32. fejezet

Harry szemszöge

Látás. Hallás. Tapintás. Ízlelés. Szaglás.  A közönséges és elfogadott öt érzék. Mindet felfedezed mind egyes nap az életedben.  Gyorsan elsajátítottam, habár nem volt mindegyik meg, ami eddig igen. Volt egy másik érzék is, az érzés. Nem hasonlított a tapintáshoz, megérinteni egy szövetet vagy egy sima felületet. Nem ez a féle érzés volt, hanem valami mélyen legbelül benned.  Az öt érzék magába foglalja a megismerését rengeteg dolognak, de a fájdalmat nem. Nem szerelem. Nem félelem. És ez a hatodik érzék; az érzés, volt a legrosszabb mindközül, mert ez az egy volt a rémálmaim okozója. 

Nem emlékszem semmilyen tapintásra miután felébredek.  Nem láttam semmi olyat, ami félelmet okozhatna. Semmilyen borzalmas hangra, szörnyű ízekre vagy rossz szagra nem emlékszem. Csak az érzésre.  Amit éreztem, nem vagyok benne biztos, de borzasztó volt. Talán a csapkodás fájdalmától volt, amíg a hátam bőre fájni kezdett, de ez semmi volt a mély véres vágáshoz képest.   Talán ez a borzalmas kínzása volt minden egyes érzéknek, izomnak és csontnak a testembe fúródó elektromos görcsöktől. Vagy talán a mélyebb fájdalma a szeretteink elvesztésének, és ez tette rémisztőbbé az álmaimat. 

A ma esti álmom volt a legrosszabb mind közül. Felpattantam helyemről, szóval egyből fájdalmat éreztem, mint egy kezelésen, sikoly tört elő torkomból. Az egyetlen dolog, amit hallani lehetett a rekedtes kiáltás őrületes visszhangzása volt a sötét csarnokban az éjszaka közepén. Mellkasom gyorsan emelkedett és egész testemet áztatta saját izzadtságom, forróság és alvás kiváltotta adrenalin száguldott ereimben.  Egy pillanatig megbénultam a félelemtől és tágra nyíltak szemeim, ahogy egy futó pillanatra fényt láttam. Nem láttam és nem volt ötletem, hogy hol vagyok. De aztán minden eszembe jutott. Wickendale. Igen, itt vagyok. A cellámban.  Ez csak egy álom volt. A horror árnya megszűnt, és az emlékek nem voltak igaziak. Vagy talán igen, de nem voltak meglepetések most. Most rendben voltam. „ Francba. ” Lélegeztem.

És együtt a megkönnyebbülés hullámával-nem; egy kibaszott tsunamival- az érzékeim visszatértek. Csak a közeli falakat tudtam kivenni és alig láttam az ágyneműmet. Láttam a padlón szétszórtan heverő egyenruhámat, a levetett alsót a látszólag forró éjszakában, amit az épület még melegebbé tett.  Magam alatt éreztem az ágyban lévő rugókat és a homlokomon gyöngyöző izzadságot. Megéreztem az állott levegőt és hallottam a saját zihálásomat. Éreztem a penész szagát ezen a piszkos helyen. És, a legjobb mind közül, nem éreztem fájdalmat. Igazából ez volt az első pillanat, amikor boldog voltam ebben a cellában. 

Sokkal jobb lenne, ha Rose itt lenne mellettem, hogy megnyugtasson a bizonytalan félelmeim miatt és teljesen visszahozzon a valóságba.  De egy teljes folyosóval volt távolabb tőlem.  Elképzeltem, hogy mit csinálhat most. Neki és rémálmai vannak? Felébredt és azt kívánja, hogy legyek mellette? Vagy elég szerencsés ahhoz, hogy nyugodtan aludhasson? Semmi esélyem se volt megtudni, szóval annyit tudtam tenni, hogy neki dőljek a hideg falnak, öklömmel szorítottam az ágyneműmet, ahogy próbáltam ébren maradni.

Rose szemszöge

Harry-vel gyakran használtuk a szót a jelenlegi állapotra; tanácstalanság. Látszólag válogathatnak e szavon, melyet sugároztunk. Nem csak a hiányos ismereteinkről, de még a csalásról is kevés információnk volt.

Az intim valóság rétegei, követelték a szerelemre szükségesen hajló jelenlétet. Sosem varázsolt még el ez a misztikus bűbáj, de Harry-nek egyszer kis híján sikerült. Ezúttal figyelembe véve; a körülmények mások voltak. Mindkettőnknek idegen volt az érzés.  És annak ellenére, amit a többi ember mond, a szerelem eddig gyönyörűen egyszerű volt.

Ennek a ténynek meg kellett volna nyugtatnia, el kellene fogadnom és boldogsággal eltöltenie. De volt egy másik rétege a valóságnak. 

És a bizonyosság, hogy a szökés létfontosságú volt. Meg kell menekülnünk ebből a pokolból és ezt olyan gyorsan kell megtennünk amennyire csak lehetséges. De ugyanúgy, mint a szerelemnél, nem voltunk túl nagy szakértők. 

Egyikünk sem szökött még meg egy mentális intézetből korábban. És a boldog fuvallata a szeretetünknek álcázta a feladatunk súlyosságát.  Ha akármi, akkor ez teheti nehezebbé célunk elérését. Csak homályos, kísérteties ötleteink, gondolataink voltak és még ötletünk is alig van a kijutáshoz. Először is szükségünk van egy térképre, vagy csak egy egyszerű rajzra a Wickendale-ről, hogy kiutat találjunk.

De nem ez volt az egyetlen hely ahol el lehet kezdeni. Ez és a többi beteggel való beszélgetés, akik segíteni tudnak. Őrültségükkel tudnak segíteni vagy talán ötleteket adnának, fedeznének minket, segítenének nekünk szerezni dolgokat, amikre szükségünk lehet.  Nem voltam cinikus, mint Harry ezzel kapcsolatban, szóval valószínűleg többet fogok kihozni a beszélgetésekből. Plusz, én a többségét ismertem ezeknek az embereknek. Úgy tűnt legtöbbjük kedvel engem, szóval remélem nem lesz nehéz. 

Az egyik fő problémánkon gondolkoztam, ami tökéletesen volt felszerelve ebben a pillanatban, de mi nem éreztük a sürgősségét a cselekedetnek. Szerettem volna látni, ahogy Ő is engem és az aggodalmaink elpárolognának, miközben az egymással szomszédos műanyag székeken ülnénk. Beszélgetnénk és nevetnénk, de nem a szökés lenne a téma. És ami felhúzna; az a tény, hogy nem tarthat örökké. Amikor visszaléptem, rájöttem, hogy még az előtt ki kell jutnunk, mielőtt ezt valaki le nem rombolja. Persze nem volt semmilyen halálos fenyegetés vagy betervezett műtét, de ez mind megfordult a fejünkben, habér ez könnyen megváltozott. És jobb lenne ezek megtörténése előtt kiszabadulni.

De addig is képes voltam barátságos látszatot kelteni, ahogy Harry-re mosolyogtam a megszokott módon. Harry besétált a hatalmas terembe, ami tele volt zsúfolva asztalokkal, székekkel és az őrültekkel. Tekintete találkozott enyémmel és elmosolyodott. Vártam, míg felém sétált, majd leült mellém. ”Szia!” Vigyorogtam. 

„Szia.” Ismételte, azután gyorsan megcsókolt. Mielőtt még visszacsókolhattam volna, ajkával puszit lehelt homlokomra, orromra, orcámra és az egész arcomra. Felkuncogtam és Harry is elvigyorodott, kezét székem háttámlájára helyezte. Haja most is a megszokott ébredés utáni édes rendezetlenségben állt, ajka duzzadt és vörös volt, mint mindig.  De volt még valami, ami miatt máshogy nézett ki. Talán a szeme alatti fekete karikák tették ezt. „ Hogy aludtál?” Kérdeztem.

„Jól.” Mondta, habár tekintetét elszakította tőlem és mosolya enyhén fakó volt, és tudtam, hogy nem az igazat mondja. „Te?” Érdeklődött. Nem akarom felbosszantani, és amúgy is elkerülhetetlen, hogy néha nem alszik az ember éjszakánként.  Szóval nem kérdeztem, egyszerűen csak válaszoltam.

„Rendben volt, esküszöm. Elég nehezen sikerült elaludnom. Azt kívántam, bárcsak mellettem lennél.”

„Bízz bennem.” Ismételte. „ Én is azt kívántam.” Előhúzta cigarettáját zsebéből, mielőtt befejezte mondatát, és észrevettem, hogy megigézett az, ahogy tartotta a két ajka között. Fejét vállamra hajtotta, és kifújta a füstöt és becsukta szemét. „Kibaszottul utálok itt lenni.” Sóhajtotta. Hétköznapi gesztusa ellenére, még mindig pillangók repdesését érte el.  Soha nem tudnád kiismerni a kemény külső, éles bírálata és a szarkasztikus megjegyzései alapján, hogy egy ennivalón édes ember.

„Úgy szintén.” Értettem egyet. A tény mögött, hogy minden nap láthattam Harry-t, rosszabb helyet ahol lehettünk volna, nem tudtam elképzelni. Ez egy nyomorult és szomorú épület volt.

És ekkor Harry csendesen feltette azt a kérdést, amin már jó ideje gondolkozom.

„Szóval mit tegyünk?”

„Nincs semmi nyom.” Mondtam reménytelenül.  „Kezdhetnénk a betegekkel való beszélgetéssel, szerintem.”

„Komolyan gondolod, hogy ez segíthet?” Kérdezte egyáltalán nem szarkasztikusan, de mintha kíváncsi lett volna. 

Vállat vontam. „Jobb, mint amit most csinálunk. Valamit tennünk kell minél hamarabb, és talán szerezhetnénk szövetségeseket. Akár fedezhetnének is minket vagy elvonhatnák az őrök figyelmét, vagy nem tudom. Néhányukkal érdemes beszélni.”

Harry felállt, elhúzva fejét kényelmes és meleg vállamról, és kivette ajkai közül cigarettáját.

„Azt hiszem.” Vont vállat. „De te fogsz beszélni.” Szemeit végig járatta a szobán, végig nézve a lehetőségeken.

„Ő.” Mondta végül rámutatva egy törékeny nőre, aki egyedül ült. „Jane.”

„Mi van vele?” Kérdeztem.

„Vele beszéljünk először. Beszéltem vele, pár héttel ezelőtt, amíg sütöttük azokat a süteményeket. Ő egyáltalán nem olyan rossz. Tényleg kibaszottul furcsa és csendes, de nem rossz.”

„Oké.” Bólintottam. Miért ne?

Mielőtt még felállhattunk volna, a dupla ajtó kinyalt. Egy borzalmas nő, egy összetéveszthetetlen karmolással szerte a vonásain; egyből forrtam a dühtől. Ms. Hellman.

Persze, Harry felülmúlt, hiszen jobban utálta, és én utáltam James-t mindennél jobban. De mint Harry és James; Ms. Hellman és én köztem is egyfajta gyűlölet volt, leselkedett mélyen legbelül, mint egy szörnyeteg, ami ki akarna szabadulni ketrecéből. Úgy tűnt Harry és én is felülmúlhatatlan gyűlöletet érzünk az iránt, aki több fájdalmat okozott szerelmünkben, mint mi magunk.  Szóval persze, hogy Harry dühösen nézett a sétáló nőre, de biztosíthatom, hogy az én dühöm még nagyobb. Én nem voltam annyira utálkozó ember, mint Harry, szóval nem azért ráztam és szorítottam ökölbe kezemet, hogy ne tartózkodjak egy véletlen támadástól, úgy, mint a fal mellett támaszkodó férfi, de ez segített megállítani, hogy ne tépjek ki minden egyes szőke hajszálat fejéből.  Azért volt itt, hogy lássa a fiát, ez biztos volt, hiszen az ő irányába sétált.  De ez azt jelentette, hogy el fog haladni mellettünk, amit egyikünk se akart.  „Harry, felénk sétál.” Suttogtam, nem igazán volt vele semmi okom, de figyelmeztetni akartam, látva vállait, amik még mindig a szék háttámlájához simultak. 

„Engedd el.” Mondta és közelebb húzott magához. Nem ellenkezett. Minket bámult, kifejezetten engem, ahogy sétált; szája szélén lehervadt mosoly ült.  Testtartása majdnem tökéletes volt és kezei háta mögött voltak, állát kissé felfelé döntötte, hogy kibocsájtsa idegességét.

Harry beszívta a cigijéből áradó mérget aztán lassan kilélegezte, tekintete még mindig a nőt követte, mintha a cigi füstje kísértetiesen közelítette volna meg Mrs. Hellman-t. Szemével Harry karját figyelte, ami körülöttem volt, motyogott valamit, talán hmn-ek hangzott. Mintha egy romantikus helyen ez vicces lenne. Tekintetét elszakította rólunk, és bekötözött, véraláfutásos, még mindig nehezen felismerhető fiára figyelt. 

De mielőtt még nem ránk figyelt volna, egy futó pillanatig észrevettem valamit, nem tudom, nem biztos, hogy jól láttam.  Az alapjául szolgáló kemény vonásainál, valami az átható kékesszürkés szeme mögött. Az egyetlen szó, ami erről eszembe jutott; vereség. Talán rosszul láttam, de talán, csak talán, helyesen.

A terve az elektrosokk alatt, hogy megtörjön és megállítson minket; sikertelen volt. Mert itt voltunk mi, emlékekkel és mindennel. És itt voltunk egymásnak és szerelmesek voltunk, ami valószínűleg egy olyan dolog, ami neki soha nem volt.  A legjobb formáját hozta, hogy szétválasszon minket, de elbukott; és talán ez aggasztotta.

„Láttad?” Kérdezte Harry; egy csipetnyi humorral és egy kis izgalommal a hangjában.  

„Annyira ideges.”

Belenéztem Harry csillogó szemébe, bólintottam és felnevettem.  Annak ellenére, hogy ez megtörtént, mindkettőnkkel, nem tudtam megállni és legyőzhetetlennek éreztem magam ebben a pillanatban. Nem tudom mit várt, de biztosan nem azt, hogy együtt vagyunk és boldogak, egy héttel később a történtek után.  Már megbüntetett minket, és nem maradt semmi, amivel még tovább büntethetne minket.  Szóval mi más kellett neki, tényleg, azon kívül, hogy itt legyünk?

„Mondta már, hogy te hagytad rajta azt a karmolást?”

„Igen.” Bólintottam. „Mégsem én voltam.” És ekkor, rápillantva hamisan önelégült arcára a terem másik végében, hozzáfűztem. „De bárcsak.”

Mind a ketten felnevettünk, és reméltem, hogy hallja. 

Harry szemszöge

Az első öt percben, Jane csak ült egy helyben szavak nélkül. Egyetlen reakciója, amit észrevettünk riadt tekintete volt. Rose próbálkozott a ’ szia!  ’ ’ Hogy vagy? ’ és a „Te neved Jane, igaz?”  Kérdésekkel.  Jane egyikre sem válaszolt. És én is olyan, csendes voltam, mint Ő.

De ezután az öt perc értelmetlen kérdezgetéssel, Rose kifogyott a mondanivalójából. Úgy értem nagyon próbálkozott, finoman és aranyosan kérdezni amennyire csak lehetséges, de nem kapott válaszokat. Kétségbeesetten nézett rám, habár tudta, hogy nem lehetek túl nagy segítség. „Harry.” Suttogta túl csendesen, hogy Jane meg ne hallja, jelezve szemével, hogy most én következem. A nagy semmi fog történni.

„Jane?” Kérdeztem.  Rám nézett, ahogy a széken görnyedten ült. Haja göndör, szalmaszerű volt. De nem válaszolt semmit. „Jane emlékszel rám? Beszélgettünk pár héttel ezelőtt, amikor sütit készítettünk.”

Elgondolkodott szavaimon egy pillanatra, de végül lassan bólintott, ami több volt, mint amire számítottunk. Rose-ra pillantottam segítségért, de ő csak Jane-t nézte. Mi a francot kellene most mondanom? „Emlékszel a nevemre?”

Megint bólintott, csak most gyorsan és szaggatottan mozgatta fejét. Mondani szerettem volna valamit, de ekkor halk és vékony hang szólalt meg. „Harry.”

Rose meglepetten fordult felém és bátorítás képen bólintott, hogy folytassam. „Oké.” Mosolyodtam el. „Szóval, uh.. milyenek lettek a sütijeid?” Ez egy kibaszottul idióta kérdés volt, de egyszerű is, amit talán meg tud válaszolni. 

„Jó.” Mondta. Ez a lány átkozottul csendes volt. Fülelnem kellet, hogy egy futó pillanatra meghalljam kísérteties hangját. 

„Finomak voltak? Senki nem adta vissza nekem a sajátjaimat, szóval nem tudtam megenni őket.” Talán ez volt életem egyik legostobább beszélgetése.  És néhány dolog miatt úgy érezem, mintha egy hét évessel beszélgetnék. De én csak gondolkodtam, hogy beszédre kényszerítsem. Rose fog nekirugaszkodni másodjára, de most csak nekem kellett beszédre bírnom. 

„Jó.” Ismételte.”Édesek voltak.”

„Az jó.” Bólintottam. Semmi ötletem sincs, hogy mit kellene, rohadtul mondjak. Semmi más kérdésem nem volt, amit Rose ne kérdezett már volna meg. Szóval úgy döntöttem, hogy teszek egy olyan lépést, ami talán kockázatos lesz és talán Jane egyből befogja a száját. 

„Um..”Kezdtem nekigyürkőzve a kérdésem szavainak. „Azon a napon. Emlékszel, hogy miről beszélgettünk?”

Azon a napon, amikor Rose kicsúfolt és gúnyolódott velem,kibaszottul szexin habár abban a kegyetlen kék egyenruhában volt. A napon, amikor a szart is kivertem James-ből. És a napon, amikor olyan büntetést kaptam, amire sosem gondoltam volna és egy újabb rejtélyét ennek a helynek. Mert ez volt az a nap, amikor Jane-t megszólítottam és ő tágra nyílt szemekkel meredt rám. Furcsa félelemmel követelte annak a személynek a nevét, aki elárulta nekem az övét. Még mindig nem tudom, hogy miért. És a félelem a hangjában, míg beszélt; kíváncsivá tett. 

Jane kissé zavartnak tűnt szavaim miatt, szóval tovább folytattam. „A nevedet hallottam az épületben, innen tudom. Tudtam mielőtt még te mondtad volna nekem.”

Szemei kitágultak, de még mindig tartotta a szemkontaktust. „Te kérdezted, hogy honnan tudom, és úgy tűnt aggódtál.”

„Igen.”Ismételte és bólintott. „Féltem, hogy ő mondta el neked. Mert ő volt az, ugye?”

„Ki?”Kérdeztem. Nem válaszolt csak idegesen körbe nézett a teremben. A lány vékony teste megfeszült. „Jane, ki tette?”

Ismételten nem kaptam választ, és Ő újra magába fordult félelmében. Megrázta fejét nagy szemekkel és újra ölére szegezte tekintetét csendesen. Nyilvánvaló volt, hogy nem fog több kérdésre válaszolni. 

Rose-ra néztem reakciójára kíváncsian, tanácsára várva, de ő nem a beszélgetésre figyelt. Megfordulva ült székén, a büfé felé nézve. Azonnal rájöttem, hogy miért nem szólalt meg már régóta. 

Sok szörnyeteget láttam átsétálni a duplaszárnyú ajtón, rengeteg rossz férfit és nőt. De a legváratlanabb, egy férfi volt, aki sokkal rosszabb, mint Ms. Hellman és a képzett majmai a rendőr egyenruhában. Nem. Ez a férfi a betegek öltözetét viselte. Hatalmas és húsos volt, egy félreérthetetlen kígyós tetoválással bal szeme alatt. Csak egy távoli emlékem volt róla, a gond listánkon láthatatlan volt. Döbbent voltam, tényleg, hogy itt látom most közöttünk. Mert én miatta került kómába. Azon az éjszakán, amikor elment az áram, megtaláltam Rose testét fogdosva, tehetetlen testét pufók ujjaival érintve. Emlékszem, ahogy a feje a falhoz verődött, de látszólag nem elég erősen vertem bele.

És most visszatért, felébredve a kómából. És most, Rose már nem egy dolgozó, hogy csak hazamehessen vagy segítséget kérjen, ha szembesül vele. Ezúttal egy páciens. És amíg én sokáig vele vagyok, vannak órák, amikor nem lehetek mellette, vannak idők, amikor nem védhetem meg. 

Szóval most Norman, a hatalmas kopasz fejű férfi, aki megpróbálta megerőszakolni az egyetlen embert, akit védek; visszatért. Így ahhoz a végtelen listánkhoz adódott, amik miatt aggódnunk kell a Wickendale-n. 

Sziasztok! Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket. A késésért pedig bocsánat, de nyaralni voltam :)  Puszi. Vivi