40. fejezet

A hó szakadása alább hagyott, mikor már az ablak kinti részét beborította. Beburkolta a hideg londoni utcákat és a szél felkavarta szörnyű süvítése közben. Hóvihar készülődött a falakon kívül, a gyerekek még építhettek hóembert és csatázhattak is; de ez a hó nem olyan volt. 

Régóta nem figyelem a hónapok változását Kelsey ablakán keresztül. November volt? Vagy talán December. Nem tudtam, és nem is számított. Csak hideg volt.

A Wickandale szerencsére bent tartotta a meleget, szóval megfelelően biztosította a betegeknek, hogy ne fázzanak. És ha ez a melegség elhagyta az épület falait és a levegő beáramlott, a hideg, kemény tél miatt. Panaszkodtak, hogy inkább vigyék feljebb a hőmérsékletet, mint lejjebb. 

De ebben a másodpercben már izzadtam. Éreztem a forróság hullámként való hullámát magamon, és olyan volt, mint a cigi füstje. A szívemnél kezdődött és minden egyes szívverésemmel tovább terjedt az ujjaimig, a lábamba. Tűz tombolt a mellkasomban égetett, mintha az ördög a vasvilláját a mellkasomba döfné, ellopva a levegőmet. A hátam mintha lángolt volna, a parázsló hőség az izmaimat perzselte, ami lassan fájni kezdett. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam lélegezni. Képtelen voltam gondolkodni.

Ismertem ezt az érzést. Ritka és ismeretlen volt, de ismertem. Ugyan az az érzés volt, mint amikor hallottam Emily haláláról. Pánik. Nos, pánik és düh.

Nem voltam a jószívű emberek közé sorolható és tettem dolgokat, amikre nem vagyok büszke. De ha volt egy jó dolog, amit ezen a világon tettem, az nem más volt, minthogy Rose-t szerettem mindennel együtt. Pokolba, Ő az egyetlen dolog az életemben. Nincs családom, nincs vagyonom, nincs pénzem. Csak Ő van nekem. És most a Wickandale el akarta venni tőlem az egyetlen embert az életemből, aki miatt még józanul gondolkozom. Szóval bepánikoztam.

Azonnal felpattantam. De nem emlékeztem rá, hogy mikor tettem volna. Szememmel a szobában kutattam nyomok után, hogy mi is történhetett itt az elmúlt percekben. Pszichológiai könyvek voltak kinyitva szerte szét a szobában. Tollak és ceruzák hevertek a földön papírok mellett körülöttem. A torkom kapart és nehezen lélegeztem. Nem emlékeztem semmire a korábbi percekből, de lassan képek villantak fel előttem, a kezemet visszatartottam, habár hiába, vadul csapkodtam az fa asztalon és kiabáltam, ahogyan a torkomon kifért. Nem tudom, hogy mit mondhattam, de valószínűleg sokféle képen elkáromkodtam magamat. 

Az ajtó azonnal kicsapódott és Brian lépett be rajta. „ Rendben vagy?” 

Nem hozzám beszélt, de rám fókuszált. A karomért nyúlt, és ki akart húzni a szobából kérdések nélkül. 

„Ne!” Szólalt meg Kelsey, mielőtt túl messzire mentünk volna. „ Minden rendben van. Az én hibám volt. Ő rendben van. Én is. Kiengedem, ha már vége van a beszélgetésünknek.”

„Biztos vagy benne?” Kérdezte Brian.

„Igen.” Sóhajtotta Kelsey, és magára erőltetett egy mosolyt.

Brian nem tűnt túl meggyőzöttnek. De miután még egyszer rám nézett szkeptikusan és végigpásztázta a szobát, végül becsukta maga után az ajtót. 

Kelsey-re pillantottam, aki szedegette a holmiijait a földről és belém nyilallt a bűntudat. Talán nem kedvelem őt, de ez nem az ő hibája. Egyébként is segít nekünk kijutni innen.

„Én-én sajnálom.” Motyogtam. És ez igaz is volt. Dühös voltam Ms. Hellman-ra, James-re, és a Wickendale-re és magamra, de ez nem Kelsey hibája.

„Nincs semmi gond.” Mondta halkan, együttérzést tanúsítva felém, melyet tőle még sosem hallottam.

„Nem, ez nincs rendben.” Mondtam, majd segítettem neki felszedni a dolgait.

Rose.

„Harry, a kezeid szó szerint remegnek.” Világosított fel Kelsey. És tényleg. Remegtem és próbáltam visszatartani a könnyeimet és nem kiborulni és mellesleg ijedt voltam. Figyelmen kívül hagytam ezt a tényt, és tovább segítettem neki.

Nem akartam neki semmi mondani, és nem is tudtam volna. Nem éreztem azt, hogy beszélgetésbe kellene gabalyodnom. Mivel minden lélegzetvételemnél felbukkant egy kép Rose-ról, ahogy egy műtőágyon fekszik, minden egyes pillanata tönkre tett, ahogy a képek megint felvillantak és borzalmas emlékképek törtek fel minden emberről, akit szerettem, és akik el lettek szakítva tőlem, és mindegyikkel egyre közelebb kerültem a józan eszem elvesztésére.

„Harry.” Kelsey ismételte meg önmagát, miután számos tettel próbáltam helyrerakni mindent, ami miattam a földre került.  „Ezzel nincs semmi gond.” Komolyan nézett rám, én pedig felsóhajtottam, leültem a földre, és hátamat a falnak támasztottam.”Lori és én kijuttatunk téged innen. Téged és Rose-t.”

„Biztos vagy benne?” Kérdeztem, mivel némi megnyugtatásra volt ebben a pillanatban szükségem.

„Igen.” Válaszolta. És talán ez valami pszichológiai trükk volt, de teljes mértékben hittem neki.”Rose a legjobb barátom. Én is törődök vele, Harry, és biztosra fogok menni, hogy kikerüljön innen, mielőtt ez megtörténne.”

Lehajtottam a fejemet, majd az elülső zsebemből elővettem a cigarettámat. Bassza meg, a hang megszólalt a fejemben, mikor fogaim között tartottam a cigit, és már meg is gyújtottam. Kelsey megmondta, hogy nem dohányozhatok az irodájában, de úgy tűnt ez most kivétel lesz.

A hangtól eltekintve, amit a sötétedő tüdeim adtak ki, a szoba csendes volt. Szerettem volna ezt az időt jó ötleteléssel eltölteni Kelsey-vel, és elmondani neki, hogy nem veszíthetem el Rose-t.Biztos, hogy túléltem nélküle ezek előtt is mindezt, és az is lehetséges, hogy ezek után is képes lennék átvészelni nélküle. De nem akarom. Értelmetlen lenne minden. El akartam mondani Kelsey-nek, hogy lehet túl reagáltam a dolgokat. Azt is el szeretném neki mondani, hogy tudom, hogy ki fogjuk innen juttatni, és nincs semmilyen borzasztó esélye annak, hogy hagyjam őket hozzáérni Rose-hoz, és nem kellett aggódnom. Meg szerettem volna kérdezni, hogy Rose halála miatt miért borultam ki ennyire. De a szavak, melyek elhagyták számat inkább voltak reményekkel telik és szánalmasak. „Ő az egyetlen, amim van.”

Ha Kelsey hallott engem, nem válaszolt. Inkább a szökésről beszélt, mely kissé elterelte a gondolataimat. „Nos, nálam van a mappa. Lori adhat nektek ellátmányt. Itt van a Ward C alagút. Van egy utunk, már csak annyit kell kitalálni, hogy miképp fogjuk végrehajtani. De Rose-nak semmi baja nem lesz.”

Bólintottam, és kétségbeesetten kezdtem hinni neki. „Köszönöm.” Sóhajtottam, és kezemmel végig szántottam hajamon.  „Elmondanád nekem…csak elmondanád nekem, ha találsz még valamit? És kérlek, ne mond el Rose-nak. Nem szeretném, ha feleslegesen aggódna.”

„Rendben.” Mondta és elmosolyodott. Elvettem kezei közül a térképet, felkeltem, és elindultam az ajtóhoz. „Harry.” Szólított meg, Megpördültem, és észrevettem, hogy még mindig a durva talajon ül. Szemeivel a térképet pásztázta, melyet a bal kezemben szorongattam. „Bizonyosodj meg róla, hogy azt ne találja meg senki.”

A szívem már másodjára állt meg, mikor megláttam Őt. Látni, ahogy ugyan annál az asztalnál ül az étkezőben. Kezét az asztalon támasztotta, így könnyen tudta ott pihentetni fejét is, miközben falta az előtte heverő könyv sorait. Sötét, hullámos haja vállára omlott és piros ajkai gyönyörűen mutattak sápadt bőrén. Úgy tűnt, hogy szemei ragyognak ártatlan kíváncsiságában, ahogy tovább lapozta a könyvet. 

 Eldöntöttem most, ebben a pillanatban, hogy miképp fog meghalni, és nem itt fog egy műtő asztalon ebben a szaros intézetben, hanem öregen, ráncosan fog meghalni, és rengeteg boldog unokája lesz. Mesélni fog nekik az életéről és nem erről a helyről fog beszélni, hanem boldog történeteket fog nekik mondani. Nagyszerű dolgokat fog véghezvinni és meg fogja osztani velük, majd lefekszik aludni és álmában meghal békésen és elégedetten. És talán, csak talán, én is mellette fogok feküdni.

De nem halhat meg itt 20 évesen. Semmi lehetőség nincs rá. Bízok ebben, és ez az új bizalom eltérítette a gondolataimat azokról az információkról, amiket Kelsey mondott. De ezen kívül még mindig úgy gondolom, hogy Rose törékeny. Szóval mikor leültem mögé és füle mögé igazítottam haját, udvariasan tettem nehogy megijesszem.

Tekintetét a könyvről rám vezette és arcán mosoly terült el. „Szia.” Mondta. Ahelyett, hogy válaszoltam volna, ajkaimat az övéinek préseltem. Ajkai iszonyatosan puhák voltak és addig csókoltam, ameddig csak tudtam, még mielőtt feltűnést keltenék. Mikor elhúzódtam tőle, szemeit kinyitotta, majd egy vigyor jelent meg arcán.

„Találd ki mit szereztem.” Mondtam.

„Mit?”

Nem tudtam megállni, de szeleburdinak éreztem magam, ahogy a zsebembe nyúltam. Egy keveset előhúztam, hogy éppen csak megpillanthassa Rose a papír sarkát. 

„Mi ez?” Érdeklődött.

Közelebb húzódtam hozzá és ajkaimmal hozzáértem füléhez. „Egy térkép.” Suttogtam.

„Igazán?”Kíváncsiskodott, és én bólintottam.

„Nagyon közel vagyunk már, Rose. Tudom, hogy miképp juthatunk ki. Már csak az őrökön kell valahogy túljutni.”

Habár Rose és én nagyon közel voltunk egymáshoz, mégis suttogtunk, és úgy tűnt a beszélgetésnek hamarosan vége is lesz. Mivel Mikayla, aki kezdett dühíteni, helyet foglalt az asztalál. „Sziasztok.” Mondta.

„Szia.” Válaszolt Rose, de én meg sem szólaltam.

„Szóval, um…. ismeritek azt a Norman nevű pácienst?”

„Mi van vele?” Csodálkozott Rose.

„Kibaszottul ijesztő.”Mondta Mikalya. „Csak odajött hozzám és beszélt nekem, míg a terápián voltam.”

„Mit mondott?” Kérdezte Rose.

„Próbált meginvitálni engem. Egyfolytában csinosnak nevezett és hozzám nyúlt.”

„Igen, ő iszonyatosan undorító. Maradj távol tőle.” Figyelmeztettem.

„Ne aggódj, távol tartom magamat tőle.” Mondta, majd megrázta a fejét, hogy eltűnjenek a borzasztó emlékek róla. „De, uh- mondott rólad valamit.”

Szemeimmel Mikayla-t próbáltam sürgetni. De figyelembe véve, hogy nem engem nézett, valószínűleg nem rólam beszélt.

„Rólam?” Kérdeztük egyszerre Rose-al. „Mi a faszt mondott?”

„Nos, mivel nincs több Rose itt, csak rólad beszélhetett. Csak annyit mondott, hogy ’Mond meg Rosie-nak, hogy nem felejtettem el, hogy be kell fejeznünk, amit elkezdtünk ’ akármit is jelentsen ez.”

Mi a fene?

„Úgy tudtam, hogy nem beszéltél Norman-nel, mióta kómába került.” Mondtam. Esküszöm, hogy ha beszélt hozzá, megközelítette, vagy, rá mert nézni, meg fogom ölni. Nem volt kedvem az efféle faszságokhoz és ha itt lenne most, megölném.

Rose tekintete elkerülte az enyémet. Kissé megingott és látszott rajta a bűntudat. Szóval Norman hozzászólt.

Fogadni mernék, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki titkokat rejteget.

Névtelen szemszöge

Rose nem tudja, hogy Harry mit csinált. Ms. Hellman nem tudta, habár hamarosan rá fog jönni. Kelsey szintén nem tudta. Akik tudják, hogy mit tett az én vagyok, Alice és Harry. Senki nem hitt Alice-nek, Harry nem akarta, hogy akárki is tudja, és nekem be kellett fognom a számat. De most itt állok az erkölcseimmel és az ígéreteimmel csatázva.

Nem a miatt volt, amit tett vagy nem tett, a miatt történt, aki Harry maga volt. Ő az a fiú, aki végrehajtotta a tökéletes tervet jó pár évvel ezelőtt, a fiú azzal a briliáns ésszel. És most szerelmes volt. És Rose viszontszerette. Ez szép, és ez tovább virágozna és talán több is lehetne gyönyörűnél, ha megszöknének. Nem akarok a lehetőségeik útjába állni.

Ha elmondanám Rose-nak, akkor az útjukba állnék. Talán tagadhatatlanul is szétmarcangolná ez a szeretet. Szóval a legegyszerűbb dolog, amit tehetek, hogy tovább rejtegetem a gondolataimat és békén hagyom őket.

De ha betartom az ígéreteimet és a könnyebb utat választom, rosszul döntök. Elengedném Rose-t, hogy elszökjön vele, anélkül, hogy tudná is ki volt Harry. Elengedném őket és talán először még rendben lenne Harry, de lassan visszatérne a régi önmagához. Nem a romantikus csókokat adó és a játékos Harry lenne, aki optimista megjegyzéseket mond. Egy teljesen másik Harry lenne. És figyelmeztetnem kell Rose-t, hogy kivé válhat Harry.

Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket. Véleményeteket most is osszátok meg velünk. Jó olvasást! Puszi xx

39. fejezet

Ez volt a Wickendale, egy mentális intézmény a bűnös elmebetegeknek. És az őrült pontosan olyan, mint ez a nő. Ez a borzas, sovány lány egyszerűen csak őrült volt. Nem tudta megkülönböztetni a jót a rossztól. Zavart volt. Az egyenruhája és helye biztosított benne, hogy megbízhatatlan. Nehéz volt elhinni akár egy szavát is, ami elhagyta száját.  És jól ismervén Harry-t kapnom kellett volna egy sugallatnyi magabiztosságot, hogy vádjai hamisak voltak. Akármi borzasztót tett, valószínűleg csak a nő zavart elméje kreálta.

De akkor miért éreztem egy csomót a gyomromban, amikor csontos kezével rábökött? Miért emelkedett és süllyedt a mellkasom éles lélegzetvételeimmel és miért vert a szívem gyorsabban?

Ismertem és szerettem Harry-t. Bíztam benne. És a lány szavait hazugságnak akartam elkönyvelni magamban. Csak bólintani és elsétálni akartam. Nem akartam neki hinni, de valamiféle kíváncsiság miatt haboztam és megakadályozott a hátrálásban.

„Mit csinált?” Kérdeztem. Hangsúlyomon halkítottam, így senki nem hallhatott minket. 

A nő sötét haja zsírosan omlott arca köré kusza szálakban, amikor megrázta a fejét. „ Valami borzalmasat. Nem kellene elmondanom. Csak maradj távol tőle.”

„Nem fogok, amíg el nem mondod.” Nem tudtam elfogadni válaszát és elsétálni se tudtam. Belefáradtam, hogy kirekesztenek a Wickandale sötét titkainak tudásából, és nem volt időm arra, hogy válaszokért rohangáljak.

Vett egy ingatag levegőt és láttam a szemeinek kékes keveredését. Ajkai szétnyíltak, mintha beszélni akarna hozzám, és a szívem ugrott az előérzetem miatt, hogy mindjárt nyilvánosságra juttatja az igazat. De a gondolatainak megosztása abbamaradt, és csak a szemei mozogtak. Tágra nyíltak a félelemtől, attól, amit a bal vállam felett látott.  Követtem tekintetét, majd megugrottam. Harry közvetlenül mellettem állt. És a nő arrább iszkolt.

Harry pillantottam hevesen verő szívvel, vadul dobolva mellkasomban az előbbi félelmemmel együtt. És másodjára itt volt ez, mielőtt a páciens elment volna és mielőtt tekintetünk találkozott volna, megpillantottam. Őt nézte. Szemeivel az arcát fürkészte, és nehezen lehetett észrevenni, de volt valami benne; figyelmeztetés. Valamilyen fenyegetés fajta. Egyetlen pillantásával megmondtam neki, hogy menjen el, és ezzel a töredékkel egy pillanatra újra a régi Harry volt. Felvette azt a maszkot, amit még akkor viselt, amikor én még nővér voltam, ő pedig a páciens, jó pár hónappal ezelőtt ebben az étkezőben. A fenyegető bűnözője a borzalmas bűncselekményeknek, aki az asztal alatt simította végig combomat. És féltem tőle, ahogy most is a végtelenségig tartó pillantása miatt.

 De ekkor visszatért a fényesség szemébe, és felém fordult. Normális lett egy szempillantás alatt. 

 „Szia.” Üdvözölt. „Ki volt ez?” És újra hallottam a hazugságot hangjában. Alig lehetett kivenni, de eléggé ismertem, ahhoz, hogy felismerjem. Kissé ideges volt, de próbálta elrejteni.

„Miért nem mondod el te nekem?” Mondtam. Nem tudtam, hogy hangom ilyen éles lesz, de a gondolata annak, hogy valami szörnyűt tett, mint amiről a nő beszélt, akár igaz, akár nem, némileg védekezővé tett. 

„Mire gondolsz?” Kérdezte, kissé visszavéve, de nem annyira, mint azt szerette volna.

„Félt tőled. Nagyon.”

Vállat vont. „Azt hiszi, hogy megnyúztam három nőt, persze, hogy fél. 

„Nem azért.” Válaszoltam fejemet megrázva. „ Úgy mondta, mintha valamit tettél volna, mikor először itt voltál. Valamit, amit még gyerekkorodban tettél.”

Tekintetében enyhe aggódást véltem felfedezni, de ez gyorsan el is tűnt. „ Nem tudom, hogy miről beszélhetett. Úgy értem, nem én voltam a legjobb gyerek, de nem adtam senkinek semmi okot arra, hogy féljen tőlem.”

Egy ideig nem válaszoltam.

„Min gondolkodsz ennyire?” Kérdezte tőlem.

„Semmin.” Mondtam megrázva fejemet, hogy kitisztuljon a zavaró kétségek közül. Azonnal bolondnak éreztem magam. „Sajnálom, tudom, hogy nem tettél semmit. Ő csak… fura volt az egész, nem tudom.” 

„Rose, ez rendben van.” Nyugtatott meg Harry. „ Furcsa lenne, ha nem kérdezted volna meg. De a hölgy csak őrült, ki tudja, hogy miről is beszél.” 

„Igaz.” Bólintottam egyetértésként. De nem tudtam túltenni magam a pillantásán.

„Gyerünk.” Mondta Harry bolondozva és magára öltött egy kápráztató mosolyt, próbálva enyhíteni a feszültségen. Karját vállaimon pihentetve állt mögém, gyengén összenyomva őket, hogy nyugodjak meg. Visszavezetett a két festőállványhoz, amiken dolgoztunk és aggodalmaim elhalványultak megnyugtató érintése miatt.

„Szükségem van a segítségedre ezzel.”Mondta Harry a festményére utalva. Szemeim végigfutottak a vásznon. Sötétkék színek táncoltak alul, míg felül világosabb kék. És persze, random fekete csíkok voltak percekkel ezelőtt, mielőtt incselkedve végighúztam rajta ecsetemet.

„Mi ez?” Kérdeztem. Leesett a szája csodálkozásában, és felháborodott kérdésemtől.

„Naplemente az tengeren. Nézd, itt a tetején van az ég, alul pedig a tenger.”

„Igen, tényleg szükséged van a segítségemre.” Értettem egyet, és próbáltam mosolyt színlelni.  A festménye borzalmas.

Fájdalmat színlelt. „ Nagyon kritikus vagy.” Mondta, lassan megrázva fejét, amitől nekem nevetnem kellett. És nem folytattuk a munkát a festményen, inkább Harry-t hecceltem, miközben beszélgettünk és nevettünk, mint ezelőtt. Miközben elvarázsolt, láttam a szeme alatt húzódó ráncokat és az arcán lévő gödröcskéket, és újra éreztem az iránta érzett kétségbeesett szerelmemet. De a nevetések és ugratások mögött, a névtelen páciens szavai még mindig ott jártak a fejemben. 

A festés folytatását elhalasztották, és a séta a cellámhoz most volt a valaha volt legrosszabb. Először azon gondolkoztam, amit a vacak hajú nő mondott. Tudom, hogy túlgondolom, mint mindig, pedig meg kellene bíznom Harry-ben. De az agyam nem tud másfelé elkalandozni, hiába is próbálom. Tele volt lehetséges és lehetetlen magyarázatokkal. És a sok gondolatom miatt, sok volt a következtetés is. Az első az volt, hogy Harry hazudik. Talán valaki, aki nem én voltam, aki nem ismerte annyira, mint én, talán elsiklana a jelek mellett. De észrevettem Harry kemény pillantását a lány felé, és ahogy megingott, amikor róla kérdeztem, és ahogy a nő tagadhatatlanul félt teljes szívéből tőle. A második pedig, hogy Harry nagyon bonyolult ember. Először veszélyes és megfélemlítő volt. És, csak mert szerettük egymást, ez nem tűnt el. Valami álcaként használta, de mindezek alatt hittem benne, hogy jó ember. Biztos, hogy a múltja nem jó, és tett rossz dolgokat. Talán ezek közül valamelyik sodorta erre a helyre régebben. Talán emiatt volta páciens félelme. De Harry megmentett Norman, James, Ms Hellman és saját magam elől is annyiszor, hogy már megszámolni se tudnám. Többször láttam bátran, önzetlenül cselekedni. Szóval nem számít, hogy mit tett és mit nem, akkor is szeretném. Csak hagynom kell a múltat ott maradnia, és bízni Harry-ben. És teljesen meg vagyok róla győződve, hogy ha megtudnám, hogy mit tett igazából a nővel, még akkor is ugyanúgy szeretném. 

Miután ezeket végiggondoltam megpillantottam valakit. Thomas, a kevés dolgozók között volt, akik még nem láttak a betegek egyenruhájában; megjelent a folyosó végén. Felém és a még mindig névtelen őröm felé sétált.  Tekintete a padlón volt végig. Fogalma sem lehetett róla, hogy tudok arról, hogy hogyan vezette el Jane-t a haláláig csupán néhány órával ezelőtt.

De pár méterrel tőlem felnézett. Egyszer beszéltem csak vele, de akkor mikor megtettem ugyan arról kérdeztem; elvezeti a betegeket tesztelni, és azután félre dobják őket, mint a labor patkányokat. Először riadtnak tűnt, hogy ebben az öltözetben látott nem pedig úgy, mint egy idegesítő és bosszantó nővért. Összevonta a szemöldökét, és mintha összezavarodott volna. Talán ő is, úgy, mint Kelsey és Lori, tudta, hogy ez nem helyes. Talán tudta, hogy én nem tartozom ide. 

Ránéztem, arckifejezésén válaszokat keresve. Csak egyetlen szót tudtam szólni, mikor elhaladt mellette, és tudta, hogy mire célzok. „Jane?” Kíváncsi voltam.  Ha akárki tudta a sorsát, akkor az ő volt.

Nem találkozott a tekintetünk. De az apró bólintás volt minden, amire tőle szükségem volt.

Harry szemszöge

Boldogan léptem be a terembe, a festékek illata és Rose mosolya miatt. Nehezen tudtam elhagyni az az érzéseimet. Habár Rose még az után is mosolygott és nevetett, hogy Alice-el beszélt, de éreztem nyugtalanságát. Próbálta elrejteni, de előlem nem sikerült. Alice mondott valamit neki, valamit, ami miatt kétségek közé állította, és volt egy ötletem, hogy mit mondhatott neki. Csak remélni tudom, hogy többet nem hozza fel.

És a reményemet magammal vittem, miután megcsókoltam Rose-t és elbúcsúztam tőle. Szükségem volt egy cigire, de e helyett Kelsey-hez vezettek el, még egy felesleges terápiára. Azonnal emlékeztetett, hogy nem lehet ott cigizni, pedig ezen kívül bármelyik istenverte szobában dohányozhattunk. Ezek nem biztosították a legjobb körülményeket, tudva, hogy amikor dohányzok, ideges vagyok, és az előző események azok voltak.

De azonnal ráeszméltem. Izgatottnak kellene lennem, hogy Kelsey-hez megyek, cigivel vagy nélküle. Mivel akárhányszor én vagy Rose találkozott vele, közelebb kerültünk a kijutáshoz. Szóval beléptem a szobába- Brian még megbilincselt előtte- kissé optimista kilátással a következő hosszú 45 percre. De még így is jelen volt ingerlékenységem. Kelsey valamilyen okból kifolyólag csak zavart engem. 

Brian becsukta az ajtót, és ott hagyott kettőnket, hogy beszélgessünk az érzésekről, rossz dolgokról és akármilyen idiótaságról, amivel általában megvizsgálja a betegek elmeállapotát. De mi nem ilyen hithű dolgokról fogunk beszélni. 

„Megvan a térkép?” Kérdeztem, miközben megközelítettem a párnázott széket az asztala előtt. Nem volt szükség baráti köszöntésre. 

„Igen, megszereztem.” Mondta. Egy nagy papír volt kiterítve kettőnk között az asztalon. Megvizsgáltam a térképet, találva megcímkézett szobákat és az épület szakaszait. Le voltam nyűgözve.

„Köszönöm.” Mondtam, miközben a térképet a kezembe vettem. Még mindig nem én voltam az elsőszámú rajongója, de ez rendes volt tőle, hogy megszerezte. 

„Rengeteg papírt kellett átkutatnom, hogy ezt megtaláljam. Rengeteget. És majdnem lebuktam-„

„Mondtam, hogy köszönöm, nem igaz?” Motyogtam szórakozottan. 

Nem beszélt hozzám egy darabig. De csak egy pillanatig. „ Nos ha ilyen leszel, nem fogom elmondani.”

„Elmondani mit?” Kérdeztem felnézve a térképről. 

Nagyot sóhajtott, valószínűleg a hozzáállásom miatt, de végül elkezdte. „ Amikor ezt a helyet építették, a II. Világháború alig ért véget és itt volt az a rengeteg nemzetközi konfliktus. Ez ritka, de ebben az esetben, ennek a helynek van néhány földalatti járat a szökéshez. Rengeteg őr és tiszt van és fontos emberek ebben az épületben, szóval, ha Londont valaha megtámadnák, van néhány menekülési útvonal.”

Bólintottam miközben beszélt, és érdekelt, amit mondott most először. „Mint földalatti járatok? Hol vannak?” Kérdeztem.

 „Van egy fogó- az egyetlen bejárata a C szakasznak. Itt kellene végigmenned, hogy elszökhess.”

Sóhajtottam és kezemmel végigszántottam hajamon. „Nos, ezt el kell fogadnunk. Inkább kockáztatok, mint hogy abban a cellában rohadjak életem végéig.”

„Ez az, amit kijelöltem.” Mondta Kelsey. „ Bejelöltem a bejáratát itt.” Rádőlt az asztalra, hogy rábökjön egy kis pontra a térképen. „Egy ruhatár végében van, és valószínűleg elrejtették, szóval figyelmesnek kell lenned. Valószínűleg van egy retesz vagy valami, amit fel kell emelni ahhoz, hogy lejuss.”

„Akkor nekünk csak követnünk kell, és kijutunk az épületből?”

„Úgy gondolom. Van egy apró jelölés a balszélen, és úgy gondolom, hogy az a kijárat.”

Bólintottam. Számos terv jelent meg előttem, ahogy rá pillantottam. Csak az után, hogy rájöttem még nem nézett ma a szemembe. És most, nem az asztalt, hanem a talajt és minden mást nézett, kivéve engem.

„ Nekem és Rose-nak csak ki kell jutnunk a celláinkból, megtalálni egymást, végigmenni a C szakaszon, aztán a járaton, megszökni a rengeteg dolgozó elől, és elfutni anélkül, hogy rajtakapnának.” Mondtam leginkább magamnak. Viccesen hangzott. 

„Igen.” Értett egyet. De a hangja megtört, így már tudtam mi lesz a következő kérdésem.

„Valami baj van.” Tértem egyből a lényegre.

„Mi?” Kérdezte.

  

„Valamit nem mondasz el nekem.”

„Nem nincs semmi.” Tiltakozott. 

„De van.” Kontráztam.

„Nem, esküszöm.” 

„Az Istenre nyögd már ki.” Követeltem. Ha van valami bökkenője a szökésünknek arról tudnom kell. 

„Rendben.” Adta be végül a derekát.” De mielőtt elárulnám, tudnod kell, hogy még rengeteg időtök van, ahhoz, hogy kijussatok innen, mielőtt ez megtörténne. Biztosíthatlak róla, hogy hamarabb fogtok megszökni, szóval nem kell aggódnod.” Hangszíne kissé dühítő volt, tudta, hogy annak a nyilvánosságra hozatala megőrjítene és ő csak ezt tompítani szerette volna.

És emiatt elkezdtem aggódni.” Mi az?”

„Hónapokig nem fog megtörténni. 12, 24 talán 30 hét van még addig. Addigra már messze lesztek innen.”

„Mond el.” Követeltem szárazon. Belebetegedek ebbe a kis játékba, amit játszik. 

 „Nos, amikor kerestem a térképet, találtam egy aktát… egy aktát, amiben azok a betegek voltak felsorolva, akiknek be van tervezve, hogy a sebésztre kell menniük. Teszteket végeznek el kitudja miért, és Ms. Hellman mindent eltervezett. 

Bólintottam, sürgetve ezzel, hogy folytassa.

„És Rose.. nos Ő a következő a listán.”

És akkor, ott megálltam. Minden megállt bennem. A tüdőm nem úgy működött, ahogy kellett volna. Nem vettem levegőt és minden lelassult. A szoba csendes volt. Az egyetlen dolog, ami dolgozott az agyam volt, és vadul száguldottak benne a félelmeim, kétségeim és rettegéseim, amiket valaha éreztem.   

Ha nem szökünk meg hamarosan, az én gyönyörű Rose-om csatlakozni fog Cynthia és Jane mellé a feledésben. Meg fog halni.

És ezzel az észrevétellel úgy éreztem mintha az egész világ darabokra törne a lábam alatt.

Sziasztok! Nagyon szépen köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket, amiket ezúttal is várunk. Reméljük elnyerte tetszéseteket a rész. 

Puszi: Vivi xx

38. Fejezet

Nem igazán tudtam eldönteni, mit is jelent számomra Jane. Egy barátot? Szövetségest? Vagy csak egy másik beteget? Nem, egyértelműen nem a harmadik opció. A betegek nem jelentettek semmit nekem ezen a helyen, nem utolsó sorban, ő sokkal több volt náluk. Valaki volt. Egy furcsa, csendes nő, sok problémával. Érdekes és kedves. Volt egy fia is.

Nem sok mindent tudunk róla. Talán fiatal volt a fiú, talán idősebb. Talán törődött az édesanyjával, talán nem. De most ez a fiú hosszú ideig nem tudhatja maga mellett anyját. Nem tudja meglátogatni, nem tud vele hosszú ideig kapcsolatba lépni. És valamilyen okból pokoli bűntudatot érzek.

 „Ez az én hibám.” Ejtettem ki halkan a szavakat, de Rose meghallotta őket. Kezét ösztönönösen simította az enyémre.

„Nem, te nem-”

„De, igen.” Szakítottam félbe. „Amikor elmentem Ms. Hellmanhoz megkérni őt, hogy váltsa le az őröd, megkérdezte, hogy miért akarom mindezt.” Rose zavart arckifejezésével próbált sürgetni, hogy folytassam a mondandóm. „Így elmondtam neki mindent Janeről.” Szemeim lesütöttem, hogy ne kelljen szembenéznem vele.

„Miért?” Kérdezte Mikayla.

„Nos, igen. Elmondtam, hogy Kevin azért nem lehet Rose testőre, mert megerőszakolta Janet. És nem tudom miért, de ez késztette Ms. Hellmant arra, hogy elvigye őt a műtőbe.”

„Ennek nincs semmi értelme.” Tiltakozott Rose. „Miért csinálná ezt?”

 „Ki tudja?” Vontam vállat. „Ő Ms. Hellman. Talán csak próbál ellenünk cselekedni valamit. Vagy csak el akarta hallgattatni Janet, hogy ne találjanak semmi bizonyítékot arra, hogy nőket erőszakoltak meg az intézményen belül. A lényeg, ha csendben maradok, akkor talán most itt lehetne közöttünk.”

„Nem tudhattad, hogy Ms. Hellman mit fog tenni. Harry, te csak próbáltál engem megvédeni. Helyesen cselekedtél.” Rose szavai enyhítették a terhet a vállamon, bólintottam, de továbbra sem gondolom, hogy helyes volt, amit tettem, nem tudom ezt hinni. „Ráadásul.” Folytatta Rose. „Nem tudhatjuk biztosan, hogy meghalt.” De a hangja nem hangzott valami magabiztosnak.

„Várj, halott?!” Kérdezte Mikayla egy kicsit hangosabban a kelleténél, egy pillanatra el is felejtettem, hogy itt van velünk. De figyelmen kívül hagytuk.

 „Két napja, hogy eltűnt, mi más történhetett volna?” Kérdeztem

„Talán még mindig abba a szobában van.” Mondta Rose. „ Talán még életben van.”

Vettem egy mély levegőt. „Nem Rose, Nem hiszem, hogy így lenne.” Folyton csak reménykedett, folytan megbízott az emberekben, amit imádtam is benne, de néha ez volt az oka annak, hogy annyira csalódottá vált. Semmit sem tudott jobbá tenni, ahol én szkeptikusan tisztába voltam azzal, hogy az ördög mindenki bőre alatt ott lapul. Az intézménynek nem volt gondja Cynthia Porter létezésének eltüntetésével, meg voltam győződve arról, hogy Jane eltüntetésével sem lesz semmi problémájuk.

„Szerinted azért csinálják ezt, mert tudják, hogy ki akarunk jutni innen?” Súgta Rose. Szemeiben félelem csillant, és az enyémekben keresett megnyugvást. Annyira kétségbeesetten meg akartam neki adni azt, amire vágyott. Meg tudnám védeni, ha nem lennének köztünk rácsok minden este.

De, „Nem hiszem.” Ezzel a válasszal tudtam most a legjobban megnyugtatni. „Valószínűleg nem akarják, hogy ép eszű emberekkel fogjunk össze, ez minden. Nem hinném, hogy tudják, mégis mire készülünk.”

Bólintott majd kiengedett egy megkönnyebbült sóhajt. Visszaült a székre, de vállait lerogyasztotta, mintha valami bántaná.

 „Mi a baj?” Kérdeztem,

„Semmi” Mondta Rose zavartan.

„Mondd el Rose.” Utasítottam.

„Én csak . . .” Kezdte. „Ez most Janeről szól, nem rólunk. Nem kellett volna felhoznom.”

„Próbáld meg elmagyarázni.” Követeltem. Azokkal a nagy szemekkel újra rám nézett, és láthatta rajtam, hogy nem hagyom annyiba ezt az ügyet.

 „Rendben . . . Úgy értem, hogy MS. Hellman miért nem velünk teszi azt, amit Janenel? Mi okozunk minden problémát számára. Miért nem minket vitt a műtőbe helyette?”

Végiggondolva, túl sokszor kérdeztem már meg ezt saját magamtól is, Wickendale nyilvántartásából valószínűleg törlik, csakúgy, mint Cynthia eltűnését.

„Ne aggódj emiatt.” Biztosítottam. „Ms. Hellman sose tudna minket megölni.” Nos, ez nem nyilvánvaló. „Túl sok mindent tudunk. Mindenki tudja, hogy ki vagyok. Én vagyok a hírhedt Harry Styles, aki nőket nyúz meg. És te, mindenki ebben az épületben ismer téged. Minden alkalmazott, minden páciens. Szóval, ha egy nap varázslatosan eltűnnénk, akár Cynthia vagy Jane, túl sok ember kezdeni gyanakodni.”

Rose bólintott, a gondolataim újra megnyugtatták őt. Habár Mikayla nem volt valami nyugodt.

„Oké, sajnálom, hogy véget vetek a kis Sherlock Holmes pillanatodnak, de mi a fenéről beszéltek ti?” Kérdezte tőlünk. „Azt mondjátok, hogy ez a börtönigazgató hölgy megölte Janet? És titeket is meg akar ölni?”

 Várakozóan Rosera néztem. De ő csak oldalba bökött a könyökével, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nekem kell megválaszolnom a kérdéseit. Szóval elmondtam neki, hogy mi folyik Wickendaleben, elmondtam neki az elméletünk, az agy vizsgálatokat, az illegális és veszélyes műtéteket is. Ez nem volt titok, de mégis fojtott hangon beszéltem, hogy senki más ne hallja meg.

Nem meséltem neki Ms. Hellman fiáról, vagy a baleseteinket illetően ezzel a gonosz családról. Mindent elmagyaráztam, amit csak tudtam. Nyilvánosságra hoztam minden veszélyt.

„Szent szar.” Lehelte amint befejeztem. „Ez őrület, nem csinálhatják ezt!”

„De, igen, megtehetik.” Ellenkeztem. „Úgy értem, hogy tudnánk őket megállítani?”

 „Nem tudom, de tennünk kell valamit. Menjünk a rendőrségre. Szóljunk az őröknek, talán?”

„Majdnem olyan rosszak, mint maga Ms. Hellman. Semmi jót nem hozna magával, ha szólnánk nekik.”

Mikayla fújtatva hátradőlt, arckifejezése mindent elárult; azt hiszi, mindennek vége van. Tudtam, hogy túl hamar akarta felfedni az elkerülhetetlent; nem tehettünk ellenük semmit. Szóval csak ültünk, szenvedve a vereségünkben és bánatunkban Janere gondolva. De nem sírtunk. Nem imádkoztunk, és nem hasonlított semmilyen típusú temetésre vagy lezárásra. Mivel egyikünk sem ismerte kellően Janet, nem volt meg rá a jogunk. De egyikünk se tudott volna úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Mivel egy kis ideje már ismertük őt. Nem éreztem helyesnek, hogy egy szarkasztikus viccel megpróbáljam feldobni a hangulatot, vagy témát változatni, vagy együtt zokognunk a nem létező emlékeinkről róla. Csak ültünk.

Eljátszottam a gondolattal, hogy talán még életbe van a két napos eltűnésétől eltekintve, de ahogyan belépett a ’műtőbe’ nem sugallt sok reményt. Különben is az egyetlen reményünk Rosesal a menekülés. Lenéztem az apró kezére, ami az enyém között pihent, csak erre próbáltam összpontosítani. Talán Jane nem tudta megcsinálni, Cynthia is eltűnt, esetleg mások is eltűntek örökre, de Rose és én különböztünk tőlük. Mi meg tudjuk csinálni. Meg kell tennünk.

Habár voltak pozitív gondolataim, a légkör és a hangulat minden volt csak pozitív nem. Megkönnyebbülés volt ebéd után átléptünk ezen a néhány percnyi csenden.

Mikayla se szó- se beszéd nélkül otthagyott minket, és én egy csókkal köszöntem el Rosetól. Csak reménykedni tudtam, hogy holnap nem lesz, ilyen gyászol hangulat ebédnél.

Rose szemszöge

Tény volt számunkra, hogy sajnálatosan Harryt használták fel az emberek eltűnésére. Megszakadt a szívem, amiért ez igaz volt, mindenki, aki szerette őt, a haláluk miatt veszítette el. Tehát Jane haláláért bűntudatot és felelősséget vállalt, de nem volt olyan szívszorító, hogy meg kellett volna halniuk.

De én nem szoktam hozzá a tudathoz. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem láttam annyi halottat magam körül az eddigi életem során. Nem ismertem annyira Janet, hogy dühöt, szomorúságot hagyjon maga után, egy szörnyű hangulatot. Festenünk kellett, hogy érzelmeinket egy igazán nevetséges módon fejezzük ki, de minden, amit tenni tudtam, az az volt, hogy csak ültem és néztem az üres vásznat. Más betegek, szerte szét a szobában erőteljesen festették a papírt. De én nem éreztem egy cseppnyi inspirációt sem a mai napi események hatására.

Mindaddig, míg meg nem hallottam egy husky mély hangot a fülem mellett. „Csodásan néz ki, babe.”

Ugrottam egyet meglepetésemben, elfordítottam a fejem és Harry arcát láttam meg a vállam felett. Felnevettem, mikor egy ostoba vigyort villantott felém. „Ugye?” Kérdeztem szarkasztikusan. Majd folytattam. „ Nem volt semmi ötletem.”

„Nem, komolyan mondtam.” Állította majd odasétált a fehér vászon mellé. „Lenyűgöző. Olyan mintha beszélne hozzám.”

 „Fogd be.” Nevettem. „Lássuk, próbálj meg festeni valamit.”

„Jó.” Fogadta el a kihívást. Volt mellettem egy asztal, hatalmas színválasztékkal és ecsetekkel. Ártalmatlan ecsetekkel, amivel a betegek festeni tudtak. Harry egy sötétkék színt választott, egy nagy és vastag ecsettel együtt. A festéket egy kis vízzel keverte, majd egy határozott csuklómozdulattal a papír felé irányította azt. Az egykoron üres vásznon, most egy nagy paca helyezkedett el.

Ment, hogy megismételje a mozdulatot, de akkor felém fordult. Felkiáltottam, mikor a folyékony festék az arcomon landolt. Harry nevetni kezdett, de én sem tudtam megakadályozni az egyre csak növekvő vigyorom. „Mit csinálsz?” Kérdeztem nevetve.

„Nem tudom. Csak könnyítek, a hangulaton azt hiszem.” Lépett fellép ecsettel a kezében, de még időben elkaptam a csuklóját, mielőtt túl közel került volna hozzám. Látta, hogy a mosolyom elhalványul, sóhajtott, majd az ő mosolya is elhalványult.

„Nézd, az ebéd eléggé durva volt.” Mondta. „De nem tudunk vele mit csinálni. Tudom, hogy volt egy fia és nem érdemelte, meg amit kapott, de nem gondolhatunk csak erre, mert őrültekké fogunk válni. Most nem cselekedhetünk semmit.”

 Bólintottam és egy mosolyt erőltettem az arcomra, de nem éreztem úgy, hogy minden megoldódott.

„Hey, nézz rám.” Mondta Harry és kezét az arcomra helyezte. „Ne agyalj túl sokat a dolgokon, amik itt történnek. Egy nap elviszlek erről a helyről, jó messzire. Megígérem, hogy nem lesz több halál, műtét vagy akár kínzás. Ki fogunk szabadulni, és meg foglak védeni mindentől és mindenkitől, rendben?”

„Rendben.” Bólintottam, fejemet belesimítottam a tenyerébe, és megéreztem ajkait az enyémek körül. Néhány értékes másodpercet szerettünk volna csak, de a csók olyan hamar ért véget, amilyen hamar elkezdődött, hogy ne keltsük fel senki figyelmét se.

De mikor ránéztem valami furcsát vettem észre az arckifejezésén. Ajkait egy vonallá préselte, de mosolyát nem tudta leplezni. Kissé összezavarodtam mikor kezét elvette az arcomról, de aztán egy nedves foltot éreztem az arcomon. Szemem a kezére vezettem, amibe ott tartotta a kék festéket.

„Harry!” Tiltakoztam és megütöttem a mellkasát. Amint a kezem egyenruhájához ért, felkuncogott.

„Ez azt jelenti, hogy mégis.” Kezdte Harry nevetése közepette. „Úgy értem, ahogy mondtam, de ezt meg kellett tennem.”

 A válaszom csak egy vigyor volt és egy rosszalló fejrázás. Ujjaim gyorsan belemártottam az asztalon lévő piros festékbe. Mielőtt Harry reagálni tudott volna, egy vékony csíkot festettem rá. Menekülni próbált, de én gyorsabb voltam.

„Hahh!” Kiáltottam fel diadalittasan, amikor festékes lett az egyenruhája.

Harry ráharapott az ajkára és lenézett a foltra. „Oh, eljött a te időd.” Mondta szélesedő mosollyal. Leszedte a kék festéket a festőállványról. Kikerekedett szemekkel néztem rá, mikor rájöttem a szándékaira. Megpördültem és elindultam az emberek között, akik ahelyett, hogy egymást festették volna, a papírt részesítették előnyben. Felsikoltottam és nevettem, ahogy egyre közelebb ért. Szerencsére a kísérő nem hallott meg minket, ugyanis a szoba többi nesze elvonta rólunk a figyelmet.

Hátul volt egy kis terület, éppen csak szem előtt. Ez egy kiterjesztése volt a szobának, mint egy folyosó. Talán ez szekcionált raktárnak, vagy fürdőszobának. Pár méterrel arrébb ért véget, mint egy zsákutca.

Átrohantam, majd a hátam gyorsan a falnak támasztottam. De Harry éber volt és egy pillanattal később megtalált. „Megvagy.” Magas alakja lassan közeledett felém, nem törődve az idővel, ahogy megtalált engem. Behúzódtam a sarokba és könyörögtem. „Ne! Nem, Harry ne!”

De a nevetésem mindent elárult, ezért ez a mondat, játékosan hangzott. Közeledett felém, mikor már csak egy lépés volt közöttük, felemelte a kezét és az ecsetet végighúzta a nyakamon, kuncogások és nevetések közepette. Meglöktem a mellkasát, de nem használt semmit, így próbáltam az ecsetet kivenni a keze közül. Többszöri próbálkozás után, sikerült elvennem tőle azt. Kék csíkokat húztam az arca és a nyaka találkozásánál. „Megvagy.” Gúnyolódtam, ahogy ő is tette az imént.

Egy hirtelen és finom mozdulattal, kiverte az ecsetet a kezem közül, majd a csuklómnál fogva a falhoz préselt. Mellkasát ellenem nyomta, majd megéreztem ajkait a sajátomon. A csók mély volt, éhes, de édes is. Éreztem heves lélegzetvételeit, ahogy mellkasa az enyémhez simult. Olyan közel volt hozzám, de ezek az átkozott egyenruhák megakadályozták, hogy még közelebb érezhettem magamhoz.

Harry elvállt tőle. „Le akarom venni rólad ezt a ruhát.” Mondta, mintha csak olvasna a gondolataim közt. „Látni akarlak, az egész lényed.”

Fejemet arrább mozdította, orrát végighúzta a nyakamon és apró csókokat hagyott azokon a területeken ahol nem fedett festék. „Fogadni mernék, hogy gyönyörű vagy ez alatt az ócska ruha alatt.” Suttogta. „Minden domborulatod, lágy és sima bőröd.”

Kezem a hajába vezettem, ahogy újra megcsókolt. Több alkalommal is megcsókoltam már, de még mindig érzem a pillangókat és az izgalmat, mikor még én vittem vissza a cellájába hosszú idővel ezek előtt. „Szeretlek” Mondtam, amint véget ért a csók.

„Szeretlek.” Lehelte Harry.

Lépések zaját hallottuk a folyosó előtt ahol voltunk. Hirtelen észrevettem, hogy nem is volt annyira elszigetelt ez a terület. Bármelyik pillanatba lebukhattunk volna. Harry ezt észre is vette és elhúzódott. „Gyerünk.” Mosolygott, megfogta a kezem és visszahúzott a szobába, véget vetve a néhány percnyi magánéletünknek.

Amint visszatértünk a szobába, újra láthattuk a betegeket, ahogy festeni próbálnak. Harry a vállamnál fogva tolt előre a rendetlenségben, majd a kezem közt tartott ecsettel kezdtünk dolgozni. Megmentettem a vásznam, hogy ne érje több katasztrófa majd az övére kezdtem el rajzolgatni. Megláttam a nevem az egyik kis sarokban, már félig készen. Nevetségesek lehettünk. Mint az ötévesek.

Mikor visszatértem a sajátomhoz, meglepődtem mikor egy nő állt velem szemben. Kusza, szürke haja volt. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, ráncok hívták fel magukra a figyelmet az arca mentén. De nem lehetett több negyvennél.

 „Segíts.” Súgta haloványan. Hirtelen közelségétől megugrottam egy kicsit. Harryre néztem, de ő a munkájára koncentrált.

„Miben?” Kérdeztem kedvesen.

„Visszatért. Évekkel ezelőtt itt volt, de most újra visszatért és én annyira félek.” Beszélt gyorsan, szavait alig értettem meg annyira halkan beszélt.

„Nyugodj meg.” Tanácsoltam. „Lélegezz.”

„Ez a férfi őrült. A legrosszabb mind közül, és most itt van bezárva ebbe a szobába. Ijesztő és muszáj elmennünk innen! Valami szörnyűt csinált korábban. Újra itt van. Figyelmeztetnem kellett téged. Távol kell magad tartanod tőle.” Egyre kétségbeesettebbé vált. A teste reszketett és hihetetlenül ijedtnek tűnt.

„Ki ő?” Kérdeztem. Vártam, hogy rámutat Kevinre vagy talán Jamesre. Vagy egy másik betegre, mint Norman. De olyat tett, amire nem számítottam. Remegő, csontos kezével egy pontra mutatott. Ez a pont Harry volt.

Még egyszer szeretnék elnézést kérni amiért ennyit kellett várnotok a részre. Valahogy, sehogy sem akart összejönni ez most nekem. Ma is kérdéses volt, mert a nővérem valamit csinált a gépemmel, de sikeresen megoldottom és tádáá itt a rész. Reméljük, hogy tetszett és várjuk a véleményeket! :*