34. fejezet

 Rose szemszöge 

Rengeteg különböző típusa van a félelemnek. A legtöbbjük önző félelem.  Mint a saját, bénító halál, a furcsa és baljóslatú egyedül töltött éjszaka. Gyakran félünk a fájdalmat okozó érzelmeinktől és a testünktől.  Néha lehetetlen, hogy ne féljünk.

De sokkal rosszabb volt a másoktól való félelem.  Amikor valakit sokkal jobban szeretsz magadnál és ennek veszélye megrémít.  Nekem ezt többször is el kellett viselnem. Féltem és még mindig félek, hogy Harry valami baj közepén találja magát, és úgy látszik, ez gyakran megtörténik vele. A nap, amikor hallottam elfojtott sikolyát az elektrosokk terápiás szobában, egy olyan hatalmas félelmet tapasztaltam meg, amire sose gondoltam volna, hogy létezik.

Szóval, amikor Norman közeledni kezdett felém, a korábban érzett félelmen elpárolgott, és most nem rettegtem.

Egyenruhája nagyobb volt, mint a többi betegé, de szüksége volt ekkorára a hatalmas teste miatt. Arcán visszataszító mosoly díszelgett és fogai sötétek lettek a rothadás miatt. Kopasz feje és nyilvánvaló kora még félelmetesebbé tette megjelenését.  Kígyó tetoválása csak kiemelte arcán a nem tetszését, ezzel ő lett a legzavaróbb ember, akivel valaha találkoztam.

A szívem sebessége felgyorsult amikor, már csak méterek választották el tőlem. Oké, talán mégis féltem, csak nem annyira, amennyire kellett volna. De álltam a sarat. Nem tudott velem semmi drasztikust csinálni itt, ahol több tucatnyi ember szemtanúja is lehetne bárminek.

Norman lecsúszott a mellettem lévő székre, és próbáltam nem elhányni magamat. Az érzékeim és a borzasztó szaga sem segített.

Hangja sötét volt. Sokkal mélyebb, mint Harry-é. „Emlékszel rám, Rosie?”

Nem tudtam megállni a reszketésem, ami önkéntelenül is végigfutott hátamon. Nem volt válaszom számára, szóval nem szóltam hozzá.

„Álmaim voltak rólad, tudod.”Mondta. Nem vesztegeti az időt. „Semmit nem tudsz tenni, amikor kómában vagy, csak álmodni. És te voltál az összesben. Az utolsó emlékemről. Ahogy megérintettelek a sötétben, mielőtt a te kicsi barátod elrontotta a mókát.”

„Ha egy ujjal is hozzám érsz, újra megteszi.” Mondtam és csak reménykedtem, hogy nem hangoztam annyira idegesnek, mint amilyen valójában voltam. Norman beszéde furcsa és zavaros volt. Nem volt folyékony és egyértelmű arckifejezéséből ítélve, hogy valami nincs rendjén az agyában. De úgy tűnt, megértette válaszomat.

De látszott rajta, hogy nem tetszett neki. Talán a falba vert fejének emléke vagy valami más miatt, de dühösen elkezdte rázni fejét. „Nem, nem, nem, nem, nem.” Fogait összeszorította és kezeit ökölbe szorította. „Nem fogja.”  Arckifejezése dühödtnek tűnt, mint valami nyaggatás, nem kívánt gondolatok zsörtölődése agyában. És amint erre gondoltam csalódottságában felállt a székről és én megkönnyebbülten felsóhajtottam.  Ez gyorsabb és könnyebb volt, mint vártam. Valahova mögém sétált és az összes aggodalmamat magával vitte.

De szokásom, hogy hamar elkiabálom a dolgokat.  A látszólag mögém való sétálása, direkt volt. Meggörbült szája túl közel került fülemhez és megugrottam székemen, amikor durván fülembe suttogta. „ Nem. Teljesen meg fogok győződni róla, hogy ne legyen itt, és be fogom fejezni, amit elkezdtem. „ 

Harry szemszöge 

Az éjszaka sötét volt. Nyugodt. Nem volt csendes, de nem volt semmilyen tiszta hang.  A fény hiányában szememmel csak absztrakt formákat tudtam kivenni, habár nem láttam valami jól, de az alakok ismerősek voltak, szóval nem aggódtam. Testemmel a kipárnázott matracon feküdtem. Egyedül voltam, de a magány kényelmes volt, a szobámban lévő sötétség ködös álommal borított be. Nem voltam biztos benne, hogy hol vagyok, de nem számított. Semmi sem számított, és minden izom a testemben pihent ebben a tudatban. Biztonságban voltam.

De volt valami a nemtörődömség mögött az agyamban. Volt ott valami. Ez több volt, mint a semmi, további befejezetlen gondolat, mint egy aggodalom. De ez még mindig itt volt. Mint a szíved, halkan dobogó és végig észrevétlen. Gyakran nem gondolsz erre, de ez ugyanolyan fontos.

Szóval ez az apró valami, olyan volt, mint a szívem.  Itt volt, és vert, és fontos volt. De nem száguldott a fejemben.

Ez volt, amíg megpróbáltam az oldalamra feküdni, és rájöttem. A szíjak. Ez volt a befejezetlen gondolatom, ezek, amik szokatlanok voltak, pedig nem kellene annak lennie.  Számos szíj határolta az ágy mindkét oldalát, érintve a testemet minden irányban. Minden mozgatható része és végei összetartották és leszorítottak testem.  Talán még meg is béníthatott.

Hirtelen az előző ködösségből éberség és pánik lett. Rengeteg kibaszott riadalom, és ez a pillanatokkal, ezelőtti hiánnyal jött. A fények felvillantak. Fényes és kemény. Lépések hangja hallatszódott a kövön. Az alakzatok nem sokáig voltak absztraktak, de helyette tisztán láthatóak és formáik túl élesek lettek.  Szemeim elkerekedtek és végigpásztáztam a szobát. A matrac felső része fel volt támasztva, szóval ez volt az egyetlen hely, amit néztem.  És amit láttam az gyönyörűen zavaró volt. Emily volt itt. Szőke hullámos fürtjei, amik hullámzottak, mint a vízesés a vállán pihentek. Ajkai rózsaszínek voltak, bőre világos és cserzett volt. Sokkal gyönyörűbb, mint amire emlékeztem.  Ebben a furcsa ruhában volt, ami rajta mégsem állt annyira rosszul. Ez volt, amit az első igazi randevúnkon viselt, amiben le akart engem nyűgözni, bár nem vette észre, hogy engem már régen lenyűgözött.

„Emily?!” Kiáltottam izgatottan, elfelejtve egy pillanatra, hogy le voltam kötve. De egy hang sem szökött ki számon. Próbáltam újra és újra, de ő még az irányomba se nézett. Hangtalan voltam, ahogy elkezdtem kiabálni. A nevét kiáltottam újra és újra. Nem vette észre. 

De helyette mást vett észre. Valamit a jobb oldalamnál, valamit, amit én nem láthattam a szíjak szorítása miatt. Akármi vagy akárki is volt ez, rémültnek tűnt. Szemei elkerekedtek és teste remegni kezdett. „Emily, mi a baj?” Kérdeztem, szinte könyörögve. Ismét nem hallott meg.

A névtelen rémítő dolog, végül a látóterembe került. Pontosabban egy ember, egy férfi. Háttal állt nekem, ahogy az én Emily-m felé magasodott. Egyfajta rendőri egyenruhában volt, átlagos magassággal és világos barna hajjal. És egy késsel a kezében.

James volt az.

Megközelítette Emily-t, és Ő nem mozgott. Ezúttal rá kiabáltam, kiabáltam a lányért, vagy talán mindkettőért. Én csak kiabáltam és kiabáltam, de egy hang sem jött ki torkomon. Aztán, bumm.  Energia hullámzott végig testemen. Ismerős volt. A fúró, rázó fájdalom keresztülvágott teljes testemen.  A perzselő meleg végig szúródott minden idegen és sejten. A fájdalom kibírhatatlan volt, és nem ért véget. De ezen a fájdalmon keresztül láthattam Emily-t. James előtte állt. Kését Emily nyakához emelte, én pedig kiabáltam és csapkodtam, de semmi sem jött ki és semmi sem jött szabadon. Minél többet mozogtam, a fájdalom csak rosszabbodott. Úgy éreztem magam, mintha az ördög egy égő pokolbéli kaszával vagdosná minden részem. 

De ami Emily-vel történt rosszabb volt. James elemelte a kést nyakától. Végig húzta bőrén és friss vér szivárgott a sebből. És most már sikított. Hangja csengett és nevemet kiabálta, ahogy segítségért kiáltott.  Még mindig nem lát engem, de mégis. Még mindig nem tudja, bébi, hogy próbálom a legjobb formámat hozni és azt kívánom, bárcsak megmenthetnélek és rohadtul sajnálom.  De a fájdalom visszatart, és nem tudok mozogni. Izmaim fájtak a szíjakkal való küzdelemtől és torkom, mintha leszakította volna a sok sikertelen sikoltás. Próbáltam lehunyni szeme, de nem sikerült.

És akkor, amikor sikolyai elvesztek a halál csendjében, többé már nem Emily volt. Rose volt. És James többé nem volt már James, de belőle egy szeszélyes, kopasz fejű Norman lett. És én még mindig Harry voltam, és nem tudtam kiabálni, csak a fájdalmat érezni. 

De Rose még mindig nem hagyta abba a sikítást. A kés, ami most Norman-nél volt véres csíkokat hagyott rajta, nem mélyeket, de hosszúakat. És Rose csak sírt és kiabált. De nem halt meg.  És én kibaszottul próbáltam őt megmenteni, de a szíjak meg sem mozdultak. Próbáltam hallatni magam, hogy észrevegyen, próbáltam tenni valamit. De Rose nem vette észre erőfeszítéseimet, csak azt, hogy nem segítek neki és nem vagyok ott.

Sírt és értem kiabált. És a pokolba is, de most már én is sírtam. Lehetetlen feszültség és csalódottság alatt voltam és érzelmileg megsemmisült, hogy nem tudok rajta segíteni. 

Csak amikor, megéreztem, hogy talán egy hang elhagyhatja számat, amikor megéreztem a legkisebb vibrálást a torkomban, valami megzavart engem. Mert Rose nem sikított többé. Szemei csukva voltak és az Ő gyönyörű, véres teste egy halomban terült el a parkettán.

És Norman már nem volt Norman.  Teste karcsúbb és haja sötétebb lett.  Ez a férfi elkezdett megfordulni, ez a férfi, aki meggyilkolta Emily-t és Rose-t egyes egyedül. Most engem nézett, és láthattam az arcát. Szemei sötétzöldek. Haja rendezetlen sötét barna, göndör fürtökben állt. A férfi ruhája már nem olyan volt, amilyennek lennie kellett, de ez egy fajta rab egyenruha volt. 

Ekkor, mint a horror, arcomból kifutott a szín. Rájöttem, hogy ez a férfi én vagyok. 

Hirtelen már tudtam mozogni. Testemet már takaró fedte, nem pedig a szíjak. Sikítottam és sikítottam, mert végre úgy tűnt van hangom. Kinyitottam szemeimet, habár észre sem vettem, hogy becsuktam volna. A szoba újra sötét volt.

Bassza meg. Ismét csak egy álom volt. 

De arcom még mindig nedves volt a könnyektől, és rájöttem, hogy sírtam alvás közben. És még most sem hagytam abba a sírást. Sőt szememmel pásztáztam a sötétben a semmit, amíg meg nem hallottam a zokogást. Mellkasom megemelkedett és testem szét akart szakadni, ahogy megpróbáltam megkapaszkodni a valóságban.  Összeszorítottam az ágyneműt szorosan, és megpróbáltam felidézni néhány csalódást, amit nem sokkal ezelőtt éreztem.  Ez volt a legborzasztóbb dolog, amit valaha megtapasztaltam, öntudatlanul vagy nem.

De ez csak egy álom volt. Álom, az egész az volt. Emily elment, ahogy volt, és Rose él és biztonságban van.  A gondolattól egyenletes lett levegővételem. Rose. Él. Biztonság. Elképzeltem, ahogy pár nappal ezelőtt elmondta, hogy szeret engem és tudtam lélegezni. Szeret engem és biztonságban érzi magát mellettem.  Nem bántottam és soha nem is fogom. Egyébként Emily-t sem bántottam. Elment és hinnem kell, hogy most már egy jobb helyen van, és itt van valahol.  Mivel elvégre ennek tényleg van egy jobb oldala, egy paradicsoma, és ha valaki odavaló, akkor az Ő.

  Letöröltem szánalmas könnyeimet és elemeltem fejemet kezeimtől. Elengedtem az ágyneműt és megkönnyebbülten felsóhajtottam.  „Francba.”Mondtam, egy kicsit túl hangosan, hogy megbizonyosodjak, hogy igen, újra van hangom.  Jó. Nevettem megkönnyebbülésemben és megráztam a fejem. Egy álom. Csak egy újabb rémálom.

Visszasüllyedtem a matracba és sokkal nyugodtabbnak éreztem magam.  Izmaim már nem feszültek és fájtak és légzésem újra normális lett. Micsoda megkönnyebbülés.

De volt még valami furcsa fanyarság, egy furcsa gyötrelmes bűntudat, mélyen a szívemben. Rosszul éreztem magam, majdnem, mintha valami szörnyűt tettem volna. Valami még nem volt rendben.  Mélyen legbelül éreztem, hogy amit láttam magamról, hogy egy szörnyeteg voltam, a gyilkos ebben a rémálomban, nem igazán volt minden része álom. 

Rose szemszöge 

Úgy döntöttem, hogy nem mondom el Harry-nek az egész Norman-es incidenst. Semmi sem történt, tényleg. Csak néhány fenyegetés hagyta el száját, de ezt mértékben gonoszsága miatt történt. És őrökkel körülvéve a nap 24 órájában, kételkedtem benne, hogy tenne is valamit.  Szóval ahelyett, hogy növelném Harry ellenségeinek számát és kockáztatnám, hogy bajba kerül, most az egyszer be fogom a számat. Plusz, úgy tűnt teli van gondokkal, már mikor megpillantottam észrevettem a sötét karikákat szemei alatt a következő napon.

Valami láthatatlan dologra bámult, ahogy elgondolkodva ajkába harapott.  Nem úgy tűnt, mint aki gondolkodni. Kimerültnek és egy kicsit szomorúnak nézett ki. 

Leültem mellé és magatartása megváltozott, rám nézett és kiegyenesedett rogyott pozíciójából.  „Szia.” Köszöntött egy fáradt mosoly kíséretében. 

„Szia.” Ismételtem én is mosolyogva. Még alig ültem le, amikor Harry megérintette arcomat és ajkait enyéimhez nyomta, egy lassú és hosszadalmas csókba invitálva engem.  Pár pillanat volt az egész, de ez is, mint a legtöbb Harry féle csók csodálatos volt. Ujjait végighúzta arcomtól nyakamig. Majd a kulcscsontomat, a vállamat, majd fel és le karomon húzta végig ujjait, mintha meg akarna győződni róla, hogy valójában is itt van. 

„Jól vagy?” Kérdeztem, némileg vidáman. Habár Ő nem tűnt annak.

„Rose, ugye tudod, hogy sosem bántanálak, igaz? Tudod, hogy szeretlek és biztonságban tartalak akármi is történjék?”

Egy pillanatra elgondolkoztam rajta. Nem azért, mert nem tudtam a választ, hanem, mert véletlenszerűen ért a kérdés és meglepődtem rajta. „Igen, Harry, persze, hogy tudom. Miért kérdezted?” Válaszoltam. Keze combomon pihent, és sajátomat övére helyeztem.

„Nem tudom.”  Sóhajtotta, és visszanézett újra, arra az ismeretlen semmire.

„Valami baj van?” Kérdeztem tőle. Amikor nem válaszolt, tenyerére köröket rajzoltam hüvelykujjammal. 

„Nem, nem.” Nyugtatott meg, és zöld tekintetével ismét engem figyelt. „Én csak, uh.. . Rémálmaim vannak.”

Éreztem, ahogy arcvonásaim ellágyulnak, miközben beszélt. El tudtam képzelni a borzalmas dolgokat, amik megjelentek álmaiban. Habár mind a ketten rengeteg dolgon mentünk keresztül, Harry tapasztalatai messze rosszabbak. 

Csak meg akartam kérdezni tőle, hogy miről szóltak és, hogy hogyan vigasztalhatom meg, de valami megállított. 

Egy pillantást kellet vetnem rá, hogy megbizonyosodjak. De ez igaz volt. Jane közeledett az asztalunkhoz. A kicsi, kis hangú, antiszociális Jane közelített felénk, amikor mi voltunk általában azok, akik kíváncsian kérdezgettünk tőle. Hangja olyan halk volt, mint a suttogása ezelőtt, de egy picivel magabiztosabb volt, amikor beszélt. „Készen állok a beszélgetésre.”  

Köszönjük szépen az előző részhez érkezett megjegyzéseket, amiket most is örömmel várunk! :) 

Reméljük elnyeri tetszéseteket ez a rész is. 

Jövő héttől vasárnap lesz rész, az iskola miatt, ugyanis Renivel napi 8 óránk lesz, ami egy kicsit húzós lesz:D

Nektek is tetszik az új kinézete a blognak? :) Mi imádjuk. Köszönjük Danielle Cobbler-nek. 

Puszi xx