40. fejezet

A hó szakadása alább hagyott, mikor már az ablak kinti részét beborította. Beburkolta a hideg londoni utcákat és a szél felkavarta szörnyű süvítése közben. Hóvihar készülődött a falakon kívül, a gyerekek még építhettek hóembert és csatázhattak is; de ez a hó nem olyan volt. 

Régóta nem figyelem a hónapok változását Kelsey ablakán keresztül. November volt? Vagy talán December. Nem tudtam, és nem is számított. Csak hideg volt.

A Wickandale szerencsére bent tartotta a meleget, szóval megfelelően biztosította a betegeknek, hogy ne fázzanak. És ha ez a melegség elhagyta az épület falait és a levegő beáramlott, a hideg, kemény tél miatt. Panaszkodtak, hogy inkább vigyék feljebb a hőmérsékletet, mint lejjebb. 

De ebben a másodpercben már izzadtam. Éreztem a forróság hullámként való hullámát magamon, és olyan volt, mint a cigi füstje. A szívemnél kezdődött és minden egyes szívverésemmel tovább terjedt az ujjaimig, a lábamba. Tűz tombolt a mellkasomban égetett, mintha az ördög a vasvilláját a mellkasomba döfné, ellopva a levegőmet. A hátam mintha lángolt volna, a parázsló hőség az izmaimat perzselte, ami lassan fájni kezdett. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam lélegezni. Képtelen voltam gondolkodni.

Ismertem ezt az érzést. Ritka és ismeretlen volt, de ismertem. Ugyan az az érzés volt, mint amikor hallottam Emily haláláról. Pánik. Nos, pánik és düh.

Nem voltam a jószívű emberek közé sorolható és tettem dolgokat, amikre nem vagyok büszke. De ha volt egy jó dolog, amit ezen a világon tettem, az nem más volt, minthogy Rose-t szerettem mindennel együtt. Pokolba, Ő az egyetlen dolog az életemben. Nincs családom, nincs vagyonom, nincs pénzem. Csak Ő van nekem. És most a Wickandale el akarta venni tőlem az egyetlen embert az életemből, aki miatt még józanul gondolkozom. Szóval bepánikoztam.

Azonnal felpattantam. De nem emlékeztem rá, hogy mikor tettem volna. Szememmel a szobában kutattam nyomok után, hogy mi is történhetett itt az elmúlt percekben. Pszichológiai könyvek voltak kinyitva szerte szét a szobában. Tollak és ceruzák hevertek a földön papírok mellett körülöttem. A torkom kapart és nehezen lélegeztem. Nem emlékeztem semmire a korábbi percekből, de lassan képek villantak fel előttem, a kezemet visszatartottam, habár hiába, vadul csapkodtam az fa asztalon és kiabáltam, ahogyan a torkomon kifért. Nem tudom, hogy mit mondhattam, de valószínűleg sokféle képen elkáromkodtam magamat. 

Az ajtó azonnal kicsapódott és Brian lépett be rajta. „ Rendben vagy?” 

Nem hozzám beszélt, de rám fókuszált. A karomért nyúlt, és ki akart húzni a szobából kérdések nélkül. 

„Ne!” Szólalt meg Kelsey, mielőtt túl messzire mentünk volna. „ Minden rendben van. Az én hibám volt. Ő rendben van. Én is. Kiengedem, ha már vége van a beszélgetésünknek.”

„Biztos vagy benne?” Kérdezte Brian.

„Igen.” Sóhajtotta Kelsey, és magára erőltetett egy mosolyt.

Brian nem tűnt túl meggyőzöttnek. De miután még egyszer rám nézett szkeptikusan és végigpásztázta a szobát, végül becsukta maga után az ajtót. 

Kelsey-re pillantottam, aki szedegette a holmiijait a földről és belém nyilallt a bűntudat. Talán nem kedvelem őt, de ez nem az ő hibája. Egyébként is segít nekünk kijutni innen.

„Én-én sajnálom.” Motyogtam. És ez igaz is volt. Dühös voltam Ms. Hellman-ra, James-re, és a Wickendale-re és magamra, de ez nem Kelsey hibája.

„Nincs semmi gond.” Mondta halkan, együttérzést tanúsítva felém, melyet tőle még sosem hallottam.

„Nem, ez nincs rendben.” Mondtam, majd segítettem neki felszedni a dolgait.

Rose.

„Harry, a kezeid szó szerint remegnek.” Világosított fel Kelsey. És tényleg. Remegtem és próbáltam visszatartani a könnyeimet és nem kiborulni és mellesleg ijedt voltam. Figyelmen kívül hagytam ezt a tényt, és tovább segítettem neki.

Nem akartam neki semmi mondani, és nem is tudtam volna. Nem éreztem azt, hogy beszélgetésbe kellene gabalyodnom. Mivel minden lélegzetvételemnél felbukkant egy kép Rose-ról, ahogy egy műtőágyon fekszik, minden egyes pillanata tönkre tett, ahogy a képek megint felvillantak és borzalmas emlékképek törtek fel minden emberről, akit szerettem, és akik el lettek szakítva tőlem, és mindegyikkel egyre közelebb kerültem a józan eszem elvesztésére.

„Harry.” Kelsey ismételte meg önmagát, miután számos tettel próbáltam helyrerakni mindent, ami miattam a földre került.  „Ezzel nincs semmi gond.” Komolyan nézett rám, én pedig felsóhajtottam, leültem a földre, és hátamat a falnak támasztottam.”Lori és én kijuttatunk téged innen. Téged és Rose-t.”

„Biztos vagy benne?” Kérdeztem, mivel némi megnyugtatásra volt ebben a pillanatban szükségem.

„Igen.” Válaszolta. És talán ez valami pszichológiai trükk volt, de teljes mértékben hittem neki.”Rose a legjobb barátom. Én is törődök vele, Harry, és biztosra fogok menni, hogy kikerüljön innen, mielőtt ez megtörténne.”

Lehajtottam a fejemet, majd az elülső zsebemből elővettem a cigarettámat. Bassza meg, a hang megszólalt a fejemben, mikor fogaim között tartottam a cigit, és már meg is gyújtottam. Kelsey megmondta, hogy nem dohányozhatok az irodájában, de úgy tűnt ez most kivétel lesz.

A hangtól eltekintve, amit a sötétedő tüdeim adtak ki, a szoba csendes volt. Szerettem volna ezt az időt jó ötleteléssel eltölteni Kelsey-vel, és elmondani neki, hogy nem veszíthetem el Rose-t.Biztos, hogy túléltem nélküle ezek előtt is mindezt, és az is lehetséges, hogy ezek után is képes lennék átvészelni nélküle. De nem akarom. Értelmetlen lenne minden. El akartam mondani Kelsey-nek, hogy lehet túl reagáltam a dolgokat. Azt is el szeretném neki mondani, hogy tudom, hogy ki fogjuk innen juttatni, és nincs semmilyen borzasztó esélye annak, hogy hagyjam őket hozzáérni Rose-hoz, és nem kellett aggódnom. Meg szerettem volna kérdezni, hogy Rose halála miatt miért borultam ki ennyire. De a szavak, melyek elhagyták számat inkább voltak reményekkel telik és szánalmasak. „Ő az egyetlen, amim van.”

Ha Kelsey hallott engem, nem válaszolt. Inkább a szökésről beszélt, mely kissé elterelte a gondolataimat. „Nos, nálam van a mappa. Lori adhat nektek ellátmányt. Itt van a Ward C alagút. Van egy utunk, már csak annyit kell kitalálni, hogy miképp fogjuk végrehajtani. De Rose-nak semmi baja nem lesz.”

Bólintottam, és kétségbeesetten kezdtem hinni neki. „Köszönöm.” Sóhajtottam, és kezemmel végig szántottam hajamon.  „Elmondanád nekem…csak elmondanád nekem, ha találsz még valamit? És kérlek, ne mond el Rose-nak. Nem szeretném, ha feleslegesen aggódna.”

„Rendben.” Mondta és elmosolyodott. Elvettem kezei közül a térképet, felkeltem, és elindultam az ajtóhoz. „Harry.” Szólított meg, Megpördültem, és észrevettem, hogy még mindig a durva talajon ül. Szemeivel a térképet pásztázta, melyet a bal kezemben szorongattam. „Bizonyosodj meg róla, hogy azt ne találja meg senki.”

A szívem már másodjára állt meg, mikor megláttam Őt. Látni, ahogy ugyan annál az asztalnál ül az étkezőben. Kezét az asztalon támasztotta, így könnyen tudta ott pihentetni fejét is, miközben falta az előtte heverő könyv sorait. Sötét, hullámos haja vállára omlott és piros ajkai gyönyörűen mutattak sápadt bőrén. Úgy tűnt, hogy szemei ragyognak ártatlan kíváncsiságában, ahogy tovább lapozta a könyvet. 

 Eldöntöttem most, ebben a pillanatban, hogy miképp fog meghalni, és nem itt fog egy műtő asztalon ebben a szaros intézetben, hanem öregen, ráncosan fog meghalni, és rengeteg boldog unokája lesz. Mesélni fog nekik az életéről és nem erről a helyről fog beszélni, hanem boldog történeteket fog nekik mondani. Nagyszerű dolgokat fog véghezvinni és meg fogja osztani velük, majd lefekszik aludni és álmában meghal békésen és elégedetten. És talán, csak talán, én is mellette fogok feküdni.

De nem halhat meg itt 20 évesen. Semmi lehetőség nincs rá. Bízok ebben, és ez az új bizalom eltérítette a gondolataimat azokról az információkról, amiket Kelsey mondott. De ezen kívül még mindig úgy gondolom, hogy Rose törékeny. Szóval mikor leültem mögé és füle mögé igazítottam haját, udvariasan tettem nehogy megijesszem.

Tekintetét a könyvről rám vezette és arcán mosoly terült el. „Szia.” Mondta. Ahelyett, hogy válaszoltam volna, ajkaimat az övéinek préseltem. Ajkai iszonyatosan puhák voltak és addig csókoltam, ameddig csak tudtam, még mielőtt feltűnést keltenék. Mikor elhúzódtam tőle, szemeit kinyitotta, majd egy vigyor jelent meg arcán.

„Találd ki mit szereztem.” Mondtam.

„Mit?”

Nem tudtam megállni, de szeleburdinak éreztem magam, ahogy a zsebembe nyúltam. Egy keveset előhúztam, hogy éppen csak megpillanthassa Rose a papír sarkát. 

„Mi ez?” Érdeklődött.

Közelebb húzódtam hozzá és ajkaimmal hozzáértem füléhez. „Egy térkép.” Suttogtam.

„Igazán?”Kíváncsiskodott, és én bólintottam.

„Nagyon közel vagyunk már, Rose. Tudom, hogy miképp juthatunk ki. Már csak az őrökön kell valahogy túljutni.”

Habár Rose és én nagyon közel voltunk egymáshoz, mégis suttogtunk, és úgy tűnt a beszélgetésnek hamarosan vége is lesz. Mivel Mikayla, aki kezdett dühíteni, helyet foglalt az asztalál. „Sziasztok.” Mondta.

„Szia.” Válaszolt Rose, de én meg sem szólaltam.

„Szóval, um…. ismeritek azt a Norman nevű pácienst?”

„Mi van vele?” Csodálkozott Rose.

„Kibaszottul ijesztő.”Mondta Mikalya. „Csak odajött hozzám és beszélt nekem, míg a terápián voltam.”

„Mit mondott?” Kérdezte Rose.

„Próbált meginvitálni engem. Egyfolytában csinosnak nevezett és hozzám nyúlt.”

„Igen, ő iszonyatosan undorító. Maradj távol tőle.” Figyelmeztettem.

„Ne aggódj, távol tartom magamat tőle.” Mondta, majd megrázta a fejét, hogy eltűnjenek a borzasztó emlékek róla. „De, uh- mondott rólad valamit.”

Szemeimmel Mikayla-t próbáltam sürgetni. De figyelembe véve, hogy nem engem nézett, valószínűleg nem rólam beszélt.

„Rólam?” Kérdeztük egyszerre Rose-al. „Mi a faszt mondott?”

„Nos, mivel nincs több Rose itt, csak rólad beszélhetett. Csak annyit mondott, hogy ’Mond meg Rosie-nak, hogy nem felejtettem el, hogy be kell fejeznünk, amit elkezdtünk ’ akármit is jelentsen ez.”

Mi a fene?

„Úgy tudtam, hogy nem beszéltél Norman-nel, mióta kómába került.” Mondtam. Esküszöm, hogy ha beszélt hozzá, megközelítette, vagy, rá mert nézni, meg fogom ölni. Nem volt kedvem az efféle faszságokhoz és ha itt lenne most, megölném.

Rose tekintete elkerülte az enyémet. Kissé megingott és látszott rajta a bűntudat. Szóval Norman hozzászólt.

Fogadni mernék, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki titkokat rejteget.

Névtelen szemszöge

Rose nem tudja, hogy Harry mit csinált. Ms. Hellman nem tudta, habár hamarosan rá fog jönni. Kelsey szintén nem tudta. Akik tudják, hogy mit tett az én vagyok, Alice és Harry. Senki nem hitt Alice-nek, Harry nem akarta, hogy akárki is tudja, és nekem be kellett fognom a számat. De most itt állok az erkölcseimmel és az ígéreteimmel csatázva.

Nem a miatt volt, amit tett vagy nem tett, a miatt történt, aki Harry maga volt. Ő az a fiú, aki végrehajtotta a tökéletes tervet jó pár évvel ezelőtt, a fiú azzal a briliáns ésszel. És most szerelmes volt. És Rose viszontszerette. Ez szép, és ez tovább virágozna és talán több is lehetne gyönyörűnél, ha megszöknének. Nem akarok a lehetőségeik útjába állni.

Ha elmondanám Rose-nak, akkor az útjukba állnék. Talán tagadhatatlanul is szétmarcangolná ez a szeretet. Szóval a legegyszerűbb dolog, amit tehetek, hogy tovább rejtegetem a gondolataimat és békén hagyom őket.

De ha betartom az ígéreteimet és a könnyebb utat választom, rosszul döntök. Elengedném Rose-t, hogy elszökjön vele, anélkül, hogy tudná is ki volt Harry. Elengedném őket és talán először még rendben lenne Harry, de lassan visszatérne a régi önmagához. Nem a romantikus csókokat adó és a játékos Harry lenne, aki optimista megjegyzéseket mond. Egy teljesen másik Harry lenne. És figyelmeztetnem kell Rose-t, hogy kivé válhat Harry.

Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket. Véleményeteket most is osszátok meg velünk. Jó olvasást! Puszi xx