39. fejezet

Ez volt a Wickendale, egy mentális intézmény a bűnös elmebetegeknek. És az őrült pontosan olyan, mint ez a nő. Ez a borzas, sovány lány egyszerűen csak őrült volt. Nem tudta megkülönböztetni a jót a rossztól. Zavart volt. Az egyenruhája és helye biztosított benne, hogy megbízhatatlan. Nehéz volt elhinni akár egy szavát is, ami elhagyta száját.  És jól ismervén Harry-t kapnom kellett volna egy sugallatnyi magabiztosságot, hogy vádjai hamisak voltak. Akármi borzasztót tett, valószínűleg csak a nő zavart elméje kreálta.

De akkor miért éreztem egy csomót a gyomromban, amikor csontos kezével rábökött? Miért emelkedett és süllyedt a mellkasom éles lélegzetvételeimmel és miért vert a szívem gyorsabban?

Ismertem és szerettem Harry-t. Bíztam benne. És a lány szavait hazugságnak akartam elkönyvelni magamban. Csak bólintani és elsétálni akartam. Nem akartam neki hinni, de valamiféle kíváncsiság miatt haboztam és megakadályozott a hátrálásban.

„Mit csinált?” Kérdeztem. Hangsúlyomon halkítottam, így senki nem hallhatott minket. 

A nő sötét haja zsírosan omlott arca köré kusza szálakban, amikor megrázta a fejét. „ Valami borzalmasat. Nem kellene elmondanom. Csak maradj távol tőle.”

„Nem fogok, amíg el nem mondod.” Nem tudtam elfogadni válaszát és elsétálni se tudtam. Belefáradtam, hogy kirekesztenek a Wickandale sötét titkainak tudásából, és nem volt időm arra, hogy válaszokért rohangáljak.

Vett egy ingatag levegőt és láttam a szemeinek kékes keveredését. Ajkai szétnyíltak, mintha beszélni akarna hozzám, és a szívem ugrott az előérzetem miatt, hogy mindjárt nyilvánosságra juttatja az igazat. De a gondolatainak megosztása abbamaradt, és csak a szemei mozogtak. Tágra nyíltak a félelemtől, attól, amit a bal vállam felett látott.  Követtem tekintetét, majd megugrottam. Harry közvetlenül mellettem állt. És a nő arrább iszkolt.

Harry pillantottam hevesen verő szívvel, vadul dobolva mellkasomban az előbbi félelmemmel együtt. És másodjára itt volt ez, mielőtt a páciens elment volna és mielőtt tekintetünk találkozott volna, megpillantottam. Őt nézte. Szemeivel az arcát fürkészte, és nehezen lehetett észrevenni, de volt valami benne; figyelmeztetés. Valamilyen fenyegetés fajta. Egyetlen pillantásával megmondtam neki, hogy menjen el, és ezzel a töredékkel egy pillanatra újra a régi Harry volt. Felvette azt a maszkot, amit még akkor viselt, amikor én még nővér voltam, ő pedig a páciens, jó pár hónappal ezelőtt ebben az étkezőben. A fenyegető bűnözője a borzalmas bűncselekményeknek, aki az asztal alatt simította végig combomat. És féltem tőle, ahogy most is a végtelenségig tartó pillantása miatt.

 De ekkor visszatért a fényesség szemébe, és felém fordult. Normális lett egy szempillantás alatt. 

 „Szia.” Üdvözölt. „Ki volt ez?” És újra hallottam a hazugságot hangjában. Alig lehetett kivenni, de eléggé ismertem, ahhoz, hogy felismerjem. Kissé ideges volt, de próbálta elrejteni.

„Miért nem mondod el te nekem?” Mondtam. Nem tudtam, hogy hangom ilyen éles lesz, de a gondolata annak, hogy valami szörnyűt tett, mint amiről a nő beszélt, akár igaz, akár nem, némileg védekezővé tett. 

„Mire gondolsz?” Kérdezte, kissé visszavéve, de nem annyira, mint azt szerette volna.

„Félt tőled. Nagyon.”

Vállat vont. „Azt hiszi, hogy megnyúztam három nőt, persze, hogy fél. 

„Nem azért.” Válaszoltam fejemet megrázva. „ Úgy mondta, mintha valamit tettél volna, mikor először itt voltál. Valamit, amit még gyerekkorodban tettél.”

Tekintetében enyhe aggódást véltem felfedezni, de ez gyorsan el is tűnt. „ Nem tudom, hogy miről beszélhetett. Úgy értem, nem én voltam a legjobb gyerek, de nem adtam senkinek semmi okot arra, hogy féljen tőlem.”

Egy ideig nem válaszoltam.

„Min gondolkodsz ennyire?” Kérdezte tőlem.

„Semmin.” Mondtam megrázva fejemet, hogy kitisztuljon a zavaró kétségek közül. Azonnal bolondnak éreztem magam. „Sajnálom, tudom, hogy nem tettél semmit. Ő csak… fura volt az egész, nem tudom.” 

„Rose, ez rendben van.” Nyugtatott meg Harry. „ Furcsa lenne, ha nem kérdezted volna meg. De a hölgy csak őrült, ki tudja, hogy miről is beszél.” 

„Igaz.” Bólintottam egyetértésként. De nem tudtam túltenni magam a pillantásán.

„Gyerünk.” Mondta Harry bolondozva és magára öltött egy kápráztató mosolyt, próbálva enyhíteni a feszültségen. Karját vállaimon pihentetve állt mögém, gyengén összenyomva őket, hogy nyugodjak meg. Visszavezetett a két festőállványhoz, amiken dolgoztunk és aggodalmaim elhalványultak megnyugtató érintése miatt.

„Szükségem van a segítségedre ezzel.”Mondta Harry a festményére utalva. Szemeim végigfutottak a vásznon. Sötétkék színek táncoltak alul, míg felül világosabb kék. És persze, random fekete csíkok voltak percekkel ezelőtt, mielőtt incselkedve végighúztam rajta ecsetemet.

„Mi ez?” Kérdeztem. Leesett a szája csodálkozásában, és felháborodott kérdésemtől.

„Naplemente az tengeren. Nézd, itt a tetején van az ég, alul pedig a tenger.”

„Igen, tényleg szükséged van a segítségemre.” Értettem egyet, és próbáltam mosolyt színlelni.  A festménye borzalmas.

Fájdalmat színlelt. „ Nagyon kritikus vagy.” Mondta, lassan megrázva fejét, amitől nekem nevetnem kellett. És nem folytattuk a munkát a festményen, inkább Harry-t hecceltem, miközben beszélgettünk és nevettünk, mint ezelőtt. Miközben elvarázsolt, láttam a szeme alatt húzódó ráncokat és az arcán lévő gödröcskéket, és újra éreztem az iránta érzett kétségbeesett szerelmemet. De a nevetések és ugratások mögött, a névtelen páciens szavai még mindig ott jártak a fejemben. 

A festés folytatását elhalasztották, és a séta a cellámhoz most volt a valaha volt legrosszabb. Először azon gondolkoztam, amit a vacak hajú nő mondott. Tudom, hogy túlgondolom, mint mindig, pedig meg kellene bíznom Harry-ben. De az agyam nem tud másfelé elkalandozni, hiába is próbálom. Tele volt lehetséges és lehetetlen magyarázatokkal. És a sok gondolatom miatt, sok volt a következtetés is. Az első az volt, hogy Harry hazudik. Talán valaki, aki nem én voltam, aki nem ismerte annyira, mint én, talán elsiklana a jelek mellett. De észrevettem Harry kemény pillantását a lány felé, és ahogy megingott, amikor róla kérdeztem, és ahogy a nő tagadhatatlanul félt teljes szívéből tőle. A második pedig, hogy Harry nagyon bonyolult ember. Először veszélyes és megfélemlítő volt. És, csak mert szerettük egymást, ez nem tűnt el. Valami álcaként használta, de mindezek alatt hittem benne, hogy jó ember. Biztos, hogy a múltja nem jó, és tett rossz dolgokat. Talán ezek közül valamelyik sodorta erre a helyre régebben. Talán emiatt volta páciens félelme. De Harry megmentett Norman, James, Ms Hellman és saját magam elől is annyiszor, hogy már megszámolni se tudnám. Többször láttam bátran, önzetlenül cselekedni. Szóval nem számít, hogy mit tett és mit nem, akkor is szeretném. Csak hagynom kell a múltat ott maradnia, és bízni Harry-ben. És teljesen meg vagyok róla győződve, hogy ha megtudnám, hogy mit tett igazából a nővel, még akkor is ugyanúgy szeretném. 

Miután ezeket végiggondoltam megpillantottam valakit. Thomas, a kevés dolgozók között volt, akik még nem láttak a betegek egyenruhájában; megjelent a folyosó végén. Felém és a még mindig névtelen őröm felé sétált.  Tekintete a padlón volt végig. Fogalma sem lehetett róla, hogy tudok arról, hogy hogyan vezette el Jane-t a haláláig csupán néhány órával ezelőtt.

De pár méterrel tőlem felnézett. Egyszer beszéltem csak vele, de akkor mikor megtettem ugyan arról kérdeztem; elvezeti a betegeket tesztelni, és azután félre dobják őket, mint a labor patkányokat. Először riadtnak tűnt, hogy ebben az öltözetben látott nem pedig úgy, mint egy idegesítő és bosszantó nővért. Összevonta a szemöldökét, és mintha összezavarodott volna. Talán ő is, úgy, mint Kelsey és Lori, tudta, hogy ez nem helyes. Talán tudta, hogy én nem tartozom ide. 

Ránéztem, arckifejezésén válaszokat keresve. Csak egyetlen szót tudtam szólni, mikor elhaladt mellette, és tudta, hogy mire célzok. „Jane?” Kíváncsi voltam.  Ha akárki tudta a sorsát, akkor az ő volt.

Nem találkozott a tekintetünk. De az apró bólintás volt minden, amire tőle szükségem volt.

Harry szemszöge

Boldogan léptem be a terembe, a festékek illata és Rose mosolya miatt. Nehezen tudtam elhagyni az az érzéseimet. Habár Rose még az után is mosolygott és nevetett, hogy Alice-el beszélt, de éreztem nyugtalanságát. Próbálta elrejteni, de előlem nem sikerült. Alice mondott valamit neki, valamit, ami miatt kétségek közé állította, és volt egy ötletem, hogy mit mondhatott neki. Csak remélni tudom, hogy többet nem hozza fel.

És a reményemet magammal vittem, miután megcsókoltam Rose-t és elbúcsúztam tőle. Szükségem volt egy cigire, de e helyett Kelsey-hez vezettek el, még egy felesleges terápiára. Azonnal emlékeztetett, hogy nem lehet ott cigizni, pedig ezen kívül bármelyik istenverte szobában dohányozhattunk. Ezek nem biztosították a legjobb körülményeket, tudva, hogy amikor dohányzok, ideges vagyok, és az előző események azok voltak.

De azonnal ráeszméltem. Izgatottnak kellene lennem, hogy Kelsey-hez megyek, cigivel vagy nélküle. Mivel akárhányszor én vagy Rose találkozott vele, közelebb kerültünk a kijutáshoz. Szóval beléptem a szobába- Brian még megbilincselt előtte- kissé optimista kilátással a következő hosszú 45 percre. De még így is jelen volt ingerlékenységem. Kelsey valamilyen okból kifolyólag csak zavart engem. 

Brian becsukta az ajtót, és ott hagyott kettőnket, hogy beszélgessünk az érzésekről, rossz dolgokról és akármilyen idiótaságról, amivel általában megvizsgálja a betegek elmeállapotát. De mi nem ilyen hithű dolgokról fogunk beszélni. 

„Megvan a térkép?” Kérdeztem, miközben megközelítettem a párnázott széket az asztala előtt. Nem volt szükség baráti köszöntésre. 

„Igen, megszereztem.” Mondta. Egy nagy papír volt kiterítve kettőnk között az asztalon. Megvizsgáltam a térképet, találva megcímkézett szobákat és az épület szakaszait. Le voltam nyűgözve.

„Köszönöm.” Mondtam, miközben a térképet a kezembe vettem. Még mindig nem én voltam az elsőszámú rajongója, de ez rendes volt tőle, hogy megszerezte. 

„Rengeteg papírt kellett átkutatnom, hogy ezt megtaláljam. Rengeteget. És majdnem lebuktam-„

„Mondtam, hogy köszönöm, nem igaz?” Motyogtam szórakozottan. 

Nem beszélt hozzám egy darabig. De csak egy pillanatig. „ Nos ha ilyen leszel, nem fogom elmondani.”

„Elmondani mit?” Kérdeztem felnézve a térképről. 

Nagyot sóhajtott, valószínűleg a hozzáállásom miatt, de végül elkezdte. „ Amikor ezt a helyet építették, a II. Világháború alig ért véget és itt volt az a rengeteg nemzetközi konfliktus. Ez ritka, de ebben az esetben, ennek a helynek van néhány földalatti járat a szökéshez. Rengeteg őr és tiszt van és fontos emberek ebben az épületben, szóval, ha Londont valaha megtámadnák, van néhány menekülési útvonal.”

Bólintottam miközben beszélt, és érdekelt, amit mondott most először. „Mint földalatti járatok? Hol vannak?” Kérdeztem.

 „Van egy fogó- az egyetlen bejárata a C szakasznak. Itt kellene végigmenned, hogy elszökhess.”

Sóhajtottam és kezemmel végigszántottam hajamon. „Nos, ezt el kell fogadnunk. Inkább kockáztatok, mint hogy abban a cellában rohadjak életem végéig.”

„Ez az, amit kijelöltem.” Mondta Kelsey. „ Bejelöltem a bejáratát itt.” Rádőlt az asztalra, hogy rábökjön egy kis pontra a térképen. „Egy ruhatár végében van, és valószínűleg elrejtették, szóval figyelmesnek kell lenned. Valószínűleg van egy retesz vagy valami, amit fel kell emelni ahhoz, hogy lejuss.”

„Akkor nekünk csak követnünk kell, és kijutunk az épületből?”

„Úgy gondolom. Van egy apró jelölés a balszélen, és úgy gondolom, hogy az a kijárat.”

Bólintottam. Számos terv jelent meg előttem, ahogy rá pillantottam. Csak az után, hogy rájöttem még nem nézett ma a szemembe. És most, nem az asztalt, hanem a talajt és minden mást nézett, kivéve engem.

„ Nekem és Rose-nak csak ki kell jutnunk a celláinkból, megtalálni egymást, végigmenni a C szakaszon, aztán a járaton, megszökni a rengeteg dolgozó elől, és elfutni anélkül, hogy rajtakapnának.” Mondtam leginkább magamnak. Viccesen hangzott. 

„Igen.” Értett egyet. De a hangja megtört, így már tudtam mi lesz a következő kérdésem.

„Valami baj van.” Tértem egyből a lényegre.

„Mi?” Kérdezte.

  

„Valamit nem mondasz el nekem.”

„Nem nincs semmi.” Tiltakozott. 

„De van.” Kontráztam.

„Nem, esküszöm.” 

„Az Istenre nyögd már ki.” Követeltem. Ha van valami bökkenője a szökésünknek arról tudnom kell. 

„Rendben.” Adta be végül a derekát.” De mielőtt elárulnám, tudnod kell, hogy még rengeteg időtök van, ahhoz, hogy kijussatok innen, mielőtt ez megtörténne. Biztosíthatlak róla, hogy hamarabb fogtok megszökni, szóval nem kell aggódnod.” Hangszíne kissé dühítő volt, tudta, hogy annak a nyilvánosságra hozatala megőrjítene és ő csak ezt tompítani szerette volna.

És emiatt elkezdtem aggódni.” Mi az?”

„Hónapokig nem fog megtörténni. 12, 24 talán 30 hét van még addig. Addigra már messze lesztek innen.”

„Mond el.” Követeltem szárazon. Belebetegedek ebbe a kis játékba, amit játszik. 

 „Nos, amikor kerestem a térképet, találtam egy aktát… egy aktát, amiben azok a betegek voltak felsorolva, akiknek be van tervezve, hogy a sebésztre kell menniük. Teszteket végeznek el kitudja miért, és Ms. Hellman mindent eltervezett. 

Bólintottam, sürgetve ezzel, hogy folytassa.

„És Rose.. nos Ő a következő a listán.”

És akkor, ott megálltam. Minden megállt bennem. A tüdőm nem úgy működött, ahogy kellett volna. Nem vettem levegőt és minden lelassult. A szoba csendes volt. Az egyetlen dolog, ami dolgozott az agyam volt, és vadul száguldottak benne a félelmeim, kétségeim és rettegéseim, amiket valaha éreztem.   

Ha nem szökünk meg hamarosan, az én gyönyörű Rose-om csatlakozni fog Cynthia és Jane mellé a feledésben. Meg fog halni.

És ezzel az észrevétellel úgy éreztem mintha az egész világ darabokra törne a lábam alatt.

Sziasztok! Nagyon szépen köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket, amiket ezúttal is várunk. Reméljük elnyerte tetszéseteket a rész. 

Puszi: Vivi xx