandó voltam szétszakítani a kezeimet fogva tartó kötelet. A szövet belevágott már a bőrömbe, mindaddig, míg meg nem éreztem, hogy a bal csuklómról lefolyik a vérem.

Meg sem mozdultam pedig. Próbáltam elvágni a szék oldalánál, fel-le mozgatva próbáltam meglazítani. Még mindig semmi. Bassza meg.

Kellett lenni egy megoldást, hiszen mindig van. Muszáj kitalálnom valamit.

Az öngyújtóm.

Igen, az öngyújtóm. A zsebembe süllyesztettem, mielőtt még elhagytuk volna Kelsey irodáját. Éreztem, ahogy súlya kissé lehúzta a zsebemet, majd megkönnyebbülésemben felsóhajtottam, hogy itt van még. Végre egy kis szerencse.

Kissé eltoltam a testemet, így ujjaimmal elő tudtam halászni.

A kezeim kivoltak tekeredve egy nagyon fájdalmas szögbe, míg csípő is, ahogy kényszerítettem összeérinteni őket. A kötél belevágott a húsomba és rohadtul fájt, de szemeim előtt csak Rose képe lebegett és ezt használtam a célom elérése érdekében. 

A kezeim már majdnem a zsebemnél voltak, és összeszorítottam a fogaimat a fájdalomtól és erőfeszítéstől. Már csak egy kicsi kell.

Már teljesen biztos voltam benne, hogy nem tudok már tovább forgolódni, de valahogy mégis sikerült, és a fájdalom, amit éreztem egyből elpárolgott, amint a kezeim között éreztem a szabadulásom kulcsát. Végre, megéreztem a hideg fémet az ujjbegyeimmel. Megemeltem a csípőmet és az öngyújtó a kezembe csúszott.

Nagyot sóhajtottam, amint visszaültem, majd összerezzentem a kezemen gyorsan lefolyó vértől, ami olyan volt, mintha ezer tűt szúrtak volna belém. Nem vesztegettem az időt, és már kezemet hajlítottam is a gyújtó felé, hogy a feltörő lángok elkezdjék égetni a kötelet. És reménykedtem Istenben, hogy el fog égni, mielőtt még Rose-nak valami bántódása esne.

 Rose szemszöge

Mindenem lezsibbadt. A félelem bénító volt és a testem megtelt rettegéssel, ami olyan volt, mintha nehéz cementes zsákokat raktak volna a vállamra. A szívem a fülemben dobogott, ahogy összepréseltem magamat a sarokban. Az agyamban újra és újra lejátszódtak a suttogó szavak. „Hallom a légzésedet.”

Lassú léptekkel haladt, alig csinált zajt, így nem zavarta meg a csöndességet. Levegőm torkomba szorult. Sokszor féltem már, de így még soha, hogy a veszedelem ilyen közel volt hozzám, sosem fogtam be a számat és képtelen voltam mozogni. És legrosszabb az egészben, hogy semmit sem tudtam tenni. Ha elrohanok, Harry nem találna meg. Ha segítséget hívok, az őrök meghallanak. Ha harcolnék, biztosan nem lenne semmilyen esélyem.

Harry talán képes lenne rá, de nekem nincs akkora erőm. Csak álltam egyhelyben, míg arcomon könnyek folytak le, gyáva voltam. Igen, tartottam a fegyvert a kezemben, de kétlem, hogy rávenne a lélek a használatára.

 

„Ki az?” Kérdezte a férfi. Hangja mogorva és fenyegető volt. Ismerős.

Durva kezek érintették meg a vállamat, én pedig összerezzentem.

„Válaszolj.”

Durva követelése, arra ösztönzött, hogy fogadjak szót neki.

„Rose.” Suttogtam gyengén. Semmi értelme nem volt a csöndnek, nem számított, hogy ki vagyok, hiszen a férfinek már volt valami az eszében. Tudtam, hiszen hallani lehetett hangjának magabiztosságán. Akármit tervezett, a nevem nem változtat semmin.

Mélyen felkacagott, dörgő nevetés, melyet már hallottam ezelőtt. Valakit ismertem, akinek ilyen nevetése volt. És ekkor, személyazonossága felderengett előttem. „Hello Rosie.”

Norman. Hát persze, neki kell lennie.

„Egyedül vagy itt?” Gúnyolt. „Hol van Harry, Rosie? Hol van a csillogó páncélba öltözött lovagod?"

Nyeltem egyet. Közelebb lépett és éreztem rohadó leheletét. „Mondtam, hogy egyedül hagy, és távol leszel tőle.”

Éreztem már, de nem a bőrömön, hanem a magából kibocsájtott test hőjéből. „Végül megkaptalak, ott ahol akartalak.” Mondta, vágya már hónapok óta körülöttem forgott. Az ő akaratától megalázkodtam.

„Végre megkapom, amit akarok, anélkül, hogy akárki félbeszakítson.” Hideg ujjaival nyakamhoz ért, ami engem ugrásra késztetett. Eltoltam kezét, de ezzel csak azt értem el, hogy még közelebb férkőzzön hozzám. Kezei lejjebb csúsztak és ujjaival végigsimított kulcscsontomon. 

„Norman, engedj el.” Követeltem, de hangom annyira sem volt magabiztos, amennyire számítottam. Csak nevetett, és viccesnek találta félelmemet.

És ekkor rájöttem, hogy belefáradtam ebbe, hogy az emberek játéknak nézzenek. Ms. Hellman, James, és most Norman mind azt hitték, hogy akármit tehetnek a kicsi és gyenge Rose-al, és úgy irányíthatnak, mint egy állatot. Megköszörültem a torkomat, a szökésem céljának érdekében és a hangom újult erőre kapott a fejemben összeállt tervemtől. „Norman, eressz el, vagy lelőlek.”

„Micsoda?” Kérdezte, és szórakozottsága még mindig hangjában volt. Kezeivel még mindig a mellkasomon vándorolt, majd megfogta az egyenruhám szegélyét. Egyik kezemmel eltaszítottam magamtól, míg másikkal szorítottam a nehéz puskát.

 

„Nem szórakozom Norman. Most is meghúzhatom a ravaszt.” 

„Woah-hoo.” Nevetett fel gúnyosan.”Nem hinném, hogy megtennéd, vagy mégis bébi? Még csak most kezdtünk el szórakozni.”

Kezeivel még mindig testemen tapogatózott és a könnyeim arcomon folytak. „Norman Istenemre esküszöm!” Ordítottam, és próbáltam erőteljesen mozogni erős szorítása alatt. Meglöktem és eltoltam a mellkasánál, de meg sem mozdult. Nem akarom meghúzni a ravaszt, de ahogy a hatalmas keze a mellemhez vándorolt és másik keze a hasamnál járt már, rájöttem, hogy nem halogathatom a dolgot. „Norman, kibaszottul meg merem tenni!” Figyelmeztettem, szemeimet pedig összeszorítottam. 

Ujjamat ráhelyeztem a ravaszra. Visszakiabálva csak annyit válaszolt. „Fogd be!”

Nem akartam megölni, de komolyan semmi olyan szándékom nem volt, de nem hagyta abba a taperolást és érintést, mellesleg durván a falhoz szorított és még akkor sem mozdult, amikor ellöktem. Tartoztam ennyivel Harry-nek, megtalálom és kijutunk innen. És egy jelentéktelen akadály, mint Norman nem állhatott a cél útjába.

Nem egy gyilkos voltam, aki képes lenne megölni akárkit is. De valahogyan ki kellett innen jutnom. Összerezzentem és becsuktam a szemeimet, és lejjebb céloztam, így nem tudtam megölni, majd meghúztam a ravaszt.

Egy kissé visszalökődtem a falnak, és a lövés hangja a fülemben zúgott, míg valaki hangosan ordibált. Az előttem álló férfi hátratántorodott, ordítva, hogy mi történt. „Bassza meg, a térdem!”

De nem voltam ebben biztos, hiszen a csengett a fülem. Az adrenalin száguldott bennem, féltem, és meg voltam lepődve, hogy képes voltam megsebezni valakit, majd megragadtam a táskákat és kirontottam az ajtón. A hideg levegő iszonyatosan jól esett felmelegedett testemnek. Az őrök bármelyik percben feltűnhetnek, hiszen már biztosan meghallották a fegyver eldördülését, szóval nem volt időm megállni és élvezni a hűvösséget. És még időm sem volt habozni vagy elgondolkodni a tettemen.

Ehelyett, a két táskával és a csengő fülemmel, elrohantam a férfitől, akibe eleresztettem egy golyót.

Harry szemszöge

Volt szerencsém Ms. Hellman nélkül eltöltenem 10 percet. Ebben a 10 percben, elégettem a köteleket és megszabadultam tőlük, mindaddig, amíg két kezemet már elég távol tudtam egymástól tartani. Éreztem, ahogy kezeimről eltűnik a szorítás, majd leestek a földre, én pedig megkönnyebbültem. Egy vigyorral az ajkaimon, amit nem tudtam eltűntetni, győztesen felálltam a székemről. Csak kevés vért vesztettem és rengeteg türelmet, de végre megszabadultam a kötelektől.

Már éppen ki akartam a számból szedni az anyagot, amikor megállítottam magamat. Először ellenőriznem kell az ajtót. Gyorsan odapattantam és lenyomva a kilincset, bekövetkezett az, amitől rettegtem. Zárva volt.

És ekkor, valahonnan távolról, meghallottam egy fegyver dördülését. Egy viharos, visszhangok nélküli csend telepedett a folyosókra. Szemeim elkerekedtek és ajkaim elkerekedtek aggodalmam és rettegésem miatt. Ez nem lehetett…

Mielőtt még végig gondoltam volna ezt az ijesztő gondolatot, meghallottam a kilincs lenyomódását, csak most a másik oldalról. Visszajött. Visszarohantam a helyemre, kezeimet a hátam mögé helyeztem, és úgy tettem, mintha soha nem tudnám elhagyni a széket.

Belépett és becsukta maga után az ajtót, kulcsait pedig az asztalra helyezte. Vigyorgott, hiszen azt hitte, hogy sikerült neki fogva tartania engem, és ezért megkönnyebbült. „És akkor Harry.” Kezdte. „Hol is tartottunk?”

Felém fordult és azokkal a rideg, lélektelen szemekkel nézett rám, amit remélhetőleg most láttam utoljára. Nem tudtam válaszolni, és ezzel tisztában is volt, de megkérdezte, hiszen szerette, amikor totálisan idiótát csinál belőlem a saját kedve szerint.

„Ah, igen. Arról regéltél, hogy nem tudlak semmilyen büntetéssel bántani téged és a kis barátnődet. De nem tudom, hogy miért vagy ebben ennyire biztos. Egyébként, már megtaláltuk, és már meg is büntettük.”

A lövés.

A szívem a mellkasomnak ugrott. „Hazudsz.” Mondtam a szöveten keresztül.

„Nem.” Rázta meg Ms. Hellman a fejét, és megelégedetten elvigyorodott. Rohadt ribanc. „Pár szobával arrébb találtuk meg.”

„Nem.” Ismételtem. Közelebb jött hozzám, leereszkedően ravasz módon, úgy, ahogy az oroszlán becserkészi a prédáját.

„De igen Harry. Mert nem mondtad el nekem azt amit tudni akarok, ezért azt teszik vele, amit ígértem neked.”

Volt valami a beszéde mögött, amit nem ismertem, valami a szokásos magabiztossága mögött. Hazudott, biztosan azt tette.

Meg kellett találnom Rose-t, és ezt kibaszottul most kellett megtennem, hiszen tudni akartam, hogy minden rendben van vele. Nem fogok nélküle elmenni. Ha Ms. Hellman állítása igaz, akkor cselekednem kellett. Most azonnal.

Szóval felpattantam a székről. Egy gyors mozdulattal, melytől a szék is hátra borult. A meglepett, félelemmel teli pillantása Ms. Hellman-nak megfizethetetlen volt, de nem állhattam meg és élvezhettem.

Rohannom kellene, de követne, megpróbálna megállítani, vagy szólna az őröknek, hogy vadásszanak le, szóval csinálnom kellett valamit. Gyorsan, gyerünk már.

Visszahúztam kezemet és ökölbe szorítottam, majd mint néhány órával ezelőtt a fiának, most neki is az állának ütöttem kezemet. Nem voltam büszke erre, megütni egy öreg nénit, de ő nem egy édes nagymama volt. Helyette, egy ördögi teremtése volt a pokolnak. És Rose megtalálása lebegett most csak a szemeim előtt, nem volt időm kedvesen viselkedni.

Az ajtóhoz rohantam és feltéptem azt, majd már a Wickendale sötét folyosóján találtam magamat, és nem néztem vissza. Nem tudom, hogy Lori miként tarja vissza az őröket, hogy felkapcsolják az áramot, de kibaszottul jó munkát végez, hiszen csak a villogó vörös fény, ami elárasztja az épületet.

A lövés valahonnan innen jött, balra tőlem. Mindkét irányba néztem, majd sprintelve végig rohantam, amennyire csak tudtam. Még azelőtt, hogy meghallhattam volna Ms. Hellman reakcióját. Elhaladtam egy nem törődő őr mellett, rengeteg ajtó mellett, és csak futottam a rémisztő sötétben a halk folyosókon. Nagyon gyorsan futottam a folyosókon és forgolódtam a sarkoknál. Mintha a rémálmomban lettem volna. A levegő keresztülszántott hajamon, gyorsaságom csak egyre növekedett, mintha a fénnyel rohantam volna. De ezúttal nem egy adrenalintól kicsattanó izgalmakkal voltam feltüzelve. Émelyítő előérzetem volt, aggódtam és féltem, és emiatt lettem egyre gyorsabb.

Az egész szökés a határaimat feszegeti, de ez már túlszárnyalt mindent. A fájdalomküszöbömet a kötelek próbálták ki, és a gyorsaságom határait most próbáltam ki, míg végig száguldottam a folyosókon. De ami ennél jobb, a félelmem most volt kihíváson. Sosem éreztem még ilyen szívdobbantó, szívszorító, beteges félelmet. És ez még nem érte el a felső határt.

A környék már nagyon ismerős volt, de ez csak az egyik jele volt a pánikom sürgősségének. Itt, ezen a helyen látott meg minket az őr.

Gyorsabban.

Itt ütött ki a gyógyszer, mely mostanra már nem hatott rám. Hallottam az őrök nem túl cél felé futó mozgását, de én még vánszorogva is gyorsabb lennék náluk.

És megérkeztem. A szoba, az ellátmányos szertár, ahova Rose bújt. Itt volt előttem, mint legutóbb is. Kivéve, hogy az ajtó most nyitva volt, és semmi jele nem volt annak, hogy még bent tartózkodik. Helyette Norman volt bent, aki vérző térdét szorongatta. A számításaim közül, az volt az amire egyáltalán nem számítottam. 

„Norman.” Parancsoltam, hangom mély volt. „Hol a francban van Rose? Mi történt?”

„Az a ribanc meglőtte a térdemet, az történt!” Ordította fájdalmában és dühében. Rose meglőtte Norman-t?

Ez az én csajom.

Ezért meg fogom dicsérni, de előbb meg kell találnom. „Merre ment?”Kérdeztem.

„Honnan a pokolból kellene tudnom?”

„Melyik irányba ment Norman?!” Kiabáltam, A türelmem és az időm is vészesen fogyott.

„A francba.” Rezzent össze fájdalmától, míg a vérző térdét szorította. „Abba az irányba.” Hangja feszült és nehezen érthető volt, de a kezét tisztán láttam. Balra mutatott. Ami nekem jobb. Végignéztem a folyosón, ami sötét és csendes volt. És ekkor rájöttem, hogy Norman nem árulna el információkat ilyen egyszerűen, miután meglőtték. Nem adná ki, hiszen utál engem és Rose-t. És nem estem a csapdájába.

Szóval ismét nekiindultam, csak az általa mutatott iránynak az ellenkezőjébe. És ha a mennynek van Istene, akkor imádkozom hozzá, hogy a jó irányba menjek.

Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Ehhez is várjuk őket. Puszi:)

44. fejezet

Harry szemszöge

A Wickendale tele volt őrökkel és a dolgozó személyzettel. Mint a bogarak az épület falainak a repedésében, amik végigcsúsztak a keskeny termeken és a hatalmas folyosókon. Ha Rose és én csak végig rohanunk a folyosókon, a lebukás veszélye elkerülhetetlen lenne. Biztos volt valami esélye annak, hogy kicselezzük őket, de ez az esély cérnavékony volt. Két beteg lázasan rohan az életükért észrevétlenül; az még csoda is lenne. És nem volt időnk várni a csodákra.

De egy beteg és egy őr már alig lehetne megkérdőjelezhető. Szóval ezért kellett megölnöm James-t. Egy nyugtatóval, ha álomba meríthettem, talán még működött is volna, de én nem voltam felszerelve kábítószerrel töltött tűkkel. Szóval a B terv; megölni őt és megnövelni az esélyeinket a szabaduláshoz. És végül, az oka, az nem más, mint, hogy én akartam őt halottnak látni.

Amikor James megpördült, nem tudott jól reagálni, mielőtt megütöttem volna, öklöm csontja fájt, de igazából ez élénkítő hatású volt. Azért, mert közelebb voltunk a célhoz. És minden egyes pillanattal, amíg ő hátrafele botladozott, közelebb voltunk a szökésig. 

Ezeket mondogattam magamnak. És mi van, ha egy kis izgalmat és boldogságot leltem abban, hogy az előttem álló embernek kioltom az életét? Örömteli volt, hiszen végre bosszút állhattam azon az emberen, aki egymagában majdnem elpusztította a számomra szeretett két embert. Elbaszta az életemet, és ennek most véget vetek. 

De ezen kívül, a magamnak ismételt kifogásokon túl, tudtam, hogy ez nem minden. Eltekintve a szabadulás és a bosszú vágyától, volt még valami más. 

James-re pillantottam, aki éppen állát dörzsölgette. Tekintete zavarodott volt, és szemei kikerekedtek, amint meglátott engem ott állni.

„Mi-..” Kezdte, de öklöm arca másik oldalán csattant. És kezemnek ez úgy fájt, mint a fene, de a riasztó fájdalom jól esett, tudva, hogy James-nek rosszabb. Feje hátra billent, és szájából vért köpött. Testével ismét hátrált, de agyban gyorsabb volt, keze fegyverének a markolatához csúszott. Habár én gyorsabb voltam.

Lábammal gyorsan megrúgtam csuklóját, mielőtt teljesen felemelte volna. Fegyvere csörömpölve hullott a földre. James morgott az ütés miatt, majd kezével nyomkodta a fájós részt. De ő jobban tudta, így gyorsan maga elé emelve védte magát. Most már készen állt a küzdelemre. Tudta, hogy mit csinálok és megpróbált megállítani benne. Habár nekem volt valamim, ami neki nem. Friss adrenalin száguldott végig ereimben és a szökés sürgőssége lebegett csak a szemem előtt. Dühös voltam, és volt egy célom. És számára csak önmaga védelmezése volt a fontos. És ez nem elég ahhoz, hogy megmenekülhessen. 

„Elég, Harry.” Követelte felemelve hangját. „Nem akarod ezt tenni. Engedd meg, hogy visszavigyelek a celládba.”

Nem tudtam megállítani a mellkasomból feltörni készülő nevetést, majd egy vigyorra húztam ajkaimat. Visszavinni a cellámhoz? Komolyan gondolta?

És ezután öklöm újra lecsapott.

Ezúttal nem kérdőjeleztem meg James-t és nem tudtam várni meglepettségére. Ezúttal cselekedett és elkapott. Az ökleinek keménysége lecsapott rám, megütve arcom oldalát elég erősen ahhoz, hogy hátra tántorodjak. Csípett az orcám. Kibaszottul megütött? Az állkapcsomban lévő fájdalom megerősítette tettét, ezzel kiprovokálva dühömet. Valahol nagyon mélyen kezdődött, mint a melegséggel fűtött ostorok. Egy lángoló tűz, ami akármikor kitörhetett. Mind azok után, amit velem művelt, amin túl kellett esnem miatta, Emily-nek és Rose-nak keresztülmennie, azt hiszi, hogy kibaszottul kezet emelhet rám. Öklömet összeszorítottam és állkapcsom megfeszült és izmaim megfeszültek. Megfordítottam fejemet és letöröltem a véremet, gyorsan, így már vissza is fordulhattam James-hez. Baszódj meg, James. 

Közelebb léptem hozzá, kezemet felemeltem, meglendítettem felé, teljes erőmből, amit a düh termelt. Bütykeim biztosan eltörtek, amik kielégítetten ropogtak, míg éreztem, hogy csontja öklöm alatt eltörnek.

És ez volt az utolsó emlékem a valóságból. Ennek a férfinek a képe, aki annyi utálatot, dühöt és fájdalmat okozott nekem. De azonnal egy másik ember lett belőle, aki ugyanazokat a rosszindulatú cselekedeteket végrehajtotta. Nem egy mélykék uniformisú őr volt már. Helyette a haja olyan színű lett, mint az enyém. Magasabb lett és nagyobb testű. Állkapcsát sötét borosta borította és ráncok húzódtak arcán. Mint ha pillanatok alatt 20 évet öregedett volna.

Már nem James Hellman volt, hanem az apám. Már nem egy őrt néztem a Wickandale sivár folyosóján, hanem a régi otthonomban voltam, ahol ittas apám a kanapén alszik. Vágások voltak kézfején, törött üvegek a padlón, kezemben egy gyufával. Megszámlálhatatlan alkalommal megütötte a szeretett édesanyámat, és legtöbbször azért, mert ő csak engem akart védeni.  De voltak idők, amikor elbukott, idők, amikor én tele voltam zúzódásokkal és sérülésekkel. Ez a szörnyeteg nem csak a feleségét, de az egyetlen fiát is bántalmazta, néha kórházi ápolásra is szükség volt. És akkor az első alkalommal, most pedig a másodikkal, úgy döntöttem, hogy végeztem ezekkel.

Most a jelenben és a múltban is voltam. Meggyújtom a gyufát, és James fejét a falhoz szorítom. Az égő darabot beteges apám foltos pólójára hajítom, amíg az őr testét a földre toltam.

De még voltam valahol, ami nem a múltam, sem a jelenem, hanem valami örök bennem. Izgatott voltam. Túl boldog voltam, hiszen láthattam életük végét. Minden hibájukat, rosszindulatú tetteiket, minden émelyítő bűnüket, egyre csak növekvő füstös tűz és csörgedező vér. Ez volt, amit tettem.

Mindkét helyszínen csak álltam, és figyeltem, hogy mit tettem. Apám ordított és vérzett, amíg bőre égett, a kár már javíthatatlan volt. És James eszméletlenül feküdt a földön. Állkapcsa ellazult, orra görbe volt. Feje nem megszokott szögben volt, sötétvörös vér szivárgott belőle; a látvány borzalmas volt.

Néhány részem, ami nem volt rendben azt éreztette velem, hogy elégedetten vigyoroghatok. Apa halott volt, akárcsak a szépfiú James, végül visszakapták a fájdalmat, amit másoknak okoztak.

Hamarosan újra visszacsöppentem a valóságba, nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mit tettem, de biztos voltam benne, hogy James meghalt. Kezemmel átkaroltam a férfi vállát, és megragadtam véres és törött részeit, majd sóhajtottam egyet.

Rose szemszöge

 Betegesen aggódtam. Szó szerint. A gyomrom bukfenceket vetett és émelyegtem. Minden enyhe hangtól felugrottam és minden egyes pillanat egyre idegtépőbb lett, mint az utóbbi. Számoltam a perceket és fogom is mindaddig, míg Harry gyötrelmes örökkévalóság után be nem lép. 

Megragadtam az asztal szélét, melyen két darab táska hevert és próbáltam az állandó idegességemet a rossz előérzetem miatt legyűrni. Hogy a gondolataimat rendezzem, csak a táskákat figyeltem.

Köszönöm Kelsey-nek és Lori-nak a segítségét, hiszen elláttak minket. Mindegyik táskában találhatóak voltak ruha szettek, egy kevés pénz, létfontosságú dolgok, mint például fogkefe vagy éppen tampon, vizes palackok, és ételek. Egészen sok dolgot rejtett a kicsi hátitáska, nem panaszkodhatok. 

Amiért panaszkodhatok, az Harry sokáig tartó távolléte. Mikor a pokolban akar már ideérni? Már vagy 20 perce odavan, és nem akarom latolgatni az időt, ahhoz, hogy Harry milyen sokáig kínoz valakit.

Majd az ajtó kinyílt. Nyeltem egyet, féltem attól, hogy ki lehet velem szemben. A szívem a mellkasomban dübörgött, amikor megpillantottam az őrök ismerős egyenruháját, és ez az ember még rendőr sapkát is viselt, amit csak a dolgozók fele visel. A sötétkék színe megtéveszthetetlen volt. Egy őr jött be, hogy meghiúsítsa a tervünket.

De hamarosan szívem újra normálisan vert, kezeimet még mindig az asztalon tartottam, megelőzve, hogy idegességemtől remegjen. Hiszen a göndör fürtök, amik kitüremkedtek a sapkából, a magas és izmos testalkat, és az izgatott vigyor nem tartozhatott akárkihez. És nem mindenki lehet ilyen szexi ezekben az unalmas őröknek szánt egyenruhában.

„Ez csodálatos.” Állapítottam meg gondolkodás nélkül. Harry csendesen becsukta maga mögött az ajtót, amikor megközelített.

„Úgy nézel ki, mint egy őr. A fények nélkül senki nem fogja észrevenni a különbséget.”

„Ez volt a lényeg, szerelmem.” Mondta egy kötekedő mosollyal. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza. Minden olyan tökéletesen ment, és kissé megkönnyebbültem. Megölni James-t és elvenni az egyenruháját, csak még egy plusz segítség lehet.

De meg kellett kérdeznem. „Szóval, uh..” Kezdtem.

„Igen.” Harry gyorsan válaszolt. „Halott.”

Oh. A szoba egy pillanatra elcsendesedett. De csak egy pillanatra, mivel rájöttünk, hogy nincs vesztegetni való időnk. „Menjünk.” Mondta Harry. Mielőtt befejezte az asztalra vezette tekintetét, észrevéve egy karton cigarettát és egy gyújtót kissé arrább a táskáktól, valószínűleg ez egy udvariasság Lori vagy Kelsey részéről. Egy mosollyal az arcán a cigarettát a táskába tolta és a gyújtót a zsebébe csúsztatta. „Vedd a hátadra a táskákat a következőképpen.” Folytatta. „Meg fogom ragadni a csuklóidat, majd hátul összefogom őket, így valószínűleg takarásban lesznek, főleg a sötétben.”

Bólintottam az utasítása után. Hagytam, hogy Harry hátrafogja a csuklómat, míg én megfogtam a kezemben a táskákat. Ha az áram nem jön vissza, amíg a táskák és Harry arca takarva van a fény hiányában, képesek lennénk akármilyen probléma nélkül kisurranni. Két páciens veszélyes volt, de egy kísérő őr és egy páciens szintén az volt, de még is kevesebb volt a lebukási esély.

„Készen állsz?” Kérdezte. Bólintottam, tudván, hogy semmi nem tudna felkészíteni arra, amit tenni fogunk és történni fog. „Rendben, légy nyugodt és kövesd az utasításaimat. Ki fogunk innen jutni, Rose, ígérem.”

Hangja megnyugtató volt és hittem neki. De ez nem változtatott az aggodalom hullámon, ami végig söpört bennem, amint kiléptünk Kelsey irodájából. Ki a Wickendale folyosójára. Harry az álruhájában, én pedig a szokásos egyenruhámban, kitéve minket veszélynek, hiszen akárkivel találkozhattunk útközben.

A térkép hosszas elemzése után, mindketten tudtuk a csavarjait és a fordulási pontjait a folyosóknak, amiken keresztül eljuthatunk a Ward C-ig. Minden lépés egy örökkévalóság volt, mintha homokon keresztül sétálnánk.

Lefordultunk a sarkon, és itt, a folyosó végén, egy dolgozó volt. Szükségem volt Harry megnyugtató szavaira, az egyetlen bizonyíték, hogy itt volt, az a testének melege és kérges kezei csuklóm körül. De mint mindig, most is talált megoldást arra, hogy megnyugtasson, míg apró köröket rajzolt hüvelykujjával bőrömre, mintha azt mondogatta volna, hogy minden rendben lesz. Hittem neki.

Lépésről lépésre közeledtünk egy lányhoz, egy gondozóhoz, aki már nem volt távol tőlünk. Éreztem Harry idegességét az enyémmel keveredni. De felesleges volt, a lány egy pillantás nélkül elhaladt mellettünk. Fúú.

Majd ismét, pár folyosóval később. Egy őrt pillantottunk meg, aki szkeptikusan figyelt minket, majd folytatta útját. Senki nem szúrta ki Harry-t ebben a tompa vörös fényben, valószínűleg úgy hitték, hogy visszavisz a cellámhoz és a munkát végzi. Vállaim egyre jobban ellazultak, amikor már több őr mellett is elmentünk. Harry terve működött, mint a bája, és csak azt tudtam magam elé képzelni, ahogy bujkálunk, futunk és bajba kerülünk, ha ezt nem találta volna ki. Néhány ember fel-alá járkált és próbált valami megoldást találni az áramszünetre.

Az egyik ilyen ember Brian. És ettől nagyon aggódni kezdtem. Hiszen ismert engem, ismerte Harry-t, és tudta, hogy mire készülünk. Hunyorgott, míg Harry arcát fürkészte a sötétben. Igen, felismerte.

Harry és én pánikolni kezdtünk, biztos voltam a lebukásban a sóhajból ítélve.  De Brian nem állt meg. Harry-re nézett, és tudta, hogy nem a helyes megoldás elengedni minket. Olyan volt, mintha tudta volna, hogy a legjobb, ha elenged minket. Mindig is tudtam, hogy Brian jó ember.

Meg akartam kérdezni Harry-t, hogy mit gondol erről, de nem kockáztattam. Plusz, volt a közelünkben egy másik őr is. És ő nem Brian volt.

„Hé.” Mondta Harry-nek, mintha valami rosszal vádolná. A francba, picsába, bassza meg. „Mit csinálsz?”

Az őr nem volt ismerős. Valószínűleg fontosabb munkaköre lehetett a többi őrtől eltekintve. 

Feltehetőleg a Wickendale biztonsági részlegének a feje, szerintem. De talán nem ismerte Harry-t. Talán csak meg akart győződni róla, hogy ez az ismeretlen őr a feladatát végzi. Egyébként, mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt és adrenalin száguldott végig ereimben. 

„Visszaviszem a beteget a cellájába, Uram.” Válaszolta egyszerűen Harry. „Elfutott a csoportos terápiáról, amikor a fények kialudtak.”

Alaposan lenyűgözött Harry magabiztossága. Nem még nem könnyebbülhettem meg. A másik férfi kemény pillantást vetett Harry-re, mintha ismerős lenne neki és próbált rájönni, hogy honnan ismeri. De néhány pillanat múlva bólintott. „Rendben. Köszönöm.”

„Semmiség, Uram.” Válaszolta Harry. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőmet, majd elindultunk és vállaim ellazultak. Harry megszorította a kezemet megkönnyebbülten jelezve a kis győzelmünket. De ez még túl korai volt.

Mivel pár pillanat múlva a férfi lábdobogásai megszűntek. Megállt. Harry gyorsabban kezdett lépdelni, engem maga előtt lökdösött. „Várj egy pillanatot!” Kiáltott a férfi utánunk, és éreztem, hogy felismerte Harry-t. „Hé!” Ordította, majd megindult, és gyorsabban lépkedve üldözőbe vett minket.

Futni kezdtünk.

Harry szemszöge

Bassza meg. A picsába. A fenébe.

Minden simán ment eddig a pontig. Minden a terv szerint haladt, minden passzolt hozzá, egészen mostanáig. De ennek a kibaszott pöcsnek, a biztonságiak egyikének mindent el kellett rontania. Nem ment tovább, vagy várta volna meg, hogy leforduljunk a sarkon, amíg úgy nem döntött, hogy üldözni kezd minket.

De mi nem adtuk fel. Rohanni fogunk az életünkért. Nem rombolom le a reményünket, a terveinket, és a kiszabadulás iránti vágyunkat e miatt a pöcs miatt. De ő meglepően gyors volt és az én rossz tüdőm rothadt volt a megmaradt fekete nikotintól. És Rose kicsi lábai, ételhiányától és edzés hiányában, ami emiatt a hely miatt történt, nem kedvezett sebességének, hogy felgyorsuljon. Egyébként, az őr gyors volt.

Gyorsabb, mint gondoltam, valójában, amikor megérintette vállamat, gyomrom összeugrott. Bassza meg.

Erősen megrántott és kezeimmel már nem fogtam Rose csuklóját. Nem tudom, hogy mikor vette elő azt a tűt, amit a kezében tartott, de valószínűleg a kínzó eszközökkel teli pisztolytáskájából szedte. Nem tudtam, hogy nála van egészen eddig a pillanatig, amíg karomat meg nem célozta vele, és túl lassú voltam, ahhoz, hogy megállítsam.

De nem volt túl késő ahhoz, hogy megszerezzem az éles tű hegyét. Egyértelműen én voltam a férfi egy ismeretlen álruhájában, és jelentősen nagyobb fenyegetést jelentettem, mint Rose. Először a földre kényszerített. A férfit még nyugtalanította Rose, hiszen akár merre elkóborolhat a folyosókon. Visszanézett rá- így tekintete elszakadt kezemtől- meg akarta fejteni, hogy hova mehet. Rossz hiba volt.

Ez egy lehetőség volt számomra, gyorsan elhúztam a tűt kezemtől, mely hasító fájdalommal járt, majd amint visszanézett rám, én nyakába szúrtam az eszközt. Kezével a pisztolytáskája felé nyúlt, de a nyugtatók már kezdték kiütni, így meglendítettem öklömet, mely arcon találta, majd a földre nyomtam. És kihunyt, mint a fények.

De a fele a nyugtatónak az én véremben volt már. „Harry!” Szólított Rose, aki visszarohant hozzám. „Rendben vagy?”

„Rose, menj. Ki kell jutnod.”

„Micsoda? És hagyjalak itt téged? Nem hinném, Harry.” Mondta.

„Már nyugtató van bennem, ami akármelyik percben kiüthet. Menned kell, Rose.”

„No, nem foglak itt hagyni!” Mondta, és szemei már megteltek könnyel, a stresszes helyzet miatt. A fájdalom a hangjában, mely az egyedül hagyásom miatt volt. Már akkor tudtam, hogy nem fog itt hagyni, akármi is történjék.

„Rendben.” Sóhajtottam, és szemhéjaim már nagyon nehezek voltak. „Menj be abba a raktárba. Menj és bújj el.”

Ismertem a helyet, és biztos voltam benne, hogy van itt egy ilyen szoba a folyosón. Nekem ez túl messze volt, de Rose el tudott odáig jutni.

„De te…”

„Rose, meg kell bíznod bennem. Menj be és várj meg. Jövök majd és megtalállak. Ígérem, amint felkelek, megkereslek. Csak maradj ott.” Utasítottam komolyan.

Tudom, hogy nehéz volt neki ezt elfogadni. De nincs más választás. Nem rángathat el odáig egyedül, és én sem lennék képes eljutni odáig az eszméletem elvesztése előtt, ő nem maradhatott itt és kockáztathatta minden eddigi munkánkat egy hülye hiba miatt.

„Ígéred?” Kérdezte.

„Esküszöm. Bízz bennem.”

Bólintott, majd egy könnycsepp csordult le arcán. Ebben a pillanatban szemeim lecsukódtak és a földre rogytam. Rose megfogott mielőtt elestem volna, így tompított a zuhanásomon.

Itt ültem a fal mellett. „Szeretlek.” Mondta gyorsan. Pici kezeit az államra simított, majd gyors csókot lehelt ajkaimra, de, mint egy nyers szenvedély, úgy rántott ki majdnem kábulatomból. Én is szeretlek.” Suttogva sikerült válaszolnom, amint ellépett tőlem. És végül, tudtam, hogy hallgatott rám, hiszen már nem éreztem teste melegét. Homályosan láttam, ahogy Rose beszalad a raktárhelyiségbe, két kezében a táskákkal, majd meghallottam, hogy egy újabb őr közelít felém a folyosón.

Ez az utolsó emlékem, mielőtt minden elsötétült. 

Remélem tetszett a rész! Most is várjuk véleményeiteket! A következő rész kétszer ilyen hosszú lesz! Nem tudom, hogy mikor érkezik még a következő, de sietek vele! Puszi: Vivi.